Politikai helyzetkép (18). Gazdaságpolitika: hasonló ideológia és panelek Grósztól napjainkig

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

A két mottó – ahogy ebben a cikksorozatban megszoktuk – továbbra is változatlan. Nem csoda: a zavarosság csábítása és lehetséges következménye most is a kiindulópont. A zavaros körülmények miatt elég  nehéz észrevenni, hogy évtizedek óta (Grósztól napjainkig)  a gazdaságpolitika ideológiája  és paneljei hasonlóak maradtak. A következmények is. A gyenge forinttal például valójában ma is főleg a külföldet támogatjuk! A cikk nyomtatott változata a Leleplező könyvújság 2019./I. számában, márciusban jelent meg. A cikkhez képet értelemszerűen van néhány formai eltérés, mindenekelőtt a számozásban. (A nyomtatott változat sorszáma: 11, a blogos változaté: 18.)

A gyenge és tovább gyengített forinttal (is) a külföldet támogatjuk!

Tovább folytatódik a hogyan [NE] tovább kérdésének tárgyalása. Az előző részben a forint alulértékeltségének azokat a kárait számszerűsítettük, amelyek a külkereskedelemben keletkeznek. A forint alulértékeltségét a vásárlóerőparitás (vásárlóerő) és az árfolyam egymáshoz való viszonyával fejeztem ki. „Hatalmas a különbség a két mutató értéke között: 2017-ben a vásárlóerőparitás (vásárlóerő) alapján egy eurónak 191 forintba kellett volna (éves átlagban) kerülnie, viszont 309 forintos (közép)árfolyamon számolták el a valóságban.” (A pontos értékeket ld. az előző folytatásban!) „A dollárnál még nagyobb volt az eltérés a két átszámítási eszköz között. 2017-ben vásárlóerőparitáson átlagosan 139 forint volt egy dollár, a valóságban átlagosan 274 forint.(Nem a piac alapján, hanem a kormány és az MNB szándékaival és asszisztenciájával összhangban.)

Pozsgay Imre (Fotó: Alfahír). Pozsgay a gazdaságban is lebontotta (eltüntette?) a rendszert

 Külkereskedelmi veszteségek

Láttuk, hogy a forint az euróhoz képest 40 százalékkal, a dollárhoz képest 50 százalékkal van alulértékelve. Vagyis, ha valamit exportálunk, akkor kb. fele annyit kapunk érte, mint kapnunk kellene. Ha importálunk, akkor több, mint másfélszer, vagy éppen kétszer annyit fizetünk az importért, mint szabadna. Olyanná tesszük ezzel a túlösztönzéssel, illetve túlzott korlátozással a kivitel és a behozatal árviszonyait, amiből csak hatalmas veszteség következhet. Számításaim szerint ma már lényegében emiatt egyetlen év alatt legalább(!) 20 ezer milliárd forint veszteség éri az országot a külkereskedelmen keresztül.

Ez a veszteség annak a tévútnak is a következménye, ami exportkényszerként, illetve importkorlátozásként jelenik meg. Minél sikeresebbnek tűnik a kivitel, minél nagyobb az aktívuma, annál nagyobb a vesztesége. Ezzel azonban nem törődnek, sőt ezt észre sem veszik, vagy fel sem fogják.

„Ha nem lenne alulértékeltség, akkor NEM 8077,6 millió euró lenne a külkereskedelmi mérleg egyenlege, hanem ennek több, mint tízszerese: 90883,0 millió euró. Óriási mennyiségű árut importálhatnánk és/vagy nyugodtan kikerülhetnének a nem hatékony exportok a forgalomból. És vele rengeteg költséges szállítás is.”

Többnyire nincs értelme a külkereskedelmi aktívumnak!

Már itt meg kívánom jegyezni, hogy az országok többségében nincs racionalitása a külkereskedelmi aktívumnak. Németország lényegében az egyetlen kivétel, de annak rendkívül fejlett, kiterjedt, csúcsminőségű termékeket előállító ipara van. Itt a termékek minősége igen jövedelmező árak elérését teszi lehetővé. Az országok többségében a külkereskedelmi mérleg passzív, amit a szolgáltatások nemzetközi forgalmának aktívuma egyensúlyoz ki.

 A magyar csak félig nyitott gazdaság

Magyarország gazdaságának jellemzésekor sok közhellyel találkozunk. Ezekkel különösen az a baj, hogy nagy részük nem is igaz, vagy csak félig igaz, de azért kormányszinten és főleg szakminiszteri szinten mégis gyakran hangoztatják ezeket az alaptalan közhelyeket. Ilyen félig igaz közhely az is, hogy a magyar gazdaság nyitott gazdaság lenne. A külkereskedelmi forgalmat összevetik a GDP összegével, így fejezik ki egy gazdaság nyitottságát. Ez a mutató ugyanakkor nyilván nem az abszurd árfolyamon kereskedő országok számára készült.

Láttuk, hogy a forint az euróhoz képest 40 százalékkal, a dollárhoz képest 50 százalékkal van alulértékelve. Emiatt az exportunkért 60 – 100 százalékkal kevesebbet kapunk, mint kellene, az importunkért pedig több, mint másfélszer, vagy akár kétszer annyit fizetünk, mint szabadna. Így hiába kereskedünk az országok többségével vámmentesen, az irreális valutaárfolyam ellehetetleníti jövedelmező exportunkat és jó minőségű importunkat. Elkótyavetyéljük termékeinket, nem tudunk hatékonyan beépülni a világgazdaságba.

Az import vonatkozásában ez az irreális árfolyam nemcsak a jó minőségű élelmiszerek, hanem a jó minőségű technika behozatalát és elterjedését is korlátozza. És akadálya annak, hogy a belföldi piacon verseny legyen pl. a hazai és a külföldi élelmiszerek között. Ugyan megnyitottuk piacainkat, de az abszurd árfolyam ezt csak résnyire és főleg a „gagyi-termékek” számára engedi kinyitni. Vagy ha a kereslet nagyon erős, akkor olyan árakhoz vezet, amelyek akadályozzák a jó minőség elterjedését. (Magyarország 2004-ben – Medgyessy Péter (1942 – ) miniszterelnöksége idején – lett az EU teljes jogú tagja. A boltok polcai is jelezték ezt a változást: hirtelen hatalmas mennyiségű gagyi-termék öntötte el a polcokat. És maradt ott, azóta is. Pedig Medgyessy idején sokkal kevésbé volt gyenge a forint. Azóta pl. egy euró minimum 60 forinttal kerül többe…)

A magyar ipar nagyrészt összeszerelő üzemekből áll. Rengeteg autót szerelnek itt össze, viszont a lakosság nem engedheti meg magának, hogy ezekből tömegesen vásároljon. Noha Európában nálunk van az egyik legöregebb átlagéletkorú személygépkocsi állomány. A rossz forintárfolyam alapján kiszámított árakat tovább nyomják felfelé az irreális mértékű adók. Hogy a kormánynak legyen mindig elég költőpénze. Azt azonban nem nézik meg, hogy ebből az állami bevételből mennyi folyik el, pazarlódik el. Ez a kérdés már átvezet a Fordulat és reform c. pamflethez, ami a gazdaságpolitika ideológiája ma is, és ami mindent megengedhetőnek tart az egyensúly biztosítása érdekében. Viszont a pazarlás megszüntetéséről nincs benne szó, csak akármilyen gátlástalan elvonásokról.

Ismét a keresztfinanszírozásról

Az előző részben bemutattam, hogy a magyar gazdaságpolitika egy másik fő jellegzetessége, hogy keresztfinanszírozásra rendelkezik be. Az egyik területen keletkező jövedelmek, illetve az oda befolyó bevételek jelentős hányadát az állam onnan elvonja, és azt máshova juttatja, vagyis azt máshol használják fel. (Ilyenek pl. a nyugdíjalap bevételei, amelyeket még befolyásuk előtt eltérítenek, vagy befolyásuk után elvonnak.) A keresztfinanszírozás eleve óriási hatékonysági problémát jelent: kezdve attól, hogy valamilyen tevékenység jövedelmezősége emiatt nem könnyen, vagy egyáltalán nem ítélhető meg. Nem is szólva arról, hogy a keresztfinanszírozással újabb aránytalanságok keletkeznek, újabb szűk keresztmetszetek korlátozzák a gazdaság működőképességét, miközben a bőséges többletpénzhez jutóknál a pénz gyakran részben elfolyik, elpazarlódik.

A keresztfinanszírozásról az előző részben sok mindent összefoglaltam. Kiegészítésképpen most hozzátenném az alábbiakat. Olyan finanszírozásról van szó, aminek forrása egy sajátos és célzott, többnyire titkolt elvonás. Kiválasztanak egyes területeket, az ott megtermelt jövedelem vagy a vonatkozó területet megillető bevétel egy, általában jelentős részét az állam – természetesen a kormány többnyire homályban tartott döntései, inspirációi, ötletei alapján – elvonja. A kivetett adókon és járulékokon felül. A járulékot persze csak arra szabad felhasználni, amire gyűjtik. Így például a nyugdíjjáruléknak a nyugdíjalapban van a helye. Az adónál nincs ilyen kikötés. Például a beszedett gépjárműadót nem köteles az önkormányzat a települések útjainak fenntartására költeni: az autótulajdonosok zsebére finanszírozhatja belőle például a hátrányos helyzetűek támogatását, vagy szinte akármi mást.

Ez a pénz tehát nagy eséllyel elpazarlódik, elfolyik valamire. Miközben az autósok szörnyű állapotban levő utakon autózhatnak. Ezért már csak a tisztánlátás érdekében is minél kevesebb adójellegű elvonásra lenne szükség. Ennek az ellenkezőjére van sajnos példa: a kormány a munkáltatói és munkavállalói nyugdíjjárulékot és az egészségügyi járulékot szociális adó néven egyesítette. Ebből zavaros gyakorlat lett: az állam (a kormány) dönti el, hogy a befolyó szociális adó mekkora hányada kerülhet adott évben a nyugdíjalapba vagy az egészségügyi kasszába, sőt egy harmadik alapot is pénzhez juttat ebből. A kormány parlamenti kérdésekre válaszolva tagadta, hogy a járulékok szociális adóként való megnevezése azt jelentené, hogy a befolyó pénzt arra költheti, amire akarja. Ugyanakkor a gyakorlatban mégis ez történik, ami jogilag sincs rendben. Az öngondoskodási szándékkal befizetett pénzek – akárminek is nevezzék őket – nem költhetők el tetszőlegesen az állam által. Sőt valójában az állam nem is dönthetne a befolyó pénz felhasználásának kérdéseiről.

A keresztfinanszírozás is egyike – különösen ilyen mértékű használata mellett – azoknak a technikáknak, amelyek hosszabb-rövidebb, de mindenképpen jól belátható időtávon belül fenntarthatatlanak. De az ellehetetlenülésig sem érdemes ezt a kiterjedt gyakorlatot fenntartani (bár a gazdaságirányítás/ gazdasági kormányzás számára kényelmes és felkészültséget nem igénylő módszer), mert minden ezzel eltöltött nappal csak az ország veszteségei és a kárai lesznek nagyobbak. És a visszarendezés lesz majdan költségesebb és gyötrelmesebb. Sajnos a szándék látnivalóan az, hogy legyen keresztfinanszírozás, sőt még több legyen. Pedig elemzéseim szerint ezzel az utóbbi években sajnálatosan még tovább is bővülő gyakorlattal már régen fel kellett volna hagyni. Többnyire teljesen, de legalábbis részlegesen. (Hogy melyek a ritka kivételek, ahol teljesen nem lehet kiiktatni e gyakorlatot, később arról is szó lesz.) Akkor persze, ha gyorsan és stabilan akarunk fejlődni és növekedni, és ha a megtermelt forrásokat nem akarjuk részben elfecsérelni. És ha el akarjuk kerülni társadalmi feszültségek éleződését, és az ebből fakadó következményeket.

A gyenge forint elsődleges haszonélvezője a külföld

A gondolatmenetet folytatva, a forint alulértékeltsége is jövedelmek átcsoportosításával jár. Következésképpen szintén keresztfinanszírozás. Tehát ennek sem csak károsultjai vannak, hanem kedvezményezettjei is. A külkereskedelem példájánál maradva, ide tartoznak azok a külkereskedelemben érdekelt cégek, intézmények, magánszemélyek, akiknek bevételei nagyrészt külföldi valutában folynak be és egyes kiadásaikat forintban teljesítik. (Például a multik: külföldi tulajdonú bankok, kereskedelmi cégek, összeszerelő üzemek stb.) A haszonélvezők között magyarok is vannak: az MNB, magyar tulajdonú bankok, külföldön működő magyar cégek, magyar magánszemélyek. (Az MNB 2010 óta állítólag 500 milliárd forint árfolyamnyereséget ért el. Ebből 136 milliárdot a devizahitelek „forintosításán” keresett.)

Megtaláltam Bogár László elképzelt pénzszivattyúját? (Fotó: Alfahír)

A gyenge forintból hasznot húzók többsége ugyanakkor vitathatatlanul külföldi tulajdonú intézmény, cég, illetve külföldi magánszemély. A külkereskedelemben keletkező veszteség zöme Magyarországot sújtja, viszont főleg a külföldet gazdagítja.  Már szóltam arról, hogy ha egyáltalán létezik a Bogár László (1951 –) által feltételezett, ám általa nem pontosított állítólagos pénzszivattyú, ami hatalmas pénzeket szív el Magyarországról, az nem lehet más, mint az árfolyampolitika. Ami ugyan – mint bemutattam – a kormány és az MNB szerint egyáltalán nem létezik –, a valóságban viszont a forint folyamatos gyengítésének találékony előmozdításában ölt testet.

 Évtizedek óta abszurd gazdaságpolitika

Ilyen és ehhez hasonló, gigantikus károkat okozó képtelenségekkel más országokban aligha dicsekedhetne a kormányzat. A valutaárfolyam megfelelő színvonala nagyon fontos gazdasági és politikai kérdés. Olyan nemzeti bankot is ritkán látni, amelyik a nemzeti valutát brutálisan le akarja nyomni. Hatalmas bukás lenne az ilyen abszurd próbálkozások gyors következménye. Itt viszont az ilyen és ehhez hasonló ötletek évtizedek óta a gazdaságpolitika alapját alkotják. Sőt 2010 óta eljött e gazdaságpolitika „emelkedő” időszaka. Amit hiába neveznek más gazdaságpolitikának, lényegében ugyanazt fújja és tolja. Két dolgot tehet az, aki szenved ettől és látja ennek súlyos következményeit. Hallgathat, vagy tovább folytatja kutatásait és figyelemfelhívásait.

Mielőtt továbbmennénk a gyenge és folyamatosan gyengített forint negatív következményeinek bemutatásában, más irányban keresünk válaszokat. Felmerül a kérdés: vajon mi a gazdaságpolitika ideológiája, miért maradt ez mindenek ellenére uralkodó ideológia, miért alkalmaznak megdőlt technikákat? És mi ebben az aktuális hatalom szerepe? Miért szereti az időnként változó hatalom ezt a „gazdaságpolitikát”? És kikből áll az a személyi háló, ami ennek a „gazdaságpolitikának” a fenntartását a hatalomba betagozódva, de abban önálló erőként is megnyilvánulva folyamatosan felszínen tartja?

A main stream magyarul és helyesen

Most az ún. main stream gazdaságpolitikáról lesz szó. Hogy mi a „main stream”, azt újabban le szokták fordítani. Sajnos rosszul: magyarul „fősodratúnak” nevezik. A „fősodratú” teljesen értelmetlen, nem sodornak ugyanis semmit egy fő fonálba. Ráadásul hatásosan elfedi a lényeget. Valójában uralkodónak kellene fordítani. Ekkor viszont megkerülhetetlen lesz a „main stream” helyzet lényege: vajon miért és mitől uralkodó? Például valamilyen gazdaságpolitika vagy kvázi-gazdaságpolitika? Azért, mert olyan jó, olyan eredményes az ország számára, vagy azért, mert mondjuk a hatalomnak annyira praktikus, könnyen alkalmazható, számára anyagilag vonzó? Akár azért, mert némi felkészültséget sem igényel az alkalmazása?

Ennek az uralkodói pozíciónak az egyik sajátossága a kikezdhetetlenség. Zavaros és tudatosan zavarossá tett viszonyok között a negatívumok feltárása eleve komoly nehézségekbe ütközik, de a hatalom érdekei miatt még ennél is nehezebb a nyilvánosságra hozásuk és a negatívumokkal szembeni fellépés. Hiszen az uralkodó gazdaságpolitikai felfogás együtt jár a legfontosabbnak tartott médiumokban való különleges bánásmóddal. Amiből az is következik: milyen lesz az akármilyen érdemi kritika általuk való fogadtatása? (Ma nagy divatja van annak, hogy tudomásul sem véve a megállapításról írnak egy ellencikket. Például arról, hogy a nyugdíjasok nem vesztesek, hanem abszolút nyertesek. Vagy egymást kérdezgetik – mondjuk egy rádióban, „talán” az Inforádióban –, helyén van-e a forint árfolyama? És némi ötölés után kibökik, hogy mivel emelkednek az árak, szerintük az árfolyamnak gyengülnie kell. A nagy kérdést – anélkül, hogy megnyitották volna – lezárják. Nem csoda ebben ez a stílus, hiszen az Inforádió hatalmas kedvezményeket/anyagi „segítséget” kap a kormánytól. Az pedig, akinek onnan hallgatnia kellene műsorát, bizonyára nem hallgatja, mert akkor mindez nyilván elapadna. Másban ugyanis más a stílus, amit ők tárgyilagosságnak neveznek. Egyet ide, egyet oda.

Ha sikerül a széles nyilvánossággal valóban megismertetni és elfogadtatni a kritikát, a hatalom akkor is igyekszik kitérni a kritika elől. Egyszerűen nem foglalkozik vele, mintha nem kellene komolyan venni, vagy inkább úgy, mintha nem is lenne. (Ettől még visszatérhet egy idő után, de már saját találmányaként valamilyen, az összefügggésekből kiragadott mozzanatra.) Visszatérve a külkereskedelmi példához, mit nekik, tehát a kormánynak és a jegybanknak évi 20 ezer milliárd forint veszteség, nem érdekli, inkább arra koncentrálnak, hogy a forint további leértékelésével emelhetik az inflációt és inflációs nyereséget érhetnek el, továbbá árfolyamnyereséget. Ez utóbbi azonban az évi 20 ezer milliárd forintos veszteséggel szemben 2010 óta állítólag nem volt több, mint 500 milliárd forint. A kormány és a jegybank számára ez a fontos, számukra mindegy, hogy ennek az átlagosan évi 60–70 milliárdnak évi 20 ezer milliárd az ára!

Számtalan tévút, durva károk

A magyar gazdaságpolitikának számtalan tévútja van. Erről és a régi-új nomenklatúra – ezek létrehozásában is betöltött – szerepéről 2010-ben könyvet írtam (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra). Talán érdemes e kötet fülszövegét idézni, miről van itt szó:

„A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra, a cím és az alcím, ok-okozati kapcsolatban vannak. A végig nem vitt rendszerváltás, a több évtizede vergődő gazdaság, a kényszerpályaként hirdetett tévutak okát az új nomenklatúrában kell keresni: felkészültségében, szemléletében, érdekeiben, bővített újratermelésében.

A hatalom évtizedek óta nem igazán keresi a kiutat: kényszerpályákra és szűk mozgástérre hivatkozik. Ennyi idő útkeresésre is sok, hát még elvesztegetésre: megpróbáltatásokra, ismétlődő áldozatokra, veszteségekre, megszorításokra, leépülésre, előnyök elvesztegetésére. Országok sora használta fel az elmúlt éveket korszakos fejlődésre, de Magyarország az EU új tagjai között a leggyengébb teljesítményt nyújtotta. Az elit és a klientúra viszont ragaszkodik a rossz megoldásokhoz, a helyenként elképesztő anomáliákhoz, az eredménytelenséget produkáló nyilvánvaló tévutakhoz. Inkompetenciája, de érdekei miatt sincs igénye működőképes alternatívára, de még összefüggő programra sem.

Új osztály jött létre, amit a közpénzek és a közvagyon feletti rendelkezés tart egyben: haszonélvezője a tévutaknak, kerékkötője fejlődésünknek. A tévutak és az új osztály kölcsönösen feltételezik egymást: elválaszthatatlanok.

Az alternatívát az elit hatalmi kérdésnek tartja, küzd ellene. Minden valóságos alternatíva ellentétes anyagi érdekeivel, kikezdheti kivételezett helyzetét és előjogait. Az új osztály léte és sajátos érdekei, mozgása ad választ arra, miért van annyi – egyébként megmagyarázhatatlannak tűnő – anomáliája a magyar valóságnak. (…)”

További kutatások

Már akkor számtalan tévútra az ezeken való haladás súlyos következményeire hívtam fel a figyelmet. Azóta sikerült újabb bonyolult veszteségforrások hatásmechanizmusait feltárni és e veszteségeket számszerűsíteni. (Így pl. tisztázni azt, mivel is jár valójában a forint alulértékeltsége és ennek növelése. Szemben a kormány és az MNB álláspontjával, ami a gyenge és gyengített forintot – a helyzetet fel nem tárva – továbbra is egyik legfontosabb gazdaságpolitikai eszközének tartja.) Mivel e tévutak száma az utóbbi években inkább szaporodott, semmint csökkent volna, különösen indokolt lenne idézőjelbe tenni azt a fogalmat, hogy gazdaságpolitika. Ettől most az anyag könnyebb kezelhetősége érdekében el kell, hogy tekintsek. Viszont előrebocsátom, hogy többnyire idézőjelbe kellene tenni a fogalmat.

Ha tehát valamely gazdaságpolitika nem önmagától vívja ki az uralkodó pozíciót, a hatalomnak kell azzá tennie. Ahogy ez az ún. rendszerváltás több évtizedes történetének nagy részében volt és fennmaradt. Ebben a hosszú időszakban ugyan volt néhány kivételes év, amikor e gazdaságpolitika működőképes alternatívájának, egy valóságos összefüggő gazdaságpolitikának bevezetésére történt eredményes kísérlet. Ennek ugyancsak a regnáló hatalom vetett véget és tért vissza a szokásos, ún. gazdaságpolitikához. Az 1980-as évek közepétől (ekkor publikálták a Fordulat és reform c. brosúrát) a gazdaságpolitikák – a már említett néhány évet leszámítva – nagyon hasonlítanak egymásra. Egymásra nagyon hasonlító, csaknem azonos téves szemléleten, pontosabban az ezt helyettesítő, vagy imitáló téves technikákon nyugszanak.

A személyi háló

A „háló” – személyes tapasztalataim alapján – egyik könyvem címében is szerepel. (A HÁLÓ – Két leszámolás. 2006. 494 o.) Ezt írtam a hálóról: „Végül, hadd írjak a főcímről. Sokat gondolkodtam, mit is válasszak. Hiszen sok mással is kifejezhető lenne a mondanivaló. (…) De mégis egy további főcím mellett döntöttem. Ez pedig nem más, mint „A háló”. Úgy érzem, ez fejezi ki leginkább azt, ami történt. Egyrészt, saját bőrömön tapasztalhattam, hogy nem feltétlenül a formális hatalom, a látható hatalom az erős, hanem sokszor a rejtőzködő, az informális hatalom is. A társadalomban kétségkívül informális hálók/hálózatok vannak, amelyek ún. rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, együtt maradnak, és együtt mozognak. Együtt dolgoznak és „szemeik”, tehát a hálószemek egymást segítik. Még akkor is így van ez, ha földrajzilag esetleg távol is kerülnek egymástól. Ha például valaki fontos kormányzati funkcióba kerül és tárgyalásokat folytat, soha nem tudhatja, hogy szándékai felfedése révén mit indít el partnerein keresztül, sokszor felmérhetetlen, milyen reakciót vált ki és hol. Ha valaki nagy változtatásra készül, nagy reakciókra számíthat. És elindul a hálózatokra oly jellemző suttogó propaganda, mindenféle „hírekkel” és egyebekkel. A hálózatok blokkolják a társadalom és a gazdaság átalakítását, a tényleges rendszerváltás megvalósítását. (Nem elméleti jelentősége van tehát például annak, hogy a volt titkosszolgálatok tagjainak neveit megismerhessük.) Vannak olyan kapcsolatok, amelyek viszont megismerhetőek. Régen ezt jobban tudták – úgy mondták: a KB-ból, a BM-ből, az ÁVH-tól, az OT-tól vagy a PM-ből indult –, de ma is utánajárható, sziszifuszi munkával részben megismerhető. Ha tanulságos példát akarnak, nézzék meg, hogy a MEH referatúrák 1998–2002 közötti vezetői és tagjai életük során hányszor és hol keresztezték egymás életútjait!

A hálók hatásosan érvényesítik érdekeiket, és nem tűrik el, ha valaki ezt megzavarja. (…) A hálózatok hálót is vetnek azoknak, akik az útjukba kerülnek. (Mozgásképtelenné teszik riválisaikat. Hogy könnyen hozzáférjenek. – Sz. B.) Kétszeresen is indokolt tehát a főcím, ami utal a hálókra mint hálózatokra és mint a kiiktatás módszerére.”

Ilyen személyi háló alakult ki a Fordulat és reform publikálásakor, juttatta érvényre érdekeiket és valósította meg ambíciójukat, és maradt együtt évtizedeken át. Egyes tagjai eleinte rejtőzködtek, később azonban ők is nyíltan azonosultak a háló ideológiai alapvetésével és részt vettek a „jeles évfordulókon” való közös ünneplésekben. Sőt olyanok is, akik – addig úgy tudtuk – ki nem állhatták egymást, együtt jelentek meg és állítólagos ellenfeleik nyakába ugrottak.

Ez az utóbbi évtizedekben – néhány év kivételével – uralkodó gazdaságpolitika egy 1986-ban megjelent munka, a Fordulat és reform téziseire és homályosan megjelölt technikáira támaszkodik, ugyanakkor nem azonos keménységgel valósítja meg azokat. A homályosan körvonalazott technikák fokozatosan konkretizálódtak.

A három forrás

E gazdaságpolitikának jelenleg három forrása van. Alapja továbbra is a Fordulat és reform c. fogalmazvány. Ez tulajdonképpen mindenre feljogosítja azt, aki erre a fogalmazványra épít. Még arra is, ami akkor érthetően szóba sem került: pl. a keleti nyitásra. Hiszen bőven vannak benne olyan közhelyek, miszerint aktív külkereskedelmi politikát kell folytatni. Egyébként mára Matolcsy már nemcsak alkalmazza azt, ami ebben az írásban – a hatások feltárása nélkül – meg van említve, hanem az akkori kemény felvetéseken is túlmegy.

A második forrás Bokros Lajos csúszó forintleértékelése. (Amit a múltban keményen bíráltak, de amit azért az első Orbán-kormány végigvitt.)  Matolcsy volt kollégája, Bokros Lajos már maga is túlment a Fordulat és reform nagyarányú forintleértékelési javaslatán, mivel a leértékelést néhány évre állandó gyakorlattá tette: éveken át folyt, igaz, csökkenő mértékű leértékelésekkel. Matolcsy viszont 2010 óta folyamatossá tette a forint gyengítését. Olyan hosszú ideje folyik ez, amire a magyar gazdaságtörténetben vagy más országban még nem volt példa.

A harmadik forrás Bajnai Gordon gazdaságpolitikája, ami tele volt neoliberálisnak gondolt megszorítási ötletekkel. Amit Gyurcsány egyszerűen nem mert meglépni, Bajnai nagyrészt meglépte. Matolcsy még az értékalapú ingatlanadót is támogatta Bajnai idején, de Orbán Viktor felismerte az elutasításban rejlő lehetőséget megválasztása és kormányra jutása érdekében. Ezért Orbán Viktor az értékalapú ingatlandóval szemben foglalt állást. Annak ellenére, hogy az első Orbán-kormány akarta először bevezetni, igaz, önkormányzati adóként és alternatív jelleggel. (Ezt sem fogadta el a kormány: határozott ellenkezésem miatt. A részletek: Járai Zsigmond megakadályozott „adóreformja” ).  Van, aki nyilván nem értette Orbán Viktor pálfordulását az értékalapú ingatlanadó ügyében és tovább ágált a megbeszélt irányban: az ő képviselőjelölségét visszavonták. (Mádi László).

Amit Bajnai sem mert megvalósítani

Volt olyan ötlete Gyurcsánynak, amit nemcsak ő maga, hanem még Bajnai sem mert megvalósítani. Matolcsy ezt is megvalósította. Mindenféle különadókat vetett ki (bankadó, tranzakciós adó, kereskedelmi láncokat sújtó különadó, telefonadó stb.). Ezeket formálisan a multik túl magas profitjának elvonása érdekében és a társadalmi igazságosságra hivatk ki. (Szerintem egyik hivatkozásának sincs semmilyen alapja.)  Ezzel azt a pénzt vonta el és költötte el a kormány a bankok esetében, amit a devizahitelesek kárainak enyhítésére kellett volna fordítani. A bankadó – mivel nem akart róla lemondani a kormány – volt az akadálya annak, hogy a devizahiteleseket tulajdonképpen nem kártalanították, érdemi segítség nélkül hagyták. Sőt a kormány és az MNB az elszámoláshoz egyébként teljesen szükségtelen „forintosítást” is arra használta fel, hogy újabb pénzeket keressen a devizahiteleseken. Addig ügyeskedett, amíg nem ért el igazán gyenge forintárfolyamot. (Erről az előző részekben már írtam.)

Ezek a különadók abban teljesen egységesek voltak, hogy az összes érintett területen évekre megszüntették a versenyt és a fejlődést. Abban is, hogy a különadókat nagyrészt a fogyasztókra át tudták hárítani a befizetők.

Egyensúly, különadók, árfolyam, nyugdíj

2017-ben György László (1980 –), aki 2015 és 2018 között a kormányközeli Századvég Gazdaságkutató Zrt. „vezető elemzője” volt, az „A gazdaságpolitika missziója az egyensúlyteremtés” c. könyvében (kiadta a Századvég Kiadó) a különadóknak Matolcsyhoz és a miniszterelnökhöz hasonló igazságosztó szerepet tulajdonított. Azon lelkendezett, hogy a kormány nem hagyta a multikat és a nagy cégeket „túlgazdagodni” és ezzel a társadalmi különbségeket úgy nőni, ahogy az nyugaton tapasztalható. Könyvének köszönhető, hogy előléptették, 2018-tól az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdasági stratégiáért és szabályozásért felelő államtitkára lett.

A gazdaságpolitikának egyébként nem missziója van, hanem feladata. Ilyen lehet az egyensúlyteremtés is, de legalább nem kellene rontani a gazdaság objektíve értelmes arányait és ezek egyensúlyát. Kíváncsian vettem a kezembe a vékonyka könyvet, mivel kandidátusi értekezésemet 1979-ben éppen arról írtam, hogy a magyar gazdaság miben tér el a nemzetközi arányoktól és mi ennek a következménye. Csalódottan tettem le, hiszen nem közgazdasági fejtegetést, hanem propagandát találtam. Már a címen elcsodálkoztam: György László hogyan is választhatott ilyen címet könyvének, amikor a forint vásárlóerejéhez képest 40 – 50 százalékkal alul van értékelve?  Amikor durva aránytalanságok vannak többek között néhány adó és egyben gazdasági szabályozó eszköz között (szja és társasági adó, illetve fogyasztási, forgalmi típusú adók között)? Amikor a gazdaságpolitika szereti és ösztönzi az inflációt, ami nemcsak (ugyan látszólag) az államnak hasznos, hanem azoknak is, akik emelni tudják az árakat. Ez azonban irreális és a hatékonysággal szembenálló jövedelemátcsoportosításhoz vezet. Ami viszont az államnak is káros, akár észreveszi az állam és/vagy kutatója, akár nem akarja észrevenni. Az infláció is keresztfinanszírozás. A „világbajnok” forgalmi/fogyasztási adók mellett ott vannak a burkolt elvonások is: a keresztfinanszírozások számtalan megjelenési formájában. (Ld. pl. a nyugdíjalapba való pénzek beérkezés előtti és utáni eltérítése, majd máshol való felhasználása stb.) A keresztfinanszírozások egyre nagyobb szerepet játszanak az állami nyerészkedésben és kizsákmányolásban. Miközben már régóta NEM a kapitalisták a fő kizsákmányolók, hanem az állam.

A szocializmus magyarországi fennállása idején a gazdasági folyamatok kétféle jellemzése között (naturális mutatók, értékmutatók) nem volt egyensúly. Annak ellenére, hogy erre volt kísérlet és volt bizonyos előrelépés 1968-tól kezdve. Ez volt az új gazdasági mechanizmus, aminek bevezetését baloldali nyomással végrehajtott lefékezés és bizonyos visszarendeződés követett. Tehát ebben a több, mint négy évtizedben általában a naturális mutatók voltak meghatározók. A Fordulat és reform ebben változást hozott, de nem egyensúlyt, hanem ellenkező előjelű egyensúlyhiányt. A naturális mutatók háttérbeszorulását és a gazdasági folyamatok iránti érdeklődés elvesztését, miközben a pénzügyi és pénzügytechnikai vonatkozások abszolút túltengenek. Ma már ott tartunk, hogy megszüntették a gazdasági minisztériumot és ismét csak pénzügyminisztérium van. Ebből adódó járulékos veszteség az is, hogy a kormány képtelen meghatározni azokat az ágazatokat, amelyek valóban húzni tudnák a gazdaságot. Az ún. húzóágazatokat. Ötletei ugyan vannak, de ezek nincsenek megalapozva. Kimarad innen a legkézenfekvőbb, az élelmiszeripar, viszont ide kerül a digitalizáció. (Pl. működésképtelen e-jegyrendszerrel a fővárosban. Vagy útépítéssel, ahol aztán körbe-körbe gurulnak az önvezérlésű autók. Persze ha már nem egyetlen példány lenne.) Minderről a későbbi részekben lesz szó. Ezt a gondalatkört, ami György Lászlóval kezdtem, most egy kérdéssel zárom: hol itt az egyensúly és hol van egyensúlyteremtés T. György László?  Az arányosság durva megsértése is olyan tévút, amin értelmes kormány nem mehetne tovább. Egy kinevezett stratégának sem dicsérni kellene azt, ami sürgős változtatásra szorul!

Van egy eltérés is Matolcsy és Bajnai között. A forint árfolyamának stabilitásához Bajnai ragaszkodott. 2009-ben komoly erőfeszítéseket tett, hogy a spekulációs okokból meggyengült forint árfolyamát a pénzügyi válság előtti szintre vigye vissza és ott stabilizálja. (Még ott is nagyon alul volt persze értékelve a forint.) Matolcsy viszont kormányra kerülése után azonnal hozzálátott a forint árfolyamának meggyengítéséhez. Általa jutunk el a forint egészen extrém alulértékeltségéhez, bár az alulértékeltség 1990 óta mindig jellemző volt. Viszont most a gyenge forintot kezdték tovább gyengíteni, ami – mint láttuk – óriási veszteséget termel mindannyiunk kárára.

De Matolcsy alapvetően természetesen még tovább vitte Bajnai értelmetlen ötleteit. Bajnai időlegesen felfüggesztette a 13. havi nyugdíjak kifizetését, Matolcsy viszont megszüntette. Azóta sincs 13. havi nyugdíj. Ennek kifizetése évente kb. 200 milliárd forint lenne, ami így nagy összegnek tűnik. De ha összevetjük a forint alulértékeltségének csak a külkereskedelmi veszteségeivel, az évi 20 000 milliárd forinttal, akkor ugye már nem is tűnik nagynak. Viszont a további forintgyengítés kárait a kormány és az MNB (gyakorlatilag ugyanaz a személyi kör) úgy tekinti és sajnos tekintheti, mintha ilyen kár nem lenne. Inkább nem fizet 13. havi nyugdíjat. Inkább megakadályozza a nyugdíjak reálértékének emelkedését. És inkább a nyugdíjkasszától eltérített, illetve elvont hatalmas összegeket máshol költi el. Számításaim szerint 2010 óta kb. 5000 milliárd forinttal tették szegényebbé a nyugdíjalapot.

A nyugdíjszámítás „bátorsága”

Matolcsy teljesen megszüntette a nyugdíjak svájci indexálását, amit ilyen formában Bajnai sem mert meglépni. (Bajnai bizonyos gazdasági növekedés felett alkalmazta volna tovább a svájci indexálást. Ez a nyugdíjemelési módszer részben a keresetek növekedését, részben az infláció ütemét veszi alapul.) 2011-től Matolcsy tulajdonképpen az idők végezetéig befagyasztotta a nyugdíjak reálértékét, mivel elszakította egymástól a nyugdíjak és a keresetek alakulását, csak az áremelkedést vette figyelembe.  Ha tehát azt nézzük, miből is táplálkozik ez a gazdaságpolitika, eljutunk a kádári örökséghez. Lehetne az a cím is, hogy Kádártól Kádárig. Kádár ugyanakkor nem szívesen mondta ki az életszínvonal és így a nyugdíjak megőrzését, mert – józan paraszti ésszel is nyilvánvaló volt –, hogy ezzel aláássa a rendszer stabilitását. Most pedig – ráadásul a nyugdíjak reálértékének többszöri csökkentései után – azzal álltak elő, hogy ezen a teljesen irreális színvonalon kell „megőrizni” a nyugdíjak reálértékét.

Hogy ennek kisebb legyen a romboló hatása, rengeteget költenek viszont arra a propagandára, ami a nyugdíjasokat tájékozódásukban megzavarhatja. Riogatják őket azzal, hogy a nyugdíjak nemsokára finanszírozhatatlanná válnak, amikor a nyugdíjak nomimális értékének megőrzése is veszélybe kerülhet. Hagyják, hogy az ellenzéki média és a bankok a nyugdíjfizetés ellehetetlenüléséről folytassanak gátlástalan propagandát.

Matolcsyék elvontak a magánnyugdíjkasszáktól 3000 milliárd forintot és az érintettek nyugdíjügyeit úgy tették át az állami nyugdíjalaphoz, hogy az elvett 3000 milliárd forintot még részben sem juttatták oda. Azóta sem. Matolcsy tehát nemcsak átvette Bajnaitól annak elképesztő megszorításait, hanem felül is múlta vagy pontosabban alulmúlta Bajnait. 30(!) új adót vezetett be, illetve adómértéket emelt. Ezen felül ott voltak még az álmai, amelyeket nem sikerült megvalósítania. Ilyen a Bajnai által 20-ról 25 százalékra emelt általános áfa-kulcs. Matolcsy viszont nem állt volna meg itt, ezt további két százalékponttal, 27 százalékra, nemcsak Európában, hanem az egész világon is a legmagasabb mértékűre emelte. És megpróbálkozott azzal, hogy 35 százalékos áfával örvendeztesse meg a lakosságot és a hazai főnökséget. (Kit így, kit úgy…)

Ma már ott tartunk, hogy az, aki elszabotálja a hatásvizsgálatokat, az egyetemet alapíthat Kecskeméten és tiszteletbeli doktorátust kap Debrecenben. És “MNB-tanszéket” (?!) hozhat létre a Corvinus Egyetemen. (Minek is?) Debrecenről annyit, hogy bár döntő jelentőségű lesz a közelgő önkormányzati és EP-választásokon is, ki győz Budapesten és milyen arányban, Debrecennek a Külgazdasági és Külügyminisztérium egyik államtitkára azzal udvarol, hogy az ország második fővárosának nevezi. Mindezt azért, mert a BMW zöldmezős beruházása ott épül. Nem mellesleg – minden bizonnyal – az ország legjobb minőségű termőföldjein. És hogy oda menjen a BMW, még nagy állami támogatást is kap.

Az előzmények: egy túlélő teória

Egy liberális tétel szerint már évtizedek óta az a baj Magyarországon, hogy túl jól élnek az emberek (mármint a nép), túl sokat fogyasztanak. (Eszerint a szocializmus is azért bukott meg, mert ezt a túlfogyasztást nem igazította ki.) Pedig micsoda források, megtakarítási lehetőségek rejlenek ebben, amit mind másra lehetne felhasználni! A fogyasztás csökkentéséből felszabaduló árualapokat exportálni lehetne, a bérek és a nyugdíjak, az egészségügyi ellátás, oktatás stb. „megtakarításai” a vállalkozók terheit csökkenthetnék. Az emberek gondoskodjanak magukról, az állam kevesebbet költene rájuk, és kevesebb adóra és járulékra lenne szükség. De nem lett! Ez is rávilágít e naiv gondolkodás egyoldalúságára és leegyszerűsítettségére. De arra is, hogy semmi kapcsolata nincs e spekulációnak a valósággal, a konkrétumokkal, a reálgazdasággal. De az „elit” még az állami gazdaságpolitika szerepével sincs tisztában.

A teória sok más tekintetben is kártékony. A Fordulat és reform alkotói általában ma is a lakossági fogyasztásban, az életszínvonal „túlzott” emelkedésében, a „pazarlóan” igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokban, az államilag garantált nyugdíjban és annak „túlzott” emelésében stb. látják a gazdasági problémákat. Ez azt is jelenti, hogy lebecsülik, lenézik polgártársaikat és a társadalmi szolidaritás elvét.  Szembeállítják a társadalom csoportjait, ebben a feszültséghalmazban a munkanélküli, nyomorgó emberben ingyenélőt, élősdit látnak és láttatnak. Nincs sokkal jobb véleményük a nyugdíjasokról sem. E munka sajnos nem maradt meg tudományos eszmefuttatásnak, ideológiai alapvetéssé, dogmává vált. És egy technika, a könyvelői válságkezelés alapjává. (Amikor a hatásokat nem veszik figyelembe, azokkal nem számolnak.) A „művet” megjelenésének 20. évfordulóján a rendszerváltás alapműveként, előfutáraként és előidézőjeként méltatták. Itt jegyzem meg, hogy a tények e teóriával szemben azt támasztják alá, hogy az eladósítás nem a lakosság „túlfogyasztásának” terméke, akkor sem volt az és ma sem az, hanem nagyrészt a pazarló és gyakran értelmetlen beruházások okozták. És természetesen a hibás gazdaságpolitika és a rossz (pazarló) kormányzati gyakorlat. Erről bővebben a későbbi részekben olvashatnak.

A Fordulat és reform

1968-ban életbe lépett az új gazdasági mechanizmus. A pártellenzék ezt igyekezett megfúrni és Kádárt eltávolítani a hatalomból. Ez a lecke a politikai vezetés több tagjának életre szóló volt. Úgy gondolták, hogy mindig a dogmatizmus győz. Gorbacsovot ideiglenesnek tartották és baloldali fordulatra számítottak, így kalkuláltak saját jövőjüket is. Ez még – az akkori felső vezetés „felvilágosítását” végző – Gazdaságkutató Intézet jövőjére is kihatott: az igazgatót eltávolította a felügyeletet képviselő személy és kifejezetten „nagyon baloldali”, és nevében is ezt ígérő személyt keresett az intézet élére. Mivel ezzel is erősíteni akarta jövőbeli pozícióját, amit még magasabban gondolt el a maga számára. Előbb Marosán György fiát kereste meg, majd annak kényszerű visszalépése miatt (nem engedték el a pártközpontból) egy kevésbé ismert, családi kapcsolatai alapján szintén erősen baloldali szakértőt kért fel az Országos Tervhivatalból. Vértes Andrást, akiről – az ún. rendszerváltás után – kiderült, hogy szemléletében sokkal inkább neoliberális, mint baloldali. (Kapcsolatai azonban továbbra is a szocialistákhoz húzták és húzzák. 1990-ben MSZP-s országgyűlési képviselőjelölt lett, Horn és Gyurcsány idejében belső szakértőjük, a 2010-választási vereség után ő írt egy programnak nevezett kiadványt, előtte, 2009-ben Gyurcsány bukásakor az ő egyik miniszterelnök-jelöltje volt.)

Visszakanyarodva igazgatói kinevezésének idejére, illetve az azt megelőző évekre, a Gorbacsov bukására vonatkozó várakozások ellenére az viszont nem mondható el, hogy a közgazdasági reformmunkálatok leálltak volna. A különböző bizottságok sok értékes összefüggést felderítettek, sok hatást feltártak, számtalan javaslatuk elkészült. Azt szokták mondani, hogy 1972 és 1978 között lefékezték, sőt leállították a reformot. Ezt csak az mondhatja, aki vagy nem mond igazat, vagy hiányos ismeretei miatt véli így. Nem olyan munkahelyen dolgozott, ahol erre rálátott volna. De még ha így is lett volna, akkor is sok év telt el 1986-ig, amikor a Fordulat és reform c. pamflet elkészült.

Pozsgay kezdeményez

Pozsgay Imre (1933 – 2016), a Hazafias Népfront (HNF) főtitkára nem oda fordult, ahol jól össze tudták volna foglalni, mit kellene tenni a megrekedt gazdasági fejlődés elindítása érdekében. Egy meglehetősen periferikus szervezetet, a Pénzügykutatási Intézetet kérte fel, ami nem igazán látott rá a témára.  Sőt műfajában sem azt szolgáltathatta, amire Pozsgaynak szüksége lehetett volna. A fogalmazványban ugyanis hangsúlyozzák, hogy ez nem stratégia: azt a kormánynak kell kidolgoznia. Mégis stratégiaként értelmezték. Ebből az is látszik, hogy Pozsgay Imre, a HNF főtitkára sem volt tisztában a kérdéssel. Erre utal az is, hogy a megszorítások skrupulus nélküli alkalmazását jelentő javaslatokkal lelkesen egyetértett, holott fel kellett volna ismernie legalább azt, hogy ha erre az útra lépnek, az milyen megpróbáltatást jelent a magyar lakosságnak. Ha már azt nem ismerte fel, hogy ezek a kikényszerített áldozatok – stratégia nélkül – egészen biztosan semmilyen téren nem hozhatnak javulást. Sokakban él az illúzió, mennyire más lehetett volna 1990 után Magyarország helyzetének alakulása, ha Pozsgay lesz a köztársasági elnök. Mindebből látszik, mekkora naivitás volt ezt gondolni. Politikusként is melléfogott, hiszen elfogadta, hogy egy kutatóintézet a pártdemokrácia fejlesztésére is tegyen javaslatot. Holott erre az akkori viszonyok között nem volt jogosult, ilyen javaslatot csak a párt bizonyos szervei tehettek. Ez ugyanis a párt belügye volt.

Az nyilvánvaló, hogy az igazság kimondása többnyire nem előnyös, de itt, a „Fordulat és reformnál” nem erről volt szó. A pamflet egyrészt beavatkozott a politikába, az állampárton belüli demokratizálódást és platformalakítást szorgalmazta, ami miatt Lengyel Lászlót, az egyik szerkesztőt és – bár ők nem vettek részt a brosúra írásában vagy szerkesztésében – a sokban hasonló nézeteket valló, bár máshol mocorgó Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt és Király Zoltánt az MSZMP KB Központi Ellenőrző Bizottsága kizárta a párt tagjai sorából. Lengyel Lászlót ez később szorongással töltötte el a vele készült és fennmaradt interjúkötet (Kizárt a párt) tanúsága szerint, és szerette volna nem veszélyeztetni a visszautat. Másként „döntöttek” az események, és Lengyel egyfajta ikonja lett a rendszerváltásnak. A közgazdasági reformokon töprengők értékes munkái pedig „mentek a levesbe”.

A brosúra alkotói között szerintem különben csak egy nagy felkészültségű közgazdász volt, Antal László (1943 – 2008), de ultraliberális felfogása és elméleti beállítottsága eleve nem tette alkalmassá erre a feladatra. Ennek ellenére nemsokára állami vezetői feladatot kapott, ráadásul éppen erre a munkára való tekintettel. (Erről majd később bővebben is írok.) És nemcsak ebben a kormányban kapott posztot, hanem több szocialista-szabaddemokrata kormányban.

Pozsgay Imre, a megrendelő (Eifert János fotója)

Antal László a Pénzügykutatási Intézet igazgatóhelyettese volt. A szerző volt még Bokros Lajos, az intézet tudományos osztályvezetője, Csillag István, az intézet tudományos munkatársa, Lengyel László és Matolcsy György tudományos munkatársak. Közreműködött még Asztalos László, Botos Katalin, Kopátsy Sándor, Riecke Werner, Surányi György, Szalai Erzsébet, Várhegyi Éva, Herczog László, Bauer Tamás, Nagy Tamás, Tardos Márton, Juhász Pál (Szövetkezeti Kutatóintézet), Bod Péter Ákos, Gulácsi Gábor, Gombár Csaba (MSZMP Társadalomkutatási Intézet), Tölgyessy Péter, Hankiss Elemér, Szalai Júlia (Szociológiai Intézet), Hahn Endre, Vásárhelyi Mária, Kocsis Györgyi, Kocsi Ilona, Oblath Gábor. És még sokan mások. Személyükre később visszatérek.

A politikai naivitásnál is nagyobb a gazdasági. A Fordulat és reformot ugyanis elsősorban gazdasági elemzésnek és stratégiának tartják, holott sem ez, sem az nem volt. Nem is szánták ezeknek, csak a változások egyfajta elindítójának.

A brosúra szerzői és a rá hivatkozók/belőle profitálók mára elfelejtették, vagy nem beszélnek arról, hogy a dolgozat a Kádár-rendszeren belül szeretett volna ún. reformokat végrehajtani. (Ezért is hivatkozik a Fordulat és reform KB-határozatokra és az 1968-as új gazdasági mechanizmus szellemére, ahonnan folytatni akarja.)

Azok persze, akik benne voltak a valódi reformmunkában és az érdemi gazdaságkutatásban, rengeteg tudásnak voltak velük ellentétben a birtokában. Ők Lengyelék színre lépését nemcsak a változásokat veszélyeztető lépésnek, hanem inkorrektnek és naivnak is tartották. Antal Lászlóék ugyanis a gazdasági rendszerbeli változásokat azonosították bizonyos – bizonytalan és mindeddig általuk nem ismert hatású – technikákkal. A puccsszerű akció miatt a munkából kiszorítottak megmosolyogták azt az összeállási kísérletet, hogy összesen vagy hatvanan és nem az első sorokból, összekapaszkodva csapatot, érdekközösséget formáltak.

A Fordulat és reform színvonala ellenére az alkotóit is meglepő hatással volt arra, hogyan éltünk és élünk most is. Természetesen negatív értelemben, hiszen ez a fogalmazvány volt az elmúlt évtizedek egyik legfőbb szellemi és gondolkodásbeli akadálya, és a közgazdasági gondolkodás leépülésének egyik fő oka.

Nem a szerzők a hibásak?

Annyiban nem, hogy ők erre voltak alkalmasak. A Fordulat és reform? Felgyorsulva a tévúton!  c. cikkben is foglalkoztam a Fordulat és reformmal. Ebből idézek most néhány gondolatot:

„Mondhatni, nem az alkotók a hibásak, akik akkoriban erre voltak képesek, más, kiérlelt anyag nem volt várható tőlük. A politika a ludas, ő épült rá, igaz, nem függetlenül az alkotók szándékától és a sajtó készséges segítségétől. A Pénzügykutatási Intézet által készített összeállítás azt mérte fel: milyen a helyzet és mit is lehetne/kellene tenni. Úgy nagy vonalakban. Kevéssé ismerték a reálgazdaságot és a helyzetet, amit ráadásul túldramatizáltak. Ebből több sajnálatos következmény is adódott.

Egyfelől a roppant súlyosnak beállított helyzetből akármilyen durva lépések jogossága következett. Olyan értékektől való „megszabadulás” (foglalkoztatottság, életszínvonal, ipari, mezőgazdasági kapacitások működtetése, fogyasztás, a forint stabilitása stb.), amelyek valós gazdasági szerepét nem tisztázták, viszont félreértették, sőt félremagyarázták. Komoly értékeket nem tekintettek értéknek, hanem „púpnak a hátunkon”, félresöprésüket pedig tabuk döntögetésének. Hatásvizsgálatok előírása helyett tulajdonképpen a „minél nagyobb a vágás, annál jobb” alapon.

Másfelől a túldramatizált helyzetből az is következett, hogy a szavakban súlyos áldozatoknak nevezett intézkedések meghozatalát valójában nem tartották áldozatoknak. Mindenesetre nem törődtek a kárvallottakkal, a szolidaritás gondolata fel sem merült. Ezek szerintük eleve szükséges intézkedések voltak (holott nem voltak körüljárva sem elméletileg, sem hatásaikban), amelyekkel kapcsolatban erkölcsi aggályok nem vetődhettek fel. Azért sem, mert a vezetés egyedüli kötelezettségeként az őszinteséget jelölték meg. Nyíltan meg kell mondani, hogy hosszabb ideig nem lehet eltekinteni súlyos áldozatoktól!

A rendszerváltás két oka

A magyar lakosság lényegében két okból szeretett volna rendszerváltást. Az egyik ok a nagyobb kenyér, a jobb életszínvonal reménye, a másik a nagyobb szabadságé. Arra nem gondolt, hogy nagy munkanélküliség, nyomasztó létbizonytalanság, szegénység, hiányos táplálkozás, romló egészség és egészségügy, düledező tömegközlekedés, megszorítások, vergődés, rossz és felkészületlen, gyakran hibákkal teli kormányzás és ismétlődő áldozathozatal jut sokaknak osztályrészül az elkövetkező évtizedekben. Szinte non stop. A szabadság és a demokrácia fogalmait nem határozták meg. Kevesen gondolták, hogy üres kulisszákat kaphatnak vagy akár évtizedekkel ezelőtt elfeledettnek hitt méltatlan technikák felújítását. Ez még a mai kormány előtt bekövetkezett, ezért is meglehetősen üres az a jelmondat, miszerint „kérjük vissza a demokráciát!”

Elég megrázó, hogy sem a megrendelő HNF, sem főtitkára, Pozsgay Imre, sem eszmei támogatói nem vették észre, mekkora szakadék tátong a társadalmi elvárások és a tanulmány kijelentései között. Ez talán elviselhetőbb lenne, ha nem lenne hasonló szakadék a realitások és a megállapítások között. Így aztán nemcsak nem kívánt útra szólt az invitálás, hanem olyan útra, ami tévút. És ami az ország egyedülállóan gyenge teljesítményét „eredményezte”.

A Fordulat és reform összeállítói a körülményekhez és az élet követelményeihez végre alkalmazkodni képes kormányzás feltételeit keresték, ha ködszurkáló módon is, de paradox módon „elérték”, hogy ettől ma legalább olyan távol legyünk.

Az ideológia újabban megint és még mindig arra az életidegen, hivatalosan liberálisnak tartott és igencsak voluntarista, megszorító elképzelésekre épít, amelyek a Fordulat és reform c. tanulmányhoz kapcsolhatók. Azért nem azt írom, hogy ebben csak ez (tehát a megszorítás) lenne leírva, mert ezenkívül nagyon sok mindenről mond valamit, a megszorításról előadottak pedig nincsenek markánsan megfogalmazva. Tehát a Fordulat és reform nem csak a fogyasztás tartós csökkentésének elkerülhetetlenségéről, a nehézségekkel való bátor szembenézésről, a lakossággal a tartós áldozatok elfogadtatásáról, a munkanélküliség elfogadásáról, a lakosság nagyobb részvételéről a kiadások fedezésében szól és nem csak az inflációval való tartós együttélésről, a forint nagyarányú és „igen hasznos” leértékeléséről, a „nem felszíni”, tehát durva restrikciós (mindenoldalú megszorító) gazdaságpolitika bátor alkalmazásáról, a növekedés és a fogyasztás lebecsüléséről, az egyensúly és a növekedés állítólagos ellentmondásáról. Írnak a meglehetősen kaotikusan szerkesztett kiadványban a technológiai lemaradásról, a termelés és a beruházások rossz hatékonyságáról, a nem megfelelő szerkezetről, a KGST válságáról, arról, hogy szerintük kimerültek a tartalékok a termelésben, de mindezt hangsúlyozottan és számomra érthetetlenül nem tartják nagy problémának.

A vezetés nem megfelelő reagálását viszont nagy problémának tartják. Tehát hogy nem hajlandó érdemben foglalkozni a dolgokkal.  Ennyiben azóta sem sokat változott a helyzet: mindenekelőtt vezetési, irányítási válság van. Ha továbbgondoljuk: éppen egy ilyen vezetésnek ad mankót a sarcpolitika, ami segít abban, hogy tovább tudjon „döcögni”. Amit a fenti, megszorító jellegű intézkedéseken kívül javasolnak, az részben a politikai és gazdasági pluralizmus (többszínűség), a politikában a nyíltság, a problémák bátor felvetése, a vállalkozásokban magáncégek, kicsik és közepesek megjelenése, az államiakkal egyenjogúvá tételük, a politikában több párt. És a piacépítésnek nevezett intézményfejlesztés, ami mögött a tartalom nem látszik. Adóreformról is beszélnek, de ez is többféle lehet. Az intézmények későbbi gyors kiépítése kétségkívül versenyképessé tette az akkori Magyarországot, de ezt nem tudta az irányítási válság miatt kihasználni. Ami nem véletlen: ettől, tehát a tartalom nélküli intézményreformtól a vezetési, irányítási válság nem oldódhatott meg. Ma sem képes a hatalom a helyes irányt meghatározni. Ez a magyarázata szerintem annak, hogy Magyarország lecsúszása azóta is folytatódott és az elmúlt két évtizedben összességében a leggyengébb teljesítményt mutatja fel.

A megszorítások prófétái

A megszorítások melletti, egyébként elméletileg is alátámasztatlan elköteleződés – mint láttuk – kiolvasható a tanulmányból. De nemcsak emiatt lehet a Fordulat és reformot, mint a lakosság megsarcolásának művét felfogni. A szerzői kollektívának ugyanis számos olyan meghatározó tagja van, akik másutt, illetve későbbi pályafutásukban egyértelművé tették, mit is gondolnak a fordulatról és a reformról. A restrikció, a reformoknak nevezett durva megszorítások bajnokai. Kik is igazolják ezt? Az 1986-ban megjelent kiadvány szerkesztői: Antal László – Csillag István – Lengyel László – Matolcsy György.  Csillag István egyik írásában a gazdasági növekedésen gúnyolódik: a növekedést szorgalmazókat „dzsídípízőknek” nevezi. Kádár Jánost is lenézően közéjük sorolja, holott Kádár legalább tisztában volt a gazdasági növekedés jelentőségével. És ott vannak a szerzők, olyanok, mint Bauer Tamás, Bokros Lajos, Herczog László, a közreműködők, mint Kopátsy Sándor, Surányi György, Várhegyi Éva, Draskovics Tibor.

A túlfogyasztás legendájából semmi nem volt igaz és ma sem az

A fogyasztást akkor szabadna tartósan és lényegesen csökkenteni, ha irreálisan sokat fogyasztana a lakosság. Ezt azonban semmi nem támasztja alá és a szerzők ezt azóta sem vizsgálták, feltehetőleg nem is voltak kíváncsiak rá. A túlfogyasztás legendáját azok után dobta be a reálgazdasággal tisztában nem levő szerzői kollektíva, hogy már évek óta az életszínvonal megtartásáról és nem a növeléséről volt szó.

A túlfogyasztás abszurd gondolatát bedobták 2010-ben is. (Ld. A túlfogyasztás túlélő mítosza. Matolcsytól Matolcsyig http://szabadibela.hu/2010/11/a-tulfogyasztas-tulelo-mitosza/)

A Fordulat és reform szerzői kollektívának egyik tagja, Matolcsy György Huba miniszter teljes odaadással állította a brosúra „gondolatait” (sémáit) miniszterelnöke ötletei szolgálatába. Társainak is nagy szerepe van annak a teljesen téves és tragikus következménnyel járó tévhitnek hazai sulykolásában és feltehetőleg külföldre való eljuttatásában is, mely szerint a nyugdíjrendszer, az egészségügyi finanszírozási rendszer, a fogyasztás elért szintje tarthatatlan, abból el lehet venni, meg kell takarítani. Holott a világon a magyar egészségügy a legolcsóbb és teljesítményét tekintve az egyik leghatékonyabb egészségügy. Innen származnak azok a „nagy ívű” gondolatok, miszerint „ilyen magas szintű” szolgáltatásokat a magyar állampolgárok teljes közössége számára az ország nem engedhet meg magának. Meg kell határozni, amit a társadalombiztosítás keretében lehet adni és azt, amit külön összegekért. Ebből a mentalitásból származik az is, hogy értékes műszereket nem lehet kihasználni, mert csak egy bizonyos számú műtétet hagynak elvégezni. Hadd várjon a beteg akár éveket a műtétre! Ez lehet az előzménye annak is, hogy a hazai betegeket tulajdonképpen megfosztják a legkorszerűbb gyógyszerektől.

Bár egyszerű e szemlélet cáfolata, amit különben az élet számtalanszor és nagyon hatásosan elvégzett, de ez nem kap teret.

Magyarországon is vannak „szent tehenek”. Ők a sajtóba járnak

A helyzetet úgy tudom jellemezni, hogy nálunk is vannak szent tehenek, mint Indiában. De ők Magyarországon nem a homokos strandon heverésznek vagy a közúton pihennek, hanem aktívan zavarják a kibontakozást. A szakmában heverésznek, arra rátelepszenek és időnként megkérdeztetnek. Nem túl gyakran, mert „nagy esemény”, ha megszólalnak. Csodálattal hallgatják mormogásukat a megengedhetetlen nyugdíjrendszerről, a magas fogyasztásról, a fenntarthatatlan egészségügyről, a forint leértékelésének folytatásáról. És nem is kell sokat tenniük azért, hogy elérjék: tabuvá tett kérdéseket (valójában alapkérdéseket) ne lehessen felvetni. Már szinte magától megy a kirekesztés és az öncenzúra a médiában.

Szent tehenek (Fotó: Travelblogger.) Akadályozzák a forgalmat

Ez nemcsak a közgazdasági szakma miatt sajnálatos és nemcsak a szólás- és véleményszabadságot sérti, hanem az ország érdekeit is. Mert a túlfogyasztás téveszméjéből az ország tönkretétele és már megvalósult periferizálódása következik. Amit sajnálatos biztatások serkentenek: ez a helyes út, nem is lehet máson haladni! Általuk elgondolt leépítésekkel („reform”) és ezek még könyörtelenebb végrehajtásával („fordulat”).” (Az idézet itt ért véget.)

A „szent tehenek” felelőssége

Az imént azt állítottam, hogy e munka színvonaláért nem kell hibáztatni az alkotókat és a neveiket adókat. Azzal érveltem, hogy ők erre voltak képesek. Az engedékeny véleményt azonban némileg korrigálnom kell, még akkor is, ha azok voltak a felelősek, akik ezeket a paneleket gátlástalanul alkalmazták és alkalmazzák. Annak ellenére, hogy ezzel nagy károkat okoztak az országnak. Megszűnt 1,8 millió munkahely, egész ágazatokat számoltak fel, eltüntették a magyar ipart, óriási munkanélküliséget szabadítottak az országra, emberek százezreit kényszerítették korengedményes, valamint rokkantnyugdíjba, majd később ezt felülvizsgálva még lehetetlenebb helyzetbe taszították őket. Lenyomták az oktatás és az egészségügy színvonalát. Egy sor krónikus betegségben a világon a legrosszabb adatok között vannak a magyarországiak, vannak olyanok is, ahol a világon hazánkban a legmagasabb a megbetegedések gyakorisága. Még mindig az extenzív fejlődés szakaszában vagyunk, holott 50 évvel ezelőtt már napirendre került az intenzív szakaszra való átmenet.  Az Antall-kormány idején világháborús veszteség érte a gazdaságot.  Többször is visszaesett a termelés, riválisaink, akik előtt jártunk, megelőztek minket. És még sorolhatnám.

A Politikai helyzetkép (2). Rendszer vagy rezsim  c. részben hosszabban elemeztem, mi történt az Antall-kormány idején a gazdaságban. Szó esett arról, hogy Antall József gyakran nevezte kormányát kamikáze kormánynak. A megnevezés – ahogy írtam – nagyon pontos, bár a szándékkal ellentétben NEM hízelgő arra nézve, aki kitalálta. Amiről nem volt szó, az az, hogy ehhez olyan pilóták kellettek, akik kárt tudtak okozni. Az Antall-kormány – mint látni fogjuk –   mindenekelőtt Bod Péter Ákos javaslatára több olyan személyt átvett és akár a kormányban alkalmazott, akik ennek a panelvilágnak eltökélt alkalmazói voltak. (Erről részletesen később olvashatnak.)

Az alkotókat és a nevüket adókat azért viszont hibáztatni kell, hogy hálóként/hálózatként működve, egymást nyomták be kulcsfontosságú helyekre, ahol aztán igen agresszívan kényszerítették ki e panelek további alkalmazását. És hasonló agresszivitással akadályozták az alternatíva megjelenését, illetve annak kipróbálását. Annak ellenére, hogy maguk sem gondolták annak idején röpiratukat másnak, mint a szocialista gazdaság megújítása számára gondolkodásra késztető ötleteknek.

A rezsimek igénylik

A Fordulat és reform leegyszerűsített, nem igazolt és továbbra sem kétségbe vont elképzelései és abszurd „technikái” azért maradtak fenn, sőt 2010 óta azért szabadultak el még inkább, mert nem történt meg a rendszerváltás. Ahogy erről többször is szó volt, a Kádár-rendszer megszűnt, de helyette kormányzási formációk, rezsimek adták egymásnak a „stafétabotot”. Nagyrészt hasonló gondolatvilággal. A normativitás helyett ad hoc döntésekkel operáló rezsimek számára igen praktikus a Fordulat és reform gondolatvilága. Olyannyira, hogy a bevallottan NEM stratégiának szánt fogalmazványt (a szerzők maguk írták, hogy a stratégia kidolgozása a kormány feladata lenne), az egymást váltó rezsimek – az első Orbán-kormány részleges kivételével – stratégiaként, pontosabban a helyett alkalmazzák.

Az első rezsimnek, az Antall-kormánynak fogalma sem volt arról, hogy konkrétan – és különösen tartalmilag – milyen új rendszert kellene létrehozni. Arról sem, mi a rendszerváltás. A valósággal nem találkozó paneleket dobták be és a Fordulat és reform által ideiglenesnek gondolt technikákat állandósították. A lényeg az volt és ma is az, hogy a vezető rétegnek mindig legyen pénze, vagyona és az őt érdeklő témákban fejlesztési forrása. Nem törődtek azzal sem, hogy a Fordulat és reform nem új rendszert akart, hanem a szocialista rendszer reformját. Így 1990 után az a paradox helyzet alakult ki, hogy a hatalom folyamatosan reformot akart, miközben nem hozott létre rendszert, tehát nem volt mit megreformálni. Ezt 2010-ben, már a második Orbán-kormány idején és Matolcsy újabb színre lépése után szóvá is tettem, akkor még a rendszerváltás elmaradásáról óvatosabban fogalmazva. Befejezetlenségéről írtam:

„A rendszerváltást be kellene fejezni. A rendszer nem konzisztens, tőle idegen jellegzetességekkel van megterhelve, az egyes elemek gyakran egymás ellen dolgoznak, csekély a hatékonyság. Még a piaci viszonyok sem épültek ki, monopóliumok és egyedi szabályozás, összefonódások, összeférhetetlenségek, átláthatatlanság, informális viszonyok korlátozzák vagy zárják ki a versenyt. Most sem a rendszerváltás befejezése van napirenden, hanem továbbra is a „reformok” – valójában a reformretorika, a reform imitálása. Ha az, amiről szó van vagy szó lesz, reform lenne, akkor is érthetetlen, miért nem a célszerű utat járják be? Először létre kellene hozni egy legalább többé-kevésbé konzisztens gazdasági rendszert, „befejezni az épületet”, ami megfelel a funkcionalitás és a hatékonyság követelményeinek. A reformok, az esetleges átalakítás ezután és évekkel később jöhetne. Nyilván nem a rendszerváltás helyett és még csak nem is a rendszerváltás befejezése után egy-két évvel. Ha megvalósult volna a rendszerváltás, akkor is abszurd lenne, hogy ezt követően szinte azonnal reformokat hirdetnek. Az meg különösen, hogy amit javasolnak, az nem is reform: nem átfogó és tartalmi változtatás és nem a működőképességet és a hatékonyságot érdemben javító, átgondolt és kiérlelt átalakítás. A reform a megszorítás és a leépítés, a részérdek szinonimája, korábban ennek terheit a „reformterületek” viselték, újabban másokra is rátestálhatják. (…)

Matolcsy György személyén keresztül is negatív töltetet kap a „reform”; ő a Fordulat és reform egyik szerzője. A mű egy több évtizede eredménytelen szemlélet ideológiai alapja, és nincs sok köze a valósághoz vagy a piacgazdálkodáshoz. A fogyasztásban látja az egyensúly felborítóját, amiből következik a fogyasztás és a belföldi piac diszkriminálása, a termelés és az export preferálása. A Fordulat és reform meghaladásához nem elég azt ismételgetni, hogy exportoffenzívát is akarunk meg belföldi piacot is. Maróthy László (1942 –) mondta annak idején a vízlépcsővitában: Nem vízlépcsőt vagy demokráciát, hanem vízlépcsőt és demokráciát! De sem („fejlett”) demokrácia nincs, sem (akármilyen) vízlépcső.” (Fordulat és reform. Népszabadság, 2012. 08. 05. ).

Az írásnak sikere volt, de mégis csak egy további véleménycikket írhattam. Nyilván nem akartak azonnal lépni. Bolgár György liberális szellemiségű újságíró a Klubrádió egyik délutáni műsorának azt a címet adta: helyes-e, ha Szabadi Béla ír a legnagyobb magyar lapba? Mivel ezt a reakcióját mások is rossz néven vették, meghívott a műsorába, nemcsak én szerepeltem, hanem a hallgatók is. Itt számoltatta el a Népszabadságot arról, miért adott fórumot véleménycikkemhez. Bolgár különben rendszeresen védte Matolcsyt és tiltakozott az ellen, hogy ezt-azt gazdasági elképzelései közül a saját oldaláról, a Magyar Nemzetben megkritizálnak…

Az állítólagos cél

….szentesíti az eszközt! Különösen jól jön a rezsimeknek a Fordulat és reformnak ez a mentalitása. Cél szentesíti az eszközt, és nem kell törődni a hatásokkal. Külön gond az, hogy a cél nem más, mint valami vélt hatás. De ezt sem ellenőrzik, ráadásul a negatív hatások sem kerülnek felszínre. Mert sem ezt, sem azt nem vizsgálják, de az ezzel kapcsolatos esetleges elemzésekre sem kíváncsiak. Hát persze, hiszen akkor bele sem lehetne fogni az ötlet megvalósításába! A valóságban ugyanis a negatív következmények többszörösen, sőt akár nagyságrendileg felülmúlhatják az esetleges pozitívumokat. Miközben az előbbi az országot, de legalábbis annak jelentős tömegeit sújtja, az utóbbi valamilyen réteghez, csoporthoz, vagy akár egyénhez kapcsolódik.

A Fordulat és reform mentalitásában bizonyos költségvetési, pénzügyi célok olyan fontosak, hogy elérésükre HIVATKOZVA, akármit meg lehet tenni. Mindenhez, ami komoly érték, minden skrupulus nélkül hozzá lehet nyúlni. Nem számít a gazdasági növekedés, a foglalkoztatottság/munkanélküliség, az életszínvonal (ennek megtartása helyébe itt már ennek csökkentése lép, ráadásul követelményként), a forint értéke, az adók mértéke, a bérek és a keresetek vásárlóereje, az infláció rászabadulása a gazdaságra, rétegek elszegényedése.

A megszorításoknál nem lehet tagadni a lakossági és a vállalkozói áldozathozatalt. Ezt a kérdést kétféleképpen kerülik meg.

Az egyik a Bajnai-módszer. Előbb arról szólt, hogy az áldozatokkal nagy károkat lehet megakadályozni. Bajnai Gordon – ezt először a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben írtam meg – 2010 februárjában (nyilván igen találékonyan) kisiskolások előtt kampányolt. „Bajnai Gordon 2010 februárjában kisiskolások előtt elmondta, hogy ’a válságban (itt bizonyára a világgazdasági válságra célzott) a magyarok építhettek arra a dologra (Sic! – Sz. B.), amiben nagy előnyük van másokhoz képest: nekünk van rutinunk a válságkezelésben. (Inkább a válságok „összehozásában” van. – Sz. B.) Szemben mondjuk a nyugat-európaiakkal. Hogy pontosan tudjuk, amikor egy ilyen ránk köszönt, akkor nincs idő tétlenkedni, nagyon határozottan és nagyot kell lépni.’ Ebben sajnos nincs hiány (példátlanul durva megszorításokra került sor) és láthatóan nincs megállás: egyik ötletszerű és értelmetlen megszorítás követi a másikat.”

Minél inkább fáj, annál jobb!

2014-ben Bajnai rájött arra, hogy mégis szeretne újra miniszterelnök lenni. Itt is igen találékony volt abban (mondhatni: eltalálta szarva közt a tőgyét), hogyan kampányoljon. Ellenfele 2010 és 2014 közötti megszorítási hulláma után Bajnai újabb megszorításokkal kecsegtetett. Hihetetlen, de sajnos igaz! (Talán magyar Churchillnek képzelte magát, aki nem kínált mást, csak könnyeket. Nem hatott, vagy nem ismerte Churchill sorsát: megbukott a háború utáni első választáson…) Bajnai 2014-ben kiállt képviselőjelöltjei elé és elmondta monológját: Fájni fog! Fájni fog! – mondta Bajnai Gordon. „Mindig készek vagyunk megtenni, amit a nemzet jövője érdekében meg kell tenni. Akkor is, ha ki kell mondanunk, hogy ez fájni fog! Fájni fog, de azért, hogy utána lényegesen jobb legyen!” (Fájni fog! videó )

A másik megközelítés a Matolcsy-féle. Minden alap nélkül azt kell állítani, hogy az ország a túlzott életszínvonalemelkedés és fogyasztásnövekedés miatt adósodott el. (Holott nem.) A logikája ennek a valótlan állításnak az, hogy ezzel kijelöli a rendbetétel útját (tévútját) is. Ha ugyanis tényleg a lakosság megalapozatlan jóléte okozta volna az eladósodást, akkor talán logikus lenne, hogy a rendbetétel az ebből való visszavétel, a megszorítások formájában történjen.  Akár az addig példátlan Bajnai-féle megszorításokat is folytatva.  A túlfogyasztás legendájának – elhangzása után – azonnal össze kellett volna omolnia. Ha lett volna alkalmas ellenzék. De nem volt, sőt ma még kevésbé van, mint akkor. Mára már maradék önállóságát is elveszítette és egy furcsa csapat ukázait hajtja végre. (Erről a csapatról a korábbi részekben olvashattak részletesen.) De akkor is összeomlott volna, ha a közgazdasági kutatóhelyeken érdemi elemzőmunka folyt volna. Vagy ha a politikusokban lenne egy cseppnyi valóságérzék, hiszen – ahogy mondani szokták – „szabad szemmel látszik”, mekkora is a „jólét”.  Mindezek helyett a kormány megkérdezte elődeit: szerintük mi vezetett ekkora eladósodáshoz. A valódi okot, a rossz és drága beruházásokat senki nem mondta. Medgyessy tagadta, hogy a túlfogyasztás, Bajnai és Gyurcsány viszont lelkesen alátámasztotta, hogy túl sokat költöttek fogyasztásra. Ez ellen egyetlen parlamenti párt sem tiltakozott, de tudomásom szerint parlamenten kívül párt sem. Ide jutottunk.

Pannon Puma, „magyar csoda” stb.

Ha nincs növekedés, az a Fordulat és reform ideológiájának talaján állók szerint nem baj.  De ha mégis csak növekszik a gazdaság, akkor úgy tesznek, mintha mindig is ezt akarták volna. (Noha nagyrészt ezzel szemben cselekedtek.) Kihasználják ennek propagandisztikus lehetőségét. Ha van gazdasági növekedés, akkor száguld Pannon Puma, Kóka János sem tudja utolérni. Ha megérkezik a gazdasági növekedés, akkor Horn Gyula arról kezd beszélni: olyan programmal rendelkeznek, ami egyszerre tudja az egyensúly biztosítását és a növekedést. Ha bekövetkezik a gazdasági növekedés, akkor Orbán Viktor bejelenti: a magyar gazdaság kiváló formában van, az EU-ban az egyik legnagyobb növekedést produkálja. Néhány éven belül utolérjük Ausztria gazdasági fejlettségét. A Hír TV – eleget téve a kormányzati elvásárnak – magyar csodáról beszél. Holott – mint korábban bemutattam – Európában jelenleg is vannak sokkal magasabb ütemek. Romániában és Törökországban pl. tavaly 7,2 százalékkal nőtt a GDP volumene. Írországban több, mint 10 százalékkal. Az utóbbi években elért 4 százalékot valamivel meghaladó ütemek nem változtattak azon, hogy a magyar gazdasági fejlettség az újabban csatlakozott 11 EU-tagország között a 7. helyről előbbre lépjen. (Az előző részben publikált tábla adatai szerint 1995-ben, 2000-ben és 2005-ben még a harmadikok voltunk, 2010-ben már csak az ötödikek, 2015-ben és 2017-ben pedig csak a hetedikek…)

Amikor nincs növekedés, Csath Magdolna (1943 –) kijelenti: „a GDP semmit nem mond a gazdaságról („A GDP mindent figyelembe vesz, csak azt nem, ami az életben igazán fontos.”), miközben a felhasználható GDP nagyságától nagyrészt „csak” az függ, mennyit költhetünk egészségügyre, oktatásra, kultúrára, életszínvonal emelésre, védelemre, fogyasztásra, lakásra stb. Most már Csath Magdolna sem vitatja a GDP növekedésének jelentőségét, amikor meghívják a Hír TV-be és meginterjúvolják, mint „növekedési szakértőt”: fenntartható-e a magyar csoda? (Meddig tartható a magyar csoda? )

Szerintem a természetes dolgokat nem kellene csodaként beállítani. A visszaesések után korábban is voltak 4 százalék körüli növekedések. Már csak azért is, mert a csökkenésből valahol ennek kell következnie. (Az ún. rendszerváltás előtt, egészen a ’70-es évek végéig sűrűn voltak 7 százalék feletti növekedések.) Mivel a KSH folyamatosan és évekre is visszamenőleg rendszeresen meg szokta változtatni a számait, hangsúlyozom, hogy a legújabb adatokat vettem figyelembe. Továbbá azt is, hogy a 2018-as várható adat Varga Mihály becslése.

Csath Magdolna: fenntartható-e a magyar csoda? (Hír TV)

Az adatok arról tanúskodnak, hogy semmilyen csoda nem történt. Korábban már volt olyan, ennél jóval hosszabb időszak, amikor folyamatosan 3 százaléknál magasabb volt a GDP növekedési üteme. 4 százalék körüli indexek is előfordultak, sőt egy ízben a növekedés az 5 százalékot is meghaladta. A brutális visszaesések miatt azonban a 29 éves időszak teljesítménye mégis lehangoló. Antall József idején világháborús veszteség érte az ország gazdaságát. Bajnai idején pedig – ha nem is ekkora –, de azért rendkívül nagynak számító visszaesés. Így tehát sikerült az ún. rendszerváltó kormányoknak évtizedeket elvesztegetni. Az 1989-es teljesítményt még 2000-ben sem tudtuk teljesen elérni. A Bajnai-féle restrikció miatt a 2005-ös teljesítményt pedig csak 2011-ben sikerült minimálisan meghaladni.

A 4 százalék körüli teljesítmény még mindig arra utal, hogy jelentős fékek vannak a gazdasági növekedés útjában. Jánossy Ferenc (1914 – 1997) elmélete szerint – ha egy ország gazdasága kikerül az extrém körülmények közül (pl. túljut egy háborún, forradalmon, vagy egy rossz gazdaságirányítási korszakon) – akkor a növekedési ütem a korábbi trendnek megfelelően folytatódik. Ez pedig nem lenne kevesebb, mint évi 7 százalék körüli folyamatos ütem. A hogyan [NE] tovább kérdés tisztázásával arra szeretnék rámutatni, min kellene sürgősen változtatni, hogy végre normális fejlődési pályára kerüljön a magyar gazdaság. Előrebocsátom, hogy sok változtatandó van.

Az első Orbán-kormány kilóg a sorból

A teljesítmények szempontjából – ha ide számítjuk az eladósodottság mértékét is – kiemelkedik a kormányok közül az első Orbán-kormány időszaka. Ekkor történt egyébként elmozdulás a gazdaságpolitika tárgyalt főirányától. Lehetett volna nagyobb eltérés és nagyobb eredmény, ha a koalíciós kormány fő ereje, a Fidesz ezt nem akadályozta volna. Sőt ekkor is maradtak olyan kérdések, amelyekben a kormány továbbra is a Fordulat és reform talaján maradt (a forint gyenge és gyengülő árfolyama, a Bokros-csomagban megfogalmazott csúszó leértékelés folytatása a határidő végéig, az infláció magas ütemének pozitív megítélése és a tervezett ütem túlteljesítése). És megpróbálkoztak – „reform” címén – további megszorításokkal is: az élelmiszerek és az energia áfakulcsának emelésével, az értékalapú ingatlanadó bevezetésével, a bankkamatok megadóztatásával, a dohány jövedéki adójának egekbe való emelésével, de ez a próbálkozás a kormányülésen való személyes ellenállásomon meghiúsult. (Járai Zsigmond pénzügyminiszter „megakadályozott adóreformja” ).

El kell mondanom, ma is úgy gondolom, hogy kritikám mindig a kormány érdekében hangzott el. És csak olyan ügyekben, amelyek nagy horderejűek voltak és ha meglépik, amit kiötlöttek, abból nagy kalamajka lett volna.

Én segíteni akartam, a mi eredményes munkánkat viszont onnan akadályozták: a miniszteri rendeletek kiadását és megállapodások megkötését a pénzügyminiszter és a gazdasági miniszter egyetértéséhez kötötték. Akkor is, ha erről a kormány már döntött. A pénzügyminiszterrel, Járaival nem volt gond, bár terhes volt a kuncsorgás, de ő végül is megértette az okokat és zöld utat adott. Más volt a helyzet a GM-mel és különösen Matolcsy idején. Ő az egyetértés jogát Nagy Rózára (1951 –), közigazgatási államtitkárára ruházta át, aki annyira akadályozott, amennyire csak bírt. (Nagy Róza Molnár Lajos SZDSZ-es egészségügyi miniszter sógornője, így nem lett akadálya annak, hogy Csillag István alatt 2002-től helyettes államtitkárként folytassa pályafutását. Aztán a Hévízi Gyógyfürdőnél lett stratégiai igazgató, ami miatt feljelentették. 2010 és 2013 között a vádak ellenére ismét Matolcsy közigazgatási államtikára, 2015-től az MNB főigazgatója.)

Nagy Róza közigazgatási államtitkár és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter meghallgatása (Fotó: Illyés Tibor)

Nagy Róza, aki Moszkvában végzett közlekedési mérnök-közgazdász az egyeztetésnél kioktatta FVM-es partnerét, élcelődött, szórakozott vele. Nem akarta megadni hozzájárulását. Ezzel az akadályozás nem ért véget. A kézben tartás alapintézménye volt a Kádár-korszakban létezett referatúra újbóli felállítása és működtetése. Minden felsőszintű minisztériumi értekezleten részt kellett vennie a referatúra egyik emberének. Hogy ezt elkerüljük, le kellett mondani a miniszteri értekezletek megtartásáról, munkatársuk a közigazgatási államtitkár értekezletére tudott beülni. A referatúra érdeklődése főleg az FVM-et érintette: összegyűjtött minden hírt és főleg pletykát e területről. Sajnos nemcsak gyűjtött, hanem „alkotott” is. Olyan mértékű volt az ilyen hírek kiáramlása, hogy úgy éreztem, mintha a Kossuth téren sétálók között ülnék és jelenlétükben végezném munkámat. Amiről aztán azt mondhatták, ami érdekükben állt. Történt próbálkozás a minisztérium stratégialkotási feladatának elvételére is. Erre a célra hozták létre a Stratégiai Elemző Központot a MEH-ben (Stratek).

Az első Orbán-kormány jó teljesítménye okán, de a Fidesz javára való tömeges visszaléptetések miatt különösen meglepő volt számomra az a beszéd, amit Orbán Viktor miniszterelnök mondott azon a megemlékezésem, amit Antall József halálának 25. évfordulója alkalmával tartottak. E beszéd egyik célja az volt, hogy az ún. rendszerváltás 30. évfordulójának ünnepségét már most előkészítse és önmagát helyezze az ún. rendszerváltás középpontjába. Bár továbbra is nyilván azon a véleményen (nézeten?) van, hogy megtörtént az ún. rendszerváltás, de mégis az állítólagos rendszerváltást az alkotmányozással azonosítja. Amit ő végzett el. Úgy vélem, hogy meglehetősen túlbecsüli az új alkotmány jelentőségét e téren is, mivel lehet egy országnak új alkotmánya anélkül is, hogy rendszerváltás történne (ez a jelen helyzet), de úgy is lehet rendszerváltás, hogy az alkotmány nem változik. Mint ezt már korábban kifejtettem: nálunk éppen az előbbi történt, itt rezsimek váltják egymást. Minden arra utal, hogy nem normatív alapokon működik az ország és gazdasága, hanem ötletelésekkel. Nem mérik fel az intézkedések következményeit, megkerülik a hatásvizsgálatokat. Egyébként, ha Antall József alkotmányozással kezdte volna kormányzását, elkergette volna a csalódott nép. Orbán Viktor mégis azt állítja, hogy a megkésett alkotmányozással 20 évet vesztegettünk el. Nem a 20 évben téved, hanem az okában, ami NEM az alkotmányozás késedelme, hanem szerintem az összefüggő elképzelések hiánya, illetve – amikor mégis volt – azok félretolása, alkalmazásuk akadályozása.

Ha lehet, még inkább zavaró számomra az, amit Orbán Viktor a koalíciós kormányzásról mondott. Ez azért is furcsa, mert ma is koalíciós kormányzás van, ha hinni lehet a propagandának. Ezért is mondják kötelességszerűen a Fidesz után azt, hogy KDNP. Tehát: Fidesz – KDNP. Ezért lehet Semjén Zsolt – mi másért? – miniszterelnök-helyettes. Ha ez mindössze formalitás, akkor is koalíciósnak kell nevezni a kormányt. Más kérdés, hogy nincs belső kontrollja e kormánynak a kisebbik koalíciós partner részéről, ahogy ez volt valamikor. Orbán szerint Antall azért nem tudott még többet alkotni, mert nem volt kétharmada. „Kész csoda, hogy együtt tudta tartani koalíciós kormányát. Zárójeles megjegyzés: én is vezettem koalíciós kormányt, elhihetik nekem, az ilyen nem egy fáklyásmenet.” (Orbán Viktor beszéde Antall József halálának 25. évfordulója alkalmából)

A személyi hálóról részletesebben

A Fordulat és reform személyi hálójából neveket már eddig is említettem, a „háló szemeit” részletesebben a következő folytatásban nézzük meg.

(Folytatjuk!)

2 responses to “Politikai helyzetkép (18). Gazdaságpolitika: hasonló ideológia és panelek Grósztól napjainkig

  1. Elolvastam a cikket. Nagyon jó hogy összefüggéseiben vizsgálja a ft árfolyam gyengeségét/gyengítését a külkereskedelmi mérleggel.Végre valahol azt olvasni amit minden logikusan gondolkodónak látnia kellene, hogy külföldre olcsón eladjuk a jó minőségű nyersanyagot aztán késztermékként drágán visszavásároljuk. Lásd mezőgazdaság gyümölcsök ki konzervek be.
    Egy elírást találtam a cikkben :”…20 ezer ft 20 ezer milliárd helyett. A Bogár kép alatti bekezdésben.” Kérem javítsa. Köszönettel

    (Írta egy olvasóm, csak sajnos nem jó helyre. Ezt korrigáltam azzal, hogy idemásoltam.)

  2. Az előbbi bejegyzést “DAGADT MACSKA” nevű olvasóm küldte még június 4-én, aki ezzel a jeligével nyilván meg akarta őrizni anonimitását.

    Kár az anonimitásért, mert tartalmas a véleménye, amit ezúton köszönök! Ezért is tettem közzé! Köszönöm észrevételét egy elírással kapcsolatban, amit javítottam!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.