Berija (31.) A cári család lemészárlása. Lenin és Szverdlov álcázott szerepe

Az előző rész bevezetőjében jeleztem, hogy most több egymást követő folytatásban a Romanovok tragikus sorsának hosszabb története következik. Több szempontból és több folytatásban. Sorra fogjuk venni II. Miklós személyiségét és uralkodói teljesítményét, rossz lépéseit saját sorsa és Oroszország szempontjából. Ennek feltárására az előző részben már sor került. Most a cári család lemészárlásáról és a mögötte álló erőkről, manőverekről lesz szó. Ahogy ezt már jeleztem: ezúttal is igyekszem elkerülni, amennyire lehetséges, közismertnek elfogadott ismeretek megismétlését: elsősorban új összefüggések, új információk bemutatására törekszem. Valamint valóban súlyos, még nem igazán feltárt kérdések bemutatására és lehetőség szerinti megválaszolására összpontosítok.

A történet egyik mellékágaként alaposan körbejártam azt az állítást is, miszerint Nagy Imre annak idején részt vett volna a cári család kivégzésében. Honnan ered ez a rágalom, ami nem véletlenül éppen 1956-ban, a forradalom kitörése után jelent meg először? Sorra vettem mindent, ami ezt cáfolja. Sőt olyan tényre sikerült találnom, ami ennek a fizikai lehetőségét is kizárja. A rágalom abszurditását mutatja, hogy Nagy Imre élete során soha nem járt a gyilkosság helyszínén, vagy közelében, sőt az Urálban sem.

A Golgotára vivő út elején. A lemondott II. Miklós (még) a cári vonaton (deduhova.ru)

A továbbiakban – természetesen még nem ebben a mostani folytatásban – a szűk cári családhoz nem tartozó, de az uralkodói csoporthoz számító Romanov-rokonság sorsáról lesz szó. Minden Romanov, aki csak nem akart, vagy nem tudott elmenekülni Oroszországból, az eleve halálra volt ítélve. Hogy konkrétan mi lett velük, arról azért is kell írni, mert történeteik szorosan kapcsolódnak a cári család történetéhez. A likvidálások végrehajtását egymással összehangolták, a bolsevikok nem sokkal hatalomra kerülésük után, még 1918 tavaszán tervet készítettek: hogy és mikor következnek az egyes lépések. E terv jól látható céljairól és mögöttes céljairól később még lesz szó, most annyit elöljáróban megemlítek, hogy az egyik mögöttes cél a kivégzések és a felelősök leplezése volt. Ez ugyan már akkor sem sikerült teljesen, volt, ahol egyáltalán nem, de a terv szerinti végrehajtás mégis zavaros, nehezen kibogozható helyzetet teremtett és alkalmat adott az akár szemérmetlen tagadásra. Ami pl. a cári család kivégzését illeti, bár erre 1918 közepén került sor, a hivatalos szovjet politika, diplomácia és sajtó egészen 1921-ig azt állította, hogy csak a cárt végezték ki, a többiek élnek.

Meglepő döntés: vissza Mogiljovba

Akár innen is számíthatjuk annak az útnak a kezdetét, ami a cári család megsemmisítéséhez vezetett. Az utat kijelölték a körülmények, amikhez a cár nem volt képes jól alkalmazkodni. A bolsevikok hatalomra jutása után pedig – még jó képességek mellett – sem tudta volna elkerülni előre látható tragédiáját. Most még időben a lemondásánál vagyunk, még ekkor is lettek volna korlátozott lehetőségei.

II. Miklós és Alexandra (kultpro.ru)

Az előző folytatást II. Miklós lemondásánál/lemondatásánál hagytuk abba. Az uralkodó úgy gondolta, hogy a hatalomból, sőt annak éléről való távozásával további életét családjának szentelheti. A rá gyakorolt nyomás, megaláztatások, embereinek megdöbbentő árulása az amúgy nem túl jó képességű cárt alaposan megzavarták. Egyik rokona az események után könyvet írt II. Miklós személyiségéről. Ebben idéz a későbbi cár fiatalkori naplójából és annak meglehetősen primitív leírásaiból, aprólékos beszámolóiból: hány varjút és macskát sikerült és hogyan megölnie sétái során. Ehhez kapcsolja egy másik rokon megjegyzését a trónörökösről. – Szépen fejlődik ez a Miklós! Mármint fizikailag. Mert szellemileg a fejlődés nem látszik! A lemondatás zaklatott körülményei, a megfelelő tanácsadók hiánya, és egyáltalán nem utolsósorban a cár gyenge képességei, amire korábban számtalan példát láttunk – egyaránt szerepet játszhattak abban, hogy saját és családja biztonságára, szabad életére, mozgására nem kötött ki garanciát. Ha ezt elérte volna, az sem jelentett volna teljes védelmet, de pozíciói mindenképpen erősebbek lettek és maradtak volna.

Marija Fjodorovna, a lemondott cár édesanyja (Wikipédia)

Mogiljovban utoljára

A lemondott cár mindenki meglepetésére Pszkovból nem Carszkoje Szelóba, családjához utazott, hanem visszatért Mogiljovba, a hadsereg főparancsnokságára. Ebben leváltói nem korlátozták, a tábornokok, köztük korábbi helyettese a helyszínen úgy fogadták és kezelték, mintha még mindig ő lenne a főparancsnok. Van egy ellenkező – ám kevéssé hihető – nézet is a történészek körében. Eszerint volt helyettese, barátja és az összeesküvés részvevője, Alekszejev (1857 – 1918) tábornok felment a vonatra, ahol állítólag közölte Miklóssal: tekintse magát letartóztatottnak. E történészek is elismerik, hogy Miklós átadta Alekszejevnek felhívását, amit szeretett katonáinak szánt, és amiben a győzelemig való harcra szólította fel őket. Egyben az esetleges különbékét hazaárulásnak minősítette. Alekszejev tábornok azonban nem adta tovább a hadseregnek a cár felhívását. Az irat kétségkívül megvolt, hiszen később többek között Gyenyikin tábornoknak, egyik bizalmasának bemutatta. Hogy miért írta meg a végső győzelemig tartó kitartásra felszólító felhívását Miklós, nehezen értelmezhető. Az orosz hadsereg alkalmatlan volt a háború folytatására: még inkább, mint 1915-ben már volt. Szövetségesei elengedték a kezét, hagyták megbukni és már teljesen magára hagyták. Semmivel nem tartozott nekik. Aligha szólt valami is felhívása mellett, ezt csak rossz helyzetfelismerésével és helyzetértékelésével lehet talán magyarázni.

Volt egy előre elkészített távirat is, aminek az eljuttatását a volt cár ugyancsak Alekszejevre akarta bízni. Miután fivére, Mihail Alekszendrovics (1878 – 1918) is lemondott a trónról, Miklós visszatért korábbi elképzeléséhez: ismét fia javára akart lemondani. Kérte Alekszejev tábornokot, a főparancsnokhelyettest hozza az Ideiglenes Kormány tudomására megváltozott szándékát. Alekszejev azonban visszautasította a lemondott cár kérését: úgy ítélte meg, hogy cár egyszer már lemondott fia javára, majd ezt változtatta meg Mihail Alekszandrovics javára. (Ennek motívumairól is az előző folytatásban olvashattak.) Ezt a távirat tervezetet később Alekszejev átadta Gyenyikinnek.

A volt cárt Mogiljevben most is a kormányzói házban szállásolták el, ahonnan délutánonként átsétált a tábornokok körletébe és ott megvitatta velük a teendőket. Itt találkozott édesanyjával, amiről még lesz szó.  A II. Miklóssal foglalkozó orosz és angol nyelvű irodalom itt általában egy ugrást tesz, nem mond semmit arról, hogyan került megint a cár Mogiljovba: úgy tesz, mintha onnan el sem távozott volna.

Radzinszkij, a “csekista”, akit külön tájékoztatnak

Egyetlen olyan forrást sikerült felkutatni, ami magyarázattal szolgált. Ennek szerzője nemcsak úgy odapottyantotta, hogy a cár egyszercsak Mogiljovban van, hanem megírta, hogy visszament oda. Ez a forrás Edvard Radzinszkij (1936 – ) könyve, pontosabban annak 231. és további oldalai. (Edward Radzinsky: The Last Tsar. The Life and Death of Nicholas II. Anchor Books. New York.)

Edvard Radzinszkij: a „különlegesen tájékoztatott” specialista (namednibook.ru)

Radzinszkijt a hivatalos értékelés dramaturgként, prózaíróként, forgatókönyvíróként, televíziós személyiségként jelöli meg, történésztársai azonban egyszerűen „a csekistának” nevezik. Annak ellenére, hogy Radzinszkij életrajzában belügyes tevékenységet – legalábbis nyilvános adatokban – nem lehet találni. Ennek az az oka, hogy neki bebocsátást adtak olyan zárt, párt-, valamint titkosszolgálati irattárakba, ahova másoknak viszont nem. Ő maga is folyamatosan dicsekszik azzal, hogy sokkal szélesebb dokumentációra támaszkodnak művei, melyek között Sztálinról írott vaskos munkája is szerepel. Önmagát igazi sztárnak tartja: rengeteg fényképet közöl magáról, hogy rajongóit szükség esetén ki tudja elégíteni, magáról olyan adatokat is közöl, mint a magassága (157 cm) és a súlya (70 kg).

A jól tájékozott/tájékoztatott és sokat lát(ha)tott Radzinszkij elvileg segítségünkre lehet a cári család kivégzése olyan kérdéseinek megválaszolásában is, mint Lenin és Szverdlov szerepe a likvidálás elrendelésében, megszervezésében, illetve annak a körbejárásában is, hogy volt-e egyáltalán Nagy Imre nevű közreműködője a cári család kivégzésének, és ha volt, akkor ő azonos-e azzal a politikussal, aki kétszer is betöltötte évtizedekkel később Magyarország miniszterelnökének pozícióját. És aki második ciklusáért – bűnbakként – életével fizetett.  Belekeverték-e (pl. Radzinszkij) politikai lejáratási szándékkal a mártír magyar miniszterelnököt a cári család kivégzésébe?

Nem mindenről tájékoztatták?

Bár mindkét fontos kérdésről később lesz szó részletesebben, már most leszögezem, hogy Radzinszkijtól segítséget ezekben a kérdésekben nem várhatunk, mert – úgy tűnik – nem történelmileg, szakmailag „bizonyít”, ahogy elvárható lenne, hanem mintha politikai küldetést teljesítene. Ami az első kérdést illeti, Leninről és Szverdlovról sokszor szó van ugyan második munkájában, de a kérdésben nem igazán igazít el. Nagy Imréről az orosz nyelvű Wikipédia Radzinszkij első – Miklósról szóló – könyvének címére utal. Természetesen elmarasztaló mondatai közreadása nélkül. Sajnos első könyve különböző változatainak (számtalan van) egyikében sem sikerült állítólagos „leleplezését” fellelni és így értéküket megítélni. A második könyv viszont ennek az állítólagos „meggyőződésének” valójában teljesen ellentmond. Ezt az ellentmondást két komolytalan mondattal és valótlan információval igyekszik elfedni. Ahelyett, hogy érdemi választ adna a kérdésre, és ahelyett, hogy bocsánatot kérne Nagy Imrétől és a magyaroktól. Jellemző módon Nagy Imre neve a kötetben mindössze kétszer szerepel…Az angolra fordított könyvben (ld. a címét feljebb!) Radzinszkij néhány zavaros mondattal veti el korábbi feltételezését/”meggyőződését”/manipulációját.

Szerinte részt vehetett ugyan a kivégzésben a szokásos megnevezetteken kívül még egy ember. Két személynek kínálták fel a részvételt. Az egyik ezt visszautasította, a másik viszont nem. Az, aki a legenda szerint (külön felhívom arra a figyelmet, hogy a rendkívül tájékozott szerző korábbi állásfoglalásától eltérően itt „legendáról” beszél) elfogadta, az szerinte Nagy Imre volt, az 1956-os magyar forradalom jövőbeli vezetője. Nagy halála (a Budapestre benyomuló szovjet csapatok szerinte – ráadásul bírósági ítélet nélkül – kivégezték) Radzinszkij szerint egészen jól illeszkedik történetünkhöz – fejezi be rövid és értelmetlen eszmefuttatását Radzinszkij. (Nyilván dramaturgként egészen remek történetnek érzi, hogy előbb a cári családot végezték ki bírósági ítélet nélkül, majd Nagy Imrét is. És mindenkit – némi csúsztatással persze – a szovjet hadsereg.) A rendkívül tájékozottnak beállított történészről annyit, ő úgy tudja, hogy Nagy Imrét a szovjet hadsereg végezte ki, ráadásul bírósági tárgyalás és ítélet nélkül. No comment!

Az elutazás és az érkezés Carszkoje Szelóba

De térjünk vissza a volt uralkodó és hadseregparancsnok mogiljovi megjelenéséhez. Erről az előbb már sok mindent elmondtam. Hol lakott, most csinált. Édesanyja, Marija Fjodorovna orosz cárné Kijevben volt és onnan látogatta meg fiát Mogiljovban. Néhány napot töltöttek együtt, ez volt utolsó találkozásuk. Miklós naplójából idézek:

„Szombat… Éppen 12 óra előtt fogadtam drága anyámat, aki Kijevből érkezett. Átvittem a helyre, és megebédeltem vele és személyzetével. Elüldögéltünk és hosszú ideig beszélgettünk… Éppen 8 óra előtt vacsorázni mentünk és 11-ig üldögéltünk.”

1917. március 16-ától március 22-ig tartózkodott Miklós Mogiljovban. Mielőtt elutazott volna a duma képviselője a vezérkarnál felhívta a figyelmét arra, hogy „tekintse magát letartóztatottnak”. (Most kerül elő a történetekben a letartóztatás kérdése másodszor. Ténylegesen még most sem, de nemsokára a letartóztatás valóban bekövetkezik.) Naplójából tudjuk, hogy Mogiljovban az utolsó nap 10 órakor Miklós aláírta a hadseregnek szóló búcsúzó parancsát. ½ 11-kor elköszönt a katonáktól. 11-kor felszállt édesanyja vagonjába, társaságában megreggelizett és ½ 5-ig elüldögélt vele. A vonaton az Állami Duma négy(!) képviselője utazott vele, hogy szemmel tartsa. A cár saját embereit viszont nem engedték felszállni a vonatra. 1918. március 22-én, 11.30-kor Miklós – Romanov ezredesként – megérkezett Carszkoje Szelóba.

1917. március 22-től 1917. augusztus 17-ig II. Miklós, a felesége, a gyermekei Carszkoja Szelóban, a Sándor Palotában letartóztatottként (tulajdonképpen házi őrizetben) éltek. Kívülről és belülről katonák ellenőrizték életüket, tevékenységüket és mozgásukat. Családját már korábban letartóztatták, Miklóst viszont csak megérkezése után. A letartóztatásnak valószínűleg köze volt ahhoz, hogy kiszivárgott: az Ideiglenes Kormány arra gondol, az lenne a mindenki számára a legjobb megoldás, ha Miklós és családja külföldre, Angliába távozna. Az Ideiglenes Kormány ugyanakkor nem volt a hatalom egyedüli birtokosa, már régen kettős hatalom alakult ki Oroszországban. Addig bujtogatta a népet a cár elleni lázadás és az uralkodó lemondatása érdekében az Állami Duma liberális ellenzéke, amíg kellőképpen megerősítette ellenfelét a szociáldemokrata pártot és a szovjeteket, különösen tevékenységük koordinálóját és legfőbb kifejezőjét, a Petrográdi Szovjetet. (Mint az előző részben láthattuk, a munkás-, paraszt- és katonaszovjetek felett informálisan és valóságosan a Petrográdi Szovjet vezetése és irányítása érvényesült.) A Petrográdi Szovjet ragaszkodott II. Miklós bíróság elé állításához, a cári család teljes vagyonelkobzásához és a cári család letartóztatásához. Pedig még nem is érvényesült közvetlenül Lenin politikája.

Az ő (Lenin) hazahozatalára a németek segítségével – számtalan munkatársával együtt –nemsokára, 1917 áprilisában sor került. Az akkori létszámarányuk ellenére a bolsevikoknak nevezett radikális szociáldemokraták szervezettsége és erőszakossága ettől kezdve még inkább meghaladta az összes egyéb politikai erő hasonló tulajdonságait. A németek gondoskodtak arról is, hogy anyagi eszközökkel a politikai harchoz jól el legyenek látva. Az Ideiglenes Kormány ügyetlensége és kétkulacsossága kényszerítette ki a németek fenti beavatkozását és a kormány ellehetetlenülését. Erről az előzőekben több alkalommal is olvashattak. Általában Max Hoffmann tábornok könyvben kifejtett véleménye kapcsán.

Az Ideiglenes Kormány bumerángja

A cár megbuktatása megakasztotta a németekkel köthető különbékét, valamint a keleti fronton levő német csapatok felszabadulását és átcsoportosítását. Holott a cár Oroszország nehéz helyzete miatt és az összeomlás elkerülése céljából közel állt a különbéke megkötéséhez. Oroszország hadban tartásának és a központi hatalmak, főleg a németek elleni háború folytatásának érdekében szervezte meg az antant a brit nagyköveten keresztül a cár megbuktatását. Egyesítette a cár elleni politikai és katonai erőket. Az Ideiglenes Kormánynak sem volt természetesen elég ereje ahhoz, hogy sikerrel folytatni tudja a központi hatalmak elleni háborút. Ezért a fő erővel, a németekkel időhúzó politikát folytattak, egy ideig azt hitették el velük, hogy különbékét akarnak kötni. Végül tovább már nem halogathatták a színvallást és megindították a központi hatalmakkal szembeni hadjáratukat.

Ekkor merült fel a németekben, hogy ha az antant az orosz belpolitikába való durva beavatkozáshoz, a cár lemondatásának eléréséhez asszisztált/szervezkedett, akkor ők hasonló fegyvert vethetnek be. És ekkor szervezték meg Lenin hazaszállítását és folyamatos pénzelését, ami megpecsételte az Ideiglenes Kormány sorsát. És lehetővé tette a breszt-litovszki különbéke megkötését, majd ennek megsértése okán a szovjethatalom területi visszaszorítását. Ennek árát azonban a németek is alaposan megfizették: a rendkívül agresszív bolsevista propaganda révén az oroszok exportálták hozzájuk a „forradalmat”.

II. Miklós gyermekeivel és személyzetével kertészkedik, 1917 (kultpro.ru)

A cári család beletörődött a házi őrizetbe

Miklós és családja öt hónapot töltött letartóztatásban (házi őrizetben) Carszkoje Szelóban. Ahogy erről a történészek megemlékeznek, méltósággal viselték sorsukat. Igaz, ilyen végkifejletre nem számítottak. És egyébként is lebecsülték a bolsevikok terrorra épülő erejét. II. Miklósról gyakran elhangzik, hogy nem készítették fel a kormányzásra. Szerintem ennél is sokkal lényegesebb, hogy kifejezetten unta a kormányzást. Minisztereit kötelességtudóan meghallgatta, majd sietett vissza kedvenc foglalatosságához, a favágáshoz, a barkácsoláshoz és a kertészkedéshez. A házi őrizetben egész családját befogta a kerti munkákba. Örült annak, hogy a kerti tavon sokat csónakázhatott. És közben meg volt győződve arról, hogy számtalan szervezkedés folyhat kiszabadításukra. Neki nincs más dolga, mint várni.

A kettős hatalom

Az Állami Duma – az antant és személy szerint főleg Buchanan nagykövet erős támogatásával és szervezésével – erőteljesen dolgozott a háború folytatása szempontjából bizonytalannak látszó II. Miklós megbuktatásán. Hiába érték el a duma liberális politikusai céljukat, Miklós lemondatását, és azt, hogy kormányt alakítsanak, ez csak ritkán járt együtt azzal, hogy ez a kormány erős legyen és így alkalmas a válságos helyzet rendezésére. A februári forradalom napján, 1917. március 12-én az utolsónak bizonyult cári kormány felfüggesztette az Állami Duma működését. Mint korábban láttuk, a duma csak formálisan tett eleget a kormány döntésének: másnap néhány képviselője megalakította az Állami Duma Ideiglenes Bizottságát és elkezdte felpörgetett működését. Ebből a bizottságból jött létre a cár lemondásakor, március 15-én az Ideiglenes Kormány. Az Ideiglenes Kormány 1917. március 15-től november 7-ig működött. Tevékenységének több szakasza volt: ezek közül mindössze egyben birtokolta egyedül a hatalmat.

Az Ideiglenes Kormánnyal párhuzamosan, ráadásul három nappal korábban jött létre egy másik hatalmi központ: a munkás- és katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága. Aznap este pedig megnyílt a Pétervári Szovjet első ülése. Egyik elnökhelyettese az eszer Alekszandr Kerenszkij (1854 – 1970) lett, aki a néhány nap múlva megalakult Ideiglenes Kormányban magas pozíciókat töltött be. (Volt igazságügy-miniszter, hadügyminiszter, de miniszterelnök is. Mint alább látjuk, a másik hatalmi központban, a Petrográdi Szovjetben Kerenszkij elnökhelyettesi posztot kapott. Így Kerenszkij egyidejűleg két szembenálló, ellentétes intézményben kapott vezető pozíciókat.)

A Petrográdi Szovjet nyomulása

A Petrográdi Szovjet – mint írtam – gyakorlatilag az Oroszország-szerte megalakult szovjetek felett állt és nevükben hozott döntéseket. Operatív szerve a végrehajtó bizottság volt, ami a Petrográdi Szovjet összehívásai közötti időben töltött be irányító szerepet.  A kettős hatalom az Ideiglenes Kormány hivatali idejének nagy részében fennállt. Ilyenkor a Petrográdi Szovjet volt az erősebb fél. A szovjetek ugyanis jobban szervezettek voltak: a főbb üzemek, gyárak munkásait, illetve a katonákat bekapcsolták tevékenységükbe.

A Petrográdi Szovjetben megalakulásakor bal oldalról a mensevikek és az eszerek vettek részt. A bolsevikok akkor nem ismerték fel ennek az intézménynek a jelentőségét: az utcai jelenlétet tartották fontosnak.  A kezdeti tartózkodás után a bolsevikok a Petrográdi Szovjet folyamatosan emelkedő létszámát kihasználva egyre több emberüket juttatták be a Petrográdi Szovjetbe és egyre nagyobb arányban is képviseltették magukat a testületben.

Az Ideiglenes Kormány felállításához nemcsak a cár lemondása kellett, hanem meg kellett ebben állapodnia az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának és Petrográdi Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének. Az Ideiglenes Kormány működésével párhuzamosan folytatták működésüket a szovjetek, amelyek kontrollálták az Ideiglenes Kormány működését. A szovjetek fölött a Petrográdi Szovjet állt, mint a kettős hatalom egyik megtestesítője. Egyfelől tehát ott volt az Ideiglenes Kormány, ami a parlamentarizmus útján indult el, Oroszországban kapitalista, modern, liberális rendszert akart létrehozni, hű akart maradni az antantban vállalt kötelezettségekhez; másfelől ott volt a Petrográdi Szovjet, ami formálisan a dolgozó tömegek közvetlen forradalmi hatalmát testesítette meg. És ki akart lépni a világháborúból.

Kerenszkij a Keleti Fronton (rg.ru)

Az Ideiglenes Kormány fennállása alatt három fő szakasz különíthető el. Az első 1917. február-június között tartott: ez a kettős hatalom időszaka. A második 1917. július-augusztus: az osztatlan hatalom időszaka.  A júliusi események (lázadás) után kiszorították a hatalomból egy időre a Petrográdi Szovjetet. Ez alatt az időszak alatt tekintélyuralmi rendszer jött létre: a hatalom Kerenszkij miniszterelnök kezében összpontosult. A harmadik szakasz 1917. szeptember – október között tartott. Azzal fejeződött be, hogy leverték a Kornyilov lázadást.  (Amit kezdetben Kerenszkij is támogatott.) A bolsevikokat kiengedték a börtönből és felhasználták őket Kornyilov ellen. Az Ideiglenes Kormány nagyon meggyengült. Ez a parlamentarizmus végleges összeomlásának időszaka. Voltak kifejezett krízisek is.

Az egyik, a júniusi krízis: a szovjetek első kongresszusán június 3-24. (június 16. – július 7.) az eszerek és a mensevikek voltak többségben. Ők támogatták azt a kormányzati ajánlatot, hogy lépjenek be a koalíciós kormányba. A bolsevikok viszont minden hatalmat a szovjeteknek követeltek. Az Ideiglenes Kormány kezdetben a Duma Ideiglenes Bizottságának liberális pártjaiból alakult. 1917. május 14-én olyan koalíciós kormánnyá alakult, amiben már a szocialisták is részt vettek. 10 minisztert a liberális pártok adtak, hatot viszont a szocialisták. A bolsevikok elzárkóztak az együttműködéstől. Lenin hazaérkezett és olyan programot terjesztett elő, ami kifejezetten az Ideiglenes Kormány és a szovjetek közötti ellentét kiélezésére összpontosított. Lenin  áprilisi téziseiben minden hatalmat a szovjeteknek követelt és semmilyen támogatást nem akart adni az Ideiglenes Kormánynak. Különbékét akart: szemben az Ideiglenes Kormánnyal, ami a háború folytatását.

Egy másik krízis, a júliusi krízis. 1917. július 16-án Petrográdban kormányellenes fellépésekre került sor, ezekben aktívan részt vettek a bolsevikok. A demonstrációt békés tüntetésként jelentették be, azonban gyorsan fegyveres összecsapássá vált a megmozdulás a tüntetők, illetve a város lakosai és a kormányhoz hű petrográdi garnizon között. A bolsevikok puccskísérlete megbukott. Lenin ellen is elfogatóparancsot adtak ki. Ő végül Finnországba menekült. Trockijt, Lunacsarszkijt, Kamenyevet bebörtönözték. Őszre, érzékelve az erőviszonyok megváltoztatását és Kerenszkij kormányának végletes meggyengülését, Lenin több levélben szenvedélyes hangon követelte a hatalom fegyveres átvételét.

Kerenszkij és Kornyilov Carszkoje Szelóban, A cárné letartóztatására jöttek. (Wikipédia)

1917-ben három „forradalom” (lázadás, puccs) is volt

És még egy puccskísérlet is… Az első az ún. februári forradalom (lázadás) volt. A második júliusban (erről kevésbé esik szó), a harmadik novemberben. Az utóbbit korábban a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezték, holott ez is csak egy lázadás és puccs volt. A hatalom megragadása és megtartása a kisebbség rettenetes terrorjában öltött testet, amiben a külföldi kínai munkásokból toborzott zsoldos-, rabló- és kivégzőbandák is részt vettek. Ez is egyike az orosz történelem titkolt eseményeinek; a jövőben ezt is tárgyalni fogom. A másik „forradalmat”, ami korábban következett be, a novemberi mintájára Nagy Júliusi Szocialista Forradalomnak kellene nevezni.

A februári forradalmat követően 1917 áprilisában Lenin hazatért Petrográdra. 1917 júliusában a szovjetekben folyó választásokkal egy időben a bolsevikok puccskísérletet hajtottak végre, amit azonban a Kerenszkij-kormány sikerrel meghiúsított, és a bolsevik párt illegalitásba kényszerült. Lenin – oroszországi bujkálás után – végül is Finnországba menekült, itt írta Állam és forradalom című könyvét, amiben – részben Marxnak a francia kommünről írt írásaira támaszkodva, részben őt kiegészítve – kifejtette a forradalmi hatalomátvétel legfőbb elveit. Kapcsolata a párt többi vezetőjével mindvégig megmaradt. 1917 szeptemberében Kornyilov tábornok levert monarchista puccskísérletét követően Lenin pártja működését ismét engedélyezték, de a vele szemben kiadott elfogatóparancs továbbra is érvényben maradt. Őszre, érzékelve az erőviszonyok megváltoztatását és Kerenszkij kormányának végletes meggyengülését, Lenin több levélben szenvedélyes hangon követelte a hatalom fegyveres átvételét. A párt többi vezetője – elsősorban Zinovjev és Kamenyev – nem osztották álláspontját, így erre csak akkor került sor, amikor titokban visszatért Petrográdba. 1917. november 7-én (a Julián naptár szerint október 25-én, innen az októberi forradalom elnevezés) és 8-án a Vörös Gárda elfoglalta Petrográd stratégiai pontjait, és bejelentették, hogy a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa vette át. A minisztereket letartóztatták, de Kerenszkijnek sikerült elmenekülnie.

Júliusban tehát a bolsevikok sikertelen „forradalmat” (lázadást) robbantottak ki. Ezt leverték, többek között a petrográdi garnizon segítségével. A bolsevikok ellen hajszát indítottak, ezért ők illegalitásba vonultak. Lenin előbb Oroszországban bújt el, majd Finnországba menekült, Trockijt, Kalinyint és másokat viszont letartóztatták. Ezt a „forradalmat” megelőzte, hogy az Ideiglenes Kormány már nem térhetett ki az antantnak tett ígérete elől, és nem halogathatta tovább a központi hatalmak elleni támadását. 300 ezer katonájával hadműveletekbe kezdett Tarnopolnál, Viszont nagy vereséget szenvedett. A frontra küldött katonák fele elesett vagy fogságba került. A bolsevikok békés tüntetést szerveztek, de a részvevőket arra biztatták, hogy vigyék magukkal fegyvereiket. Nem csoda, hogy ebből nagy lövöldözés lett, ami szabályos utcai harccá alakult. Ezt leverték: megint egy kézben volt a hatalom.

Szeptember elején jött a Kornyilov-lázadás. Az anarchiát a hadsereg főparancsnoka Petrográd elfoglalásával és rendteremtéssel akarta felszámolni. Tervét a tábornok állítólag egyeztette Kerenszkijjel, aki csatlakozott elképzeléséhez. Később Kerenszkij visszatáncolt, úgy gondolta, hogy ha szövetkezik a katonai puccsal, elveszíti politikai hitelességét és politikusi jövőjét. Ezért szembefordult Kornyilovval és a bolsevikokat is segítségül hívta Kornyilov lázadásának leverése érdekében. A letartóztatott bolsevikok szabadlábra kerültek. A Petrográdi Szovjetben még tovább erősödtek: Trockij lett az intézmény elnöke. A Kerenszkij-kormány elpuskázta annak lehetőségét, hogy kezébe vegye és megtartsa az osztatlan hatalmat. Majd jött a negyedik szakasz, amikor a bolsevikok újabb lázadásba kezdtek. Megbuktatták a Kerenszkij-kormányt. És tagjai közül, akit tudtak letartóztattak.

  A visszavont angliai befogadás

Az Ideiglenes Kormány külügyminisztere, Pavel Miljukov (1859 – 1943) megpróbálta elérni, hogy Miklóst unokatestvére, V. György (1865 – 1936), az Egyesült Királyság királya és India császára fogadja be Nagy-Britanniába.

A kérést az angolok először akceptálták, nem sokkal később viszont visszakoztak. Hogy ki fogadta el, majd ki táncolt vissza: abban mára sem alakult ki egységes álláspont. Az egyik változat szerint György fogadta el, hogy befogadja a brit királyi udvarba unokatestvérét és családját. Aztán meggondolta magát, amit két dologgal indokolt. Az egyik Anglia elszegényedése, ami miatt megütközést keltene a cári család vendégül látása. A másik pedig az, hogy félt a forradalom importjától. Elállása az ügylettől olyan határozott volt, hogy miniszterelnöke sem tudta meggyőzni arról, hogy elígérkezése után már nem léphet vissza. Állítólag megtiltotta, hogy a cári család tagjai beutazzanak Nagy-Britannia területére, illetve, hogy ha már ott vannak, akkor továbbra is ott tartózkodjanak. Ez az állítás azonban legalább egy ténynek ellentmond. Így például annak is, hogy a cár édesanyjának, Marija Fjodorovnának és több nagyhercegnek stb. hadihajót küldtek az angolok a Krímbe, hogy kimentsék őket. Kétszer is. Először egy részük, így Marija Fjodorovna is úgy ítélte meg, hogy nincs közvetlen veszélyben, maradhat. Néhány hónap alatt annyit változott a helyzet, hogy amikor egy másik hadihajó is kísérletet tett, örömmel elfogadták a lehetőséget. A britek ráadásul egy 2006-ban kutathatóvá vált dokumentum szerint hosszabb ideig foglalkoztak a királyi család kimentésével: a brit katonai titkosszolgálat nem hagyta abba a biztonságos mentés feltételeinek kutatását.

II. Miklós (balról) és V. György (kultpro.ru)

Az Ideiglenes Kormány számára kényelmes megoldás lett volna a cári család Angliának való átadása. Murmanszkba szállították volna őket, ahol átadták volna a Romanovokat a brit haditengerészeknek. Hogy ezt valójában mennyire akarta az Ideiglenes Kormány, azt nehéz megítélni. Kerenszkij a Petrográdi Szovjetnek az elnökhelyettese is volt. Ez az intézmény már megalakulásakor nagyon erős volt, komoly nyomást tudott gyakorolni. Ők tiltakoztak a cári család külföldre juttatása ellen, bírósági tárgyalást, lehetőség szerint Miklós kivégzését és teljes vagyonelkobzást akartak. Az Ideiglenes Kormány kétarcúságát mutatja az is, hogy a cári család elutazását szoros határidőhöz kötötték. Ezért két gyermek kanyarója miatt akkor sem tudtak volna elutazni, ha fennmaradt volna az angliai befogadás lehetősége.

A cári család élete nyilván nem azon múlt, hogy az angolok befogadják-e, hanem azon, hogy a bolsevikok a terrorra építve hatalomra kerültek és eleve készültek a cári család és a Romanov-rokonság likvidálására. Ennek megvalósítására már 1918 elején intézkedési tervet készítettek. (Ld. később!)

 A cári család költöztetései

A Kerenszkij-kormány nem tudta szavatolni a cári család biztonságát Carkszoje Szelóban. Nem volt a kezében tényleges hatalom, nem tudta volna elejét venni akármilyen atrocitásnak.  Ezért úgy döntött, hogy a cári családot kiköltözteti Carszkoje Szelóból és egy nyugat-szibériai városban, Tobolszkban telepíti le őket. Az áthelyezés lebonyolítása 1917. augusztus 14-én indult. Kerenszkij humánusan járt el, az indulás előtt megszervezte II. Miklós és testvére, a koronáról ugyancsak lemondott Mihail Alekszandrovics nagyherceg találkozóját. Kerenszkij rendelkezett, hogy a cári család magával viheti szükséges bútorait, személyes tárgyaikat, elutazhat velük az a személyzetük, aki önként vállalkozik az útra. Tobolszkban teljesen renovált ház fogadta őket. Mozgásukat alig korlátozták, kimehettek a városba, sétálhattak az utcán, elmehettek templomba. Az őrség sokkal kevésbé keményen lépett fel, mint annak idején Carszkoje Szelóban. A család nyugodt, szabályos életet élhetett.1917. november 7-én a bolsevikok megszerezték a hatalmat. Szinte azonnal, minden gondjuk ellenére már 1918 elején napirendre vették a cári család „ügyének rendezését”. Úgy gondolhatták, hogy addig a szovjethatalom nincsen biztonságban, amíg a cári család, sőt a Romanov család tagjai bármikor az ellenük való fellépés szimbolikus alakjai, zászlóvivői lehetnek. Emlékezzünk Max Hoffmann vezérőrnagy „Elvesztegetett lehetőségek” c. könyvére, ahol a Keleti Front német parancsnoka számba vette, kivel léphetne szövetségre a Romanovok közül. A szovjethatalom félelme nem lett kisebb attól, hogy nehezen lehetett volna megfelelő jelöltet találni, hiszen Mihail Alekszandrovics (1878 – 1918).  nagyherceg lemondott a neki felkínált cári koronáról. Az előző folytatásban olvashattak arról, hogy személyes biztonságát előnyben részesítette karrierjével szemben. A bolsevikok elsőként mégis őt gyilkoltatták meg.

Mihail Alekszandrovics nagyherceg: az első kivégzett (Wikipédia)

Felmerült ugyan az is, hogy – az egyéként valótlanul „koronás mészárosnak” titulált– volt cárt bíróság elé állítják és ezért Moszkvába szállítják. A fennmaradt források egyik része csak a cárról, másik része viszont az egész család bíróság elé állításáról szól. Akárki is volt az egyébként nyilvánosnak elképzelt tárgyalás alanya (akár csak a cár, akár rajta kívül még a felesége és a gyermekei is), a tárgyalás célszerűségét a szovjet kormány megvitatta. Trockij a tárgyalás mellett volt, ő képviselte volna a vádat. Lenin viszont nem lelkesedett a nyilvános tárgyalás mellett: főleg a tárgyalás időszerűsége tekintetében voltak kétségei. Ezért a döntést elnapolták és többé a Népbiztosok Tanácsában már nem vették elő. (Másutt viszont, mint alább láthatjuk, elővették.) A cári család kivégzése után, tehát 1918. július 17-e után a bírósági tárgyalás végképp okafogyottá vált.

Jekatyerinburgba. És élve

A bolsevikok 2. számú vezetője, Szverdlov által vezetett Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (ÖVM) azonban a kormány döntése ellenére és a súlyos belpolitikai helyzet ellenére (például a megindult és lehengerlő erejű német támadás dacára) 1918. április 1-én engedélyezte a Romanovok Moszkvába szállítását és mindannyiuk bíróság elé állítását. (Szverdlovról és szerepéről később hosszabban is szó lesz.) Ezt a rendeletet aztán néhány nappal később az ÖVM visszavonta. Ezentúl a bolsevikok által kidolgozott terv alapján és a cári család ügyének „rendezését” a legfontosabbnak tartott Romanovokéval hangolták össze. A helyszín és az időzítés szempontjából is. Ennek a tervnek az egyik lényeges eleme a cári család és a listán szereplő Romanovok, valamint hozzájuk ragaszkodó személyzetük összegyűjtése és elsősorban az Urálba való szállítása volt. Egy másik lényeges eleme a leszámolás, mivel egyértelműen ezt célozta maga a terv, illetve az „intézkedések” sorrendjének meghatározása. Hogy mely csoportok időben hova kerültek, azt számos szempont alapján döntötték el. Emiatt került a likvidáltak elejére Mihail Alekszandrovics és vele a száműzetést vállaló emberei. (A terv részleteire és az áldozatok személyeire később térek vissza.)

Az 1905-ös forradalom óta az uráliak Szverdlov embereinek számítottak. Szverdlov akkor ott tevékenykedett, saját harci egységeket hozott létre, amelyek brutalitásukról voltak hírhedtek. Az uráliaknak nem tetszett Szverdlov április 1-jei döntése és követelték, hogy a cári családot helyezzék az ő felügyeletük alá. Ennek engedett az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (ÖVB) és 1918. április 6-án új határozatot hozott. Ezek szerint a cári családot és személyzetüket, az összes letartóztatottakat az Urálba szállítják, Jekatyerinburgba. Az átköltözést Vaszilij Jakovlevre (Mjácsinra) bízták, akit Szverdlov jól ismert az 1905 – 1907-es orosz forradalom idején együtt végzett munkájukból. Igazi neve Mjacsin volt, egyik titkos neve: Jakovlev (1886 – 1938). A parancsnok kinevezésével Lenin is egyetértett.

Konsztantyin Mjacsin, alias Vaszilij Jakovlev 1918. április elején alakulatával Moszkvából Tobolszkba érkezett. Azt a parancsot kapta a bolsevik vezetéstől, hogy vigye II. Miklóst és családját az „Urál vörös fővárosába”, Jekatyerinburgba. (Az okiratot a kutatók fedezték fel az Orosz Föderáció Állami Levéltárában.) Küldetése leírását is megkapta, amit személyesen Szverdlov fogalmazott meg az uráliaknak:

———

„Kedves elvtársak!

Ma közvetlen vonalon figyelmeztettem önöket, hogy önökhöz utazik Jakovlev elvtárs. Tegyék lehetővé, hogy Miklóst az Urálba szállítsa. Az a véleményünk, hogy Jekatyerinburgban kellene maradnia. Döntsék el maguk: börtönben akarják-e elhelyezni, vagy valamilyen villában. Utasításunk nélkül sehova nem szállíthatják.

… Jakovlev feladata, hogy Nyikolajt élve Jekatyerinburgba szállítsa és ott adja át vagy az elnöknek, Beloborodovnak, vagy Goloscsokinnak. Jakovlevnek a legpontosabb és a legrészletesebb instrukciókat adtuk.

Elvtársi üdvözlettel: Ja. Szverdlov

  1. IV. 1918.”

 

—————

Marija nagyhercegnő díszegyenruhában (Wikipédia)

 Jakovlev 200 főt számláló egységével az április 20-i napokban jelent meg Tobolszkban. Közölte az uralkodóval, hogy el kell vinnie Tobolszkból. Mivel a (volt) trónörökös, Alekszej beteg volt, a volt uralkodóval a cárné, lányuk, Marija nagyhercegnő, V. A. Dolgorukov adjutáns és Botkin, az orvos utazott. Velük volt még Anna Gyemidova szobalány, Terentyij Csemudurov inas és Iván Szednyov tiszthelyettes, inas.  Szednyovot néhány nappal a cári család lemészárlása előtt letartóztatták és azonnal agyonlőtték.

Herceg Vaszilij Dolgorukov (1868 – 1918, halála helye: Jekatyerinburg) vezérőrnagy, a cár mellett szolgálatot teljesítő tanácsadó volt, aki önként vállalta, hogy elkíséri száműzetésébe az uralkodót. Jekatyerinburgba megérkezve letartóztatták, a cári családtól különválasztották, a börtönbe vitték.  Néhány nappal Miklós kivégzése előtt a temetőbe szállították és ott kivégezték. Róla is lesz még szó. 2009-ben őt is rehabilitálták; a Külföldi Orosz Pravoszláv Egyház pedig 1981-ben szentté avatta.  A többi gyerek Tobolszkban maradt a beteg cáreviccsel, abban a reményben, hogy később csatlakozni fognak. 1918. április 26-án a Romanovok – géppuskások fedezete alatt – elhagyták Tobolszkot, 27-én este Tyumenybe érkeztek. 30-án a vonat befutott Jekatyerinburgba, ahol Jakovlev átadta az uralkodói párt és Mariját Alekszandr Beloborodovnak (1891 – 1938), az Uráli Szovjet elnökének.

Ő volt az, aki 1918. július 12-én aláírta a cári család halálos ítéletét. Lenin megjutalmazta Beloborodovot, aki Lenin életében magas állásokat kapott. 1919-ben tagja lett az Orosz Kommunista Párt (bolsevikok) Központi Bizottságának, 1919-ben a Szervezési Iroda tagja lett. 1919. március 25-én majdnem megválasztották Szverdlov utódjának az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság elnökének. Végül Kalinyinnal szemben alulmaradt. 1921. november 29-étől ő lett a belügyi népbiztos helyettese, 1923. augusztus 30-ától pedig a belügyi népbiztos. Lenin halála után a hatalmi harcban Trockijt támogatta. A baloldali ellenzék tagja lett. 1927 novemberében kizárták a pártból, eltávolították az NKVD-ből. Az OGPU különleges értekezlete száműzte és Arhangelszkbe küldte. 1930-ban kijelentette, hogy szakított a trockizmussal, ezért helyreállították párttagságát. A kereskedelem irányító posztjainak egyikén kapott munkát. 1936. augusztus 15-én letartóztatták. A Ljubkanka börtönébe került. 1938. február 10-én a Kommunarka lőtéren agyonlőtték; a halálos ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma hozta meg. És most jön egy igazi csattanó: 1958-ban (Hruscsov alatt) rehabilitálták és 1962-ben helyreállították párttagságát. Egyébként 1938-ban feleségét is agyonlőtték. Vannak adatok arra vonatkozóan, hogy II. Miklós átutazása idején az uráli területi vezetés megkísérelte meggyilkoltatni a cárt. (Joffe G. Z. „Filippov bírósága”. Kinek az utasítására lőtték agyon a cári családot? Nauka i zsizny. 2010/8.) Később Beloborodov befejezetlen visszaemlékezéseiben ezt írta:

Úgy gondoltuk, hogy nincs is szükség arra, hogy Miklóst Jekatyerinburgba szállítsuk, úgyhogy, ha kedvező feltételek adódnak az átszállítás idején, őt út közben agyon kell lőni. Ilyen utasítása volt Zaszlavszkijnak, aki egész úton arra törekedett, hogy lépéseket tegyen a megvalósítás irányában, bár eredménytelenül. …Szándékát Jakovlev kiismerte”. Közben Jekatyerinburgban ülésezett az Orosz Kommunista Párt (bolsevikok) 4. uráli területi konferenciája, ahol a delegátusok többsége a helyéről nyilatkozott a Romanovok minél gyorsabb kivégzése mellett, hogy megelőzzék a monarchia visszaállításának kísérletét. (Latisev A. G. A nem titkosított Lenin. Moszkva, 1996. És Buranov Ju. A., Hrusztaljov V. M.: A Romanovok. A dinasztia pusztulása. Moszkva, Olma-Pressz, 2000.)

Letartóztatások

Komoly ellentétek alakultak ki a Jekatyerinburgból kiküldött különítmények és Jakovlev emberei között. Különösen azok után, hogy az utóbbiak kiderítették, hogy az előbbiek meg akarják út közben gyilkolni a volt uralkodót. Ezeket az ellentéteket csak Moszkva segítségével sikerült csökkenteni, Moszkva ugyanis mindkét oldal vezetője volt. Moszkva Szverdlov személyében követelte, hogy az uráli vezetés garantálja a cári család biztonságát. És csak azután, hogy ez megtörtént, erősítette meg parancsát, hogy Jakovlev vigye a Romanovokat az Urálba.

Alekszej cárevics 1917-ben. Egy év múlva, 13 évesen agyonlőtték (kutpro.ru)

1918. május 23-án érkeztek meg Jekatyerinburgba Miklós Tobolszkban hátrahagyott gyermekei. A megérkezés után azonnal letartóztattak a gyerekeket kísérők közül négy személyt: a cár adjutánsát, Ilja Tatiscsevet (1859 – 1918, halála helye: Jekatyerinburg), a cárné, Alekszendra Fjodorovna inasát, Alekszej Volkovot (1859 – 1929), a nevelőnőt, Anasztázija Gendrikovát (1888 – 1918, Perm), valamint Alekszandra Snejdert (1856 – 1918, Perm), a cárné felolvasónőjét.

Tatiscsevet és a korábban a cári párral érkezett Dolgorukovot Jekatyerinburgban, a temetőben lőtték agyon néhány nappal a cári család kivégzése előtt. Gendrikovát, Snejdert és Volkovot a cári család kivégzése után átvitték Permbe, mivel Jekatyerinburgot ki kellett üríteni a Csehszlovák Légió és a fehérek érkezése előtt. Permben a Cseka túszokként halálra ítélte őket. Az ítéletet hosszas gyaloglás után, 1918. szeptember 3-ról 4-ére virradó éjjel, egy mezőn hajtották végre: valakit agyonlőttek, másokat a lőszerrel való takarékosság érdekében agyonütöttek. Volkovot nem tudták kivégezni, mert sikerült elmenekülnie a kivégzés helyéről.  A kivégzetteket el sem földelték: beledobták őket egy öntözőcsatornába.

Pavel Bikov (1888 – 1953) orosz forradalmár, bolsevik és szovjet állami vezető volt. Több olyan könyv szerzője, ami az uráli eseményekről szól. Leghíresebb munkája az „A Romanovok utolsó napjai”, amit többször is kiadtak. Bikov beszámolt arról is, hogy kit láttak Dolgorukovban. Dolgorukov letartóztatásakor gyanúsan viselkedett. Két térképet találtak nála Szibériáról és jelentős pénzösszeget. Minden bizonnyal a Romanok megszöktetését tervezte.

Szabadítási kísérlet vagy provokáció?

Nyilván az utóbbit jelentette „egy tiszt” levelezése, csak sajnos a cár és családja ezt nem látta át. Pedig ugye az érkező és kimenő postát cenzúrázzák. 1918. június 27-én II. Miklós naplóbejegyzésében számol be arról, hogy jelentkezett egy szabadító: „A napokban két levelet is kaptunk, egyiket a másik után, amiben közölték velünk, hogy elkötelezett emberek megkezdték előkészületeiket szabadításunkra!” A levelet úgy írták alá, hogy az Orosz hadsereg tisztje. Már az első levélnek nagy hatása volt: több este nem vetkőztek le, várták, amire vágytak.

Az archívumban nem is két, hanem négy ilyen levél van. Az egyikben, amiről a cár is megemlékezik egy másik bejegyzésében, azt kérték, hogy küldje meg a volt uralkodó a ház tervrajzát: a szobákét, amelyeket elfoglalnak, a bútorok elhelyezését és közöljék, hány órakor szoktak lefeküdni aludni stb.

Június 28-án válaszoltak: „Nem akarunk és nem tudunk elmenekülni. Csak erővel vihetnek el minket innen, ahogy erővel hoztak ide Tobolszkból. Ezért ne számítsanak a mi aktív segítségünkre. (…) Maguk gyűjtsenek információt rólunk. Az ablakokból létra nélkül lejutni teljesen lehetetlen. Lent, a ház mellett géppuskát állítottak fel. (Aláhúzzuk: Hagyjanak fel a gondolattal, hogy elrabolnak minket.)”

Bár a cári család igyekezett furfangosan megfogalmazni a válaszait, azt megfigyelőik annak tarthatták, aminek akarták. Ők döntöttek erről is. Nem véletlen, hogy a levelezést bizonyítéknak használták fel arra, hogy összeesküvés zajlik, aminek célja a cári család megszöktetése. Így már két okkal is indokolni lehetett, ha nem is meggyőzően, hogy le kell zárni a cári család ügyét, likvidálni kell őket. Az egyik a Csehszlovák Légió és a fehérek közeledése Jekatyerinburghoz és a város általuk való elfoglalásának nagy valószínűsége, a másik pedig egy kiagyalt összeesküvés, ami a cári család megszöktetését célozta volna.

A kivégzést és a nyomok eltüntetésének sikertelenségét sokan feldolgozták. Megismételni az elmondottakat most sem kívánom. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos fontos részletekre, amelyekre reflektálnom kell, ezt ne tenném meg. Ezért tehát az említett tárgykörben inkább kiegészítéseket és korrekciókat fogok tenni, vagy hangsúlyosabban fogok cáfolni, amennyiben ezt szükségesnek tartom.

Olga nagyhercegnő: 22 évet élhetett (Wikipédia)

Csodálatos megmenekülések

A csoda meglehetősen ritkán fordul elő. Mégis a cári család és személyzet lemészárlásakor (legalább) három ilyen eset is történt. Háromról mindenesetre tudhatunk.

Már szó volt Alekszej Volkov csodás megmeneküléséről: ő a tömeggyilkosság helyszínéről el tudott szökni és még 11 évet élt. Természetes halállal halt meg 1929-ben. Aztán ott van Tyerentyej Csemodurov (1849 – 1919) esete. Ő a cári család első csoportjával tért vissza, inas volt és sok éve a cári család szolgálatában állt. Mégis Jekatyerinburgba való megérkezése után gyanúsnak találták és letartóztatták. De nem vitték be a városi börtönbe, hanem az Ipatyev ház egyik szobájába zárták be. Csemodurov megbetegedett és kérte a cár engedélyét, hogy kilépjen szolgálatából. Az uralkodó az engedélyt megadta, de a városi hatóság nem engedte el, hanem a börtönkórházban helyezte el. Amikor a város kitelepítésére sor került, összeállították a kivégzendő betegek listáját. Szinte minden beteg rákerült, de Csemodurovról megfeledkeztek. Pontosabban arról feledkeztek meg, hogy megnézzék a papír másik oldalát. Az első oldalon elfogyott a hely, az ő neve ott már nem fért rá a papírra. Áttették tehát a hátoldalra, amit elfelejtettek megnézni. Így élt még egy évet, ő lett a 8 nap múlva bevonuló fehérek egyetlen élő tanúja.

Anasztázija Moszkvában Sztálinnál járt

A harmadik eset főszereplője az egyik nagyhercegnő, Anasztázija, aki a kivégzések idején 17 éves volt. Az ő neve már sokszor felmerült, most viszont olyanok próbáltak meggyőződni az állítás valóságáról, mint Sztálin és Berija, valamint apparátusaik. Minden jel arra mutat, hogy az igazi Anasztáziát találták meg. Ha ál-Anasztáziát gyanítottak volna benne, aligha élte volna túl az ismerkedést. Erről a történetről Szergo Berija oroszul kiadott könyvében olvashatunk (Moj otyec Lavrentyij Berija, Szovremennyik, Moszkva, 1994.) Az oroszul és a nyugati nyelveken kiadott kötetetek – mint már erről szó volt – tartalmilag nem azonosak. Ebben a kötetben egy egész fejezetet szentel Szergo Berija a történetnek és annak is, hogy Sztálin Leninnek tulajdonította a cári család lemészárlását. (De erről majd nemsokára.) A következő folytatásban be fogom idézni azokat a táviratokat, amelyeket Szergo Berija gyűjtött össze, és amelyek a cári család meggyilkolásának szándékáról és annak megtörténtéről szólnak. És amelyeket Leninnek és Szverdlovnak címeztek.

Kezdjük Anasztázia megtalálásával, amit szintén e könyv alapján osztok meg az olvasóval. Szergo ezt a történetet részben apjától, részben anyjától hallotta. Apja pedig közvetlen tapasztalatain kívül azt is el tudta mondani, amit Sztálintól hallott, hiszen nem volt ott e találkozások nagy részénél.

Nem sokkal a háború befejezése után történt. Addigra Szergo már tiszt volt, elvégezte a Katonai Akadémiát és Moszkvában szolgált. Kevés szabad idejében szívesen ment színházba. Aznap az Iván Szuszanyint játszották, amit Szergo már nagyon sokszor látott. Ezért anyja invitálására szabódott eleinte. Az anyja azzal beszélte rá, hogy ha elmegy vele a Nagy Színházba, érdekes embert tud neki mutatni. A földszinten a hatodik vagy hetedik sorban ültek, elég közel a páholyhoz, ahol egy ismeretlen asszony ült. Az ő kedvéért hoztalak el – közölte az anyja. Szergo nézi: már ősz hajú az asszony, sötét ruhában van és nagyon kifejező az arca. Az egész előadást végigzokogta. – De hát tudod, ki ő? – érdeklődött az anyjától. Szergónak ugyanis fogalma sem volt erről. – Ő II. Miklós lánya, Anasztázia nagyhercegnő… Szergo természetesen elképedt. Tudta ugyanis, hogy az egész cári családot 1918-ban, az Urálban agyonlőtték.

Anasztázija nagyhercegnő 17 évesen (Wikipédia)

Anyja megígérte, hogy a történetet majd otthon elejétől a végéig elmeséli. Az egész már a színházban teljesen hihetetlennek tűnt. A háború után, a Nagy Színházban ülnek, és egyszer csak előbukkan a nem létből Anasztázia nagyhercegnő. Néhány percnyi járásra vannak a Kremltől, ahol ezekben az esti órákban, mint mindig, dolgozik Sztálin. Az a Sztálin, aki több évtizede megszemélyesíti a Rendszert. Szergónak is úgy tűnt, senkinek nem lehetett esélye arra, hogy a vérengzést túlélje. Vagy mégis?

Otthon tehát folytatódott a történet, amit Szergo nagyjából így foglalt össze. Már a háború után apámhoz (L. Berija) fordult egy tiszt. Egy százados, vagy talán őrnagy. Amit elmesélt, az első hallásra meglehetősen különösen hangzott. A háború idején súlyosan megsérült Lengyelországban. Bementek egy pravoszláv kolostorba, hogy segítséget kapjanak. A kolostorban a mi tisztünk megismerkedett a rendfőnöknővel, közöttük bizalmi kapcsolat alakult ki. A rendfőnöknőnek kellemes volt egy orosszal oroszul beszélgetni. Később az apácafőnöknő szavát vette a tisztnek, hogy hallgatni fog arról, amit elmond. Bevallotta, hogy ő II. Miklós lánya, Anasztázija. Nem tudni, mi ösztönözte ezt a tisztet arra, hogy hazatérve a háború után elmesélje a történetet apámnak. De azt, hogy hozzá fordult: tény. Természetes, hogy végighallgatva ezt a hihetetlen történetet, apám jelentette azt Sztálinnak. Igaz, a tiszt apám szavát vette, hogy semmi rossz nem történhet Anasztáziával. Sztálin kételkedett: nyilván névbitorló lehet. Ellenőrizze! Úgyhogy az apácafőnöknő beutazását Sztálin hivatalából intézték.

Ioszif Visszarionovics Sztálin úgy döntött: ennek a tisztnek kell Lengyelországba utaznia és javasolnia a hölgynek, hogy jöjjön a SZU-ba. Természetesen csak akkor, ha ő is ezt akarja. Úgy tűnik, hogy bizalmat keltett az a körülmény, hogy a zárdafőnöknő megkérte az orosz tisztet, hogy senkinek és soha ne meséljen arról, amit megtudott. Tudom – írja Szergo –, hogy Anasztázija Nyikolajevna beleegyezett abba, hogy a SZU-ba utazzon. Két hétig élt Moszkvában, egy számára kijelölt villában. A tiszt végig vele volt. Természetesen senki nem tudott arról, hogy ő az utolsó orosz cár lánya. Múzeumokba látogatott, színházba járt. Elutazott Leningrádba. Az ellenőrzés részleteit és más hasonlókat nem ismerek, de hallottam apámtól, hogy felajánlották neki: maradjon a SZU-ban és teljes állami ellátást biztosítanak neki. Ő azonban az ajánlatot visszautasította. Elmondta, hogy fogadalmat tett Istennek, hogy ha elengedik, visszatér a kolostorba. Tudom, hogy visszatért Lengyelországba. Többet II. Miklós lányáról nem hallottam. A nagyhercegnő egyetlen kéréssel fordult a szovjet kormányhoz: kérte, hogy titokban temessék el halála után a cári kriptában, Leningrádban – írta Szergo.

Szergónak meggyőződése, hogy ezen a nyomon a történészeknek el kellene indulniuk, hogy tisztázzák: került-e oda holttest az utóbbi években, és meg lehetne azt vizsgálniuk. Szergo szerint Anasztázia és a cárevics túlélése (ő később meghalt) annak lehet köszönhető, hogy jóval több ember volt a cár személyzetében, mint ahányról tudunk. Így például Botkin doktor egyik rokona, egy 14 éves kisgyerek, aki hasonlított a cárevicsre. És Botkin a saját lányát is feláldozta, hogy Anasztáziát megmentse. A foglyoknak nyilván volt információjuk arról, mit terveznek ellenük. És igyekeztek a helyzethez alkalmazkodni. Erre két körülmény is utal. Az egyik az, hogy a szokásos lefekvési időn túl aznap még három óra hosszat fennmaradtak. A másik az, hogy amikor a cárevicset a család kérésére lehozták, az egyik kivégző feljegyzése szerint a Romanovok arcán megkönnyebbülés volt látható.

Két kérdés izgat

Az egyik az, hogy kik a cári család meggyilkolásának legfelsőbb felelősei. Vajon őket az akkori uráli vezetésben kell keresni, vagy sokkal feljebb?

Ezzel kapcsolatban változott ugyan az álláspont az évtizedek során, de sajnos visszakanyarodni látszik oda, ahonnan elindult. A szovjet történettudomány szerint az Uráli Területi Szovjet hozta meg a döntést, a központi szovjet vezetést kész helyzet elé állította. Ezután jött a peresztrojka időszaka, amikor ezt a verziót kritika alá vonták. Az 1990-es évek elején alternatív változatot alkottak, ami szerint a helyi hatalom a központi hatalom direktívái nélkül nem hozhatott volna döntést. És nem vehette volna magára a felelősséget, hogy a moszkvai vezetésnek alibit adjon. A peresztrojka lezárulása után megint változott a felfogás. Elismerik, hogy Lenin kétségkívül megszervezhette volna a gyilkosságokat úgy, hogy a felelősséget a helyi szervekre keni. Ha ennek lett volna az adott esetben értelme. Ezt az álláspontot képviseli A. G. Latisev, aki sokat foglalkozott a cári család likvidálásának körülményeivel. Szerinte Lenin megtehette volna, hogy áthárítja a felelősséget a helyi szervekre, ha érdekében állt volna a cári család kivégzése. Ugyanúgy, ahogy ezt Kolcsak esetében megtette. Latisev úgy gondolja, hogy Lenin nem akarta rontani II. Vilmos német császárral a kapcsolatát, aki közeli rokona volt a Romanovoknak és ezért nem adott volna engedélyt a kivégzésre.

Mondhatom, hogy kapkodom a fejem, hiszen a németek rákényszerítették a szovjeteket a Breszt-litovszki békére, majd, amikor azok nem tartották be, például a forradalom exportját ismét erőltették, a németek néhány nap alatt elfoglalták Oroszország nagy részét. Aztán az eszerek – Dzerzsinszkij papírjával – behatoltak a német nagykövethez és meggyilkolták.

A cári család lemészárlásának körülményeit és az érintett személyek felelősségét az Orosz Föderáció Főügyészségének ügyészségi fővizsgálója a kiemelt ügyekben és fő kriminalistája, Vlagyimir Nyikolajevics Szolovjov (1950 –)   éveken át vizsgálta. A munka 1991-ben kezdődött és 2017-ben ért véget az interneten található adatok szerint. A rendelkezésre álló dokumentumokat és egyéb bizonyítékokat állítólag mind megvizsgálhatta. Megállapításairól vaskos jelentést tett közzé, az 1998-ban kiadott nyilvános jelentést módom volt elolvasni. (Ha készült ezután még jelentés, nem valószínű, hogy a lényeges megállapításokon változtatott volna. Erre utalnak későbbi interjúi.) Azok után, amit Leninről és Szverdlovról, valamint sok-sok kiadott dokumentumról és nyilatkozatról manapság tudni lehet, el kell csodálkoznom azon, hogy Lenint és Szverdlovot nem tartja felelősnek a cári család lemészárlásáért. Vizsgálata legnagyobb eredményének az ő tisztázásukat tartja. E tárgykörben több interjút is adott Szolovjov. 2009. június 6-án jelent meg a Pravdában az egyik interjú – ezzel a címmel: „Lenin nem bűnös a cári család agyonlövésében! Szenzációs interjú a főügyészség különleges ügyekben eljáró fővizsgálójával, V. N. Szolovjovval.”

Szolovjov ügyész felmentette Lenint és Szverdlovot

Az interjú bevezetője szerint „az 1918. július 17-i jekatyerinburgi tragédia, amiben agyonlőtték az utolsó cár családját, a szovjetellenes „peresztrojka” és a burzsoá „reformok” évei alatt hatalmas politikai spekulációk ürügye lett. Ezt akarta kihasználni céljaira Jelcin. Erre emlékeznek minden antikommunista kirohanáskor. Ha valaki újra és újra a lenini mauzóleum lebontásáért kiabál, a jekatyerinburgi eseményekkel a bolsevik vezető elleni fő vádpontok egyikét hozza elő.”

A jelentés fő eredményét a Pravda újságírója így összegezi: az ügyész arra a következtésre jutott, hogy a cári család agyonlövése nemcsak, hogy nem Lenin kezdeményezésére történt, hanem Lenin nem is értett vele egyet!

Szolovjov arra hivatkozik, hogy Leninnek nem volt vidéken tekintélye. Ennek a fő oka a breszt-litovszki béke volt, amit vele kapcsoltak össze. A breszti béke ugyanis kompromisszum volt, a radikálisok viszont a kompromisszumok ellen vannak. Nem a békés építés hívei, hanem a forradalmi tűz továbbszításáé.

Szolovjov politikai jelentést írt

Szakmai helyett. Szolovjov láthatóan nem ügyészi, nem történészi, hanem politikai nyilatkozatot tesz. A Berija cikksorozat egyik folytatásában a jelentésről ezt írtam: „El lehet képzelni, hogy erről ennyit tudott a különleges ügyész feltárni? Lenin és Szverdlov elrendelőként nem nyert pl. megerősítést. Pedig mondjuk Szergo Berija az apjáról megjelent egyik könyvében Sztálinra hivatkozik ennek bizonyságául. Tehát, hogy Lenin ötlete volt, amiről le sem lehetett beszélni, ragaszkodott a cári család likvidálásához. Ő ezt apjától, Lavrentyij Berijától hallotta, akinek Sztálin idézte fel az akkor történteket.” Szergónak ez a könyve oroszul jelent meg, de ott sem ment ennek utána egyetlen történész sem.

Szergo Berija oroszul megjelent könyvében a cári család meggyilkolásáról és fő felelőséről így számol be:

„II. Miklóst és családját agyonlőtték. A kivégzés kezdeményezője Vlagyimir Iljics Lenin volt…Na és Szverdlov? Ő szintén ragaszkodott a kivégzéshez, bár semmilyen veszélye nem volt annak, hogy a cári családot, mondjuk a csehek elrabolják, vagy valaki más. Mindezt már később gondolták ki…Csak azt mondom, amit apámtól (L. Berijától – Sz. B.) tudtam meg. Apám pedig azt mondta el, amit Sztálin osztott meg vele.

Agyonlőni gyerekeket, asszonyokat: ez természetesen a legnagyobb aljasság. Pontosan így ítélte meg ezt apám is. És Sztálin is, aki nem támogatta ezt a döntést. Emlékszem, ezeket mondták: magát a cárt agyon lehet és kell lőni ilyen helyzetben, de a többieket, köztük a gyerekeket kivégezni, erre semmi szükség nem volt. Mindenesetre Sztálin így gondolta. Lenin, ismétlem, ragaszkodott a kivégzéshez…

Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy Lenin állt a cári család agyonlövése mögött! Jellemző az is, hogy a felelősséget a Jekatyerinburgi Szovjetre hárította.”

Lenin volt az erőszak letéteményese. Erre a Berija-cikksorozat korábbi folytatásaiban felhívtam a figyelmet. Néhány példa: „A XX. kongresszuson elhangzott titkos Hruscsov beszéd után, ami Sztálinnal és Berijával, sőt Berija „bandájával” foglalkozott, az utóbbiakkal fröcsögő kirohanásokban, mocskolódó minősítésekben; a „bizonyíték” nem volt más, mint hogy ott mindez elhangzott Hruscsov szájából. Folyamatos „leninezgetések” közepette, aki mindezt – amit Hruscsov szerint Sztálin és főleg Berija csinált – állítólag nem tűrte volna el. (Holott a terror, az önkény és a személyi kultusz éppen Leninnel kezdődött és nem is „középiskolás fokon”. Ellenpéldaként hivatkoznak Leninre, holott éppen hogy eklatáns példa lehetne.)”

„Nem Lenin után kezdődött! Kun Béla Lenin instrukcióival érkezett haza; a történtek is felhívják a figyelmet arra, hogy a terror nem Lenin után, hanem Leninnel kezdődött. És arra is, hogy nem lehet a terror történetéből a terror főideológusát, Lenint kihagyni, vagy esetleg csak megemlíteni. Nem lenne szabad Sztálinnal kezdeni a sort, mivel Lenin lehetséges utódai között – pl. Szergo Berija értékelése szerint – Sztálin volt még mindig a legjobb „választás”. Trockij sokkal véresebb diktatúrát vezetett volna be, ő e téren mindenesetre jobb követője volt az első vezetőnek, Vlagyimir Iljics Leninnek.”

„Még februárban, de már a forradalom után az új ideiglenes kormány, a Kerenszkij-kormány hozzá akar látni politikai ügyek felderítéséhez. Ezért Pavel Alekszandrovics Alekszandrov (1866 –1940) orosz jogászt, aki vizsgálóként különös sikereket ért el, a legbonyolultabb ügyeket oldotta meg, átvezénylik a nemrég felállított Rendkívüli Vizsgálóbizottságba. 1917 április közepén, tehát amikor Lenin éppen csak megmelegedett Pétervárott, Alekszandrovicsnak azt a feladatot adják, hogy különösen súlyos ügyekben indítson vizsgálatot Lenin ellen. 1917. október 17-én kezdi el Alekszandrovics az utolsó tanúja meghallgatását a bolsevikokról. Vizsgálatait azonban nem tudja lezárni, mert közben kitör az októberi forradalom.”

Úgy gondolom tehát, hogy alaposabban körbe kell járni a kérdést: Lenin és Szverdlov szerepét a cári család lemészárlásában nem lehet csak úgy, érdekből elvetni. Értem én, hogy Oroszországnak nem áll érdekében elsősorban Lenin, de Szverdlov személyére sem ekkora árnyékot vetni. Vagy hagyni, hogy tisztábban lássunk ebben a kérdésben. Mielőtt folytatnánk Lenin és Szverdlov szerepével, nézzük és válaszoljuk meg a másik kérdést.

Nagy Imre (1896 – 1958)

Nagy Imre részt vehetett-e?

A kivégző kommandó tagjait a Szolovjov-csoport alaposan felderítette. A lehetséges bizonyítékokat beszerezte, egymással összehasonlította, ezek között ellentmondásokat nem lehetett felderíteni. Itt tehát nem politikai, hanem szakmai nyomozás folyt. Szolovjov csapata megállapította, hogy a gyilkosságban és annak előkészítésében biztosan 14 személy vett részt; ezek mind oroszok voltak. Felmerültek információk arra, hogy azonosíthatatlan „lettek” is közreműködhettek, de neveiket nem sikerült kideríteni. A gyilkosok nemzetiségi összetétele már akkor komoly érdeklődést keltett, amikor a fehérek bevonulásakor megindult az első vizsgálat a cári család tagjainak kivégzése ügyében. Már ekkor figyelmet keltett, hogy másfél nappal a kivégzések előtt falfirkák jelentek meg a ház falain; ezek az akkor őrségen volt egyes személyek neveit örökítették meg. Bár a feliratok őrségen állókról szóltak, felmerült, hogy nem vettek-e részt a kivégzésekben is. Később előkerült egy lista is, amit egy osztrák internacionalista állított össze. Eszerint összesen 7 „lettről”, vagyis(?) magyarról, osztrák-magyarról van szó, akik a lista összeállítója szerint részt vettek a vérengzésben. És akiket azért nevezik „letteknek”, mert nem tudtak oroszul. Bár a lista nevei és a falfirkák között nincs teljes egybeesés, így pl. a listán szereplő „Nad Imre” neve sem kerül fel az Ipatyev ház falára, ez a továbbiakban nem sokat számított.

A listát egy osztrák internacionalista, Meier állította össze. Figyelmet érdemel az összeállítás dátuma: 1956. Ekkor volt a magyar forradalom. Nagy Imre ekkor volt másodszor miniszterelnök: személye lejáratásához komoly érdekek fűződhettek. Bár családi és személyneve egyaránt nagyon gyakori, pillanatok alatt eljutottak annak kimondásához, hogy az illető (Nad Imre) nem lehet más, mint Nagy Imre, az akkori miniszterelnök. 1956-ban, amikor folyt a magyar forradalom és szabadságharc, a német tömegtájékoztatási eszközöket ellepte egy volt osztrák hadifogoly-internacionalista, a cári család kivégzéséért felelős Uráli Területi Szovjet tagjának a listája. Ez a lista Nagy Imrével együtt összesen 7 „lettet”, vagyis magyart, osztrák-magyart stb. tartalmazott.

A másik kérdés, ami izgat, az ezzel a manipulációval függ össze. Azzal, hogy meghamisították a gyilkoló kommandó tagjainak nemzetiségi összetételét. Ez ugyanúgy hozzátartozik a történelemhamisításhoz, mint a már előbb bemutatott kérdés. Az első kérdésben arra lyukadnak ki – számtalan bizonyíték ellenére –, hogy Lenin és Szverdlov nem játszott főszerepet a cári család kivégzésében, a második kérdésnél – bizonyítékok hamisításával, csúsztatásokkal – két dolgot akarnak elérni. Egyrészt annak alátámasztását, hogy a cári család lemészárlásában a bolsevik hatalom külföldiekre, ahogy általában lenézően nevezik: „lettekre” támaszkodott. A „lettek” ugye olyan emberek, akik nem tudtak oroszul. A magyarok, a zsidók, esetleg az osztrák-magyarok (ez meg mi?) szinonimájaként jelennek meg. Oda akarnak kilyukadni, hogy a cár kivégzésére orosz ember nem lehetett képes. Továbbá le akarják járatni a mártír magyar miniszterelnököt, akinek a rendkívül elterjedt neveiből kiindulva és azt vele kapcsolatba hozva, őt cárgyilkosként és gyerekgyilkosként akarják beállítani. Nem lehet véletlen, hogy ez az összemosás 1956-ban vette kezdetét. Ekkor volt a magyar forradalom: megszervezték bizonyos személyek Nagy Imre lejáratását. 1956-ban, miközben folyt magyar forradalom, a német tömegtájékoztatási eszközöket ellepte egy volt osztrák internacionalista által összeállított lista a cári család gyilkosairól. Közöttük 7 „lettet”, tulajdonképpen magyart talált. Volt közöttük nem egy olyan nevű, akinek neve fel volt vésve az Ipatyev ház falára, jelezve. hogy a gyilkosság előtt 1,5 nappal ott volt őrségen.

A tévedések, hamisítások, csúsztatások itt nem álltak meg. A későbbieket Ivan Plotnyikov történész cikke alapján ismertetem. (O komande ubijc carszkoj szemji i jejo nacionalnom szosztave. Vagyis: A cári család gyilkosainak csapatáról és nemzetiségi összetételéről. „Ural.” 2003/9.)

A történet cikkében később kezdődik, azzal, hogy 1984-ben, az USA-ban kiadtak egy könyvet: „A cári család levelei a száműzetésből.” A könyvet E. E. Alferev állította össze. Ebben elhelyezte azokat a dokumentumokat és visszaemlékezéseket, amelyeket egy volt osztrák hadifogoly bocsátott a sajtó rendelkezésére. I. P. Meier 1918-ban Jekatyerinburgban volt. Meier osztrák, az internacionalisták elnöke volt az Uráli Területi Szovjetben és nyilván sokakat ismert közülük. Meier dokumentumának ezt az elnevezést adta: „A különleges rendeltetésű csapat az Ipatyev házban (1. sz. kamislovi lövész ezred).” Hét név van felsorolva, többek között „Imre Nad” neve.

Ezek a személyek külső őrségen voltak az épületben, amiről a falfirkáik tanúskodnak. Az Ipatyev házban a külső őrség és a belső őrség teljesen külön egység volt és minden tekintetben külön volt választva. A dokumentumban nincs szó arról, hogy a felsorolt hét külföldi részt vett volna a kivégzésben. De mivel neveik ismert cárgyilkosok nevei mellett vannak elhelyezve, az olvasót abba az irányba tolják, hogy ugyanaz lehetett a szerepük.

A könyv összeállítója ráadásul a dokumentumnak azt az elnevezést adta, hogy „A csekista csapat tagjai: nekik kellett Jurovszkij parancsnoksága alatt az Ipatyev házban meggyilkolniuk a cári családot.” Rendkívül sok rágalom keletkezett „Nad Imre” körül, akinek a nevét átírták „Imre Nagyra”.

És most jön a mindennél lényegesebb mondat, ami arról szól: Nagy Imre nem is állhatott az Ipatyev házban külső őrségén sem! Plotnyikov ugyanis leszögezi azt, amit mások is leírtak már. Így például Nagy Imre orosz nyelvű wikipédiája, ahol ez olvasható: Verziók(?) cím alatt: „Edvard Radzinszkij orosz publicista véleménye szerint (Ez vélemény kérdése? – Sz. B.) Nagy részt vett a cári család kivégzésében. Ilyen információ (Információ? – SzB.) jelent meg Elizabeth Heresch osztrák újságíró könyvében, amiben közli Jurovszkij listáját (Létezik ilyen? – SzB.)

Nagy Imre nem is járt az Urálban

„Bár ez a bizonyos Imre Nagy meg van említve a cári család kivégzésében részvevők között, viszont önéletrajzában nem arról ír, hogy az Urálban járt volna, hanem Ulan-Udéban. Nincs Nagy érintettségéről közvetlen bizonyíték, tehát arról, hogy részt vett volna a cári család kivégzésében, ahogy a vele azonos nevű személyéről sincs.”

Plotnyikov viszont nem ötöl-hatol, egyértelműen fogalmaz: „A valóságban Imre Nagy hadifogoly nem járt az Urálban. Az ilyen családi és keresztnevek egyébként Magyarországon rendkívül elterjedtek.”

De a csúsztatásoknak és a butaságoknak ezzel még nincs vége. Két csekista vett részt a kivégzésben, Jurovszkij és M. A. Medvegyev (Kudrin). A többiek nem voltak csekisták. A lista 1918. július 18-áról szól, vagyis egy nappal a gyilkosság utáni állapotot mutatja. Vagy még azt sem, mert az 1. sz. kamislovi lövész ezred július 18-án még nem létezett. Ugyanis 1918. augusztus 10-én állították fel…

Szverdlov a 2. sz. felelős

A következő részben rátérünk majd  arra, mivel bizonyítható, hogy Lenin és Szverdlov döntöttek a cári család sorsáról és általában az összes Romanov sorsáról. Ők maguk is felfogták, hogy különösen durva cselekményekről van szó, aminek közvetlen felelősségéből lehetőség szerint ki akarnak maradni. Ezért ezt a háttérből tették, a felelősséget igyekeztek a helyi szervekre hárítani, de közben velük táviratok segítségével, de közvetlenül is rendszeresen konzultáltak. Viszonylag kevés írásos dokumentum maradt fenn kapcsolatukról és szervezkedésükről, de az is lehet, hogy ezek egy része ma sem nyilvános. Sőt több történész arról panaszkodik, hogy a néhány éve még hozzáférhető dokumentumok közül többet megsemmisítettek és/vagy újra titkosítottak. Arról is nyilatkoznak, hogy a szovjet vezetőkre vonatkozó dokumentumokat Leninnel kezdve sorban felkutatták és titkos irattárakban helyezték el. Ilyen irattárról Szergo Berija is ír angolul megjelent könyvében. A Leninről szóló anyagok közül többet az akkor az apja által vezetett Belügyminisztérium irattárában láthatta. Nem láthatott mindent, ami érdekelte, mert ezt apja sem tartotta volna kívánatosnak. Kutatásaim során több olyan dokumentum létezéséről is meggyőződhettem, amelyekről a történészek azt írták: elvitték a nyilvános irattárból és ma az FSZB irattárában van. Ilyen áthelyezésre és újratitkosításra legutóbb 2017-ben került sor.

Most azonban ez előtt még a 2. sz. szovjet vezető, Lenin jobbkeze, egyben riválisa és a hatalomért való folytatott harcban akármeddig elmenni kész Szverdlov sajátos személyiségéről és tetteiről kell szót ejteni. Jakov Mihajlovics Szverdlovot (Jankel Movsovics Szverdlovot, 1885 – 1919) nemcsak a terror megszemélyesítőjeként, nagyon kegyetlen és gátlástalan emberként, a forradalom ördögeként, a gonosz szimbólumaként, a miszticizmus gyakorlójaként szokták jellemezni, hanem hatalmas munkabírású, kitűnő szervezőkészségű és kikezdhetetlen egészségű vezetőként. Ennek ellenére 33 évesen gyanús körülmények között halt meg: állítólag spanyolnáthában. Ugyanakkor halálának egyszerre több valószínű oka is lehetett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy titokzatos életű forradalmárnak tartották.

Az összes forradalmár között Szverdlov volt a legördögibb. Nyíltan fellépett a forradalmi terror mellett és gátlástalanul valósította meg a terrort a gyakorlatban. Ő adott parancsot a cári család lemészárlására. A Lenin elleni merényletet a vörös terror meghirdetésére és törvényesítésére használta fel. (Ld. Dekrétum a vörös terrorról.) Halotti maszkjában is ördögi mivoltának jelét látták és látják. Igaz ugyan, hogy általában van valami nagyon borzongató a halotti maszkokban, hiszen bennük az eltávozás pillanata dermed meg az örökkévalóság számára. (Ld. Femina). Jevgenyij Csernoszvisztov pszichiáter ezt még határozottabban érezhette Szverdlovnál: „Szverdlov maszkja – a gonosz megtestülése. Viszolyogtató ránézni”.

 

Szverdlov (24smi.ru)

Szverdlov Nyizsnyij Novgorodban született. A várost 1932-ben nevezték át Gorkijjá és 1990-ben nevezték újra Nyizsnyij Novgorodnak. 4 évet végzett a gimnáziumban. Bebörtönözték, többször száműzték. Hivatásos forradalmár–bolsevik volt, szovjet politikai és állami vezető, összesen 12 évet töltött börtönben és száműzetésben. (Egyszer Sztálinnal együtt volt száműzetésben. Szverdlovnak nem volt jó véleménye Sztálinról: túl egyénieskedőnek tartotta.) Az Oroszországi Szociáldemokrata Párt OSZDMP) és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) párt KB-jának tagja. A Pravda szerkesztőbizottságának tagja. Az 1905-1907-es forradalom idején részt vett az OSZDMP (bolsevik) Jekatyerinburgi és Uráli bizottságainak vezetésében. Az 1917. októberi forradalom egyik vezetője. Ismét feltűnt az Urálban, ahol feladata – amennyiben nem sikerült volna Petrográdban forradalmat (sikeres lázadást) kirobbantani, akkor neki kellett volna az Urálban és Jekatyerinburgban megtennie. Az ottani többszöri tevékenységéből adódóan épültek ki erős helyi kapcsolatai az uráli radikális kommunistákkal és volt nagy tekintélye közöttük. Ennek fontos szerepe lehetett a cári család és a többi Romanov sorsának sajátos elintézésében.

 Jakov Szverdlov harci brigádja, kegyetlensége

Szverdlov patologikusan kemény, kegyetlen ember volt. Az intézkedéseiben mindig a legszélsőségesebb határokig ment el. Akárhol is járt, maga köré a legagresszívebb és a legkönyörtelenebb elemeket vonzotta. Az Urálban, az 1905-1907-es forradalom előestéjént Szverdlov létrehozott egy harci osztagot: „Nemzeti felfegyverzés harci osztaga”. A harci brigádhoz tartozni megtiszteltetés volt, ehhez próbát kellett a jelentkezőknek kiállniuk, ami nem mindenkinek sikerült. A próbák ugyanis sajátságosak voltak: „jó gyomor” kellett hozzájuk. Így a cári család egyik leendő gyilkosának, Jermakovnak 1907-ben pártfeladatként meg kellett ölnie egy rendőrségi ügynököt. Jermakov úgy oldotta ezt meg, hogy levágta a még élő ügynök fejét: lefejezte.

Szverdlov (24smi.ru)

Párt és állami karrier

Szverdlov az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság (ÖVB) elnöke (formálisan az OSzSzSzk elnöke) volt 1917 novemberétől 1919 márciusáig: korai haláláig. Mint már írtam, 33 évet élt. 1918 augusztusában – szeptemberében, a Lenin elleni merénylet után a Népbiztosok Tanácsának elnöki feladatait is ellátta. Elnöke volt annak a bizottságnak, amelyik az OSzSzSzk alkotmányának kidolgozásával foglalkozott.

Az ÖVB és az Oroszországi Kommunista Párt (bolsevik) Szervezési Irodájának elnökeként egyik előkészítője volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétzavarásának, a Vörös Terror meghirdetésének, a kozákok önálló politikai és katonai jogoktól való megfosztásának. Ezt a politikát a polgárháború alatt, illetve az utána következő évtizedben alkalmazták. A „kozáktalanítás” egyben vagyontalanításukat is jelentette: elvették ingóságaikat és ingatlanjaikat. Így többek között szarvasmarháikat és elkobozták mezőgazdasági terményeiket, betelepítettek területükre más nemzetiségeket, olyanokat, amelyek földtelenek és szegények voltak, kitelepítettek kozákokat, egész településeket „kozáktalanítottak”. Üdvözölte (valószínűleg megszervezte) a cári család kivégzését. A mai történettudomány egyik csoportja (Leninnel együtt) őt nevezi meg a bolsevik vezetés olyan tagjaiként, akik engedélyt adtak a mészárlásokra.

 Káderképzés és hatalmi nyomulás

Az elbukott júliusi bolsevik lázadás (az első 1917-es „forradalom”?) után, amikor a bolsevikokat már ellenforradalmároknak és német ügynököknek nevezték, utalva Lenin németek által történt hazacsempészére és az onnan kapott jelentős anyagi támogatásukra, Szverdlov beszélte rá Lenint, hogy menjen külföldre. És ő szervezte meg Lenin illegalitásba vonulását: még Oroszország területén.  Szverdlov Petrográdban maradt, hogy tovább szervezze a bolsevikok hatalomátvételét. Ő tartotta a kapcsolatot Leninnel: minden módon megakadályozta, hogy meggondolatlanul visszatérjen a legális tevékenységhez, és látta el információval a petrográdi helyzetről. Később Szverdlov még távolabb költöztette Lenint: Finnországba. Amíg Lenin kunyhójában írta alapművét, az „Állam és forradalmat”, ami meghatározta a proletár állam berendezkedésének alapelveit, Szverdlov hatalmas tevékenységet fejtett ki a proletár állam elveinek megvalósítása érdekében. Előkészítette a párt 6. kongresszusát, megerősítette saját központi bizottsági tagságát, valamint a titkárság (szervezési iroda) vezetőjének posztját. Az események középpontjában maradva, magánál összpontosította a mindenhova küldött agitátoroktól kapott információkat, szervezettséget és célszerűséget vitt a tömegmozgalomba. Az 1917. október 10-i történelmi jelentőségű KB-ülésen, ami határozott a hatalom fegyveres megragadásáról, Szverdlov elnökölt, és a Katonai-Forradalmi Központ tagjává nevezték ki. Ez a központ látta el a felkelés irányítását.

A Lenin elleni 1918. augusztus 30-i merénylet után szeptember 2-án felhívást adott ki „a szovjetköztársaság egységes katonai táborrá való átalakításáról”. Ezt egészítette ki a Népbiztosok Tanácsának határozata „A vörös terrorról”. Ez a határozat a forradalom összes ellenséges osztálya elleni tömeges vörös terrort hirdette meg.

Amíg Lenin gyógyult, Szverdlov kategorikusan visszautasította, hogy szavazzanak arról a személyről, aki ideiglenesen ellátja a Népbiztosok Tanácsa elnökének feladatait. Ő maga töltötte be ezt a funkciót (is), Lenin dolgozószobájába költözött, helyette ő írta alá az iratokat és ő vezette a kormány üléseit is. Szverdlov foglalkozott a nemzetközi tevékenységgel: készítette elő aBazsanov Kommunista Internacionálé első kongresszusát.

 Harca Leninnel az egyszemélyi hatalomért

1918. augusztus 30-án Lenin ellen merénylet hajtottak végre. Ezen a napon már történt egy sikeres gyilkosság az állam egyik vezetője, a leningrádi Cseka feje ellen. Mojszej Szolomonivics Urickijt (1873 – 1918) lőtte agyon 45 éves korában egy költő. Nem sokkal később eltűnt Lenin őrsége, pedig Leninnek aznap külső helyszínen, egy gyárban beszédet kellett tartania. Lenin őrség nélkül is elindult, a helyszínen lövés érte. Lenin a nyakán súlyosan megsebesült: nem sok esélye volt a túlélésre, különösen nem a felépülésre. Ez mégis megtörtént. A vizsgálatot viszont sietve „lezavarták” és a gyanúsítottat pillanatok alatt kivégezték.

A merénylettel Fanni Kaplant (születési neve: Fejga Hajmovna Rojtblat, 1890 – 1918), egy eszer forradalmárnőt gyanúsították. Kaplan 1906-ban egy másik személlyel együtt anarchistaként bombamerényletet akart végrehajtani Kijevben Szuhomlinov kormányzó ellen (belőle később hadügyminiszter lett, korábban volt róla szó részletesebben). A bomba azonban még a szállodában felrobbant, ahol Kaplan őrizte. Ő súlyosan megsérült, látása károsodott. Halálra ítélték, de mivel még nem volt nagykorú, az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára enyhítették. Később megoperálták: szilánkokat távolítottak el a testéből. Látása tovább rosszabbodott, néhány év múlva gyakorlatilag vak lett.

A szálak Szverdlovhoz vezettek. Kaplan az ő nővérének volt a barátnője. A sietség és a gyors likvidálás is Szverdlov szerepét sejttette, hiszen az ilyen elsietett nyomozáshoz, a kizáró momentumok gyors elvetéséhez és az ilyen hamarjában hozott ítélkezéshez az ő nyomására volt szükség. Kaplan ugyanis szinte nem látott, Lenin nyakának eltalálásához viszont pontos célzásra volt szükség. Ráadásul a Leninbe hatoló lövedék nem Kaplan fegyveréből származott. Az is kétséges volt, egyáltalán tudta-e rendesen használni fegyverét. Az okok kiderítését nem erőltették, nem ellenőrizték, hogyan lő stb. Egy kivételes helyszínen ölték meg, a Kremlben, ahol ez nem volt szokás. Kaplant a Kremlbe vitték és a Kreml kommendánsával lövették agyon. Majd azonnal eltűntették a tetemét: kerítettek egy fürdőkádat, amibe beletették és éghető folyadékkal lelocsolták és elégették.

Lenin a merénylet után, túljutva az életveszélyen és már a Kremlben (youtube.com)

Szverdlov rejtélyes halála

Borisz Bazsanov (1900 –1982) Sztálin volt személyi titkára (elmenekült a SZU-ból) még azt írja könyvében (Voszpominanyija bivsego szekretarja Sztalina, Párizs, 1930), hogy Szverdlov tuberkulózisban halt meg. Hivatalosan ma is spanyolnáthában betegedett meg, Harkovból Moszkvába hazatérve (1919. március 6-án utazott el Harkovból). Moszkvába március 8-án érkezett meg. Arról, hogy „súlyos beteg” március 9-én adtak tájékoztatást. 1919. március 16-án hunyt el. 1918. március 18-án temették el a Kreml falánál. A mai hatalom két okból különösen ragaszkodik és/vagy nem akar változtatni a múlt bizonyos mítoszaihoz, illetve mítoszain. Egyrészt azért, mert ezek megcáfolása/megcáfolódása/lelepleződése leértékelné azt a múltat, ami az öröksége. (Ez az igyekezet Oroszországban, ami nagyhatalom, különösen tetten érhető.) Hiszen ez a leértékelődés a jelen és a jövő folyamataira negatív hatással lehet. Minél nagyobb egy ország, annál inkább.  (Ahogy mondani szokták: akié a múlt, azé a jövő!) Másrészt pedig arról sem szabad elfeledkezni, hogy a múlt felülvizsgálata a régi dalnokokat eleve megcélozza és ők félnek attól, hogy ha elvesztik a vitát, hiteltelenné válnak és kiszorulnak a közéletből. És bumerángként üthet vissza, ami éppen az adott esetben igazságot firtatókat is „fejen találhatja”. Ahogy Illyés Gyula írta az Egy mondat a zsarnokságról c. versében: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban.”  Nem is szólva arról, hogy félre is lehet vinni a vitát és az igazságot firtató máris kényes vagy méltatlan helyzetben találhatja magát.

A döntési helyzetben levők a fentiek miatt és nemzetbiztonsági, külpolitikai vagy éppen közérdekre való hivatkozással nem engedik meg hosszú ideig vagy soha, hogy az elemzők, a történészek, politológusok az archívumok kényes darabjaihoz, dokumentumaihoz hozzáférjenek. Nem számít, hogy ezzel a hamis történelmi tudatot erősítik, és hogy az ilyen ismeretekből nem lehet okulni. Pedig kellene. A történelem az élet tanítómestere – állították az ókorban. Ennek ma is így kellene lennie: tanulni azonban csak a ténylegesen feltárt valós helyzetből lehet. A volt szocialista országokban a történelem művelése évtizedekig a politikai érdek szolgálatában állt, a történelemtudomány helyzete ezért itt talán a legtragikusabb. Nehéz megmondani, hogy meddig is kellene visszamenni ezekben az országokban a történelem átértékelésében és az ezzel együtt járó vitákban. Pedig kellene, mert minden törekvés ellenére a mai társadalmi viszonyok között nem lehet megakadályozni, hogy fontos információk kikerüljenek, és azt sem, hogy már kint levő fontos tényeket ne hagyjanak figyelmen kívül. Ezek pedig folyamatosan ütköznek a még mindig hivatalosnak tekintett, sokszor láthatólag megalapozatlan, életszerűtlen információkkal.

Nem csinálhatsz fehér kesztyűben forradalmat. –Vlagyimir Lenin

Természetesen nemcsak változatlanul hagynak, hanem még változtatnak is. Folyamatosan változtatgatják pl. egyes korábbi fontos személyek életrajzi adatait. A jelen részben főszereplő Szverdlov életrajzi adatait is. A kettő együtt történik: az életszerűtlen spanyolnátha maradt, a többi halálokot pedig „átvariálják”. Az „iszpánka” mellett nemrégen is volt egy másik verzió is, most is van. Csakhogy teljesen mások. És nem azért, mert megdőltek volna korábbi feltételezések és leírások, hanem azért, mert puhább, jelentéktelenebb változatokra tértek rá. Minden jelzés nélkül, magyarázatot nem adva. Nemrég még a másik verzió úgy szólt, hogy feldühödött munkások akarták kődobálással visszakényszeríteni speciális vonatjába Szverdlovot. Orjolban ugyanis megállították a vonatot az elviselhetetlen életviszonyok javításáért sztrájkoló fűtőházi munkások. És őket nem érdekelte, hogy ez egy speciális vonat: benne a második legfontosabb emberrel az országban. Egy nagy kő fejen találta Szverdlovot, aki erre összeesett. Ez vezetett a halálához. Hogy valóban mi is tudható a haláláról, az ma is titok. A lehetséges iratok ugyanis ma is pártarchívumokban vannak. Nem akarják ma sem, hogy azokba kutatók betekinthessenek.

Ehelyett, amit nagyon kellemetlennek érezhetnek (a munkások verték agyon a bolsevik vezetőt), van egy másik verzió is. Ez sem kevésbé kellemes, mégis ezt írták a korábbi helyére. Már akkor elterjedt, hogy Orjol városában Szverdlovot a munkások zsidó származása miatt agyonverték. Ezt a tényt – írják – annak idején jobb volt titkolni, hogy „ne szennyezzék be a forradalmat” és ne szítsák fel még jobban az antiszemita indulatokat. Hasonló feltételezésekre emlékezett egy vasúti csendőrtábornok, A. I. Cpiriidovics vezérőrnagy is.

Szverdlov továbbra is a Kreml falánál nyugszik (slawyanskajya-kultura.ru)

A további feltételezések is utat törnek maguknak.  Jurij Georgijevics Felstyinszkij (1956 – ) történész pedig azzal a hipotézissel állt elő, hogy Szverdlovot Lenin parancsára megmérgezték. Ennek is lehet akár több oka is. (A Lenin elleni merénylet, a Leninnel való rivalizálás, irodájának, beosztásának elfoglalása stb. Ahogy már írtam.) Az is, hogy állítólag Szverdlov a halála előtt már jól volt és bement munkahelyére, ellátta feladatait. Majd ismét ágynak dőlt. Nem vitték kórházba, felesége otthon ápolta. Ha spanyolnáthája lett volna, Lenin nem látogatta volna meg közvetlenül halála előtt. Mégis felkereste és fél-egy órán át faggatta négyszemközt.) Kevéssé valószínű, hogy a történelem legtöbb halálos áldozatát követelő spanyolnátha elkapását Lenin megkockáztatta volna. Igaz, orosz adatok szerint Oroszországban alig szedett áldozatot az „iszpanka”. Mindössze 300 ezret vallanak be, ami fele annyi sincs, mint a sokkal kisebb lélekszámú Magyarországon. Nem is szólva arról, hogy a tudomány mai állása szerint nem a vírus volt nagyon erős, hanem az I. világháborút túlélő lakosság állapota volt gyenge (lepusztult egészség, hiányos táplálkozás, rossz közegészségügyi állapotok). Ezekben Oroszország az egyik legrosszabb állapotban volt. Az I. világháborúban 16 millióan haltak meg, a spanyolnáthában 40–50 millióan. Ezek a korábbi adatok, a mai becslések akár ennek duplájára rúgnak a világon.

 Lenin és Szverdlov döntött a cári család kivégzéséről?

1918 július elején Filip Iszájevics Goloscsokin (1876 – 1941) komisszár Moszkvába utazott a cári család további sorsának eldöntésére. Abban a jelen kor történészei nagy része egyetért, hogy ténynek kell tekinteni: Lenin és Szverdlov engedélyt adtak II. Miklós agyonlövésére. Az viszont továbbra is vita tárgya, hogy a családtagok lemészárlására engedélyt adtak-e. Anna Geifman (1962 –) amerikai/izraeli tudós, az oroszországi politikai terrorizmus történész specialistája viszont egyértelműnek tartja, hogy a cári család agyonlövését Moszkvából Lenin és Szverdlov engedélyezte, és indította el a kivégzést.

Erre csak az válaszolható, hogy igen is és nem is. Látványosan nem, valójában igen. Bazsanov, aki Sztálin személyi titkára és a Politikai Bizottság titkára volt, ezt egészen pontosan látta és könyvében érzékeltette. Maga az eljárás azt mutatja, hogy mindketten olyan lépésnek tarthatták a cári család kivégzését, amit nem akartak vállalni. Sok szörnyű tettet vállaltak, de itt mások mögé bújtak. Így tehát ravasz módon megszabadultak a formális felelősségtől.

Közvetlen szerepükre – ahogy erre törekedtek – lehet, hogy nincs írásos bizonyíték. De ha mégis keletkezett volna – szándékaikkal ellentétben – egy-kettő, azt továbbra is olyan archívumban lehet, ami el van zárva a kutatóktól. Hadd idézzem fel Szergo Berija angolul és franciául (tehát nyugaton) megjelent könyvéből azt, ahogy apja igyekezett megszabadítani fiát a mítoszoktól. Ezért titkára segítségével bejuttatta abba az archívumba, a Belügyi Népbiztosságban, ahol Leninről olvashatott dokumentumokat. A fiú tulajdonképpen meghasonlott: ki is volt az a Lenin, akit szentként állítottak be a Szovjetunióban? Volt ott egy másik terem, ahova viszont nem léphetett be. Apjához fordult, aki viszont nem engedélyezte ezeknek a még titkoltabb dokumentumoknak a megtekintését. Oda csak azok mehettek be, akiknek munkájukhoz ezt szükségesnek ítélték.

Voltak dokumentált tettek

A cári család Jekatyerinburgba való költöztetése még az ő (Lenin és Szverdlov) nyilvánvaló és dokumentálható tettük volt. Sőt azt is eljátszották, hogy a család átköltöztetése során gondoskodtak arról, hogy az uráliak ne tudjanak visszaélni helyzetükkel és ne tudjanak (akkor) élni szándékukkal. Az Urálba költöztetés eleve lehetőséget adott a zavarosban halászásra és a történtek teljes eltitkolására, ami azonban nem jött be.

Ráadásul úgy, hogy nemcsak leadták a felelősséget, hanem végig megőrizték a döntési szabadságukat. Szverdlov Lenin utasítása alapján látszólag átadta a döntést az uráliaknak, látszólag azok dönthettek a cári család és a személyzet életéről. Ugyanakkor szóban közölték velük, mit és hogyan akarnak. Folyamatosan egyeztettek és nyilván garantálták az uráliak érinthetetlenségét. (Szemben Kun Miklós elképzelésével: minden elkövető úgy végezte, ahogy a cári család tagjai. Honnan veszi?) Egyébként az elkövetőként megnevezetteknek és a megnevezett döntéshozóknak is tartaniuk kellett magukat a játékszabályokhoz. Így a mészárlás parancsnokának is, aki ennek megfelelő feljegyzést készített a történtekről.

Ebből adódik egy további költői kérdés: tudjuk-e, mi történt és hogyan történt a cári család kivégzésekor Honnan tudjuk? Onnan, hogy a közreműködők megírták (Jurovszkij, Medvegyev). Azt írták nyilván, ami nem volt ellentétes érdekeikkel, sőt ami érdekeikkel egybeesett. Olyan atrocitásokról biztosan nem számoltak be, amelyekkel beindították volna maguk ellen a nem kívánatos lépéseket a bíróság és főképp a megbízóik oldaláról! Vagyis minden tovább kavarog: rengeteg a feltételezés: olyan is van, hogy a cári család lemészárlása rituális gyilkosság volt. A leírtak is kétséges értékűek/megbízhatóságúak lehettek legalábbis a részletek tekintetében. Hát még az, hogy ezeknek is csak egy részét láthatták nyilván a kutatók és a közírók. És vajon ez utóbbiból is mi lett végül is nyilvános.

Hamar megvolt a Romanovok kiirtásának operatív terve

Ezt a tervet, ami a Romanovok megsemmisítését célozta, nem lehetett volna kidolgoztatni Lenin és Szverdlov egyetértése vagy akár kezdeményezése nélkül!

A bolsevikok hatalomra jutása után a bolsevikok nemcsak azonnal folytatták az Ideiglenes Kormánynak azt a politikáját, ami a cári önkényuralom szimbólumainak megsemmisítését célozta, hanem a Romanov-ház emlékének megsemmisítéséhez is hozzáláttak. 1918 februárjára Szovjet Oroszország politikai és gazdasági helyzete lényegesen rosszabbodott. Megkezdődött a német támadás az első világháború keleti frontján, ami Petrográdot is fenyegette. A néptömegek radikalizációja, amiben szerepet játszott a forradalom és az utáni lázadó szellem, erősítette a népgazdaság mélyülő összeomlását. A bolsevik vezetők veszélyesnek érezték, hogy a fővárosban vannak a Romanov-család egyes képviselői. Különösen azért, mert fennált a külső fenyegetettség az ellenség részéről és mert megvolt a belső szovjetellenes fellépés lehetősége.

Vlagyimir Hrusztaljov történész szerint ekkorra már összeállították azt a tervet a bolsevik vezetőknek, ami a Romanov-dinasztia Urálban való összegyűjtéséről készült. Ezzel egyfelől őket minél messzebb akarták elvinni a külső veszélyektől (Németország, antant), másfelől ezzel az áttelepítéssel oda vitték, ahol a bolsevikoknak erős pozícióik vannak és így a Romanovokat kontroll alatt tudják tartani. Tehát többnyire az Urálba és annak közelébe. Ezen a helyen, ahogy történész írja, a Romanovokat – a fővárostól való nagy távolság és az ellenséges környezet miatt – könnyen meg lehet semmisíteni, sőt ezt titokban lehet tartani: csak a megfelelő módszert kell megtalálni.

Először, 1918. március 9-én, történt e terv szerint intézkedés. A szovjet kormány határozata alapján 1918 márciusában Petrográdból Permbe küldték Mihail Alekszandrovics nagyherceget, aki annak idején biztonsága érdekében lemondott a cári trónról. És aki maga is liberális nézeteket vallott. Június 12-én a város körüli erdőbe hurcolták őt és munkatársát, akiket ott meggyilkoltak és kiraboltak. Majd a közeli napokban ismerősei kerültek sorra. (Ők voltak az elsők.)  Holttesteiket a mai napig nem sikerült megtalálni. 1918. március 26-án Petrográdból Vjátkába vitték Szergej Mihajlovicsot, három fiútestvérét és másokat. Egy hónappal később az „Urál vörös fővárosába”, Jekatyerinburgba költöztették át őket. Őket egy nappal a cári család lemészárlása után, az ő közelükben gyilkolták meg: élve dobták bele egy nem működő bánya egyik mély aknájába. Az Urál nem volt a terv kizárólagos helyszíne. Kivétel volt a Petrográd közelében, a petropavlovszki várban végrehajtott tömeges kivégzés. A szűk cári családon kívüli többi Romanov elpusztításáról és a fenti terv részleteiről a következő részben szándékozom írni. Előbb azonban a mostani rész témáját fogom lezárni. Még mindenképpen hátra van azoknak a további bizonyítékoknak a bemutatása, amelyek fennmaradtak és amelyek szerintem önmagukban is – a már bemutatottakkal együtt feltétlenül – alkalmasak Lenin és Szverdlov aktív szerepének bizonyítására.

(Folytatjuk!)

7 responses to “Berija (31.) A cári család lemészárlása. Lenin és Szverdlov álcázott szerepe

  1. Erdős László

    Kedves Béla!
    Nagy érdeklődéssel olvasom minden rész. Néha megborzadok milyen világban is élünk. Várom a további részeket. Üdv Laci

    • Kedves Laci!

      Köszönöm elismerő véleményedet! Igazad van, ahogy azt a világot minősíted, amiben élünk, de gondolj arra is, hogy ami történt és történik, annak nagy részét a nálunk hozzáférhető “munkák” többsége alapján nem ismerhetjük, vagy nem úgy ismerhetjük, ahogy volt. Hanem úgy, ahogy a magyar történészek nagy része korábban is ismételgette: egy más politikai közeg elvárásainak engedve. Újra kellene írni az újkori történelmet. Azok az írások, amelyeket megosztottam, ezt szerintem meggyőzően bizonyítják. A valóság sajnos még rosszabb, mint az a mese, amit ma is előadnak: akár könyvek formájában is az orosz/szovjet történelemről. Állításaik sokasága látványosan megdőlt, de ők továbbra sem “engednek” sem a korábban is ismert tényeknek, sem az azóta Oroszországban feltárt információknak és tényeknek. Vagy a nyilvánvaló összefüggéseknek. Mintha azok nem lennének.

  2. Tallós Emil

    Csatlakozom az előttem szólóhoz, Hatalmas munka! Köszönöm az élményt, kedves Béla!

    • Köszönöm!

      • Valóban nagy munkát fektettem bele, törekedve arra, hogy új összefüggéseket és tényeket tárjak fel és bizonyítsak, sok-sok hibát kijavítsak.

  3. Kolowrat Jozsef

    Tetszett a cikk(bar tudtommal Kerenszkij 1970-ig eleldegelt az USA-ban). Ez az egesz 1914-1925 kozotti korszak erdekes es lehetne vele foglalkozni, mert inkabb Sztalin van divatban. Olvastam Beria fia konyvenek az angol verziojat es sok erdekeset ir le, amirol Kun pl. nem beszel(miert tartoztattak le Molotov feleseget-es ezt Hruscsov visszaemlekezese ugyanugy irja le!!!). Amugy az angol titkosszolgalatot is sejtik a Raszputyin es Lenin elleni merenyletekben is(es mellesleg Dzsezsinszkij is gyanus korulmenyek kozott halt meg, mindket utoda “patikus” volt). Jo lenne ezekrol is olvasni majd.

    • Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet egy elütésre. Én is tudom természetesen, hogy Kerenszkij 1970-ben halt meg, hiszen róla is vannak anyagaim. Tudom, hogy kormánya tagjaival ellentétben ügyesen el tudott menekülni és így el tudta kerülni a valószínűsíthető retorziókat. Figyelemfelhívásával ráadásul egy másik elütésre is fény derült. Kerenszkij ugyanis 1881-ben született. (1854-hez képest hihetelenül hosszú életet élt volna 1970-ig.) Mindkét hibát javítottam a blogon.
      Kun Miklós élete nagy részében nagyapja személyét akarta piedesztálra emeltetni. Beriját vádolta Kun Béla kivégzésével, ami annyiban nem volt véletlen, hogy Berija meggyilkolása után Hruscsov intézkedett Berija “áldozatainak” rehabilitálása ügyében. Pedig Kun Béla azon személyek közé tartozott, akiknek a letartóztatása, majd kivégzése Sztálin nem lehetett más, mint Sztálin döntése. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, amikor Kun Bélát kivégezték, Berija nem volt belügyminiszter. Ez utóbbi miatt Hruscsov emberei azt kezdték el hangoztatni, hogy Kun Bélát nem 1938-ban végezték ki, hanem 1939-ben. (Ez persze nem változtat azon, hogy csak Sztálin nyúlhatott Kun Bélához. És neki meg is volt az oka erre: Kun Béla trockista volt, sőt Trockij közeli embere.
      A Kun-család egyetértett azzal, hogy Beriját fogja nagyapja gyilkosának kikiáltani. Cserében Hruscsov pillanatok alatt rehabilitáltatta. Kádár Jánosnál elintézte, hogy a család hazaköltözhessen Magyarországra. És Kun Miklós megkapta azt a lehetőséget, hogy nagyapja “méltó” emlékének megóvása, valamint annak ápolása érdekében közvetlenül Kádárhoz fordulhat. Ezt részben emberek kirekesztésére, könyvek bezúzására, emlékművek kieszközlésére stb. használta. Történészhez különösen nem illett ez a szerep. Gondoljunk csak a krími forradalmi bizottság élén elrendelt kivégzésekre, amelyek előtt amnesztiát ígértek. Van olyan orosz történészi becslés, ami szerint a kivégzett férfiak, asszonyok, öregek, csecsemők száma néhány hét alatt elérhette a 150 ezer főt is. E bizottság élére is Trockij tette Kun Bélát.
      Ami a további témák javaslatait illeti, ezeket mérlegelni. fogom. Az angol titkosszolgálat állítólagos közreműködésével már foglalkoztam, erről filmsorozatot is készítettek, sok idő ráment, viszont nem sikerült
      alátámasztani. Nyilván teszek még egy kísérletet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.