Politikai helyzetkép (21). Önkormányzati választás: várt vagy váratlan Fidesz-bukás

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

A 2019. október 13-i önkormányzati választások után hamar megjelentek az értékelések. Nem utolsósorban a miniszterelnök úré. Szerinte pártja vereségéről nem beszélhetünk, hiszen kétszer annyian szavaztak a Fidesz-KDNP-re, mint a teljes ellenzékre. Úgyhogy az erősorrendben nincs változás. 1,8 millióan szavaztak a kormánypártokra, ami nem kis szám. Igaz, jóval kevesebb, mint a népszavazáson elért 3,4 millió szavazat. Budapestet kétségkívül elvesztették, de ennek oka a fővárosi lakosság változó hangulata: most már ki akarták próbálni, milyen az, ha az, ha az ellenzék vezeti a fővárost. Ezért Budapestre nem haragszanak. Ez nagy sértés, hiszen aligha lehet igaz, hogy a fővárosiak egy ekkora hangulatváltás. Sokkal kézenfekvőbb, hogy a kormánypártok most valamilyen rejtélyes taktikai okból nem igazán akarták a fővárosi győzelmet. Rendkívül passzívak és ügyetlenek voltak. Mindennek rengeteg jele van.

Néhány héttel az események után megírtuk, hogy vereség történt és ennek okát a kormányzat teljesítményében kell keresni. A múlt héten jelent meg hosszabb írásom  (a Leleplezőben, ott a Politikai helyzetkép (14). jelölést kapta, most pedig blogomon is közzétettem (itt az írás a 21. rész lett).

Kormányzati hibákból lett Karácsony Gergely főpolgármester

Kormányzati hibák

2019. október 13-án talán véget értek a lakosság gyötrelmei: lehet, hogy lezárultak a minden eddiginél színvonaltalanabb kampányok. Főleg az egyesült ellenzék oldalán, mivel a kormánypártok nem folytattak kampányt, esetleg közvetetett kampányt folytattak. Átadtak új vagy jelentősen megújított létesítmény(eket)t, de ezeket az eredményeket és a jövőben várható fejlesztéseket külön alkalmakkor nem adtak összefoglaló áttekintést. És ami ugyancsak nagy baj: elmaradt a kormánypártok részéről a válasz az ellenzék sajátos kampányára. Az ellenzéki politizálás agresszivitása, gyűlöletre alapozása, rémhírterjesztése, alaptalan ígéretei, handabandázása, külföldi vezérlése és támogatása már korábban is képes volt a választók összezavarására és arra, hogy sem a 2018-as országgyűlési választásokon, sem a 2019. évi EP-választásokon nem sikerült a kormánypártoknak elérniük azt az eredményt, amire lehetőségük volt. Ehhez azonban kellettek a kormánypártok egyre jellemzőbb hibái is. Közben az ellenzéki kampány negatívumai még tovább erősödtek, a kormányzati hibák sokasodtak. Így igen nagy lett a valószínűsége annak, hogy ebből az ellenzéki zűrzavarból sok minden, sőt akármi is kijöhet. Ki is jött az ellenzék győzelme a legfontosabb településeken. Az ország fővárosában és legnagyobb városai többségében.

Ha nem derítenénk ki az okokat, az hiba lenne. Ahogy az is, ha ezt a helyzetet a valósággal szemben jellemeznénk, amire van is példa. Sokan mondják: október 13-án narancsszínbe borult az ország, Vagy ha azt mondják, jó eredmény, hogy 1,8 millióan szavaztak a Fidesz-KDNP-re. Holott a jó eredmény messze kétmillió fölött lenne. Amit ugyan nem igazán sikerült önállón, átszavazások nélkül elérni. (Hogy mi indítja arra az egyébként eredetileg nem ide szavazni szándékozókat, hogy átszavazzanak, arról is nemsokára lesz szó. Ismét, mivel a Politikai helyzetképben már többször visszatértem ehhez a kérdéshez.)

Véletlenszerűen kialakul a választási győzelmek technikája

Amíg ehhez a technikához tartották magukat, addig folyamatosan jöttek a választási győzelmek. Amikor már nem, amikor elhitték, hogy egyedül, átszavazások nélkül is elég erősek, jött a vereség. Onnan kezdjük, hogy 2010-ben Orbán Viktor 8 éve tartó és továbbra is reménytelennek látszó kormányra kerülése mégis realitás lett. Orbán nem várt lehetőséghez jutott, amit fel is ismert. Szemben Matolcsyval (1955–), aki az ingatlanadó parlamenti megszavazása után – 71. sz. vitairatában, a Jövőképben – sietett hitet tenni az értékalapú ingatlanadó mellett. (A tanulmány írásában olyan „tekintélyek” vettek részt, mint Bogár László, Gazsó L. Ferenc, Járai Zsigmond, Kopátsy Sándor, Lentner Csaba, Mellár Tamás, Nógrádi Zoltán, Papanek Gábor, aki a GKI elnök, Vértes András helyettese. (Vértes neve MSZP-s kormányzati kapcsolatai miatt Gyurcsány utódjaként már 2009-ben felmerült. Aztán Töröcskei István stb.)

Még az AB döntése előtt Orbán Viktor azonban már visszakozott az értékalapú ingatlanadótól, és közbelépett. Megígérte, hogy ha elfogadnák is az értékalapú ingatlanadót és a LE-adó “differenciálását”, ha kormányra kerül, ezeket visszavonja. Az ingatlanadó esetleg már befizetett részletét visszaadja.

Ezzel Orbán a tehetségtelen Bajnait kiütötte. Hiszen olyan emberek tíz- vagy inkább százezrei is, akik a Fideszt nem kívánták, rá voltak Bajnai intézkedése által kényszerítve arra, hogy a Fideszre szavazzanak. Ha nem akartak földönfutókká válni. Ebből lett a kétharmad.

És ezzel a sors egyben utat mutatott a Fidesznek a jövőre nézve: mindig kell egy-két lényeges dolog, amiben sokkal jobbak, mint ellenzékük. Ez elég lehet a stabil győzelemhez. (Ld. pl. rezsicsökkentés, migrációs politika.)

Bajnai Gordon, a megszorítások robotosa

Továbbra is Bajnai szellemében

Egyúttal fel kell hívni a figyelmet egy érthetetlen ellentmondásra. Bár Orbán Viktor Bajnai súlyos hibájából került ismét – ráadásul kétharmaddal és program nélkül – kormányra, sajnos ma is Bajnai az Orbán-kormány szellemi háttere. (http://szabadibela.hu/2018/01/politikai-helyzetkep-8-bajnai-ma-is-a-kormany-szellemi-hattere/) A Matolcsy-féle ún. unortodox program nagyrészt Bajnai munkásságára támaszkodik. Van persze olyan elem is, ami az Orbán-kormány elvetélt ötletéből származik. Ilyen az áfaemelés, amit felkarolt a Gyurcsány-kormány, majd kiteljesített, az áfát 20 százalékról 25 százalékra emelte a Bajnai-kormány, majd a valamikori ötletadó, az első Orbán-kormány utóda a második Orbán-kormány a világ legmagasabb áfájává tette: további két ponttal, 27 százalékra emelte. Az olyan alapvető cikkeket is, mint az élelmiszereket és a tüzelőanyagokat is. Ennek is az a hibás elgondolás volt az alapja, miszerint a korábbi 8 évben túlfogyasztott volna az ország, túl sokat költött volna fogyasztásra.

Az Orbán-kormány a nyugdíjrendszerben is Bajnai nyomán halad

Az Orbán-kormány a nyugdíjrendszerben is Bajnai nyomvonalán, őt  alulmúlva haladt előre. 2011-ben a költségvetéshez kiadott salátatörvényben Matolcsy intézkedett arról, hogy a továbbiakban a svájci indexálás időnkénti alkalmazásának lehetőségét is megszüntessék. Magyarán – szándékaik szerint örökre befagyasztották a nyugdíjak reálértékét. A 13. havi nyugdíj ideiglenes felfüggesztését végleges megszüntetéssé tették. Majd leporolták Bajnai ötletét, és a nyugdíjrendszerbe beilleszthetetlen nyugdíjprémiumot egyszer csak működésbe hozták, bár Bajnai törvénye 2009 óta folyamatosan érvényben maradt. Persze nem Bajnai ötleteként, hanem saját ötletükként. Még csak nem is aktualizálták a számítási képletet, amikor 2017-ben elindították. Emiatt minden kifizetésnél valójában egyre kisebb pénzt kapnak a nyugdíjasok, hiszen az infláció halad előre.

A nyugdíjprémiummal megkezdődött a nyugdíj kegydíjjá való átalakítása. Holott a nyugdíjbevétel eredetileg a nyugdíjasoké, ők a tulajdonosok, korábbi befizetéseik alapján jutnak hozzá. A nyugdíjprémiumnál ezzel az egyetlen lehetséges elosztási elvvel az itt illetéktelen kormány szakított és nagymértékű egységesítést hajtott végre. Bár a törvény 2009-től hatályban volt, és 2014-ben teljesültek a kifizetés feltételei, először csak 2017-ben fizettek. Még mindig nincs válasz arra, hogy vajon miért nem fizettek 2014-ben. Persze nehéz is lenne erre elfogadható választ adni.

Az értékalapú ingatlanadó egyébként is a kínos esetek közé tartozik. 1999-ben Járai Zsigmond terjesztette elő más ötletekkel együtt (áfaemelés, a bankbetétekre kivetett 20 százalékos forrásadó). Elfogadásuk volt a feltétele annak, hogy emeljék az SZJA-sávok határait és hogy 60 milliárd forintot kapjon az FVM költségvetése. A tárca részéről én vettem részt a kormányülésen, Én döntöttem az adók elfogadásáról, vagy elutasításáról. (http://szabadibela.hu/2008/01/jarai-zsigmond-penzugyminiszter-megakadalyozott-adoreformja/)

Az első Orbán-kormány értékalapú ingatlanadója 1999-ben lekerült a napirendről, hogy aztán– már nem adóztatási lehetőségként (az önkormányzat dönthetett volna, bevezeti-e), hanem adóként – eljátszadozzon vele Gyurcsány. Utóbbi csak a nagy értékű ingatlanokra vetette volna ki, de végül is nem kerített rá sort. Majd – mivel nem találtak elfogadható más miniszterelnök-jelöltet, Bokros pedig hiába ajánlotta, erőszakolta volna magát, jött Bajnai, aki mindenkire kivetette volna az adót. El is fogadtatta még 2009 nyarán az országgyűléssel az erről is szó törvényt, aminek az értékalapú ingatlanadóra vonatkozó részét Szabó Máté ombudsman megtámadta. Orbán Viktor ekkor hozta meg döntését az ingatlanadó elvetéséről.

Az ingatlantulajdonosok jobban jártak. A devizahitelesek azonban arra nem számíthattak, hogy radikálisan leértékelik a forintot, és hogy sok ezren kerülnek közülük méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe. (Bajnai viszont legalább meg akarta őrizni a forint értékét.)

Fordítás a taktika egy részén

2014-re jóléti intézkedéseket kellett tenni, hogy továbbra is meglegyen az Orbán-kormány többsége (rezsicsökkentés, néhány termék áfacsökkentése). Orbán Viktor 2015-ben, a migráció elszabadulásakor legalább olyan horderejű téma jelentőségét ismerte fel, mint 2010-ben (érték alapú ingatlanadó és a differenciált lóerőadó eltörlésének ígérete). Akkor a látványos visszavonás ígéretével nemcsak visszajuttatta a Fidesz–KDNP-t hosszú és reménytelen évek után a kormányzásba, hanem stabil kétharmados győzelmet is ünnepelhetett. Még olyanok is e pártszövetségre szavaztak, akik éppen ellene készültek szavazni, vagy el sem mentek volna. De mindenképpen el akarták kerülni ezeket az ellehetetlenítő sarcokat, ami őket is tönkretette volna.

Orbán Viktor 2010-ben felülbírálta környezete álláspontját (és Matolcsyt, aki írásban üdvözölte az értékalapú ingatlanadót). Volt, aki nem értette meg a Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt döntését és küzdött ellene. Mádi László ezért kikerült a belső körből és a képviselőjelöltek közül. A migrációs politika, a nemzeti szuverenitás következetes védelme, a folyamatos kiállás e politika mellett biztosíthatja a folyamatos átszavazásokat. Ezek olyan lényeges kérdések, amelyek azokat a szavazókat is a kormánypártok mellé húzzák, akik különben vagy el sem mennének szavazni, vagy másra szavaznának. Amikor ezt a politikát jól képviselték, akkor ennek átrendező hatása azonnal meglátszott (2016. évi népszavazás). Amikor belső bomlasztó erők hatására enerváltan, az is. Pedig nem mondhat le semmilyen választás sem ezekről az átszavazókról, ahogy ez különösen látszott a 2019. évi EP-választás mérsékelt sikerein, illetve a 2019. évi önkormányzati választás sikertelenségén.

A kormány nagyon helyesen a legfontosabb kérdést, egy igazi sorskérdést, a tömeges illegális migráció, továbbá a betelepítés megakadályozását állította politikája, majd választási kampánya homlokterébe. Az irány helyes volt, a siker nagysága a részleteken múlott. A taktikán, ami nem lehet taktikázás, a hozott intézkedéseken és megvalósításuk sebességén, a határozottságon és egyértelműségen, a kényesnek tűnő kérdések lezárására való törekvésen, a kommunikáció hatásosságán és súlypontjain. Ezeket a súlypontokat azonban a párton belül is kikezdték. A győzelmet az is nehézzé tette, hogy kormányoldalon kezdettől voltak és egyre többen lettek, akik az illegális és tömeges migráció elutasítását nem tartották igazán jó kulcstémának. Hatásukra megjelentek és szaporodtak a kételyek.

Elbizonytalanítás

Az elbizonytalanítást csak erősítette a hódmezővásárhelyi időközi polgármesterválasztáson bekövetkezett vereség, és főleg annak értelmezési problémái, sőt hibái. Hódmezővásárhely után ráadásul e téma „trónfosztását” indítványozta egy televíziós adásban egy bennfentes, Fideszes újságíró: más, politikailag szintén felettébb elkötelezett és befolyásosnak tartott kollégái bólogatásától kísérve. Bemutatva azt a tűrhetetlen sajtógyakorlatot, amikor a média akar a politika helyébe lépni. Fel nem fogva e téma döntő jelentőségét. Orbán Viktor miniszterelnöknek kármentőként kellett színre lépnie, egyértelművé téve, hogy ez marad a kulcstéma.

Még ehhez képest is valóságos negatív fordulat következett be akkor, amikor azt kezdték mondani, hogy a kormánytól kérni kell, hogy védje meg az országot. A tömeges illegális migráció egyfelől kihívás a kormánypártok számára, hiszen olyan feladat, aminek kezelése nagy erőfeszítéseket igényel. Másfelől nagy lehetőség is, olyan, mint az éhezőnek egy nagy kenyér: biztosítja számára a választói tábor szükséges kiegészítését, és így a további kormányzás lehetőségét. Ennek ellenére még külön is „megkérik az árát”. Erről már többször írtam, de semmi változást nem látok. Erre is illik az, hogy „falra hányt borsó” lett abból, amit jó szándékúan írtam. Mennek tovább konokul előre. Eddig úgy tudtam, hogy az egy kormány eredendő feladata, amiért egy jutalom járhat: ismételt megválasztása. Az „árral” és az árukapcsolással viszont gyakran éppen azokat a hibás elgondolásokat akarják ráerőszakolni a társadalomra, amitől – ha kontroll alá vennének, vagy felfigyelnének a figyelemfelhívásra – ők maguk is menekülnének.

Az „árat” újabban azzal is nyomatékosítják, hogy a választás (2018) óta többször én magam is hallottam az egyik miniszter szájából, hogy NEM természetes és magától értetődő ez a védelem.

Annak a felderítetlensége, hogy mi volt a bukás oka nyilván újabb súlyos hiba lenne. Ahogy az is, ha ezt a helyzetet a valósággal szemben jellemeznénk, amire van is példa. Sokan mondják: október 13-án narancsszínbe borult az ország, Vagy ha azt mondanánk, hogy jó eredmény az, hogy 1,8 millióan szavaztak a Fidesz-KDNP-re. Holott a jó eredmény messze kétmillió fölött kellene lennie. Amit ugyan nem igazán sikerült önállón, átszavazások nélkül elérni. (Hogy mi indítja arra az egyébként eredetileg nem ide szavazni szándékozókat, hogy átszavazzanak, arról is nemsokára lesz szó. Ismét, mivel a Politikai helyzetképben már többször visszatértem ehhez a kérdéshez.)

Egyre durvább a tüntetés a Kossuth téren, 2018 karácsonyán (szeged.hu)

Már itt utalnom kell Mráz Ágoston Sámuel (1980–) sajátos tevékenységére, ami egyre kontraproduktívabb és szerintem károsabb lett. Miközben Mráz értékeléséből fokozatosan teljesen kimaradtak az átszavazások és azok jelentősége, a helyzettel ugyancsak ellentétesen 3 millió Fideszes szellemiségű, stabil Fideszes szavazóról kezdett éppen akkor beszélni, amikor a Fidesz–KDNP-re már csak 1,8 millióan szavaztak. Az általa vezetett Nézőpont Intézet néhány nappal a választások előtt Tarlós tulajdonképpen biztosra vehető győzelméről beszélt, aminél ugyan lehet egy kis bizonytalanság, mert szerinte van egy rejtőzködő csoport, ami nem akarja felfedni még a szándékait. Na de 3 millió szerinte felfedte és mégis csak 1,8 millió szavazott a kormánypártok jelöltjeire. Hogy is van ez?

A választások addigi kulcstémája, az illegális migráció visszautasítása és a szuverenitás megvédése már a 2019. évi EP-választások jelentéktelenné vált, a 2019. évi önkormányzati választásokon pedig teljesen eltűnt.  Pont akkor, amikor legalább a figyelemfelhívások hatására fel kellett volna figyelni arra, hogy az ellenzéki pártok teljesen egy fura csapat irányítása alá kerültek. Annál is inkább, mert ebből további súlyos kormányzati mulasztások adódtak. De erről részletesebben majd később.

     Az „egylábú” kampány kockázata

A tematizációban történt egy harmadik hiba is. A kormányoldal azzal is nehezítette saját győzelmét, hogy választási kampánya egyetlen témára épült, egylábú volt. A kulcstéma – amíg volt – helyesen és értelemszerűen lett a migráció kezelése, más fontos téma viszont gyakorlatilag nem volt.  A kulcstémának az volt (most is az) a funkciója, hogy a pártszövetség a bázisánál több szavazathoz jusson. (A szavazatok száma valamilyen nemzetegyesítő téma nélkül most sem lett volna elég.) A kulcstéma mellett ugyanakkor még több más fontos témája is kellett volna, hogy legyen a kampánynak. Az „egylábú” kampánynak ugyanis komoly kockázata van, amire fel is hívtam néhányszor a figyelmet. Sajnálatos módon hiába, hiszen ez a kockázat így igazolódott is.

Nem vitatom, hogy a kampányban megjelentek olyan összehasonlítások, amelyek azt akarták bizonyítani, hogy történtek előrelépések a gazdaságban. Ugyanakkor a választók és különösen azok, akik a fő téma képviselete miatt mérlegelték, hogy a Fidesz–KDNP-re szavaznak, nemcsak a múltról, hanem főleg a jövőről, az őket izgató és nyomasztó gazdasági problémák megoldásáról is akartak volna nyilván ígéretes dolgokat hallani. Erre utal egy történelmi példa is. Winston Churchill (1874 – 1965) megnyerte a második világháborút, ami biztosan kivételes eredmény. Viszont mégis veszített az az év nyarán megtartott választáson. A történészek ennek okát általában abban látják, hogy a választók féltek a diktatúrától békeidőben, és demokráciát akartak, ezért választották Clement Attlee-t (1883 – 1967). Ők azok a történészek, akik beleviszik a politikát a történelembe, és vele a frázisként ható paneleket. Szerintem sem ez volt az oka Churchill vereségének, hanem az, amit az orosz Wikipédiában olvastam, ahol ez a vélemény sajnos szerzője nevének említése nélkül szerepel. E vélemény szerint rosszul építették fel a kampányt Churchill emberei. A konzervatívok a világháború után megtartott kampányt Churchill személyes sikerére építették fel. Attlee-ék viszont jóléti társadalmat ígértek és nem csak újjáépítést. Az angolok – annyi megpróbáltatás és nélkülözés után – végre jól akartak élni.

A pozitív példák, amelyek a magyarországi kommunikációban megjelentek, természetesen nemcsak azért nem hatottak eléggé, mert már megvalósult változásokra utaltak, hanem azért sem, mert ezek az irányok sem voltak egymással sem összehangolva, sőt az adott irányban sem voltak feltétlenül előremutatók. (Ld. pl. az egészségügyi életpályamodellt, ahol állandó vita volt arról, kikre vonatkozik, sőt arról is, hogy egyáltalán működik-e legalább ott, ami a kedvezményezett körhöz tartozik. A keresetek beharangozott emelése után az érintettek állandóan vitatják, hogy kaptak-e egyáltalán emelést, vagy csak korábbi pótlékok helyett utalnak több bért. A keresetek általában lemaradt színvonala mellett a társadalom nem kedvezményezett része pedig érthetően nem örül a növekvő bérfeszültségeknek.)

 A benyújtott számla

A kockázatot tovább növelte a kulcstéma, egyben egyetlen fő téma képviseletének összekapcsolása a gazdaságpolitika sodródásának kormányzati szabadságával. Ahogy erről a Politikai helyzetképen már többször volt szó, bár a kormány mást nem is tehetett fennmaradása érdekében, mint hogy védi az ország szuverenitását, az ezzel járó nagy kihívások megoldásáért cserében viszont túl sok mindent engedett meg magának. Mondhatni: nem adta a képviseletet ingyen! Olyan lépéseket is lazán megengedett magának, amelyek nemcsak sérelmesek voltak a lakosságnak, hanem értelmetlenek és feleslegesek is. Ezek nem ritkán komoly konfliktus küszöbéig (mondhatni: a falig) vitték el a tűrőképességet. Ezekért nagy kár volt és bár szerencsére még időben felismerte a kormány, hogy visszakoznia kell, még ezek is nyomot hagytak a választókban. (Ld. pl. vasárnapi boltzár, vagy internetadó.) Ugyanakkor folyamatosan fennmaradt a kérdés: mi lesz, ha a kormány nem visszakozik legalább az utolsó pillanatban, nem áll meg a falnál. (Sajnos nem kellett sokáig várnunk: a választ 2018 decemberében, a túlóratörvény kapcsán megtudhattuk.

A túlóratörvénytől az önkormányzati választásokig és azon belül is Budapestig

Ez sajnos 2018 decemberében, az ún. túlóratörvény hiányosan (elégtelenül) lefolytatott formális egyeztetési kísérletei után parlamenti botrányba, majd több mint egy hónapos utcai zavargásba ment át. Érthetetlen, hogy amikor különösen felkészültség és szimat nélkül is tudni lehetett, hogy a 2018. évi országgyűlési választások és az azt követő tüntetések gyors elhalása után az ellenzék folyamatosan arra várt ugrásra készen, hogy megfelelő ürügyhöz jusson nagy zavargások kirobbantásához. Ha nem megy másként a kormánybuktatás, ezzel kell megpróbálkoznia – gondolták. Teljesen mindegy, hogy végső soron a túlóratörvény rendben volt, senkit semmire nem kényszerítettek, de az egyeztetés ügyetlenségeire és elégtelenségére – valljuk be – mégis építhettek. És a szakszervezetek alamusziságára.

Figyelemre méltó, hogy az egyeztetéssel Kósa Lajost bízta meg a kormány. Teljesítménye alapján még inkább az, hogy a 2019. évi önkormányzati választásokért ugyanez az ügyes Kósa Lajos lett a felelős. Aki még a választások előtt kitervelte, hogy a mindig is Budapesthez kötődött Természettudományi Múzeumot Debrecenbe kell költöztetni. Budapest volt egyébként a központi kérdése az önkormányzati választásnak és Budapest újabb lenyomása volt Kósa Lajos központi kérdése.

A nyugdíjasok pénzének és ellátásának újraelosztása. Sértegetésük mellett…

Aztán sok súlyos probléma nincs érdemben megoldva, több kérdésben fenntarthatatlan a helyzet ma is. Akinek nagyon fontos az ország szuverenitása, ezek bolygatásáról nyilván le kellett mondania. Véleménye elmondásáról viszont nem szívesen mondott le: különösen éveken át, hiszen a migráció kérdése hosszú éveken át lezáratlan marad. A nyugdíjak kérdését is cikksorozat keretében jártam körbe (Politikai helyzetkép (6). Nyugdíjprémium, inflációs nyugdíjkorrekció, Erzsébet utalvány, 2017. 11. 11.; Politikai helyzetkép (7.) A politika és a nyugdíjrendszer, 2017. 11. 17.)

Bár még nem jutottam a végére a nyugdíjrendszer elemzésének, az kiderült, hogy fenntarthatatlan a nyugdíjak reálértékének befagyasztása. Ez nemcsak elviselhetetlen társadalmi feszültségekhez vezet, hanem folyamatos gazdasági károkat is okoz. Az Erzsébet utalvánnyal és a Bajnai Gordon által kiizzadt, általa is ideiglenesnek tartott nyugdíjprémiummal nincs megoldva a nyugdíjak kérdése, pedig bőven lett volna és még mindig lenne pénz a nyugdíjak reálértékének emelésére. A „nyugdíjkasszába való pénz” egyre nagyobb részét ugyanis másutt és másra költik el. Sajnálatos, hogy mintha nem is lennének ezek az elemzések, hiszen nem változott a kormány nyugdíjpolitikája. Sőt a 2018. évi választások megnyerésével sem változott. A feszültségeket és a károkat csak fokozzák a kormány és holdudvara e tárgykörben tett nyilatkozatai és megnyilvánulásai. 2011-ben Matolcsy a költségvetés végrehajtásáról szóló ún. salátatörvényben a nyugdíjak reálértékének befagyasztása mellett kötelezte el magát. Az, hogy minimális reálnyugdíjemelés mégis volt, az részben az előrejelzés pontatlanságának köszönhető. (Ezért e felismerés óta inkább alábecsülik az inflációt és novemberben „kompenzálnak”. Mert az inflációnak megfelelő korrekció egyelőre fennmaradt.)

Átcsoportosítják a nyugdíjasok pénzét. Részben illetéktelenekre költik

2016-ban nyilvánosságra került a Nézőpont Intézet – NEM a nyilvánosságnak – szánt jelentése. (http://szabadibela.hu/2016/03/a-nezopont-intezet-nem-publikus-vip-jelentese-mit-bizonyit/) Ebben a kormány különböző kényes kérdésekre várt választ a Nézőpont Intézeten keresztül a magyar lakosságtól. Most már azt is firtatta a megrendelő: a megkérdezett egyetértene-e a nyugdíjak nominális értékének csökkentésével? Tehát számszerűleg csökkenjenek-e a nyugdíjak?

A nyugdíjakat szerintem még a többi kérdésnél is kevésbé lehet szavazási kérdéssé leegyszerűsíteni. De – és ez örvendetes – a közvélemény-kutatás szerint a közvélemény sem támogatná a merész elképzelést, hiszen elenyésző kisebbségben vannak azok, akik a nyugdíjakat csökkentenék (ha rajtuk múlna). (Ez a megkérdezettek 2 százaléka.) Nagyon sajnálatos, hogy a Nézőpont Intézetről író média, ahova csupa olyan portál tartozik, amelyik a nyugdíjcsökkentésről írogat, az erre vonatkozó felmérésről többnyire egyáltalán nem ad hírt. Az egyedüli lap, amelyiknek a híradásából ezt tudhatjuk, az viszont nem értékeli ki az eredményeket.

A nyugdíjasok felélik a jövőnket

Egy újabb, hasonlóan zaftos példa: most a kormány közeléből. A 888.hu 5 hónappal később nem átallott ezzel a címmel véleménycikket közreadni: „A nyugdíjasok felélik a jövőnket”. Írásjel persze nincs, de így is elég megrázó a cím. Holott illene tudni, hogy a nyugdíj az nem kegydíj, az a nyugdíjas által több évtizeden át befizetett járulék ellenértéke. Sokan közülük nem is élik meg a nyugdíjkorhatárt.

A nyugdíjkasszába befolyó pénz a nyugdíjasok pénze, és persze nem az állam tulajdona, amivel az állam szabadon rendelkezhet, és osztogathat ízlése szerint.

Persze illene tisztázni azt is, vagy inkább azzal is tisztába jönni, hogy mi a családtámogatás és mikor mi lehet annak szerepe a népességfogyás megállításában, a tendencia megfordításában? Szerintem elég nyilvánvaló, hogy a családtámogatás és a babatámogatás két különböző dolog, mégis összemossák őket. Szinonim fogalomként használják őket: mégpedig HELYTELENÜL. A babatámogatás a születések számát hivatott növelni. A népességfogyásban a születések számának kevésbé nagy egyébként a jelentősége, mint az általános népességfogyásnak.

A nagy baj a halálozások számának alakulásában van, ami a magyar családok esetében a legrosszabbak között van a világon. (A családtámogatásnak tehát magában kell foglalnia a teljes család egészségügyi és egészségi állapotának javítását, így az egészséges táplálkozás lehetőségét is. Nehogy azt gondoljuk, hogy az idősebb családtag nem veszi észre milyen egészségügyi ellátást kap, milyen körülmények között gyógyítják, mire telik a jövedelméből, van-e várólista és mennyi a kórházi fertőzés, kell bevinnie a kórházba WC-papírt, meg lehet-e enni, azt,  amit ételként adnak stb.)

Aztán ott van a devizahiteles probléma, amit szintén alaposan elemeztem. (Ezek az anyagok is fent vannak a blogomon.) Itt sem született érdemi megoldás. A forint alulértékeltségének, a válság fő okának megszüntetésére sem.

Az évtizedek óta elfelejtett hatékonyság

Hogyan [NE] tovább? – tettem fel kérdést, hogyan lehetne az addig elmaradt rendszerváltás helyett néhány kulcskérdés megoldásával forrásokat szerezni és azokra építve a gazdaságot mobilizálni?

A hatékonysági problémák súlya a szakértők számára sem látszik, mindenesetre nem hallatják a hangjukat. A következményeket viszont mindenki érzékelheti: főleg emiatt nincs elég teljesítmény és nincs elég pénz, maradnak el a bérek más országokétól stb. Ezért van ekkora munkaerőhiány. Ezek a hatékonysági problémák 1990 óta is nagyrészt az arányosság követelményeinek megsértéséből, végső soron vulgáris és életidegen gondolkodásból származnak. Az eltűrt és folyamatosan újratermelődő aránytalanságok a gazdaság minden területére (termelés, beruházások, fogyasztás, export, árfolyampolitika, kormányszerkezet stb.) jellemzők. Ezek nagy részét a 2010-ben megjelent Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben sorra vettem. Másokat, pl. a forint alulértékeltségét és az ebből származó károkat azóta megjelent írásaimban nemcsak logikailag vezettem le, hanem számszerűsítettem is. (Csak a külkereskedelemben a forint alulértékeltségéből és e politika folytatásából évente legalább 20 ezer milliárd forint kár adódik.)

A Budapest-politika kétarcúsága

Ezek persze csak példák egy nem rövid sorból. Ha összefüggő programmal lépett volna fel a Fidesz-KDNP, akkor nemcsak több lábon állt volna kampánya, hanem számára is kiderült volna, hol okoz károkat politikája. Egy kérdést említek most még meg: ez a Budapest-politika, vagy inkább a főváros kezelése. Budapest a választások szempontjából is meghatározó jelentőségű, nem lehet lemondani Budapest minél több szavazatáról. Most viszont mégis mintha ez történt volna.

Ezt ma a kormány Budapest-politikájának a fővárossal szembeni barátságtalansága és kétarcúsága jelzi. A barátságtalanság 2010 után is fennmaradt, pedig akkor fordulat történt: az országgyűlési és az (előző) önkormányzati választáson is a Fidesz-KDNP bizonyult a legerősebbnek. Akkor valósággal tarolt. A kormánypolitika kétarcúságának azonban meglett a következménye: megindult és tendenciának bizonyult a Fidesz-KDNP visszaszorulása. Ezt a kormány további hibás lépései csak felgyorsították.

A fővárosnak kevés a fejlesztési eszköze és alig van pénze felújításokra. (Még a Lánchídéra sincs.  Ezért a legkevésbé hatékony „megoldást” „választják”: az időhúzást. A hidakat általában legalább hat évig tatarozzák, teszik bele a pénzt, miközben nem lehet a hidat használni. Másutt Bajnai Gordon, illetve Marjai József elképzelései élnek tovább. „Takarékosság” a minőség, a fenntartás és a felújítás terhére. Az amortizációt lazán elköltik a napi működésre. A fővárosban szinte a teljes vízvezetékrendszert ki kellene cserélni, mert nincs felújítás – jelentette be egy illetékes személy. Ez – ha jól emlékszem – 15 ezer milliárd forint lenne.) A főváros központjában egyes épületeken még mindig látszanak a második világháborús lövésnyomok. A fővárosi épületek nagy részét soha nem tatarozták. Ez a helyzet értelmetlen és anyagilag káros: a kormány számára is.  Ellentétes támogatottsága érdekeivel is, hiszen méltatlan a fővárossal szemben. Ugyanis a főváros minden fontos gazdasági mutatója (termelés, idegenforgalom, jövedelem, befizetett adók) tekintetében messze a népessége arányánál többet ad az országnak és a kormánynak.

A pénzhiány miatt sem tudja ugyanakkor Budapest kihasználni adottságait arra, hogy Európa közepén egy gazdasági régió központja lehessen. Ahhoz sincs elég pénze, hogy működni tudjon. A kormánynál kell a főpolgármesternek kanosszát járnia, kunyerálnia. És a „sikerhez” Budapest egyes vagyontárgyairól vagy döntési kompetenciájáról kell lemondania.

A pénzhiány automatikusan persze nem zárja ki a pazarlást. Sőt! A pénzhiány által is keltett zavaros viszonyok, amelyek napi gyakorlattá teszik és törvényesíthetik a szubjektivitást, óriási pazarlásokra és pénzszórásokra adtak lehetőséget a Demszky-korszak 20 évében. (Ld. pl. 4-es metró, szennyvíztisztító stb.) Az SZDSZ zsákmányként kaphatta a fővárost. A Kényszerpályák, tévutak c. kötet egyik fő témája a főváros kirívóan rossz gazdálkodása (279 – 300. o.)  A vonatkozó fejezet címe: Ami előfordulhat, itt előfordul. Alfejezetek: 1.) A gazdálkodás „állatorvosi lova; 2.) Szereptévesztés.

 Budapesten mindent?

Demszky 20 évét nem véletlenül hoztam szóba. Ezt a 20 évet ugyanis senki nem akarta áttekinteni sem, Demszky szabad elvonulást kapott. Tarlós nem foglalkozott vele később sem, pedig a 4-es metrót Európa egyik legrosszabb és legkárosabb beruházásának tartják. (Ld. pl. A dugódíj (1), 2015. 10. 07.)  A szennyvíztisztító egyébként – ha kisebb jelentőségű is volt – hasonlóan félresikerült beruházás. (Pl. A szennyvíztisztító. Az egyik fővárosi “állatorvosi ló”, 2016. 11. 23.) Ezek a hosszabb lélegzetű blogbejegyzéseim folytatták azt, amit többször idézett könyvemben – az akkori információk birtokában – már kifejtettem. És ez még 2010-ben történt.

Demszky meg sem állt Berlinig, mára pedig ellentámadásba ment át. Szemérmetlenül, hiszen például azt is tagadja, hogy Tarlóssal valaha beszélt volna, ami elképzelhetetlen, sőt fotó bizonyítja az ellenkezőjét. Az Olaf jelentést pedig lepöckölte magáról, ezt is Péterfi Judit Privátszféra c. műsorában: „Az OLAF-nak nincs jelentősége, az OLAF semmi, nulla, nulla, nem számít, nem számít. Az OLAF jogi értelemben nem számít, a jelentéseinek a nagyobb része baromság.”

 

Demszky és Tarlós. Demszky szerint soha nem beszéltek…

Tarlós nemcsak szabad elvonulást adott Demszkynek, hanem úgy tűnik, takargatni akarta Demszky esetleges hibáit. Amiatt aggódott, hogy ha nem vezeti be a dugódíjat, amivel maga sem értett egyet, de Demszky megígérte az EU-nak, akkor az EU a támogatások egy részét visszakéri. Holott – mint erre egy évekkel ezelőtti anyagban én is rámutattam – NEM a dugódíj elmaradása miatt kell visszafizetni pénzt, hanem az ordító pénzügyi szabálytalanságok miatt.

Demszky el nem számoltatását is a barátságtalansághoz kell sorolni. Demszky szabad távozása és elszámolatlansága pedig már átvezet a barátságtalanságtól a kétarcúság másik oldalához: a kormány fővárossal való egyoldalú rendelkezéséhez. Ha ezek a lépések Tarlós döntései voltak, ő sem tehette meg szokásos egyeztetése nélkül.

 Ki vezeti a fővárost? 

De lehet, hogy nem is az ő döntése volt. Pedig a fővárost önkormányzatnak kell vezetnie és nem a kormánynak. (Ebben is hasonló a helyzet, mint a nyugdíjcélú befizetéseknél és a nyugdíjkasszánál. (Ld. a már hivatkozott írásokat.) Hol nyomásgyakorlással, az erőfölény felhasználásával, a főváros anyagi kiszolgáltatottságával igyekszik elérni céljait, hol egyszerűen kész helyzet elé akarja állítani a fővárost. Bár Budapestet a Fidesz-KDNP általában nem szereti és korábban sem szerette, még a kormány szétszórását vidéki településekre is meghirdették, Budapestet saját terepének gondolja és így is akarja használni.

Ha az idegenforgalom fejlesztése kerül szóba, rájönnek, hogy Budapestnek mekkora a szerepe. Na de mit akarnak itt fejleszteni: a minőségi vagy a mennyiségi turizmust? A mennyiségit akarhatják, hiszen Varga Mihály miniszternek, aki már második ciklusában, a fővárosban országgyűlési képviselő is, az jut az eszébe, hogy még több futóversenyt kell rendezni. És már szinte minden héten futóverseny van a városban. Már ez is nagyon terhes a fővárosi lakosok jelentős részének. Németh Miklós miniszterelnök a közvélemény nyomására letett arról, hogy a Forma1-et Budapest utcáin tartsák meg. Most versenyen kívül mégis bemutatják, hogyan lehet 200 km/órával hajtani az Andrássy úton.

Itt akarják bemutatni azt is: itt mekkora demokrácia van!

A felvonulások, futóversenyek, közös biciklizések, autós bemutatók, repülőgépes bemutatók stb. sorával nem ér véget a budapestiek folyamatos megpróbáltatása. A kormány Budapesten akarja bemutatni, mekkora demokrácia van, a belvárosban egymást érik az ordibáló, mocskolódó demonstrációk, rongálásokkal, festékdobálásokkal a köztársasági elnök palotájánál és az Állami Számvevőszék műemlék épületénél, atrocitásokkal, Gulyás Márton kiszabadításának meghirdetésével a Gyorskocsi utcából, köpködésekkel, tereken, utcákon kialakult piálásokkal kísért demonstrációk (ld. Oktogon). Ezek nagy biztonsági kockázatot is jelentenek, különösen, mert nincs kezelésükre elgondolás. Sokszor egy paraszthajszálon múlik, hogy nem szabadulnak el jobban a dolgok. Mi lett volna, ha a szervezők biztatására behatolnak a Gyorskocsi utcai fogdába?

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Budapest viselte az illegális migráció fő terhét is. És nem szabad akaratából! 2015-ben a főpolgármester közreműködésével vagy legalábbis beletörődésével a Keleti pályaudvarra hozták az illegális migránsok tömegeit! A pályaudvaron és a frissen felújított aluljáróban helyezték el őket, zuhanyozókat és WC-ket telepítettek oda. A pénzhiánnyal küzdő főváros főpolgármestere több száz millió forintot szavaztatott meg erre a műveletre.

Budapestre tették a migráció fő terhét 2015-ben (Fotó: abcug.hu)

Visszatérve a kérdésre – ki vezeti a fővárost? – a válasz az is lehet, hogy talán senki sem. Különösen, ha kellemetlen a feladat megoldása. A fővárosiak úgy érezhetik, hogy az illetékes, ahelyett, hogy intézkedne, vagy legalább a megoldáson tépelődne, tulajdonképpen játszik Budapesttel, Magyarország méltóságával, idegeinkkel, biztonságunkkal, rendőreinkkel! Úgy gondolom, hogy a megoldás a demonstrációk törvény általi kitiltása lehet Budapest szívéből. Tiltsák ki törvényileg Budapest köztereiről, hídjairól és főleg a Kossuth térről a tüntetéseket! És a másutt megtartott demonstrációknál vezessék be újra a szervező anyagi és büntetőjogi felelősségét.

És egyáltalán szabadítsák fel közterületeinket, ritkítsák meg a többi utcai rendezvényt! Ha kell, vigyék el azok egy részét Debrecenbe, Kaposvárra vagy Siófokra, Székesfehérvárra, Kecskemétre. Hadd ismerjék meg a többi szép magyar várost is a külföldiek! Budapest már az élhetőség határán van!

Építési diktátumok 

Még a választási kampány finisében sem szakítottak a Budapesttel való rendelkezés gyakorlatával, most sem törődtek a budapestiek érzéseivel, vagy egyéb fontos szempontokkal. Bár volt aggodalom, hogyan alakul a választás, mindent igyekeztek bedobni a választók megnyerése, megtartása érdekében, a régi országgyűlés utolsó ülésén mégis keresztülhajszoltak egy törvényt, ami kész helyzetet akar teremteni a mindeddig tabunak tartott Margitszigeten.  Felmentést adna a Margit-sziget védelmére hozott fővárosi szabályok betartása alól. (Verseny idején be lehetne autóval hajtani a szigetre, nem lenne kötelező betartani az árvíz- és környezetvédelemre vonatkozó szabályokat). Ráadásul hatalmas építményt akar felhúzni a szigeten, a Groupama stadionnál is magasabb teniszstadiont. (14500 m2 területen, 26 méteres magassággal.) Ezzel tönkre téve a látványt, a sziget látképét, a főváros legnagyobb és kitűnő minőségű ivóvízkészletét és árvízi veszélyeknek tenné ki Budapestet. Nem véletlen, hogy Áder János köztársasági elnök megvétózta a törvényt. Tarlós is felébredt: egyetlen kifogása az volt, hogy őt nem kérdezték meg. A munkálatokat viszont nem indíthatták volna el. Ennek ellenére a választás után nem sokkal gőzerővel tarolták le a területet.

Margitsziget: fakivágások után (Forrás: hvg.hu)

A legnagyobb törésvonal

Hol van a társadalom legnagyobb törésvonala? Talán a bal- és a jobboldal között? Sokan erre gondolnak, egyik ismerősöm is, aki azt írta: a kisgazdák mindig a baloldalon voltak. Ez akkor sem volt teljesen így, hiszen többféle baloldal volt: Rákosiéktól Kéthly Annáékig. Azóta a helyzet még zavarosabb lett. Ma balliberális oldalról beszélnek, ami fából vaskarika. Mert vagy ez, vagy az, akik persze összefoghatnak, de ettől még vagy ez, vagy az. Összefognak, pedig csak programok alapján tisztességes. Ugyanakkor egyik pártnak sincs ideológiája, nem csak programja. Tehát arról lehet csak szó, ők minek hirdetik magukat. Ha a baloldal és a jobboldal között lenne a törésvonal, akkor sem erre alakultak a pártok.

Ma a legnagyobb törésvonal a szuverenitás mentén van: a szuverenitás megőrzésében és megvédésében, illetve felajánlásában (árulásában). A választók az utóbbit minden propaganda és nyomás ellenére nem díjazzák, ahogy a választás eredménye mutatja. A győztes pártszövetség pedig a szuverenitás egyedüli képviseletéért kapott bázisát jóval meghaladó számú – tehát más pártállásúaktól, illetve pártot nem választóktól is származó – további szavazatokat kaphat. Annak ellenére szavaztak így, hogy nekik sok minden nem feltétlenül tetszik abban, amit a győztes párt egyébként produkál. Ők tehát arra szavaztak, hogy ne legyen rosszabb az életük. Viszont végtelenül csalódottak, amikor visszaélnek szavazatukkal és pl. azt a dúlást és törvénysértést látják, ami a Margitszigeten történt.

Más fontos ügyek. A budapesti olimpiai pályázatot visszavonták, de kijelentették, hogy az összes létesítményt azért felépítik. És persze azt a felhőkarcolót is, amihez már megvan a terület, mivel egy többszörös, még a szoci időszakban kezdődött stiklisorozat és alkuk következtében végül egy Fidesz-közeli nagyvállalkozóhoz került. Hogy ott tönkreteszi egy felhőkarcoló a főváros látképét? Nem számít! Ne építsenek felhőkarcolót? Építhetnek, de ott semmiképpen! Bécsben is vannak felhőkarcolók, de ott, ahol nem zavaró a látványuk, ahol illeszkednek a tájhoz és a környezethez! A Kopaszi gátnál viszont irtózatos lenne a látvány.

 A kontraproduktív szerepekről

Szólni kell a kormány, a parlament és a bíróság kontraproduktív gyakorlatairól is. A kormány és a kormánypártok akarva-akaratlanul „aládolgoznak” a rendszerváltást egyébként cáfoló ellenzéki akcióknak. Ez azt is jelenti, hogy ezt az ellenzéket és a vele együtt „élvezett” irritációt tulajdonképpen a jelenlegi kormánypártoknak is köszönhetjük.

Ahhoz, hogy az ellenzéki pártok olyan kampányt tudjanak folytatni, amivel megzavarják a választókat, amiből aztán akármi is kijöhet, a kormány hibái is kellenek. Először is azok az ötletelések, amelyeket hatásvizsgálat nélkül, sőt a következmények végiggondolása nélkül, de mindenképpen meg akar valósítani. És ebben elmegy a „falig”, amiből az ötlet sérülékenysége miatt legalább ürügyet, de okot is lehet kreálni egy kemény demonstrációhoz, zavargások keltéséhez. Korábban az intézkedéssel szembeni erősödő ellenállást a kormány időben észlelte és nem ment el a „falig”. Ilyen volt az internetadó, majd a vasárnapi boltzár.

A tűzzel való – egyébként értelmetlen – játék kockázataira már évekkel ezelőtt, de azóta is sokszor hívtam fel a figyelmet. Mi lesz akkor, ha nem áll meg a kormány még a „fal” előtt? – tettem fel a kérdést. Utaltam a Független Kisgazdapárt történetéből vett párhuzamra. Arra, hogy a programhirdetőnél kiderült szándék ellenére magas labdát adott a párt elnöke a „kormánybúcsúztatónál”. Torgyán beszédét ki is forgatva totális támadást indított az újraválasztásáért aggódó Horn-Kuncze-kormány és a féltékeny, irigy ellenzék. 2018 végén hoztak egy rosszul kommunikált és egyébként szerintem is értelmetlen törvénymódosítást, amit ráadásul a szakszervezetekkel nem egyeztetve fogadtattak el a parlamenttel. Ami megadta az olyan nagyon várt ürügyet a randalírozásra, rongálásra, a kereszténység és a magyarok gyalázására, az MTV székházába való benyomulásra és az ottani randalírozásra. A hibás lépés a folyamatosan inzultált és az inzultálástól nem védett rendőrökre és a karácsonyt ünnepelni akaró lakosságra hullott vissza.

A „demokráciát” bizonyító(?!) hátrálás

A kormány folyamatosan hátrált. Pedig nincsen olyan jogszabály, ami az erőszakot és rongálást a tüntetéseken (vagy a be nem jelentett tüntetéseken) megengedné, vagy a hatóság elleni erőszakot ott engedélyezné. A hanyatló nyugaton pl. Párizsban vagy Hamburgban sem tűrik el a randalírozást.

A gyülekezési törvény előírásait a kormány nem tartatta be. Például azt, hogy egy tüntetést engedélyeztetni kell, és azt sem: kell, hogy legyen a tüntetésnek bejelentett felelőse. Úgy engedték be a Kossuth térre az embereket, hogy nem nézték meg, mi van náluk. Tartottak nyilván az ellenzék külföldi és belföldi szövetségeseitől. A parlamenti ellenzék azon vezetői, akik pl. rendőrökre támadtak, a mai napig nincsenek felelősségre vonva. Ezzel feltehetőleg azt akarták bizonyítani, mekkora a demokrácia. Nyilván azzal is, hogy a Kossuth téren, az ország hatalmi központjában lehet tüntetni. Miért nem teszik a tüntetéseket külterületi helyszínre? Ez ellen csak törvénnyel lehet tenni, mert a bíróságok – a jelek szerint – az ellenzékkel szimpatizálnak.

Lehangoló, hogy ma is van mutyi az ellenzékkel. Hiszen mi más magyarázná, hogy a Margitszigeten végbe vitt dúlás/fairtás (2018. május) felelőseiről ma sem tudunk hivatalosan. Holott Tarlós István főpolgármester azonnal vizsgálatot indított. És Áder János nem írta alá azt a törvényt, ami a Groupama Arénához hasonló méretű(!) stadion felépítését rendelte volna el a Margitszigeten.

A törvényalkotási folyamat minősége akadálya lesz a jogkövető magatartásnak. Nem egyértelműek ugyanis a jogszabályok, azokat állandóan értelmezni kell. Nem lehet tehát biztosra menni, kockázatos valami ellen fellépni, mert a bíróság másként ítélheti meg az esetet. Akár a logikával és a józan ésszel ellentétesen is. Hogy mondjak egy példát: a Czeglédy Csaba elleni ügyben az OVB felfüggesztette az eljárást és fenntartotta a mentelmi jogot az EP-választás idejére. Nem hiszem, hogy lenne olyan érettségizett ember, aki úgy értelmezte volna, ahogy értelmezték: tehát az eljárás megszüntetéseként.

Az ítélkezés gyakran szubjektív, ezt nem küszöböli ki, sőt éppenhogy teret enged ennek is a korlátlannak elfogadott bírói függetlenség. Ami eltünteti a bírói felelősséget, holott csak az lehetne a funkciója, hogy befolyásmentes legyen a döntés. A befolyást sok bíró maga keresi frekventált ügyekben is, pl. a napját elfogult lapok olvasásával kezdi, ahol az ő általa vitt ügyet keresi. A bírónak még a törvényhez sem kell igazodnia, a törvényektől való függetlenség is – úgy tűnik – belefér a bírói függetlenségbe. A bírói „törvényalkotást” még nem küszöbölné ki a törvények egyértelművé tétele, legfeljebb talán csökkentené. Megoldás csak akkor lehet, ha ezzel egyidejűleg a bírói függetlenségnél is lennének ellensúlyok és fékek.

A kormányzat passzivitása

A lakosság elbizonytalanításában, összezavarásában jelentős szerepe van a kormányzat passzivitásának, válaszai elmaradásának, válaszai késlekedésének, erőtlenségének. Az ellenzéknek lehetősége van, hogy kritikája és egyéb észrevételei eljussanak az írott és elektronikus sajtóba, neki van lehetősége arra, hogy minden következmény nélkül akármilyen közléseit a közösségi médiában hasznosítsa.

Ezeknek a közléseknek egy része rémhír, gyalázkodás, személyeskedés. Van köztük néhány érdemi kérdés is, ezeket a kormány emberei lepöckölik, esetleg letagadják, főleg elhallgatják. Általában (az illegális migráció és a jogállamiság és még néhány téma kivételével) hiányoznak a kormány részéről az odaillő válaszok. Az ellenzék felvetéseire, híreire és álhíreire általában nincs érdemi kormányzati válasz. Az nem az, ha elhadarják: korábban e pártok mást mondtak, mást tettek.

Ez a passzivitás a lakosságnál azt sejteti, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A passzivitás összezavarja őket. Ezeket a kormányzati kommunikációs hibákat nem lehet kijavítani azzal, hogy arra viszont nem sajnálják az energiát és az időt, hogy elégedett önértékelő nyilatkozatokat tegyenek.  Az egészségügyi ellátás tele van nyilvánvaló problémával, amit meg kellene oldani. Ehelyett tagadják ezeket a problémákat vagy lekicsinylik. Pedig a halálozások száma a lakossághoz viszonyítva, a születéskor várható élettartam, a daganatos betegségek gyakorisága stb. mind azt jelzik, hogy a világon a legrosszabbak között van a magyar lakosság egészségügyi állapota.

Mráz Ágoston Sámuelnek is nagy a felelőssége. Túllépeget kompetenciáján

Új kórházak épülnek, de a fennmaradó régebbi kórházak beruházásaira és különösen működési költségeikre – leszámítva mostanában a bérjellegű kiadásokat – nagyon kevés jut. A most már emelkedő bérek sem a kevesebb kórházi fertőzésre, sem az eredményesebb kezelésekre nem adnak garanciát. Ha több lenne a pénz a bérezésre, az sem. Valahogy végre foglalkozni kellene a szervezettség javításával. Az egészségügy nemcsak annyiba kerül, amit ráköltenek, hanem azokba a ráfordításokba is, amelyek az egészségügyi ellátáshoz feleslegesen kapcsolódnak. Az emberek idejének rablására gondolok most elsősorban, amit várakozással kell eltölteniük és általában emberhez méltatlan körülmények között.

Ifj. Lomnici Zoltánnak is nagy a felelőssége, amiről ő sem akar tudni. (Hír.ma)

Szakértői nyomulás: Mráz, Lomnici stb.

Az országgyűlési választásokon 2018-ban kezdődött, a 2019-es EP-választásokon megerősödött az a szakértői nyomulás, amit jobb lett volna elkerülni. Erre idejekorán felhívtam a figyelmet, de láthatóan ez is sajnos falra hányt borsónak bizonyult. Már volt egy hasonló benyomulás jóval korábban, amikor a 2002-es választások után a stúdióbeszélgetésekben újságírók nyilatkoztak politikai témákról politikusok helyett. A kormányzati tervekről és más olyan kérdésekről is, sőt elsősorban olyanokról, amelyekre legfeljebb politikus adhat választ. A politikusokat megválasztják, ami nekik legitimitást ad, az újságírókat kiküldi a főszerkesztő vagy a szerkesztő. Most közvéleménykutatók, alkotmányjogász stb. kezdtek fellépni politikusként, de legalábbis politikai szakértőként, sőt mindentudóként.

Mráz Ágoston Sámuel közvéleménykutató és ifjabb Lomnici Zoltán is közéjük tartozik. E két úr is úgy beszélt az EP-választáskor, hogy a DK által támogatott illegális migráció reális alternatívája a kormány gyakorlatának. Ezzel felszabadították azokat kétségeik alól, akik az illegális migrációt addig nem tudták elfogadni, viszont az ellenzékkel szimpatizáltak. És elveszthettek olyanokat, akiknek a legfontosabb az ország szuverenitásának megőrzése.

A kormány és kormánypártok e szakértői külön is dicsérgették a DK-t és a Momentumot, aminek nagy szerepe van abban, hogy a kevés ellenzéki EP-képviselő szinte kizárólag e párt és e pártocska közül kerül ki. Ez a dicsérgetés azóta sem fejeződött be, ami nagy kár. Érthetetlen az is, hogy több olyan intézetet hoztak újabban létre a már létezők mellett, amelyek az illegális migrációt kutatják és ott is vezető állást adtak néhány „nem túl karizmatikus szakértőnek”.

Egy fura csapat a politikában

Felborultak a politizálás szabályai és rendje. Az ellenzéki térfélen megtörtént a civilek benyomulása a politikába, sőt már el is foglalták a politikát. Ahol nekik nem lenne keresnivalójuk. Ahogy a fura csapat többi tagjának sem. Új jelenség, hogy az ellenzék választási kampányát 2018-ban is tulajdonképpen már ez a fura csapat mozgatta.

Molnár Gyula elnök (MSZP) az általuk elbukott választás éjszakáján azzal az „eredménnyel” (is) büszkélkedett, hogy teljesen kiépült az együttműködésük a civil szervezetekkel.  A civilek beavatkozását a politikába efimesztikusan így jellemezte és egyben sajátos módon üdvözölte: „Ennek a kampánynak volt egy nagy újdonsága, és azt mindenképpen szeretném üdvözölni, hogy az értelmiség és a civil szervezetek komoly részt vállaltak a politika előkészítésében. (Az MSZP pedig nyilván ennek a végrehajtásában, mivel a civilek közvetlenül nem tehették. – Sz. B.) Sikerült ledöntenünk azt a falat, ami az elmúlt években gyakran a politika és a civil szervezetek között volt.”  

Mással is büszkélkedhetett volna, hiszen a Magyarországot folyamatosan szidalmazó Schulz-cal is kiépült az együttműködésük. És Brüsszellel is, ahol fogadták nem sokkal a választások előtt Karácsony Gergely (volt civilt, szül. 1975), aktuálisan miniszterelnök-jelöltet. Ma Karácsony Budapest főpolgármestere, ismét elzarándokolt Brüsszelbe.

Új fejlemény az ellenzéki pártok elfoglalása egy fura csapat által. Az ellenzéki pártok ugyan nem szűntek meg, de őket egy fura csapat irányítja, rángatja ide-oda a saját érdekeinek megfelelően. A „választás 2018”-on  tehát NEM a kormánypártok és az ellenzéki pártok ütköztek meg egymással, hanem a kormánypártok azzal a fura csapattal, amelyik jogilag ugyan nem vehetett volna részt a választásban, az ellenzéki pártok segítségével, őket maga előtt tolva mégis részt vett.

Persze más jelzőkkel is ellátható: globalista, kozmopolita, internacionalista, beavatkozó, antidemokratikus (bár önmagáról azt mondaná, hogy demokratikus), ál-liberális (bár szerinte liberális).

Molnár Gyula pártelnökként látványosan behódolt

A fura csapat szerepvállalására – nem pontosan ebben az összetételben – számtalanszor sor került, ha nem is teljesen azonos összetételben. Pl. Ukrajnában, Grúziában, a Közel-Keleten. Mindig részt vesznek benne bizonyos civil szervezetek, amelyek a hatalom ellenőrzését célozzák meg. E szervezetek formálisan a politikamentességet testesítenék meg, a gyakorlatban viszont tevékenységük átpolitizálódik. Nem véletlenül, hiszen támogatójuk egyben külső irányítójuk. A fura csapat igyekszik a politika helyére lépni, a politikai struktúra szétverésén munkálkodik.

A harcosan “civil” szervezetek

A fura csapat állandó és nélkülözhetetlen részei a – mondjuk így – harcosan „civil” szervezetek. Az országok helyzetével, adottságaival, problémáival nincsenek tisztában, nem alkalmasak átfogó gazdasági és politikai program készítésére és nem is szeretik a programokat. Ezek ugyanis fel kell, hogy fedjék, valójában mit akarnak. Ahhoz, hogy átvegyék a politika szerepét alacsony szakmai színvonal is elég.  A tartalmi és minőségi hiányokat formális technikával helyettesítik: „értékeket” kérnek számon (a kettős mérce szerint), paneleket használnak elfogultan, nyomást gyakorolnak. Véleménydiktatúrát alkalmaznak. Színrelépésük civil szervezet(ek)ként kezdődik, a politikai rendszer rombolásával folytatódik, közben funkciót váltanak: és ténylegesen úgy kezdenek működni, mint egy politikai párt. Pedig hivatalosan nem alakultak át, így nem is kell teljesíteniük azokat a követelményeket, amelyeket egy pártnak kell.  A választásokon viszont nem vehetnek részt, ehhez nyilvántartott pártnak kell lenniük. Vagy pártot kell találniuk, amit dróton rángathatnak. Hogy egy párt miért vállalkozik erre, az ismét a jogszerűség határain túli kérdés. Hiszen felmerül: vajon miért (miért cserében) vállalkozik erre egy párt? Az is, hogy erre egyébként sehogy nem vállalkozhatna. Formálisan tehát gyakran civil marad a civil és összebútorozás nélkül irányítja a pártot.

 Ki dönthet létkérdéseinkről?

A szuverenitás nemcsak azok számára a közelmúlt, a jelen és a közeljövő legnagyobb tétje, akik ezt elismerik, hanem azok számára is, akik – ezt bár bizonyára látják, de különböző okokból, főleg, mert ellenérdekeltek a beismerésben – a nyilvánosság előtt mégis tagadják. Sőt szeretnék kizárni a közbeszédből, és különösen szerették volna kizárni a választási kampányból és a választásból a kérdést: a magyar nép döntse/döntheti-e el, kivel akar együtt élni? Ennek megválaszolásával persze a választó szinte mindenről dönt, hiszen az illegális migráció megengedő vagy elutasító kezelésétől függhet fennmaradásunk.

Ezeknek a sok szempontból integrálhatatlan, ráadásul integrációra nagyrészt nem is hajlandó tömegeknek a befogadása lehetetlen, és értelmetlen cél. A tömegek befogadása rendkívül nagy biztonsági kockázatokkal és hátrányokkal jár, ráadásul nyilvánvalóan néhány év alatt tönkreteszi Európát és az érintett országokat, valamint gazdaságaikat, kultúrájukat.

Mégis az EU és más külső intézmények és egyéb külső és belső tényezők a migráció folytatását akarják. Tagadják a nyilvánvalóan súlyos veszélyeket és azt állítják, hogy nem a befogadás, sőt annak ösztönzése a gond, hanem a befogadási szolidaritás hiánya. Szabad utat akarnak kikényszeríteni az illegális és tömeges integrációnak, illetve a befogadási/eltartási szolidaritásnak, ami nemcsak azonos jogokat, hanem többletjogokat is ad, és még továbbiakat adna a migránsoknak. Erre hivatkozva von el, ráadásul jogosulatlanul hatásköröket az országoktól. A tagországok iránt viszont semmilyen szolidaritást nem érez, gondoljunk csak a migráció által különösen érintett EU-s tagállamokra. A migráció említett erőszakos kezelése tulajdonképpen eszköz és ürügy arra, hogy lopakodva elvonja az országok teljes szuverenitását és felszámolja identitásukat (keresztény-zsidó kultúra, vallás, nyelv, nemzeti múlt, hagyományok, történelem).

 Felhatalmazás nélkül

Lopakodó és jogsértő módon, hiszen nincs az EU intézményeinek felhatalmazásuk arra, hogy nemzetek feletti integrációt hozzanak létre. A központosítás nemcsak azért jogsértő, mert felhatalmazás nélküli, hanem azért is, mert jogosulatlan és a célok szempontjából álcázott magyarázatú nyomásgyakorlással kényszerítik a vonakodó tagállamokat az EU-s szabályokkal ellentétes intézkedések és ötletelések tudomásulvételére. Sajátos és jogosulatlan módon olyan tagországok is, amelyek „vezető országként” viselkedve saját érdekeiket így érvényesítik. Ráadásul a politikai integráció abszurd módon korlátozná az országok jogköreit. Már látható, hogy olyan jogköröket is elvonna, amelyek a teljesen más történelmi múltú Amerikai Egyesült Államokban is a szövetségi államok kompetenciájába tartoznak. Abszurd az is, hogy az EU vezetése rendszeresen találkozik és tárgyal egy magánemberrel, az USA egyik multimilliárdosával, aki az európai migráció egyik fő szorgalmazója. A multimilliárdos spekulációval szerezte hatalmas vagyonát, ennek egy részét pedig – „jótékonykodása” részeként – mások ellenőrzésére, jogszerű működésük és létezésük szubjektív ellenőrzésére költi. Senki nem választotta meg, mégis európai intézmények politikájának alakítója. Mindezek kiáltó összeférhetetlenségek.

Egy fura csoport durva beavatkozása

Nem véletlenül avatkozott be erőforrásaival és minden lehetséges, akár jogosulatlan, sőt jogtalan módon az a fura csoport, amelynek – mondjuk ki újra! – semmi keresnivalója nem lenne egy magyarországi választási kampányban! Közvetlenül sem, de közvetve, másokon keresztül sem! E fura csapat fogalmát még a választások előtt írott, bár a választások után publikált részben használtam először. (Politikai helyzetkép (9.). Az előzetes választási esélyek   ) A fura csapat összetételéről ezt írtam: „Benne egy – nagyrészt külföldről finanszírozott – hatalmas és pénzekkel kitömött „civil” hálózat, egy mögöttük álló, Európát „átszervezni” akaró pénzember, akinek politikai partnere(?!) az EU. Továbbá az EU politikusai és bürokratái, EU-tagállami vezetők, valamint egy velük együttműködő, bosszúra szomjas magyar sajtónagyvállalkozó.” Külön nem hangsúlyoztam a sajtó egy bizonyos részének idetartozását, csak egy sajtónagyvállalkozóról írtam. (E magyar sajtóvállalkozó ilyen szerepe ma már egyébként a múlt.) Pedig kellett volna, hiszen a sajtó nagy része is ide sorolható és sorolandó.

Antonio Guterres ENSZ-főtitkár: a migráció nem a probléma, hanem a megoldás!

A fura csapat tagjai külön-külön is komoly erőt képviselnek, hát még együtt. Megfelelő szellemi háttér hiányában azonban mégis főleg “csak” brutális nyomásgyakorlásra és zavarkeltésre alkalmas a csapat, de arra nem, hogy egy választási kampányt profi módon és hatékonyan irányítani tudjon. Hiszen ehhez az előtérbe tolt pártoknak – pontosabban e pártok tolmácsolásában – olyan elképzeléseket kellene előtárniuk, amelyek kifejeznék a magyar választók érdekeit. Azok az érdekek viszont a fő témával, az illegális migrációval kapcsolatban az övékével homlokegyenest ellentétesek. Ezt az ellentmondást képtelenek feloldani. Marad tehát e fura csapat részéről – közvetlen megnyilvánulásaiban – az üres közhelyek (a tartalom nélküli „értékek”) ismételgetése, a fenyegetődzés és a nyomásgyakorlás, továbbá az ötletelés. Nem véletlen, hogy az általuk rángatott ellenzéki pártok meg sem próbálkoztak működőképes programokon akár csak gondolkodni, vagy akár csak olvasgatni azt, ami ehhez ihletet adhatna. Ők már beálltak a végrehajtók sorába. Nem tartalmazta még a felsorolás az ENSZ-t, mivel az az agresszív nyomulás, amibe az ENSZ migrációs ügyben kezdett, a hivatkozott cikk tavalyi megírása idején még nem létezett. Ennek ellenére már akkor bekerülhetett volna a felsorolásba, mivel az elsők között hívtam fel a figyelmet arra, ki lett az ENSZ főtitkára és mi következhet ebből. (http://szabadibela.hu/2016/11/az-eu-es-torokorszag-valamint-az-illegalis-migracio/)

 A kormány nem vonta le menet közben sem a tanulságokat

A kormány a legkézenfekvőbb tanulságokat sem vonta le. Abból, hogy befejeződött – ahogy ezt tulajdonképpen Molnár Gyula (1961–) is látja – a fura csapat beépülése a politikába, együttműködésük kiépülése és az ellenzéki pártok irányításának elvonása. A leírtakból egyenesen következik, hogy a fura csapat nem képest koncepciót, programot adni, de ha tudna is, ellenérdekelt lenne ebben. Tehát az ellenzéket programok és a gondolatok területén lehetne megfogni. Akár úgy is, hogy indulását tartalmilag és formailag meghatározott programalkotási követelmények teljesítéséhez kötik. És eleve kötelezően ki kellene jelölni az egyes választások lehetséges témáit. Mindenáron meg kellene akadályozni tehát, hogy pl. az önkormányzati választások kapcsán a kormányzati hatalom átvételéről, kormánybuktatásról beszéljenek. Helyette – ahogy kellene – az önkormányzat helyi feladatairól és azok jobb ellátásáról essék szó.

Nagyon negatív fejlemény, hogy a magyar ellenzék az EP-ben igyekszik megakadályozni és gyakran sikerrel a magyar választók akaratának érvényesülését a bizottsági vezetőhelyettesi és más funkciók betöltésénél. Ez is tulajdonképpen megoldhatatlan feladat elé állította a magyar kormánypártokat. Részben Mráz Ágoston Sámuel és ifjabb Lomnici Zoltánnak köszönhetően is kibővült, illetve egyáltalán létrejött DK- és Momentum-frakció igyekszik megakadályozni Fideszes politikusok vezető pozíciókra való megválasztását. Ami egyébként a Fidesz jó választási szereplésének szól és nem lenne más, mint a magyar választók akaratának tudomásulvétele. Intrikusságuk miatt többeket még mindig nem választottak meg. Ujhelyi István, az egyetlen MSZP-s képviselő pedig egyenesen a bizottság új elnökét fenyegeti: ha nem tesz le Trócsányiról, megnézheti, mivel kerül szembe. Felvetődik, hogy a Magyar Országgyűlésben kellene ezeket  a lépéseket megtorolni. De ott nem merik…

Az ellenzék fölötti irányítás megszerzése után a fura csapatnak biztosan az a legfőbb célja, hogy egyetlen ütőkártyáját kijátssza. Nevezetesen létrehozzon egy minél teljesebb összefogást, ami akár győzelemhez is vezethet. Mivel a fura csapat mindenáron legalább részleges győzelemre tör, az összeesküvés valószínűsége nagy. Viszont azok az intézmények és szervek, amelyeknek erről információval kellene rendelkezniük vagy nem rendelkeznek, vagy hallgatnak.

Közben eltűnik a kampány főtémája, a migráció, majd maga a kampány is. Az ellenzék ennek nagyon örül, mert számára az a lényeg, hogy őt minél többször lássák. A miniszterelnök sokat van távol az országtól és szinte teljesen függetleníti magát a választásól. Az előbbi is nagy baj, mert akik jelen vannak, láthatólag képtelenek dönteni. Majdnem 10 napig gyalázhatják Borkait az interneten, nincs, aki eldöntse, intézkedni kellene, hogy a fröcsögő blogot bezárják. A budapesti vereségért a fővárosiakat hibáztatják. Helytelenül az ő döntésüknek tartják.

Még legalább egy hibáról kellene beszélni. Augusztus második felében derült ki néhány beavatott számára, hogy a külföldiek – amennyiben magyarországi lakcímmel rendelkeznek – automatikusan bekerülnek az önkormányzati névjegyzékbe. Ez – mint most már tudhatjuk – 114 ezer külföldit érint, közülük 90 ezren Budapesten élnek. Ezenkívül 26 ezer olyan bevándorló, letelepedő, migráns stb. van, akik többsége szintén budapesti lakos. Összesen kb. 110 ezer fővárosban élő külföldiről van szó. Többek között Niedermüller Péter (DK) és Berg Péter (Momentum) kampányt indított a külföldi önkormányzati szavazók felderítésére és meggyőzésére. (Berg nemrég költözött haza New-Yorkból, ahol született és ahol eddig élt.) A CEU egyik oktatónője is részt vett ebben a kampányban. Meglehetősen furcsa, hogy egy önkormányzati kampányt aktuálpolitikai síkra terelnek. Beavatkozásuk sikeres volt: a külföldi szavazók a demokráciáért, a szabadságért és az egyetem (CEU) maradásáért fogtak össze.  Tulajdonképpen eldöntötték, hogy ki legyen a főpolgármester és kik legyenek a kerületi polgármesterek. Karácsony szavazatait szépen megtolták a külföldiek.

A főpolgármester-jelöltek 2019-ben 102 761-gyel több szavazatot kaptak, mint 2014-ben. Tarlós 15 934-gyel kapott többet. Karácsony 2019-ben nem indult, 2019-ben 46 986-tal több szavazatot kapott, mint Tarlós.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.