Historia est magistra vitae
(A történelem az élet tanítómestere)
Ezzel a mottóval jelent meg 2013 augusztusától a történelmi fehér foltokról szóló, három részből álló írásom első eleme. A mottó azt a nyilvánvaló igazságot fogalmazza meg, hogy sokat kellene és lehetne tanulnunk a történelemből. De úgy nem lehet, ha „történettudomány nem képes, talán nem is akarja szerepét betölteni; a politikailag érzékeny kérdések feltárásában és a megközelítés szemléletében ma ott sem tartunk, ahol tartottunk az ún. rendszerváltás kezdetén, tehát több, mint 20 évvel ezelőtt. Mondhatni, a kényes kérdésekhez kötődő elfogultságok és mögöttes nyomós érdekek lényegében változatlanok, ami eleve cáfolja a rendszerváltás bekövetkezését.” (Nem csökkennek a történelmi fehér foltok )
A témát nem ekkor kezdtem vizsgálni, hiszen 2012 májusában – ha más események kapcsán is, de – már ugyanerre hívtam fel a figyelmet. (Sulykolt téveszmékből hibás gondolkodási panelek) Akkor jeleztem, hogy folytatás következik, ami aztán – igaz, hosszú szünet után – nem egy írás, hanem három írás lett. A történettudomány álláspontja viszont nem sokat mozdult előre, a régi paneleket ismételgetik ma is. Holnap emlékezünk Nagy Imre újratemetésének 25. évfordulójára és mintha mi sem történt volna: a 25 évvel ezelőtti sémákat veszik elő. Orwell Nagy Testvérének szellemében. A mottó tehát most igazán az lehetne: „Akié a múlt, azé a jövő.”
