Berija (32.) A Romanov-rokonság „eltávolítása” a (köz)életből. Likvidálási terv készült

Ahogy erről már szó volt, a cári család meggyilkolása mellett – sőt még azelőtt ­ – megkezdődött a többi Romanov likvidálása is. Na de ki tekinthető Romanovnak? Ebben az elfogadott terminológia és a bolsevik felfogás esetenként különbözik egymástól. Az elfogadott hivatalos terminológia szerint a Romanovok közé nem minden rokont sorolnak. Ha a feleségben uralkodói vér csörgedezik, akkor ő is és a tőle való leszármazottak is természetesen Romanovok. Ha viszont morganatikus házasságról van szó, tehát „rangon aluli” a házasfél, akkor sem ő, sem a leszármazott nem tekinthető Romanovnak. Ezen az sem változtatott, ha az ilyen (morganatikus) házassághoz az uralkodó a házasságkötés előtt hozzájárult, vagy azt utólag elismerte. Hiába kapott ilyenkor grófi vagy hercegi címet és hozzá birtokot a feleség. Az engedélykérés viszont kötelező volt, ha erre nem került sor, a férjet általában száműzték. Ez történt Mihail Alekszandrovics nagyherceggel is 1912-ben. Az első világháború kitörésekor engedte meg II. Miklós öccse kérésére, hogy hazamenjen Oroszországba és ismét a hadseregben szolgáljon. A cár később megenyhült és grófnői címet adományozott a nagyherceg feleségének. Az élet aztán úgy hozta, hogy II. Miklós Mihail Alekszandrovics javára mondott le. És a nagyherceg lett az első a kivégzett Romanovok sorában. Rajta és ismerősein próbálták ki a likvidálási terv elgondolt technikáit.

Makszim Gorkij kiállt Leninnél egy általa becsült Romanov életéért (iz.ru)

A Romanovokat (azok mindegyikét) a politikusok, így a bolsevikok is trónörökösöknek tekintették. Számukra mégsem volt eleve mérvadó a fenti hivatalos terminológia: ki számít Romanovnak. Nyilvánvalóan a Romanovok megfélemlítésének céljával is esetenként a morganatikus házasságok leszármazottait is Romanovként üldözték: néhányan közülük is áldozatul estek. Sorsát a bajba jutott leszármazott esetleg akkor kerülhette el, ha megtagadja a Romanovok közé tartozó apát. A Romanovok mellett kitartó személyi kört, személyzeteket és tanácsadókat, titkárokat, barátokat sem óvta meg, hogy nem voltak Romanovok. Ezt láttuk már a cári család kivégzése kapcsán is, hiszen akkor, vagy azelőtt, vagy azután az őket kísérő, őket szolgáló személyeket is kivégeztek. Két esetről tudunk (ld. előző rész), amikor a cári családdal együtt utazók el tudták kerülni kivégzésüket: egyikük meg tudott szökni (a már folyó kivégzés helyszínéről), másikuk szerencsével megúszta (a listáról neve átcsúszott a papír hátoldalára, amit elfejtettek megnézni).

A likvidálási terv

Az előző folytatásban többször is szó volt arról, hogy a Romanovok elpusztítására terv készült, amit a bolsevik vezetők hatalomra kerülésük után nagyon hamar, már 1918 tavaszán megfogalmaztak. A tervről részletesen ír V. M. Hrusztaljov történész egyik könyvében (Poszlednyije dnyi velikoj dinasztii. 2013, Moszkva, ASZT kiadói csoport, 861 oldal), de sok más helyen is találhatók a témával kapcsolatos közvetett bizonyítékok, tények és információk. Tervben döntöttek tehát arról, hogy össze kell gyűjteni a Romanovokat és az Urálba kell őket szállítani. Így távol lesznek a németektől és az antanttól. (Akkor talán innen remélhették volna kiszabadításukat.) Az esetleges kiszabadítás elkerülésénél még fontosabb szempont volt a likvidálás könnyű és biztonságos feltételeinek megteremtése. Az Urálban a bolsevikoknak erős politikai pozíciói és személyi kapcsolatai voltak, szoros ellenőrzés alatt tudták tartani a cárt és a többi Romanovot, el tudták őket szigetelni, és a történteket a külvilág elől – úgy gondolták – biztonsággal titokban tarthatták. A nagy távolság megkönnyítette a színjátékot, a felelősségnek a helyi szervekre és azok vezetőire való áthárítását. Az Urál vidéke – mint írta Rusztaljov – különösen alkalmas volt a Romanovok megsemmisítésére. Likvidálásukra pedig – mint az események mutatják – egyébként is könnyen lehetett ürügyet találni.

Az események ugyan többnyire a tervnek, de nem mindig annak megfelelően alakultak. Annyiban sem, hogy az Urálba, vagy annak közelébe való szállítás nem bizonyult kizárólagosnak, Petrográdban is végeztek ki Romanovokat.  Ezt az egyébként egyetlen, négy személyt érintő esetet egyéb megfontolások magyarázzák. Őket túszokként végezték ki, amikor éppenhogy nem akarták eltitkolni likvidálásukat. (E négy nagyhercegről és kivégzésükről a következő folytatásban lesz majd szó.)

Ahol pedig a szigorú titokban tartás volt a fontos, tehát a távoli Urálban, ott a nyomok eltüntetése nem igazán sikerült. A történtek megismerését ugyan meg tudták nehezíteni, de az eseményeket teljesen nem tudták eltitkolni. Volt olyan eset, amikor néhány napon belül kiderült tulajdonképpen minden, de persze olyan is, amikor évtizedeknek kellett eltelniük, hogy a legendák mögé nézzenek. És akkor meg az eltelt idő miatt már nem lehetett minden fontos kérdésnek a végére járni.

A Romanovok közül lényegében csak azok kerülhették el kivégzésüket, akik – előbb vagy utóbb, azonnal vagy később – el tudtak menekülni Oroszországból.

Petrográd környékén is volt egy kivétel: én mindenesetre egyről tudok.  De ehhez az kellett, hogy olyan súlyú és befolyású ember vállalja a közbeavatkozást, mint Makszim Gorkij (1868 – 1936), aki Leninnél elérte, hogy akiért szót emelt, megmeneküljön. (Erről is írok még.) Egyébként utána ő is elmenekült Szovjet-Oroszországból. Ez az eset is azt bizonyította, hogy Lenin kézben tartotta ezeket az ügyeket is, noha szerette volna ebben játszott szerepét titkolni, felelősségét másokra átruházni/áttolni. Ahogy ezt több kényes ügyben tette (ld.  pl. Alekszandr Kolcsak ugyancsak tárgyalás nélküli kivégzését, aminek elrendelője a háttérben Lenin volt, és aminek bizonyítéka – Lenin minden konspirációja ellenére – a ’90-es években Oroszországban is nyilvánossá vált. A Krímben pedig éppen egy vörös komisszár, Filipp Zadorozsnij – és persze a szerencse is – mentett meg időlegesen több Romanovot. Így volt lehetőségük arra, hogy később egy értük küldött hadihajón evakuáljanak. (Részletesen ezzel is a következő folytatásban foglalkozom.)

A civilizáció leépülése főleg az első világháború következménye

De most álljunk meg egy pillanatra, mielőtt a történetet folytatnánk! Ezek a gyilkosságok is az első világháború, illetve az elfogadható béke érdekében tett kényszerű erőfeszítések tragikus következményeihez tartoznak. Ezért tehát néhány gondolat erejéig vissza kell térnünk az első világháborúhoz. (Ez módot ad arra is, hogy a szükséges mértékben kiegészítsem a világháború előzményeit és különösen az orosz vonatkozásokat. Ennek tárgyalásába a Szovjet tervek Európa lerohanására c. részben már belekezdtem).

A Romanovok elpusztítása is azzal függ össze, hogy a németek a kétfrontos harc befejezése és a vereség elkerülése céljából „egy leplombált vagonban” (valójában egy egész vonatnyi „leplombált vagonban”) becsempészték Oroszországba Lenint és népes kíséretét, majd folyamatos anyagi támogatásban részesítették őket. A forradalom, vagy inkább a puccs exportja sikerrel járt: így sem könnyen, de létrejött a német-orosz különbéke (a breszt-litovszki béke). Ennek feltételei Lenin köreiben is kiábrándultságot keltettek. A kívülről bevitt „forradalomból” hamar bumeráng is lett: a hatalmat megragadó bolsevikok sietve bevetették ezt a módszert, a forradalom exportját, és éppen a központi hatalmak ellen. Gondoljunk csak a Németországot megrázó – Oroszországból, valamint a berlini orosz külképviseletről előkészített – felkelésekre, vagy a magyar tanácsköztársaságra. A magyar kommün szervezőit maga Lenin kérte fel és küldte haza Magyarországra. Ez egyfelől a háború folytatását és egy jobb béke elérését tette lehetetlenné a németek számára, másfelől bizonyára szerepet játszott abban, hogy a németekre és a magyarokra egyaránt rossz békefeltételeket kényszerítettek. (A rengeteg lakosságot ért atrocitáson túl.)

A tragikus következmények sora nagyon hosszú. Ráadásul olyan leépülések és torzulások indultak el a társadalmi-emberi kapcsolatokban, a közéletben, a politikában, a nemzetközi ügyekben, a hagyományos értékekben, a gazdaságban stb., amelyek tendenciává váltak. A leépülés azóta sem ért véget.

II. Miklós is “országgyarapító” akart lenni

Sokan vannak azon a véleményen, hogy az első világháborúnak nem is volt igazi oka, és ezért elkerülhető lett volna. Volt kb. öt hét a tárgyalásokra, ki kellett volna használni a háború elkerülésére, aminek állítólag nem is volt oka. Az valóban nagyon valószínű, hogy a világháború elkerülhető lett volna, de ehhez nemcsak az okokra, hanem a kockázatokra, a lehetséges következményekre is gondolni kellett volna.

Az tehát, hogy ne lettek volna a háborúnak okai, szerintem nem felel meg a valóságnak, ahogy ezt a korábbi részekben részben bemutattam. A franciák revansot akartak venni a németeken az 1871-es vereségért és a rájuk kirótt hatalmas hadisarcért, az oroszok balkáni terjeszkedésének, befolyásnövelésének és a szlávok orosz vezetéssel történő egyesítésének fő akadályát a központi hatalmak jelentették (Németország, Ausztria-Magyarország, Bulgária, Törökország). Az oroszok – bár országuk a Föld legnagyobb területét foglalta el – nem akartak lemondani a további területi terjeszkedésről és/vagy befolyásuk növeléséről. És a rivális országok meggyengítéséről. A nagyhatalmi helyzet erősítése volt akkor is a birodalom lételeme, sikerességének mércéje és kifejezője, valamint a belpolitikai stabilitás feltételezett alapja. Ugyanakkor II. Miklós volt hosszú idő után az első cár, aki – fizikai és befolyási értelemben is – nagyon nagy területeket vesztett. Ő is „országgyarapító” szeretett volna lenni. Ennek vágya határozta meg politikáját és sodorta bele őt és másokat is a világháborúba.

Miért volt jogos az elutasított ultimátum?

A világháború kitörése összefügg a Ferenc Ferdinánd (1863 – 1914) trónörökös elleni merénylettel. Akik erről előre tudtak, állítólag az orosz vezetők és a szerb miniszterelnök is közéjük tartozott, úgy vélekedtek ugyan, hogy ebből nem lehet háború. Arra vonatkozólag is vannak adatok, hogy a szerb politika igyekezett figyelmeztetni a monarchiát, de ott ezt nem vették komolyan. Úgy gondolhatták, hogy ez kísérlet arra, hogy a főherceg és trónörökös ne utazzon el/féljen elutazni Boszniába.) A merénylet – nem függetlenül persze a szerbek és az oroszok magatartásától – a vélekedések ellenére mégis háborús okká vált. A történészek nagy része ma is elfogadja a szerbek akkori magyarázatát az elutasításra: az ultimátum elfogadása szuverenitásukat sértette volna. Vagyis az ultimátum jogosulatlan követelést tartalmazott és így a világháborúért Ausztria-Magyarország és az őt támogató Németország a felelősek. (Németország békeszerződésébe bele is fogalmazták, hogy Németországot terheli a felelősség. Ezt a német delegációnak alá kellett írnia, különben nem lépett volna életbe a béke.)

Az ultimátum a valóságban ezzel szemben jogos volt. Az ultimátumban foglalt követelés megfelelt az akkori idők gyakorlatának: a magyar hatóságok is korábban lehetővé tették, hogy a szerbek magyar területen nyomozzanak. Nem hivatkoztak az ország szuverenitására. (Igaz, a magyar állam az ügyben nem volt vétkes.) Egyébként, amikor az orosz birodalom gyenge volt, az ultimátumban megfogalmazott követelésnek eleget tettek. 1908-ban a monarchia annektálta Boszniát, a Narodna Obrada nevű társadalmi szervezet ekkor olyan méretű felforgató tevékenységbe kezdett, hogy a monarchia ultimátumban követelte feloszlatásukat. Az orosz birodalom a japán háborútól és az 1905-ös forradalomtól úgy meggyengült, hogy 1908-ban sem volt még elég ereje. Ezért arra biztatta Szerbiát, hogy tegyen eleget az ultimátumnak.

Dragutin Dmitrijevics kémfőnök és egyúttal a Fekete Kéz terrorszervezet egyik vezetője

A merénylet mögött a szerb állam állt

A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet után a monarchia hatóságai hamar feltárták és bizonyítékokkal támasztották alá, hogy nem magánemberek anarchista akciójáról van szó, hanem tulajdonképpen a szerb állam áll a merénylet mögött. Az állam az őt megjelenítő – ma úgy mondanánk, hogy hivatalos – személyeken keresztül vett részt a merénylet kitervelésében és előkészítésében. Ferenc Ferdinándot azért választották ki, mert a trializmus képviselője volt, a dualizmussal szemben a szlávok bevonásával három államalkotó nemzetben gondolkodott. Ezzel a pánszlávizmus és Oroszország riválisává és akadályává vált.  (A Fekete Kéz nevű anarchista szervezet tagjai szerb katonatisztek voltak; egyik vezetőjük a szerb titkosszolgálat főnöke, Dragutin Dmitrijevics (1876 – 1917) vezérkari ezredes volt, az anarchista csoport átjuttatását a határon, információkkal és fegyverekkel való ellátását számos katonatiszt és állam tisztviselő segítette.)

Szerbia ugyanakkor – orosz hatásra – megtagadta az osztrák-magyar hatóságoktól annak lehetőségét, hogy Szerbia területén folytathassák a nyomozást: további bizonyítékok beszerzése, valamint a merénylet részleteinek és személyi összefüggéseinek teljeskörű tisztázása érdekében. A monarchia el akarta érni azt, hogy ugyanúgy elítélje a nemzetközi közvélemény ezeket a gyilkosságokat, mint tette 1903-ban, amikor ugyanezek a személyek – akik most szervezkedtek – gyilkolták meg bestiális kegyetlenséggel a szerb királyt, 5 évvel idősebb feleségét, a testőrség parancsnokát, a miniszterelnököt és a hadügyminisztert és másokat a király kastélyában, és akik az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolását előkészítették. (A csoport vezetője az akkor még századosként szolgáló Dragutin Dmitrijevics volt.)

A meggyilkolt király pár 1900 körül (Wikipédia)

A király (I. Sándor Obrenovics, élt: 1876 – 1903, uralkodott: 1889 – 1903) és a királyné (élt: 1861 – 1903, házasság: 1900 – 1903) testére haláluk után is többtucatnyi lövést adtak le. Szablyákkal vagdosták szét a királyi pár testét, amit már akkor elkezdtek, amikor még éltek. Levágták a királyné melleit, felvágták a hasát, levágták az ujjait. A holttesteken ugráltak, tapostak, testükön láthatók voltak a csizmasarkak nyomai. A holttesteket meztelenre vetkőztették és ledobták az erkélyről. A parkban hevertek még napokig.) Felkutatták a királyné testvéreit, akik az uralkodói pár gyermektelensége miatt utódai lehettek volna, és azokat is meggyilkolták.

A brutális mészárlás akkor diplomáciai válságot okozott: sorban hívta vissza a külföld követségeit. A tetteseket nem büntették meg, hiszen az új király nekik köszönhette hatalmát, hanem eldugták őket, másik és magasabb beosztást kaptak. A főkolompos Dmitrijevicset például külföldre küldték tanulni, majd a vezérkarban kapott megbízatásokat.  A külföld bojkottja persze csak egy ideig tartott, mivel úgy vélte, hogy a rendteremtés időközben bizonyára megtörtént.

1911-ben létrehozták a volt összeesküvők a Fekete Kéz nevű terrorista szervezetet, ami merényletekkel akarta elősegíteni a balkáni szlávok egyesülését. Ambíciójuk nagy magasságokig terjedt: Ausztriába terrorista osztagot küldtek Ferenc József meggyilkolására. Az akció nem járt sikerrel.

 Az összeesküvés külső ösztönzése

Az Obrenovicsok elleni összeesküvők kapcsolatban álltak az orosz birodalommal. Erre utal, hogy a szerb királyság külpolitikai orientációja 1903-tól teljesen megváltozott: az Osztrák-Magyar Monarchiával ápolt barátságos kapcsolatai ellenségessé váltak, Oroszországgal viszont Szerbia szoros barátságba és együttműködésbe került. (Korábban Oroszország Bulgáriát favorizálta, de a viszony ott elhidegült.) A merénylettel véget ért az Obrenovicsok uralkodása. Az összeesküvők az Obrenovicsokkal ellenséges, viszont oroszbarát Karagyorgyevics-családot hazahívták. Onnan került ki az új király, aki I. Péter Karagyorgyevics néven került be a történelembe (élt: 1844 – 1921, uralkodott: 1903 –1921).  Az 1912 – 1913. évi Balkán háborúkban Szerbia megszerezte Koszovót és Macedónia egy részét. I. Péter Karagyorgyevics 1914-ben, röviddel az első világháború kitörése előtt, betegsége miatt átadta a valódi hatalmat másodszülött fiának, I. Sándor Karagyorgyevicsnek (élt: 1888 – 1934, királyként uralkodott: 1921 – 1934). I. Péter a trónról viszont nem mondott le. Ezért fia, 1921-ig régensként uralkodott. Így hivatalosan Jugoszlávia elődjét, a Szerbek, Horvátok és Szlovének királyságát az apa hozta létre.  Ő alatta történt meg a Vajdaság elcsatolása. I. Péter Karagyorgyevics 1917-től már nem a hivatalos Oroszországgal, hanem az orosz emigrációval ápolt kapcsolatot, nyújtott neki támogatást.

1903-ig, tehát a királyi pár meggyilkolásáig Szerbia az Osztrák-Magyar Monarchiával ápolt barátságos kapcsolatokat. 1878-ban tartották a berlini kongresszust, ami meg akarta állítani az oroszok balkáni terjeszkedését. Időlegesen főleg az Osztrák-Magyar Monarchia nyert ezen, mivel jogot szerzett Bosznia és Hercegovina okkupációjára (elfoglalására): e területek akkor még formálisan a törökök kezén maradtak. Szerbia független állam lett. Bosznia-Hercegovina okkupációja szemben állt a szerbek törekvésével, akik valamennyi szerbet egy államban akartak összegyűjteni. E helyzethez a szerbek akkor úgy alkalmazkodtak, hogy a monarchiával való kapcsolatokat helyezték előtérbe. 1881-ben a két állam titkos szerződést kötött, amiben rögzítették, hogy az államok egymással kölcsönösen baráti politikát folytatnak. Nem engednek területükön semmilyen cselszövést a másik féllel szemben, a szerbek elfogadják Bosznia és Hercegovina okkupációját. Szerbia kötelezettséget vállalt arra, hogy a monarchiával való egyeztetés nélkül egyetlen állammal sem köt semmilyen szerződést és nem enged át a területén semmilyen idegen katonai erőt. A monarchia cserében megígérte, hogy elismeri Szerbia magasabb státuszát (fejedelemség helyett királyság) és más országokat is példája követésére szólít fel. (Szerbia a berlini békével vált önálló országgá, akkor még fejedelemségként. 1882-től lett királyság.) 1889-ben a titkos szerződést meghosszabbították.

A központi hatalmak is elkerülhetetlennek tartották az összecsapást. Úgy gondolták, hogy az idő ellenük dolgozik: minél előbb kezdődik a háború, annál több lesz az esélyük a győzelemre.

A politika kezdetben nem igazán volt a háború ellen. Tisza István (1861 – 1918) magyar miniszterelnök ellenszavazatáról tudhatunk, de ennél tovább ő sem ment. Az igazán fenyegető távoli következményeket egy ideig ő sem látta. Az oroszoknál akkora volt az egység, hogy a háborút a bolsevikok is lelkesen üdvözölték. Mindenki arra számított, bárhova is tartozott, hogy a háború rövid lesz, és hogy az ő oldala fog győzni. Pedig itt egy új típusú, gépesített, tömegpusztító fegyvereket használó és szokatlanul nagy méretű háborúról volt szó. Nem igazán jutott senkinek az eszébe: mi lesz akkor, ha mindez másként alakul? Ha a háború elhúzódik? Ha mégsem győz? Később a katasztrofális következmények már jól látszottak, de az antant nem akart méltányos békét kötni.

Ebben az autóban lőtték agyon Ferenc Ferdinándot. A falon, középen egy róla készült festmény (a szerző felvétele)

      Hány világháború volt (van)?

Az első világháborúnak persze kevésbé voltak valós okai, mint az ún. másodiknak. Mivel nem fenntartható és nem igazságos béke született, hanem a győztesek rablóbékéje, egy új világháborúnak, amit második világháborúnak neveznek, azonnal létrejöttek az okai. Ezért is jelenthette ki Ferdinand Foch (1851 – 1929) marsall: „Ez nem béke. Ez fegyverszünet 20 évre”. (Berija (XIII.) Leleplező 2018/3., a blogon www.szabadibela.hu  Berija (25.) Elvesztegetett lehetőségek (első világháború)).

2018-ban belekezdtem egy témába, amire majd mindenképpen vissza fogok térni. A terv, amiről írtam már jóval  korábban is felmerült, de igazán a második világháború végétől. Az anyag, amiben e témát elkezdtem: Szovjet tervek Európa lerohanására. (Leleplező 2018/2, blog: Berija (22.)) Ez az elképzelés azóta is él, bár nem jutott el a realizálás szakaszába. Már akkor felmerült bennem: hány világháború volt?

Sztálin, Churchill, Truman. Mi volt a mosoly mögött? (livejournal.com)

A válaszomat kifejtettem, most ebből idézek:

„Az a kérdés, hogy hány világháború volt, nyilván értelmetlennek tűnik sokak számára, hiszen teljes a konszenzus abban, hogy eddig kettő volt. És ha lenne újabb, remélem, hogy nem lesz, az lenne a harmadik. Noha mégis csak egy folyamatról, láncolatról van szó. Ha így van, akkor most is benne vagyunk ebben a világháborúban. Ha nemcsak a „forró” szakaszok megszokott számozása alapján, hanem a folyamat alapján is értékeljük az eseményeket, akkor talán jobban érthetjük, ami történt és inkább láthatjuk, mi fenyegetett és mi fenyeget még mindig. Ehhez azonban vissza kell menni a történet elejére. Szerintem egy folyamatról van szó. A politológusok és a történészek is érzik, hogy lezáratlanok voltak a több éves és heves fegyveres konfliktusok, ezekből újabb világméretű erőszakos összecsapások váltak és válhatnak. A fegyveres összecsapások közötti időszakot a fenti okokból részben békeként, részben hidegháborúként, részben olvadásként szokták megjelölni. A forró háború okai viszont akkor is fennálltak.

Ha egy folyamatként nézzük az eseményeket, akkor az is még nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet annyira meglepődni azon, amit (…) a második világháború kirobbantásában való szovjet szerepről felvetettem. Ennek ugyanis már hagyománya van, immár másodszor indította el politikájával 1939-ben a Szovjetunió, az orosz birodalom jogutódja a fegyverekkel folyó pusztító világháborút. Először ugyanis ez 1914-ben történt: a jogelődhöz, a cári Oroszországhoz kötődik. Annak ellenére, hogy a történészek általában a központi hatalmakat szokták ezzel vádolni, és ráadásul rendkívül zajosan. Amivel e világháborús folyamat megkezdődött, és amit hagyományosan az első világháborúnak neveznek, természetesen az sem véletlenül robbant ki. Voltak okai, de ezek nem voltak annyira kényszerítők, mint azok, amelyekből a következő fegyveres konfliktus következett. Ezek az okok az I. világháború utáni békék igazságtalanságában, a legyőzöttek kifosztásában, megalázásában és területi megcsonkításában vannak. A történelem fintora, hogy az I. világháború kirobbantásáért közvetlenül felelős orosz birodalom, ami az antant mellett lépett be a háborúba, maga is a vesztesek pozíciójába került. Az abszolút értelemben hatalmas, arányaiban kevésbé nagy területi veszteségek miatt a továbbiakban őt is hajtotta a revízió és a reváns vágya. Nem is szólva eredendő terjeszkedési vágyáról.”

És még egy rövid idézet innen: „Még távoli volt a második világháború befejeződése, de a szovjet vezetés és a Vörös Hadsereg már 1944-ben tervet készített Európa elfoglalására. A gondolat a kurszki győzelem (1943. július) után kezdett érlelődni szovjet politikai és katonai körökben. Az 1944-es terv szerint a szovjeteknek nem állt szándékukban megállni Európa közepén, a szövetségesek által egyeztetett vonalon.  Hatalmas szárazföldi (túl)erejüket felhasználva Európa teljes szárazföldi területét készültek elfoglalni, elözönleni (meghódítani). Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot stb. is tervbe vették. A La Manche csatornáig, illetve az Atlanti óceánig megszállták volna Európát. A terv megvalósítása azt jelenthette volna, hogy kitör egy újabb (forró) világháború. Egy évvel később, 1945 júliusában, az amerikai atombomba tesztjét követően viszont az elképzelést elvetették, mivel Sztálin – főleg Berijának köszönhetően – akkor felfogta, milyen romboló hatása van az atombombának. És tartott attól, hogy ezt rajtuk kipróbálhatnák. Később már nem volt eléggé visszariasztó ez a „mumus”. (…) Egyébként csak időlegesen mondtak le Európa meghódításáról. Később folyamatosan újra és újra felmerült a szándék.”

Lenin és a Romanovok

Az előző részben jeleztem, hogy mielőtt rátérek a többi Romanov, a Romanov-rokonok 1917 utáni történetére, likvidálásukra, illetve néhányuk el- és megmenekülésére, előbb még folytatom a cári család kivégzésének témáját. Bemutatom azt a további néhány tényt és információt, amiről még nem esett szó. Ezek ugyancsak utalnak Leninnek és Szverdlovnak a cári család agyonlövetésében játszott valódi, ám titkolt szerepére. Kolcsak admirális kivégzésének előzménye, Lenin ebbe való titkos beavatkozása is ide kívánkoznak. Ha ennek a végére érünk, a cári család kivégzésének témája tulajdonképpen még mindig ott fut a háttérben, hiszen Lenin felelősségére a cári család sorsában ezeken a bemutatott tényeken és információkon kívül is sok mindenből lehet következtetni. Mindenekelőtt a Romanov-rokonok üldöztetéséből, az ő kivégzéseik összefüggéseiből is. Itt ugyanis Lenin elrendelői felelősségére vonatkozóan néhány közvetlen írásos bizonyíték is rendelkezésre áll.

Leninnek – ismerősei szerint – személyes motivációi is voltak. V. M. Hrusztaljov idéz egy részt Ivan Fjodorovics Popov (1886 – 1957) visszaemlékezésiből. Popov, aki közeli ismerőse volt Leninnek az emigráció idején, rámutatott arra, hogy Lenin bátyjának, Alekszandrnak a kivégzése lehetett az egyik fő oka annak, hogy Lenin ellenségesen viszonyult a Romanovokhoz. (Lenin bátyja, Alekszandr UIjanov a Népakarat nevű párt terrorista frakciójának volt a vezetője. A III. Sándor cár elleni merénylet végrehajtását tervező és szervező csoportot vezette. Lelepleződtek, a csoport tagjait felakasztották. Lenin bátyja egyetemi hallgató volt, 21 évet élt.)

Ezekben a visszaemlékezésekben szó van arról is, hogy Inessa Armand (1874 – 1920), aki Lenin szeretője volt, emlékeztette Popovot, hogy Leninben mekkora a bosszúvágy a Romanovok irányában. Hrusztaljov megírta, hogy az októberi forradalom után többen összekapcsolták a Romanov dinasztia üldözését Lenin bosszúvágyával, amit bátyja kivégzése miatt táplált. Valószínűleg ezért sem lehetett Lenint lebeszélni (ld. az előző részt és benne Sztálin véleményét, amit Szergo Berija közvetítésével ismerhettünk meg) a cár gyermekeinek kivégzéséről. A bosszú lehetett az egyik motívum, azonkívül, hogy Lenin a hatalom megragadását és megtartását tömeges terrorra, ellenfeleinek és hatalmi riválisainak elpusztítására alapozta. Több évtized propagandája hatására általában ma is Sztálint tartják a terror első tömeges alkalmazójának, holott Lenin a tömeges terror letéteményese. Erre döbbent rá Szergo Berija is, amikor apja jóvoltából megismerkedhetett a Leninre vonatkozó, ám a közvélemény előtt akkor különösen titkolt dokumentumok egy részével. Egy világ omlott össze benne – írta egyik könyvében. Azóta sokkal többet tudhat bárki Lenin elhallgatott tetteiről, ha a legmegrázóbb példák bizonyára továbbra is el vannak rejtve a nyilvánosság elől. Sőt bizonyára még azokat sem ismerhetjük, amelyekkel Szergo Berija annak idején szembesülhetett. (Bővebben: Leleplező 2018/2., blog Berija (24.))

Lenin macskával (newsostrie.ru)

Szverdlov régi barátai

A cári család kivégzését az Uráli Területi Szovjet Elnöksége nevében határozatban elrendelő négy elnökségi tag közül hárman (Goloscsokin, Bjeloborodov, Szafarov), illetve a végrehajtók vezetője (Jurovszkij) Szverdlov régi ismerősei, sőt barátai voltak. Egyben kipróbált harcostársai.  Szverdlov ugyanis – mint az előző részben bemutattam – korábban nagyrészt éppen az Urálban fejtette ki forradalmi tevékenységét, itt szervezett fegyveres különítményt és próbálta ki emberei keménységét, elvárt brutalitását. Nem véletlenül tartották Jekatyerinburgot az Urál vörös fővárosának. Ennek a csapatnak már korábban is jelentős feladatokat adott Lenin és Szverdlov.

Jakov Jurovszkij (1878 – 1938), a cári családot kivégző csoport vezetője 1934-ben, a forradalmi események részvevőinek konferenciáján beszámolt arról, hogy 1917 áprilisában a Központi Bizottság képviseletében Jekatyerinburgba érkezett Szverdlov, és elkezdte szervezni a küldötteket egy összoroszországi konferenciára. Ezt 1917 április 24-én tartották a szocialista forradalom előkészítéséről. Tartózkodása alatt Szverdlov az általa kiválasztott emberekkel elkészítette a jekatyerinburgi alternatív forradalom tervét. Arra az esetre, ha nem sikerülne Petrográdban, a „hátvédek” revansot vennének az Urálban. Több alternatív forradalmi terv is készült a biztos győzelem érdekében. Tyumenyben, Cseljabinszkban és így tovább: mindenütt hasonló előkészítő munkát végzett a bolsevik vezetés.

Az Uráli Területi Szovjet mellett katonai osztályt hoztak létre, aminek a vezetője a Szverdlov által Jekatyerinburgba magával vitt Goloscsokin lett. Helyettese pedig a későbbi cárgyilkos Jurovszkij. Fegyvereket a frontra menő vasút vagonok feltörése során szereztek. Az októberi forradalom idején Katonai Forradalmi Bizottságot (KFB) hoztak létre, aminek Jurovszkij is tagja lett. A KFB megszerezte, majd átadta a hatalmat az Uráli Területi Szovjetnek. November végén új választásokat tartottak a szovjetben: ekkor lett tagja a szovjetnek Jurovszkij is. A bolsevikok  az új tagokkal többségbe kerültek.

Lenin, Szverdlov és az „uráliak”

Lenin és Szverdlov folyamatosan tartotta a kapcsolatot az „uráliakkal”. Ennek van írásos nyoma. 1918 júliusának elején Moszkvába, Szverdlovhoz érkezett az Uráli Területi Szovjet elnökségének tagja, Filipp Goloscsokin (1876 – 1941). Goloscsokin is – mint előbb láttuk – Szverdlov bizalmi embere és futtatott kádere volt. Bensőséges kapcsolatukat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy moszkvai kiküldetése alatt Szverdlovnál szállt meg. Goloscsokin formálisan az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (ÖVM) kongresszusára érkezett, de tekintettel a cári család jekatyerinburgi fogva tartására a Moszkvában töltött egy hét alatt beszélgetéseiknek egyik fő témája bizonyára éppen ez volt.

1918. július 3-án az Uráli Területi Szovjet elnökének, Alekszandr Bjeloborodovnak (1891 – 1938) alkalma volt közvetlenül megbeszélnie Leninnel a háborús helyzetet és a volt cár őrzését.

Ismertté vált egy epizód: 1918. július 16-án 13 óra 27 perckor Koppenhágából a Kremlbe a National Tinende újság szerkesztőségéből távirat érkezett: „Leninnek, a kormány tagjának, Moszkva. Itt olyan értesüléseket hallani, hogy a volt cárt megölték. Kérem, közölje a tényleges helyzetet.” A beérkező táviraton szabad helyet hagytak a válasznak. A válasz így szól: „A hallomás nem igaz, a volt cár nem károsodott, az összes hallomás a kapitalista sajtó hazugsága. Lenin. 7/16, 16 órakor.” Hrusztaljov véleménye szerint ez azt jelenti, hogy a bolsevik vezetők a Kremlben igyekeztek távolságot tartani a cári család kivégzésével kapcsolatos eseményektől. (Áttolták a felelősséget.) A távirat szövege egy kötetben jelent meg, ami Lenin ismeretlen dokumentumaiba ad betekintést (V. I. Lenin: Nyeizvesztnije dokumenti, 1891 – 1922. 243. o.)

Július 16-án 21:22-kor, nem sokkal a jekatyerinburgi események előtt, Moszkvába érkezett Szverdlov címére (másolatot kapott Lenin) Jekatyerinburgból a Petrográdi Szovjet vezetőjén, G. E. Zinovjeven (…) keresztül a következő távirat:

„Jekatyerinburgból közvetlen vonalon a következőt közlik: közöljék Moszkvával, hogy a Filippovval (valódi nevén Goloscsokinnal) egyeztetett bíróság a katonai körülmények miatt nem tűr halasztást, nem tudunk várni. Amennyiben az önök véleménye ezzel ellentétes, haladéktalanul közöljék. Goloscsokin, Szaharov. Az ügyben Jekatyerinburggal lépjen közvetlenül kapcsolatba.” Aláírás: Zinovjev. 17-én 12 órakor az Uráli Szovjet Végrehajtó Bizottságának néhány tagja Moszkvába táviratot küldött, amiben közölték a cár kivégzését és családja „evakuálását”. (Valójában Jekatyerinburg megtévesztette Moszkvát – állítja I. D. Kovalcsenko akadémikus. Van erre más válasz is: ezt kellett először írniuk, mert ezt a hírt adták ki aztán a sajtónak.)

Nyikolaj Szokolov (1882 – 1924) vizsgálóbíró (N. A. Szokolov: A cári család meggyilkolása) anyagai között (1919-ben nevezte ki Kolcsak) található egy Moszkvába küldött sifrírozott távirat másolata, ami 17-én 21 órai keltezésű.  Ez a távirat az egész cári család agyonlövéséről tájékoztat: „A Népbiztosok Tanácsa titkárának, Gorbunovnak – az érkezés visszaigazolásával. Adják át Szverdlovnak, hogy az egész család ugyanazt a sorsot kapta, mint a családfő.” (Hasonló mondatot idéz fel naplójában Trockij. Ld. nemsokára!) Hivatalosan a család az evakuáció alatt pusztult el. „A. Beloborodov. a területi szovjet elnöke július 12-én írta alá a cári család és a személyzet halálos ítéletét” – olvasható. Ami persze nem ítélet volt, hanem határozat. A cári családot is bírósági ítélet nélkül végezték ki.

Jakov Szverdlov (wikipédia)

A Népbiztosok Tanácsának és az Összoroszországi Végrehajtó Bizottságnak az archívumában azonban nincs nyoma ennek a táviratnak. (Nem csoda – eltüntethették. Az, hogy nincs, nem jelentheti azt, hogy nem is volt – Sz. B.)  I. D. Kovalcsenko akadémikus el nem döntött kérdésként kezeli, küldtek-e táviratot Jekatyerinburgból. Hrusztaljov történész megerősítette, hogy éppen azon a napon ezt a sifrírozott táviratot Moszkvában Lenin és Szverdlov este 9 órakor megkapták.

Trockij naplóbejegyzése  

Tudtak arról, hogy az egész családot meggyilkolták, hiszen Trockij naplója is ezt bizonyítja. Sőt azt is, hogy megérkezett ez a távirat (amit később „nem találtak”), hiszen a távirat egyik mondatára rímelő mondatot ír Trockij naplójában. (Trockij L. D.: Dnyevnyiki i piszma. Moszkva. Izdatyelsztvo gumanitárnoj lityeraturi)

„A következő Moszkvába érkezésemre már akkor került sor, amikor Jekatyerinburg elesett. (Ez július 25-én történt. – SzB.) Arra járva beszélgettem Szverdlovval. Megkérdeztem:

Na, de hol a cár? Természetesen – válaszolta – kivégezték. És a családja? A családja is vele van. (Kiemelés általam. – SzB.) Mindnyájan? – kérdeztem, láthatólag meglepetten. Mind! – válaszolta Szverdlov. Na és? Várta a reakciómat. Semmit sem válaszoltam. Majd azt kérdeztem: És ki döntött? Mi döntöttünk. Iljics úgy gondolta, hogy nem szabad meghagyni az élő zászlót, különösen a mai nehéz helyzetben.”

Trockij feleségével (bal szélen) és barátaival Mexikóvárosban, évtizedek óta száműzetésben (inosmi.ru)

A gyémánt tárak

Az kevéssé ismeretes, hogy Trockij nem azért idézte fel ezt a beszélgetést naplójában, mert helytelenítette volna a cári család kivégzését. Igaz, korábban ő is állítólag a bírósági tárgyalás mellett volt, ahogy Lenin is. Ráadásul nyilvános tárgyalást akartak és nemcsak a cár, hanem a cárné ellen is. Trockij azt írja, hogy ő ajánlkozott a vád képviseletére. Szerintem ugyanakkor a bírósági tárgyalást, különösen a nyilvános bírósági tárgyalást komolyan biztosan nem akarhatták. Legfeljebb a propaganda kedvéért mondhatták, és főleg a kivégzések után. Ahogy azt is, hogy változott a helyzet. Hiszen az – az 1917. novemberi hatalomátvétel után – egészen 1920-ig mindig nagyon nehéz volt a bolsevikok számára. Lenin sem hitt egy ütőképes hadsereg felállításában; a bolsevik vezetés számolt a bukás lehetőségével és a menekülés esetleges elkerülhetetlenségével. Hogy szükség esetén el tudjanak rejtőzni és menekülni, folytatni tudják tevékenységüket kincseket gyűjtöttek: létrehozták az állami gyémánt tár egy részéből a „Politikai Bizottság gyémánt tárát”.

Most tegyünk egy kis kitérőt! 1920-ban rendelettel hozta létre a Népbiztosok Tanácsa az OSzSzK Állami Kincsestárát az Oroszországban levő, nemesfémekből készült értéktárgyak és drágakövek összegyűjtésére, tárolására és leltározására.  A kincsestárnak különböző osztályai vannak, melyek egyike a Gyémánt tár (Almaznij Fond), ahol nemcsak gyémántot, hanem mindenféle drágaköveket tárolnak. A forradalom után ide kerültek a Romanovoktól „összegyűjtött” kincsek, a Fegyvertár értékei, a pravoszláv egyháztól, valamint a magánszemélyektől elvett értéktárgyak. Nyilván 1917 novembere után is gyűjtötték és tárolták, nyilvántartották az elkobzott értékes tárgyakat. Lehet, hogy éppen a cári család nőtagjainak kivégzése után megszerzett – addig ruháikba bevarrott, a jobb időkre tartogatott – briliánsok kerültek Szverdlov feleségéhez, és lett belőlük a Politikai Bizottság gyémánt tára. (Mint ismeretes, a rengeteg egymás mellé bevarrott brill a ruhákat golyóálló mellényekké tette: az első lövéseknél többük életét még megóvta. Jurovszkij ezeket a tárgyakat összegyűjttette és leadta. Néhány év múlva ő lett az Állami Kincsestár Arany osztályának a vezetője. Lehet, hogy úgy gondolták: előzetes tapasztalatai teszik alkalmassá erre.

Szverdlov emlékműve, ami 1992-ig a Szverdlov utcában állt, Nyizsnyij Novgorodban, azelőtt Gorkijban (wikipédia)

Visszatérve Szverdlov feleségéhez, őrá bízták, hogy lakásukban tárolja a drágaköveket. Erről Sztálin és a Politikai Bizottság elmenekült titkárától, Borisz Bazsanovtól (1900 – 1982) tudhatunk, aki könyvet írt akkori élményeiről. (Borisz Bazsanov: Voszpominanyija bivsego szekratarja Sztalina: Sztálin volt titkárának visszaemlékezései. Vszemirnoje Szlovo, Szentpétervár, 1992.)

Jakov Szerov második feleségéről, Klavgyija Tyimofejevnáról (1876 – 1960), illegális nevén Klavgyija Novgorodceváról van szó. Amikor megözvegyült, jelentéktelen életet vitt, sehol nem dolgozott. Hogy mi volt e mögött a valóságban, arról Bazsanov ír könyvében. Andrej Szverdlov (1911 – 1969), a fiú elmesélte egyik rokonának, hogy az asztalon van egy nagy doboz, amit anyja mindig kulcsra zár. – Mi van benne? – kérdezte anyjától. – Törődj a magad dolgával, semmi közöd hozzá! – volt a válasz. De egyszer az anya véletlenül elöl hagyta a kulcsot, az akkor még kisgyerek kinyitotta a nagy dobozt és rengeteg hamisnak vélt gyöngyöt talált benne. „Úgy néztek ki”, mint az igazi és nagy briliánsok. – De hát – gondolta a gyerek és a rokona is, akivel megbeszélte az esetet – mi értelme lenne annak, ha igaziak lennének? – Annak nem lenne semmi értelme! – jutottak erre a következtetésre.

Bazsanov szerint pont ennek volt értelme! Még ezelőtt ugyanis Bazsanov a Politikai Bizottság irattárában bóklászva talált egy dossziét, amit a nagy válság idején, 1918 – 20-ban nyitottak. Ekkor a szovjethatalom sorsa egy hajszálon függött. E dossziéban arról volt szó, hogy a nagy állami gyémánt tárból elkülönítettek egy részt, amit a „Politikai Bizottság gyémánt tárának” neveztek. Az akciót megörökítették, de azt, hogy egy része a nagy gyémánt tárnak hova került, arról nem készítettek feljegyzést. Arról viszont igen, hogy a helyről csak a PB-tagok tudhatnak. A kincseket magánszemélynél kellett elrejteniük és olyannál, akiben teljesen megbíznak. És aki nem veteti észre magát. Ez a magyarázata annak, hogy az asszony miért nevezte meg magát lánykori nevén (a Szverdlov név mindenképpen figyelmet keltett volna), miért nem vitt politikai szerepet és miért nem vállalt munkát.

Bazsanovnál összeállt a kép: Jakov Szverdlov özvegye a PB gyémánt tárának őrzője lett a saját lakásában. Ennek a kincsestárnak a jövő eshetőségeire való felkészülésben lehetett szerepe. Ha a hatalmat elvesztenék, akkor is biztosítani akarták az eszközöket a Politikai Bizottsági tagoknak a túléléshez és a forradalmi tevékenység folytatásához.

A kép jobb szélén Jagoda tiszteleg. (msk.kprf.ru)

1994-ben felfedezték Genrih Jagoda (1892 – 1938) állambiztonsági vezető levelét, amit 1935. július 27-i keltezéssel Sztálinhoz írt. Jagoda ebben jelentette, hogy a Kreml kommendásának raktárában megtalálták Szverdlov személyes széfjét, amit a halála óta eltelt 16 évben senki nem nyitott ki. A kulcsot azonban nem találták. A széf kinyitásához igazi profi kellett. Ezért szállították a Kremlbe a börtönből a hírhedt kasszafúrót, Snirját. A széfben hatalmas értéket találtak: a cári időkben vert aranyérméket – összesen 108 ezer 525 rubel értékben, 705 aranytárgyat, többségüket drágakövekkel díszítve; cári hitelleveleket – 705 ezer rubel értékben. És emellett üres és kitöltött útleveleket. Bebizonyosodott, hogy Szverdlovnak „saját gyémánt tára” volt.

Vissza Trockij naplójához

Lehet persze hallani arról, hogy Szverdlov, az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság elnöke a cári család valamennyi tagja esetében 1918. április 1-jén engedélyezte Moszkvába való átszállításukat. Függetlenül a súlyosbodó külső körülményektől. Itt kellett volna majd bíróság elé állniuk. Ugyanakkor a rendeletet néhány nap múlva visszavonta. És úgy határozott, hogy a szibériai Jekatyerinburgba kell átszállítani az egész családot és a hozzájuk kapcsolódó személyeket. Ez is arra utal, hogy a Romanovok „eltüntetésének” terve elkészült. Trockij különben a Moszkvába szállítás engedélyezéséről feltehetőleg nem tud, hiszen ezt meg sem említi. Viszont üdvözli a cári család kivégzését és nem érdeklik humanitárius kérdések sem. Ha ezt „sejteni” is lehetett Trockijnak a tömeges terrorban való közreműködése alapján, ezt elismerve látni – bevallom – megrázó volt.

Trockij a Szverdlovval folytatott beszélgetés ismertetése után ezzel folytatja:

„Több kérdést nem tettem fel, az ügyre keresztet vetettem. Lényegét tekintve a döntés nemcsak célszerű volt, hanem szükséges is. Az ítéletvégrehajtás keménysége megmutatta mindenkinek, hogy a harcot könyörtelenül fogjuk folytatni: nem állíthat meg minket semmi sem. A cári család kivégzése nemcsak azért volt szükséges, hogy megijesszük, elborzasszuk, megfosszuk reményétől az ellenséget és nemcsak azért, hogy felrázzuk a sorainkat, hanem hogy megmutassuk, nincs meghátrálás: előttünk a győzelem vagy a pusztulás. A párt értelmiségi köreiben kétségek voltak és fejcsóválások. De a munkások és a katonák tömegei nem kételkedtek egy percig sem: semmilyen más döntést nem értettek és nem fogadtak volna el.  Lenin jól érezte: a tömegekért és a tömegekkel való gondolkodás a legteljesebb mértékben az adottsága. És különösen az a nagy politikai változások idején.

A legutolsó híradásokban, már külföldön, a kivégzés leírásáról, a testek elégetéséről és más részletekről. Hogy mi igaz és mi kitaláció ebben, arról nincs elképzelésem, mivel soha nem érdeklődtem az iránt, hogyan történt a kivégzés és el kell ismernem, nem is értem az ez iránti érdeklődést.”

Szerepjátszók

Hrusztaljov történész 1918 tavaszára teszi a Romanovok likvidálásáról szóló terv elkészülését. Ennek első eleme a cár testvérének, Mihail Alekszandrovicsnak Permbe való szállítása lehetett. De az is elképzelhető, hogy ez csak kiindulópont volt a terv összeállításához. Mint ismeretes II. Miklós előbb fia javára mondott le a trónról, majd ezt megváltoztatva testvére javára. A nagyherceg azonban a trónt biztonsága érdekében visszautasította. A visszautasításban nyilván szerepe volt Mihail Alekszandrovics nem elégséges támogatottságának is.

A Romanovok elleni lépéseket bizonyára siettette a bolsevik kormány nehézzé vált helyzete.  Erről már egy évvel ezelőtt beszámoltam (Leleplező 2018/2 Hruscsov tönkretette Berija hagyatékát (Folytatás), Blog Berija (24. rész). Breszt-Litovszk és korszakos következményei) Most csak azt idézem fel, hogy a breszt-litovszki béketárgyalások megakadása és a német csapatok lázadásra és II. Vilmos császár meggyilkolására való felbujtás miatt a németek ultimátumot küldtek a szovjet kormánynak. Ebben a békeszerződés aláírását és hatalmas területek átadását követelték. Közölték, hogy az ultimátum el nem fogadása automatikusan megszünteti a fegyverszünetet. Február 18-án a németek támadásba lendültek a keleti fronton. Öt nap alatt 300 kilométert haladtak előre, elfoglaltak egy sor várost és már Petrográdot fenyegették.

A bolsevik vezetők több döntést hoztak kormányuk helyzetének stabilizálására. Elhatározták, hogy a kormány székhelye a jobban védhető Moszkva lesz. Március 3-án a szovjetek elfogadták és aláírták a békeszerződést, ami pillanatnyi helyzetüket ugyan rendezte, de az országban nagy feszültséget keltett az elszenvedett területi veszteségek miatt. Szabadulni akartak a régi rend „élő zászlóitól”, az annak kikiáltott Romanovoktól.  Március 9-én eldöntötték, hogy Mihail Alekszendrovics nagyherceget Permbe kell átvinni. Ha a likvidálási terv még nem volt kész, nemsokára bizonyára elkészült, hiszen az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (ÖVB) visszavonta április 1-i határozatát. a cári család Moszkvába vitelét és bíróság elé állítását.  Április 6-án pedig a cári család Jekatyerinburgba való költöztetését rendelte el. Ez is arra utal, hogy legkésőbb már akkor eldöntötte a bolsevik felső vezetés, hogy a cári családot likvidálják. És nem a cárt, vagy nem cárt és a cárnét.  Ugyanakkor ezt úgy intézték, hogy a döntés az ő kezükben maradjon, miközben a felelősség átruházható a fogadó helyi szervekre. Olyan közegbe szándékoztak őket átszállíttatni, ahol az önkényes intézkedés elhihető volt. Miközben végig egyeztettek.

A cári család kivégzése előre eldöntött szándékának látszólag ellentmond, hogy biztonságos eljuttatásuk érdekében erős, 200 fős csapat gondoskodott a volt uralkodó Tobolszkből Jekatyerinburgba való átszállításáról. Vezetőjük Vaszilij Jakovlev volt, aki – az előző részben olvashatták – megbízható és felkészült ember hírében állt. Személyével – ezt hangsúlyozni szokták – maga Lenin is egyetértett. Szverdlov saját kezűleg írt megbízólevelet adott neki, hogy el tudja látni feladatát és ne akadályozzák a jekatyerinburgiak. Jakovlev és a 200 fős csapat kirendelése egyébként aligha mond ellent a cári család előre eldöntött kivégzése szándékának. Nyilván meg akarták akadályozni, hogy a cárt utazás közben meggyilkolják. (Azóta kiderült, hogy Jekatyerinburgból bérgyilkost küldtek a cárra, aki azért nem tudta végrehajtani feladatát, mert olyan lelkiismeretesen védte Jakovlev csapata.) Ha a cárt meggyilkolják átszállítás közben, ezzel ott maradt volna az a probléma, hogy mit csináljanak a megmaradt családtagokkal. Az erős kísérői csapat egyúttal azt is sugallhatta, mennyire ügyelnek a cár biztonságára, illetve arra, hogy ne lehessen megszöktetni.

A színjáték részei voltak azok a levelek is, amelyeket az „Orosz hadsereg tisztje” írt a cárnak. A volt uralkodó naivitására jellemző, hogy komolyan vette ezeket a leveleket, amelyeket csak ellenőrzés után kaphatott meg. Fel sem merült benne, hogy ez nem lehet más, mint provokáció. A kivégzői csapat egyik mellékszereplője volt Rodzinszkij (róla még lesz szó), aki a kivégzésben közvetlenül nem vett részt, csak az „eltakarításban”, a holttestek elégetésében. Róla derült ki a későbbiekben, hogy ő volt az „orosz tiszt”, ő írta a leveleket. A levelezés, mivel a cár válaszolt, lett a „bizonyíték” a család kiszabadítására szervezett állítólagos összeesküvésre. És az egyik ürügy a kivégzésekre.

A színjáték része volt az a megbízólevél is, amit Szverdlov sajátkezűleg írt a cári család kísérője, Vaszilij Jakovlev (igazi nevén: Konsztantyin Mjacsin) komisszár részére, hogy adja át a jekatyerinburgiaknak. (Ennek szövege az előző folytatásban olvasható.) Egyfelől azért volt színjáték, mert a Jakovlev, álnév, és bár a komisszár is az Urálban volt forradalmár, Jurovszkij sem tudta ezen a néven azonosítani. Nem jött rá arra, hogy ő Mjacsin.  1909-ben Mjacsin egy harci csapatnak volt az egyik vezetője. A csapat több fegyveres rablást követett el a „nagy akció” előtt. 1909. augusztus 22-én, 17 emberrel, a Cseljabinszki Területen levő Miassz település állomásán nagy rablási akciót hajtott végre. A rendőrökkel tűzpárbajra került sor: a lövöldözésnek négy halott és 10 súlyos sérült áldozata volt. A rablók egy kis csoportja hatalmas összegű pénzzel és aranylemezekkel „távozott” egy gőzmozdonyon. A rablók többségét viszont a rendőrség elfogta. Mindössze négyen maradtak szabadok, közöttük Mjacsin. Őt (is) halálbüntetés fenyegette, külföldre kellett menekülnie. A pénzzel lépte át a határt. 1910-ben; Capriban találkozott Gorkijjal, akit megnyert a vádlottak védelmének. Jurovszkij egész életében azt hitte, hogy Jakovlev fehérgárdista ügynök volt, aki a cár megszöktetését tervezte. Szokolov vizsgálóbíró hasonlóképpen nem tudta azonosítani Jakovlevet, ő pedig német ügynöknek tartotta. Másfelől azért volt színjáték a megbízólevél, mert azt sugallta, hogy komoly jogaik vannak a jekatyerinburgiaknak a cári család sorsának alakításában. A levél szerint ők dönthettek arról, hogy börtönbe viszik-e a cári családot, vagy villában helyezik el őket. De vajon mi lett volna, ha valóban dönthetnek és a börtönt választják számukra?

Szergo Berija információja

Szergo Berija orosz nyelven apjáról megjelent könyvében szerepel egy táviratváltás az uráliak és Szverdlov között. (Ahogy már többször felhívtam erre a figyelmet, az oroszul, vagy angolul megjelent könyvek tartalmukban is különböznek. Például a cári család vagy a nukleáris pajzs megteremtésének témája nem szerepel a nyugatiaknak szánt kötetben. Más témák viszont itt nincsenek tárgyalva.)

A táviratváltás végeredménye az, hogy egy minden bizonnyal előre elhatározott, Lenin és Szverdlov által eldöntött tett végrehajtását (a cári család megölését) az eldöntő Lenin és Szverdlov utólag engedélyez. Közben pedig Szverdlov jelzi, hogy „nem lesz gond” az engedélyezéssel. Ez jelenti szerintem a hosszú színjáték csúcsát, vagy mélypontját. Kinek hogy tetszik.

Szergo Berija ezt írja: „II. Miklóst és családját agyonlőtték. A kivégzés kezdeményezője Vlagyimir Iljics Lenin volt… Na és Szverdlov? Ő szintén ragaszkodott a kivégzéshez.”

Majd a közreadott táviratokról ezt írja: „Ők két körülményre hivatkoztak. Az egyik a Cseh Légió és a fehérek közeledése. A másik – ami teljes hazugság –, hogy lelepleztek egy összeesküvést, ami a cár és családja szökését akarta megszervezni. Jelentésüket elküldték Szverdlovnak (ebben még csak a cár kivégzéséről volt szó). Szverdlov megígérte, hogy az állami vezetés biztosan elfogadja és jóváhagyja, amit elkövettek. Egyetlen személyt sem büntettek meg a cári család kivégzése miatt, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy a parancs Moszkvából érkezett. Különben az engedetlenség, az engedély nélküli kivégzés automatikusan büntetést kellett volna, hogy maga után vonjon. (Kiemelés általam. – SzB.)”

II. Miklós száműzetésben gyermekeivel. Még Tobolszkban (kult.pro.ru)

„A Népbiztosok Tanácsa elnökének, Lenin Elvtársnak. Az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság elnökének, Szverdlov elvtársnak.

A készüléknél a Munkás-Paraszt Kormány Területi Szovjetjének Elnöksége. Tekintetettel arra, hogy az ellenség közeledik Jekatyerinburghoz, továbbá arra, hogy a Cseka feltárta egy nagy fehérgárdista összeesküvés részleteit, aminek az a célja, hogy elrabolják a volt cárt és családját (a bizonyítékok a kezünkben vannak), a Területi Szovjet Elnöksége úgy határozott, hogy 1918. július 17-ére virradó éjszaka Nyikolaj Romanovot kivégezzük, Családját megbízható helyre evakuáltuk. Ebből az alkalomból az alábbi közleményt adjuk ki: „Az ellenforradalmi bandák közeledtek az Urál vörös fővárosához és láttuk annak lehetőségét, hogy a megkoronázott mészáros elkerülheti a bíróságot (feltártuk a fehérgárdisták összeesküvését, megpróbálták elrabolni a cárt és megtaláltuk a kompromittáló bizonyítékokat). A Területi Szovjet Elnöksége úgy rendelkezett (Bíróságot játszott. – SzB.), hogy a volt cárt, N. Romanovot agyon kell lőni, mivel bűnös számtalan véres erőszakban, amit az orosz nép ellen követett el. 16-áról 17-ére virradó éjjel az ítélet hatályba lépett. A család fogságban levő tagjait a közbiztonság érdekében evakuáltuk Jekatyerinburgból. Az összeesküvés dokumentumait sürgősen elküldjük a Népbiztosok Tanácsának és az Összoroszországi Végrehajtó Bizottságnak.”

Jakov Szverdlov válasza: „Ma jelentem az Összoroszországi Végrehajtó Bizottságnak az önök döntését. Nincs kétségem, hogy jóváhagyják. Szverdlov”.

Az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság azokban a napokban felvett jegyzőkönyvéből származik az alábbi határozat: „Napirendi pont: Közlés Nyikolaj Romanov agyonlövéséről, távirat Jekatyerinburgból. Határozat. Megvitatás után a következő határozat elfogadása: Az Elnökség az Uráli Területi Szovjet döntését helyesnek tartja. Megbízza Szverdlov, Szosznovszij és Avanyeszov elvtársakat: fogalmazzanak meg megfelelő közleményt a sajtó számára.” (Ez csak a cár kivégzéséről szólt a sajtóra való tekintettel. Ezután jön a kibővített változat.)

 Dezinformálási kampány

A bolsevik vezetés két táviratot kapott a kivégzésekről. Az egyikben csak a cár kivégzése szerepelt: ezt a hírt adták ki a sajtónak és 17 évig ezt ismételgették. Sőt a többi családtag kicseréléséről más személyekre tárgyalásokat(!) is folytattak, noha ők már tudomásuk szerint nem éltek. Volt egy második távirat is, ami azonban kizárólag a bolsevik vezetőknek szólt: “a családtagok ugyanazt a sorsot kapták, mint a családfő”. Csak Szokolov vizsgálóbíró könyvének megjelenése után (1925, Párizs) kényszerültek arra, hogy beismerjék: a család minden tagját kivégezték (Legalábbis ezt hitték, ha Szergo Berijának az előző részben közreadott információja egy családtag megmeneküléséről megerősítést nyerne. Szergo Berija történetének könnyű lett volna a végére járni, de egyetlen történész sem vette magának azóta sem a fáradságot.)

Az események és a szovjet közlések után az egész világsajtón végigfutott a hivatalos szovjet híradás. Fennmaradtak dokumentumok azokról a tárgyalásokról, amelyeket a szovjethatalom a német nagykövetséggel folytatott. 1918. július 24-én a német tanácsos Georgij Csicserin (1872 – 1936) külügyi népbiztostól kapott hírt arról, hogy Alekszandra Fjodorovna és a lányok Permbe érkeztek, és hogy semmi nem fenyegeti őket. A cári család halálának tagadása a továbbiakban is folytatódott. A tárgyalások a szovjet és a német kormány között egészen 1918. szeptember 15-éig folytak. Ugyanakkor a Németországban működő szovjet nagykövetet, Adolf Joffét (1883 – 1927) felettesei nem tájékoztatták arról, mi történt valójában Jekatyerinburgban. Lenin ugyanis ezt tanácsolta: „…semmit sem mondjanak el Joffének, hogy könnyebb legyen neki hazudni.” (L. A. Likova: Hogy is volt? A cári család kivégzése. Likovának, a történelemtudomány kandidátusának cikke a Perszpektyivi. Fond isztoricseszkoj perszpektyivi honlap számára.) Makszim Litvinov 1876 – 1951) 1918 decemberében azt állította, hogy a cári család életben van. Zinovjev egy interjúban, ami a San Francisco Chronicl 1921. július 11-i számban jelent meg, megerősítette, hogy a cári család életben van. Stb.

A cári család sorsáról az igazságot Szovjet – Oroszországban először P. M. Bikov írta meg. Ez az írás a „Proletárforradalom az Urálban” című gyűjteményes kiadásban jelent meg 10 ezer példányban. Nem sokkal később bevonták és bezúzták. Egy évvel később a kiadványt újraírták. Szokolov könyvének Párizsban történt megjelenése (1925) után váltania kellett a szovjet vezetésnek.  Bikov azt a feladatot kapta az SZKP-tól, hogy írja meg a jekatyerinburgi események történetét. Így jelenhetett meg az A Romanovok utolsó napjai c. kötet Szverdlovszkban, 1926-ban. 1930-ban könyvét újra kiadták.

Izgalmas kérdés: vajon miért hazudoztak a szovjet vezetők a cári család sorsáról? Úgy vélem, minket most igazán az események idején regnáló Lenin és Szverdlov megfontolásai érdekelhetnek. Minden bizonnyal úgy ítélték meg, hogy a gyermekek lemészárlása még ebben a koprodukcióban, a felelősség áthárításával is vállalhatatlan. (Ilyenre még a francia forradalomban sem került sor.) Ráadásul mindenképpen felveti Lenin és Szverdlov felelősségét: hogyan hagyhatták? És mi lesz a vétkesek büntetése?

Kolcsak párhuzamos története

Alekszandr Kolcsak (1874 – 1920) orosz katonai és politikai személyiség, tudós tengerkutató, sarkkutató volt. A történelembe úgy vonult be, mint a polgárháború Fehér mozgalmának vezetője Oroszországban. Oroszország legfelsőbb kormányzója és az Orosz hadsereg legfelsőbb főparancsnoka volt 1918 novemberétől 1920 januárjáig. E posztokon való pályafutása lefelé menő szakaszában a Csehszlovák Légió és az antant árulása juttatta előbb az eszerek, majd általuk fő ellenségei, a bolsevikok kezébe. Bírósági ítélet nélkül végezték ki.

Kolcsak admirális (24smi.ru)

A cári család történetéhez Kolcsaké nemcsak azzal kapcsolódik, hogy ő nevezte ki 1919-ben Szokolov vizsgálóbírót a gyilkosságok felderítésére Jekatyerinburgban, hanem azzal is, hogy Kolcsakot és vele az orosz kormány miniszterelnökét, Viktor Pepeljajevet is (élt 1884 – 1920, kormányzott: 1919 novemberétől 1920 januárjáig is) bírói ítélet nélkül végezték ki. (Míg a velük együtt elfogottaknál volt bíróság.) És azzal is, hogy Lenin rendelte el a háttérből Kolcsak kivégzését. Nemcsak minden bizonnyal, hanem biztosan. Kolcsaknál ugyanis fennmaradt a Lenin szerepét bizonyító írásos dokumentum: Lenin sifrírozott távirata.

Oroszországban évtizedeken át azt hitték, hogy Kolcsak kivégzéséről a helyi hatóságok döntöttek. Ráadásul külső fenyegetés és belső összeesküvés miatt rákényszerültek erre: a külső és a belső ellenség állítólag ki akarta szabadítani Kolcsakot.

1920. január 21-én kihallgatták Kolcsakot. Az volt az elképzelés, hogy ezután Moszkvába viszik, a további eljárásról Moszkvában döntenek. De néhány nap múlva, a február 7-éről 8-ára virradó éjszaka Kolcsakot kivégezték, az orosz kormány miniszterelnökével együtt agyonlőtték. Mindkettejüket úgy, hogy bíróság NEM ítélkezett felettük.

Szmirnov (nkvd.tomsk.ru)

A Trockij-archívumban (USA) irattározzák Lenin sifrírozott táviratát, amit a Forradalmi Katonai Bizottság elnökhelyettesének, Trockij helyettesének és bizalmi emberének, Efraim Szkjanszkijnak (1892 – 1925) küldött sifrírozva. „Küldjetek Szmirnovnak rejtjelezett üzenetet. Ne terjesszenek semmilyen hírt Kolcsakról, egyáltalán semmit sem nyomtassanak (róla). Ha majd a mieink elfoglalják Irkutszkot küldjenek hivatalos táviratot azzal a magyarázattal, hogy a helyi hatalmak a mi bejövetelünkig Kappel (Kolcsak egyik katonai vezetője. – SzB.) fenyegetésének és az irkutszki fehérgárdisták összeesküvésének hatása alatt voltak. Lenin. (Az aláírás szintén kódolva.) Meg tudjátok rendkívül bizalmasan csinálni?”

Az orosz történészek többsége ezt a távirat úgy értékeli, mint Lenin egyenes parancsát Kolcsak bíró nélküli és titokban végrehajtott meggyilkolására. Ezt az értékelést a távirat nyomán tett intézkedések teljesen alátámasztják.

A Szibériai Forradalmi Katonai Bizottság (FKB) vezetője, Ivan Szmirnov (1881 – 1936) táviratozott Leninnek és Trockijnak: „Ma éjjel rádión parancsot adtam a kommunisták irkutszki stábjának (amit futárral is megerősítettem), hogy Kolcsakot veszély esetén vigyék Irkutszktól északra, ha nem sikerül kimenteni a csehek elől, akkor lőjék agyon a börtönben.” Szmirnov parancsot adott az Irkutszki Szovjet Végrehajtó Bizottságának: „Tekintettel Kappel alakulatainak mozgására Irkutszk irányában és a szovjethatalom nem szilárd helyzetére Irkutszkban, megparancsolom, hogy az önöknél börtönben elzárt Kolcsak admirálist és Pepeljanovot, az orosz kormány elnökét bíróság nélkül haladéktalanul lőjék agyon.” (Szergej Drokov: Alekszandr Vasziljevics Kolcsak. Voproszi isztorii. 1991. No 1. 50 – 67. o.)

A február 7-én kelt N 27 sz. határozatban az FKB két okkal indokolta, hogy Kolcsak kivégzését rendelte el. Egyfelől meg akarta akadályozni a Kolcsak kiszabadítását célzó fegyveres összecsapásokat. Másfelől arra hivatkozott, hogy Kolcsak és kormánya törvényen kívül áll. A bolsevik hatalom 1919-től alkalmazta a törvényen kívül helyezés gyakorlatát. (Amit különben ettől fogva évtizedeken át alkalmaztak.) Először Kolcsakék esetében. A Népbiztosok Tanácsa és az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság 1919 augusztusában rendeletben nyilvánította Kolcsakot, valamint Kolcsak minden kinevezettjét és ügynökét törvényen kívülinek. Akit törvényen kívül helyeztek, az szabad préda lett, azt semmi nem védte: vagyonát, szabadságát, vagy akár az életét is minden további nélkül elvehették. Sőt meggyilkolása volt a legvalószínűbb. A törvényen kívüliség intézménye az érintettek esetében a bírósági tárgyalást is eleve bohózattá tette. A törvényen kívüliségből „nőtt ki” a nép ellensége intézménye. (Hogy miként válhatott valaki akár a „Szovjetunió polgára”, a legmagasabb szovjet kitüntetés birtokosából, amit rajta kívül mindössze egy személy kapott meg, a nép ellenségévé, követhettük a cikksorozatban. Azt pedig, hogy mivel járt a nép ellenségének lenni, azt is. Bár Berija már nem élt, állítólag hónapokon át folyt a kihallgatása, speciális bírói tanács elé állították, aminek mindössze két jogi végzettségű tagja volt, az elvárt ítélet kimondása érdekében lecserélték a szovjet főügyészt, majd a már fél éve halott Beriját kivégezték. Természetesen nyilván a dublőrét. Akit kivégzése előtt nem hagytak szóhoz jutni. – Te már mindent elmondtál! – reagált az elítélt kérésére Rudenko főügyész. Ld. Blog: Berija (25.) Elvesztegetett lehetőségek (első világháború).)

A Kolcsakék törvényen kívüliségről szóló 1919-es rendelet miatt nem is nagyon lehet sérelmezni, hogy nem bíróság ítélkezett felette és a minisztertanács elnöke felett, ahogy semmit nem lehet sérelmezni. Ugyanakkor a számtalan letartóztatott társa közül egyedül őket végezték ki bíró nélkül, holott Kolcsak minden kinevezettjére és ügynökére is vonatkozott a törvényen kívül helyezés. A többi letartóztatott ügyében bíróságot állítottak fel, arra való hivatkozással, hogy a polgárháború hevessége enyhült. További „érdekesség”, hogy minden bizonnyal a Szibériai Forradalmi Katonai Bizottság (FKB) határozatát a kivégzések után állították össze.

Az „önkényes” gyilkosok megjutalmazása

Feltéve, de – többek között a központtal való rendszeres egyeztetések írásos bizonyítékai alapján – meg nem engedve, hogy mégis a helyi szervek és személyek hozták volna meg a döntést a cári család sorsáról és nem az állam vezetői, ez a feltevés a helyi gyilkosok sorsában nem tükröződik. Az állítólagos engedetlenséget és önkényességet – ha lett volna ilyen – megtorlásnak kellett volna követnie. De nem követte, sőt a helyi elrendelők és elkövetők többségükben szép karriert futottak be. Ez a lényeg és nem az, hogyan haltak meg általában jó pár évvel később. Vannak viszont, akik a végkifejletre hivatkozva a cári család meggyilkolásáért kapott súlyos büntetést sejtetik.  Ez szerepel a honvédelem.hu portál cikkének címében (https://tinyurl.hu/vqmF/ ): II. Miklós és családja gyilkosai is többségükben erőszakos halált haltak. A szövegben már a parancsot kiadók majd mindegyikéről van csak szó, ami lényeges különbség. Egyébként egyik sem igaz! Az elrendelők „majd mindegyike” a számokat tekintve „majdnem rendben” van. Az igazság az, hogy a helyi elrendelők MINDEGYIKE erőszakos halált halt. Aminek azonban semmi köze nincs a cári család halálához. A négy elnökségi tagból, akik (formálisan) megszavazták a kivégzéseket, hármat kivégeztek, egy pedig öngyilkos lett. Ő – Nyikolaj Tolmacsovról van szó – a polgárháború alatt büntetőakciókat vezetett, miközben egyike volt az első politikai tiszteknek, megsebesült, körbefogták a fehérgárdisták, ő pedig el akarta kerülni, hogy elfogják. És nyilván azt, ami ezzel járna.)

A portál fenti közlésekor Kun Miklós történész munkásságára (Talán inkább munkáira? – SzB.) hivatkozik. A helyi elrendelőknek, ha nem is a többsége, hanem mindegyike tényleg erőszakos halált halt, de adott esetben nem mindegy, hogy ez az erőszakos halál a cárgyilkosság következménye volt, vagy sem. A cárgyilkosságért senkinek nem kellett halálával lakolnia. A cári családot kísérő személyzet meggyilkolásáért sem vontak senkit felelősségre, nem is vizsgálták ezeket az eseteket. Ahogy ez a szovjethatalom későbbi éveiben sem volt szokás:

Trockij jégcsákányos kivégzőjét például aranyórával és a Szovjetunió Hőse(!) kitüntetéssel (1960), továbbá állásokkal jutalmazták 20 éves börtönbüntetése letöltése után.  A Szovjetunió Hőse kitüntetést azzal indokolták, hogy Mercader „különleges feladatot” hajtott végre, és ebben bátorságot és hősiességet tanúsított. A cári család meggyilkolásánál nem volt ugyan kitüntetés, de általában felgyorsultak a karrierek. A közvetlen gyilkosok esetében is ez volt a helyzet.

Trockij emlegetése részemről most sem volt véletlen: a négy volt elnökségi tag közül az Uráli Területi Szovjet Elnökségéből hárman lettek trockisták: Bjeloborodov és Goloscsokin. És állítólag Szafarov. Trockista összeesküvésben való részvétel szerepel mindhármuk halálos ítéletében; kivégzésükre a cári család likvidálása után két évtizeddel került sor. Bjeloborodovnál igazán nem lehet azt mondani, hogy a trockizmust ráfogták volna. Egyszer ugyanis már emiatt kizárták a pártból, majd fogadkozása után visszavették és ismét vezető állásba helyezték. Karrierjéről az előző folytatásban már írtam részleteket. Most itt van egy újabb: egy évvel a cári család kivégzése után, 1919-ben a Központi Bizottság tagjává választották. Az interneten találtam egy fényképet (rossz minősége miatt, most nem ezt teszem közzé), ami a baloldali pártellenzék vezetői között ábrázolja Bjeloborodovot: ott áll Trockij mögött.

Az Uráli Területi Szovjet Elnöksége 1918-ban. Balról jobbra: Tolmacsov, Bjeloborodov, Szafarov, Goloscsokin (uradnik.ru)

Amikor Trockijt kiköltöztették a Kremlből, Bjeloborodovnál rendezkedett be, az ő lakásában fogadta látogatóit. Trockij Alma-Atába való száműzetése alatt, ami – Trockij hatalmas aktivitása, intenzív „kavarása” miatt – mindössze két hónapig tartott. Trockij nagy levelezésbe fogott. Egyik levelezőpartnere Bjeloborodov, akit ugyancsak száműztek, de továbbra is érzékeny tartalmú leveleket váltottak.  (Trockijt 1928 januárjában most már a Szovjetunióból utasították ki, erről formálisan az állambiztonság, akkor OGPU néven, „döntött”.)

Még 1927-ben Bjeloborodovot kizárták a pártból és Arhangelszkbe száműzték. 1930-ban kijelentette, hogy szakít a trockizmussal, így visszatérhetett a száműzetésből, helyreállították a párttagságát. Előbb beosztott dolgozó lett a kiskereskedelemben, majd 1932-től a SZU Belkereskedelmi Népbiztosságának megbízottja Rosztov-na-Donu egyik körzetében. 1936-ban letartóztatták, 1938-ban kivégezték a Kommunarka lőtéren. (Goloscsokint 1941-ben végezték ki.)

Kun Béla kivégzésére sem a Krími Forradalmi Bizottság élén elrendelt és – egy becslés szerint – akár 150 ezer ember likvidálásával kapcsolatban került sor, sem más erőszakos cselekményekhez kapcsolódása miatt, hanem Trockijhoz fűződő viszonyára és „feltételezett” trockista mivoltára való tekintettel. (A krími tömeggyilkosságok mögött is ott van Lenin kimutatható, sőt dokumentált szerepe. De erről bővebben majd egy következő részben.) Az interneten megtaláltam az OGPU sokáig szigorúan titkos minősítésű körlevelét: Körlevél a trockizmus elleni harcról. A körlevél másfél héttel Trockij Oroszországból való kiutasítása előtt íródott. Benne külön ki van emelve Bjeloborodov személye. Róla is – feltehetőleg a közzétevő – magyarázó megjegyzést fogalmaz meg. Többek között ezt írja: „1918-ban az Uráli Területi Szovjet Végrehajtó Bizottságának elnöke. A Moszkvából küldött parancs alapján látszólag önálló döntést hozott II. Miklós, az ő családja és kísérete agyonlövéséről.” Tegyük hozzá: hosszú időn át Bjeloborodov ebből élt.

Goloscsokin is szép karriert futott be. Itt és most annyit jegyeznék meg ennek érzékeltetésére, hogy 7 éven át volt a KB tagja.

Rehabilitációk

Az Uráli Területi Szovjet Elnökségének harmadik tagját szintén kivégezték. De őt sem a cári család likvidálása miatt. Georgij Szafarovot (1891 – 1942) azért lőtték agyon, mert hosszú ideig ellenzéki magatartást tanúsított. (Talán azért, mert múltja alapján kevesellte befolyását.) Hol a hadsereg építésének vonatkozásában, hol a párt követendő irányvonalával kapcsolatban. Egy ideig jó állásokat kapott: 1922 – 1924-ben a Komintern osztályvezetője volt, majd a Leningrádi Pravda főszerkesztője. 1925-ben a pártban működött. Itt Grigorij Zinovjevet (1883 – 1936) támogatta, ami később, amikor Sztálin és Zinovjev Trockijjal szembeni összekapaszkodása megszűnt, a végzete lett. És bizonyára visszaemlékeztek arra is, hogy korábban Trockij is kiállt mellette.

Összeférhetetlensége terhes lett: külföldön akarták eldugni. Kínába küldték a szovjet képviselet titkárának, de ő a Politikai Bizottságnak írott levelében tiltakozott száműzetéseként felfogott kiküldetése ellen. 1927-ben mégis Törökországba küldték, ahova már nem is volt hajlandó elutazni. Az év végén kizárták a pártból, majd letartóztatták. A Belügyi Népbiztosság Különleges Értekezlete 4 év száműzetésre „ítélte”: Acsinszkba kellett mennie. Miután írásba adta, hogy felhagy ellenzéki tevékenységével, helyreállították párttagságát. És ismét a Komintern osztályvezetője lett. 1934-ben, Szergej Kirov (1886 – 1934) meggyilkolása után letartóztatták. Két év száműzetésre ítélték, azzal a váddal, hogy zinovjevista ellenforradalmi csoportot hozott létre. Ismét Acsinszkba kellett mennie. Egy év múlva ismét elítélték, de most már öt év száműzetésre. Beszervezték, provokátorként működött. 1942-ben ellenforradalmi trockista csoport létrehozásával vádolták meg. Az NKVD (a Belügyi Népbiztosság, ami az állambiztonságot is magában foglalta) különleges értekezlete halálra „ítélte”, amit hamarosan végre is hajtottak.

A három kivégzett személy közül kettőt később rehabilitáltak. Szafarovot nem, mert rendőrségi besúgó volt. Ez rávilágít a szovjet/orosz rehabilitáció meghökkentő furcsaságára. A rehabilitáció ugyanis a hibás ítélet törlését jelentheti, és nem lehetne köze ahhoz, amiért perbe sem fogták. De ha mégis jelenthetné, akkor Beloborodovnál és Goloscsokinnál miért nem utasították el a rehabilitációs indítványt, hiszen részben az ő határozatukra végezték ki a cári családot? E két volt politikus rehabilitálása egyébként azt is jelenti, hogy a cári család meggyilkolásával a hatalom később is egyetértett. 1962-ben rehabilitálták őket és ugyanebben az évben helyreállították párttagságukat is.

Leninnel a leplombált vagonban

A helyi elrendelőkről azt szokták megjegyezni, hogy erőszakos halált haltak. Azzal nem igazán foglalkoznak, hogy addig hogyan érvényesültek. Azzal különösen nem, hogy megbízhattak-e bennük. Pedig arra, hogy a helyi elrendelők szerepüket a központnak megfelelően fogják eljátszani, előéletük adott garanciát. Valamennyien ugyanis bizonyosan Lenin és/vagy Szverdlov kipróbált emberei voltak. Goloscsokin előéletéről és Szverdlov általi felépítéséről ebben a részben írtam. Bár nem ő volt a határozatot hozó testület elnöke, de a jelek szerint leginkább őrá bízták a feladat végrehajtásának megszervezését. Bjeloborodov múltjáról viszont elég kevés tudható, de nincs okom kételkedni abban, hogy nem véletlenül lett az elnökség vezetője, a szavazás irányítója. Tolmacsov kipróbált forradalmár volt: részt vett a februári és az októberi forradalomban, ő szabadította ki fegyveres akcióval a politikai foglyokat az októberi forradalom alatt. Leninnel nyilván nem egyszer került kapcsolatba. Szafarov pedig Lenin embere volt. Ez egyébként NEM életrajzából derül ki, hanem a leplombált vagon „utaslistájából”. Őt is Lenin vitte vissza Oroszországba, Szafarov ráadásul abban a kocsiban utazott, ahol Lenin, és itt ő az 5. legfontosabb személy volt a lista szerint.

Van még egy ember, aki jelen volt a szavazásnál és ő is természetesen egyetértett a cári család kivégzésével. Róla, Pjotr Vojkovról (1888 – 1927) van szó, sok hír járja, ezek nagy részének helytállóságát Szolovjov ügyész egyik interjújában is cáfolta. Ezzel szemben Kanada éppen Vojkov gyilkosságban való részvételére hivatkozva utasította el kanadai nagykövet-jelöltként. Szolovjov tisztázó megállapítása ellenére egyébként tovább tart a vita arról, nem kellene-e átkeresztelni a Vojkovról elnevezett metróállomást Moszkvában (Sztancija Volkovszkaja).

Szolovjov két dologban ismeri el Vojkov szerepét. A szavazáson való részvétel mellett Szolovjov azt is bizonyítva látja, hogy ellátási komisszárként ipari mennyiségű kénsavat írt ki az elkövetőknek a holttestek eltüntetése céljából. (Ez utóbbit már Szokolov vizsgálóbíró megállapította, mert megtalálta az ezt bizonyító dokumentumot 11 pud: 176 – 180 kg kénsav rendelkezésre bocsátásáról.) Vojkov is Leninnel tért haza külföldről, korábban Svájcba emigrált, de ő kevésbé volt fontos, így egy másik „leplombált vagonban” utazott. (A szerelvényben nem egy, hanem több leplombált vagonnak is kellett lennie, annyian tértek haza. 187-en utaztak, Lenin vagonjában 29-en. Ezek között volt Szafarov ötödikként.  Vojkov az orosz szociáldemokratákkal tért haza, ott is csak a 11. volt.)

Vojkov forradalmár volt, mai fogalmak szerint terrorista. 1917 után politikus lett és diplomata. A lengyel – szovjet béketárgyaláson Vojkov volt a szovjet delegáció vezetője. Ő írta alá szovjet részről a Rigai békét. Lengyelországba delegált szovjet képviseletvezető (nagykövet) volt, amikor 1927-ben, Varsóban, az utcán agyonlőtte egy másik orosz terrorista. Bosszúból a cári család meggyilkolásáért. Vojkov haláláért a szovjet állam bosszút állt: válaszként 20 arisztokratát szedtek össze a börtönökből, illetve tartóztattak le: túsznak nyilvánították és agyonlőtték őket.

A közvetlen végrehajtók karrierje

A hivatalos verzió szerint a mai napig öt olyan közvetlen végrehajtó neve ismeretes, akire vonatkozóan legalább vannak alapvető életrajzi adatok. Az akciót az őrségparancsnok, Jakov Jurovszkij (1878 – 1938) vezette. Jurovszkijt csak néhány nappal a cári család kivégzése előtt nevezték ki az Ipatyev különleges rendeltetésű ház kommendánsává.  Előrebocsátom, hogy Jurovszkij természetes halállal halt meg, mint tudomásom szerint az ismert közvetlen végrehajtók mindegyike. A honvedelem.hu cikkének címe tehát ebben sem felel meg a valóságnak.

1918. július 25-én a fehérek elfoglalták Jekatyerinburgot. Jurovszkij Moszkvába ment, ahol a moszkvai Cseka kollégiumának tagja és a kerületi Cseka vezetője lett. Amikor a bolsevikok visszafoglalták Jekatyerinburgot, őt tették meg a Cseka főnökévé az Urálban. Beköltözött egy gazdag ember villájába, ami éppen szemben volt azzal, ahol a kivégzéseket végrehajtották. 1921-ben az Állami Kincsestárba küldték, hogy vezesse az aranytárgyak osztályát és tegyen ott rendet. Aztán a Külügyi Népbiztosság valutakereskedelmi osztályának vezetője lett. 1923-ban a „Krasznij bogatir” gyár igazgatóhelyetteseként működött. 1928-tól 1933-ig a Politechnikai múzeum igazgatója volt. 1933-ban ment nyugdíjba. A tisztogatás őt is érintette: lányát 1935-ben letartóztatták és munkatáborba küldték. Az izgalmak hatására kiújult a betegsége. 1938-ban nyombélfekélye kilyukadt: a Kreml kórházában halt meg.

Itt volt Jurovszkij igazgató. A nagy múltú és hatalmas Politechnikai múzeum, Moszkva (wikipédia)

Jurovszkij is előadásokat tartott múltjából (egy példát erre 1934-ből már láttunk). Többek között a cári család kivégzéséről is beszélt, sőt a gyermekek kivégzését is igazolni próbálta. Ez utóbbira idős bolsevikok előtt került sor, ugyancsak 1934-ben:

„A fiatalabb generációk lehet, hogy nem értenek meg minket. Szemrehányást tehetnek azért, hogy mi fiatal lányokat öltünk, megöltük a trónörökös fiút. No de a mai napig a fiatal lányok-fiúk felnőttek volna…és mivé?”  

Mihail Medvegyev (Kudrin) (1891 – 1964) csekista volt a kivégzés idején. Jurovszkij kommendáns helyettese. Visszaemlékezései szerint ő volt az, aki lelőtte a cárt. Jurovszkij felolvasta a határozatot a letartóztatottaknak, hogy agyonlövik őket. Ezt ők nem értették meg, nem erre számítottak. Mielőtt Jurovszkij belefogott volna az ismétlésbe, Medvegyev (Kudrin) lelőtte a cárt. Az őrség többi tagja ezután kezdett lövöldözni. 1938-ban Medvegyev (Kudrin) Moszkvába került, az NKVD állományába. Ezredesként vonult nyugdíjba. 1964-ben halt meg, a Novogyevicsi temetőben kapott sírhelyet. Fiát megkérte, hogy azt a fegyvert, amivel a cárt lelőtte, adományozza Hruscsovnak. Hruscsov értesülve Medvegyev (Kudrin) végakaratáról, elkezdett érdeklődni a cári család kivégzése és annak közreműködői iránt. Alekszandr Jakovlev (1923 – 2005), Gorbacsov későbbi glasznoszty és peresztrojka ideológusa már akkor is ideológiával foglalkozott az SZKP KB-ban. Igaz, még a „régi szemléletben”. Jakovlev kapta a feladatot, hogy tárja fel, amit kell. Hruscsov ugyanis alig tudott valamit az eseményről és részvevőiről. Volt, ami különösen érdekelte: mi volt ebben Lenin szerepe. Ez volt egyébként Hruscsov utolsó éve a SZU vezetőjeként, Brezsnyev puccsa nemsokára elsodorta.

Alekszandr Jakovlev felkutatta a még élő szereplőket. Így bukkant rá Iszak Rodzinszkijra (1897 – 1987).  Mint kiderült, ő nem vett részt közvetlenül a kivégzésekben, de tőle várták a tettesek a holttestek elégetését. Két és fél órás beszámolót tartott, amit a KB-ban magnóra vettek. Ebből lett később videó, ami felkerült a youtube-ra. Meg lehet hallgatni egy lágy hangú ember szenvtelen beszámolóját pl. az égetésről. Rodzinszkij néha „a”-val írta a nevét. Így már ugyanaz lett a vezetékneve, mint a „csekistaként” megjelölt íróé, Radzinszkijé. Ez utóbbi írt könyvet a cári család agyonlövéséről. Írásában ő is bedobta Nagy Imre nevét. Vele az előző számban foglalkoztam. Radzinszkij is nyilatkozott már arról, hogyan írja a nevét. Ő időnként „o”-val. Az is elképzelhető tehát, hogy közöttük rokoni kapcsolat van: Iszak volt az előd. Mindez azért is érdekes, mert ebben az esetben egy elkövető eltitkolt leszármazottja írt könyvet a cári család meggyilkolásáról. Ha a két fényképet együtt nézzük, az arcvonások szinte megegyeznek. Sajnos Iszak Rodzinszkij képe olyan minőségben maradt fenn, hogy nagyobb méretben nem bírná ki a nyomtatást. De a két személy összehasonlítása így is megoldható.

Ő lenne Iszak Rodzinszkij utóda? Edvard Radzinszkij (24smi.ru) és Iszak Rodzinszkij (uznavse.ru)

Bár Iszak Rodzinszkij – mint előbb írtam – a kivégzésben magában nem vett részt, csak az eltakarításban, komoly pályát futott be, amit érdemes összefoglalni. (Nem szabad persze megfeledkezni a gyilkosságok egyik ürügyének biztosításában, a kigondolt összeesküvés „alátámasztásában” játszott szerepére.  Ő írta ugyanis – mint ebben a részben már olvashatták – a cárt provokáló és a cárt megnyilatkoztató leveleket az „Orosz hadsereg tisztje” aláírással.) Rodzinszkij/Radzinszkij 1917-ben lépett be az Orosz Szociáldemokrata (bolsevik) pártba. 1917 novemberétől szolgált a Vörös Gárdában, a Vörös Hadsereg elődjében a permi vasútállomáson. 1918-tól a vjatszki kormányzóságbeli, majd az uráli kormányzóságbeli Csekában. A cári család kivégzésekor tehát csekista volt. 1918 – 1920-ban a Vörös Hadsereg egyik lövész hadosztályában szolgált. 1920 és 1924 között különböző helyeken volt a forradalmi katonai bíróságok elnöke. Éppen a krími vörös terror (ld. Kun Béla) idején ítélkezett a Krímben. 1924 – 1928-ban egy állami hatóság felügyeleti vezetőhelyettese volt. 1928 – 1930-ban a SZU Kül- és Belkereskedelmi Népbiztosságán dolgozott, majd elküldték tanulni az I. V. Sztálin Ellátási Akadémiára. 1930 – 1931-ben a szovjet húsiparban volt vezető. 1931 – 1933-ban az Ellátási Népbiztosságon dolgozott szektorvezetőként.  Stb. 1935 – 1936-ban a párt megyei másodtitkára. 1936 – 1937-ben egy járási pártbizottságon kulturális – művelődésügyi osztályvezető. 1937-ben másodtitkár egy autonóm területen. 1937– 1940-ben letartóztatásban. Majd szövetségi személyi nyugdíjas: ismét a kivételezettek között. Ez a státus együtt járt az átlagnál kétszer magasabb nyugdíjjal és különböző egyéb juttatásokkal, illetve jelentős árkedvezményekkel több szolgáltatás vonatkozásában.

Grigorij Nyikulin (1894 – 1956) a területi Cseka munkatársa volt. Az utolsó pillanatig nem tudta, hogy a cári családot kivégzik és azon neki részt kell részt vennie. A cári család agyonlövése után Nyikulin speciális küldetést teljesített: Jekatyerinburgból Permbe kellett szállítania a család hátrahagyott értékeit. Ez volt karrierje fordulópontja. Jövendő kollégái nem tudtak arról, miben vett részt, amit ő maga sem propagált. 1919-ben a Moszkvai Tanács adminisztratív osztályára került: kezdetben a letartóztatási fogdákért felelt, majd 1921 és 1922 között a moszkvai bűnügyi nyomozóhatóság vezetője volt. Nyikulin alatt a rablások száma állítólag a felére, a betörések száma a tizedére, a gyilkosságok számra a harmadára csökkent. 1922-ben Nyikulint átvitték az állami biztosító hivatalába, vezetőnek. Később a Nehézipari Népbiztosság helyettes megbízottja lett a Moszkvai Területen. Majd visszakerült a moszkvai bűnügyi nyomozóhatósághoz. 1935-ben az akkor épülő egyik moszkvai vízmű vezetője lett; innen ment 1956-ban nyugdíjba. Nyikulin 1965-ben halt meg. Bizonyára megérezte, hogy közeleg a vég, mert egy évvel a halála előtt interjút adott a rádiónak. Elmesélte a cári család meggyilkolásának egyes részleteit. A kivégzőket humanistáknak(!) nevezte

Pjotr Jermakov (1884 – 1952) a kivégzésben is részt vett és a holttestek eltüntetésében is. 1918. július 16-án választotta ki az Uráli Területi Szovjet Elnöksége, hogy a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg is képviseltetve legyen. A század elején egyébként részt vett a földalatti forradalmi szervezkedésben és akciókban. A kivégzések után katonai és rendőri vezetői állásokat töltött be. Gyakran tartott előadást a cári család meggyilkolásáról. 1934-ben nyugdíjba ment.

Pavel Medvegyev (1888 – 1919) a külső őrség parancsnoka volt a cár Jekatyerinburgba érkezésétől (április 30.) a cári család kivégzéséig. Az ő bejelentését használták fel a belső őrség kommendánsának, Alekszandr Avgyejevnek a leváltására. (Életrajzi adatait nem sikerült fellelnem.) Medvegyev jelentett ugyanis arról az italozásról és lopkodásról, ami az előző kommendáns alatt folyt. Avgyejevet leváltották és helyébe Jurovszkijt tették. Ő aztán a házban terhesen szigorú fegyelmet teremtett. A fehérek megérkezése után Medvegyev a fehérek fogságába esett egy katonai akciónál. Elfedte valódi személyazonosságát, más nevet adott meg. Hamar szabad lett, a jekatyerinburgi kórházba ment dolgozni. Itt egy nővérnek felfedte szerepét, aki feljelentette. Letartóztatták, tagadta részvételét a gyilkosságokban. Nem tudták egyértelműen kapcsolatba hozni a gyilkosságokkal a kevésbé tapasztalat vizsgálók. Közben kiütéses tífuszt kapott, amibe a kórházban belehalt. Így Szokolov már nem tudta kihallgatni.

 A Romanov-dinasztia 1917 után

1917 elején – a korábban bemutatott terminológia alapján – 65 Romanovról beszélhetünk. Közülük 17-et (ebből 11 férfit) 1918 – 1919-ben mindenekelőtt az Urálban (Permben, Jekatyerinburgban, Apalajevszkben) gyilkoltak meg: az összesen 17 esetből 13-ra itt került sor. A tervnek megfelelően, ami a Romanovok összegyűjtésére és az Urálba szállítására épült.

Két vonatkozásban is koncentrált fellépésre került sor. Nemcsak a célállomás (az Urál) tekintetében, hanem az összegyűjtés helye tekintetében is. Majdnem mindenkit Petrográdban és környékéről tartóztattak le. Jelizaveta Fjodorovna (1864 – 1918) nagyhercegnő/apácafőnöknő volt az egyetlen kivétel: őt és kísérőjét Moszkvából vitték az Urálba. Négy nagyherceget Petrográdban végeztek ki, az ő halálukat nem akarták eltitkolni. Őket ugyanis túszokként végezték ki.

Mint ezt már előrebocsátottam, morganatikus házasságok leszármazottjait sem óvta meg az, hogy őket egyébként nem tekintették Romanovnak, sőt az sem, ha nevük sem utalt a Romanov családhoz tartozó szülőre. Velük is részletesebben foglalkozom a továbbiakban, ahogy azokkal is, akik meg tudtak menekülni mások segítőkészsége, jóindulata, illetve a szerencse segítségével. Hiszen ez utóbbi is kellett ehhez. Most azonban ne szaladjunk előre, maradjuk még a likvidáltaknál. Nézzük meg eseteiket alaposabban. A róluk szóló tábla megszerkesztésénél – a szokásos kontroll mellett – nagyban támaszkodtam az orosz wikipédiára.

Mihail Alekszandrovics

Mihail Alekszandrovics volt az első a Romanov-házból, akit kivégeztek. 1918 márciusában tartóztatták le a bolsevikok.

A Romanov-ház tagjainak letartóztatása nem új elképzelés, hiszen azt már 1917-ben, a cár lemondása után kezdeményezte a kettős hatalom egyik megjelenítője, a Petrográdi Szovjet Végrehajtó Bizottsága. A Gergely naptár szerint 1917. március 16-án úgy határoztak, hogy „a Romanov-dinasztiát le kell tartóztatni, és javasolni kell az ideiglenes kormánynak, hogy ezt a Munkásküldöttek Szovjetjével együtt tegye meg. Visszautasítás esetén– írták – fel kell vetni a kérdést: hogyan viszonyulna ahhoz az ideiglenes kormány, ha a letartóztatást a Végrehajtó Bizottság maga hajtaná végre? Mihail Alekszandrovics esetében tényleges letartóztatást kell foganatosítani, de azt úgy kell bejelenteni, hogy ő a forradalmi hadsereg felügyelete alatt áll. A Romanov-házba tartozó nőket fokozatosan kell letartóztatni, a régi hatalomban betöltött szerepüktől függően.

Március 20-án az ideiglenes kormány határozatot hozott: „A lemondott uralkodót, II. Miklóst és feleségét megfosztjuk szabadságuktól és Carszkoje Szelóba szállítjuk.” Ott formálisan letartóztatásba, ténylegesen házi őrizetbe kerültek.

Mihail Alekszandrovics katonaként és nagyhercegként (russzkaja beszeda)

Tudjuk, hogy II. Miklós előbb fia, aztán öccse, Mihail Alekszandrovics javára mondott le a trónról. Az is közismert, hogy a nagyherceg a trónt rövid megfontolás után visszautasította. A sors iróniája, hogy a trónt elsősorban saját biztonsága érdekében hárította el, hiszen felhívták a figyelmét arra, hogy trónra lépése esetén nem tudják garantálni a biztonságát. A visszautasítás ellenére sem tudta azonban tragikus végzetét elkerülni. A trónt ugyan elhárította, de nyilatkozatában nem óhajtott állást foglalni az államformáról. Azt az alkotmányozó gyűlésre hagyta. Valamennyi nagyhercegre egyébként úgy tekintettek a politikusok, mint lehetséges trónörökösre, hiszen valamennyien a cárok leszármazottai voltak. És hiába jelentette ki Mihail Alekszandrovics, hogy nem akar cár lenni, ahogy más Romanovok sem akartak abban a helyzetben (ráadásul megfelelő támogatottság nélkül), ennek elvi lehetősége mégis fennállt, amíg léteztek. Ráadásul a körülmények változhattak, amiből a pontenciális jelöltek véleményének megváltozása adódhatott. Érthetetlen viszont, miért nem engedték meg kivándorlásukat. Különösen, mivel eltűrték néhány évig, hogy a Krímben összegyűljön viszonylag nagy számú Romanov. És – mint a következő folytatásban látni fogjuk – bár ott is érték őket atrocitások és nem hiányzott a fenyegetettség sem, a fellépést a krími bolsevik periódusok alatt nem vitték el abba az irányba, amibe másutt. Csak találgathatunk. A legvalószínűbb az lehet, hogy kívülről kapott ultimátum, illetve az esetleges katonai beavatkozás realitása (a külföld részéről) vette el ettől a bolsevik vezetés kedvét. Ahogy ez Vrangel hadseregének evakuálásakor is történt.

A visszalépés után

A visszalépés bejelentését követő napon Mihail Alekszandrovics a Petrográd közelében levő Gatcsinába ment, ahol kastélya volt. Ettől kezdve nem vett részt a politikában. Kísérletet tett arra, hogy engedélyt kapjon a Nagy-Britanniába való emigrálásra, de sem az ideiglenes kormány, sem a Petrográdi Szovjet, sem a hivatalos angol személyek nem akarták ezt. Hiába fordult Georgij Konsztantyinovics (1863 – 1919) nagyherceggel együtt menedékjogért. (Georgij Konsztantyinovot is – őt túszként – kivégezték 1919-ben, Petropavloszkban, a Péter-Pál erőd börtönében. Ld. előző tábla.)

Kérelmüket George Buchanan (1854 – 1924) nagykövet sugalmazására elutasították. (Egyébként rajtuk kívül többen is kértek útlevelet. A kérdésre még visszatérek.) Máshonnan kapott segítséget, amivel viszont nem élt. Pjotr Popolcev (1874 – 1964) orosz katonai vezető, katonai keletkutató, egy sor katonai keletkutató könyv szerzője volt.  És a februári forradalom részvevője: 1917 májusától a pétervári katonai körzet parancsnoka. (Ő váltotta e tisztségben Kornyilovot.) Popolcev volt a júliusi bolsevik felkelés leverője is, no meg a Pravda nevű bolsevik lap szétrombolója. Popolcev – akinek parancsnoka volt annak idején Mihail Alekszandrovics – a nagyhercegnek útlevelet adott Finnországba. Onnan tudott volna Svédországon keresztül nyugatra jutni. De valamilyen oknál fogva nem ment el, majd a bolsevikok hatalomra jutása után elkövette azt a hibát, hogy új útlevelet kért tőlük. (Erről is Hrusztaljov írt.)

Az 1917.  júliusi események után az összes Romanovtól megvonták a szavazati jogot. Bár nem ők lázadtak fel, mégis kulisszák mögötti cselekményekkel gyanúsították őket. A Kornyilov felkelés után az ideiglenes kormány Mihail Alekszendrovicsot házi őrizetbe helyezte, amit 1917. szeptember 26-án oldottak fel. Ezután engedélyt kapott arra, hogy a Krímbe utazzon. De nem élt a lehetőséggel és Gatcsinában maradt. (Gatcsina 1796 óta város, Oroszország európai részén, Szentpétervár vonzáskörzetében található. Jelenleg 90 ezer lakosa van.)

Letartóztatás

A kivégzett Romanovok többségéhez hasonlóan Mihail Alekszandrovicsot is 1918 márciusában tartóztatták le. Mihail Alekszandrovicsnak előtte szabad életet ígértek. A likvidációs terv azonban időközben elkészült, és hozzákezdtek megvalósításához. Az első lépés az összegyűjtés volt, ami letartóztatás, vagy jelentkezési kötelezettség előírása és letartóztatás volt. Ezt követte a száműzetés.

Mojszej Urickij, a letartóztató (russian7.ru)

1917. november 13-án a Petrográdi Szovjet még úgy döntött, hogy Mihail Alekszandrovics Gatcsinában maradhat, mivel ott teljesen a szovjet kormány ellenőrzése alatt áll.

Novemberben Mihail Alekszandrovics kérte, hogy tisztázzák jogállását. A Népbiztosok Tanácsa nevében Vlagyimir Dmitrijevics Boncs-Burevics (1873 – 1955) irodavezető (titkárságvezető)  kiadta az engedélyt a „szabad életre”, amit Mihail Alekszandrovics „egyszerű állampolgárként” élhet. Ezt az igazolást bizonyára Lenin egyetértésével, vagy döntésére adta ki.

1918. március 5-én, vagy 7-én (ebben eltérnek a források) Mihail Alekszandrovicsot és környezetét a Gatcsinai Szovjet határozata alapján letartóztatták. A helyzetre és a németek lehetséges támadására való hivatkozással (ürüggyel). A letartóztatottakat a Pétervári Forradalmi Védelmi Bizottságba vitték; ennek vezetője Mojszej Szolomonovics Urickij (1873 – 1918) volt. Nemsokára a Cseka petrográdi vezetőjeként folytatta az ügyeket.

A Csekát 1917. december 20-án hozták létre az OSzSzK Népbiztosok Tanácsa (kormánya) mellett. Ez volt a szovjet állam speciális biztonsági szerve. Ez volt a vörös terror realizálásának fő eszköze. Urickij ennek egyik területi szervét vezette egy ideig. Ezek a területi szervek akkor jöttek létre, amikor 1918. március 10-én a bolsevik állami intézmények Petrográdból Moszkvába költöztek. Urickij a letartóztatásokat követően néhány nap múlva, március 9-ei hatállyal az újonnan létrehozott helyi Cseka vezetője lett. Ezt a pozíciót csak öt és fél hónapig töltötte be, mert augusztus 30-án egy merénylő a hivatalában lelőtte. Néhány órával később Lenin ellen Moszkvában követtek el merényletet, ő azonban a súlyos sérülések és a rossz prognózis ellenére (nem számítottak felépülésére) azt túlélte.

Folytatva a történetet, 1918. március 9-én a Népbiztosok Kis Tanácsa elé került Urickij indítványa Mihail Alekszendrovicsnak és más letartóztatottaknak a Permi Kormányzóságba való küldésére. Lenin aláírta a határozatot: „…a volt nagyherceget, Mihail Alekszandovicsot… a Permi Kormányzóságba száműzik további rendelkezésig. A lakhelyet a Permi Kormányzóság keretein belül a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje határozza meg. Dzsonszon ugyanakkor nem küldhető egyazon városba a volt nagyherceggel, Mihail Alekszandroviccsal.”

Dzsonszon anyjával és nővérével (newsko.ru)

Mielőtt továbbmennénk, lássuk, ki is ez az Oroszországban nyilván nagyon furcsa nevű személy, akitől ennyire tiltják a nagyherceget. Nem angol, hanem orosz, apja is katonatiszt volt, ő is az volt. Nyikolaj Nyikolajevics Dzsonszon (1878 – 1918) Mihail Alekszendrovics utolsó személyi titkára és egyben barátja. Az előző titkára rosszul viszonyult ahhoz, hogy a nagyherceg morganatikus házasságot kötött, ami néhány évre megrontotta kapcsolatát testvérével, II. Miklós cárral. Visszatérve a letartóztatásokhoz, a már említett Mihail Alekszandrovicson és Dzsonszonon kívül a gatcsinai vasúti igazgatóság volt vezetőjét, egy csendőr ezredest, Pjotr Znamerovszkijt (1872 – 1918) és a gatcsinai kastély jószágigazgatóját, A. M. Vlaszovot is letartóztatták, majd száműzték a permi kormányzóságba. A nagyherceggel örömmel és önként utazott a száműzetésbe inasa, V. I. Cselisev és sofőrje, P. Ja. Borunov. Mihail Alekszendrovicsnak megengedték, hogy sok csomaggal és tárggyal utazzon, beleértve Rolls-Royce autóját is. (Szolovjov ügyész jelentése).

Száműzetés és agyonlövés

A Permbe való utazás során, 1918 március 15-én a Mihail Alekszandovicsot kísérő Dzsonszon az egyik állomásról táviratot küldött Leninnek azzal kéréssel, hogy hagyja őt a nagyherceg mellett. Március 17-én a vagon a száműzöttekkel és a kísérőkkel megérkezett Permbe. Ugyanezen a napon a helyi szovjet letartóztatta a száműzötteket, valamennyiüket börtönbe vitték. Kivéve Mihail Alekszandovicsot, akit a kórházban, egy egyágyas szobában helyeztek el. Március 20-án Mihail Alekszandrovicsnak sikerült táviratot küldeni Urickijnek és Boncs-Burevicsnek. A táviratokban tiltakozott a helyi hatóságok eljárása ellen. Kérte, hogy tekintettel betegségére és egyedüllétére hadd éljen szabadon és Dzsonszon társaságában „a szovjet hatóságok felügyelete alatt”.  25-én a Permi Szovjet két táviratot kapott: egyet a Népbiztosak Tanácsától, Boncs-Burevics aláírásával és egyet a petrográdi Csekától, Urickij aláírásával. Ezekben a táviratokban visszaigazolták Mihail Romanov kérésének elfogadását: titkárával szabadon élhet a szovjethatalom ellenőrzése alatt. Megengedték, hogy szállodában lakjanak. Előbb az „Ermitázs”, majd a „Koroljovszkaja Gosztyinyicában” (Királyi Szálloda) helyezték el. Mihail Alekszandrovics permi élete sokak figyelmét magára vonta a városban. Szinházba járt, ahol páholya volt, koncerteken jelent meg, drága szállodában lakott, ahol inas szolgálta ki, város környéki kirándulásokat tett saját autóján, ami a legjobb autó volt a városban.

Úgy tekintettek rá, mint az orosz trón várományosára. 1918 májusának elején a bolsevikok helyzete az Urálban rosszabbodott, a permi kormányzóság végrehajtó bizottsága hivatalosan közölte a központi hatalommal, hogy leveszi magáról a felelősséget „a Romanov egyben maradásáért”. A felügyelet már április végén szigorúbb lett. Először a foglyok mozgását Permen belül nem korlátozták. Később Mihail Alekszandrovicsot a Permi Cseka felügyelete alá helyezték. Ez összefüggésben lehetett azzal, hogy a helyi rendőrség élére új vezető került: V. A. Ivancsenko. 1918. május 21-én elrendelték, hogy mindennap 11 órakor jelenjen meg a Csekán. A baljós jeleket Mihail Alekszandrovics is érzékelte, el is rejtőzhetett volna, de nem akarta, hogy ennek súlyos következményei rokonain csapódjanak le. (Az információk egyik fő forrása naplója, amiben benyomásait rendszeresen rögzítette. A napló a halála után az SZKP szverdlovszki archívumába került.) Arra nem számíthatott, hogy el fogják rabolni és meg fogják gyilkolni, majd ezt elszökésként beállítva barátait és munkatársait túszul ejtik. Amikor pedig nem találják (hogyan is találhatnák?), kivégzik őket. De ne vágjunk a fejlemények elébe! Maradva a szökés lehetőségénél, Mihail Alekszandrovicsot a szálloda egyik lakója megkérdezte: miért nem szökik meg? Ő erre azt válaszolta: ezzel a termettel (nagyon magas és jellegzetes vonásokkal megáldott ember volt) hova futhatnék? Akárhova futnék, gyorsan felismernének.

Az 1918. június 12-éről 13-ára virradó éjszaka Mihail Alekszandrovicsot Dzsonszonnal a helyi csekisták és rendőrök elrabolták a szállodából, és az erdőbe vitték. Ott meggyilkolták és kirabolták őket. Holttesteiket, illetve azok maradványait még mindig nem találták meg, pedig az elmúlt években az orosz hatóságok külföldi szakértők, így a Scotland Yard szakértőinek tudását is igénybe vették. Ezzel még nem zárultak le az események: letartóztatások és kivégzések következtek. De nem az elkövetőket vonták felelősségre.

   *

A cikk nyomtatott változata most is olvasható a Leleplező könyvújságban, annak ezúttal a 2019/III. számában. Megjelent: 2019. szeptember 11-én.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.