Eltérő megközelítések. Berija reflexiói mások tervére (Morgenthau-terv) és gyakorlatára
Az a politikus, aki nem megtorolni akart, hanem ésszerűen megoldani, a helyzetből profitálni, el lehetett hűlve attól a sok képtelenségtől, amit teljesen vagy részben magukévá tettek a szövetségesek. Kár, hogy kevés ilyen politikus volt. Mindenképpen közéjük tartozott viszont Lavrentyij Berija, aki elsősorban praktikus okok miatt ellenezte és – ha tehette – fellépett ezek ellen a képtelenségek ellen. A feltétel nélküli megadás megkövetelése biztosan meghosszabbította a háborút és a szenvedéseket, növelte az áldozatok számát és a veszteségeket. A Morgenthau-terv végsőkig való harcra kényszerítette a németeket. Az öldöklés, a rablás, a szexuális visszaélések hatalmas pusztítást okozott a testekben és a lelkekben, és a háború utáni kibontakozást is még nehezebbé tette. Antony Beevor (1946 -) brit történész szerint a szovjet csapatok kelet-poroszországi fellépése a polgári lakosság ellen legfeljebb az Európába az 1200-as években betörő mongol hordák kegyetlenkedéseihez volt hasonlítható. A nyugati szövetségesek is szabadjára engedték az indulatokat, az általuk megszállt területeken is történtek szörnyű atrocitások., ha nem is az előbbi méretekben.
Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás) Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)
Most térjünk vissza az alapkérdéshez: mibe kerülne nekünk a kerítés lebontása és a kvóta elfogadása? A két politikai oldal azonban nem merül bele ebbe a kérdésbe. Pedig nagyon is kellene, mivel egy második Trianon lehet belőle. A DK azt is tagadja, hogy fontos kérdésről lenne szó. Az MSZP nem, bár mégis úgy kezeli. Ugyanakkor, ha nem tartanák fontosnak ők is, nem lenne ez – ha nem is vallják be – politizálásuk alapja. Egyébként is látni kellene, hogy most – ahogy Medgyessy Péter „artikulálta” – „ÚT-E-LÁ-GA-ZÓ-DÁS-HOZ” (értsd: útelágazáshoz) érkeztünk (persze nem önszántunkból). A támogatások elvételével zsarolnak. És ha elhisszük, hogy ha beadjuk a derekunkat, az élet ugyanúgy mehet majd tovább, akkor végzetesen tévedünk. Ha elfogadjuk a diktátumot, azzal nem vagyunk túl a dolgon, csak egyetlen„békát” – bár jó nagyot – nyelünk le. Sok „béka” jön még. Tehát nem egyetlen következménnyel, hanem következmények, ráadásul tartós, talán végleges következmények sorozatával kellene számolnunk. Ebből a sorozatból lesz aztán a végső nagy következmény:az ország periféria szerepének állandósulása, gyarmati helyzete, kultúrájának, nyelvének, hagyományainak elvesztése, sőt – akár formálisan is – megszűnése.
Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)
Egy rezsim maga a zavarosság!
A címben – az alábbiak is bizonyára igazolják – a közhittel ellentétben NEM költői kérdést tettem fel: “Rendszer vagy rezsim?” Két okból sem. Egyfelől a zavaros és ellentmondásos viszonyok alapján aligha lenne szabad erre a kérdésre alapos megfontolás és hosszas elgondolkodás, a tapasztalatok megvizsgálása nélkül válaszolni. Másfelől a szokásos válasz használhatatlansága is óvatosságra int. Láthatóan semmit nem érünk azzal, ha a rendszerváltás megtörténte mellett kardoskodunk, hiszen továbbra is érthetetlen marad számunkra sok minden. Nem tudunk válaszolni például arra, miért ennyire átláthatatlanok a dolgok. Arra sem, miért működik így (ilyen kontraproduktívan) nálunk a gazdaság, a társadalom, a politika, a sajtó, az egészségügy, az állam, az igazságszolgáltatás, mondhatni akármi. Míg, ha megbarátkozunk a gondolattal, ami tapasztalatainkkal is egybevághat, tehát, hogy nem történt meg a rendszerváltás, hanem valami más lépett az előző rendszer helyébe, sok mindent meg fogunk érteni. Ami aztán magától értetődően segíthet az évtizedek óta elmaradt kibontakozásban.
A rendszerváltás forgatókönyve. Ötödik kötet. De hol a rendszerváltás és hol a forgatókönyv?
Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)
Egy évvel a választások előtt különösen érdekes lehet, milyenek az erőviszonyok a politikában és mit hozhat a jövő. Ebben is viszonylag nehéz eligazodni, hiszen a politikai pártokat és a hivatásos politizálást is egyaránt jellemzi a nagy mértékű változatlanság és az egyidejűleg tapasztalható sokféle valóságos és látszólagos átalakulás. És a zavaros helyzetek, meg az azokba való beleugrások.
Írásaimat szokás szerint mottó vezeti be. Ritkán fordul elő az, most viszont igen, amikor egyszerre két mottót használok. Ezúttal ráadásul a két mottó szó szerint ugyanannak a fogalomnak, a zavaros víznek az eltérő megközelítései. Azt mondják el, tulajdonképpen abba kezdenek bele, amit én igyekeztem továbbvinni, mit lehet és mit nem szabad tenni – persze átvitt értelemben – a „zavaros vízzel”, tehát a zavaros helyzettel. Szerepük – mint látni fogjuk – most ennél is lényegesebb: a két mottó által leírt helyzetekkel és „gyakorlatokkal” a cikksorozatban, ahogy az életben is, lépten-nyomon találkozni fogunk. Nem is gondoltuk volna, mennyire gyakoriak, sőt meghatározóak. Nem véletlen tehát az sem, hogy a korábbiaktól eltérően most minden folytatás előtt ugyanezeket a mottókat fogják olvasni.
Kádár az elképzelt plakáton, de Orbánnal akarnák összemosni (A kép forrása: 24.hu)
Zsukov “legendája”: Zsukov lett volna (a valójában már halott) Berija egyik “letartóztatója”. Sőt szerinte ő volt a tábornoki csoport parancsnoka
December közepe táján megjelent a Leleplező c. könyvújság 2016/4. száma, és benne a soron következő Berija-cikk. Most itt, a blogon is – ahogy szoktuk, a hosszú irást kétfelé bontva – folytatódik Berija valóságos története. Ez – mint eddig is láthattuk – teljesen más, mint amit róla kitaláltak és elterjesztettek. Hogy a Leleplező megjelenéseit követő, negyedévente folytatódó sorozat az olvasó számára könnyebben követhető legyen, új kategória indult a blog bal oldalán, az “Archívum” alatt, “Berija” néven. Ez összegyűjtve tartalmazza az eddig folytatásokat. Ezúttal Zsukovmarsall személyiségéről és emberi gyengeségéről esik szó bővebben, pontosabban ezt kezdjük el, de e témára még a követező részben is kitérünk. Zsukov igen jó, kvázi baráti kapcsolatban volt Berijával, de karrierje érdekében mégis vállalta egy olyan – ráadásul törvénytelen, puccsista – akcióban való részvételét, sőt dicsekedett is azzal, ez lett volna Berija letartóztatása, ami meg sem történt. Emiatt aztán – saját kezdeményezésére – magyarázkodott Berija fiának, Szergo Berijának. Ez a magyarázkodás azonban nem akadályozta abban, hogy Berija letartóztatásával Zsukov tovább már ne dicsekedjen. Zsukov más gyengeségeiről sem feledkezek meg. De ezekkel inkább majd később és részletesebben foglalkozom, ebben és a következő folytatásban.
Zsukov marsall a négy aranycsillaggal. A negyediket a “magyarországi fasiszta lázadás” leveréséért kapta 60. születésnapján
A Nézőpont Intézet egy pillanatra kilépett a szürkeségből
Az a legnagyobb baj, hogy az elvtársak elhiszik a saját propagandájukat!
(Rákosi Mátyás)
Az egyik internetes portál„birtokába került”(?!) a Nézőpont Intézet nem publikus közvéleménykutatásáról szóló VIP-jelentés. A megrendelői kör számára készült ún. VIP-jelentéseket a megrendelői körnek szokták megküldeni, azt legfeljebb részben teszik nyilvánossá. Ez szerintem könnyen megérthető, hiszen ezeket a kutatásokat a megrendelőktől kapott pénzekből finanszírozzák és ezek a munkák adják többnyire a nyereséget is. A Nézőpont Intézet végül is nagy figyelmet keltett februári jelentését a kormányzat rendelte meg, a vizsgálat irányait nyilván a kormányzat határozta meg. (Más aligha lett volna képes – ez most nem dicséret! – ilyen „csokrot” összeállítani.) A kész anyaggal ezúttal is a megrendelő rendelkezett. Eddig tehát semmi rendkívüli nincs abban, ami februárban történt, ez még nem hír. Hír, sőt állítólagos szenzáció úgy lett belőle, hogy a történetet titokzatosnak tüntették fel, és telerakták szubjektív, bizonyíthatatlan és a gyakorlattól eltérő részletekkel, spekulációkkal. A „kikerülés” pedig látnivalóan nem volt ellenére a kormánynak, olyannyira nem, hogy kiszivárogtatásra gondolhatunk. Egy másiknyertes a Nézőpont Intézet rengeteget szereplő robotosa, a cég vezérigazgatója, Mráz Ágoston Sámuel, akit eddig szürkeség és unalom lengett körül. Maga is meglepődhetett, hogy – ha másoknak köszönhetően is, de – szakmaiizgalmat volt képes kelteni.
Mráz Ágoston Sámuel vezérigazgató: végre szakmai izgalmat keltett
Ok a visszaszorulásra vagy ürügy a visszaszorításra?
Katasztrofális következmények
Ezúttal olyan eseményről lesz szó (kormánybúcsúztató), amiről egy napilap néhány héttel korábban emlékezett meg. (Kávássy János Előd: Az öngóllá lett kormánybúcsúztató) E cikk átnézését is javaslom olvasóimnak. Azért is, mert jó szándékú írás, legalább igyekszik középen maradni, mintha ez egyenlő lenne az objektivitással. Pedig nem feltétlenül az. Egy jellemző példa: ha már Torgyánnak igazat ad, akkor azt gondolhatja, hogy a vele szemben álló Szájernek is igazat kell adnia. Csakhogy Szájer valótlant állított felszólalásában… Na és milyen elképesztő stílusban… (Ld. később.) Aztán több fontos összefüggés is kimaradt: talán azért, mert kicsit jobban utána kellett volna menni a dolgoknak. Így mindenekelőtt az: vajon miért is mondta el Torgyán kormánybúcsúztató beszédét? Aztán, kik voltak e pikánsabb elemek megfogalmazásában a tanácsadói? Aztán, a károk oka a kormánybúcsúztató beszéd volt vagy a beszéd ürügy volt a neki és a pártjának, párttársainak való károkozásra? Még folytatni lehet és folytatom is a felmerülő kérdéseket.
Előrebocsátom, hogy – mint a címből is kiderül – az ország „felajánlásáról” NEMTorgyán József minapi szimbolikus javaslata jutna az eszembe; ezzel csak annyit kívánok foglalkozni, amennyi most feltétlenül szükséges. Komoly és nem csak szimbolikus dolgokról lesz ugyanis szó. Torgyán József az ATV-nek adott interjújában többek között azt proponálta, hogy ajánljuk fel újra Magyarországot Szűz Máriának. Ismételten, megújítva az aktust. Jobbnál jobb megvalósítókat talált. Előbb, 2014-ben Orbán Viktort kérte fel – aki, mint most is elmondta – korábban „hátba szúrta”. Tőle udvarias választ kapott, miszerint szakértőivel megvizsgáltatja. De az idő telik-múlik és nincs előrehaladás. Ezért a baloldalt kérné fel, ami azért is lenne hasznos, mert így szerinte a baloldal jobb színben tűnhetne fel az ország előtt. A “baloldal” viszont egészen mással, a migrációval, és annak ürügyén az ország külföldnek és külföldieknek való “felajánlásával” van elfoglalva.
A Torgyánnal készült riportról „sziporkázó vélemények” hangzottak el. Volt olyan vélemény, hogy okafogyott lenne a felajánlás, hiszen Szent István ezt már megtette. (Torgyán egyébként megismétlésről beszélt.) Volt, aki harsányan elszórakozott a riportnak ezen a felvetésén is, hosszan előidőzve Magyarország felajánlásán. És bár a kritikus „felülről”, valamiféle szellemi magaslatról tekintett le a javaslatra, nem eszmélt rá arra, hogy nem szimbolikus, hanem valóságos „ország felajánlások” szinte folyamatosan történnek a rendszerváltás kezdete óta:hús-vér embereknek és világi hatalmaknak, országoknak, kormányoknak, cégeknek, intézményeknek „ajánlják fel” (árusítják ki) az országot. Ahogy ez most – a migránsok befogadásának kierőszakolása kapcsán – történik egyes “baloldali” pártok és pártocskák, törpepártok és politikailag elfogult “civil” szervezetek részéről. Nem vállalható kockázatokkal és várakozásokkal, számításokkal.
A kormány több intézkedésének ötlete (hogy egyáltalán felmerülhet), az intézkedések előkészítetlensége, a helyzet és a következmények nem ismerete a döntéshozás súlyos zavaraira utal. Hogy csak a legutóbbiról beszéljünk, itt van az internetadó, de mondhatjuk a szappanadót, a 27 százalékos áfát, majd utána a 35 százalékos áfával való próbálkozást, a devizahitelesek helyzetének rossz megközelítését. Ezek a tévedések az utóbbi éveket figyelve is végtelenített sort alkotnak. Változtatni kellene, a kormányzati munkában is.
Tanulságosnak tartom (és nemcsak a kormányoldalra, hanem ugyanúgy az ellenzéki oldalra nézve is), ha most közreadok néhány részletet abból a hatoldalas levélből, amit Orbán Viktor miniszterelnök úrnak küldtem és ami nagyrészt az értelmiségi felelősségről és a kormányzás hatékonyságáról, pontosabban ennek hiányáról szól.
Szabad szemmel is látható: nincs túlfogyasztás! Mégis ezt veszik célba!
A cikksorozat előző részét ott fejeztem be, hogy egy rossz és kiáltóan valótlan axiómából (az eladósodásról a nyilvánvalóan nem létező “túlfogyasztás” tehet) szükségképpen félrevezető következtetést vonnak le. A megoldás ezek szerint a fogyasztás korlátozása lenne. De hát nincs túlfogyasztás! A ’80-as évek közepének szintjén vagyunk! Ráadásul a belső piac korlátozásával és az ad hoc gazdasági intézkedésekkel, ötleteléssel jóval kisebb a gazdasági növekedés, mint lehetne: 2000 és 2009 között például 80 000 milliárd (!) forinttal több GDP jöhetett volna létre!
Sajnálatos módon a “megítélésben” sem nagyon különbözik a politika két oldala. Az eladósodás visszavezetését a lakossági jövedelmekre és fogyasztásra axiómaként mondták ki mindkét oldalról, holott ez egy tipikusan olyan kérdés, aminél a feltételezésnél tovább lehet és kell lépni. A “diagnózis” bizonyításával vagy legalább alátámasztásával nem foglalkoztak.
Bár a Kényszerpályák, tévutak c. könyvemben erre is felhívtam a figyelmet, a – túlfogyasztásról szóló „diagnózist” – valamiféle axiómaként tovább használják és harsogják. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy e „diagnózisnak”nemcsak eszmei jelentősége van, hanem gyakorlati is, nemcsak a múltra vannak következményei, hanem a jövőre is. De ahogy mondani szokták: „oda sem bagóztak” erre.
Orbán Viktor a rádióban. 2010 óta mondja: Közép-Európa és benne Magyarország lesz az európai gazdaság motorja…
![TITLE01[(027759)19-48-49]](http://szabadibela.hu/wp-content/uploads/2016/03/TITLE0102775919-48-49.jpg)
