Politikai helyzetkép (19). EP-választás 2019

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

A két mottó most sem változik, hiszen a bennük megfogalmazott intelmeket ezúttal sem vették figyelembe. Zavaros a víz, ami csábít a “halászásra”, sőt a zavaros vízbe való bele-beleugrálásra. Ráadásul nem is  az irányítók teszik ezt, hanem a holdudvar túl ambiciózus és a helyzetet gyakran át nem látó emberei. (Főleg az ún. kormányközeli televíziókban: M1, Hír TV.) És ugye – ahogy egy harmadik közmondás rámutat – “vak tyúk is talál szemet!” Most is találnak, de nem azt, amit kellene! Ez a jelenség nem mai keletű, emlékezhetünk, hogy a 2018. évi országgyűlési választáson kezdődött a holdudvar nyomulása, de akkor sikerült leállítani és az ügyet elsimítani. Akkor az ellen léptek fel, hogy a migráció legyen a kulcstéma. A kulcstéma  nem változott, maradt (helyesen) a migráció, de akkori akciójuk nyilván nagyon sok elvesztett szavazatba került. (Politikai helyzetkép (10). Választás 2018)

Európai választások. (Forrás: europarl. europa.eu)

A cikk nyomtatott változata a Leleplező c. könyvújság 2019/2. számában, június 12-én jelent meg. A cikkhez képest – ahogy ezt már megszokhattuk – értelemszerűen most is van néhány tartalmi és formai eltérés.  (A nyomtatott változat sorszáma: 12, a blogos változaté: 19. Az eltérés okát korábban többször kifejtettem.) Most az EP-választás lehetőségeit, hibáit és eredményeit értékelem; és vonok le néhány következtetést a jövőre, a “Hogyan tovább”-ra vonatkozóan. A választásokra vonatkozóan is, hiszen azok folytatódnak: ősszel az önkormányzatokban. Az illetéktelen belebeszélés a politikába sajnos az önkormányzati választások témáját sem kíméli. De most még maradjunk az EP-választás értékelésénél.

A kormánypártok eredménye 2019-ben is mások számára irigylésre méltó volt. Önmagukhoz, a  kormánypártokhoz képest viszont kevésbé figyelemre méltó és kimagasló a teljesítmény. Amióta Magyarország tagja az EU-nak, a Fidesz, majd a Fidesz-KDNP mindig hasonlóképpen szerepelt (12 és 14 közötti mandátumot ért el). A kampány a téma aktualitása és fontossága miatt azonban még soha nem volt ilyen erős és a jelenlegi kormánypártok részéről ennyire színvonalas. Az eredmény tehát sokkal jobb lehetett volna. Megvolt a lehetősége a földcsuszamlásszerű győzelemnek – 13 helyett 15-17, vagy akár még több mandátumot is szerezhettek volna a kormánypártok. Ráadásul bizonyos érthetetlen “kommunikációs” hibák, fontoskodások (ezeket is részletesen vizsgálom az alábbiakban)  “felhozták” a DK-t és a Momentumot. Az EP-választás során a holdudvar önjelölt szakértői és újságírói sajnálatosan – most már tartósan – átvették (elvették) a kezdeményezést a kormányközeli médiában.

Mráz Ágoston Sámuel (Nézőpont Intézet) is túlterjeszkedett/túlterjeszkedik szerepkörén

Megnyilvánulásaikkal legalizáltak alaptalan, irreális és az ország érdekeivel ellentétes (ráadásul kidolgozatlan) “gondolatokat”.  (Európai Egyesült Államok, európai minimálnyugdíj, minimálbér stb.) Ezek végig sem gondolt ötletéről dicsérőleg nyilatkoztak, ahogy a migráció támogatásának “felvállalásáról” is, amit a DK és a Momentum erényének állítottak be. És semmilyen kritikát nem formáltak, csak dicsérgették azt, amit a DK és a Momentum előadott. Sőt ezeket a gondolatfoszlányokat programnak(?!), vagy akár alternatívának(?!) nevezték a kormány holdudvarában. – Így lett teljes a választék! – örömködtek. Hiszen két komplett alternatíva(?!) van: az egyik oldalon szuverenitás, önállóság, a bevándorlás megakadályozása, családtámogatás, a másik oldalon a bevándorlás támogatása, bizonyos jövedelmek EU-s kiegészítése, az Európai Egyesült Államok melletti nyílt kiállás. (Miközben ez utóbbi sem valósítható meg: ld. később!) A DK és a Momentum álmukban sem gondoltak volna arra, hogy négy, illetve két mandátum hull az ölükbe az EP-választás során. A kormánypárti szakértők egyik nap még háborogtak Czeglédy Csaba mentelmi jogán, a másik nap már egy alkotmányszakértő (ifjabb Lomnici Zoltán dicsérgette Gyurcsányt, mint kimagasló felismerőképességű ellenzéki politikust.) Ugyanakkor nincs hír arról, hogy a Czeglédy elleni eljárás felfüggesztéséből (ezt így publikálták), hogyan lett – bírósági döntés alapján – az eljárás megszüntetése. Vajon ki a felelős a mentelmi jogszabály hibás megfogalmazásáért, a felfüggesztés és a megszüntetés összecseréléséért? (E tekintetben a teljes sajtó csendben van.) Ugyanaz a helyzet, mint a Margitszigeten végrehajtott önkényes és tömeges fairtásnál, ahol több, mint egy éve állított fel Tarlós vizsgálóbizottságot. De senki nem kérdezi tőle: mit állapítottak meg? Ki a felelős? Mi lesz a lecsupaszított területtel?

Hogy a a holdudvar “robotosai” a DK és a Momentum futtatásával el akartak-e érni valamit saját maguk előtérbe helyezésén kívül, azt nem tudom, de az nyilvánvaló, hogy akciójukkal a kormánypártokhoz tartozó közvéleménykutatók és  “véleményvezérek”/újságírók a kormánypártoknak okoztak károkat. És a szuverenitásáért aggódó országnak.

Ráadásul a Fidesz-KDNP megszerzett 13 mandátumának betöltésénél valószínűleg nem igazán sikerült az ígért cél követése: a képviselői alkalmasság magasabb színvonalának biztosítása. Aminek javítását a kormány is nagyon fontosnak tartotta. (Jellemző a Hír TV egyik nőpolitikai műsora, ahol  nők azon örömködtek, milyen örvendetes, hogy ennyi nő került ki Brüsszelbe… Ami ugye nem ugyanaz, mint a minőségi csere.) Pedig – mint erre már rámutattam korábbi anyagaimban – nemcsak az számít, hány mandátumot sikerül szerezni (ebben is elmaradtak a kormánypártok a lehetőségektől), hanem az is, hogyan, mennyire eredményesen fognak e képviselők működni öt éven át. Az előző turnusokhoz képest  a működőképességben sem számíthatunk a régóta várt fordulatra.

        Elvesztegetett lehetőségek

Ez volt Magyarország negyedik EP-választása. Mindegyiket nagy arányban a Fidesz, illetve a pár év múlva létrehozott Fidesz – KDNP pártszövetség nyerte. 2004-ben a Fidesz 24 lehetséges mandátumból 12-t, 2009-ben a Fidesz–KDNP 22 mandátumból 14-et, 2014-ben 21 helyből 12-őt és 2019-ben (ez volt eddig a leginkább sorsdöntő) választás 13-at. (A megelőző évek részletes EP-választási adatait két nagy táblában tüntettem fel; ezek alább láthatók és tanulmányozhatók.) A választási részvétel magyarországi EP-választáson ilyen magas még nem volt, mint most, 2019-ben: 43,47 százalék, Budapesten. 52,51 százalék.

Ugyanakkor ezzel a magas részvétellel nem magyarázható, hogy a Fidesz–KDNP teljesítménye – a látható nagy erőfeszítés ellenére – mégis csak elmaradt a lehetőségektől. A kampány nagyrészt alkalmas lett volna ennél jóval több mandátum megszerzésére. Ez kellett, hogy legyen a kormány célja is, hiszen minél több a megszerzett képviselői hely, annál nagyobb súlya van itthon és külföldön véleményének és javaslatainak. Sok elméleti és taktikai, valamint technikai hiba, szubjektív fontoskodás, nem jól megválasztott megmondóemberek alkalmatlan szereplése és nyomulása stb.  játszott abban szerepet, hogy a lehetőségeknél kisebb lett az eredmény.

De abban is, hogy a DK, ami a migráció egyik legharsányabb képviselője, könnyedén megduplázta EP-helyei számát. Ráadásul ilyen „programmal” (ld. nemsokára) és látható külföldi befolyásolással/irányítással. Ami végső soron és érthetetlen módon olyan „megmondóemberek” – többször is megismételt – elismerését nyerte el, mint ifj. Lomnici Zoltán (alkotmányjogász). Ifj. Lomnici már akkor elkezdte dicséretét, amikor a kormánypártok az egyik DK-s képviselőjelölt mentelmi jogának fenntartása miatt tiltakoztak. Aztán ott volt Mráz Ágoston Sámuel (közvéleménykutató) és Németh Balázs tv-s személyiség. A DK „programjával”, annak abszurditásával viszont a három jeles személy közül egy sem foglalkozott. A kormánypártok egyes személyeinek hibáira vezethető vissza, hogy a DK-hoz hasonló mentalitású Momentum két mandátumhoz jutott. (Annak ellenére is, amit a múlt év végi és az ez év eleji tüntetéseken önmagából pl. agresszivitásból, rongálásból, atrocitásokból megmutatott. És tehette ezt  mindeddig következmények nélkül.)

A tét

Kimondva-kimondatlanul a mostani EP-választás kulcstémája az illegális, az újabb elképzelések szerint pedig a kényszerűen legalizált tömeges migráció megállítása vagy menedzselése. Látható következményeik eltűrése vagy elhárítása. Az illegális vagy kötelezően legalizálni szándékozott, de ugyancsak kikényszerített bevándorlásnál és befogadásnál nyilván nem a szolidaritásról van szó, és nem is a demográfiai és munkaerőgondok ilyen módon való megoldásáról. (Akkor sem lehetne, ha képzett és nem többnyire írástudatlan, továbbá dolgozni nem akaró tömegekről lenne szó.)

És – ahogy erről ezúttal is szó lesz – nem is egy elképzelt, de a realitását és a lehetőségét meg sem vizsgált ún. Európai Egyesült Államok (EEÁ) irányában való átalakulásról. Ezt képviseli újabban az ellenzéki pártok túlnyomó többsége: a DK, az MSZP, a Párbeszéd, és lebegteti pl. a Jobbik és az LMP. Mézesmadzagként az egyébként megvalósíthatatlan EEÁ népszerűsítésére az ugyancsak kiérleletlen, értelmetlen, a gazdaságot szétziláló „szociális Európa” ötletét használják. A részletenként vagy egy csomagban meghirdetett EU-s minimálbérrel, minimálnyugdíjjal, családi pótlékkal. (Ld. később részletesebben!) És ezt a „programot”, valójában jókívánságlistát kiegészítik még a kerítés lebontásának meghirdetésével. Főleg egy olyan párt részéről (MSZP) megdöbbentő ez, amelynek egykori miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc felszámolta a határőrséget és évekre a Belügyminisztériumot. Ezzel védtelenné téve egy schengeni országban a határok védelmét.

Közelebb kerülünk a valósághoz és a veszély felméréséhez, ha a nemzeti szuverenitás és a keresztény kultúra felszámolásának veszélyéről beszélünk. A kormány ennek kimondásához jutott el. Sajnos csak hosszabb idő után és időnként, hiszen ez inkább ideiglenes – hol megjelenő, hol tartósan eltűnő – álláspontja volt. A kormány továbbra is inkább úgy közelíti meg a kérdést, mint az országok belügyét, amit az egyes országoknak kell eldönteniük. Eszerint vannak „bevándorló országok” (pontosabban a bevándorlással együtt élni akaró országok, hiszen NEM az országok bevándorolnak, hanem a migránsok), és vannak a „nem bevándorló” országok. Az eltérő magatartásra nem ad választ az a kormányzati magyarázat, hogy a „befogadó országok” hozzászoktak a kevert népességhez és a párhuzamos társadalomhoz, a „nem bevándorló országok” viszont hosszú idő után lettek a maguk urai és nem akarják függetlenségüket és országaikat elveszteni. Szerintem inkább arról lehet szó, hogy a „befogadó országok” (nagyok és kicsik) általában biztosak abban, hogy helyzetük ideiglenes, akár a közeljövőben ennél csak jobb lehet. Hiszen arra akarják kötelezni a „be nem fogadó” országokat, hogy szállítsák el magukhoz és gondoskodjanak, tartsák el a bizonytalan, sőt kétes hátterű, papírok nélkül érkező embertömegeket. És vegyék magukra a biztonsági kockázatokat is. Amit a megtörtént súlyos esetek ellenére sokan szemérmetlenül tagadnak.

Valóban NEM belügy! Viszont másban!

Ugyanakkor valóban nem lehet a migrációval kapcsolatban minden az országok magánügye. A probléma azonban máshol, az agresszíven kritizálók térfelén van. Az éppen hogy nem lehet az egyes országok „magánügye”, hogy bizonytalan célú és identitású, a befogadó országok viszonyait el nem fogadó, integrálódni nem akaró emberek tömegeit befogadhatják. Hiszen ezzel a befogadással nemcsak az adott országra, hanem az egész EU-ra is rászabadulnak. Tehát azok az országok, amelyek migránstömegeket akarnak befogadni, azok a más állásponton levő országokkal egyeztetett/egyeztetendő feltételeket kötelesek lennének teljesíteni. (Pl. alapos biztonsági átvilágítás, papírok megkövetelése és/vagy utólagos beszerzése, az európai viszonyok és törvények elfogadása, a befogadó országgal kötött megállapodások megsértésének szankcionálása, a kiutasítás elfogadása stb. formájában.) A migrációval kapcsolatban tehát nem kell és nem szabad félni a teljes igazság kimondásától! Nem egy közbülső igazság kimondása szükséges, hanem a végső igazságé!

A cél: az újgyarmatosítás

Na de milyen valós, mással álcázott célja van a migrációnak? Itt most azokra kell gondolni, amelyek súlyos kockázatot, sőt komoly veszélyt jelentenek Európára és tagállamaira. Nyilván ezek a mással álcázott célok sem azonosak a migránsok, illetve az EU és ezen belül az EU nagyobb országai esetében! A migránsoknál vannak jelei annak, hogy a cél Európa ellepése és meghódítása. Erre utal az, hogy főleg fiatal, erős férfiak érkeztek. De az is, hogy az Iszlám Állam néhány éve nyíltan meghirdette, hogy Európa nagy részét, beleértve Magyarországot is, kalifátusa részévé akarja tenni. Nem látja ezt Európa? A döntési helyzetben levők számára sajnos egyéni érdekeik a fontosak, így teljesen mindegy, hogy látják-e vagy sem. Elhessegetni egyébként is könnyebb, mint szembenézni valamivel. Egyéni céljuk elérését ráadásul segítik az ilyen törekvések. Emlékezzünk csak a népvándorlással felérő migráció kezdeteire! Előbb lezárták a görög pénzügyi válságot, a görögökkel elfogadtatva, hogy hosszú évekre vállalnak újabb kötelezettségeket. Megfizettetik velük a válság következményeit és a megállapodással szűkre szabják a görögök fejlődését és a görögök szuverenitását, lehetséges védekezőképességüket. És nemcsak gazdasági téren, hanem a migrációval szemben is. Akkor még arra készültek az EU-ban elképzelések, hogy a pangó EU-s gazdaságot hogyan lehet megmozdítani és mekkora pénzeket lehet erre elkülöníteni.

A magyar határőrség felszámolása

Majd – mintegy varázsütésre – elindult (elindították?) a tömeges illegális migrációt. A görögökön azt viszont nem kérték számon, hogy miért nem regisztrálják a migránsokat, miért nem védik határaikat, miért engedik át magukon őket. Bár özönlöttek és ellenőrzés nélkül a migránsok Görögországba, mégis megmaradhattak schengeni országnak. Évekkel korábban pedig Gyurcsány Ferenc (1961 – ) miniszterelnöksége idején eltűrték, hogy egy schengeni ország (Magyarország) felszámolja határőrségét, és a határőrizetben jártas embereit szélnek eressze, vagy más, számukra ismeretlen rendőrségi területre vezényelje. A mai ellenzék két pártja a szocialisták és a liberálisok voltak kormányon 2010 előtt és így legalábbis „közük van” ahhoz, hogy sokként érte az országot a migránsok tulajdonképpen akadálytalan tömeges és illegális benyomulása. 2007-ben – mint említettem – a Gyurcsány-kormány felszámolta a határőrséget, de egy évvel korábban a Belügyminisztériumot is.  2006 és 2010 között két össze nem vonható, ellentétes területet összevonva működött az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium. „Ezzel a határőrség jelentősége értelemszerűen kétszeresen is csökkent.” (Politikai helyzetkép (5). Egy második Trianon lehetősége.)

A Keleti pu. előtt: amikor még nem volt kerítés a határon Fotó: MNO)

A fenti okok miatt jött létre az a hatalmas migráció, aminek következtében legalább 400 ezer migráns gyalogolt keresztül Magyarországon. (Magyar adatok szerint, az FBI viszont ennek kétszereséről tud.) Az újgyarmatosítás jeleit másban is érezhettük. Az Európai Bizottság Magyarországon hatalmas gyűjtőtáborokat akart létrehozni (hot spot táborok), amelyek tulajdonképpen nem is tartoztak volna hazánk illetékességébe. A táborokat ugyanis az EU működtette és vezette volna, a migránsok befogadásának kérdéseiben is az ő apparátusuk hozott volna döntéseket. Ez ugyan nagy nehezen lekerült a napirendről, az viszont nem, hogy az ellenőrizetlen hátterű migránsok számára a táborokból szabad mozgást kell biztosítani. A szabályok sem számítottak: nem hiába féltek a regisztrációtól az EU tagországai, hiszen az EU igyekezett „elfelejteni”, hogy az EU-ba való belépés országában kell lefolytatni a menekülteljárást és igyekezett a feladatot ráterhelni a kötelező jognak megfelelően eljáró regisztráló országokra.

A határőrizet és a belügy átszervezésével  értelemszerűen kevesebb forrást, létszámot adtak a már nem kiemelt feladatra, másrészt a rendőrséget is leértékelték, irányítási szempontból is összekuszálták és ezzel meggyengítették. Egy olyan országban, aminek határai délen, keleten és észak-keleten egyúttal az EU külső, ún. schengeni határai is. A magyar kormánynak szavatolnia kell, hogy ellenőrzi a határforgalmat, nem tűri el az illegális határátlépéseket. Ha nem így látja el a határőrizetet, akkor megfosztható a schengeni szerepkörtől, ami a magyar állampolgárok és fuvarozók, a magyar gazdaság számára komoly hátrányt jelentene és sok veszteséget okozna. Nem is szólva a közbiztonsági problémákról. Ha nem képesek megakadályozni az illegális migrációt, akkor hamarosan Ausztria lenne a schengeni határ, így állampolgáraink és közlekedési/szállítási eszközeink számára minden EU-ba történő utazás határátlépési procedúrával járna. (Itt is felhívom a figyelmet arra, hogy a cikksorozat folytatásainak számozása a Leleplezőben és a blogon különbözik egymástól. Részben azért, mert a blog nem minden része került bele a Leleplezőbe, részben azért, mert a blogon általában rövidebb folytatások olvashatóak. Az anyagok könnyebb megtalálása érdekében a feltüntetett hivatkozások a blog számozásának felelnek meg.

Integráció helyett újgyarmatosítás

De akkor mi is a valódi célja az EU-nak a tömeges migrációval? Mire megy ki ténylegesen a játék? A végső, az álcázott célok mögött levő valós cél az ún. periféria-országok újgyarmatosítása. Amit az EU alapelve, az integráció helyett hajtanak végre. A kevésbé fejlett országok támogatása helyett, amivel meg akarják akadályozni, hogy az elmaradottság fennmaradjon. Egyfelől annak részbeni kompenzálásaként, amit ezek az országok piacaik megnyitásával szenvednek el pl. saját termelésük visszaszorulásával, másfelől azért, mert integráció csak hasonló fejlettségű országok gazdaságai között lehetséges. Ennek az összekapcsolódásnak a kevésbé fejlett országok esetében csak kiegyenlítődő és végső soron csak kiegyenlített fejlettség mellett van igazán értelme. Ezt az igazságot annak idején nemcsak az EU-ban és elődeiben, hanem a KGST-ben is elismerték. Az EU-ban ma is elismerik, hiszen az Eurostat folyamatosan figyelemmel kíséri a fejlettségi színvonalak állását és esetlleges közeledésük folyamatát.

Ha nincs érdemi közeledés a fejlettségi színvonalokban, akkor a fejlett országok erőfölényének kihasználásáról, gyarmatosításról beszélhetünk. (Ld. pl. Politikai helyzetkép (12). Egy háború és a választás.) ). Mégis az EU-ban a támogatásokat a migráció menedzselésére, a jogállamiság, pontosabban a kedvencek jutalmazására részben át akarják csoportosítani. És azokat az országokat, amelyeknél jogállamisági problémát látnak, vagy látni akarnak, meg akarják fosztani támogatásaik bizonyos részétől. (És mindezt ráadásul a kettős mérce alapján akarják alkalmazni.) Ezzel a perifériának nevezett országokat örökös perifériává változtatnák: elősegítenék még nagyobb kizsákmányolásukat, újgyarmatosításukat. Ami nagyrészt fejletlenségük következménye.

Takács Albert (még leendő miniszterként) és Gyurcsány Ferenc

Ennek a teljes igazságnak a kimondása hivatalosan nem történt meg, aminek minden bizonnyal hatása van a választás végeredményére. Magyarán: így több lehetett volna a Fidesz-KDNP listára leadott szavazat. Ugyanakkor az e listára leadott tényleges szavazatok száma és aránya legalább azok súlyát érzékelteti, akik NEM értenek egyet az EU migrációs politikájával.

Az EP-választások sajátosságai

2019. május 26-án lezajlott az ötévenként esedékes európai parlamenti választás. Ez alkalom arra, hogy ismét visszatérjünk a „nyitókérdésre”. Vajon mennyire igazolják az eredmények az előzetes várakozásokat? A válasz annyiban nem könnyű, hogy az EP-választások általában számos sajátosságot mutatnak az országgyűlési képviselőválasztásokhoz képest. A szabályokat tág keretek között a tagországok határozhatják meg. Egyáltalán nincs viszont előírva, hogy mekkora országos részvételi arány szükséges a választás érvényességéhez. A részvételi arány eddig általában csökkenő tendenciát mutattak. (Most a valóban nagy tét sok helyen módosított e tendencián.) A legalacsonyabb részvételi arányok a volt szocialista országokban vannak, miközben ott is rendszerint csökkennek. 2004 és 2014 között Csehországban 28,3 százalékról 18,2 százalékra, Szlovákiában 16, 97 százalékról 13,05 százalékra, Lengyelországban 28,35 százalékról 23,83 százalékra. Romániában viszont 29,47 százalékról 32,44 százalékra nőtt. Vagy Horvátországban 20,84 százalékról 25,24 százalékra emelkedett. Magyarországon Romániához hasonló a helyzet.

 Az előző EP-választások jellegzetességei Magyarországon

Amióta Magyarország az Európai Unió tagja (2004), eddig négyszer vettek részt a magyar választók EP-választásban (2004-ben, 2009-ben, 2014-ben és most 2019-ben). E legutóbbi volt különben az első olyan választás, aminek komoly tétje volt. Az előzőket Európa-szerte a választók nagy részének közömbössége jellemezte. A politikai pártok általában kevéssé voltak képesek mozgósítani a választók által kevéssé átlátható és eddig meglehetősen unalmas EU-s politikára és törekvésekre. Az EU-t általában úgy ítélték meg mint életük nem vitatható (természetszerű) részét, Nagy-Britannia kivételével nem volt olyan kérdés, ami az EP-választásokon nagyon megosztotta volna őket. A nemrég csatlakozott közép-kelet-európai országok az EU-hoz való csatlakozást elsődleges céljuknak gondolták, abban a meghirdetett rendszerváltás egyik fő szimbólumát és a jólét biztosítékát látták.

Magyarországon is bekövetkezett az, ami másutt: a választási részvétel csökkent. Ugyanakkor nálunk – mindenekelőtt a Fidesz, illetve a Fidesz-KDNP nagy mozgósítóerejének köszönhetően a közép-kelet-európai országok között viszonylag kedvező a választási részvétel. A többi magyarországi pártnál – a korábban megtartott EP-választásokon – nagyon csekély a részvétel. A legnagyobb vesztes, az MSZP, ahol 10 év alatt a választási részvétel a negyedére csökkent. (2019-ben pedig az is megfeleződött: mindössze egy db mandátumot szereztek…)  Ebből következően az elnyert mandátumok száma 2004 és 2014 között – ahogy a második tábla mutatja – 9-ről 2-re csökkent. Ehhez képest különösen ez a párt, ami most a Párbeszéddel együtt indul, túlságosan, irritálóan hangos és agresszív.

A Fidesz, majd a Fidesz – KDNP az elnyerhető mandátumok általában több, mint a felét szokta megszerezni. 2004-ben a lehetséges 24-ből 12-t, 2009-ben 22-ből 14-et, 2014-ben 21-ből 12-t. Ahogy csökken a választói részvétel, úgy lehet egyre kevesebb szavazattal hasonló vagy akár még több mandátumot elérni. Egészen vicces, hogy 2014-ben az LMP-nek mindössze 116 904 szavazat elég volt ahhoz, hogy valakit kiküldjön Brüsszelbe.

A működés megújítását eredetileg egy közös alkotmány megalkotásában és elfogadásában képzelték el. Ennek végső szövegét 2004-ben fogadták el, egy EU-csúcson. 2004. november 29-én egy ünnepség keretében aláírták. 2006. november 1-jével vezették volna be, addig tehát a tagországoknak ratifikálniuk kellett volna. Az országoktól függött, hogy ennek milyen formáját választják. Franciaország és Hollandia a népszavazás formáját választotta, ahol elbukott a nem mellesleg franciák által és személyesen Valéry Giscard d’Estaing (1926 – ) által menedzselt alkotmány. Mivel így már nem volt lehetséges a tagállamok mindegyikében a ratifikáció, az Európai Alkotmány elbukott. (Magyarországon mindössze 5 ellenszavazat mellett simán ratifikálta az országgyűlés. Az ellenzék is simán elfogadta.) 2007-ben Németország töltötte be az EU elnökségi tisztét; kijelentette, hogy lejárt a „pihentetési időszak”. Elfogadtatta a tagállamokkal a Berlini Nyilatkozatot, ami azt célozta, hogy a 2009-es EP-választást már egy új szerződés alapján bonyolítsák le. De ezzel még komolyabb problémák voltak, amelyeket egyedi engedményekkel és mentesítésekkel hidaltak át.

Az unió intézményeinek és alapszerződéseinek „modernizálása”, pontosabban az ebben megjelenő törekvések és szemléletek (Lisszaboni Szerződés) váltották ki a tagországok jelentős részének elhatárolódását, erős kritikáját és a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elutasítását vagy elhúzódását. Itt már megjelentek olyan változtatások, amelyek a központosítás felé vezető lépések voltak. Például a minősített többség korábbinál gyakoribb alkalmazása az uniós döntési folyamatokban. A nizzai szerződéshez képest, ami a szavazási súlyoknál az országok mandátumainak számából indult ki, most a népességben elfoglalt súlyt vették alapul. Ez mindenekelőtt Németországot értékelte fel, aminek súlya 8,5 százalékról lényegében a duplájára nőtt. Messze elhagyta a többi nagyobb ország szavazási súlyát, azokét is, amik korábban ugyanazzal a súllyal rendelkeztek. Bár nem ez volt a változtatás célja, de Németország a jelek szerint ezt úgy értelmezte és sajnos értelmezhette, mintha ő lenne a legelső EU-s tagország. Olyan jogokkal, amilyenekkel senki más nem rendelkezhet. Innen eredhet Angela Merkelnek (1954 – ) az a fixa ideája, miszerint ő lenne az EU egyik vezetője. (Holott ő Németország kancellárja és természetesen egyidejűleg nem lehet az EU-nak is vezetője.) Bekövetkezett az, amire Németország évtizedek óta várt: az évente bocsánatot kérő és a fasizmus miatt szégyenkező országból, aminek a kancellárja minden évben térdre borult egy párizsi emlékhelyen,  az EU vezető országa lett. Olyan ország, amelyik nyomást gyakorol és követel. Nagy-Britannia háttérbe vonulásával lett egy második vezető ország is: Franciaország.

Merkel nyomásgyakorlás közben

Miért nem jöhet létre az EEÁ?

A népességszámnak a belekeverése a döntésekbe és ennek nem kívánatos következményei felhívják a figyelmet arra, miért nem jöhet létre az ún. Európai Egyesült Államok. Legfeljebb a volt Szovjetunióhoz hasonló alakulat, amit a történészek is általában gyarmati rendszernek neveznek. Nyomasztó volt ott is és nyomasztó lenne itt is egyes országok túlsúlya, vagyis szó nem lehet egyenlőségről, hasonló mértékű fejlesztésről, egyaránt korszerű termelési szerkezetről, hasonló értékeket képviselő kultúráról. A Szovjetunióban Oroszország dirigált, itt pedig Németország és Franciaország dirigálnak. A többieket, elsősorban a perifériát pedig elnyomná és saját érdekeinek megfelelően „átszervezné”. Nem véletlenül vannak az Amerikai Egyesült Államokban hasonló méretű államok: ráadásul széles döntési jogkörrel. Emlékezzünk arra, hogy Barack Obamának (1961 – ) engedélyt kellett kérnie ahhoz, hogy befogadjon 15 ezer afgán „menekültet”. Az államok fele ezt visszautasította és ezzel a dolog ott be volt fejezve.

És megjelent az Lisszaboni Szerződésben az a szemlélet is, ami az európai kultúra alapjaként nem volt hajlandó elismerni a keresztény kultúrát.

Magyarországon a politika nem látta és/vagy nem észrevételezte azokat a problémákat, amik miatt a többi EU-s tagországok nagy részében nem akartak ratifikálni. A Lisszaboni Szerződést a Magyar Országgyűlés alig néhány ellenszavazattal a lehető leghamarabb ratifikálta. Nemcsak Gyurcsány akkori pártja, az MSZP és szövetségese, az SZDSZ szavazta meg, hanem az akkori ellenzéki pártok is. A ratifikációtól ódzkodó országok jól jártak. Egyedi engedményekkel a 2009-es EP-választás előtt kiiktatták az ellentéteket. Akkor még az EU hajlott a kompromisszumokra, most viszont már nem. 2019-ben úgy került sor az EP-választásra, hogy Brüsszel és a tagországok egy csoportja nem volt hajlandó kompromisszumra, a legutolsó pillanatokig igyekezett még tovább fokozni a nyomást a migránsokat befogadni nem akaró országokra. A brüsszeli intézmények olyan szuverenitást elvonó intézkedéseket hoztak, amelyekre nem volt hatáskörük.

Kampányok

A választási részvétel és eredmények nyilván függenek a kampányok tartalmától, témáitól, színvonalától. Ezt a fontos körülményt egyik párt sem teszi szóvá nyíltan, hiszen ezzel saját teljesítményét értékelné le. Burkoltan viszont vitatják, kétségbe vonják. Erre példa Újhelyi István (MSZP) EP-képviselőjelölt felhívása: mindenki telefonáljon az ismerőseinek, hogy menjenek el szavazni. Ha így tesznek – folytatja Újhelyi – akkor fej fej melletti eredmények alakulnak ki az EP-választáson. Bár most kissé hátrébb léptek a 2018. évi országgyűlési választáshoz képest, ahol formálisan is elképzelések nélkül indultak neki a választásnak, viszont előre győztesnek kiáltották ki magukat. Majd amikor a Fidesz a papírformának megfelelően kétharmaddal győzött, az ellenzék csalásról kezdett beszélni. (Ahogy Rákosi mondta annak idején: elvtársak! A legnagyobb hiba, ha elhiszik a saját propagandájukat!) Most tehát a szocik – alább adva a célt – a Fidesz–KDNP-hez hasonló eredményt vártak volna. Ha megnézzük az előző EP-választási eredményeket, ami azt mutatja, hogy e három választáson kevesebb, mint negyedére csökkent az MSZP által elnyert képviselői mandátumok száma (9-ről 2-re), töredékére esett vissza a párt tábora, megmagyarázhatatlan ez az önbizalom.

Figyelni kell az ellenfél kampányaira!

Ugyanakkor ez biztosan nem jelenti azt, hogy az ellenzék kampányára ne kellene érdemben reagálniuk a kormánypártoknak. Mégis így tettek. Természetesen a folyamatos rémhíreikre is reagálniuk kellene, de ez is, az is minden korábbi figyelemfelhívás ellenére most is elmaradt. Pedig ennek hiánya biztosan elvesz a kormánypártok lehetséges eredményeiből. Sok választót megzavarhat és elbizonytalaníthat a reakció nélküli ellenzéki hadoválás.

Az egyik téma, amire mindenképpen válaszolni kellene, a DK, az MSZP és a Párbeszéd által követelt Európai Egyesült Államok létrehozása, még inkább létrehozhatósága. Az új ebben az, hogy most – egyébként okafogyottan – kimondják ezt a követelésüket. Meggyőződésem, ahogy ezt kifejtettem korábban, hogy nincs realitása egy ilyen alakulat létrehozásának. Egyébként sincs szüksége erre a német-francia elitnek célja eléréséhez.

A migráció erőszakos kezelése tulajdonképpen eszköz és ürügy arra, hogy lopakodva elvonják az országok teljes szuverenitását és felszámolják identitásukat (keresztény kultúra, vallás, nyelv, nemzeti múlt, hagyományok, történelem). Lopakodó és jogsértő módon, hiszen nincs az EU intézményeinek felhatalmazásuk arra, hogy nemzetek feletti integrációt hozzanak létre. (…) A központosítás nemcsak azért jogsértő, mert felhatalmazás nélküli, hanem azért is, mert jogosulatlan és a célok szempontjából álcázott magyarázatú nyomásgyakorlással kényszerítik a vonakodó tagállamokat az EU-s szabályokkal ellentétes intézkedések és ötletelések tudomásulvételére. Sajátos és jogosulatlan módon olyan tagországok is, amelyek „vezető országként” viselkedve saját érdekeiket így érvényesítik. Ráadásul a politikai integráció abszurd módon korlátozná az országok jogköreit. Már látható, hogy olyan jogköröket is elvonna, amelyek a teljesen más történelmi múltú Amerikai Egyesült Államokban is a szövetségi államok kompetenciájába tartoznak. Abszurd az is, hogy az EU vezetése rendszeresen találkozik és tárgyal egy magánemberrel, az USA egyik multimilliárdosával, aki az európai migráció egyik fő szorgalmazója. A multimilliárdos spekulációval szerezte hatalmas vagyonát, ennek egy részét pedig – „jótékonykodása” részeként – mások ellenőrzésére, jogszerű működésük és létezésük szubjektív ellenőrzésére költi. Senki nem választotta meg, mégis az európai intézmények politikájának alakítója. Mindezek kiáltó összeférhetetlenségek. Látszólagos vagy nem elsődleges cél lehet csak az Európai Egyesült Államok létrehozása. Hiszen nem is vizsgálják, hogy az EEÁ egyáltalán létrejön-e, létrejöhet-e, és ha létrejön, működőképes lenne-e. Az pedig, amit más erről feltár, az számukra érdektelen, mintha nem is lenne. Azt sem vizsgálják, mit célszerű elvonni és mit nem szabad a tagállamok kompetenciájából: mindent, amire mód van, igyekeznek elvonni. Ha számítana a működőképesség, akkor megmaradna a támogatások EU-s alapelve: a kevésbé fejlett országokat kell támogatni és nem a kedvenceket (mint újabban akarják). Integráció ugyanis csak hasonló fejlettségű országok között jöhet létre. Különben a fejlett országok erőfölényének kihasználásáról, kizsákmányolásról, gyarmatosításról beszélhetünk e helyett.

Merkel és Macron a német-francia nyomulás képviselői

Az EEÁ létrehozásának esetleges célja mögött tehát mindenképpen egyéb törekvések vannak. Az egyik Németország és Franciaország hegemonisztikus nyomulása, ami elsősorban a többi tagország (először a “periféria”) tulajdonképpeni gyarmatosítását jelentené, hiszen „az érintettek” végképp nem rendelkezhetnének saját országaikkal. Ha egyáltalán ezek az országok formálisan fennmaradnának. Egy másik törekvés, ami ugyanehhez a multimilliárdos magánemberhez és rajta keresztül hálózatához köthető: óriási üzleti haszon megszerzése, amihez Európa legyengítésén, gazdaságának zavarain, sőt válságán, a védekezőképesség felszámolásán keresztül vezet az út.  Egyébként így lehet Európát kívülről irányítani egy kis csoport által. Meggyőződhetünk arról, remélem, nem fogunk, hogy fantazmagória-e a világkormányzás és a világkormány, vagy már a mi életünk sokkoló valósága lesz. (Korábban számomra is felfoghatatlan volt, hogyan irányíthatja a világot néhány ember. Ma már tudom: pl. úgy, ahogy az Duncan Shelley (Kasza Tamás) rendkívül izgalmas trilógiájában le van írva.)” (Politikai helyzetkép (12). Egy háború és a választás.)

Reflektálni kellene!

Az Európai Egyesült Államok lenne ebben a követelésben az ideológia, a szociális Európa csomagja pedig a mézesmadzag. A szociális Európa terve nem más, mint a minimálbér, a minimálnyugdíj és a családi pótlék „európaivá” tétele. Sajnos sem ennek irrealitására, sem esetleges következményeire (ha mégis megvalósulna) nem hívják fel a kormánypártok a figyelmet. Ezzel – bár nyilván akaratlanul – sajnálatos módon hozzájárulnak a szavazók egy részének félrevezetéséhez.

Dobrev Klára: marad! És Európai Egyesült Államokat akar… (Infostart.hu)

Az ellenzék nagy része – benne az MSZP-vel – az országgyűlési választáson még a Feltétel Nélküli Garantált Alapjövedelemmel és Alapnyugdíjjal kampányolt. A megvalósítás a keresetek és a nyugdíjak terhére történne. Most egyedül Gyurcsány felesége, Dobrev Klára (1972 –  ) nevezte meg a forrást, ami a multik megadóztatása lenne. Ezzel megfosztanák persze az európai országokat a termelésben a multik bevonzásának lehetőségétől. Eléggé árulkodó, hogy nem az offshore ügyletek lehetőségét iktatnák ki. Egyébként egyiknek sincs nagy esélye, hiszen a ballib EP-képviselők is igen gyakran a multiknál egészítik ki jövedelmüket szuperül fizetett tanácsadókként. De ha a multikat megsarcolnák, akkor – közülük amelyik csak tudná – hátat fordítana Európának. Az ötlet nem egy okos ember gondolata, hanem egy „okoskáé”.

A forrásoldal sincs rendben, de a költési oldal még annál is kevésbé. Akármit is jelentene itt az „európai”. (Ugyanez igaz a Jobbik által forszírozott bérunióra is.) Ha az „európai” azt jelentené, amit kellene, akkor még kevésbé, ha ennek a fokozásnak lenne itt értelme. A kézenfekvő módszer a meghatározásra az EU-s átlagnak megfelelő minimálbér, minimálnyugdíj és családi pótlék átszámítása lenne forintra. Nyilván a hivatalos valutaárfolyam segítségével. Ezzel durván felborulnának az említett jövedelmek más jövedelmekkel való arányai. A minimálbér messze meghaladná az átlagkeresetet. (Ennek a számításnak az elvégzése ráadásul csak megközelítőleg lehetséges, mivel az EU-s országok egy része nem közöl mind a három kategóriára adatot. Nem számítható ki az átlag. Azért sem, mert más eltérések is vannak. Ausztria pl. csak egyes szakmákra és órabérre közöl minimálbér adatokat.)

Korózs Lajos Hegedűs Zsuzsa egykori tanítványa (youtube.com)

Van egy másik „módszer” is. Az ügyben nyilatkozók alapján nevezhetjük ezt Kórózs– Újhelyi módszernek. Ők – szubjektív módon – eldöntötték, mit követelnek. (Gondolom, az EU-tól. Ha követelni kell, akkor igazán nem lehet tudni, hogy az EU erre hogyan reagál. Újhelyiék szerint is ehhez baloldali fordulat kell: a baloldalnak többségbe kell kerülnie. Tehát e tekintetben is igen bizonytalan alapokon áll az ígéret.)

Követelésük szerint a minimálbér az EU minden tagországában legyen minimum nettó 750 euró havonta, vagyis mai árfolyamon 236 ezer forint. A minimálnyugdíj legalább 300 euró havonta, tehát 94 500 forint. A családi pótlék gyermekenként 150 euró, tehát 47 250 forint lenne. Ennek alapján is felborulnának a jövedelemarányok. Az „EU-s nettó minimálbérnél” csak alig nagyobb volt 2018 decemberében az átlagos nettó kereset (239 400 Ft). A minimálnyugdíj pedig közel kerülne az átlagnyugdíjhoz (130 ezer forint.

Ennél is nagyobb baj lenne, hogy a nyugdíj az nem szociális támogatás és nem kegydíj, vagy ajándék, hanem több évtizeden át befizetett járulékok (általában részbeni) ellenértéke. A nyugdíjaknál nem a minimálnyugdíj összege a probléma, hanem általában a nyugdíjak összege és a nyugdíjak értékének 2011-től alkalmazott befagyasztása. Lenne forrás a nyugdíjak reálértékének emelésére, de ezt elvonja az állam. (Pl. Politikai helyzetkép (7). A politika és a nyugdíjrendszer.)  Minimálnyugdíjat nagyon kevesen kaphatnak. A minimálnyugdíjnak mindenféle szociális támogatások összegének meghatározásánál van ma még jelentősége. Ezt a kapcsolatot meg kellene szüntetni és az érintett szociális támogatásoknál kellene – ha szükséges – meghozni a döntést.

Van még egy komoly probléma. Bár azt sem tudni, hogyan jöttek ki euróban az összegek a minimálbérre, a minimálnyugdíjra és a családi pótlékra, az átszámításba nagyon belejátszik a forint döbbenetes alulértékeltsége. Az Eurostat hivatalos adatai szerint a forint az euróhoz viszonyítva és a vásárlóerő-paritásához képest 40 százalékkal van alulértékelve. Vagyis reálisan nem 330 forint lenne egy euró, ahogy Újhelyiék gondolják, hanem 198 forint. Annál is inkább ez utóbbi számot kellene használni, mivel ezt a jövedelmet Magyarországon a magyar árak alapján költenék el. Így tehát a 750 eurós nettó minimálbér 149 500 forintot érne. (Annyi lenne, amennyi ma is!)  Erre mondják azt: No comment! Vagy azt, hogy „nagyot akart a szarka, de nem bírta a farka!” Nem csoda, hiszen az ellenzéki pártok nagy részét kívülről irányítja egy fura csapat.

„A fura csapat tagjai külön-külön is komoly erőt képviselnek, hát még együtt. Megfelelő szellemi háttér hiányában azonban mégis főleg “csak” brutális nyomásgyakorlásra és zavarkeltésre alkalmas a csapat, de arra nem, hogy egy választási kampányt profi módon és hatékonyan irányítani tudjon. Hiszen ehhez az előtérbe tolt pártoknak – pontosabban e pártok tolmácsolásában – olyan elképzeléseket kellene előtárniuk, amelyek kifejeznék a magyar választók érdekeit. Azok az érdekek viszont a fő témával, az illegális migrációval kapcsolatban az övékével homlokegyenest ellentétesek. Ezt az ellentmondást képtelenek feloldani. Marad tehát e fura csapat részéről – közvetlen megnyilvánulásaiban – az üres közhelyek (a tartalom nélküli „értékek”) ismételgetése, a fenyegetődzés és a nyomásgyakorlás, továbbá az ötletelés. Nem véletlen, hogy az általuk rángatott ellenzéki pártok meg sem próbálkoztak működőképes programokon akár csak gondolkodni, vagy akár csak olvasgatni azt, ami ehhez ihletet adhatna. Ők már beálltak a végrehajtók sorába.” (Politikai helyzetkép (12). Egy háború és a választás.)

Tapasztalatok, tudás hasznosítása

Két éve kezdtem el a Politikai helyzetkép cikksorozatot. Azóta folyamatosan törekszem arra, hogy feltárjam: milyen változtatási, átalakítási irányok felkarolása segíthet ahhoz, hogy jóval nagyobb eredményeket érjünk el, ráadásul kisebb áron és kevesebb költséggel, nagyobb stabilitással és társadalmi elégedettséggel. Erre folyamatosan figyelni kell: a választásokon elérhető sikerek érdekében is. Természetesen a legjobb lenne, ha egy valamikori rendszer helyébe nem átmeneti kormányzati rezsimek lépnének, hanem egy új rendszer. (Ld. pl. Politikai helyzetkép (2). Rendszer vagy rezsim., Politikai helyzetkép (3). A rezsimek jellegzetességei., Politikai helyzetkép (18). Gazdaságpolitika: hasonló ideológia és panelek Grósztól napjainkig.) Végre kellene hajtani a rendszerváltást! Nem propagandisztikusan, hanem a valóságban. Nemrég tudtuk meg, hogy a kormány 2020-ban meg fogja ünnepelni a rendszerváltás 30. évfordulóját… (Azt, ami nem volt…)

Az utóbbi néhány évben Magyarország növekedése felgyorsult: Európában az egyik leggyorsabb lett. Ezért talán félreérhető vagy félremagyarázható lehet, ha őszinte elismerésem mellett néhány dologra felhívom a figyelmet. Először is arra, hogy Magyarország az elmúlt 30 évet tekintve összességében az ún. rendszerváltás vesztese. Olyan országok, amelyek korábban riválisaink voltak, elhagytak minket a fejlődésben. Ezen a helyzeten még nem változtatott, hogy az utóbbi néhány évben megindult a gazdaság érzékelhető növekedése Magyarországon. Arra is rá kell mutatnom, hogy a növekedés önmagában nem igazán ítélhető meg, hiszen az is fontos, hogy a megtermelt GDP-ből mennyit lehet felhasználni. Nemcsak arról van persze szó, hogy az adósságszolgálat mit visz el, hanem különböző egyéb veszteségekről is, amelyek apasztják a létrehozott GDP-t. Például a cserearányok kedvezőtlen változásáról. Ami akkor is kedvezőtlen, ha nem javul 1990-hez képest, holott ahhoz képest a veszteséges tevékenységek kiiktatása miatt bizony javulnia kellett volna. Az is csökkenti a megtermelthez képest a felhasználható jövedelmet, ha alacsony áron (tulajdonképpen dömpingáron) tudunk exportálni és túl drágán tudjuk behozni a számunkra fontos termékeket és megszerezni bizonyos szolgáltatásokat. Vagyis, ha kedvezőtlen a forint árfolyama, ami lehet objektív folyamatok következménye, de létrejöhet tudatos jegybanki szándékból is. Hogy ezek és a hasonló veszteségek minél kisebbek legyenek és hogy a gazdálkodás viszonyai minél kevésbé akadályozzák a magas növekedést, nos ennek érdekében foglalok össze – most nyilván nem teljeskörűen – néhány javaslatot.

Visszatérve a rendszer vagy rezsim kérdéséhez, egy rendszer eleve hatékonyabb lehet, mint egy ötletelésen alapuló rezsim. Nem biztos, hogy feltétlenül hatékonyabb, viszont csak egy megfelelő rendszer lehet hatékony. Ez képes csak a különböző jelenségek és folyamatok egységes rendszerbe foglalására, normatív megközelítésre. Ez juthat csak el a normativitás gondolatáig, ez lehet képes háttérbe szorítani a túlzásokat, ez lehet képes fejlődése előrehaladott szakaszán felfigyelni azokra a jelzésekre, amik azt mutatják: a durva aránytalanságokat fel kell számolni, mert lefékeződik fejlődésünk. Nálunk viszont az elit ma is úgy tehet, mintha ilyen jelzések nem is lennének, nem kell velük foglalkozni. Hadd említsek meg néhány ilyen romboló aránytalanságot! Ezek egy részét már tárgyaltam „a hogyan (NE) tovább?” témát boncolgató cikkekben, másokra később kerül sor. Így pl. arra, hogy az „új építés ↔ felújítás” aránytalanságán, ami a korai szocializmusra volt jellemző, az új építés abszolút elsőbbségén változtatni kell. Miközben rengeteg olyan objektumunk van, ami évek óta nem hasznosul, Budapesten pl. egész körzeteket foglalnak el az ilyen objektumok, volt gyárak, gyártelepek, lerobbant állapotú hatalmas üzemek, azokat általában nem hasznosítják. Helyette az új beruházásoknak, az ún. zöldmezős beruházásoknak van elsőbbségük, amelyek egyre csökkentik az ország egyik legnagyobb értékét: a termőterületet. A termőfölddel rablógazdálkodás folyik, Peru területe kb. egymillió négyzetkilométer, ők is felfigyeltek arra, hogy a 93 ezer négyzetkilométer területű Magyarországon több a termőföld, mint a 10-szer akkora területű Peruban. Ha gyárakat csak kiváló minőségű kukoricaföldön lehet építeni (Mercedes, BMW), akkor gyorsan elfogy ez a kincs.

A használatban levő létesítmények, objektumok, lakások, utak, vasutak, vízvezetékek, csatornák, ingatlanok stb. állaga – fenntartásuk elhanyagolása miatt – egyre romlik. Ott, ahol kötelező lenne amortizációt a fenntartás és a felújítás fedezetére elszámolni, ott megengedik és/vagy eltűrik, hogy a felújításra/fenntartásra szánt pénzeket másra költsék. Sokszor azt sem tudhatjuk, vajon mire. Demszky Gábor, akinek a főpolgármester utód, Tarlós István és egyes politikai tényezők szabad elvonulást adtak, éveken át emelte a víz- és csatornaszolgáltatás tarifáját Budapesten. Arra hivatkozva, hogy fel kell készíteni a lakosságot a magasabb tarifára, amit a szennyvíztisztító üzemeltetési költségei indokolnak majd. De vajon mi lett a hosszú éveken át befizetett többletbefizetésekkel?

Tarlós és Demszky. Az utóbbi szabad elvonulást kapott, ötletei megvalósítása még mindig tart

Az amortizáció „szabad (önkényes) felhasználása miatt több kár is éri az országot. Egyrészt kiesik egy hatalmas és folyamatos gazdasági aktivitási terület, ami a gazdasági tevékenységet tartósan jóval feljebb tolná. És kiesik azoknak a kapcsolódó területeknek a teljesítménye is, amire a fenntartás és felújítás szerepének helyretételéhez szintén szükség van. „Kiesik” a kutatásból is azoknak az anyagoknak, szerelvényeknek a kutatása, amelyek sokkal jobb technikai paraméterekkel rendelkeznének.

Másrészt a használhatatlanságig lepusztul az infrastruktúra nagy része, aminek már nem is a mindennapi felújítási igényével szembesülünk, hanem újbóli felépítésének iszonyatos költségeivel. Így ma már állítólag csak a fővárosi vízvezetékhálózat rendbehozatalára és a sorozatos csőtörések felszámolására – a teljes hálózat újjáépítése miatt – 15 000 milliárd forintot kellene költeni. A kormányközeli Századvég pedig kormányzati megrendelést kapott, mondja meg, mi a megoldás. És a kormány által végrehajtott rezsicsökkentésre sincs tekintettel, hiszen a Századvég azt javasolja, hogy ismét kezdjék el drasztikusan emelni az amúgy ma is magas tarifákat. Még azt sem hozza szóba, hogy csökkentsék 5 százalékra a víz- és csatornaszolgáltatás áfakulcsát.

Micsoda pazarlás az is, hogy a fiatal házasokat új lakásokban akarták eddig elhelyezni, miközben használt lakásokban akár még kényelmesebben is élhetnének, ha ezek megszerzését és felújítását támogatták volna. Mint most, amikor végre ezt tervezik.

Túlösztönzött, értelmetlen kivitel

Az új építéshez és a felújításhoz hasonló óriási aránytalanság jellemzi az élet számtalan területét. Ilyen óriási aránytalanság van az egyébként igen alacsony hatékonyságú export és a fogyasztás között is. Az exportorientáció, sőt az exportkényszer ma is az egyik fő gazdaságpolitikai irányzat. Ezt az export elképesztő mértékű túlösztönzésével, a forint lenyomásával akarják elérni. A forint lenyomott árfolyama miatt viszont csak a külkereskedelemben évente már 20 000 milliárd forint a veszteség. (Pl.  Politikai helyzetkép (14). A forint ne legyen gyenge valuta.,  Politikai helyzetkép (15). Árfolyampolitika, ortodox, unortodox vagy.)

A forint az euróhoz képest 40 százalékkal, a dollárhoz képest 50 százalékkal van alulértékelve. Ez azt jelenti, hogy exporttermékeinkért 40 százalékkal kevesebbet kapunk, mint kellene és az importért 60 százalékkal többet fizetünk. (Eurós elszámolásoknál.) Minél nagyobb az export, annál nagyobb összegszerűen a veszteségünk. A forint a dollárhoz képest még ennél is nagyobb mértékben van alulértékelve. Ezért a kivitt árukért feleannyit kapunk, az importért, amire szüksége van a gazdaságnak, kétszer annyit fizetünk! A forint alulértékeltségének mértéke akkora, hogy ha ez fennmarad, különösen, ha tovább nő, Ausztriát – a nyilatkozatokkal ellentétben – nemhogy 10 – 20 év alatt, hanem majdhogynem SOHA nem érhetjük utol: „amikor nem művi „árfolyamon” (a vásárlóerőparitás segítségével), hanem tényleges árfolyamon mérjük össze a két ország bruttó hazai termékének volumenét”. A tényleges árfolyamnak van értelme, hiszen valós viszonyok között élünk. „Ausztria ugyanis a tényleges valutaárfolyammal számolva nem 1,8-szer, hanem 3,5-szer fejlettebb, mint Magyarország. Ekkora hátrányt kizárólag gazdasági növekedéssel nem lehet leküzdeni.” (Pl.  Politikai helyzetkép (15). Árfolyampolitika, ortodox, unortodox vagy.

Az értelmetlen túlfuttatásnak semmi értelme. Doktori, majd kandidátusi értekezésemben azt vizsgáltam, hogy a nemzetközi átlaghoz képesti többlet erőforrásokat az érintett terület – ha ezt úgy, azon az alapon kapja, hogy minél többet kap, annál jobb – képes-e felszívni. Akkor is az ipar, no meg – a maival ellentétben – a mezőgazdaság kapott arányaiban jóval többet, mint a nemzetközi átlaghoz képest kellett volna, amit teljesítményeiben nem tudott hasznosítani. Ezek a plusz eszközök jó esetben tartalékot képeztek, vagy egyszerűen elpazarlódtak. Igaz, hogy gondolataimat renegátnak tartották, de foglalkoztak vele, rangos helyeken hagyták publikálni. Meglepetten hallottam a mai Innovációs és Fejlesztési Minisztérium egyik vezetőjétől: a fejlesztési pénzek akár 90 százalékát az iparba kell bevinni, mert az exportban is ekkora az ipar aránya…

Bajnai mégis jó helyre ült, amikor beült a VIP-páholyba?

A példák sora hosszúra nyúlna. De vegyünk két jövedelmi példát is a rend kedvéért. Az egyik feszültség a nyugdíjak reálértékének befagyasztása és a keresetek folyamatosan évi 10 százalék körüli növekedése között feszül. (Ez egyetlen volt szocialista országban sem törvényszerű. Csehországban folyamatosan emelik a kereseteket és gondoskodnak a nyugdíjak értékének folyamatos emeléséről.)

A másik a keresetek emelésének alkalmatlan gyakorlata. Mivel életszínvonalcsökkentő gyakorlatot folytatott a „rendszerváltó” kormányok többsége, eléggé időszerűtlen volt az életpálya-modellek bevezetése. Az elmaradt béremelések miatt előbb ezek hatását kellett volna MINDENKINÉL kompenzálni, sőt – mivel az élet nem áll meg – túlkompenzálni. Ha lehet azt mondani, még inkább azért, mert a kormányok a devizahitel-konstrukción is keresni akartak, nélkülük nem lett/lehetett volna az érintetteket sújtó válság. Bajnai ugyan a forint megrendült árfolyamát helyreállította, de vannak olyan információk, amelyek szerint – Király Júlia (1957 – ) is utalt ezekre tényekként, igaz, név nélkül – bizonyára Bajnai nyomására a bankok felemelték a devizahitelesek kamatait. Több százalékponttal. Király Júlia rámutat: „Ha a bank egy százalékkal emelte a hitel kamatát, az nagyjából egy tíz százalékos leértékeléssel volt egyenértékű. Tehát a hitelfelvevő számára ez ugyanolyan brutális terhet jelentett.”  (https://tinyurl.com/y55klawc) De folytatom, most már saját értékelésem alapján: 2010-től pedig jött az új kormány, ami azóta is asszisztál a forint árfolyamának gyengítéséhez. A bankok extraprofitjának egy részét az állam elvonta (bankadó), de nem volt hajlandó ezt, vagy ennek legalább egy részét a devizahitelesek veszteségeinek enyhítésére fordítani. És még a szerintem teljesen felesleges forintosításon is levette – ezúttal az MNB – a maga részét. Matolcsy önbevallása szerint 136 milliárd forintot.

És szerintem ideje lenne Bajnai ötleteit a múlttá tenni. Több írásban is foglalkoztam ezzel az örökséggel, ami tele van – ráadásul értelmetlen – megszorítással, vagy ezek látszólagos és részbeni kompenzációjával. (Pl. nyugdíjprémium.) (Ld. pl. Politikai helyzetkép (8). Bajnai ma is a kormány szellemi háttere.) ) Sajnos sem Demszkytől, sem Bajnaitól nem tudtunk megszabadulni. Itt élnek velünk: Tarlós is még mindig Demszky ötleteinek megvalósításával van elfoglalva, Matolcsy pedig a sajátjaként gondoskodott Bajnai ötleteinek túléléséről.

A segítséget nem hasznosítják

A kormány sajnálatos módon nemcsak az ellenzék kampányait és politikáját sem képes hasznosítani, a maga javára kihasználni, ahogy ezt előbb láttuk, hanem a jó szándékú és számára hasznos észrevételekből és véleményekből sem igazán profitál. Emiatt lassúbb a fejlődés, több a feszültség és a probléma, nagy veszteségek érik a gazdaságot és nem hasznosulnak óriási tartalékok. Erre is több időt és energiát kellene fordítania, ahelyett, hogy mindennapi sikerpropagandájával lenne elfoglalva. Ennek a kormányzati közömbösségnek a következménye az is, hogy 1990 óta saját bázisa mindig kevés volt ahhoz, hogy stabil választási győzelemre számíthasson. Most a migráció témája az, illetve az ellenzék ügyetlen hozzáállása, ami biztosítja a kormánypártok győzelmét. Ahogy ezt már többször körbejártam, más migrációs politikát a siker reményében a kormány nem is folytathatna. Nincs alapja annak, hogy megkérje ennek az árát, mégis ezt teszi. Az egyik miniszter nem is egyszer kijelentette – a fülem hallatára –, hogy az ország szuverenitásának védelme nem természetes kormányzati magatartás. Meg kell kérni a kormányt, hogy védje meg a szuverenitást, állítsa meg az illegális migrációt, védje meg az országot. A kormánypárti frakciók részéről is folyamatosan hangzanak el ilyen kérések. Hogy ezt így kell csinálni, azt komolyan gondolják és azt is, hogy a migráció elleni fellépés nagy érdem, ami feljogosítja őket akár értelmetlen intézkedések bevezetésére, értelmetlen és kontraproduktív gyakorlatok folytatására. Pedig ezeket ki kellene iktatnia: gesztusokat kellene tennie, ami azt bizonyítja, hogy az eredményesség az első!

Ki tartozik a családhoz?

A fentiekkel kapcsolatban is szóvá tettem, hogy az országgyűlési választások egy célra összpontosítanak: pedig több lábon kellene állniuk. Az EP-választáson viszont ennek kézenfekvő kulcstémája és az EU-hoz kötöttsége miatt elfogadható lett volna az egy lábon állás is. Itt viszont a kormány a családtámogatások témájából egy nemzeti konzultáció után egy második „lábat” csinált. Ahogy ezt már jellemeztem: ez a kampány felemásra sikerült, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Például abban, hogy a családokon nemcsak az új családokat értjük, hanem a család minden fontos alkotóelemét is. A szülőket és a nagyszülőket is. Ha a demográfiai helyzetet szeretnénk javítani, vagy a családok helyzetét, akkor az idősebbek és az idősek nyugdíja, valamint egészségügyi állapota és ellátása szorosan ide tartozik.

Magyarország lakossága ugyanis nemcsak azért csökken, mert kevesen születnek, hanem azért, mert nagyon magas a halandóság. Közismert, hogy a gyakran halállal végződő krónikus betegségek nagy részében akár az egész világot tekintve is nálunk a legrosszabb a helyzet. És ha arra gondolunk, hogy a fiataloknak ne kelljen anyagi okok miatt lemondaniuk a családalapításról, hogyan felejthetnénk el pl. a nyugdíjasokat, akiknek jelentős része nemcsak egész életét pitiáner anyagi problémák között élte le, sőt szegénységben. És ma nyugdíjasként is sok mindentől lehetőségei miatt meg van fosztva. 2011-ben ez a kormány hirdette meg a nyugdíjak reálértékének befagyasztását: szándékai szerint tehát többé nem emelkedhetne a nyugdíjak reálértéke, holott az Európában a legalacsonyabbak közé tartozik. És miközben már évek óta kétszámjegyű a keresetek növekedése. Hiába mutattam rá arra, hogy a nyugdíjak és a keresetek közötti olló további nyílása rövidesen fenntarthatatlan lesz. Komoly társadalmi feszültségeket okoz és gazdaságilag is egyre nagyobb károkat. Ráadásul – nem akarom finomabban kifejezni, hiszen mintha nem értenék meg másként – a kormány nincs tisztában azzal, mi a nyugdíj és azzal sem, hogy tulajdonképpen semmi köze nincs a nyugdíjak meghatározásához. Ha nem lenne világos: a nyugdíj NEM kegydíj, NEM szociális juttatás, hanem egy egész élet befizetéseiből fedezett jövedelem. Bőségesen lenne pénz a mai munkavállalók és munkáltatók befizetéseiből, ha a kormány ezek nagy részét a nyugdíjalapból ki nem vonná, újabban egyre inkább a nyugdíjalaptól eleve el nem térítené. És a nyugdíjcélú befizetéseket máshova „át nem csoportosítaná”. Korábban a nyugdíjasok pénzéből – az elvont összeghez képest mindenképpen – filléres ajándékokat utalt ki a nyugdíjasoknak. Ld. pl. Erzsébet utalvány. Mindezt azért teheti, mert a nyugdíjasokat ennél a jogtalanságnál és súlyos sérelemnél még mindig jobban érdekli, hogy Magyarország fennmarad-e. És mi lesz, ha már magukra is gondolnak? Milyen eredmények lesznek a választásokon? (Pl. Nyugdíjak nemzetközi összehasonlításban.)

Novák Katalin. Legyen valóban családügyi államtitkár!

A nyugdíjak problémája nem önmagában létezik, hanem – mint már írtam – egy „nem igazán működő” egészségüggyel együtt. Ez a hálapénz elvárása miatt eleve diszkriminálja az anyagilag gondban levő nyugdíjasokat. Ráadásul az a légkör is, amit egy kormányközeli lap véleménycikkének címe is kifejez: „A nyugdíjasok felélik a jövőnket”. De az is, hogy mindenféle hír és tapasztalat szerint a kórházi ellátások igénybevétele szempontjából az idős emberek koruk alapján való diszkriminációja alaposan feltételezhető. (Pl. a sor végére állítják őket, akkor is, ha ennek akár végzetes következménye lehet gyógyulásukra.) Jó lenne, ha ebben a kérdésben is nyilatkozna a kormány illetékese: így van-e ez vagy sem? És egyúttal – ha van ennek alapja – meggyőző módon cáfolna. Igaz-e az, hogy a mentő a bemondott születési dátum alapján rangsorolja a betegeket és a sor végére teszi az időseket? Igaz-e az, hogy bizonyos gyógyszerek el vannak zárva a 70 éven felüliek elől? (Pedig a 70 éven felüliek sem egyformák: van közöttük olyan is, aki biológiailag 50-nek felel meg. Amerikában 100 éves emberek autót vezetnek. Úgy gondolom, hogy központi (gigantikus) kórházak elkerülhető építése helyett ráadásul a városszélen sokkal helyesebb lenne a meglevő kórházakat rendbe hozni, a sorok fenntartása helyett a drága gépeket és műszereket kihasználni és a működéshez szükséges költségeket teljes mértékben fedezni.

Hatásvizsgálatok

A hatásvizsgálatok jelentőségére Ronald Reagan (1911 ­– 2004) elnöknek nem kellett felhívni a figyelmét. Erre maga is rájött. Mivel munkatársai szerint nem óhajtott naponta több órát, különösen az egész napot problémák és megoldások olvasásával tölteni, közölte, hogy legfeljebb egy órája van erre. A döntéshez két ellentétes álláspontot és annak részleteit kellett benyújtani egy-egy gépelt oldal terjedelemben. Így ki tudta józan paraszti ésszel is választani, melyikre van szükség. Technikája eredményességét biztosan nem cáfolják sikerei: Amerika győzelme a hidegháborúban. Nálunk viszont beszédhibás miniszterek és államtitkárok is vannak, akiknél nehéz lehet követni, mit akarnak mondani. (Különösen nagy koncentrációban fordulnak elő az Innovációs és Fejlesztési Minisztériumban.)

Folyamatosan hívtam fel a figyelmet, de szerintem maga a kormány is folyamatosan rá kellett, hogy döbbenjen arra, hogy a hatásvizsgálatok egyébként kötelező elvégzése a kormányzás biztonságát javítja és egyáltalán nem felesleges teher. Az ötletekhez nem szabad a végtelenségig ragaszkodni, sőt megvalósításuk előtt fel kell mérni, van-e hasznuk, vagy akár értelmük és mekkora a kockázatuk. Írásaimban nem feledkezek meg arról, hogy emlékeztessek olyan esetekre, amikor a kormány elment a falig. Pedig nem volt az ötletnek értelme. Ott viszont belátta, hogy nem szabad tovább erőltetni és visszakozott. Ez végkifejletként szerencsés fejlemény volt. (Ld. vasárnapi boltzár, internetadó.) Viszont a múlt év végén a túlóra törvény előkészítésekor és keresztül erőltetésekor nem visszakozott. Olyan légkörben, amikor az ellenzék mindenáron nagy felfordulást akart okozni. Sikerült is. Ez mély nyomot hagyott a lakosságban, akik érthetően nem örültek Budapest szétverésének: különösen karácsonyra készülve. Ha készítettek volna hatásvizsgálatot erről, akkor talán rájönnek, hogy a munkaerőhiányt nem túlórákkal kell csökkenteni, hanem a gazdálkodás intenzív szakaszára való áttérés segítésével. (Gépesítés, automatizálás, szervezési intézkedések, automatizálás, robottechnika.)

Ha lennének hatásvizsgálatok, akkor a húzóágazatok közé azonnal bekerülne a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. Ahol nem a mennyiséget hajhásszák, hanem a minőségre összpontosítanak. Akkor a mezőgazdaság működtetésére és technikai fejlesztésére fordítható EU-s támogatásokat nem csapolnák meg a világ legmagasabb, 27 százalékos áfájával. Ilyen kapcsolat a források és az áfa mértéke között nyilván van, ha nem is közvetlen, hanem áttételes értelemben.

És húzóágazat lehetne az infrastruktúra beinduló fenntartása, felújítása. Ez a téma már átvezet az újabb őszi választáshoz, az önkormányzati választáshoz. És annak legfontosabb területéhez, Budapesthez. Tarlós István (1948 – ) kétségkívül készül a választásra. Elég sajátos, mivel ez azt jelenti, hogy egyre több engedményt ad a ballibeknek. Előkerült ismét a dugódíj és ezzel együtt a közlekedés felelőssé tétele a főváros levegőjéért. Holott tudható, hogy a levegőszennyezés 85 százalékáért a fűtés a felelős. A közlekedés szennyezésének nagy részét is a buszok és a teherautók produkálják. A porszennyezés egyik oka az építőipar: a teherautóktól potyog le a sitt és a sár, de ma már senki nem takarítja el. Tarlós elfelejtette, hogy vizsgálatot indított a Margitszigeten végrehajtott fairtás miatt: tavaly május óta ennek sehol az eredménye. A fővárosban nincs hétvége futó- vagy bicikliverseny nélkül. Egy éve tapasztalom közlekedésemkor, hogy egyre több a kátyú, amit tapasztalatom szerint egy éve nem tömnek be. Új utak kezdenek szétesni egy év után, mint például a tavaly nyáron újjáépített Szent Juhászné út, a második kerületben. Már tele van kátyúval, feltehetőleg garancia is kell, hogy legyen rajta, de senki nem foglalkozik a helyreállítással. Ha Tarlós nem jó emberének adta e feladatot, akkor adja másnak, de ez így nem „megoldás”.

A gazdaság fejlesztése és az életviszonyok javítása kétségkívül sok forrást igényel. Viszont az arányosság elvét nem lenne szabad megsérteni, mivel ezzel a hatékonyságot rontjuk.  Fel kellene hagyni a „torta” szüntelen újraelosztásával, a jövedelmet termelő vagy a jövedelemmel rendelkező területek pénzeinek elvonásával és más területek megajándékozásával. A gazdaság finanszírozását a gazdaság óriási tartalékainak felszabadításával kellene MEGOLDANI. Ez a válaszom az ellenzék „szociális Európa” programjára is. Nem az EU-nál kell a bérek, a nyugdíjak és a családi pótlék emelése érdekében pénzért kuncsorogni, aminek csak az lehet a vége, hogy a magyar kormány gyakorlatához hasonlóan „átcsoportosítják” a pénzeket. Már nemcsak a migráció menedzselésére, hanem „szociális intézkedésekre” is elvesznek majd valahonnan. A forrás nem lehet más, mint a jogállamiságra hivatkozó elvonásnál: főleg a mezőgazdaság termőföld alapú támogatásának megkurtítása.

Hiába mutattam ki, hogy a forint alulértékeltségének és folyamatos árfolyamcsökkentésének mekkora a vesztesége csak a külkereskedelemben. Kimondani is sok: évente ma már 20 ezer milliárd forint. Mintha nem is létezne ez az adat. Az MNB tovább nyomja lefelé a forintot és növeli veszteségeinket. Így sokkal kisebb lesz növekedésünk, mint lehetne, lassabban tudunk előrelépni. És nem tudunk összehangoltan és arányosan fejlődni.

Káderpolitika helyett személyzeti politikát!

Ha végignézünk az EU-s képviselőjelöltek listáján, nem sok pozitív változást láthatunk. Nyilván az elnyert mandátumok száma is fontos a kormánypártoknak, ez is kifejezi, hogy mennyire értenek egyet a választók a kormány migrációs politikájával, de legalább annyira az is lényeges, milyen kvalitású személyek jutnak ehhez a lehetőséghez. A képviselőknek ugyanis ott működniük kell, és legalább elvárható teljesítményt kell nyújtani. Az EU bérezési politikája (napi 100 ezer forintot kap az a képviselő, aki megjelenik munkahelyén) nem ösztönzi érdemi munkára. Nem látszik változni az a gyakorlat, miszerint vagy azokat küldik ki, akiket minél messzebb akarnak látni, vagy azokat, akiket ezzel akarnak megjutalmazni és közben persze el is akarnak dugni. („El lesz ott, mint a befőtt.”)

Schöpflin György 15 évig az EP-ben: neki fogalma sem volt, mit szavaz meg (Alfahír)

Sok színtelen, magyarul is nehezen beszélő, jellegtelen figura hosszú évek óta folyamatosan van kint, munkájukról, de arról is, hogy egyáltalán mit csinálnak ott, alig tudni, vagy egyáltalán nem tudni. Az sem jó, ha olyan közismert személyek kerülnek ismét szóba, pl. most egy valamikori nagykövet,akiről/akikről már nem tételezhető fel alkalmasságuk. Nem lehetett véletlen, hogy egyes pártok az utolsó pillanatban „kötötték az orrunkra”, kikre kell majd szavaznunk. Mindezt az ellenkező kiválasztás melletti fogadkozás ellenére is tapasztalhatjuk. És kíváncsian várom, hogy a most hazatérő képviselők és hazaérkező biztos vajon milyen magas állást kapnak felejthető, vagy inkább felejtendő munkájukért. (Korábban megírt részletek: http://szabadibela.hu/2019/01/politikai-helyzetkep-16-szemelyzeti-vagy-kaderpolitika/,  különösen ajánlom a következő alcímű részeket: 1.) Az EP ne legyen “politikai elfekvő” (mint ma). Vajon ugyanazokat küldik ki? 2.) Az EP-képviselők. Mintha ott sem lennének!)

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.