Berija (30.) A bukás és a tragédia, amin II. Miklós olyan kitartóan dolgozott

II. Miklós mindent feltett a háborúra, és mindent elvesztett

Most egy hosszabb összefüggő anyagrészbe kezdek bele, ami több folytatáson is áthúzódik. Ennek első eleme március 12-én jelent meg a Leleplező c könyvújság 2019./1. számában. Más sorszámmal (15.), mivel a hosszú részeket a blogon eddig gyakran többfelé osztottam. Most viszont a teljes folytatást egyszerre közlöm.

Az alábbiakban és a továbbiakban szó lesz a végkifejletről: a cári család likvidálásáról. De nem állok meg itt, igyekszem feltárni, mi történt a Romanov-rokonsággal és kik tekinthetők itt is és ott is a fő felelősöknek, illetve fő végrehajtóknak. A cári család lemészárlásáról folyamatosan megemlékeznek a történészek és a médiumok, a Romanov-rokonság szisztematikus kiirtásáról viszont alig esik szó. Holott az általános terror egymással összefüggő eseményeiről beszélünk, ezeket mindenekelőtt együtt érdemes vizsgálni.  Az együttesen szemlélt események sora arra utal, hogy Lenin és helyettese, egyúttal riválisa, Jakov Szverdlov (1885 – 1919) a kivégzésekről előre tudtak. Mi több, bizonyára ők adták ki a parancso(ka)t. A később elkövetkezőkben igyekszem pótolni a Romanov-rokonok likvidálásáról és azok változatos végrehajtási módjairól szóló hiányzó tényeket, és bemutatni, hogyan bántak el azokkal a Romanovokkal, akik nem, vagy csak későn akartak kimenekülni az országból. Természetesen szó esik majd a cári család kivégzéséről is, de főképpen annak olyan momentumairól, amelyek újdonságot jelenthetnek, vagy amelyek az ügyek és a személyek megítélését eldöntő fontos kiegészítésekkel, pontosításokkal szolgálnak.

A cár és családja 1913-ban. (Wikipédia.) Egyikük sem menekült meg a kivégzéskor?

Szó lesz majd később arról is: Lenin és Szverdlov valóban előre nem tudott volna például a cári család kivégzéséről? Ezt állítják ugyanis egyes magyarországi lapok is: orosz utólagos nyomozások alapján. (Ld. pl. a 24.hu, illetve a Múlt-kor cikkét.)  Szó lesz arról is: Sztálin hogyan vélekedett a cári család kivégzéséről és ismerte-e a parancsot kiadó vezetőt?  Ő is igyekezett-e lebeszélni főnökét? Vagy arról is írok: életben maradt-e az egyik nagyhercegnő a kivégzések után és hogy ezt mi bizonyítja? (Ez utóbbiakra is Szergo Berija orosz nyelvű könyvében találunk szerintem meggyőző választ, illetve útmutatást. Mondhatni: tanúvallomást.)

Azzal is foglalkozom majd, hogy Nagy Imrének, (1896 – 1958) a későbbi mártír magyar miniszterelnöknek lehetett-e köze a cári család kivégzéséhez, vagy belekeverése a történetbe kizárólag lejáratásának egy újabb méltatlan kísérlete. Közben egy kicsit elidőzünk majd Szverdlov személyiségénél és múltjánál, akit ma is a forradalom ördögének neveznek. Nem véletlenül, mivel a terror egyik szimbolikus, ördögi figurája volt, aki már az 1905-ös forradalom idején, a cári család kivégzésének későbbi földrajzi környezetében, az Uralban és Jekatyerinburgban (amit 1924-ben róla, Szverdlovszknak neveztek el), hihetetlenül kegyetlen megtorló akciókat szervezett. Kitérek majd arra is, hogy a cári család gyilkosait – Kun Miklós történész állításával ellentétben – természetesen NEM büntette meg a szovjethatalom, különösen nem vette el az életüket. Hanem megbecsülte őket. A kivégzők vezetője is kiváló állást kapott, majd halálakor a gyilkos fegyvert, ami mindvégig a tulajdonában maradhatott, Hruscsovra hagyományozta. Hruscsov könnyekig meg volt hatva e „nemes ajándéktól”. Ugyanúgy nem büntették meg őket, ahogy a német nagykövet gyilkosát, Jakov Bljumkint (1900 – 1929)  sem, aki – mint láttuk – Dzerzsinszkij parancsával jutott be a német nagykövetségre és aki később Trockij legközelebbi munkatársa lehetett. Róla mintázták Stirlitz figuráját az A tavasz 17 pillanata c. filmben. (Erről is írtam már az előző részekben.) Trockij jégcsákányos gyilkosát, Ramón Mercadert (1913 – Mercader) pedig szabadulása után Lenin-renddel és aranyórával tüntette ki Leonyid Brezsnyev.

Az előbb felvetett kérdésekről azonban nem ebben a részben lesz szó, ezekre a következő folytatásokban fogok rátérni. Most az előzményekkel és azok főbb szereplőivel foglalkozom.

A cár személyisége és politikája 

II. Miklós rövid életet élt (1868 – 1918), 50 éves korában, száműzetése végső állomásán, Jekatyerinburgban, az Ipatyev ház pincéjében családjával együtt kivégezték. 1894-ben, apja, III. Sándor cár (1845 – 1894) halála után, mindössze 26 évesen lett Oroszország cárja, Lengyelország királya és Finnország nagyhercege. Hosszú ideig, 23 évig uralkodott, 1917-ben lemondott a trónról fivére javára, aki a legújabb verzió szerint nem ugyanaznap, hanem másnap szintén lemondott. Így II. Miklós lett az utolsó orosz cár, lemondásával megszűnt a cári rendszer Oroszországban.

II. Miklós idejében ellentétesen alakult a gazdasági és a társadalmi helyzet. A 23 év nagy részében gyors volt a gazdasági fejlődés (a mezőgazdaság átlagosan évi 2 százalékos ütemben, az ipar 4 – 5 százalékos ütemben nőtt, a vasúthálózat dinamikusan bővült, a hadsereg ütőképessége és felszereltsége számottevően javult), a társadalmi feszültségek ugyanakkor időnként nagyon kiéleződtek. Uralkodásának idején három forradalom is kitört Oroszországban: előbb egy 1905-ben, majd két forradalom (vagy inkább lázadás!) 1917-ben. Az utóbbiak közül az első okozta bukását, a második pedig a halálát. Ezek a forradalmak nem voltak függetlenek vesztes háborúitól, amelyek kárait a háborús állapot értelmetlen fenntartása megsokszorozta. II. Miklós egyike volt az abszolutizmus utolsó képviselőinek. Az 1905-ös események hatására hozzájárult ahhoz, hogy felálljon a parlament (a duma), de a legfontosabb intézkedési jogokat végig fenntartotta magának. Hivatali ideje alatt egymás után négy duma is működött, de nem tudott konstruktívan együttműködni egyik dumával sem. Nem tudta megtalálni velük a hangot, ami szintén szerepet játszott bukásában. (A negyedik duma vezetője volt az ellene szervezett összeesküvés és puccs legfőbb politikai szervezője.)

A cárnak nem volt programja, amin pl. a Pallas Nagy Lexikona meg is lepődött. Koronázásakor semmit nem mondott szándékairól. Úgy vélem, ezen nem kellett volna a lexikon szerkesztőjének meglepődnie, hiszen II. Miklósnak ugyanaz volt a „programja”, mint elődei többségének és birodalmi utódai nagy részének. Ez nem más, mint a birodalom méretének további növelése: területi gyarapítása és befolyási övezetek szaporítása formájában. (Vagy az esetleg elvesztett területek visszaszerzése.) Egyes történészek ezt a területi nyerészkedést egyenesen orosz gyarmatosításnak tartják. A gyarmatosítás lényegét részben elfedi ugyan, hogy a bekebelezett hegyi törzsek, nomád népek és mások nem Oroszországtól távol kerültek orosz fennhatóság alá, hanem korábbi határai mentén. Beleintegrálták őket az orosz területekbe, bevezették az orosz közigazgatást és máris Oroszország részei lettek. (Ld. pl. Bebesi György: Az orosz gyarmatosítás néhány elméleti kérdéséhez, és az orosz kolonializáció korai szakasza c. cikk. És az abban megjelölt források.)

II. Miklós 1913-ban (Forrás, Vilborg, Vaszenko)

II. Miklósnak beiktatásakor az eszközökről sem kellett beszélnie, hiszen már régóta alkalmazták őket. Vannak megszokott ideológiai és megszokott anyagi eszközök. Az előbbiekhez tartozik a pánszlávizmus, amiről részletesen írtam egyik korábbi anyagomban. Aztán ott van a tárgyalásos rendezés propagálása, az akkor is meglobogtatott békevágy, a leszerelési elképzelések, a jövőbeli fegyvermentesség „mézesmadzagjai”. És beszélni kell az ezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére alkalmazott technikákról: a fegyverkezésről, a harcérték növeléséről, a mozgósítási képesség javításáról, valamint a végső, egyáltalán nem elvetett módszerről: a háborúról. Amit azért sem vet el, mert nincs igazán elképzelése a békés vetélkedésről, a gazdasági versenyről, a hatalmas terület hasznosításáról, a polgári életre való átállásról. Korábban (amíg nem voltak ilyen erejű tömegpusztító fegyverek), részükről nem volt félelem a háborútól. Ezt az önbizalmat táplálta a legyőzhetetlenségükbe vetett hit, ami szerintük a múltbeli nehéz helyzeteken való felülkerekedésből, a birodalom hatalmas területéből, óriási emberanyagából stb. következik. (Így például a mongolok legyőzéséből, vagy a hasonlóan legyőzhetetlennek tartott napóleoni hadsereg legyőzéséből adódott.) Ebben a hitben hatalmas rést ütött a japánoktól elszenvedett nagy vereség, hiszen már fél évszázada nem sikerült senkinek legyőznie az orosz haderőt.

Leszerelési konferencia  

1898. augusztus 24-én II. Miklós utasítására Mihail Muravjov gróf (1845 – 1900), külügyminiszter a szentpétervári követeknek jegyzéket adott át, amiben Oroszország kezdeményezte, hogy a fegyverkezés megfékezésére hívjanak össze leszerelési világkonferenciát. 1899 és 1907 között működött a hágai békekonferencia. Ennek egyes határozatai a mai napig érvényben vannak (például akkor állították fel a hágai nemzetközi bíróság intézményét). A hágai békekonferencia összehívásának kezdeményezéséért II. Miklóst Fjodor Martensszel (1845 – 1909) együtt, aki a munkában részt vevő neves orosz diplomata és nemzetközi jogász volt, 1901-ben Nobel-békedíjra jelölték. (Jelölni a szabályok szerint egyébként bárkinek joga van.) Az ENSZ Titkárságán a mai napig látható II. Miklós mellszobra, és felhívása a világ országaihoz az első hágai konferencia összehívásáról.

A kezdeményezést elindító Muravjov grófról azt mindenképpen tudni kell, hogy ő vette bérbe 1998-ban Kínától Port Arthurt. Ezzel kezdetét vette az a távol-keleti politika, ami a Japánnal vívott háborúhoz vezetett. Ez a bérbevétel és távol-keleti nyomulás – mint látható – ugyanabban az évben történt, illetve kezdődött, mint amikor a béke világkonferenciát kezdeményezték.

Pánszlávizmus, Balkán és Kelet-Közép-Európa

A pánszlávizmusról most nem írok részletesebben, mivel ezt már megtettem az előző részekben, különösen a Szovjet tervek Európa elfoglalására c. folytatásban. (Leleplező, 2018./1. szám.) Láttuk, hogy az európai orosz terjeszkedés ideológiájáról van szó. Pontosabban a pánszlávizmus egyfelől és látszólag a szlávok öntudatra ébredését és a szláv nacionalizmus színre lépését jelenti. Másfelől és valóságosan azt, amit az orosz birodalmi érdekeknek megfelelően igyekeztek felhasználni. És igyekeznek: mind a mai napig. Politikai támogatást adtak a kelet-közép európai szlávok kiválási törekvéseihez, hergelték és buzdították a cseheket és a szlovákokat. Ilyen módon kifejezték azt a szándékukat, hogy igényt tartanak az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős részére és a monarchia „szétszedésére” Hasonló módon igyekeztek benyomulni a Balkánra. Az orosz birodalom több balkáni háborúban csapataival is részt vett. II. Miklós idején erre így nem került sor, az 1912 – 1913-as balkáni háborúkban közvetlenül nem vettek részt. Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy a balkáni népek biztosan megtalálják az Osztrák-Magyar Monarchiában az ellenségüket. Háborús cselekményre a monarchia ellen azonban ekkor nem került sor. A függetlenségüket visszanyert volt balkáni országok előbb Törökországgal háborúztak, hogy onnan további területeket szerezzenek, majd rátámadtak Bulgáriára, és megfosztották területi nyereségétől, amit egymás között osztottak fel.

A szándék persze megvolt nemcsak Bosznia-Hercegovina elszakítására, hanem Magyarország területi megcsonkítására is. II. Miklós tragédiájából, ami tényleg megrázó, nem igazán következik az, hogy az utolsó orosz cárban jó politikust és a magyarok barátját lássuk. Vagy akár csak szimpatikus ellenséget. Törekvései Magyarországot létében fenyegették.

Távol-Kelet: háború Japánnal  II. Miklós folytatni akarta a terjeszkedést Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten. Az előbbi Anglia érdekeit sértette, az utóbbi Japánéval ütközött. A japánokat az oroszok alsóbbrendű embereknek tartották és lebecsülték. Japán hiába ajánlotta fel, hogy Mandzsúriát osszák fel egymás között, Oroszország ebbe nem ment bele. És megcélozta Koreát is, amit meg akart hódítani. 1904-ben a japánok minden előzetes értesítés nélkül megtámadták a távol-keleti orosz hajóhadat és gyakorlatilag megsemmisítették. A hajók maradéka Port Arthur kikötőjébe menekült, amit az orosz erőddel együtt a japánok blokád alá vettek. Oroszország ugyanis hadat üzent Japánnak. II. Miklós úgy döntött, hogy az orosz hadiflotta maradékát, a Balti tengerről elküldi világkörüli útra, mert mélyen élt benne a hit, hogy fel tudják menteni Port Arthurt és legyőzik a japán flottát. Mivel Angliával ellentéteik voltak (orosz hadihajók „tévedésből” megtámadtak a Balti-tengeren angol halászhajókat, Anglia akkor szövetségese volt Japánnak), az angolok nem engedték át az orosz hadihajókat a Szuezi-csatornán. Így körben kellett menniük. Kilenc hónapig hajóztak, hogy aztán a Csuzima-szorosban a japánok az orosz flottát tönkreverjék.

Az „Oleg” cirkáló sérülése (Wikipédia)

Két királyi rokona – saját édesanyja, Maria Fjodorovna cárné, a Dániában született Dagmar hercegnő (1847 – 1928) és unokatestvére, II. Vilmos német császár (1859 – 1941) – kereste meg Miklóst, hogy az elkerülhetetlen vereség miatt kezdjen béketárgyalásokat. Miklós az egyik hivatkozás szerint nem is válaszolt Vilmosnak, egy másik szerint viszont kitérő választ küldött. Azt írta, hogy mindaddig vár, amíg a japánok ki nem vonulnak Mandzsúriából. Miklós végül elfogadta az amerikaiak mediációját (közvetítését). Maga az amerikai elnök, Theodore Roosevelt (1858 – 1919) felhívásának eleget téve elfogadta az amerikai közvetítést és békét kért. Az amerikaiak szerették volna távol tudni Oroszországot a térségtől, viszont nem akartak lemondani Oroszország Japánnal szembeni ellensúly szerepéről. A háború a Portsmouth-i Békeszerződés aláírásával ért véget 1905. szeptember 5-én.

A szerződés tartalma:

  • Japán szabad cselekvésének elismerése Koreában;
  • az orosz csapatok kivonása Mandzsúriából;
  • a Liaodong-félsziget és Port-Arhur átadása a japánoknak;
  • háborús jóvátétel fizetése Japánnak;
  • az elfoglalt orosz hajók átadása Japánnak;
  • Szahalin déli részének és a Kurill-szigeteknek az átadása;
  • a távol-keleti orosz tengeri erők méretének korlátozása;
  • az orosz partok melletti halászat jogának átadása Japánnak.
  • a hadifoglyok cseréje.

A békeszerződés feltételeit Japánban túlságosan enyhének találták, a tömeges elégedetlenség zavargásokban fejeződött ki. Különösen felháborodtak azon, hogy nem kapták meg Szahalin szigetét, csak annak déli részét. Ez Szergej Witte orosz tárgyaló sikere volt.

Oroszországban viszont a nagy vereség és a vele együtt járó gazdasági nehézségek, éhínség miatt forradalom tört ki. A cárnak ebből okulnia kellett volna: egy újabb nagy vereség már a trónjába és akár az életébe kerülhet. Hogy ez ne következzen be, ahhoz bizonyos tanulságokat helyesen vontak le. Így például javítottak a hadsereg rendkívül rossz irányításán, ami a már többször hivatkozott Max Hoffmann (1869 – 1927) vezérőrnagy szerint a háborús vereségük fő oka volt. Hoffmann – mint erről szó volt korábban – az orosz-japán háború alatt német katonai megfigyelőként tartózkodott a japán csapatoknál.

1925-ben a szovjet kormány elismerte a szerződés érvényét, amit aztán Japán második világháborús kapitulációja helyezett hatályon kívül.

A cár és az első világháború

Azt írják, hogy II. Miklós nem törődött azoknak a véleményével, akik azt jósolták, hogy a háború véget vethet a Romanov-ház uralmának. Egy vereség következményeit – ha nem is teljes terjedelmükben – biztosan ő is láthatta, hiszen az orosz-japán háború után, két éven át a forradalommal kellett szembenéznie. De végül is talpon maradt és igyekezett jól felkészülni a nagy összecsapásra.

Ismerhetjük Szergej Witte (1849 – 1915) véleményét is, aki állítólag azt mondta volna Maurice Paléologue (1859 – 1944) francia nagykövetnek, hogy ez a háború Oroszország számára őrültség, a szláv szolidaritásra való hivatkozás képtelenség, és hogy Oroszország semmit nem várhat e háborútól. (Richard Tames: Last of the Tsars. London, 1972.) Witte az orosz-japán háború sikeres lezárását biztosító békeszerződésért grófi rangot kapott a cártól, hivatali karrierje során egy ideig miniszterelnök volt, de útügyi és pénzügyminiszterként is dolgozott.

A kérdés persze az, hogy jósként mondta-e el véleményét, vagy inkább azt tagadta, hogy Oroszországnak komoly céljai voltak az első világháborúban.  Ha jósként fogalmazott, akkor végül is igaza lett. És nyilván nem a célokról beszélt. Aligha gondolhatta, hogy Oroszország semmit nem kaphat háborús győzelem esetén. Éppen ezek a célok vitték bele Oroszországot a háborúba és – mint nemsokára látjuk – egy későbbi ígéret is komoly szerepet játszhatott abban, hogy nehézségei ellenére nem akart különbékét kötni. Mint az előző részben bemutattam, az ígéretek az országok szándékainak megfordításában komoly szerepet játszottak. Olaszország semleges akart maradni, de a területi nyereség reményében mégis belépett az antant oldalán a háborúba. Romániának az antant beígérte Magyarország területét egészen a Tiszáig, és Románia támadásba lendült. Csúnyán megverték, ezért különbékét kötött, ami kizárta, hogy jutalmat kapjon. Az ajándékba kapott terület ugyan kisebb lett, a Tiszántúl Magyarországnál maradt, viszont Erdélyt mégis csak megkapta. Az oroszok nagyon sokat nyerhettek volna a háború győzelemmel. Hogy csak néhány példát említsek: Kelet-Poroszországot, aztán Galíciát, amit szintén ősi orosz földnek nyilvánítottak. És ott volt az a vágyuk, hogy hatalmas török területeket kapjanak meg, Továbbá, hogy Bulgáriát saját birodalmukba „integrálják”.

Az orosz történetírásban ugyanakkor ma is nagy az értetlenkedés, miért is rángatta bele II. Miklós Oroszországot az első világháborúba. Arról megfeledkeznek, hogy évtizedeken át éppen egy ilyen összecsapásra készültek. Ha tehát erről le kellett volna beszélni az uralkodót, annak sokkal korábban eljött volna az ideje. Mégis ott kezdik a történetet, amikor az már a tetőpontjához érkezett. Az egyik orosz újság álláspontja alátámasztására egy olyan elemzést használ fel, amiben Pjotr Durnovo (1845 – 1894) volt belügyminiszter a háború előestéjén figyelmeztette a cárt a háborúba való belekeveredés veszélyeire. Durnovo véleménye szerint még a háborús győzelem sem adna semmi értéket Oroszországnak. Sikertelenség esetén pedig megnőne a forradalom valószínűsége. Azt nem tudja a lap, mit válaszolt II. Miklós erre az elemzésre. Ha pedig egyáltalán válaszolt, akkor az bizonyára nem érvekről, hanem patrióta (pontosabban: pánszláv) érzelmekről szólhatott. Ahogy ezt az akkori orosz politikusok tették: mindannyian üdvözölték a háborút. A bolsevikok is.

A cár is arról áradozott, hogy még soha nem tapasztalt olyan „patrióta egységet”, mint a háború meghirdetése után Ma azonban már nem akarják bevallani szerepüket a háború kirobbantásában. Ez fejeződik ki az orosz újság cikkének újabb ellentmondásában, amikor már arról ír: nem tudni, miért lépett be a háborúba, de azt tudjuk, hogy mindent megtett, hogy azt megállítsa. (Pl. mozgósítással vagy a szerb válasz megváltoztatásával?) Erre az lenne a bizonyíték, hogy az utolsó pillanatban táviratot küldött II. Vilmos német császárnak: „át kell adni az osztrák-szerb kérdést a hágai konferenciának”. Vilmos nem válaszolt. Miklós pedig elégedett volt önmagával. „Az én lelkiismeretem tiszta. Megtettem mindent, hogy elkerüljük a háborút” – írta (gondolom a naplójában) II. Miklós. A békevágya nem kopott meg, ahogy a háború iránti vágya sem. Ezek szerint ezek az ellentmondások is jól megfértek nála.

A francia kapcsolat

Az európai országok régóta készültek a Nagy Háborúra: a szembenálló csoportok is nagyrészt hamar kialakultak. Voltak ugyan olyan országok, amelyek csoportot és ellenséget váltottak, de ez nem változtat azon, hogy továbbra is két csoport volt, ráadásul ugyanazokkal a meghatározó tagokkal. II. Miklós a francia kapcsolatot apjától, III. Sándortól örökölte. 1891-ben a revánsra vágyó franciák szövetséget kötöttek az oroszokkal, amit 1892-ben katonai segítségnyújtási egyezmény egészített ki. A franciák különösen tisztában voltak azzal, hogy csak kétfrontos háborúban lehet esélyük Németország és Ausztria-Magyarország ellen. Tudtak a Schlieffen-tervről is, ami a kétfrontos háború elkerülésére készült. Arról is tudtak, hogy a terv Oroszország lassú mozgósítási képességére épül, amiből az következne, hogy a keleti front csak később nyílna meg.

A franciák és az oroszok katonai együttműködése korán megindult és folyamatosan fejlődött. Kezdetben csak közös katonai felvonulásokat tartottak, majd közös hadgyakorlatokat. Később a francia vezérkar elkezdett az oroszokkal együtt dolgozni a keleti front lehetséges hadműveleti tervein. Az oroszok – mint ugyancsak láttuk az előző részekben – nemcsak a katonai együttműködés érdekében szövetkeztek a franciákkal, hanem pénzügyi érdekből is. Nagy szükségük volt iparuk és közlekedésük fejlesztéséhez kölcsöntőkére, amit Németoroszág elhidegülése miatt a franciáktól tudtak beszerezni. Ebből valósultak meg azok a vasútfejlesztések is, amelyek alaposan meglepték a központi hatalmakat, mivel nem tudtak ezek méreteiről. Így arról sem, hogy az orosz hadsereg lassú mozgósíthatóságának adottsága már nem áll fenn.

Évtizedekig készültek

A cár komolyan és szisztematikusan készült a Nagy Háborúra. Erre szövetségese, Franciaország is rászorította. E felkészülés nemcsak komoly hadműveleti tervek megalkotásában, hanem az ellenség rendkívül alapos felderítésében és az orosz hadseregre vonatkozó hamis információk eljuttatásában is megnyilvánult. Nemrég az áruló Afred Redl (1864 – 1913) ezredes életét és tevékenységét tekintettük át. Redl az Osztrák-Magyar Monarchia minden katonai titkát átadta az oroszoknak. (Felvonulási, mozgósítási terveket, az erődítmények műszaki leírásait stb.) A szovjet titkosszolgálat, a KGB örökébe lépett FSZB archívumának vezetője szerint – ahogy erről szintén már beszámoltam –, volt egy Redlnél is fontosabb emberük az osztrák-magyar vezérkarban. Így Redl lebukása után sem szakadt meg az aktuális információk sora. Ennek az illetőnek a nevét a mai napig nem fedték fel, mivel a cári rendszer bukása után az örökébe lépett szovjetrendszer hírszerzése átvette. Nekik dolgozott a legutóbbi időkig Közép-Európában. Azt is bemutattam, hogy Németországban is hasonlóan aktív volt a cári titkosszolgálat. A német hírszerzés vezetője, Walter Nicolai (1873 – 1947) arra panaszkodott, hogy már a háborút megelőző években hihetetlenül agresszívvá vált az orosz kémkedés.

Redl sikeres dezinformációs tevékenységet is folytatott. „Redl sikeresen eltitkolta az orosz haderőfejlesztés hatalmas méreteit is: 75 orosz hadosztályról nem is tudtak az osztrák-magyar hadsereg vezetői. Ez több volt, mint a teljes osztrák-magyar haderő Galíciában.” (Leleplező, 2018. /4. szám.) Ha erről tudtak volna, nyilván nem ösztökélték volna az udvari méltóságokat a hadüzenetre.

Szerepe a Nagy Háború kirobbantásában

A cár persze nemcsak nagyon készült a Nagy Háborúra, hanem tulajdonképpen ő robbantotta ki. Őrá hivatkozva lebeszélték a szerbeket a monarchia teljes ultimátumának elfogadásáról. A cár már július 25-én részleges mozgósítást rendelt el, majd július 30-án végzetes lépést tett a háború irányában: elrendelte a teljes mozgósítást. Erre válaszul Németország augusztus 1-jén hadat üzent Oroszországnak.

Az orosz csapatok alaposan meglepték a németeket: néhány nap múlva már Kelet-Poroszországban jártak. A háború a keleti fronton majdnem az elején eldőlt. Viszont a keleti front parancsnokságán végrehajtott személyi cserékkel és főleg Max Hoffmann tervének alkalmazásával egymás után sikerült szétverni két orosz hadsereget. Galíciában az osztrák-magyar hadsereg került kritikus helyzetbe, hiszen semmit nem tudtak arról, mekkora túlerő készül ellenük.

Hogy mi történt 1914-ben és 1915-ben a keleti fronton, részletesen bemutattam. Azt is, hogy többször csak a nyugati frontról átcsoportosított katonákkal sikerült megmenteni a kritikus helyzetekbe került hadseregeinket. Egy-egy ilyen fordulat rámutatott arra, hogy NEM a nyugati fronton kell előbb megnyerni a háborút, hanem a keleti fronton. Ha a „kölcsönkapott” katonákat nem kellett volna visszaküldeni, akkor döntő, totális és végleges, megsemmisítő győzelmet lehetett volna aratni a keleti fronton. És Oroszországgal különbékével be lehetett volna fejezni a háborút. Ez az elgondolás ugyanakkor – mint láttuk – rendre elbukott a német hadsereg akkori vezérkari főnökének, Erich von Falkenhaynnak (1861 – 1922) az ellenállásán.

Kifulladtak

1915 elejére az orosz sajtó már folyamatosan bírálta a kormányt a hadi események alakulásáért. Az orosz tábornokok 1915 tavaszán látták, hogy nem tudják megnyerni a háborút. Kérték a cárt, hogy kössön különbékét. 1915 március végére az orosz csapatok elvesztették Bukovina nagy részét. Március 22-én ugyan elesett Przemyśl erődítménye, 120 ezer osztrák-magyar katona adta meg magát, de ez volt az orosz hadsereg utolsó nagy győzelme 1915-ben. És már június elején az erődítményt visszafoglalták. Július végén fel kellett adniuk Lemberget (Lvov). Az oroszok az összes elhódított területet elvesztették, a harcok immár az orosz birodalom területén folytak. Az emberek a kormány alkalmatlanságát emlegették. 1915 elején a katonák a fronton nagy hiányt szenvedtek fegyverzetben és lőszerben. Egyértelmű lett, hogy át kell alakítani a gazdaságot, hogy megfeleljen a háború szükségleteinek.

A sikertelenség a fronton folytatódott: július 22-én fel kellett adniuk Varsót, aztán Kovnót, megsemmisültek Breszt erődítményei, a németek közeledtek a Nyugati-Dvina folyóhoz (Daugava), megkezdődött Riga evakuációja. Anton Kerszenovszkij (1907 – 1944) hadtörténész a helyzetet így jellemezte: „1915 nyarára Oroszországra köszöntött a katonai katasztrófa.” Az ő értékelése szerint a cár intézkedése (a főparancsnok leváltása) volt az egyetlen kiút. Más viszont ezt másként látja. (Ld. nemsokára.)

II. Miklós, Frederiksz udvarügyi miniszter és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg

II. Miklós sem az év elején, sem később, a nyár folyamán, a még sokkal súlyosabb helyzetben sem engedett tábornokainak, akik különbékét akartak. Max Hoffmann szerint abban reménykedett, hogy az olaszok és a románok be fognak lépni az ő oldalukon a háborúba. És ez alapvetően megváltoztatja az esélyeket. Kétségtelen, hogy mindkét ország belépett, de ez az erőviszonyokat ez nem tudta érdemben befolyásolni.

Visszatérve az 1915-ös év elejére, II. Miklóst 1915 tavaszán első unokatestvére, a dán király, X. Keresztély (1974 – 1947) is megkereste ajánlatával. Elküldte Carszkoje Szeloba megbízottját, Hans Niels Andersent (1852 – 1937) azzal, hogy legyen közvetítő egy különbéke érdekében. Andersen többször is megtette az utat London, Berlin és Petrográd között (a várost 1914 és 1924 között nevezték így). Beszélt Marija Fjodorovnával, a cár anyjával is. A cár azzal utasította vissza a közvetítői ajánlatot, hogy árulás lenne Oroszország részéről, ha ő különbékét kötne a központi hatalmakkal, amikor az angolok és a franciák még harcolnak.

Az erkölcsii aggályoknál „talán”(?) még inkább az antant jól időzített területi ígéretei eshettek latba. 1915. április 18-án tudatták az orosz kormánnyal, hogy ha győztesen befejeződik a Dardanelláknál az antant katonai művelete, Isztambult és a fekete tengeri öblöket Oroszország kapja meg. (V. K. Satilo: Pervaja mirovaja vojna. Fakti, dokumenti. Moszkva. 2003. 107. oldal.)

Burszkij: Lovas portré. 1914. (A lovon Nyikolaj Nyikolajevics)

A főparancsnok és leváltása

A cár – meghajolva felesége és anyja nyomatékos kérése előtt – kétségeket keltő döntést hozott. Így értékeli Max Hoffmann az eseményeket; és valószínűleg ebben is igaza van.

Abban nem biztos, ahogy Nyikolaj Nyikolajevics képességeit értékeli. Erről ugyanis olyanok részéről, akik közelebbről ismerték Nyikolaj nagyherceget teljesen ellentétes vélemények hangzanak el. Vannak, akik Nyikolaj Nyikolajevicset tehetségtelen, kártékony hadvezérnek, a képességeit messze meghaladó feladattal sikertelenül birkózó katonának állítják be. Látszólag ezekhez csatlakozik maga II. Miklós is, legalábbis a hivatkozott levelével ezt akarnák bizonyítani. Igaz, maga II. Miklós is kétértelműen fogalmaz. Más véleményeket megismerve, szerintem nyilván inkább arról lehetett szó, hogy a főherceg, aki korábban nagyon örült kinevezésének, álmát látta beteljesülni, képtelen volt – bizonyos körülmények miatt (ld. erről alább) – ennek képességei szerint megfelelni.

II. Miklós feleségéhez írott egyik levelében leírja (A. Szergejev – M. Perepiszka Nyikolaja és Alekszandri, 1914 – 1917. Moszkva, 2013.) hogy 1915 májusában eredeti szándékaitól eltérően nem tudott a tervezett időben visszatérni főhadiszállásról Carszkoje Szelóba. Kénytelen volt elutazását elhalasztani, mivel a főparancsnok olyan lelkiállapotban volt. Elsírta magát a cár irodájában és maga vetette fel, hogy nem tudna-e a cár olyan személyt kinevezni főparancsnoknak, aki inkább alkalmas erre a tisztségre. A nagyherceg a cár szerint jó néven vette, hogy nem utazott el: a cár jelenléte szemmel láthatólag megnyugtatta.

Más vélemények szerint Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg kiváló katona volt, aki korábban számtalanszor kitüntette magát hadvezetői képességeivel és hősiességével. Ugyanakkor az kétségtelen, hogy korábban hasonlóan nagy haderőt még nem irányított. Ráadásul a cár nem vonta be a Nagy Háború hadműveleti tervezésébe, de a későbbi haditervek összeállításába sem. Ezeket egyes tábornokai készítették, majd neki kellett volna alkalmaznia. A korábbi sikerek alatt kitüntetéseket kapott, aztán a vereségek sorozata miatt a közvélemény leminősítette tevékenységét. Nyilván nem aratott a cárnál és német feleségénél sikert azzal, hogy vereségeit az állítólagos német befolyással és a németek szabadjára engedett aknamunkájára való hivatkozással próbálta elfedni.

Németellenes pogromok, Mjaszojedov felakasztása

Felelősségét tehát hibái másokra terelésével igyekezett elhárítani. Ebből felfokozott németellenesség és kémkedési hisztéria következett. Hatására az oroszországi németek ellen pogromokra került sor. Eltávolította környezetéből azokat a tiszteket, akiknek németes családnevük volt. Kémkedési pereket indított, ártatlan tisztet végeztetett ki, családjaikat meghurcoltatta. A kémhisztéria ügyei közül a leghírhedtebb az, aminek másik ihletője a III. Duma elnöke, Alekszandr Gucskov (1862 – 1936) volt és amit Szergej Mjaszojedov (1865 – 1915) ezredes ellen folytattak. És aminek a végén az ezredest – ma már tudjuk, ártatlanul! – felakasztották. Ez az eset Sztálint is foglalkoztathatta. Az előző részből (Leleplező, 2018./IV) emlékezhetnek arra, hogy a német titkosszolgálat egykori – az első világháború idején volt – vezetőjét Walter Nicolait (1873 – 1947) 1945-ben Sztálin parancsára a Szmers Németország szovjet megszállás alatt levő részében letartóztatta, és Moszkvába hurcolta. Majd ott egy villában őriztette valamikori helyettesével, majd utódjával együtt két éven át. Mindenféle feljegyzéseket kellett írniuk olyan kérdésekről, amelyekben tőlük részletes vallomást vártak. Mivel Nicolai volt megbízva azzal, hogy Lenin pénzzel való folyamatos ellátását 1917-ben megszervezze és biztosítsa, kézenfekvő volt, hogy elsősorban ez érdekelhette Sztálint.

De az anyagok gyűjtése során most újabb lehetséges témára bukkantam. Ez pedig Mjaszojedov ezredes ügye, amiben állítólag Nicolait kikérdezték. Erre utal az a hivatkozás, ami Nicolai moszkvai vallomásából idéz: „Nem hiszek azoknak az állításoknak, amelyek azt bizonyítanák, hogy Mjaszojedov együttműködött volna a német titkosszolgálattal. Németországban erről senki nem tud. Nevét ismerem, ő volt az egyik legeredményesebb orosz hírszerző, aki német hírszerzés ellen dolgozott az első világháború előtt, egy kis határállomáson, Wirballenben.” (Russzkaja vojennaja emigracija 20—40 godov. 1. kötet, 2. könyv, 695. o. 1998.) Ez az információ azért is érdekes, mert korábban azt olvastam, hogy a mai napig nem nyilvános Nicolai anyaga, sőt azt sem lehet tudni, egyáltalán létezik-e még.

Az első világháború után Nicolai a fenti állítólagos véleményénél is kevésbé ismerte még Mjaszojedovot. Akkor ezt írta: „Az ítélet…bírói hiba. Mjaszojedov soha semmilyen szolgálatot nem tett Németországnak.” Az a német hadnagy pedig, aki állítólag Mjaszojedovhoz küldte az állítólag beszervezett orosz katonát, ezt nyilatkozta: „Soha az életben egyetlen szót sem váltottam az orosz ezredessel. Sem közvetlenül vele, sem harmadik személyeken keresztül.”

Mjaszojedov katonaiskolát végzett, majd csendőr lett. 1894-től Wirballenben dolgozott, a vasúti csendőrség vezetőjének segítőjeként. 1901-től 1907-ig már osztályvezető volt. A határon jöttek-mentek az emberek, nagy ismeretségre tett szert. II. Vilmos német császárnak is bemutatták, akinek innen nem messze volt vadászbirtoka. 1907-ben tartalékállományba helyezték, ekkor egy részvénytársaság alapítója lett. 1909-ben ismerkedett meg Vlagyimir Szuhomlinov (1848 – 1926) hadügyminiszterrel, aki a III. Duma elnökének, Gucskovnak és Nyikolaj Nyikolajevics nagyhercegnek volt az ellensége. Ez az ismeretség tette tönkre Mjaszojedov és családja életét, és volt ürügy arra, hogy Szuhomlinovnak évekig tartó meghurcoltatásban legyen része.

Szuhomlinov hadügyminiszter 1912-ben. 3 évvel bukása előtt (Wikipédia)

1915. március 3-án az Észak-Nyugati Front szállásmesterének, Mihail Alekszandrovics Boncs-Burevics (1870 – 1956) szállásmester-tábornoknak és Nyikolaj Batyusinnak (a front felderítő osztálya vezetőjének indítványára Mjaszojedovot kémkedés és fosztogatás vádjával letartóztatták. Egy Kolakovszkij nevű altiszt azt állította, hogy német fogságából úgy szabadult meg, hogy felajánlotta, kémkedik Németország javára. Összehozták egy német felderítő hadnaggyal, aki azt mondta neki, menjen Petrográdba és ott keresse meg Mjaszojedovot. Ő majd minden fontos értesülést neki átad. Bevonták a vizsgálatba az Ohrana petrográdi hivatalának egyik osztályvezetőjét, aki kételkedett ebben a vallomásban. Ugyanis képtelenség lett volna, ha nem adtak volna ehhez a találkozáshoz Kolakovszkijnak valamilyen jelszót. Azzal viszont az altiszt nem tudott szolgálni. Így az ügyet ejtették. Kolakovszkij ugyanakkor ebben nem nyugodott meg és telekiabálta Petrográdot, hogy nem fordít a hatóság fontos bejelentésére figyelmet. Az eset eljutott Vlagyimir Dzsunkovszkij (1865 – 1938) belügyminiszter-helyetteshez, aki újra indította az eljárást és hamis bizonyítékot konstruáltatott. Az ügy bíróság elé került, de a bírák az elégtelen bizonyítás miatt nem jutottak egységes álláspontra. Viszont többségi szavazattal kimondták a halálos ítéletet. Az elítélt felvágta ereit, de megmentették. Utána viszont rögtön felakasztották. Nem várták meg a frontparancsnok döntését, aki pedig megsemmisítette az ítéletet. Az ezredes sorsát már eldöntötte a főparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg: „Mindegy, hogy teljesen eltérnek a bírói vélemények, akasszák fel!”

Mjaszojedov kontruált ügyében 19 közeli és távoli ismerősét tartóztatták le. Köztük a feleségét is. A hadügyminiszter, akinek Mjaszojedov jó ismerőse volt, is áldozat lett.1915 júniusában leváltották, 1916 márciusában elbocsátották a katonai szolgálatból, áprilisban kizárták az államtanácsból, majd májusban letartóztatták. 1916 októberében házi őrizetbe került.

Nyikolaj Batyusin (Vojenno-polityicseszkij centr)

A cár két rossz döntése 

II. Miklós leváltotta a hadsereg főparancsnoki posztjáról Nyikolaj Nyikolajevics (1856 – 1929) főherceget, egyébként a nagybátyját, és a főparancsnokság ellátását is magára vállalta. Ez 1915. szeptember 5-én történt. Nyikolaj Nyikolajevicset a Kaukázus alkirálynak nevezte ki, ami annyiban szerencsés döntés volt a nagyherceg számára, hogy így később el tudta kerülni valószínű kivégzését. 1917-ben, amikor a bolsevikok átvették a hatalmat, Nyikolaj a Kaukázusban nehezen elérhető volt a bolsevikok számára. A nagyherceg a Krímbe költözött, ahol több családtag is meghúzta magát, a cár anyja is. 1918 novemberében egy brit hadihajó érkezett a Krímbe, hogy elszállítsa az életben maradt Romanovokat. Nyikolaj nagyherceg és Marija Fjodorovna nem élt a lehetőséggel. 1919 elején egy másik hadihajó kínált újabb lehetőséget a menekülésre, amit azonban már nem utasítottak vissza.

A cári birodalom szempontjából azonban kétszeresen is rossz döntést hoztak. Max Hoffmann úgy látja, hogy bár nagy vereségeket szenvedett a főherceg, és rengeteg embert feláldozott, de mégis legalább igazi katona volt. Szigorú rendet tudott fenntartani. A katonák tisztelték. A parancsnoki állomány félt tőle, mert olyan intézkedéseket dolgozott ki és alkalmazott, amelyek megőrizték a fegyelmet és a fejlesztették a kötelességtudatot. Neki valószínűleg sikerült volna megtalálni az eszközöket, amivel megakadályozhatta volna a bolsevik propaganda behatolását a hadseregbe.   Egész életében katonának készült. Most egy nem katona került a cár személyében erre a posztra. Igaz, a cár nagy nehezen talált egy olyan tábornokot Bruszilov személyében, aki még e gyengülés után is tudott néhány nagyobb győzelmet aratni, de ez csak elodázta azt, amit meg kellett volna mindenképpen tenni. Be kellett volna fejezni a reménytelen háborút, el kellett volna kerülni a további veszteségeket. Tehát különbékét kellett volna kötni.

A cár másik döntése – a főparancsnokság magára vállalása – már nem is kétséges lépés, hanem hiba. A modern háborúban a parancsnok tevékenységének ellátása teljes embert kíván. Ahogy a kormányzás is. Elég egy kis időzavar és a nagy állam uralkodója nem képes megbirkózni felelős feladatával. Következésképpen sérül vagy az egyik, vagy a másik feladat ellátása: az állam irányítása, illetve a katonai parancsnoklás. Hadd tegyem ehhez még hozzá, hogy a két feladat egyidejű ellátását eleve lehetetlenné tette a két helyszín – Mogiljov és Petrográd – kb. 1000 kilométeres távolsága. A cár lemondatásában is nagy szerepe volt ennek a nagy távolságnak. Egyrészt eleve hiányoztak információi a birodalom központjában történtekről. Ellenfelei és ellenségei pedig könnyebben szervezkedhettek: így a francia és főleg az angol nagykövet a duma vezetőivel. A főváros és az udvar a bajkeverők és a lázadók szabad terepe lett.

A cár elvesztegetett lehetőségei 1915-ben

II. Miklós természetesen nemcsak a saját és családja, valamint rokonai életét veszítette el, bár számára ez volt a legnagyobb veszteség, hanem még ez előtt és ezenkívül mindent, amit csak elveszíthetett. A trónt, a hatalmat, a cselekvőképességet, a szabad mozgást, a megszokott környezetet, emberi jogait, az emberhez méltó bánásmódot. A Romanovok uralma nem sokkal azután, hogy ennek 300. évfordulóját 1913-ban ünnepelték, megszűnt. Négy évvel azután, hogy II. Miklós elnökölt a Romanov-ház 300 éves ünnepségein, megfosztották hatalmától és a következő évben őt és családját agyonlőtték. A cári család a cár lemondása után egyre inkább olyan körülmények közé került, ahol rabnak érezhette magát. És nemcsak a volt cár és családja veszített és a Romanovok veszítettek, hanem a köznép is. Beköszöntött az igaz terror időszaka, a gátlástalan rekvirálások ideje, a nagy nélkülözések korszaka. A termelés meredeken visszaesett: annyi vasat öntöttek, amennyit utoljára I. Péter idején.

Mindezeket a cári család, a Romanov-rokonság, a volt uralkodó osztályok, a parasztság, a munkásság, a katonaság elkerülhette volna, ha II. Miklós jobb politikus és ha más politikát folytat. Minél korábban történt volna meg politikájának változása, annál kisebb lett volna a valószínűsége annak, ami később bekövetkezett. De még az első világháború első három évében is megelőzhette volna helyes döntéséivel a teljes katasztrófát.

1916 és 1917 fejleményei

Jó lett volna, ha erre a váltásra 1915-ben sor kerül. 1916-ban még inkább kiütköztek a háború folytatásának gondjai és kockázatai, a gazdasági hanyatlás tendenciája folytatódott. 1917 elejére az orosz gazdaság az összeomlás szélére került. Nem volt elég munkáskéz, a hadsereg 15 millió(!) embert szívott magába. Mindenből hiány volt, az árak magasba szöktek. A szállítási infrastruktúra romokban hevert: a háború elején még 20 ezer mozdony működött, 1917-ben pedig már csak 9000. A vasúti vagonok száma félmillióról 170 ezerre esett vissza. Hiányoztak alapvető anyagok és termékek.

Hoffmann megírja Elvesztegetett lehetőségek c. könyvében, 1917-re a központi hatalmak és fő erejük, a németek is elvesztették reményüket, hogy győztesen kerüljenek ki a világháborúból. Nekik is nagy élelmezési nehézségeik voltak, a termelés növelése érdekében megemelt bérek felgyorsították az inflációt. Nagyon nehezen viselték el a német katonák, hogy az otthon maradottaknak folyamatosan emelkedett az életszínvonaluk, a háborúban életüket kockáztató katonák ellátása viszont tovább hanyatlott. Luddendorff úgy gondolta, hogy az otthoni munka ugyanolyan szolgálat, mint a harctéri, ami elkeseredetté tette a harcoló katonákat. Ehhez jött még Amerika belépése a háborúba, amire ténylegesen ugyan csak 1917 nyarától került sor, de aminek bekövetkezésére már 1916-tól számítani lehetett. És ami az 1917 áprilisi amerikai hadüzenettel bizonyossá vált. A várható fejlemények így 1917 elejétől rányomták a bélyeget a közhangulatra. A német tengerészeti minisztérium ugyan optimistán nyilatkozott: azt állította, hogy ha sikerül is az amerikaiaknak felállítani az expedíciós hadsereget, képtelenek lesznek őket átszállítani Európába. Sok komoly ember viszont úgy látta, hogy Amerika belépése a háborúba kizárja annak lehetőségét, hogy Németország győztesen kerüljön ki a háborúból.

Ebben a nehéz helyzetben, 1917 márciusában világtörténelmi jelentőségű esemény történt, olyan esemény, ami ismét elvitte a reményt Németországba: kezdetét vette az orosz forradalom. Közelebb kerültek a különbékéhez. Max Hoffman szerint a cár látta, hogy Oroszország már nem bírja tovább cipelni a háború terheit, és ha mégis megkísérli, akkor az orosz államot nagy megrázkódtatások érik. De a cár nem számolt Anglia akaratával. A petrográdi angol nagykövet, Sir George William Buchanan (1854 – 1924) nagykövetet felhatalmazták arra, hogy bármilyen áron akadályozza meg a különbékét Oroszország és Németország között. (És ezzel továbbra is kényszerítse rá Németországra a kétfrontos háborút, tegye lehetetlenné a német győzelmet.) Buchanan ennek megfelelően járt el, amikor segített Alekszandr Kerenszkijnek (1854 – 1924) és Alekszandr Gucskovnak a cár megdöntésében. (Róla nemrég volt szó, akkor Mjaszojedov „kémügyével” kapcsolatban.) A cár elleni összeesküvésben természetesen mások is részt vettek, politikusok is és tábornokok is, ahogy nemsokára láthatjuk.

A februári forradalom

A februári forradalom a ma már Oroszországban is használatos Gergely-naptár szerint márciusban volt, de 1917-ben ott még a Julián-naptár volt érvényben, ami szerint a forradalom (vagy inkább lázadás) februárra esett. Így maradt fenn a „februári” jelző, ahogy az októberi forradalomnál az „októberi”, noha november 7-ére esett. Itt és a továbbiakban az orosz dátumoknál is a Gergely-naptárra támaszkodunk. Viszont a történelmi eseményeknél a korábbi orosz jelzőket használjuk, ahogy ez a világon mindenütt szokás.

Az intrikus Sir Buchanan brit nagykövet íróasztala mögött, Petrográdban

A forradalomnak (lázadásnak, összeesküvésnek) egyik központi szereplője Buchanan nagykövet volt. Apja is diplomata volt, tőle örökölte a bárói rangot. Korán, 22 éves korában lépett külügyi szolgálatba, éveken át beosztott diplomata volt különböző országok brit nagykövetségein. Szolgált Tokióban, Bécsben, Bernben és Rómában.  1901-től 1903-ig Berlinben volt első titkár a nagykövetségen. 1903-tól 1908-ig már nagykövet: Bulgáriában. 1909-től hollandiai és luxemburgi nagykövet.

 Sir George Buchanan

A történet szempontjából a legfontosabb periódus következik. 1910-től 1917-ig Buchanan oroszországi nagykövet. Az Egyesült Királyság a bolsevikok hatalomra jutása után megszüntette diplomáciai a kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal: Buchanan ekkor Olaszországba költözött. Itt volt két évig nagykövet. Felesége haláláig, amikor hazatért és nyugdíjba vonult. Diplomáciai emlékeiről emlékiratot írt, akár csak leánya, aki külországi élményeit foglalta könyvbe. Liberális beállítottságú diplomataként Oroszországban már megérkezésétől kezdve liberális politikusokkal és pártokkal kereste és ápolta a kapcsolatot. Az alkotmányos monarchia híve volt, rendkívül erőteljesen agitált a reformok érdekében. Gyűléseken vett részt, a nagykövetséget politikai találkozóhelynek használta, ahol oroszországi hívei rendszeresen megjelentek. Nemcsak liberális volt, hanem egyúttal németgyűlölő is. Igyekezett a németbarát orosz köröket ellehetetleníteni. A cárnét a németek ügynökének tartotta és beszélgetéseiben annak nyilvánította.

Az első világháború kitörése után még szorosabbá vált kapcsolata a román származású francia nagykövettel, Maurice Paléologue-gal: együtt forszírozták az oroszok minél nagyobb háborús részvételét és mindketten rajta voltak, nehogy Oroszország különbékét kössön Németországgal. A befolyásolás végső eszköze az összeesküvés volt, amiben a nagykövetek közül ő játszott főszerepet. Buchanan jó kapcsolatot ápolt a liberális orosz külügyminiszterrel, Szergej Szazonovval (1860 – 1927, hivatalban: 1910 – 1916), akit beavatott elképzeléseibe.  (Szazononov bukását annak köszönheti, hogy Lengyelország függetlenségéért állhatatosan küzdött. Ennek később meg is lett a jutalma, mivel az ismét létrejött Lengyelországba menekülve, ahol még néhány évet élt, visszakapta birtokait a lengyelek iránti szimpátiája viszonzásául.)

Buchanan viszont leginkább arra törekedett, hogy közvetlen kapcsolata legyen a cárral és senkitől ne függjön közvetítőként ebben a kapcsolatban. A cárnál reformokat akart elérni, hogy megóvja a birodalmat egy újabb forradalomtól, és hogy Oroszországot ezen keresztül továbbra is bent tartsa a háborúban. Amikor már összeállt az összeesküvők köre és terve, kihallgatást kért a cártól, ez 1917 első napjaiban történt, és valósággal megfenyegette a cárt: veszélyes úton jár, beleeshet a szakadékba és mint barát kötelessége figyelmeztetni, hogy addig válasszon két út között, amíg ez megtehető. Az egyik út a háborús győzelemhez és a dicsőséges béke eléréséhez vezet, a második a pusztulásba visz. Válassza a cár az első utat! – ajánlotta nyomatékosan. A cár nem fogadta meg a kéretlen tanácsot, így elindult a puccs végrehajtása.

Buchanan befolyása az oroszországi fejleményekre 1917-ben érte el legnagyobb mértékét. Az akkori viszonyok között tevékenységének igazi politikai súlya lett. A cár megbuktatásában fő társai a duma képviselői és orosz tábornokok voltak.

 Alekszandr Gucskov

Alekszandr Gucskov, az egyik fő összeesküvő és II. Miklós cár egyik megbuktatója a monarchia egyik legjelentősebb politikusa, pártvezetője, illetve állami vezetője volt. 1907 és 1912 között volt tagja a III. Állami Dumának, 1910 és 1911 között annak elnökeként, tagja volt az Államtanácsnak, elnöke volt a Központi Hadiipari Bizottságnak (1915 és 1917 között). 1917-ben hadügyminiszter és ideiglenes tengerészti miniszter volt. Nagyrészt ő buktatta meg Szuhomlinov hadügyminisztert és nagy szerepe volt abban, hogy ennek érdekében az ártatlan Mjaszojedov akasztófára került.

A Központi Hadiipari Bizottság elnökeként éles kritikával lépett fel a Romanov-ház személyiségeinek hadseregben folytatott tevékenységével kapcsolatban, és arra szólított fel, küldjék őket nyugdíjba. Ez önmagában is rontotta az udvarral való kapcsolatát.

E bizottság elnökeként a tábornoki kar számos képviselőjével került kapcsolatba. Így többek között Alekszej Polivanovval (1855 – 1920), aki Szuhomlinov megbuktatása után 1915 júniusától 1916 márciusáig hadügyminiszter volt és 1912-től az Államtanács tagja. Miniszteri megbízatásából azért mentette fel a cár, mert újabb nagy vereséget szenvedett el az orosz hadsereg a Nyugati Fronton (Naracs-tavi offenzíva.) 1917-ben, a februári forradalom után őrá bízták a hadsereg reorganizációját. 1918 júliusában a Cseka letartóztatta, de nagyon hamar szabadlábra helyezték. 1920 februárjától a Vörös Hadseregben szolgált, katonai szakértő is volt Rigában a szovjet-lengyel béketárgyalásokon.

Gucskov e bizottságban kapcsolatba került Vaszilij Gurko lovassági tábornokkal is és még sok más katonai vezetővel is. Vaszilij Gurko (1864 – 1937) volt 1917-ben a Nyugati Front orosz parancsnoka, és meggyőződéses monarchista. A februári forradalom bomlasztó hatással volt az orosz hadseregre, Gurko bár megpróbálta, képtelen volt helyreállítani a fegyelmet. Ebben szerepet játszott az, hogy az ideiglenes kormány parancsban adta ki deklarációját a katonák jogairól. Gurko a főparancsnoknak és az ideiglenes kormány miniszterelnökének küldött jelentésében közölte, hogy ezek után minden felelősséget elhárít magától. A kormány 1917.  május 22-től ezért leváltotta parancsnoki posztjáról és előírta, hogy hadosztályparancsnoki posztnál magasabb beosztást nem kaphat. Május 23-ától rendelkezési állományba került. Nemsokára letartóztatták, 1917 augusztusától szeptemberéig, egy hónapig volt előzetesben, később egy amnesztia keretében kiszabadult. Szeptemberben kiutasították Finnországba, de mivel közben kiderült, hogy oda nem lehetne, ezért ismét letartóztatták. Egy hét múlva azonban megengedték neki, hogy Arhangelszken keresztül elhagyja Oroszországot. Angliába érkezett, majd Olaszországban telepedett le. Közben másodszor is megnősült, egy francia hölgyet vett feleségül. 1937-ben halt meg.

Ezek az ismeretségek jól jöttek a cár lemondatását eredményező puccsnál, hiszen több támogató tábornokot sikerült felkutatni az összeesküvés számára, de „segített” annál a tisztogatásnál is, amit Gucskov 1917-ben hadügyminiszterként és megbízott tengerészeti miniszterként hajtott végre az orosz hadsereg és flotta parancsnoki állományánál.

Alekszandr Gucskov (alternativnaja isztoria wiki)

Az említett katonai bizottság elnökségét egyébként Gucskov elég sajátosan értelmezte. Szerepköréből adódóan gyakran kapott szigorúan bizalmas, titkos, érzékeny információkat. Ezek közül a legkényesebbeket azonban nem akarta kollégáira, a katonai bizottság tagjai bízni, nehogy kiszivárogjanak. Nehéz kitalálni, mit is tett. Megalakított egy olyan katonai páholyt, amit ugyan nem ismert el kifejezetten szabadkőműves páholynak, de ahhoz nagyon hasonló volt. Vagy pontosan az, amit titkolni akartak. Az ilyen páholy szabadkőműves megnevezése elé az oroszok a „para” előtagot teszik. Magyarul ez nem hangzik olyan egyértelműen, mint pl. a paramilitáris. Oroszul „para-szabadkőműves” páholyról lenne tehát szó. Akárminek is nevezzük, ezeknek a titkoknak a megosztása az erre illetéktelen személyekkel kimerítheti az összeesküvés, sőt az árulás tényállását. Vannak adatok arra, hogy ez a katonai páholy egy másik páholy keretein belül jött létre. Ez a para-szabadkőműves páholyok közül a kifejezetten politikaiak közé tartozik. Ez az Oroszország Népeinek Nagy Keletje Páholy, ami a francia Franciaország Nagy Keletje Páholy mintájára jött lére. Politikai szervezetként megőrizte a szabadkőművesség terminológiáját és szervezeti formáját. A francia páholytól az orosz főleg a kötelességek előírásában tér el.  Ilyenek: a páholyok alapításának helyes előírása, az összejövetelekről jegyzőkönyvet kell vezetni, a mesterhelyettes fokozat eltörlése, a rítusok egyszerűsítése vagy teljes kicserélése, a politikai programok leírása, a politikai kérdések megtárgyalása az összejöveteleken, a munkát nem a Haladás Nevében kell végezni, a politikai aktivitás helyszíne főleg az Állami Duma. Az Oroszország Nagy Keletje Páholy egyik vezetője volt a cár elleni puccs egyik szervezője és a későbbi ideiglenes kormány miniszterelnöke, Kerenszkij.

Kalandor volt?

Gucskov 1899-ben önkéntesként Dél-Afrikába utazott, ahol részt vett az angol-búr háborúban: a búrok oldalán. Megsérült, német kórházba került, az angolok a kórház betegeivel együtt elfogták. Kritikus helyzetben volt, de bátyja, Nyikolaj elutazott Londonba, hogy elérje szabadon bocsátását. Így angol kórházba kerülhetett, ahonnan saját lábán távozott. Viszonylag egészségesen, bár élete végéig borzasztóan sántított és a Dél-Afrikában kapott sebek okozták, hogy évekkel később rákban halt meg. Rokkantsága ellenére 1900-ban részt vett Peking bevételében. 1903-ban Macedóniába utazott, hogy részt vegye a helyi lakosság felkelésében az oszmán birodalom ellen. Az orosz-japán háborúban a Vörös Kereszt főmegbízottjának titkára volt Mandzsúriában1905 tavaszán japán fogságba került. De mivel a japán sebesültekkel úgy bánt, mint az oroszokkal, a japánok elengedték. Hazatért Oroszországba. Ezután már a duma képviselőjeként és elnökeként utazott. Az Állami Duma volt elnökeként vett részt a nyomorék Gucskov az első balkáni háborúban, a bolgár és a szerb hadsereg soraiban.

Gucskov: kalandos élet (Hrono.ru)

1905-ben, Oroszországba való visszatérése után kapcsolódott be a politikába: liberális-konzervatív nézeteivel. Októberben az ipart és a vasúti közlekedést általános sztrájk bénította meg. Witte egyértelművé tette Miklós előtt, hogy vagy alkotmányos engedményeket tesz, vagy katonai diktatúrát vezet be. A cár a későbbi hadseregparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg tanácsára az előbbi mellett döntött. Gucskov mint elkötelezett alkotmányos monarchista támogatta az 1905. október 17-i kiáltványt, bár az egyenlőtlen választásokat hirdetett. És azt is támogatta természetesen, hogy létrehozzák a törvényhozás választott intézményét, a dumát.

Gucskov nem válogatott az eszközökben. Szergej Trufanov (1880 – 1952), egyházi nevén: Iliodorov Raszputyin protezsáltja és bizalmasa volt. Rajta keresztül jutott Gucskov több bizalmas levélhez, amelyet Raszputyin írt. Egyet a cárnénak és négyet vagy ötöt a nagyhercegeknek. Gucskov személyesen foglalkozott ezeknek a bizalmas leveleknek a sokszorosításával és terjesztésével. A cár felhatalmazta Szuhomlinov hadügyminisztert (akivel Gucskov együtt ült a duma védelmi bizottságában), adja át Gucskovnak, hogy gazembernek tartja.

Gucskov rossz viszonyának II. Miklóssal volt egy másik magyarázata is. Kezdetben II. Miklósnak jó véleménye volt Gucskovról, eszéről és képességeiről. Gucskov azonban ezt nem vette komolyan, nem értékelte. Később nagydobra verte a cárral folytatott bizalmas magánbeszélgetésének részleteit. Párttársa, Nyikanor Szavics (1869 – 1942) erre így emlékezetett: „Gucskov sok frakciótársának elbeszélte a cárral folytatott beszélgetését. Az volt a legrosszabb, hogy nemcsak tényeket adott át, hanem az uralkodó néhány véleményét is. Az intim beszélgetés részletei a sajtóban is megjelentek, amit a cár sértésként, mi több árulásként fogott fel. Élesen megváltozott viszonya Gucskovhoz, ellenségesen viszonyult hozzá a továbbiakban.” (Szavics N. V.: Voszpominanyija. Düsseldorf, 1993.)

A monarchia fennállásának utolsó hónapjaiban Gucskov meghatározó módon vett részt a cár elleni összeesküvés szervezésében. Ebben felhasználta azokat a kapcsolatokat is, amelyekre korábban elhunyt sógora révén tett szert, aki a tengeri flotta vezérkari főnöke volt. A katonai siker biztosításában egy sor más katonai vezető is részt vett (Alekszejev, Ruzszkij és más tábornokok). Róluk és egy politikustársáról, akivel együtt vették át II. Miklóstól a lemondó nyilatkozatát, nemsokára még szó lesz.

Lássuk az összeesküvés néhány további főszereplőjét.

Mihail Alekszejev

Mihail Alekszejev (1857 – 1918) is egyike azoknak, akiknek az összeesküvésben és elárulásában vitt szerepe a cárt különösen meglephette. Persze, ha az uralkodó is árulónak látta, hiszen vannak olyan történészek is, akik – számomra meglepő módon – más véleményen vannak.

Alekszejev a legfontosabb tábornokok közé tartozott, pályafutása egy jelentős szakaszában hadvezérnek számított, részt vett az orosz-török, az orosz-japán háborúban és az első világháborúban. Ez utóbbiban előbb a Dél-Nyugati Front vezérkari főnöke, majd 1915 augusztusától a cár legközelebbi katonai munkatársa, támasza, a főparancsnokság vezérkari főnöke volt. Az uralkodó után a második katonai vezető. Sőt a hadsereg vezérkari főnökeként 15 hónapon át ténylegesen minden katonai műveletet ő irányított. 1916 december elejétől 1917 március elejéig a Krímben volt, ahol krónikus betegségével ápolták (állítólag súlyos vesebetegsége, urémiája volt). Ez a három hónap nem számít bele a fent megjelölt 15 hónapba.

Alekszejev a cár teljes bizalmát élvezte. A februári forradalom idején mégis II. Miklós trónfosztása érdekében lépett fel, sőt cselekedeteivel rászorította az uralkodót, hogy az Alekszejev és társai által kigondolt lépéseket elfogadja. (Ez az akkori eseményekből, melyeknek ismertetésére nagyrészt később kerül sor, szerintem meggyőzően kiderül.) Alekszejev monarchista volt és – úgy gondolhatta, hogy – a monarchia megújulása érdekében támadja hátba uralkodóját, valójában azonban a monarchia bukását és a bolsevikok hatalomra segítését mozdította elő. Később a fehérek oldalán a polgárháború aktív részvevője és az Önkéntes Hadsereg felső vezetője lett. 1918 októberében halt meg tüdőgyulladásban.

Mihail Alekszejev tábornok és hadvezér (aif.ru)

Mint már említettem, a történészek véleménye sokban eltér Alekszejev tábornok megítélésével kapcsolatban. Különösen vonatkozik ez az 1917-es februári forradalmat megelőző eseményekre, arra, hogy ő milyen szerepet játszott ezekben és részben arra is, hogy a tábornok ténylegesen részt vett-e a cár elleni összeesküvésben.

Az ellenvéleményen levők felhívják a figyelmet arra, hogy beosztása miatt Alekszejevnek hivatalból kapcsolatot kellett tartania különböző intézményekkel és szervezetekkel: mindenekelőtt az Állami Dumával, a minisztertanáccsal és az Államtanáccsal. Tehát sűrű találkozóit önmagában nem lehet hátrányára értékelni. Arra is hivatkoznak, hogy ha bármit végighallgatott, az még nem számíthat összeesküvésnek. Alekszejev mindenesetre végighallgatta Gucskov és Rodzjanko (róla később lesz részletesen szó) hosszas fejtegetését az államcsíny szükségességéről. Az viszont súlyosan terhelő rá nézve, hogy ezekről a beszélgetésekről nem tájékoztatta az uralkodót. Sok egyébről sem.

1916 végére a hadsereg egyre inkább a politika terepévé vált. A parancsnoki állomány egy részére ugyanis erősen hatott a duma vezetőinek agitációja, rokonszenvvel kezdtek viseltetni egy puccs gondolata iránt. Alekszejevet pedig folyamatosan bombázták Gucskov levelei; ezekről későbbi emigrációja idején Gucskov beszámolt. Két levele ráadásul nyilvánossá vált, ami kínos helyzetbe hozta Alekszejevet. Többen éppen ezzel magyarázzák háromhónapos távollétét a Krímben. Azok, akik Alekszejevet védik, erre a tényre azt válaszolják, hogy Alekszejevet lehet ugyan kétszínűséggel és tisztességtelenséggel vádolni, de az összeesküvésben való közvetlen részvétellel viszont nem. Én továbbmennék: az összeesküvés közvetett támogatásával is biztosan lehetne vádolni, bár a közvetlen részvételre is utalnak adatok. Azt azonban az Alekszejev szerepét szépítők is elismerik, hogy később megtörtént az átállás. Alekszejev szerintük csak március 13-án állt át a duma Ideiglenes Bizottsága oldalára II. Miklóssal szemben. (Az átállás tehát végül is mindenki szerint megtörtént.)

Az ideiglenes kormány nem bízott Alekszejevben. Májusban leváltotta és helyére Alekszej Bruszilov (1853 – 1926) tábornok került. Kiváló katonának tartották, aki 1916-ban néhány komoly győzelmet ért el a fronton. Bruszilov is egyike volt a politikában részvevő számos tábornoknak. 1917. március 13-án táviratot küldött a cárnak: kérte, hogy mondjon le és régensnek Mihail Alekszandrovics nagyherceget nevezze ki. (Ez volt a duma célja is.) 1917. március 15-én a cár lemondott, de nem fia javára, ahogy akarták. 1917 májusától Bruszilov lett a főparancsnok. Júniusban offenzívát indított a központi hatalmak hadseregei ellen, de nagy vereséget szenvedett. Azonnal leváltották. 1917 után kiszolgálta a bolsevikokat. Díszes temetéssel búcsúztatták.

Összeesküdő tábornokok

Szergej Kulikov történész kutató egyik könyvében (Bjorokratyicseszkaja elita Rosszijszkoj imperii nakanunye pagyenyija sztarovo porjadka, Rjazany, 2004.) aláhúzza, hogy 1916 második feléig a cári tábornoki kar legmagasabb rangú képviselőinek egész sora állt át az Állami Duma oldalára. Közöttük többek között megemlíti a Kaukázusi Front parancsnokát, a számunkra már elég jól ismert Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget, a Dél-Nyugati Front parancsnokát Bruszilov tábornokot, az Északi Front parancsnokát, Ruzszkij generálist, aztán Alekszandr Lukomszkijt (1868 – 1939), aki 1916 októberétől lett a hadsereg vezérkarának tábornoki rangú szállásmestere. Szól még a Különleges Hadsereg tábornokáról, Gurkóról (róla már volt szó). Gurko helyettesítette Alekszejevet a hadsereg vezérkari főnöki posztján abban a három hónapban, amikor állítólag gyógykezelésen volt a Krímben (1916. december elejétől 1917. március elejéig). Kulikov kutató szerint éppen a vezérkari főnök, Alekszejev volt leginkább felháborodva Raszputyin tevékenységén és Alekszandra Fjodorovna cárné beavatkozásán a mindennapi politikába.

Raszputyin jelenléte a cári udvarban és a cárné beavatkozása a politikába felettébb irritálta a hadsereget és a társadalmat. Több történész is úgy gondolja, hogy Alekszejev tábornok kész lett volna, akár erővel, eltávolítani Alekszandra Fjodorovnát az udvarból és elszigetelni az uralkodótól, viszont az uralkodó leváltását semmiképpen nem akarta.

1916 októberében a későbbi ideiglenes kormány első vezetője, Georgij Lvov (1861 – 1925) herceg a hadsereg vezérkari főnökével ennek módját is megtárgyalta.  Eszerint Alekszejev megszervezi, hogy a vezérkar székhelyére érkezzen a cárnő, ahol letartóztatja. A cárt ezzel kész helyzet elé állítja, amit az uralkodó elfogad. A cárnét kolostorba zárják, az uralkodónak azt javasolják, nevezzen ki új kormányt: élén Lvov herceggel. Alekszejev azt szabta az akció feltételéül, hogy a cárnak nem eshet baja. Kitűzték a napot, de Alekszejev nemsokára elutazott gyógykezelésre. Ott Lvov felkereste, de Alekszejev már megváltoztatta álláspontját. Közölte, hogy átgondolta, amit javasolt és meggondolta magát a puccs tekintetében. Félt a forradalomtól és a front összeomlásától. Alekszejev nyilván erről számolt be a hozzá látogatóba érkező Anton Gyenyikinnek (1872 – 1947). Gyenyikint tájékoztatta – erről ugyancsak Kulikov fent említett monográfiája számol be –, hogy bizonyos összeesküvők keresték meg. És őket a hadsereg megőrzése érdekében arra kérte, hogy egyetlen lépést sem tegyenek. Viszont Alekszejev azt is elmondta: tudomása van arról, hogy az összeesküvők felkeresték az Északi Front és a Dél-Nyugati Front parancsnokságait, ahol Ruzszkij és Bruszilov parancsnokok kijelentették: az államcsíny előkészítése folytatódik. Kulikov – miközben Gyenyikin visszaemlékezéseit ismerteti – azok hitelességét nem vonja kétségbe. Nyilván úgy folytak le ezek a beszélgetések, ahogy Alekszejev elmondta. De annak, hogy elmondta, az volt az értelme, hogy lerázza magáról a felelősséget, ami a vállait nyomta.

Más történészek arra hívják fel a figyelmet, hogy Alekszejev tábornok még 1916-ban több intézkedést is javasolt a forradalom elkerülésére. Ki akarta vonni a fővárosból a tartalék hadtesteket. Ki akarta költöztetni a hadiipari üzemeket, mivel az ott dolgozó munkások az agitátorok fő célpontjai voltak. Ezenkívül javasolta, hogy állítsanak fel egy Állambiztonsági Minisztériumot és ennek élére nevezzék ki Szergej Mihajlovics nagyherceget (1869 – 1918). E minisztérium gyakorolta volna a teljes katonai és polgári hatalmat a hátországban. Az utolsó intézkedés, amit Alekszejev javasolt a hadsereg ellátására vonatkozott: a hadsereg materiális szükségleteit mindenképpen ki kell elégíteni! Akár Alekszejev mondta, akár nem: logikus javaslatok voltak.

 Forradalom vagy államcsíny?

A februári forradalom a tömegek elégedetlenségének spontán kitörésével kezdődött, aminek sikeréhez hozzájárult az a heves politikai krízis, ami a felső körökben volt, és amit a liberális burzsoá körök elégedetlensége táplált a cár egyszemélyi politikájával szemben.

Ez az Oroszországban elterjedt vélemény aligha igazolható. Ha áttekintjük az események sorát és végkifejletét, a hatalomváltást, végig a szervezettségre és az irányítottságra találunk bizonyítékot. Tehát ezek a nyitóesemények sem csak úgy spontánul kirobbantak, hanem kirobbantották őket. Jóllehet az elégedetlenségre minden társadalmi csoportnak volt oka: szűkülő gazdaság, ellátási problémák, helyenként éhezés és nyomor, elhúzódó s már nagyon megunt háború, munkaerőhiány a behívott katonák nagy száma miatt stb. Nem csoda, hogy csak egy szikra kellett ahhoz, hogy ebből a feszültségből éhséglázadások, háborúellenes tüntetések, elégedetlenség a főváros több ezres katonai garnizonjában, sztrájkok az ipari üzemben, épületfoglalások, mindenféle erőszakos fellépések legyenek. De az is kellett, hogy olyan legyen a hatalom, ami szabad folyást ad az eseményeknek.   És nyilván az is, hogy a döntő pillanatban az uralkodó távol legyen a fővárostól. Azért tért vissza Mogiljovba, a főhadiszállásra, mert a belügyminiszter garantálta számára a rendet Petrográdban. A később a fővárosba a frontról küldött csapatokat pedig a hadsereg összeesküvő vezetői visszaparancsolták oda, ahonnan elindultak.

II. Miklós Mogiljovban volt, amikor elfajult a helyzet, A Gergely naptár szerint március 7-én utazott oda, miután megkapta belügyminisztere, Alekszandr Protopopov (1866 –1918) határozott megerősítését arról, hogy a fővárosban teljesen ellenőrzése alatt tartja az eseményeket.

A tétlen belügyminiszter, Alekszandr Protopopov (fb.ru)

Alekszandr Protopopov

És micsoda véletlen: éppen ezen a napon tört ki az ún. februári forradalom! Ráadásul a lázadás leverésére a petrográdi garnizonból kiküldött katonák is felkeltek a cár ellen. Protopopov kinevezésének oka is a rejtélyek közé tartozik. Különösen azért, mert nehéz észre nem venni, hogy belügyminiszteri pozíciójában maga volt a tehetetlenség és a tétlenség. 1916. december végén nevezte ki a cár és ő lett a monarchia utolsó belügyminisztere. Liberális politikustársai őt a kinevezése után a liberális elvek elárulásával vádolták és igyekeztek eltávolítani az Állami Duma képviselői közül. Ugyanakkor Protopopov nélkül nem tudták volna sikerre vinni a cár lemondatását. Számos kortársa, köztük pl. Alekszandr Blok (1880 – 1921) orosz író, költő, publicista volt erről meggyőződve. Blok azt írta: „Éppen Protopopov tétlensége vezetett a petrogádi forradalom győzelméhez.” (Ld. Poszlednyije dnyi imperatorszkoj vlasztyi”.)

Pavel Zavarzin (1868 – 1932) orosz csendőrtiszt, vezérőrnagy véleménye szerint Protopopov hivatalból pontosan ismerte több közszereplő munkáját és a duma több tagjának tevékenységét az államcsíny előkészítésében, de ő nemcsak nem hozott semmilyen intézkedést, hanem az uralkodónak sem jelentette értesüléseit. (Zsandarmi i revoljucionyeri. Voszpominanyija. Paris. 1930. 178. o.)

A cár Mogiljovban csak három nappal később, március 10-én értesült a „forradalomról”. Egy nappal később, március 11-én a minisztertanács elnöke, Nyikolaj Golicin (1850 – 1925) a lakására hívta össze kormányát. Golicin áprilisig felfüggesztette az Állami Duma és az Államtanács működését, ami jelentett II. Miklósnak. Egyidejűleg közölte, hogy több miniszternek távoznia kell a kormányból, így mindenekelőtt Alekszandr Protapopov belügyminiszternek.Az események felelősének Golicin  is Protopopov belügyminisztert tartotta és még a kormányülés előtt közbenjárt a leváltásáért.  És ostromállapotot (mai fogalmak szerint rendkívüli állapotot) hirdetett ki a minisztertanács elnöke a fővárosban. Másnap, március 13-án Golicin Rodzjankóval (ld. alább), Mihail nagyherceggel és másokkal megismertette a nagyherceg II. Miklósnak küldött táviratát. Ebben a fővárosi helyzet súlyosságáról és arról volt szó, hogy szükség van egy tekintélyes személy kinevezésére a minisztertanács elnökének. Ő – mármint a nagyherceg – Georgij Lvov (1861 – 1925) herceget és politikust javasolta.

Nyikolaj Golicin herceg, állami vezető volt és az orosz birodalom minisztertanácsának utolsó elnöke. 1915-ben lett az Államtanács tagja (ott a jobboldali frakcióhoz tartozott). Személyisége elnyerte Alekszandra Fjodorovna cárné szimpátiáját: ő ajánlotta a cárnak Golicin herceg kinevezését. A Gergely naptár szerint Golicin 1917 januárjában kapta meg kinevezését. Ezt a posztot 1917. március 12-ig töltötte be. A Mihail Rodzajenko által vezetett ideiglenes bizottság (róla és a bizottságról ld. alább) a többi miniszterrel együtt felmentette és letartóztatta. Áprilisban szabadon bocsátották: azzal a kikötéssel, hogy nem vehet részt a politikában. 1920 és 1924 között a Cseka kétszer is letartóztatta, mert ellenforradalmi elemekkel való kapcsolattartással gyanúsították. 1925 februárjában harmadszor is letartóztatták és az akkor OGPU-nak nevezett állambiztonsági szervezet kollégiuma döntésének értelmében agyonlőtték.

Protopopov, a volt belügyminiszter hasonló sorsra jutott, de sokkal gyorsabban. Őt is letartóztatták a később kormányok. A bolsevikok átszállították Moszkvába, a Taganka börtönbe. Egyik nap iratai átnézése után a börtönben úgy döntöttek, hogy agyonlövik. Az „ítéletet” azonnal végrehajtották.

Mihail Rodzjanko

A küldöttek (a jobboldali pártok kivételével) elhatározták, hogy formálisan ugyan alávetik magukat a berekesztési határozatnak, viszont már másnap „magántanácskozásként” ismét összegyűlnek. Ez meg is történt, ott hatalmi szervet alapítottak: ez volt az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága (teljes nevén az Állami Duma tagjainak bizottsága a fővárosban a rend helyreállítására és az intézményekkel, illetve az emberekkel való kapcsolattartásra.). A bizottság elnöke a liberális Mihail Rodzjanko (1859 – 1924) lett. Rodzjanko a III. és a IV. Állami Duma elnöke volt és egy liberális párt vezetője, továbbá államtanácsos (1906), és az uralkodó udvarmestere (1899). Apja gazdag földbirtokos volt és gárdaezredes. Rodzjanko politikusként alkotmányos monarchiát akart.  Kritizálta a cárné „beteges” miszticizmusát, ami lehetővé tette, hogy az udvarba kerüljön Grigorij Raszputyin (1869 – 1916).  Raszputyin imádsággal vigasztalta a cári családot, Rodzjanko mégis az új udvari emberben nem látott mást, mint „visszataszító szektást” és „züllött parasztot”. Az összeesküvéshez való csatlakozása még 1916 szeptemberében megtörtént, amikor találkozott Mihail Fjodorov (1858 – 1949) politikus lakásán Gucskovval és Pavel Miljukovval (1859 – 1943). (Fjodorov és Miljukov mindketten az Alkotmányosan Demokratikus párt tagjai, az utóbbi pedig vezetője volt.) Ezen a beszélgetésen Rodzjanko és partnerei megvitatták az „udvari fordulat” feltételeit, és megállapodtak abban, hogy Oroszországban létrehozzák az alkotmányos monarchiát. Raszputyin meggyilkolását Rodzjanko egy forradalom kezdetének tartotta és azt hirdette, hogy az akció részvevőit hazafias célok vezérelték.

Nem látott a jövőbe. Mihail Rodzjanko (historyrussia.org)

1917 januárjában Rozdjanko Petrográdban találkozott Buchanan brit nagykövettel, megvitatták az eljövendő államcsíny részleteit. Február 23-án a duma épületében levő irodájában megtörtént Rodzjanko találkozása az orosz hadsereg legfőbb irányító tábornokaival (pl. Nyikolaj Ruzszkijjal). Ezen a találkozón ugyancsak megvitatták az „államfordulat” részleteit. Azt is, hogy a trónra II. Miklós fiát ültetik és régensnek meg kell hagyni Mihail Alekszandrovics nagyherceget. (Utóbbiról később még többször lesz szó.) 1917. március 12-én Rodzjanko kihirdette: a hatalom átment az általa irányított ideiglenes bizottsághoz. (De volt már konkurrensük is: a szovjetek.) Ugyanezen a napon Rodzjanko Petrográdra hívta Mihail Alekszandrovics (nagyherceget, az elképzelt uralkodó kiszemelt gyámját). A következő napon a petrográdi garnizon elismerte az ideiglenes bizottság hatalmát. Március 14-én Rodzjanko a bizottság más tagjaival (Gucskov, Miljuko, Sulgin) megtárgyalta II. Miklós trónfosztásának részleteit, amire a következő napon, március 15-én, Pszkovban került sor. Ahol az igazi hatalom Ruzszkij tábornok kezében volt.

Nyikolaj Ruzszkij

Nyikolaj Ruzszkij (1854 – 1918) is a legfelsőbb tábornoki körbe tartozott. Tábornok-adjutáns volt, ami tulajdonképpen a marsallnak felelt meg. (A marsalli rang akkor nem létezett az orosz hadseregben.) Tagja volt a Katonai Tanácsnak (1909-től) és az Államtanácsnak (1915-től). Ő is részt vett az orosz-török, az orosz-japán háborúban és természetesen az első világháborúban Ő volt az egyik legfőbb összeesküvő, a februári (a mai időszámítás szerint a márciusi) puccs egyik legfontosabb szervezője és végrehajtója. Rodzjankóval, az Állami Duma elnökével Ruzszkij folyamatosan egyeztetett. Frederiksz báró visszaemlékezései szerint, aki jelen volt II. Miklós trónról való lemondatásánál, Ruzszkij egészen durván erőszakoskodva kényszerítette ki a tétovázó uralkodóból a lemondó okirat aláírását. Ruzszkij megragadta II. Miklóst a karjánál fogva, a másik kezével az asztalhoz szorította a lemondó nyilatkozatot és durva hangon ismételgette: „Írja alá, írja már alá. Vajon nem látja, hogy önnek semmi más nem maradt? Ha nem írja alá – nem felelek az életéért.” II. Miklós zavartan és leverten nézett körbe. (V. Hrusztaljov: Velikij knyaz Mihail Alekszandrovics. Moszkva, Vecse, 2008.)

A februári forradalom után nézeteltérése lett Gucskov hadügyminiszterrel és Alekszejev tábornokkal kellemetlen fegyelmezési módszerei miatt. Elvesztette frontparancsnoki posztját. Az októberi forradalom után a bolsevikok elfogták és arra akarták rábírni, hogy legyen a Vörös Hadsereg egyik egységének parancsnoka. Ruzszkij ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy orosz ne harcoljon orosz ellen. Ezért bekerült a túszként fogvatartottak közé. WC-t takaríttattak vele, rendbe hozatták vele a nagy italozások helyszíneit. 1918 novemberében egy hatalmával visszaélő vörös parancsnokot megöltek egy ellenséges egység katonái. A Cseka helyi vezetője a temetőbe szállított 100 túszt, köztük 56 cári katonatisztet és az orosz birodalom több fogvatartott tábornokát és kivégeztette őket. Ruzszkijt személyesen ölte meg: tőrével levágta a fejét. A gyilkos Georgij Atarbekov (1892 – 1925) volt. Ki hinné, hogy a Moszkvai Állami Egyetem jogi karán végzett?

Nyikolaj Ruzszkij (ansobor.ru)

A monarchia bukása

Március 12-én az orosz hadsereg vezérkarához megérkezett a hadügyminiszter, Mihail Beljajev (1863 – 1918) távirata. (Beljajev 1917. január közepe óta volt hadügyminiszter.) A táviratban jelentést adott az uralkodónak a petrográdi garnizon átállásáról a forradalom oldalára és a cárhoz hűséges csapatok küldését kezdeményezte. A fővárosi garnizon fellázadása nagyban bonyolította a cár helyzetét, annak ellenére, hogy még mindig az uralkodó rendelkezésére egy sokmilliós hadsereg a fronton.

Alekszejev tábornok is jelentett II. Miklósnak a petrográdi helyzet alakulásáról. Ő a fővárosi nyugalom helyreállítása érdekében azt javasolta, hogy küldjenek összevont csapatot. Élén egy olyan vezetővel, akit rendkívüli jogokkal ruháznak fel. II. Miklós megparancsolta Nyikolaj Ivanov (1851 – 1919) tábornoknak, hogy vegye védelme alá a cári családot és állítsa helyre a rendet Petrográdban. Ivanov tábornok harcedzett katonatiszt volt. Részt vett az orosz-japán háborúban és az első világháború csatáiban. Az első világháborúban egy ideig a Dél-Nyugati Front parancsnoka volt. 1914 augusztusában – szeptemberében az ő parancsnoksága alatt arattak az oroszok nagy győzelmet Galíciában. Az osztrák-magyar hadsereg 400 ezer embert veszített (nagyrészt nyilván Redl árulása miatt), ebből 100 ezren kerültek fogságba, az oroszok vesztesége 230 ezer fő volt. Ivanov tábornoknak volt kifejezetten magyar vonatkozása is. 1915 januárjában azt javasolta a vezérkarnak, hogy támadják meg Magyarországot. Az engedélyt megkapta, de az ellenfél támadása végül is meghiúsította terveit. A Kárpátokban folyó csatában az osztrák-magyar haderők vesztesége 800 ezer fő volt, az oroszoké viszont 1,2 millió fő. Látva a hatalmas veszteségeket Ivanov leállította támadását. Számára a hadisikerek véget értek: amit korábban elfoglalt, azt elvesztette. Leváltották és felfelé buktatták. Az Államtanács tagja lett és a cár mellett dolgozhatott.

Március 13-án a cár vonatra szállt és az uralkodói vonat elindult Mogiljovból Carszkoje Szeló felé.  A cárt távozása a főhadiszállásról teljesen kiszolgáltatottá tette, hiszen távollétében a hadseregparancsnoki jogokat Alekszejev tábornok, a vezérkari főnök gyakorolta.

Ruzszkij kivégzője: Georgij Atarbekov, a Cseka egyik parancsnoka, a Lomonoszov Egyetemen végzett jogász (rusorel.info)

Eltérítik a cári vonatot

Másnapra a vonatok nem haladhattak a megszokott útvonalon, állítólag a zavargások miatt, kénytelenek voltak útba ejteni Pszkovot, ahol az Északi Front parancsnoksága székelt. Minden a hadsereg parancsnokló tábornokainak magatartásán múlt. Közöttük különösen nagy súlya volt Alekszejev tábornoknak, a hadsereg vezérkari főnökének. Ő pedig részt vett a cár elleni összeesküvésben. Az uralkodó távollétében Alekszejev azonnal visszautasította, hogy felügyelete alá helyezze a közlekedési minisztériumot, sőt ezután körtávirattal állította meg az összes harcolni képes alakulatot, ami elindult Petrográd felé. Közölte velük, hogy a rendzavarások Petrográdban csökkenőben vannak és már elmúlt a lázadás leverésének szükségessége. Ivanov tábornok, akinek kiküldetését végül is Alekszejev javasolta a cárnak, már Carszkoje Szelóban volt. Ott érte Alekszejev visszahívó távirata.

A cár megérkezik Pszkovba (ansobor.ru)

1917. március 14-én a cári vonat megérkezett Pszkovba; itt székelt az Északi Front parancsnoksága, amit Ruzszkij tábornok irányított. Ruzszkij az abszolút monarchiát anakronizmusnak tartotta és egyébként sem szerette II. Miklóst. Ekkorra egymás után érkeztek a hírek a helyzet további romlásáról: rendzavarásokról Moszkvában és Kronstadtban, a kronstadti katonai kormányzó meggyilkolásáról. Alekszejev tábornok, akire a cár távollétében a hadsereg főparancsnokának feladatai hárultak, táviratot küldött II. Miklósnak, amiben arra figyelmeztette az uralkodót, hogy a rendzavarások átterjedhetnek a hadseregre, ami a háború gyalázatos módon való befejezéséhez vezethet: ennek minden következményével együtt. A tábornok felszólította a cárt haladéktalanul tegyen intézkedéseket a lakosság megnyugtatására és az országban a normális élet helyreállítására. (Megfordultak a szerepek.) Arra figyelmeztette a cárt, hogy a rendzavarások erővel való megszüntetése a jelen feltételek között Oroszország és a hadsereg pusztulását okozhatja.

Alekszejev azt is leírta, mi lenne az, ami megoldaná a helyzetet. Ezt a cárnak minél előbb meg kell tennie, nincs számára más lehetőség. Alekszejev Oroszország és a dinasztia megmentése érdekére hivatkozva azért „könyörgött” (ezt a szót használta), hogy az uralkodó a kormány élére olyan személyt állítson, akiben bizalma van Oroszországnak és bízza meg őt a kabinet megalakításával.

A távirat kézhezvétele után II. Miklós fogadta Ruzszkij tábornokot, aki szintén igyekezett meggyőzni az uralkodót. Ő egy olyan kormány megalakításának szükségességéről beszélt, amelyik az Állami Dumának lenne felelős. Ekkorra a hadsereg vezérkara elkészítette a nyilatkozat tervezetét a felelős kormány létrehozásáról és Alekszejev aláírásával elküldte Pszkovba.

15-én éjjel 2 órakor II. Miklós (is) utasította Ivanov tábornokot, hogy semmilyen akcióba ne kezdjen. Egyúttal felhatalmazta Ruzszkij tábornokot, hogy értesítse Alekszejevet és Rodzjankót, hogy kész a felelős kormány létrehozására. Akkorra Ruzszkij már visszahívta a Petrográdba küldött csapatokat és erről értesítette Alekszejevet. A lázadást a fővárosban persze nem verték le.

Újabb igények

Március 15-én reggel Ruzszkij kapcsolatba lépett Rodzjankóval és közölte vele, hogy a cár kész a törvényhozásnak felelős kormány megalakítására. Rodzjanko viszont azt válaszolta, hogy a fővárosban radikálisan megváltozott a helyzet, így már nem elég a felelős kormány megalakítása. Napirendre kell venni a cár lemondását a fia javára. Úgy, hogy Mihail Alekszandrovics nagyherceg lenne a régens.

Alekszejev tábornok megkapta e beszélgetés összefoglalóját és úgy döntött, hogy kikéri a frontparancsnokok véleményét, miközben nem titkolta, hogy egyetért II. Miklós lemondatásával. Délután kezdtek érkezni a válaszok. A cár lemondatását támogatta Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg a Kaukázusi Front parancsnoka (Kaukázus alkirálya), Evert tábornok (Nyugati Front), Bruszilov generális (Dél-Nyugati Front), Szaharov (Román front), továbbá a Balti Flotta parancsnoka, Nyepenyin admirális. (Ez utóbbi kéretlenül, saját kezdeményezésére.)

II. Miklós belement abba, hogy lemond fia javára és elfogadta Mihail Alekszandrovics nagyherceget régensnek. Aztán meggondolta magát, mert nem akart lemondani fia neveléséről. Kíséretével megtárgyalta ezt a kérdést, úgy jutott más elhatározásra. Közben jelezték Ruzszkijnak, hogy estére Pszkovba érkezik Gucskov és Vaszilij Sulgin (1878 – 1976) a duma részéről. Ebből késő este lett, a várakozás lehetőséget adott az uralkodónak, hogy többször is átgondolja érvelését. Arra jutott, hogy nem akarva elszakadni a fiától, Mihail Alekszandrovics javára mond el. A saját nevében és a fia nevében. Gucskov e változáson nem lepődött meg, úgy nyilatkozott, hogy az apai érzelmeknek elsőbbséget kell adni.

Még aznap a cár aláírta lemondó nyilatkozatát és egy sor más dokumentumot, többek között Lvov herceg kinevezését a minisztertanács elnökének és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg kinevezését a hadsereg főparancsnokának.

Március 16-án kora reggel az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága felvette a kapcsolatot Mihail Alekszandrovics nagyherceggel. Közölték vele, hogy az ő javára mondott le a cár. A találkozó alatt Rodzjanko odavetette: ha elfogadná a nagyherceg a trónt, azonnal új felkelés törne ki. Ezen a véleményen volt Alekszandr Kerenszkij (1881 –1970) is. Ezután a nagyherceg négyszemközti beszélgetést kért Rodzjankótól. Megkérdezte, hogy a duma garantálni tudja-e személyes biztonságát. Meghallva, hogy nem tudja, megírta nyilatkozatát a trónról való lemondásáról. Személyes biztonságát azonban így sem tudta a nagyherceg megvédeni. Erről is majd a következő folytatásokban olvashatnak. Ahogy Kerenszkijről, Smulginról és további más kulcsfigurákról is.

Még aznap a cár aláírta lemondó nyilatkozatát és egy sor más dokumentumot, többek között Lvov herceg kinevezését a minisztertanács elnökének és Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg kinevezését a hadsereg főparancsnokának.

Alekszandr Kerenszkij ügyvéd, „para-szabadkőműves”, hadügyminiszter a fronton (rg.ru)

Március 16-án kora reggel az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága felvette a kapcsolatot Mihail Alekszandrovics nagyherceggel. Közölték vele, hogy az ő javára mondott le a cár. A találkozó alatt Rodzjanko odavetette: ha elfogadná a nagyherceg a trónt, azonnal új felkelés törne ki. Ezen a véleményen volt Alekszandr Kerenszkij (1881 –1970) is. Ezután a nagyherceg négyszemközti beszélgetést kért Rodzjankótól. Megkérdezte, hogy a duma garantálni tudja-e személyes biztonságát. Meghallva, hogy nem tudja, megírta nyilatkozatát a trónról való lemondásáról. Személyes biztonságát azonban így sem tudta a nagyherceg megvédeni. Erről is majd a következő folytatásokban olvashatnak bővebben. Ahogy Kerenszkijről, róla már volt szó, Smulginról és további más kulcsfiguráról is.

(Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.