Politikai helyzetkép (20). Önkormányzati választások. Kit és hogyan képvisel az ellenzék?

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

KIT KÉPVISEL AZ ELLENZÉK?

2019.  október 13-án ismét választ az ország. Ezúttal az önkormányzati választásokra kerül sor: az ország megválasztja a helyi és a nemzetiségi önkormányzati képviselőket, valamint a polgármestereket, a fővárosban a főpolgármestert. Az önkormányzati választásoknak is nagy a jelentősége az ország szempontjából, különösen a főpolgármester megválasztásának Budapest egyedülálló fontossága miatt. Azt kellene elérni, hogy legalább olyan felkészültségű és kvalitású, a magyar választók érdekében legalább annyira eljáró jelölteket válasszanak meg önkormányzati képviselőknek és polgármestereknek, főpolgármesternek, amilyenek eddig voltak. Nem mintha nem kellene és nem lehetne javítani, sőt sokat javítani az összetételen, de az legalább ne romoljon. A mostani önkormányzati képviselők és polgármesterek ugyanis általában legalább ismerik azt, amit el kell(ene) látniuk. (Vannak persze, mint mindenütt, kivételek: az ellenzékben is. Ilyen a XIII. kerületi polgármester, akinek a tevékenysége mintául szolgálhatna.) De vajon mi várható az ellenzék forszírozott együttes megjelenésétől?

Kálmán Olga műsorvezető is bejelentkezett (facebook.com)

Sajnos egyre csökkennek az ellenzéknél a követelmények a főpolgármester-jelöltekkel szemben. Azt hallottuk, hogy Kálmán Olga volt műsorvezetőnek végleges(?!) programja nincs, ami szerintem azt jelenti, hogy egyáltalán NINCS programja. De úgy látja, semmi baj: esetleg megválasztott főpolgármesterként is azt csinálná, hogy beszélgetne az emberekkel. És így kialakulna programja. Van, ami már kialakult: a hajléktalanoknak vissza kell adni azt a nem létező jogukat, hogy a közterületen élhessenek. Akkor is, ha van elég szálláshely, ahova a hajléktalan bemehetne. És ha másnak – ráadásul megalapozottan – más a véleménye e kérdésben, azt nem engedné kimondani. – Szégyellje magát mindenki, aki másként gondolja! – szögezi le a „demokrata” (most már) „politikus”.  Meg vagyok győződve arról, hogy azt sem tudja (ő sem!), mi a program. Összetéveszti az általa kigondolt demokrácia és szabadság panelszerű „értékével”.  Még nagyobb baj, hogy felkészültsége sincs a főváros vagy egy hasonlóan hatalmas terület és szervezet irányítására! Pedig szerinte van: az ATV-nél ő ugyanis vezető volt…

Az ellenzéki politizálás általában öncélúvá, egyúttal kívülről meghatározottá vált, a választók érdekeinek képviselete véletlenszerűvé. A választó és az ellenzéki pártok viszonya többnyire fordítottá: az ellenzéki pártok nyomást gyakorolnak szimpatizánsaikra, úgy, hogy természetesen nem fedik fel valós és mögöttes szándékaikat. Ez nem más, mint a hatalom, amit a külső (politikán kívüli) tényezőkre alapoznak. A külső tényezők összefogást várnak el a részükről, ami – ha létrejön az összefogás és ha eredményes is lesz, ami kétséges – legfeljebb a mandátumok megszerzéséig tart. Utána nem tud működni, ami minimum nagy zavarokat okoz majd az önkormányzat működésében. (Ld. Zugló példáját!)

Hatásos zavarás

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az utóbbi években folytatott ellenzéki politizálás agresszivitása, rémhírterjesztése, alaptalan ígéretei, handabandázása képes volt a választók összezavarására és arra, hogy sem a 2018-as országgyűlési választásokon, sem a 2019. évi EP-választásokon nem sikerült a kormánypártoknak elérniük azt az eredményt, amire lehetőségük  volt. Különösen egy ilyen felkészültségű ellenzék mellett. Ehhez azonban „kellettek” a kormánypártok esetenkénti hibái. Ezek többségét el lehetett volna kerülni. Hogy hogyan, arról is több esetben kifejtettem véleményemet. Ebből az ellenzéki zűrzavarból tehát sajnos sok minden kijöhet.

Előzmények

2017. április vége óta írom a „Politikai helyzetkép”-et; a negyedévente megjelenő Leleplezőben most tartunk a 13. résznél. Mielőtt belefognék az aktuális témába, érdemes felidézni, mit írtam 2018 májusában a cikksorozat céljairól, ami egyébként a kezdetektől nem változott:

„Egy évvel ezelőtt indítottam el blogomban, illetve a Leleplezőben azt a cikksorozatot, amiben a „választás 2018” kimenetelére összpontosítva a politikai helyzet összetevőit igyekeztem feltárni. (A Leleplezőben nem minden folytatás jelent meg, részben ezért az egyes számozások e két helyen eltérnek egymástól.) Nem könnyű a feladat, hiszen a zavarosság és a zavarossá tétel a politikai helyzetnek különösen az egyik jellegzetessége. És ma még inkább, mint korábban. (A mottók utalnak arra, hogy a politika legitim és illegitim részvevői miért szerethetik a zavaros viszonyokat, de arra is, miért veszélyes ez a vonzalom rájuk nézve is, hát még az országra.) Most is megpróbáltam a dolgok és az összefüggések mélyére hatolni, korábbi megállapításaimat továbbvinni, miközben ezúttal is eleve fenntartással kezeltem az állandóan hangoztatott közhelyeket. (Pl. a rendszerváltás megtörténtéről.) Igyekeztem kivonni magam az agymosó propaganda torzító hatásai alól. Csak a tényeknek, a tapasztalatoknak, a logikának, a józan észnek hittem.” És – hadd tegyem hozzá – erre építek ma is. (Az idézett rész forrása a Választás 2018 c. anyag   A továbbiakban is a blogra hivatkozok, ehhez adok meg linket, amin keresztül a hivatkozott szövegrész elérhető. A link egyúttal tartalmazza a cikk címét és a megjelenés dátumát.)

Előbb írtam, hogy fenntartással kezeltem a rendszerváltás megtörténtét. Ez a fenntartás tagadássá változott, amikor rászántam magam, hogy ezt a nagyon bonyolult és politikailag igen érzékeny témát körbejárom. Tagadni a rendszerváltást akkor van értelme, ha meg tudom mondani, mi lett helyette. Mielőtt továbbmennénk, ezért még egy idézetre kell hivatkoznom, ami a „Politikai helyzetkép” cikksorozatának jóval korábbi folytatásából való (Rendszer vagy rezsim?)

 „A címben – az alábbiak is bizonyára igazolják – a közhittel ellentétben NEM költői kérdést tettem fel. Két okból sem. Egyfelől a zavaros és ellentmondásos viszonyok alapján aligha lenne szabad erre a kérdésre alapos megfontolás és hosszas elgondolkodás, a tapasztalatok megvizsgálása nélkül válaszolni. Másfelől a szokásos válasz használhatatlansága is óvatosságra int. Láthatóan semmit nem érünk azzal, ha a rendszerváltás megtörténte mellett kardoskodunk, hiszen továbbra is érthetetlen marad számunkra sok minden. Nem tudunk válaszolni például arra, miért ennyire átláthatatlanok a dolgok. Arra sem, miért működik így (ilyen kontraproduktívan) nálunk a gazdaság, a társadalom, a politika, a sajtó, az egészségügy, az állam, mondhatni akármi. Míg, ha megbarátkozunk a gondolattal, ami tapasztalatainkkal is egybevághat, tehát, hogy nem történt meg a rendszerváltás, hanem valami más lépett az előző rendszer helyébe, sok mindent meg fogunk érteni. Ami aztán magától értetődően segíthet az évtizedek óta elmaradt kibontakozásban.”

A mostani írás is adalék ahhoz, hogy NEM történt meg a rendszerváltás. Most azért, mert a parlamenti ellenzéki pártok NEM a lakosságot és a választókat képviselik. Ezt már korábban is láthatta az olvasó, most viszont ennek további részleteit írtam meg. Azt is, milyen jogi, jogalkotási, politikai, gazdasági, média- és egyéb. környezet szükséges ahhoz, hogy így lehessen politizálni. Hogy mi a helyzet a kormánypártoknál, arról is esik majd szó.

Házaspár(t) a politikában. Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára (infostart.hu)

Hogyan [NE] tovább?

Az olvasó a cikksorozatban kezdettől találkozott az alcímben megfogalmazott fenti kérdéssel. Az utóbbi időben nemcsak közvetetten, tehát úgy, hogy ez kiolvasható volt az anyagokból, hanem ebben a megfogalmazott, explicit formában is. Ez a kérdés tulajdonképpen két kérdés. Hogyan NE tovább és hogyan tovább? Legjobb lenne komplett rendszerváltást végrehajtani, a feladatokat és a forrásokat összehangolva. Ez nyilván nagy feladat, amire bizonyára nem szívesen vállalkozik a kormányzat, bár kellene. De az is előnyösebb lenne, mint egyes rossz, kontraproduktív, nem hatékony gyakorlatok folytatása, különösen azok forszírozása, ha egy-egy ilyen rossz gyakorlat normalizálására összpontosítva átrendeznék a politika és a gazdaság működését. Az egyik ilyen feladat szükségképpen az lehetne, ha az ellenzék szerepét a demokratikus politizálás keretei közé szorítanák. Ennek nemcsak politikai haszna lenne, hanem gazdasági is. Rengeteg idő, energia és pénz megtakarításával, továbbá a lakossági folyamatos irritáció csökkenésével, a légkör javulásával járna.

Különösen aggasztó ugyanis a 2010-ben ellenzékivé vált pártok, illetve azóta létrejött ellenzék politizálásának további hanyatlása, sőt gyakori szembemenetele a társadalom érdekeivel. Ez a külső érdekek kritikátlan és agresszív képviseletével függ össze. Mivel itt elsősorban a pozícióban levő ellenzék politizálása érdekes, ellenzéken itt és most a végrehajtó hatalom „előszobájában” levő, jelenleg frakcióval rendelkező parlamenti pártokat kell érteni (MSZP, DK, Párbeszéd, LMP, Jobbik, LMP), valamint azt a pártot is, aminek nincs országgyűlési képviselője, így frakciója sincs, viszont 2019-ben két mandátumot szerzett az EP-ben (Momentum). E pártok emberei természetesen általában az önkormányzatokban is ott ülnek. Az ellenzéki pártok között van korábbi kormánypárt is (MSZP), pontosabban kettő, hiszen a DK a 2010-es választási vereség után kivált az MSZP-ből.  A parlamenti pártok között vannak olyanok, amelyek a demokratikus ellenzék részének tartják magukat (MSZP, DK, Párbeszéd, LMP) sőt olyan is, amelyik a nevében viseli a demokratikus jelzőt (DK). Pedig nem a választókat képviselik, hanem – gyakran szemben a magyar választók érdekeivel – „egy fura csapatot”. Olyan személyeket, hatalmakat, szervezeteket, akik, illetve amelyek nem a választások részvevői és nem is lehetnek azok. Ezért neveztem ezeket a magyarországi politika szempontjából külső, földrajzilag nagyrészt külföldi, érdekeik alapján külföldi tényezőket fura csapatnak.

 „E fura csapat fogalmát még a választások előtt írott, bár a választások után publikált folytatásban használtam először. (Politikai helyzetkép (9.). Az előzetes választási esélyek) A fura csapat összetételéről ezt írtam: „Benne egy – nagyrészt külföldről finanszírozott – hatalmas és pénzekkel kitömött „civil” hálózat, egy mögöttük álló, Európát „átszervezni” akaró pénzember, akinek politikai partnere(?!) az EU. Továbbá az EU politikusai és bürokratái, EU-tagállami vezetők, valamint egy velük együttműködő, bosszúra szomjas magyar sajtónagyvállalkozó.” Külön nem hangsúlyoztam a sajtó egy bizonyos részének idetartozását, csak egy sajtónagyvállalkozóról írtam. Pedig kellett volna, hiszen a sajtó nagy része is ide sorolható és sorolandó. Már régen felfigyeltem különben a sajtó benyomulására a politikába, ami most még határozottabb formát öltött.

Az ellenzéki pártok ugyan nem szűntek meg, de őket egy fura csapat irányítja, rángatja ide-oda a saját érdekeinek megfelelően. A „választás 2018”-on  tehát már NEM a kormánypártok és az ellenzéki pártok ütköztek meg egymással, hanem a kormánypártok azzal a fura csapattal, amelyik jogilag ugyan nem vehetett volna részt a választásban, az ellenzéki pártok segítségével, őket maga előtt tolva mégis részt vett. E csapat a választások szempontjából is fura. Persze más jelzőkkel is ellátható: globalista, kozmopolita, internacionalista, beavatkozó, antidemokratikus (bár önmagáról azt mondaná, hogy demokratikus), ál-liberális (bár szerinte liberális).

Szerepvállalására – nem pontosan ebben az összetételben – számtalanszor sor került, ha nem is teljesen azonos összetételben. Pl. Ukrajnában, Grúziában, a Közel-Keleten. Mindig részt vesznek benne bizonyos civil szervezetek, amelyek a hatalom ellenőrzését célozzák meg. E szervezetek formálisan a politikamentességet testesítenék meg, a gyakorlatban viszont tevékenységük átpolitizálódik. Nem véletlenül, hiszen támogatójuk egyben külső irányítójuk. A fura csapat igyekszik a politika helyére lépni, a politikai struktúra szétverésén munkálkodik.

Ez a vezérlés már önmagában is szemben áll a demokráciával, és alkotmányellenes is. Az is, hogy e pártok irányításának átengedése a politikán kívüli bel- és külföldi csapattagoknak végső soron a pártvezetők önérdekéből történik: önmaguk privilegizált helyzetben tartása érdekében.

Ennek a megengedhetetlen, ám ma már meghatározó, egyre inkább kizárólagos külső befolyásolásnak a meglétét egy évvel ezelőtt levezettem az Ellenzéki pártok: külső irányítók c. írásomban. Az ezt megelőző felismerésekről a „Politikai helyzetkép” korábbi részeiben lehet olvasni, sőt még korábbi anyagokban is. A megengedhetetlen jelenségre ugyanis, kevésbé kifejlett formájában, már régen felfigyeltem. A probléma 2010-ben megjelent könyvembe (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra) már bekerült. Akkor még nem lehetett számítani arra, hogy ez odáig fog fajulni, ahol ma tart, de már akkor is ellentétes volt a demokratikus berendezkedéssel.

Külső beavatkozás – főleg kényszerrel

Ennek a külső befolyásolásnak több formája közül az egyik nem tűnt el az ún. rendszerváltáskor. Ez a külső/külföldi beavatkozás már megszokott formája (egy vagy több nagyhatalom politikusainak és államának mindenoldalú beavatkozása), aminek sajnálatosan igen hosszú hagyományai vannak Magyarországon. És súlyos következményei az ország fejlődésére. 1956 után a folyamatos külföldi beavatkozás a magyarok életébe, a politikába és a gazdaságba egyike volt az ismét érvényes tabuknak. Az idegen hatalom beavatkozását el kellett tűrni, fel sem volt szabad ismerni, beszélni sem lehetett róla. Igaz, Magyarországon ezt az alávetettséget és kizsákmányolást igyekezett a politika titkolni és elfedni, sőt elhazudni, ha azt kellett tennie. Igyekeztek az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg” ittlétével együtt járó konfliktusokat csökkenteni, bár ez teljesen nem sikerült. Mindenesetre Magyarországon a Szovjetunió részéről kellemetlen üzengetésről, pláne a magyarok sértegetéséről, esetleg gyalázásáról – egy nagyon szűk kör kivételével – nem lehetett hallani. Legfeljebb pletykák voltak erről, amelyek hihetetlennek, vagy túlzóknak tűntek. És ritka ottani újságcikkek, amelyeket itthon legfeljebb az újságírók olvastak.  A függés mértékére és arra, minek nézik a „testvéri” országokat, népi demokráciákat, az tudott igazán következtetni, akit kiküldtek a Szovjetunióba dolgozni, különösen a magyar érdekeket képviselni. Ma rosszabb e tekintetben a helyzet, mint az ún. rendszerváltás előtt. Az EU és régebbi tagországai nem ilyen diszkrétek. Ha egy ország az útjukba kerül, nyilvánosan fenyegetik, szidják, sőt gyalázzák. Akár mindennap.  Az Európai Unió a közvélemény előtt nem rejti el beavatkozási szándékát. Hanem így is befolyásol!

1990 után: visszanyert függetlenség?

Magyarország 1990-ben függetlenné vált, bár sokan azonnal tagadták ezt a függetlenséget, ami azt az üzenetet vitte el a többi állampolgárhoz, mintha a függetlenséggel szavakban sem lenne érdemes foglalkozni, mert az ország – szerintük – nem független. A függetlenség ugyanis szerintük anakronizmus a mai világban és egy ilyen kis ország esetében különösen. Sőt – állítólag – annyira nem vagyunk függetlenek továbbra sem, hogy nem is csinálhatjuk azt, amit szeretnénk. Nem dönthetünk arról, milyen legyen az új rendszer. Erről szólt volna állítólag az ún. Rózsadombi Paktum is. Ez is egyike azoknak a téveszméknek, amelyeket ellenőrzés, sőt gondolkodás nélkül sokan elfogadnak. Csóválják a fejüket: borzasztó, nekünk semmi nem sikerülhet, nem hagyják! – szörnyülködnek. És adandó alkalommal elmondják másoknak „biztos információjukat” erről az összeesküvésről. Számomra annyira hihetetlen volt ez a paktum, mindennapi tapasztalataim és ismereteim alapján, hogy a végére akartam járni. Vajon miért hisznek ebben a naiv és átlátszó történetben olyan sokan? Emlékeztem egy olyan kötetre is, ami segíthet eldönteni a kérdést: többek között Marcus Wolf, a keletnémet titkosszolgálat, a HVA volt vezetőjének canossáján keresztül. Leírja, hogy amikor a várható börtönbüntetés elől Moszkvába menekült, ott megtagadták a segítséget. Haza kellett térnie. Ugyanezt élhette át Rajnai Sándor, Magyarország utolsó Szovjetunióbeli nagykövetet. Őt az Antall-kormány igen hosszú ideig kint hagyott állásában, de egyszer haza kellett térnie. Rajnai az ÁVH egyik vezetője volt, Nagy Imre romániai letartóztatója és hazaszállítója. A megtorlások egyik központi szereplője. Nem mert hazatérni, menedékkérelmét Gorbacsov kapásból elutasította.

A Rózsadombi Paktum cáfolatára felhasználtam a Mitrohin-archívum megjelent iratait is, ami a KGB iratai alapján rekonstruálta Marcus Wolf menedékjogának elutasítását. Ezt azt bizonyította, hogy egy lépést nem tettek volt embereik kimentésére, nyilván egy paktum megkötése sem kerülhetett szóba. Nem korlátoztak  az országok cselekvését. Mitrohin különben a KGB külső hírszerzésének irattárvezetője volt. Az archívum elköltözésekor egy új épületbe minden irat csomagoláskor megfordult a kezében. Az iratokat kézzel lemásolta, kicsempészte, elvitte a dácsájába, ott gyűjtötte a háza alá helyezett alumínium tejeskannákban. Felvette az angol követséggel, majd hírszerzőjével a kapcsolatot, őt és családját kijuttatták, és kivitték a teherautónyi iratot is. (Ld.: Cristopher Andrew, Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. Tálentum. 2000. Budapest.)

Én tehát kételkedtem, és újabb fontos ismereteket szereztem. Általuk sikerült megcáfolnom a Rózsadombi Paktum naiv legendáját, de nem sikerült kioltani ezt a többszörösen manipulatív történetet. Ami pedig az összeesküvés elmélet kategóriájába tartozik. Ez azért is tragikus, mert a politika éppen az összeesküvések műfaja. Éppen a valódi összeesküvéseket hitelteleníti ez a legenda. Ezért lehet kézlegyintéssel elintézni az olyan valódi összeesküvést, mint ami az utóbbi időben Európa ellen folyik. Ja, ez is összeesküvés elmélet! – mondják.

Amit feltártam, megírtam. Feltettem a Facebookra is, mert ott vannak, akik minden évben megemlékeznek a „paktum” évfordulójáról. Ez ezután sem maradt el, mintha mi sem történt volna. De legalább nem neveztek ennek-annak…

Ide kívánkozik a szokásos reakció leírása is: „Ha valaki bármelyik téveszmében kételkedik, a megszokott reakció a hitetlenkedés. Mintha ezek a téveszmék alapigazságok, axiómák lennének. Ha tehát valaki a valót mondja el, nem a valótlant, a valót érzik hihetetlennek. Minimum sértett embernek mondják, mert ilyen „butaságot” (…) csak sértett ember állíthat.  (…)”

A Rózsadombi Paktum: felmentené az elitet

„E paktum sem jelentéktelen állítás. Eszerint a rendszerváltás kezdetén, 1989-ben vagy 1991-ben (a kétféle dátum külön érdekesség!) egy rózsadombi villában (hol másutt?) találkozott több magyar politikai és egyházi vezető az USA nagykövetségi titkárával, a CIA, a KGB és a Moszad egy-egy középvezetőjével, valamint egy szovjet honvédtábornokkal. Egy olyan 20 pontos megállapodást írtak volna alá, ami meghatározta volna a rendszerváltás határait. Pl. azt, hogy volt titkosszolgálati emberek és ügynökök ellen fel szabad-e lépni.

Ha ez a megállapodás igaz lenne, akkor fel lehetne a magyar politikai elitet menteni az egyébként befejezetlen rendszerváltás rengeteg hibája alól és nem lenne felelős a gyatra teljesítményért. (…)

Egy lényeges kérdés a háttérben marad. Nevezetesen: a rendszerváltás minden hasonló országban ilyen lett volna, vagy csak Magyarországon volt ilyen? Nem mintha nem tudnánk, hogy pl. az ügynökkérdést mindenütt másként oldották meg, mint nálunk. Ahol sehogy. Ennek nyilván a külső nyomás lenne az oka, de akkor hol volt másoknál a külső nyomás? Ha ott nem volt, hogyan lehetett nálunk?

Sajnos megint speciálisan magyar tévútra lelünk, ahol a külső beavatkozás fantomja nem más, mint ürügy és a saját mutyi paravánja. Bár kétségtelen, hogy a régi elitet sikerült átmenteni egy újnak nevezett érába, de ennek nem a külső nyomás, hanem a belső lepacsizás, a hatalom kerekasztalos leosztása a magyarázata. Hogy ez hogyan történt, arról részletesebben írok a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemben (2010.)” (Sulykolt téveszmékből hibás gondolkodási panelek.).

 Külső beavatkozás – most már ajánlkozva

Ha visszaidézzük az 1990 utáni politikát, jól látszik, hogy a beavatkozás kívülről folytatódik. E tekintetben tehát teljesen új jelenségről nem beszélhetünk bizonyos pártok esetében. A külföld „behúzásának” a magyarországi döntésekbe kétségkívül voltak érthető gazdasági indokai. Hacsak… Hacsak a gazdaságban nem követnek más utat. Amihez persze felkészültség, stratégia, de legalább elképzelések kellettek volna. És persze küzdeni akarásra is szükség lett volna. De sem ez nem volt, sem az. Azokat a megszorítási paneleket alkalmazták, amelyeket az MSZMP és a szocialista gazdaság megújítása érdekében állított össze a Fordulat és reform c. brosúra csapata. Ráadásul ez NEM volt program, a brosúra szerint ezt a szocialista kormánynak kellett volna elkészítenie. A szerzői csapatnak tagja volt Matolcsy György jelenlegi jegybankelnök is. A leírt panelek nem voltak újak, „nem sokban” tértek el a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank receptjeitől. Ezek Bajnai idején reneszánszukat élték, majd 2010-et követően, Matolcsy alatt soha nem látott megbecsülést kaptak: egy „nem ortodox” gazdaságpolitikában. Aminek kiindulópontja az állítólagos túlfogyasztás volt, amit a Fordulat és reform is megállapított annak idején.  A csomag szerintem kifejezetten ortodox, sőt tele van az ortodoxiában is már rég meghaladott ortodoxiával. Ilyen pl. a forint alulértékeltségének szorgalmazása, a fogyasztás lebecsülése, az extenzív növekedésre való berendezkedés, az export hajszolása. Ami mind-mind óriási hatékonysági veszteségeket okoz. A forint alulértékeltsége csak a külkereskedelemben évente legalább 20 000 milliárd forint veszteséget.

Nem számoltak akkor sem azokkal, akik évek kutatásai alapján valódi és működőképes alternatívát tudtak volna adni. Azért sem persze, mert Németh Miklós miniszterelnökként több liberális személyiséget vitt be maga mellé fontos állásokba, akiket aztán beajánlott Antallnak. Kérdés persze: tényleg olyan nagyon súlyos volt-e az a helyzet? (Kívülről is nagyon súlyosnak állították be, mert kivásárlásáért nagyon nagy értéket kértek cserébe.) A fő kérdés persze az, hogy nem lehetett volna-e erre az adósságra gyors és kedvező megoldást találni. Biztosan meg lehetett volna szabadulni a külső államadósság terhétől, de ehhez gazdasági koncepció kellett volna, hogy ennek kézzelfogható hozzájárulását a fejlődéshez be lehessen mutatni. Vagyis: mit tennénk, ha nem lenne külső adósság és hova juthatnánk el?  Ám koncepció nem volt. Ezért valóban kamikáze kormány volt az első szabadon választott kormány, hiszen nem igazán volt fogalma arról, ténylegesen mi van és mit kellene tenni. Jobb híján leépítették az országot, a gazdaságot és a fogyasztást. Felszámolták az ipar nagy részét, egész ágazatokat bezártak, és olcsó telekárban adtak el korszerű gyárakat is. Tanácstalanságukban is rá voltak utalva a külföldre: valakinek igazolnia kellett, hogy ez a helyes út, ők pedig igazi „rendszerváltók”.

Kovács László volt külügyminiszter: Merjünk kicsik lenni! Neki sikerült? (magyarnemzet.hu)

 A németek kiengedéséről (másként)

Mi magunk konzerváltuk nem egyenrangú helyzetünket. Magyarországnak meghatározó szerepe volt a németek újraegyesülésében. Kiengedtük nyugatra az NDK több tízezernyi állampolgárát, amiből az NDK bukása következett. Németh Miklós közben – mint tudjuk – rengeteget izgult és aggodalmaskodott. Annak ellenére, hogy már 1986-ban megmondta Gorbacsov a miniszterelnököknek, előtte egy évvel pedig a főtitkároknak, hogy nem lesz több bevonulás. Olyan mint 1956-ban Budapestre, 1968-ban Prágába, 1979-ben Kabulba. Olyan sem, hogy a szocialista országokban állomásozó csapatokat bevetnék belső konfliktusok esetén. Ők a laktanyáikban maradnak. (Nem csökkennek a történelmi fehér foltok) A németek kiengedéséért azonban semmit nem kapni: maga a kormányzati és miniszterelnöki alkalmatlanság. Ebből a tettből erőt nem meríteni a tárgyalásokra: szintén az Antallnál, aki örökségül kapta a német hálát. Nála hasonló lehet az értékítélet.

A külföldi függés fennmaradt: a politika azonban ebbe most önként és dalolva ment bele, erre egyenesen ajánlkozott! A „rendszerváltó” politikának kezdettől sajátossága volt a külföldtől való függés elfogadása, sőt az erre való berendezkedés. És a hajbókolás a külföld előtt: kormányon és ellenzékben. Az MSZP-nél ez könnyen ment, mást el sem tudtak képzelni, megszokták, fantáziájuk is eddig terjedt. A szovjetek uralma után elébe mentek a „nyugatiak” benyomulásának és beavatkozásának. Ezt a magatartást summázta Kovács László (Laci) külügyminiszter és pártelnök, aki elmondta „receptjét”: Merjünk kicsik lenni! Felkészültség és jövőkép hiányában   a politikusi ambíció ebben a körben, kormányzási pozícióban is, a külföld kiszolgálásáig terjedt. Martonyi János is elébe ment a külföldi vélt érdekeknek, ahelyett, hogy küzdött volna a magyar érdekekért. A termőföldről a tőke szabad mozgása keretében ő folytatott tárgyalásokat, nem a földművelésügyi miniszter. Nem valószínű, hogy akarta, de ha akarta volna, akkor sem érte el, hogy az utolsó nagy privatizálandó vagyon, a termőföld a csatlakozási szerződésben tartósan magyar tulajdonban maradhasson. A mezőgazdaság kezdetben az EU-s támogatásoknak csak a 25 százalékát kapta meg. De Martonyi már a kormányprogram összeállításakor tiltakozott az ellen, hogy a magyar mezőgazdasági termelést az eddigi legmagasabb szintre terveztük VISSZAemelni. És ehhez akartuk szabatni az EU-s támogatásokat. Mert hogy mit szólnak majd az EU-ban a magyar mezőgazdasági „dömpinghez”…

Kun Miklós és Martonyi János (Fotó: Tuba Zoltán)

A németek kiengedésének másik „hőse”, a háttérben maradni akaró Németh Miklóst messze megelőzve a „főhőse”, Horn Gyula 1994-ben kormányra került. Semmilyen értelmes elképzelése nem volt, korábban sem, ezért buktak meg, de úgy telt el négy év, hogy nem is lett. Lehet, hogy ez volt az oka a szabad demokratákkal kötött koalíciónak.  Talán onnan várhatta az érdemi elképzeléseket, sokat hallhatott a szabad demokraták állítólag hatalmas szürkeállományáról, helyette kapott viszont megszorítási ötleteket és diktátumokat, ultimátumokat a Fordulat és reform alapján, amit nagyon nem akart képviselni. A tétlenkedésből és a sodródásból 1995-re csődöt prognosztizáltak a számára. A rossz gazdaságpolitika árát megint a lakossággal és a vállalkozókkal fizettették meg, a kormány durva megszorításokat alkalmazott. Belföldi és külföldi tanácsra. A Fordulat és reform stábjából ezúttal Bokros Lajos és Surányi György lépett ki a „fénybe”. Megkezdődött a forint csúszó leértékelése, ami akkor folyamatosan néhány évig tartott. (2010-ben viszont hasonló folytatódik, de most már ÁLLANDÓAN, határidő nélkül.) A külkereskedelmi mérleg két év átlagában nem javult: 1995-ben egymilliárddal több volt az import, mert az intézkedés miatt előrehozták a jövőbeli igények kielégítését. 1996-ban viszont egymilliárddal csökkent, mert előző évben ezt már behozták az országba. Horn úgy gondolta, hogy a további állami vagyon eladása is kell a stabilitáshoz.  „Elpasszolták” az energiaszolgáltatókat. Hogy jó üzletet kössenek, példátlan módon garantálták számukra a 8 százalékos vagyonarányos nyereséget. Az energiaszolgáltatókat többségükben külföldi állami cégek „privatizálták”.

A parlamenti pártok többsége számára ugyancsak nem jelentett gondot a külföldi függésre való berendezkedés. Cserében minimum a számukra fontos esetekben elvárták a külföld beavatkozását.

 A „rendszerváltás” kezdetén (Antall-, aztán Boross-kormány), majd Horn idején íratlan szabály volt, hogy a belpolitikai ellentéteket nem viszik ki külföldre. Az első Orbán-kormány időszakában ezt a volt kormánypártok (MSZP, SZDSZ) felrúgták. Külföldön jelentették fel az Orbán-kormányt, hogy ha a kormány a konjunktúrát nem hűti le, akkora adósságnövekedés lesz, amekkorát a Nyugat nem lesz hajlandó finanszírozni. (A blogon több esetben is írtam erről.) Az akciót az váltotta ki, hogy e pártok nem tudtak abba beletörődni, hogy elvesztették a kormányzati hatalmat, holott az – bizonyára így gondolták – jár nekik.

Németh Miklós. Mellette: Pozsgay Imre és Medgyessy Péter (nepszava.hu)

Rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás?

Persze egyik sem lett a valóságban. Az utóbbi szerintem nem is lehetséges. Idézzük fel, mit várt a magyar lakosság a rendszerváltástól. Nem a rendszerváltoztatástól, mert ennek NEM kikínlódva, spontánul, kormányzati sodródás és elgondolás nélkül kellett volna végbemennie. Úgy nem is „tudna”. Hanem stratégia alapján.  A nép jólétet, gyors gazdasági felzárkózást a fejlett Európához, mindenekelőtt Ausztriához és függetlenséget, szabadságot akart. Megvolt tehát az, hogy mire kellett volna összpontosítania a politikának és főleg a kormányoknak, értelem szerint mindenekelőtt az első szabadon választott kormányoknak és az akkori ellenzéknek. Ha azok nem teszik, akkor az utánuk következőknek. Ezen könnyen túltették magukat, nyilván nem tartották aktuálisnak. Sőt helyette a talpon maradást célozták meg, amit az életszínvonal, az életviszonyok, a foglalkoztatottság, a fogyasztás rovására akartak elérni. Ez annyira nem volt nehéz a Horn-kormánynak sem, mivel már a Grósz-kormány programjába foglalta a Fordulat és reform nevű reformprogram/öncélú megszorító program bizonyos elemeit. (Politikai helyzetkép (18) Gazdaságpolitika: hasonló ideológia és panelek Grósztól napjainkig)

Egyik írásomból idézek:

„Magyarországra találóan mondják: KOMP-ORSZÁG. Folyamatosan úton van, végtelenül elhúzódik az utazás, miközben mások már rég megérkeztek. Egy ilyen, mindeddig befejezetlen, egyesek szerint el sem kezdett utazás a rendszerváltás. A komp-ország vezetése először is azért nem akar normatív viszonyokat, mert az nem érdeke. Legalábbis így érzi. Ehhez képest kevésbé jelentős, hogy nem is tudja, hova is kellene az országnak elérnie. A „komp” ma is körbejár a „folyón”, valahol a két part között. Tabukat döntöget, ahelyett, hogy átérne végre a másik partra. Az egyik part – természetesen képletesen – a kádári viszonyok, a másik a piacgazdaság, a komp-ország kormánya számára homályos tartalmú kapitalizmus. A komp-országban évtizedek óta, mióta a nagy utazás elkezdődött, egy értelemben biztosan nem sok változott. Kádár János alatt, amikor a „komp” ki volt kötve, sokáig nem volt, nem lehetett elismert alternatíva. A „komp” anélkül indult el, hogy az alternatívát legalább végiggondolták volna. Ezzel elkezdődött komp-ország céltalan bolyongása. A körbejárást a feladat bonyolultságával magyarázgatták: még senki nem ment át szerintük erről a partról vissza a másikra. Közben más országok egy történelmi pillanat alatt révbe értek. Persze nem virtuálisan, hanem valóságosan.”  (Küzdelmek, esélyek, balsikerek és  sikerek)

Mint már szó volt erről, az első szabadon választott két kormány, amikor ennek még lett volna lehetősége, elvetették, hogy az adósság eltörlése, sőt a törlesztés terheinek érdekében fellépjenek. Egyúttal tragikusan nagynak tartották az adósságot, és annak felülvizsgálatát sem óhajtották elvégezni. És ugyanakkor alternatívát nem dolgoztak ki, „küzdöttek” az alternatíva ellen, mert az szükségképpen érintette volna a hatalmat. Jöttek a válságok és azok a megszorító tévutak, amelyeket később már kényszerpályáknak tüntettek fel.  Ezzel eleve belenavigálta magát az Antall-kormány, a Horn-kormány, a Medgyessy- és a Gyurcsány-, továbbá a Bajnai-kormány a külföldnek való kiszolgáltatottságba. Folyamatosan érkeztek a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól azok a tanácsok, aggodalmak, sokszor diktátumok formájában , amelyek a Fordulat és reformban is benne voltak. Ők javasolták másoknak, „mi” megírtuk „magunknak”, majd ők előírták nekünk. Kint és bent is ugyanazt akarták…  A szocializmust megreformálni akaró anyag alkotói ezeket a megszorító recepteket ugyanis már régóta ismerhették. A megszorító programokat pedig a nemzetközi szervezetek feltételül szabták esetleges hitelfelvételekkor.

Lehet-e spontán a rendszerváltás?

„Ezzel eljutottunk egy újabb fontos kérdéshez: spontán vagy irányított lehet-e és legyen-e a rendszerváltozás (rendszerváltoztatás). Általánosnak tekinthető vélemény szerint, amit a mostani miniszterelnök, Orbán Viktor is oszt, nem lehet megtervezni, nem lehet felülről vezényelni. Ezért is beszél hangsúlyozottan rendszerváltoztatásról. Mert szerinte a rendszer az nem ruha, hiszen a rendszert nem lehet úgy váltani, mint a ruhát. Tényleg nem lehet, egészen más bonyolultságú dolgokról van szó, de a párhuzam azért mégis jogos lehet.

Az új rendszert ugyanis nemcsak meg lehet tervezni, hanem meg is kellett volna. Hogy minél nagyobb legyen a hozama és minél kisebb legyen az ára. Hogy ki tudjuk jelölni a SAJÁT UTUNKAT. Hogy ne számolják fel a magyar gazdaság ipari ágazatainak többségét, ne dobjanak ki évszázados termelési tapasztalatokat és kapcsolatokat, hogy ne legyen újabb világháborús pusztítással felérő visszaesés, hogy ne tűnjön el másfél millió munkahely, ne legyen óriási munkanélküliség és ekkora szegénység. Hogy ne szakadjunk le más országoktól; 12 évvel maradtunk el saját magunkhoz képest is, amit (Az első Orbán-kormány alatti gyors növekedéssel. – SzB.) sikerült 10 évre(!) csökkenteni. És hogy a demokráciára tartalmilag hasonlítható „demokrácia” jöjjön létre. Hogy a kormányok, tisztviselők, képviselők tudják mi a feladatuk és ellássák azt. Hogy olyan tulajdonviszonyok legyenek, amelyek igazságosak és hatékonyak. Hogy ne menthesse át magát a régi uralkodó osztály és a leszármazottak. Stb. Egyébként egy új rendszer létrehozásánál lehetett volna a legnagyobb előrelépést tenni és a fejlődést akadályozó legtöbb felesleges féket felszámolni.

Ha ez így történik, akkor Magyarország évtizedek óta olyan ütemben növekedhetett volna, mint Kína. Ez a koncepció vagy stratégia volna a „sorvezető” ahhoz, hogy a különböző átalakítások ne egymás ellen dolgozzanak, össze legyenek hangolva, tehát belátható időn belül az jöjjön létre, ami az ország érdekében áll. Ez a stratégia hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy továbbra is Magyarország legyen a kelet-közép-európai térség – minden tekintetben, tehát nem csak a gazdasági növekedésben, hanem a kultúrában, az egészségügyben, az oktatásban stb. – legdinamikusabban fejlődő országa, ahol a hatékonyság és a tevékenységek minősége is a legjobb.” (Politikai helyzetkép (3). A rezsimek jellegzetességei)  Írtam ezt 2017-ben. A jelek szerint azóta változott a miniszterelnök úr álláspontja, ha így ki nem mondva is. A rendszerváltoztatás használata (egyelőre) maradt ugyan, de a felülről vezérlésben van elmozdulás. Viszont a felülről vezénylés önmagában még nem eredményezhet valóságos, konzisztens rendszert, csak lehetőséget ad erre.

Bajnai őt akarja főpolgármesternek: a „széllel bélelt” Karácsony Gergely (fotó: nepszava.hu)

 ÉS MILYEN SZÍNVONALON KÉPVISEL AZ ELLENZÉK?

Nincsenek választási programok

2002 óta nincsenek – a program fogalmának megfelelő – választási programok, viszont sok párt elképzelésének alapja ma is a megszorítás. És nemcsak azért, mert például Bolgár György is azt fújja: ki szeret programot olvasni? Hanem mert így el lehet titkolni a valódi szándékokat és a képességet az ügyek esetleges vitelére. Azok a jókívánságok, közhelyek, frázisok, listák ugyanis, amelyek esetleg vannak, nem fedik fel sem a pártok szándékait, sem az elképzelések meglétét, sem azok realitását. Program nélküli pártok összefogásával nem történik más, mint öncélú hatalmi marakodás, iszapbirkózás, ahol a választó véleménye egyáltalán nem érdekes. Ez nem más, mint a választók átverése. A program nem azonosítható bizonyos technikákkal sem:

A megszorítások robotosai

„Bajnai Gordon 2010 februárjában kisiskolások előtt (Őket is meg akarta nyerni a megszorításoknak!? – SzB.) elmondta, hogy a válságban (Itt bizonyára a világgazdasági válságra célzott) a magyarok építhettek „arra a dologra (Sic! Sz. B.), amiben nagy előnyünk van másokhoz képest: nekünk van rutinunk a válságkezelésben. (Inkább a válságok „összehozásában” van. Sz. B.) Szemben mondjuk a nyugat-európaiakkal. Hogy pontosan tudjuk, amikor egy ilyen ránk köszönt, akkor nincs idő tétlenkedni, nagyon határozottan és nagyot kell lépni.” Ebben sajnos nincs hiány (példátlanul durva megszorításokra került sor) és láthatóan nincs megállás: egyik ötletszerű és értelmetlen megszorítás követi a másikat – írtam a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben.

Bajnai intézkedéseinek és “elképzeléseinek” zömét utódai átvették

Bajnai 2010-ben távozott. Sikerült összehoznia intézkedéseivel az első kétharmados győzelmet a már nyolc éve ellenzékben levő Fidesznek. Különösen nagyot ártott Bajnainak és a szocialistáknak két intézkedés (a már elbukott, de el nem vetett értékalapú ingatlanadó és a lóerőadó). Bajnai legtöbb intézkedését és ötletét azonban az új kormány és utódai átvették. Legutóbb a nyugdíjprémiumot keltették életre, ami amúgy végig érvényben volt 2009-től, jóllehet 2014-ben, amikor teljesültek a feltételei a hatályban levő törvény ellenére mégsem fizették ki. Az ellenzék erre sem kérdez rá: nyilván nincs a fura csapat listáján. (Politikai helyzetkép (8). Bajnai ma is a kormány szellemi háttere)

Bajnainak annyira tetszettek a megszorítások, hogy korábbi nyilatkozatával ellentétben miniszterelnökként tervezte visszatérését, az Együtt – PM pártszövetség jelöltjeként. Azzal kecsegtette a választókat: „Fájni fog! Fájni fog! Mindig készek vagyunk megtenni, amit a nemzet érdekében meg kell tenni! Akkor is, ha ki kell mondanunk, hogy ez fájni fog! Fájni fog, de azért, hogy után lényegesen jobb legyen!”

A zöld párt: megszorítások

Lehet Más a Politika a zöld párt neve. A tapasztalatok alapján ezt legalábbis kérdésként kellene értelmezni és semmiképpen nem állításként. A kérdésre én ezt a választ adom: Nem tudom, hogy lehet-e más a politika. De ILYEN ne legyen! Ezt különösen el kell mondani annak alapján, amit a frakcióból később kilépett két képviselője, egyikük a párt miniszterelnök-jelöltje művelt 2018 végén, de később is.

Bajnai megszorító politikája nyomában lépdel a többi ellenzéki párt is, az LMP is. Sőt az LMP egy vonatkozásban túl is tesz rajta. A forintleértékelés folytatása (ráadásul ekkora alulértékeltség ellenére) állítólag Róna Péter jogász ötlete volt. (Bajnai ennek ellene volt.) Nagyrészt ebből a gyakorlatból származott a devizahitelesek nehéz helyzete, sok ezer magyar állampolgár tragédiája. Igaz, Róna Péter ezt állítása szerint másként akarta, úgy, hogy előbb forintosítanak. Ezzel azonban nem lehetett volna elkerülni azt a kárt, amit a forint leértékelésének folytatása mindannyiunknak jelent. Ez ugyanis megszorítás a javából. Mint e cikksorozatban beszámoltam róla, csak a külkereskedelemben évente legalább 20 ezer milliárd forint kár származik a forint alulértékeltségéből, miközben nagyrészt a külföldieket kedvezményezi.

Az LMP 2018-ban, az országgyűlési választásokon elképesztő megszorítási csomaggal lépett fel. Formálisan így eleget tett ugyan annak a követelménynek, hogy legyenek hozzárendelt források a hozzá közel érzett feladatokra: a környezetvédelemre és a demokrácia erősítésére. Arról viszont semmit nem tudhatunk meg, hogy javasolt intézkedései mennyibe kerülnének, és arról sem, hogy mennyit tudna beszedni. Sőt arról sem, hogy mit akarnak konkrétan és miért. Az intézkedések kölcsönhatásait, de következményeit sem veszi figyelembe. Valószínűleg fogalma sincs (neki sem), mi a program és milyen követelményeknek kell eleget tennie.

Róna Péter: forintleértékeléseket akart ismét. Sajnos megvalósították

A végtelenített megszorítás

A legnagyobb probléma: az LMP is képtelen megérteni, hogy az idők végezetéig nem lehet a gazdaságpolitika azonos a lakosság folyamatos megsarcolásával. Most pedig az önkormányzati választásokra környezetvédelmi ötletekkel készül, ezek forrása elsősorban a lakosság és a vállalkozók megsarcolása. Schmuck Erzsébet sírós hangon adja elő ötleteit, ráadásul naponta: ezzel is hangulatot keltve az autósok ellen. Logikájuk nincs az ötleteknek, hiszen majdnem minden családban van autó, sokan enélkül nem is tudnának létezni. Folytatja a Kádár-korszak, majd a további kormányok többségének ötleteit: az autósokat kell megvágni. Úgy persze, hogy cserébe ezért semmit nem kapnak. A szemlélet régi keletű. 1980-ban tanulmányt írtam a motorizációról a Statisztikai Szemlében (A motorizáció Magyarországon). Ebben többek között kimutattam, hogy a gépjárműveknek mekkora szerepük van a városi tömegközlekedésben, ezért nem lehet önkényesen korlátozni mozgásukat. Ha ugyanis a közlekedésüket korlátozni akarjuk, akkor a tömegközlekedésnek kell átvennie ezt a már akkor is hatalmas teljesítményt. Amire – kapacitásfeleslegek hiányában – már akkor is képtelen volt. Ezzel szemben a liberálisnak és demokratikusnak mondott Demszky időszakában szisztematikusan emelték a jegyárakat és ritkították a járatokat. A Tarlós-korszakban további ritkításokra került sor. A belváros kivételével. Ha valaki a „szélről” akar bejutni a belvárosba, többnyire elképesztő zsúfoltságban utazhat. Schmuck Erzsébet feltehetőleg arra sem gondol, a városi tömegközlekedés nagy részét lebonyolító buszok a jelek szerint zavartalanul füstölhetnek, ahogy a teherautók is. Meg is teszik. Az építkezési lázra sem gondol és annak következményére: az utak elszennyezésére. És a hanyag hatósági tevékenységre. Potyog le a teherautók egy részéről a homok, a sóder, miközben a Kádár-korszakban kiszórt homokot sem takarították még el.

Sírós hangon követel Schmuck Erzsébet megszorításokat (Civilhetes)

Az ún. rendszerváltás fordulatot hozott a KSH működésében. Megszüntették azt a kiadványt, ami évről évre felmérte, mekkora a személygépkocsik teljesítménye. A sztálini időknek megfelelően a személyközlekedés teljesítménye a tömegközlekedés teljesítményéből áll a kiadványokban. Megmaradt viszont szerencsére a személygépkocsik átlagos életkora, ami 1980-ban is magas volt. Akkor el sem tudtuk volna képzelni, hogy idáig romolhat a helyzet. Az emberek döntő többségének nincs pénze új autó, vagy fiatal autó vásárlására. De a gépkocsik megfelelő állapotban tartására sincs. A gumicserét pl. a 27 százalékos áfa mellett környezetvédelmi termékdíj is terheli. No meg a felére leértékelt forintból következő ártöbblet. Ha növelik a sarcot, még kevésbé lesz arra pénzük, hogy fiatalabb autóhoz jussanak és hogy azt megfelelő színvonalon fenntartsák. Nem arra összpontosítanak, ahol a legnagyobb eredmény várható, hanem arra, honnan szedhető be a legkevesebb erőfeszítéssel, ismerettel és fantáziával további sarc. Budapesten például a levegő porszennyeződésének – az EU szerint ebben állunk a legrosszabbul – a 80 százalékáért a rossz fűtés a felelős, mégis az autósokat akarnák még inkább megvágni és korlátozni. A fűtésből kell kizárni a szenet, a műanyagokat, háztartási hulladékokat, farostlemezeket stb.  (Hivatkozott LMP-s kiadványok megtévesztő címei: Választási program 2018; Zöld fordulat. Az LMP költségvetési koncepciója.)

 A multik megadóztatása? Na ne!

Az ellenzék egy része – az MSZP, a Párbeszéd – az országgyűlési választáson még a Feltétel Nélküli Garantált Alapjövedelemmel és Alapnyugdíjjal kampányolt. A megvalósítás a keresetek és a nyugdíjak terhére történne. Ráadásul akkor ösztönöznék a munkától való távolmaradást, amikor munkaerőhiány van. Az EP-választáson a Szociális Európa „programmal” lépett fel az MSZP és a DK. Gyurcsány felesége, Dobrev Klára (1972 – ) szerint a forrás a multik megadóztatása lenne. Ami ugye megszorítás és aminek nyilván nem kívánatos következményei lehetnének. Emellett a ballibek aligha szavaznák meg az EP-ben. Ha a multikat megadóztatnák, megfosztanák az európai országokat a termelésben a multik bevonzásának lehetőségétől. Eléggé árulkodó, hogy nem az offshore ügyletek lehetőségét iktatnák ki. Egyébként egyiknek sincs nagy esélye, hiszen a ballib EP-képviselők is igen gyakran a multiknál egészítik ki jövedelmüket szuperül fizetett tanácsadókként. De ha a multikat mégis megsarcolnák, akkor – közülük amelyik csak tudná – hátat fordítana Európának. Az ötlet nem egy okos ember gondolata, hanem egy „okoskáé”.

Dobrev Klára nem javasol, hanem követel. Egyfelől nyíltan követeli az Európai Egyesült Államok létrehozását, amit komolyan azok sem akarnak, akik minden eszközt felhasználnak mögöttes céljuk elérésére. (Hogy miért nem reális az Európai Egyesült Államok, erről is írtam a cikksorozatban.) És amit az EU alapdokumentumai nem is tesznek lehetővé! A mögöttes cél eléréhez nincs szükség Európai Egyesült Államokra, a célt, a tagországok többségének szuverenitását egyszerűbben is el lehet vonni. Dobrev az Európai Egyesült Államok létrehozásának céljával ugyanakkor nyíltan bevallja, hogy magyar választók szavazatával a magyar szuverenitás ellen küzd. A szociális Európa csomagja lenne a mézesmadzag. A szociális Európa terve nem más, mint a minimálbér, a minimálnyugdíj és a családi pótlék „európaivá” tétele. Sajnos sem ennek irrealitására, sem esetleges következményeire (ha mégis megvalósulna) nem hívják fel a kormánypártok a figyelmet. Ezzel – bár nyilván akaratlanul – sajnálatos módon hozzájárulnak a szavazók egy részének félrevezetéséhez.

A forrásoldal sincs rendben, de a költési oldal még annál is kevésbé. Akármit is jelentene itt az „európai”. (Ugyanez igaz a Jobbik által forszírozott bérunióra is.) Ha az „európai” azt jelentené, amit kellene, akkor még kevésbé, ha ennek a fokozásnak lenne itt értelme. A kézenfekvő módszer a meghatározásra az EU-s átlagnak megfelelő minimálbér, minimálnyugdíj és családi pótlék átszámítása lenne forintra. Nyilván a hivatalos valutaárfolyam segítségével. Ezzel durván felborulnának az említett jövedelmek más jövedelmekkel való arányai. A minimálbér messze meghaladná az átlagkeresetet. (Ennek a számításnak az elvégzése ráadásul csak megközelítőleg lehetséges, mivel az EU-s országok egy része nem közöl mind a három kategóriára adatot. Nem számítható ki az átlag. Azért sem, mert más eltérések is vannak. Ausztria pl. csak egyes szakmákra és órabérre közöl minimálbér adatokat.) A DK-ban nem mondják ki, mekkorák is lennének az összegek.

Bizonytalan és alaptalan ígéret

Van egy másik „módszer” is az MSZP-nél: a hasra ütés. A minimális összegek megsaccolása, de úgy, hogy ne legyenek zavaróan magasak. Az ügyben nyilatkozók alapján nevezhetjük ezt Kórózs– Újhelyi „módszernek”. Ők – szubjektív módon – eldöntötték, mit követelnek. Gondolom, az EU-tól. Ha követelni kell, akkor igazán nem lehet tudni, hogy az EU erre hogyan reagál. Újhelyiék szerint is ehhez baloldali fordulat kell: a baloldalnak többségbe kell kerülnie. (Ehhez képest elbukott…) Tehát e tekintetben is igen bizonytalan alapokon áll az ígéret.

Követelésük szerint a minimálbér az EU minden tagországában legyen minimum nettó 750 euró havonta, vagyis mai árfolyamon 236 ezer forint. A minimálnyugdíj legalább 300 euró havonta, tehát 94 500 forint. A családi pótlék gyermekenként 150 euró, tehát 47 250 forint lenne. Ennek alapján is felborulnának a jövedelemarányok. Az „EU-s nettó minimálbérnél” csak alig nagyobb volt 2018 decemberében az átlagos nettó kereset (239 400 Ft). A minimálnyugdíj pedig közel kerülne az átlagnyugdíjhoz (130 ezer forint).

Ennél is nagyobb baj lenne, hogy a nyugdíj az nem szociális támogatás és nem kegydíj, vagy ajándék, hanem több évtizeden át befizetett járulékok (általában részbeni) ellenértéke. A nyugdíjaknál nem a minimálnyugdíj összege a probléma, hanem általában a nyugdíjak összege és a nyugdíjak reálértékének 2011-től alkalmazott befagyasztása. Lenne forrás a nyugdíjak reálértékének emelésére, de ezt elvonja az állam. (Pl. Politikai helyzetkép (7). A politika és a nyugdíjrendszer.)  Minimálnyugdíjat nagyon kevesen kaphatnak. A minimálnyugdíjnak mindenféle szociális támogatások összegének meghatározásánál van ma még jelentősége. Ezt a kapcsolatot meg kellene szüntetni és az érintett szociális támogatásoknál kellene – ha szükséges – meghozni a döntést.

Van még egy komoly probléma. Bár azt sem tudni, hogyan jöttek ki euróban az összegek a minimálbérre, a minimálnyugdíjra és a családi pótlékra, az átszámításba nagyon belejátszik a forint döbbenetes alulértékeltsége. Az Eurostat hivatalos adatai szerint a forint az euróhoz viszonyítva és a vásárlóerő-paritásához képest 40 százalékkal van alulértékelve. Vagyis reálisan nem 330 forint lenne egy euró, ahogy Újhelyiék gondolják, hanem 198 forint. Annál is inkább ez utóbbi számot kellene használni, mivel ezt a jövedelmet Magyarországon a magyar árak alapján költenék el. Így tehát a 750 eurós nettó minimálbér 149 500 forintot érne. (Annyi lenne, amennyi ma is!)  Erre mondják azt: No comment! Vagy azt, hogy „nagyot akart a szarka, de nem bírta a farka!” Nem csoda, hiszen az ellenzéki pártok nagy részét kívülről irányítja egy fura csapat.

Azóta megtárgyalta és elfogadta az országgyűlés a 2020. évi költségvetést. A kormányszóvivő nyilatkozott arról, hogy az ellenzéki pártok hihetetlen számú durva megszorítási indítványt nyújtottak be, amit a parlamenti többség nem fogadott el. Újfent felmerülne, ha nem ismernénk a választ: kit képvisel az ellenzék? Mert az nem vitás, hogy NEM a választókat.

A hazát is árulják

A külföldi beavatkozás kieszközlésének volt egy másik motivációja is, az, hogy a politika közvetítő tevékenységet akart ellátni, amit különböző előnyök kijárásával és biztosításával ért el. Bizonyos pártok, mindegy volt, hogy ellenzékben vagy kormányon vannak, a közvetítői, sőt tulajdonképpen a portási szerepet ambicionálták. Az viszont új, hogy ennyire dróton rángatják őket. A közvetítői szerep átalakult: ebből végrehajtói szerep lett. Az EU-hoz való csatlakozással a politikusok már nemcsak a Magyar Országgyűlésbe, hanem az Európai Parlamentbe is eljuthatnak. Ez utóbbi színhely – eddig mindenesetre – kádertemetőként funkcionált. Oda többnyire azok kerültek – tisztelet a kivételnek! –, akiket pártjuk minél távolabb akart tudni. Akár biztosként, akár képviselőként. (Ebből van persze több.) Emlékezhetünk Kovács Lászlóra (Lacira), akitől Gyurcsány Ferenc (Feri) akart megszabadulni. Kovács László megbukott az energiabiztosi meghallgatáson, de mivel Gyurcsány nem tett le a távoltartási szándékról, Barroso visszahívási javaslata ellenére Kovács Lacinak új posztot kreáltak. Ő lett az adóügyi biztos és a végletekig képviselte új munkahelyét, akár szemben saját országával. Egyébként magánéleti botrányai sem akadályozták újonnan kreált biztosi állása elnyerését, illetve megtartását.

Ha nincsenek otthonról „kézben tartva” a kiküldött képviselők, a kádertemetőként felfogott kiküldés/elküldés önjáróvá tette őket. És elkezdtek hazájuk ellen dolgozni: nem ritkán rendkívül durva módon. Az ellenzéki képviselők többsége ilyen. Néhányan maguk javasolják, sőt követelik, hogy hazájukat büntessék meg, kioktatják és sértegetik magyarországi választóikat. Hazudoznak hazájukról, egyesek ki merik jelenteni, hogy szégyellik, hogy magyarok. Ellenséges módon viselkedő, magyargyalázó külföldi politikusokat hívnak meg Magyarországra. Az EU-ban és annak több régebbi országában a politika irányt vett a betelepítésre és a tagországok szuverenitásának nyílt elvonására, amire egyébként az EU alapdokumentumai nem adnak felhatalmazást, ahogy más nemzetközi szerződések sem. A több oldalú nyomásgyakorlásban jutnak szerephez az ellenzéki EP-képviselők, ami felértékeli őket. Dobrev Klára most lett EP-képviselő, eddig politikus sem volt, és azonnal az EP-alelnöke lett: fontos helyettesítési hatáskörrel.

A legnagyobb nyomásgyakorló, a Magyarországot szidalmazó Timmermans az MSZP kampányarca Budapesten (szegedma.hu)

Magyarországon majd’ mindenki árul valamit

Magyarországon szinte mindenki árul valamit. A politikusok többsége is. Olyan dolgokat, amiknek az árulására általában nincs felhatalmazásuk. Az árulandó dolgok köre egyre szélesedik. Az ellenzéki pártok eljutottak oda, hogy már a hazát árulják. Ez különösen az Európai Parlamentbe kiküldött ellenzéki képviselőkre áll.

2010 után eleinte csak eljátszadoztak azzal a gondolattal, hogy az EU- támogatások elvonásával kellene a szerintük jogsértő Orbán-kormányt megregulázni. De még felfogták, hogy ezzel a magyar lakosságot büntetnék. Ezért fékezték magukat. Mikor aztán rádöbbentek, hogy nincs esélyük arra, hogy ismét kormányra kerüljenek, már nem számított nekik tabunak az EU-s támogatások megkurtítása. Különösen ellenszenves, hogy a magyar ellenzéki EP-képviselők a jogállamiság állítólagos helyzetére hivatkozva szinte kivétel nélkül megszavazták Magyarország ellen a 7. cikkely szerinti eljárást az EP-ben. Utána pedig azt lódították, hogy nem a hazájuk, hanem az Orbán-kormány ellen szavazták meg. És hogy ők az igaz magyar hazafiak.

Az ellenzék szereplése még ezután is hozott nem várt és lesújtó fejleményeket. A 2019. évi EP-választáson a Fidesz-KDNP kormányszövetség a lehetséges 22 mandátumból 13-at szerzett meg. Az MSZP egyet, a Momentum 2-t, a DK 4-et. A magyar ellenzéki képviselők azzal dicsekedtek, hogy sikerült rábeszélniük nemzetközi frakcióikat, hogy a mandátumok arányában az egyes bizottságok vezetésébe javasolt kormánypárti EP-képviselőket NE szavazzák meg. Ezzel az ellenzék nyíltan szembement a magyar választók akaratával és döntésével.

A sajtó: NEM a negyedik hatalmi ág!

A pártok már korábban nagyrészt átadták a sajtónak a politizálás terepét. Helyettük gyakran a sajtó munkatársai vitatkoztak és/vagy válaszoltak, teszik ezt ma is, ami nonszensz, ugyanis az újságíróknak más a feladatuk, továbbá őket nem választották meg, nem is foglalhatnának állást a politikusok kompetenciájába tartozó kérdésekben. Ráadásul nem is ismerhetik úgy a kérdéseket, mint egy felkészült politikus.  A sajtó nem a saját feladatait végzi. Önmagáról azt állítja, hogy ő a negyedik hatalmi ág, valójában valakinek az ökle. Már nem is feltétlenül a politikáé, hanem a fura csapat különböző tagjaié. Tájékoztatás helyett gyakran rémhírgyártás és izgatás folyik. A sajtó rágalmazások, karaktergyilkosságok, elkenések megvalósítója.

A kormány megújulása szempontjából fék az ellenzék állapota, hiszen tulajdonképpen olyan lehet a kormány, amilyen az ellenzéke. Elég lehet egy-két lényeges kérdésben többet nyújtania, és tulajdonképpen nincs veszélyben kormányzása. A többi a kormány mérlegelésén múlik. A kapcsolat persze fordítva is igaz: a kormány nem tűrhetné el, hogy ilyen minőségű ellenzéke legyen. Ennek színvonala és gátlástalansága nem tűrhető el, azért sem, mert ez akár életveszélyes is lehet adandó alkalommal a kormány számára. Ugyanezt lehet elmondani a sajtó és a kormány kapcsolatáról. A 2018. évi országgyűlési képviselőválasztás is bemutatta, hogy ezek a kockázatok valósak és ezért is lett minden más ellenére ilyen nehéz ez a választási győzelem. Ez viszont nem a kormány magánügye, hiszen ezzel minden olyan állampolgárt sérelem ér, aki aggódik. Nem elsősorban a Fidesz-kormányért, hanem az országáért. Hogyan lehet kockára tenni Magyarország függetlenségét ilyen elkerülhető hibák elkövetésével?

Nemcsak az ellenzék támadja gátlástalanul külföldön a kormányt és Magyarországot, hanem a sajtó egy része is. Azt állítják, hogy nincs Magyarországon sajtószabadság. A magyarországi pártok és sajtó rágalmai külföldön visszhangoznak, majd külföldi forrásként megjelennek a magyarországi sajtóban. A kormány erről sem akar tudomást venni. Van a kormánynak intézménye, médiahatósága, az is mással – nem tudom, mivel – foglalkozik. Pedig erre választ kellene végre adni! Nem tagadó választ és nem is formális választ. Nem az a válasz, hogy nyugodtan azt írhatja az újságíró, amit akar, hiszen a rengeteg álhír bomlasztó munkát végez, irritálja a lakosságot, rossz közérzetet teremt. Van fordított út is, amikor a politikus dob be egy témát, ami körbe-körbe jár, folyamatosan irritálva a lakosságot. Nem arra találták ki a képviselő intézményét, hogy panaszkodjon, hanem hogy képviseljen. És nem arra, hogy politikai érdekének megfelelően másokat lejárasson, hanem hogy jó irányba tereljen.

A Magyarországra vonatkozó viták kivitele és a helyzet egyoldalú tálalása e kör régi hagyománya. 1998-ban – mint erről már volt szó – belső és külső nyomással el akarták érni, hogy az új kormány hűtse le a konjunktúrát. Előbb a nyugati sajtót, majd a politikát akarták meggyőzni, hogy avatkozzon be. (ld.pl. Járai Zsigmond pénzügyminiszter “megakadályozott adóreformja”)

Jelenleg is elviszik „híreiket” Brüsszelbe és Amerikába, hogy ott – nem ismerve Magyarországot – mindenféle hazugságokat írjanak, vagy inkább vegyenek át a magyar politikusoktól és főleg a sajtótól. Annak semmi értelme, hogy ezekben a kérdésekben tulajdonképpen hátrál a magyar kormány. Nincs oka arra, hogy hátráljon és nincs is ennek értelme. Az a taktika hibás, ami a sok mocsokra nem akar reagálni és a kormány tűrőképességével és látszólagos evidenciák bedobásával akar választ adni. Tehát, hogy nincs korlátozva a sajtó, hiszen ami megjelenik, annak nincs retorziója (ez sajtószabadosság legjobb esetben). A gazdasági növekedés pedig valószínűtlenné teszi a korrupciót, hiszen, ha lenne nagy korrupció, akkor e növekedés nem lenne.

Civil szervezetek a politikában

Ez egyike a politika összeférhetetlenségeinek. 1990 után a civil kontroll és aktivitás kifejeződéseként gombamód szaporodásnak indultak a civil szervezetek (NGO-k). Ezek nem lehetnek a politika részei, mégis az ún. rendszerváltás után – ha a tapasztalatainknak és nem a jelszavaknak hittünk – érzékelhetővé vált, hogy közülük egyre többen a politika meghosszabbításai lettek. Főleg érzékeny témákban. A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben, 2010-ben arról a felismerésemről számoltam be, hogy ezek nagyrészt a korrupció témájával foglalkoznak. Holott itt különösen fontos lenne az elfogulatlanság. „A korrupciós vád is mindenekelőtt propagandaeszköz, a lejáratás eszköze, amit a pártok ellenfeleikkel szemben vetnek be. Ugyanígy járnak el a politika vonzáskörében megalakult civil szervezetek. Még abban is, hogy a korrupció fogalmát önkényesen kezelik. Ha valakit kipécéznek, akkor nem ilyen jellegű cselekményeiről is korrupcióként beszélnek.”

Később ezt írtam: „Civilizált országban éppen a civil szervezeteknek lenne a feladatuk, hogy a politika túlterjeszkedésével szemben ellensúlyt jelentsenek. De a politika mindent áthat, rendeltetésüktől eltérően a civil szervezeteket is. Az ok részben anyagi, a sajtóhoz hasonlóan anyagilag függnek a politikától, az államtól és/vagy a kormánytól. Ez a befolyás a szervezet tevékenységének irányultságában is kifejeződik”: a korrupció fogalmának önkényes használatában és a korrupció elleni fellépés propagandisztikus jellegében. „A politika szívesen hivatkozik az emberjogi szervezetek ilyen (tendenciózus) véleményére. Az anyagi függés, beleértve a megrendelésektől való függést is, adhat magyarázatot arra, hogy az emberi jogok megsértése esetén a sértett miért nem számíthat feltétlen és főleg hatékony támogatásra, még kevésbé megértésre és empátiára az emberjogi szervezetek részéről.

Vannak olyan civil szervezetek, amelyeket sajátos módon pártok, illetve a pártokat reprezentáló személyek hoztak létre, többeket a kormány támogat anyagilag. Pedig a civil szervezetek olyan nem kormányzati szervezetek, amelyek rendeltetésszerűen pártoktól függetlenül tevékenykednek általuk fontosnak tartott kérdésekben. Ezért lennének civil szervezetek. Nálunk viszont nem ritkán a politikai szerveződés és a politizálás újabb terepét jelentik.” Ezek a politikában utazó civil szervezetek nagyrészt az SZDSZ-hez kötődtek. Ez is magyarázat arra, hogy az egyre kisebbre zsugorodó párt hogyan tudta hosszú időn át megőrizni befolyását. Van egy további magyarázat is: beférkőztek a többi parlamenti pártba. Mindenekelőtt az MSZP-be. Mára viszont megváltozott a viszony, ma ők dirigálnak az ellenzéki pártoknak.

A harcosan “civil” szervezetek

A fura csapat (ld. definícióját előbb) állandó és nélkülözhetetlen részei a – mondjuk így – harcosan „civil” szervezetek. Az országok helyzetével, adottságaival, problémáival nincsenek tisztában, nem alkalmasak átfogó gazdasági és politikai program készítésére és nem is szeretik a programokat. Ezek ugyanis fel kell, hogy fedjék, valójában mit akarnak. Ahhoz, hogy átvegyék a politika szerepét alacsony szakmai színvonal is elég.  A tartalmi és minőségi hiányokat formális technikával helyettesítik: „értékeket” kérnek számon (a kettős mérce szerint), paneleket használnak elfogultan, nyomást gyakorolnak. Véleménydiktatúrát alkalmaznak. Színre lépésük civil szervezet(ek)ként kezdődik, a politikai rendszer rombolásával folytatódik, közben funkciót váltanak: és ténylegesen úgy kezdenek működni, mint egy politikai párt. Pedig hivatalosan nem alakultak át, így nem is kell teljesíteniük azokat a követelményeket, amelyeket egy pártnak kell.  A választásokon viszont nem vehetnek részt, ehhez nyilvántartott pártnak kell lenniük. Vagy pártot kell találniuk, amit dróton rángathatnak. Hogy egy párt miért vállalkozik erre, az ismét a jogszerűség határain túli kérdés. Hiszen felmerül: vajon miért (miért cserében) vállalkozik erre egy párt? Az is, hogy erre egyébként sehogy nem vállalkozhatna. Formálisan tehát gyakran civil marad a civil és összebútorozás nélkül irányítja a pártot.

Új jelenség, hogy az ellenzék országgyűlési választási kampányát már tulajdonképpen ez a fura csapat mozgatta. Molnár Gyula elnök (MSZP) az általuk elbukott választás éjszakáján azzal az „eredménnyel” (is) büszkélkedett, hogy teljesen kiépült az együttműködésük a civil szervezetekkel.  A civilek beavatkozását (ld. később) a politikába efimesztikusan így jellemezte és egyben sajátos módon üdvözölte: „Ennek a kampánynak volt egy nagy újdonsága, és azt mindenképpen szeretném üdvözölni, hogy az értelmiség és a civil szervezetek komoly részt vállaltak a politika előkészítésében. (Az MSZP pedig nyilván ennek a végrehajtásában– Sz. B.) Sikerült ledöntenünk azt a falat, ami az elmúlt években gyakran a politika és a civil szervezetek között volt.”  

Mással is büszkélkedhetett volna, hiszen a Magyarországot folyamatosan szidalmazó Schulz-cal is kiépült az együttműködésük. És Brüsszellel is, ahol fogadták nem sokkal a választások előtt Karácsony Gergely (volt civilt), aktuálisan miniszterelnök-jelöltet. (Politikai helyzetkép (12). Egy háború és a választás)

A fura csapat tagjai által, így többek között a civil szervezetek által vezérelt ellenzéki politika és sajtó első látásra fontos kérdéseket is napirenden tart. Sajnos nem a társadalmi vita, hanem – mint vitathatatlant – nyomásgyakorlás céljából. Homályos tartalmú értékekként, valóságos fegyverként. Ezek azok a kérdések, amiket a furcsa csapat tagjai fontosnak tartanak. Ilyenek: a sajtószabadság, az emberi jogok, a migráció, a korrupció, a jogállam és újabban az éghajlat felmelegedése. Ugyanakkor ezeket a kérdéseket hasonló módon, sematikusan, a politikai korrektség (PC) és a kettős mérce „módszerével”, az ún. értékek ismételgetésével közelítik meg. Nem a valóság, nem a tények elemzése alapján, nem az összefüggések feltárásával és bemutatásával, mivel ez a mögöttes célokkal ugyanúgy ellentétes lenne, mint pl. a nem véletlenül elhanyagolt programkészítés. Ennek részletesebb bemutatására most terjedelmi okokból nincs lehetőség, mindenesetre szándékomban áll erre visszatérni.

El akart menni? Dobrev Klára az EP alelnöke (infostart.hu)

 Képviseleti demokrácia?

A különböző nagyobb adminisztratív közösségek ügyeinek szokásos intézésére (falvak, városok, megyék, régiók, országok, EU) képviselőket választanak.  Az ügyeket fő szabályként képviseleti rendszerben intézik, mivel mindenről nem lehet naponta megkérdezni az érintett lakosság véleményét. Attól, hogy ez a rendszer fennáll, tehát képviselőket választanak, természetesen nem lesz demokratikus, hiszen ehhez az kell, hogy a képviselők a lakosság véleményét képviseljék. Nyilván nem mechanikusan, de legalább kiindulásként ismerjék. És ismerjék a valóságot, hogy össze tudják vetni a lakosság felvetéseivel. Hogy tudjanak programot alkotni, és azért is, hogy a választók tudják, mit képviselnek a képviselők, mit fogtak fel a közösség problémáiból, hogyan akarják ezeket megoldani, vagyis mit akarnak képviselni. Tehát itt két irányú folyamatról kellene, hogy szó legyen: a képviseletről és az arról való beszámolásról. Ez a képviseleti demokrácia lényege. Hogy ez meg is valósuljon, hogy ez ne sérüljön, különösen, hogy ezzel ne menjenek szembe, arról a vonatkozó törvényekbe és rendeletetekbe beépített fékeknek és ellensúlyoknak kellene gondoskodniuk. Itt viszont nincsenek érdemi ellensúlyok és fékek, ezek hiányának megszüntetését nem követeli egyetlen parlamenti párt sem. És egyetlen bíróság sem. Hogyan lehetett bejegyezni az új pártokat, ha sem az ideológiájuk, sem a programjuk nem ismeretes? Hova lett a szignalizáció intézménye? A Kúriának jeleznie kellene, hogy ennek pótlásáról a törvényalkotásnak gondoskodnia kell. Jelezhetné a kormánynak, az országgyűlésnek, az alkotmánybíróságnak. Persze a Kúria azt sem jelezte, hogy a politikát lejárató néven akarnak bejegyeztetni pártot. Minden további nélkül a területileg illetékes bíróság bejegyezte a Kétfarkú Kutya Pártot. Nem tudom, hogy be kell-e írni a bejegyeztetés során azt, hogy a párt betartja a törvényeket, nem folyamodnak vezetői erőszakhoz, nem támadnak pl. a rendőrökre (Ld. Momentum). Ha nem kell, akkor kellene.

A fékek és ellensúlyok között van egy olyan, ami létezik, de hatástalan és van egy olyan, amit parlamenten kívüli pártok időnként felvetnek. Amint azonban parlamenti párt lesz valamelyik, ez elfelejtődik. Ugyanis kellemetlenné válik. Ekkor látják be, hogy egy-két képviselőnél is végrehajthatatlan, viszont alkalmazása hatásosan képes lenne szétverni a pártot. Ez lenne a képviselői visszahívhatóság intézménye. Végrehajthatatlan lenne, hiszen a testület működőképessége érdekében a jog azt mondja ki, hogy a megválasztott képviselő megválasztása után szabadon rendelkezik mandátumával. Tehát azt mond és azt képvisel, amit akar, és ezért nyilván nem hívható vissza. Ha ezt törölnék, ellehetetlenülne a testület. Értelmetlen is lenne a visszahívhatóság intézménye, hiszen a pártok már régen rátenyereltek frakciótagjaik véleményére. Aki kilóg a sorból, azt kizárják a frakcióból. Egy idő után átülhet egy másik frakcióba. Sőt arra is volt példa, hogy a kilépett tagok a választások után(!) létrehozott pártba léptek be. Ez az MDNP-vel történt: állítólag szemben a Házszabállyal. Az új frakció vezetője Szabó Iván lett. Akkor Gál Zoltán volt a parlament elnöke, Szekeres Imre volt az MSZP frakcióvezetője, a vele koalícióban kormányzó SZDSZ frakcióvezetője pedig Pető Iván, Horn Gyula pedig a miniszterelnök. Az MDF frakciója (vezető: Szabó Iván) kétfelé vált: fennmaradt az MDF frakció (vezető: Demeter Ervin) és létrejött az MDNP frakció (vezető: Szabó Iván). Horn így „konstruktív” frakció előtt mondhatta el vég nélküli beszédeit. A különválás célja az volt az MDF-ből kiválók részéről, hogy a liberális MDNP fel tudjon ajánlkozni leendő koalíciós partnernek a Fidesz mellé. A Fidesz mégsem az őt mindenben támogató és vele mindenben egyetértő MDNP mellett döntött, hanem az MDF mellett. Az MDNP-re ugyanis kevesebben szavaztak volna. Az MDF szavazótábora azonban már akkor sem volt elég, őt is közös listán kellett becipelni.

A magyarországi képviseleti demokráciában a lakossági vélemények követésének mértékét tulajdonképpen a leadott szavazatok számával azonosítják.  Ezzel utólag mérve a választás előtt már létező pártoknál az elégedettséget: ha nem tetszik, akkor másra szavaz. Erre az azonosításra utal az is, hogy amikor a szakmai anyagok képviseleti demokráciáról beszélnek, azonnal a szavazatokra térnek át. Ugyanakkor – jelen körülmények között különösen – nem lehet a szavazatokat az elégedettséggel azonosítani. A zavaros helyzetben különösen a teljesítmények és a szavazatok eltérnek egymástól, és nem fejezik ki a választói véleményeknek való megfelelés mértékét.

KORMÁNYZATI ÉS SZAKÉRTŐI TÉVEDÉSEK?

 A kontraproduktív szerepekről

Szólni kell a kormány, a parlament és a bíróság kontraproduktív gyakorlatairól is. A kormány és a kormánypártok akarva-akaratlanul „aládolgoznak” a rendszerváltást egyébként cáfoló ellenzéki akcióknak. Ez azt is jelenti, hogy ezt az ellenzéket és a vele együtt „élvezett” irritációt tulajdonképpen a jelenlegi kormánypártoknak is köszönhetjük.

Ahhoz, hogy az ellenzéki pártok olyan kampányt tudjanak folytatni, amivel megzavarják a választókat, amiből aztán akármi is kijöhet, a kormány hibái is kellenek. Először is azok az ötletelések, amelyeket hatásvizsgálat nélkül, sőt a következmények végiggondolása nélkül, de mindenképpen meg akar valósítani. És ebben elmegy a „falig”, amiből az ötlet sérülékenysége miatt legalább ürügyet, de okot is lehet kreálni egy kemény demonstrációhoz, zavargások keltéséhez. Korábban az intézkedéssel szembeni erősödő ellenállást a kormány időben észlelte és nem ment el a „falig”. Ilyen volt az internetadó, majd a vasárnapi boltzár.

A tűzzel való – egyébként értelmetlen – játék kockázataira már évekkel ezelőtt, de azóta is sokszor hívtam fel a figyelmet. Mi lesz akkor, ha nem áll meg a kormány még a „fal” előtt? – tettem fel a kérdést. Utaltam a Független Kisgazdapárt történetéből vett párhuzamra. Arra, hogy a programhirdetőnél kiderült szándék ellenére magas labdát adott a párt elnöke a „kormánybúcsúztatónál”. Torgyán beszédét ki is forgatva totális támadást indított az újraválasztásáért aggódó Horn-Kuncze-kormány és a féltékeny, irigy ellenzék. 2018 végén hoztak egy rosszul kommunikált és egyébként szerintem is értelmetlen törvénymódosítást, amit ráadásul a szakszervezetekkel nem egyeztetve fogadtattak el a parlamenttel. Ami megadta az olyan nagyon várt ürügyet a randalírozásra, rongálásra, a kereszténység és a magyarok gyalázására, az MTV székházába való benyomulásra és az ottani randalírozásra. A hibás lépés a folyamatosan inzultált és az inzultálástól nem védett rendőrökre és a karácsonyt ünnepelni akaró lakosságra hullott vissza.

A kormány folyamatosan hátrált. Pedig nincsen olyan jogszabály, ami az erőszakot és rongálást a tüntetéseken (vagy a be nem jelentett tüntetéseken) megengedné, vagy a hatóság elleni erőszakot ott engedélyezné. A hanyatló nyugaton pl. Párizsban vagy Hamburgban sem tűrik el a randalírozást. A gyülekezési törvény előírásait a kormány nem tartatta be. Például azt, hogy egy tüntetést engedélyeztetni kell és kell, hogy legyen a tüntetésnek bejelentett felelőse. Úgy engedték be a Kossuth térre az embereket, hogy nem nézték meg, mi van náluk. Tartottak nyilván az ellenzék külföldi és belföldi szövetségeseitől. A parlamenti ellenzék azon vezetői, akik pl. rendőrökre támadtak, a mai napig nincsenek felelősségre vonva. Ezzel feltehetőleg azt akarták bizonyítani, mekkora a demokrácia. Nyilván azzal is, hogy a Kossuth téren, az ország hatalmi központjában lehet tüntetni. Miért nem teszik a tüntetéseket külterületi helyszínre? Ez ellen törvénnyel lehet tenni, mert a bíróságok – a jelek szerint – az ellenzékkel szimpatizálnak.

Lehangoló, hogy ma is van mutyi az ellenzékkel. Hiszen mi más magyarázná, hogy a Margitszigeten végbe vitt dúlás/fairtás (2018. május) felelőseiről ma sem tudunk hivatalosan. Holott Tarlós István főpolgármester azonnal vizsgálatot indított. És Áder János nem írta alá azt a törvényt, ami a Groupama Arénához hasonló méretű stadion felépítését rendelte volna el a Margitszigeten.

A törvényalkotási folyamat minősége akadálya lesz a jogkövető magatartásnak. Nem egyértelműek ugyanis a jogszabályok, azokat állandóan értelmezni kell. Nem lehet tehát biztosra menni, kockázatos valami ellen fellépni, mert a bíróság másként ítélheti meg az esetet. Akár a logikával és a józan ésszel ellentétesen is. Hogy mondjak egy példát: a Czeglédy Csaba elleni ügyben az OVB felfüggesztette az eljárást és fenntartotta a mentelmi jogot az EP-választás idejére. Nem hiszem, hogy lenne olyan érettségizett ember, aki úgy értelmezte volna, ahogy értelmezték: tehát az eljárás megszüntetéseként.

Az ítélkezés gyakran szubjektív, ezt nem küszöböli ki, sőt éppenhogy teret enged ennek is a korlátlannak elfogadott bírói függetlenség. Ami eltünteti a bírói felelősséget, holott csak az lehetne a funkciója, hogy befolyásmentes legyen a döntés. A befolyást sok bíró maga keresi frekventált ügyekben is, pl. a napját elfogult lapok olvasásával kezdi, ahol az ő általa vitt ügyet keresi.  A bírónak még a törvényhez sem kell igazodnia, a törvényektől való függetlenség is – úgy tűnik –belefér a bírói függetlenségbe. A bírói „törvényalkotást” még nem küszöbölné ki a törvények egyértelművé tétele, legfeljebb talán csökkentené. Megoldás csak akkor lehet, ha ezzel egyidejűleg a bírói függetlenségnél is lennének ellensúlyok és fékek.

A lakosság elbizonytalanításában, összezavarásában jelentős szerepe van a kormányzat passzivitásának, válaszai elmaradásának, válaszai késlekedésének, erőtlenségének. Az ellenzéknek lehetősége van, hogy kritikája és egyéb észrevételei eljussanak az írott és elektronikus sajtóba, neki van lehetősége arra, hogy minden következmény nélkül akármilyen közléseit a közösségi médiában hasznosítsa. Ezeknek a közléseknek egy része rémhír, gyalázkodás, személyeskedés. Van köztük néhány érdemi kérdés is, ezeket a kormány emberei lepöckölik, esetleg letagadják, főleg elhallgatják. Általában (az illegális migráció és a jogállamiság és még néhány téma kivételével) hiányoznak a kormány részéről az odaillő válaszok. Az ellenzék felvetéseire, híreire és álhíreire általában nincs érdemi kormányzati válasz. Az nem az, ha elhadarják: korábban e pártok mást mondtak, mást tettek. Ez a passzivitás a lakosságnál azt sejteti, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A passzivitás összezavarja őket.

Ezeket a kormányzati kommunikációs hibákat nem lehet kijavítani azzal, hogy arra viszont nem sajnálják az energiát és az időt, hogy elégedett önértékelő nyilatkozatokat tegyenek.  Az egészségügyi ellátás tele van nyilvánvaló problémával, amit meg kellene oldani. Ehelyett tagadják ezeket a problémákat vagy lekicsinylik. Pedig a halálozások száma a lakossághoz viszonyítva, a születéskor várható élettartam, a daganatos betegségek gyakorisága stb. mind azt jelzik, hogy a világon a legrosszabbak között van a magyar lakosság egészségügyi állapota. Új kórházak épülnek, de a fennmaradó régebbi kórházak beruházásaira és különösen működési költségeikre – leszámítva mostanában a bérjellegű kiadásokat – nagyon kevés jut. A most már emelkedő bérek sem a kevesebb kórházi fertőzésre, sem az eredményesebb kezelésekre nem adnak garanciát. Ha több lenne a pénz a bérezésre, az sem. Valahogy végre foglalkozni kellene a szervezettség javításával. Az egészségügy nemcsak annyiba kerül, amit ráköltenek, hanem azokba a ráfordításokba is, amelyek az egészségügyi ellátáshoz feleslegesen kapcsolódnak. Az emberek idejének rablására gondolok most elsősorban, amit várakozással kell eltölteniük és általában emberhez méltatlan körülmények között.

Az országgyűlési választásokon 2018-ban kezdődött, a 2019-es EP-választásokon megerősödött az a szakértői nyomulás, amit jobb lett volna elkerülni. Erre idejekorán felhívtam a figyelmet, de láthatóan ez is sajnos falra hányt borsónak bizonyult. Már volt egy hasonló benyomulás jóval korábban, amikor a 2002-es választások után a stúdióbeszélgetésekben újságírók nyilatkoztak politikai témákról politikusok helyett. A kormányzati tervekről és más olyan kérdésekről is, sőt elsősorban olyanokról, amelyekre legfeljebb egy politikus adhat választ. A politikusokat megválasztják, ami nekik legitimitást ad, az újságírókat kiküldi a főszerkesztő vagy a szerkesztő. Most közvéleménykutatók, alkotmányjogász stb. kezdtek fellépni politikusként, de legalábbis politikai szakértőként, sőt mindentudóként. Mráz Ágoston Sámuel közvéleménykutató és ifjabb Lomnici Zoltán is.

Mráz Ágoston Sámuel is olyan területre nyomul, amiben nem illetékes

E két úr is úgy beszélt az EP-választáskor, hogy a DK által támogatott illegális migráció reális alternatívája a kormány gyakorlatának. Ezzel felszabadították azokat kétségeik alól, akik az illegális migrációt addig nem tudták elfogadni, viszont az ellenzékkel szimpatizáltak. És elveszthettek olyanokat, akiknek a legfontosabb az ország szuverenitásának megőrzése. A kormány és kormánypártok e szakértői külön is dicsérgették a DK-t és a Momentumot, aminek nagy szerepe van abban, hogy a kevés ellenzéki EP-képviselő szinte kizárólag e párt és e pártocska közül kerül ki. Ez a dicsérgetés azóta sem fejeződött be, ami nagy kár. Érthetetlen az is, hogy több olyan intézetet hoztak újabban létre a már létezők mellett, amelyek az illegális migrációt kutatják és ott is vezető állást adtak néhány „nem túl karizmatikus szakértőnek”.

                                                                         *

A cikk nyomtatott változata most is olvasható a Leleplező könyvújságban, annak ezúttal a 2019/III. számában. Megjelent: 2019. szeptember 11-én. Nem ugyanezen cím alatt, hanem más, ambiciózusabb címmel. És a Politikai helyzetkép sorozatának nem ugyanazon elemeként (ott a sorszám 9-es, itt, a blogon pedig 20-as. Az eltérésnek  – mint már többször megírtam – lényegében két oka van. Nyomtatott formában a sorozat nem minden eleme jelent meg, valamint az, hogy korábban a hosszú anyagok több részre tagolásával próbálkoztam.) A politikai helyzetkép a címlap bal oldalán felülről a 3.

Nagyításhoz katt a képre!

(Folytatjuk!)

 

2 responses to “Politikai helyzetkép (20). Önkormányzati választások. Kit és hogyan képvisel az ellenzék?

  1. Steinmacher Ferenc

    Nagyon sajnálom azt ami mostanában az ön írásaiban új irányt vett. Pedig korábban egész korrekt képet vázolt fel. De mostanában mintha- külső sugallatra?- vett volna egy fordulatot és beleállt volna a Fidesz-féle irányvonalba…Kár érte!

  2. Konkrétan mikortól gondolja? És ez miben áll?
    Egyébként pedig miben áll a Fidesz irányvonala?
    Mint korábban is, most is objektivitásra törekszem, ezért különösen érdekelne, miben látja az új irányt, amibe beleálltam volna? Kíváncsian várom válaszát!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.