Berija kategória bejegyzései

Berija (32.) A Romanov-rokonság „eltávolítása” a (köz)életből. Likvidálási terv készült

Ahogy erről már szó volt, a cári család meggyilkolása mellett – sőt még azelőtt ­ – megkezdődött a többi Romanov likvidálása is. Na de ki tekinthető Romanovnak? Ebben az elfogadott terminológia és a bolsevik felfogás esetenként különbözik egymástól. Az elfogadott hivatalos terminológia szerint a Romanovok közé nem minden rokont sorolnak. Ha a feleségben uralkodói vér csörgedezik, akkor ő is és a tőle való leszármazottak is természetesen Romanovok. Ha viszont morganatikus házasságról van szó, tehát „rangon aluli” a házasfél, akkor sem ő, sem a leszármazott nem tekinthető Romanovnak. Ezen az sem változtatott, ha az ilyen (morganatikus) házassághoz az uralkodó a házasságkötés előtt hozzájárult, vagy azt utólag elismerte. Hiába kapott ilyenkor grófi vagy hercegi címet és hozzá birtokot a feleség. Az engedélykérés viszont kötelező volt, ha erre nem került sor, a férjet általában száműzték. Ez történt Mihail Alekszandrovics nagyherceggel is 1912-ben. Az első világháború kitörésekor engedte meg II. Miklós öccse kérésére, hogy hazamenjen Oroszországba és ismét a hadseregben szolgáljon. A cár később megenyhült és grófnői címet adományozott a nagyherceg feleségének. Az élet aztán úgy hozta, hogy II. Miklós Mihail Alekszandrovics javára mondott le. És a nagyherceg lett az első a kivégzett Romanovok sorában. Rajta és ismerősein próbálták ki a likvidálási terv elgondolt technikáit.

Makszim Gorkij kiállt Leninnél egy általa becsült Romanov életéért (iz.ru)

Bővebben…

Berija (31.) A cári család lemészárlása. Lenin és Szverdlov álcázott szerepe

Az előző rész bevezetőjében jeleztem, hogy most több egymást követő folytatásban a Romanovok tragikus sorsának hosszabb története következik. Több szempontból és több folytatásban. Sorra fogjuk venni II. Miklós személyiségét és uralkodói teljesítményét, rossz lépéseit saját sorsa és Oroszország szempontjából. Ennek feltárására az előző részben már sor került. Most a cári család lemészárlásáról és a mögötte álló erőkről, manőverekről lesz szó. Ahogy ezt már jeleztem: ezúttal is igyekszem elkerülni, amennyire lehetséges, közismertnek elfogadott ismeretek megismétlését: elsősorban új összefüggések, új információk bemutatására törekszem. Valamint valóban súlyos, még nem igazán feltárt kérdések bemutatására és lehetőség szerinti megválaszolására összpontosítok.

A történet egyik mellékágaként alaposan körbejártam azt az állítást is, miszerint Nagy Imre annak idején részt vett volna a cári család kivégzésében. Honnan ered ez a rágalom, ami nem véletlenül éppen 1956-ban, a forradalom kitörése után jelent meg először? Sorra vettem mindent, ami ezt cáfolja. Sőt olyan tényre sikerült találnom, ami ennek a fizikai lehetőségét is kizárja. A rágalom abszurditását mutatja, hogy Nagy Imre élete során soha nem járt a gyilkosság helyszínén, vagy közelében, sőt az Urálban sem.

A Golgotára vivő út elején. A lemondott II. Miklós (még) a cári vonaton (deduhova.ru)

Bővebben…

Berija (30.) A bukás és a tragédia, amin II. Miklós olyan kitartóan dolgozott

II. Miklós mindent feltett a háborúra, és mindent elvesztett

Most egy hosszabb összefüggő anyagrészbe kezdek bele, ami több folytatáson is áthúzódik. Ennek első eleme március 12-én jelent meg a Leleplező c könyvújság 2019./1. számában. Más sorszámmal (15.), mivel a hosszú részeket a blogon eddig gyakran többfelé osztottam. Most viszont a teljes folytatást egyszerre közlöm.

Az alábbiakban és a továbbiakban szó lesz a végkifejletről: a cári család likvidálásáról. De nem állok meg itt, igyekszem feltárni, mi történt a Romanov-rokonsággal és kik tekinthetők itt is és ott is a fő felelősöknek, illetve fő végrehajtóknak. A cári család lemészárlásáról folyamatosan megemlékeznek a történészek és a médiumok, a Romanov-rokonság szisztematikus kiirtásáról viszont alig esik szó. Holott az általános terror egymással összefüggő eseményeiről beszélünk, ezeket mindenekelőtt együtt érdemes vizsgálni.  Az együttesen szemlélt események sora arra utal, hogy Lenin és helyettese, egyúttal riválisa, Jakov Szverdlov (1885 – 1919) a kivégzésekről előre tudtak. Mi több, bizonyára ők adták ki a parancso(ka)t. A később elkövetkezőkben igyekszem pótolni a Romanov-rokonok likvidálásáról és azok változatos végrehajtási módjairól szóló hiányzó tényeket, és bemutatni, hogyan bántak el azokkal a Romanovokkal, akik nem, vagy csak későn akartak kimenekülni az országból. Természetesen szó esik majd a cári család kivégzéséről is, de főképpen annak olyan momentumairól, amelyek újdonságot jelenthetnek, vagy amelyek az ügyek és a személyek megítélését eldöntő fontos kiegészítésekkel, pontosításokkal szolgálnak.

A cár és családja 1913-ban. (Wikipédia.) Egyikük sem menekült meg a kivégzéskor?

Bővebben…

Berija (29.). Nyugati lehetőségek is

Sok lehetőséget hagytak kihasználatlanul a központi hatalmak hadvezetései. A többes szám indokolt, hiszen 1916-ig ott, ahol különböző országok hadseregei együtt ténykedtek, ott külön-külön működtek parancsnokságaik, vezérkari főnökségeik. Így volt ez főleg Galíciában, ahol ebből az irányítási önállóságból különböző nehézségek származtak. Például több katona és nagyobb tartalék kellett ugyanolyan feladat ellátásához, míg Max Hoffmann szerint az antant kezdettől élt a szoros koordinációból adódó előnyökkel.

A “marne-i csoda”

Max Hoffmann mindenekelőtt a Kelet Fronton felfedezett lehetőségekről ír, a Nyugati Front kudarcait – kevés kivételtől eltekintve – nem vizsgálja. A marne-i vereséget sem, ami már a háború elején bekövetkezett és ami után a vezérkari főnök, a Schliffen-tervet átdolgozó, aktualizáló (ifjabb) Helmuth von Moltke (1948 – 1916) vezérezredes kénytelen volt megválni pozíciójától. II. Vilmos császár (1859 – 1941) leváltotta és helyére Erich von Falkenhaynt (1861 – 1922) nevezte ki. Moltke komoly hibákat követett el már  a nyugati támadás előkészítésében. Engedve II. Vilmos császár nyomásának és eltérve a Schliffen-tervtől, meggyengítette a jobb szárnyat és további csapatokat rendelt a másodlagos balszárny erősítésére. Hogy ezzel megvédje Dél-Németországot egy esetleges francia betöréstől. Aztán menet közben keletre küldött – noha ott nem kérték – két hadtestet, hogy úrrá legyenek az orosz támadáson. (Enélkül is úrrá lettek volna.) Ez tovább gyengítette a jobb szárnyat. A meggyengítéshez képest Moltke túl gyorsan haladt előre, szeptember elején már látótávolságra jutott Párizshoz. Egy dombról látni lehetett az Eiffel-tornyot. Moltke vezérezredes Párizs és a győzelem kapujában állt. A német sajtó lelkendezett. A katonák azonban a gyors előrehaladásban kimerültek, a csapatok közötti távolság megnőtt, ami helyenként lehetetlenné tette közöttük a kommunikációt.

Helmuth Johannes Ludwig von Moltke (1848 – 1916) megnyerhette volna a háborút, de elszalasztotta a lehetőséget (Die Zeit)

Bővebben…

Berija (28.). Alfred Redl a valóságban. A szuperkém

Redl: a megbízója buktatta le?

 Most pedig folytassuk a nagyjából 100 éve történtekkel, amelyek annyiban is érdekesek számunkra, hogy ezek is a cikksorozat címében megjelölt téma időbeli és „oksági” előzményei. Különösen ez utóbbiak szempontjából fontos az a kérdés, amiről Max Hoffmann (1869 – 1927) vezérőrnagy, az I. világháború egyik legnagyobb stratégája és a Keleti Front vezérkari főnöke könyvet írt Elvesztegetett lehetőségek címen. Ha kihasználták volna a központi hatalmak ezeket a lehetőségeket, akkor akár győzhettek is volna, de legalábbis tisztességes békével ért volna véget a Nagy Háború. Ezek között van olyan, amit Hoffmann nem említ. Ez Redl gyors leleplezése lett volna.

Redl még hadnagyként. (Fotó: alchetron.com)

Bővebben…

Berija (27.). Fogjuk rá! – javasolta Szerov. Berija a kézenfekvő bűnbak

Az előző részben megkezdett Wallenberg-ügyet és Wallenberg sorsának bemutatását Szerov emlékiratai alapján folytatjuk. Wallenberg kivégzése is azon ügyek közé tartozik, amit  alaptalanul Berija nyakába varrtak. Kényelemből és a felelősség áthárítása céljából.  Sajnos ez a módszer nemcsak a politikában lett szokásos gyakorlat, hanem a történelemtudományban is. És nemcsak a Szovjetunióban, hanem másutt is, nem utolsósorban Magyarországon. Ráadásul olyan gyakorlat, ami a mai napig fennmaradt. Erre példaként most a Történelmi blog c. újság egyik cikkét hozom fel. Az önmagát főszerkesztőként megjelölő történésznek, Harmat Árpád Péternek e tárgyban levelet írtam, amiben felhívtam figyelmét arra, hogy milyen képtelenségeket ismételget. Választ nem kaptam, így a levelet közérdekűsége miatt alább olvashatják.

Wallenberg (Time Magazin). Likvidálását is Berijára fogták

Bővebben…

Berija (26.). Wallenberg halála: Molotov likvidáltatta

Mielőtt folytatom Alfred Redl ezredes történetét és rátérek lebukására is, szükségszerűen több aktuális kérdéssel kell foglalkoznom. Olyanokkal, amelyek sajnálatosan ma is kérdések, vagy még inkább alaptalan állítások. Hangoztatóik nem akarnak megválni tőlük. Így pl. a Történelmi blog c. újság főszerkesztője sem, aki egyetlen bekezdésben számtalan példát szolgáltatott erre a sajnálatos gyakorlatra.

Mielőtt tehát továbbmennénk a történetben, ami nemcsak Berija életét, halálát, perét tárja fel, hanem az előzményeket és a szélesebb összefüggéseket, vissza kell térnünk a Leleplező c. könyvújság  XII. részhez, ami 2018 májusában jelent meg. (A blogon ez az eltérő számozás miatt a 23. rész.) Ebben többek között Sztálin haláláról és az akörüli eseményekről volt szó. Úgy, ahogy a Sztálin halála című film ezt bemutatta, és úgy, ahogy a valóságban volt. Úgy, ahogy ezt a tények alátámasztják.  Eljött ugyanis az ideje – sajnos már régen eljött! – annak, hogy az életszerűtlen hiedelmek és rágalmak helyett a valós ismeretekre alapozzunk. Sajnos azonban ezeket a Szovjetunióban/Oroszországban már régen ismert és/vagy újabban feltárt tényeket és információkat a magyarországi történész szakma nem akarja figyelembe venni. Tovább ismételik a megdőlt verziókat. Azok után is, hogy egészen nyilvánvaló a hamis beállítás, de ehhez ragaszkodnak. Ezen pedig változtatni kell, mert rosszul tudni és/vagy mondani, rosszabb, mintha nem tudnának és/vagy mondanának semmit. Itt nem egyszerűen ízlésbeli, vagy szemléletbeli kérdések eltérő kezeléséről van szó, hanem tények semmibevételéről és hamis következtetések levonásáról.

Sztálin temetése. Elöl Malenkov és Berija. Fotó: rodina.ru

Bővebben…

Berija (25). Elvesztegetett lehetőségek (első világháború)

Max Hoffmann (1869 – 1927) vezérőrnagy könyvével fejeztem be a cikksorozat előző részét, és most azzal folytatom. Az elvesztegetett lehetőségek c. kötet sok fontos eseményt tárgyal, ezek közül eddig a breszt-litovszki tárgyalások bemutatásánál támaszkodtam – többek között, sokszor más forrásokkal együtt, azokkal kiegészítve – a könyvre. Megállapításai most sem kizárólagos forrásként szerepelnek, nem egyszer csak egyfajta ürügyként valaminek a kifejtésére.  Az elvesztegetett lehetőségek egyébként nagyrészt arról szól, hogyan lehetett volna mégis megnyerni az első világháborút, vagy legalább elérni a tisztességes békét, amihez persze komoly, erős ellenfélnek kellett volna maradni. És ezzel elkerülni e háború lezárásának máig ható tragikus, deformáló, mérhetetlen szenvedést hozó következményeit. Hadd tegyem hozzá, hogy ha az ésszerűség és nem az elvakult bosszú és az elvakult jutalmazás vezérli a győztes antantot, akkor is javultak volna az esélyei annak, hogy valódi béke helyett ne egy 20 évre szóló fegyverszünet – ahogy Foch tábornok minősítette (ld. alább!) –  szülessen.

1918: a németek aláírják a fegyverszünetet Foch marshall előtt. (Képeslap, Wikivand)

Bővebben…

Berija (24. rész). Breszt-Litovszk és korszakos következményei

A kettővel előbbi részben az események ismertetését 1917 decemberével és a béketárgyalásokkal (Breszt-Litovszk) fejeztem be. Most innen folytatjuk. Az események és következményeik részletesebb bemutatása  azért szükséges, mert a létrejött békeszerződés – bár jogilag rövid ideig volt érvényben – végül is olyan tartós területi átrendezéseket indított el  Európa keleti részén, ami egyik oka lett a második világháborúnak. Breszt-Litovszk áttételes és nagyrészt máig ható következményeiről még a következő folytatásokban is szó lesz, illetve már eddig is szó volt. (Pl. a Vörös Hadseregről, vagy Katynról.) De most még 1917 végén, illetve 1918 elején vagyunk. Lenin javaslatára a delegáció vezetését átvenné Lev Trockij (1879 – 1940), az akkori külügyi(!) népbiztos. Trockij nem örül a feladatnak, mert az nem hálás. De ha húzni kell az időt, akkor belátja, kell egy időhúzó. És erre önmagát alkalmasnak tartja. 1918 legelején javaslatot tesznek: el akarják vinni a tárgyalásokat Stockholmba.

Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója a Vörös téren (Forrás: russian7.ru)

Bővebben…

Berija (23. rész). Egy film: Sztálin halála (2017)

Június közepe táján jelent meg a Leleplező c. könyvújság 2018./2. száma, benne két írásommal, köztük a Berija-cikksorozat következő részével.  Ezúttal nagyobb terjedelmet kapott a folytatás, ezért az utóközlések is hosszabbak lesznek. A folytatás a hagyománynak megfelelően felkerült blogomra; itt ezúttal is két részre bontva publikálom. A 23. rész még inkább kapcsolódik a jelen aktualitásaihoz. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzak a közelmúltban bemutatott filmmel (Sztálin halála), mivel annak főszereplője nem a címszereplő Sztálin, hanem valójában Lavrentyij Berija. És sajnos kiderült, hogy sokan még mindig – nyugaton is – ragaszkodnak a Hruscsov által kitalált, terjesztett és a köztudatba belevésett, évtizedeken át folyamatosan ismételt, a történelem meghamisításán alapuló Berija-kép felidézéséhez és ébrentartásához. Sőt – bármilyen meglepő – még újabb valótlanságokat is kitaláltak. A Sztálin halála c. filmet egyébként alkalomnak tekintettem arra, hogy Berijáról tett több megállapításomat összefoglaljam, illetve erről az oldalról is alátámasszam. A téma aminél most tartunk, az Berija hagyatéka és annak sorsa, ami szintén kapcsolódik a filmhez, illetve Hruscsov személyéhez.

Berlin 1945-ben. Meddig tarthat a béke? (Fotó: Wikipédia)

Bővebben…