Berija (29.). Nyugati lehetőségek is

Sok lehetőséget hagytak kihasználatlanul a központi hatalmak hadvezetései. A többes szám indokolt, hiszen 1916-ig ott, ahol különböző országok hadseregei együtt ténykedtek, ott külön-külön működtek parancsnokságaik, vezérkari főnökségeik. Így volt ez főleg Galíciában, ahol ebből az irányítási önállóságból különböző nehézségek származtak. Például több katona és nagyobb tartalék kellett ugyanolyan feladat ellátásához, míg Max Hoffmann szerint az antant kezdettől élt a szoros koordinációból adódó előnyökkel.

A “marne-i csoda”

Max Hoffmann mindenekelőtt a Kelet Fronton felfedezett lehetőségekről ír, a Nyugati Front kudarcait – kevés kivételtől eltekintve – nem vizsgálja. A marne-i vereséget sem, ami már a háború elején bekövetkezett és ami után a vezérkari főnök, a Schliffen-tervet átdolgozó, aktualizáló (ifjabb) Helmuth von Moltke (1948 – 1916) vezérezredes kénytelen volt megválni pozíciójától. II. Vilmos császár (1859 – 1941) leváltotta és helyére Erich von Falkenhaynt (1861 – 1922) nevezte ki. Moltke komoly hibákat követett el már  a nyugati támadás előkészítésében. Engedve II. Vilmos császár nyomásának és eltérve a Schliffen-tervtől, meggyengítette a jobb szárnyat és további csapatokat rendelt a másodlagos balszárny erősítésére. Hogy ezzel megvédje Dél-Németországot egy esetleges francia betöréstől. Aztán menet közben keletre küldött – noha ott nem kérték – két hadtestet, hogy úrrá legyenek az orosz támadáson. (Enélkül is úrrá lettek volna.) Ez tovább gyengítette a jobb szárnyat. A meggyengítéshez képest Moltke túl gyorsan haladt előre, szeptember elején már látótávolságra jutott Párizshoz. Egy dombról látni lehetett az Eiffel-tornyot. Moltke vezérezredes Párizs és a győzelem kapujában állt. A német sajtó lelkendezett. A katonák azonban a gyors előrehaladásban kimerültek, a csapatok közötti távolság megnőtt, ami helyenként lehetetlenné tette közöttük a kommunikációt.

Helmuth Johannes Ludwig von Moltke (1848 – 1916) megnyerhette volna a háborút, de elszalasztotta a lehetőséget (Die Zeit)

Párizs helyett a lövészárokban

Ettől még el kellett volna foglalniuk Párizst és ezzel a Nyugati Fronton véget is ért volna az I. világháború. A kommunikációs nehézségek miatt Moltke bevonta összekötő tisztjét, Richard Hentsch (1969 – 1918) alezredest. Egyes történészek szerint neki tulajdonítható a „marne-i csoda” – írja róla a Wikipédia. Ez nagyon találó megfogalmazás, ezért is idéztem. Hentsch ugyanis meggyőzte az első, majd a második hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza. Moltke vezérezredes, amikor ezt megtudta, idegösszeomlást kapott. Ez aztán további irányítására, hadvezetésére katasztrofális hatással volt. Teljes lett a káosz, a németeket az addig beszorított és felmorzsolás alatt álló franciák elkezdték támadni. Mivel nem voltak elegen, Párizsból hoztak gyorsan erősítést 600 taxin. A németek 60 km-t vonultak vissza és ott végre megálltak. Ott is maradtak, beásva. Az ellenség is beásta magát és így maradtak 4 évig.

Richard Hentsch alezredes felmentette Párizst, és elvesztette a központi hatalmak győzelmére álló I. világháborút

Moltke 1915-ben ezt írta jelentésében: Hentsch alezredes csak arra kapott magbízást, hogy közölje az első hadsereggel, amennyiben szükségessé válna, akkor vonuljon vissza a Soissions-Fismes vonalra azért, hogy kapcsolatot keressen ismét a második hadsereggel. Semmi esetre sem kapott megbízást annak közlésére, hogy elkerülhetetlen a visszavonulás.”  Hentsch alezredes viszont ezzel szemben lényegében azt tette, hogy először a második hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadsereget győzte meg arról, hogy a másikra való tekintettel vissza kell vonulnia a Marne-on túlra. Mivel közvetlen összeköttetés a két hadseregcsoport vezetése között nem állott fenn, és mindkettő parancsnokának Hentsch alezredes azt hangsúlyozta, hogy ő a főparancsnokság nevében beszél, így el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. Így aztán megtörtént a felfoghatatlan. A nyugati fronton harcoló német hadsereg a véresen kivívott győzelem után végül is visszavonult. Moltke már akkor megfogalmazta, ami majd bekövetkezik. Ezt mondta II. Vilmos császárnak: „Felség, a háborút elvesztettük!” Ez rögtön a háború elején hangzott el. Ma látnoki gondolatnak tűnhet, vagy a tényeket és a lehetőségeket nagyon jól ismerő, ráadásul analitikus gondolkodású vezető nyilatkozatának. Szerintem viszont inkább egy gyenge ember megnyilvánulása volt. Ma már tudjuk, lehetett volna mit tenni. Idő volt bőven, akkor még négy év volt hátra a háborúból, de akkor sem tűnhetett rövidnek az, ami éppen elkezdődött. Lehetett volna fordítani, Max Hoffmann lehetőségei is ezt bizonyítják.

A Schliffen-terv újragondolása

A legnagyobb elvesztegetett lehetőség a Schliffen-terv újragondolásában volt, ami elmaradt. Moltke balsikere és az állóháború kialakulása azt jelentette, hogy a Schliffen-terv (legalábbis adott változata) összedőlt, de ezt nem vették tudomásul. Új változattal kellett volna előállni, amit akár új Schliffen-tervnek, vagy új tervnek is nevezhettek volna. Az új tervnek kellett volna helyre tennie a prioritásokat, azt, hogy hol lehet megnyerni a háborút és hogyan lehetne közben átalakítani a szövetségesi viszonyokat. A Schliffen-terv már egy módosított terv volt, mivel megalkotója az I. világháború előtt meghalt. Moltke kapta a feladatot, hogy aktualizálja. Ez nem igazán történt meg. A Schliffen-terv – mint már láttuk – mindenáron el akarta kerülni az állóháborút és a lövészárok-hadviselést. Tisztában volt a várható ellenség nagyobb erőforrásaival, így egy elhúzódó háború az ellenségnek kedvezett. Egy irányban volt képes olyan fölényt elérni, ami kellett a sikerekhez. Úgy képzelte el a hadszíntereket, hogy az oroszok csak lassan tudnak mozgósítani. Így erre a frontra csak a legszükségesebb erőket szánta és minden itt nélkülözhető erejét nyugaton akarta bevetni. Arra számított, hogy nyugaton néhány hét alatt eléri célját és ekkor a Nyugati Fronton felszabaduló csapataival hamar le tudja győzni a számbelileg hatalmas, de meggyőződése szerint gyengébb harcértékű orosz csapatokat. Ennek első része – minden előjel ellenére – majdnem sikerült is, viszont óriási hibák miatt a nyugati győzelemből nyugati visszavonulás lett.

Azt már érintettük, hogy különböző okok miatt a központi hatalmak hadvezetése nem volt tudatában az oroszok hatalmas méretű vasútépítésének. Ezért a mozgósítás hamar bekövetkezett és nem sokkal a háború kezdete után a Keleti Front kis híján összeomlott. Az oroszok hadseregfejlesztéséről – Redl árulása miatt – nem rendelkeztek helyes ismeretekkel. 75 hadosztállyal többel rendelkeztek, mint a központi hatalmak hadvezetései gondolták. Ez a 75 hadosztály nagyobb létszámot képviselt, mint a teljes osztrák-magyar haderő Galíciában. Ráadásul az oroszok – ugyancsak Redl árulása folytán – ismerték az erődök pontos műszaki terveit és a hadműveleti terveket. Az orosz előrenyomulást Kelet-Poroszországban csak a 8. hadsereg parancsnokának leváltásával és új vezetés kinevezésével, továbbá egy stratégiai zseni, Max Hoffmann ezredes már kidolgozott elképzelései alapján lehetett elkerülni. Ez két hatalmas győzelmet is hozott a németeknek: Tannenbergnél és a Mazuri tavaknál.

Az oroszok későbbi szorongatásaik alatt már csak úgy állhattak ellent a német, illetve az osztrák-magyar csapatok, ha erőiket nyugatról kiegészítették. Ezeket a plusz erőket viszont a helyzet stabilizálódása után szinte azonnal visszavonták. Vissza kellett küldeni őket a nyugati frontra. Holott éppen ellenkezőleg kellett volna eljárni: minden lehetséges erőt el kellett volna vonni nyugatról, ahol megmerevedett a front, és keleten megsemmisítő győzelmet lehetett volna aratni. Az elhalasztott lehetőségek aztán újra és újra megismétlődtek, ismét és ismét kihasználatlanok maradtak. Az oroszok egy idő után fel tudtak állni, megint hatalmas erőket gyűjtöttek össze, és így újabb támadásokat indítottak. Nyugatról ismét segítség érkezett, hogy a támadást megállítsák és visszaverjék. Győztek, de azonnal elvonták a kiegészítő erőket, holott azokat tovább növelve ledönthették volna az orosz kolosszust. Különbékére kényszeríthették volna, megszűnhetett volna a kétfrontos háború. Kivonhatták volna csapataik nagy részét, megnyíltak volna ezzel Oroszország erőforrásait a központi hatalmak javára.

Az orosz hadsereg legyőzése azért is volt reális cél, mert ugyan számbelileg az oroszok nagy fölényben voltak, hatalmas erőforrásokkal és rengeteg információval rendelkeztek, de felkészültségben, kiképzettségben, hadvezetésben, szervezettségben és fegyelemben elmaradtak a központi hatalmak hadseregeitől. Személyi ellentétek is képesek voltak a hadsereg műveleteit veszélyeztetni. Emlékszünk arra, hogy Alekszandr Szamszonov (1859 – 1914) tábornok, a 2. hadsereg parancsnoka folyamatosan segítséget kért Pavel Rennenkamf (1854 – 1918) tábornoktól, az 1. hadsereg parancsnokától, aki erre nem reagált. (Ők nagyon rossz viszonyban voltak.) Pedig bármilyen segítség megakadályozta volna Szamszonov katasztrofális vereségét: hadserege ugyanis szinte teljesen megsemmisült. Emberei meghaltak, megsebesültek, fogságba estek – nagyon kevés kivétellel. 5 hadtestéből 4 és felet megsemmisítettek vagy fogságba ejtettek. (Olyan nagy volt a pusztulás, hogy Szamszonov bement az erdőbe és agyonlőtte magát.) A maradék fél hadtestet Varsóba küldték feltöltésre. Az oroszok ellen a központi hatalmaknak nem is nagyon kellett felderítő tevékenységet folytatni, mert rádión mindent elmondtak egymásnak és így a németeknek. Adásaikat ugyanis hanyagságból általában nem kódolták.

1915 tavaszára az orosz sajtó tele volt a kormány bírálatával. II. Miklós (1868 – 1918) engedett a cárné követelésének és menesztette a hadsereg főparancsnokát. Ő katonaember volt és még mindig leginkább tudott fegyelmet tartani. A cár pedig képtelen volt ellátni egyszerre két feladatát (a hadseregparancsnoki és a kormányzati feladatát), mivel mindkettő teljes embert kíván. Egyúttal minden felelősséget magára vett, amiből nem sokkal későbbi bukása egyenesen következett.

II. Miklós, festmény. Wikipédia

Döntő győzelmek lehettek volna

Nemcsak az orosz fronton lehetett volna döntő győzelmet aratni, hanem délen is. Az olaszok beléptek a háborúba és az Osztrák-Magyar Monarchiát megtámadták. A monarchia hadserege szerette volna ezt a háborút befejezni és a Keleti Frontról szeretett volna ehhez csapatokat elvonni. Ezt azonban a német vezérkar – nem tartva fontosnak az olasz frontot – nem engedte meg. Inkább a Verdun elleni kalandba bonyolódott, ami vereséggel felérő eredményt hozott számukra.

Nehéz helyzetbe került Ausztria-Magyarország, mivel ott voltak a szerbek a hátukban és számítani lehetett Olaszország hadbalépésére. A németek Szerbiában kisegítették őket, bevonták a háborúba a bolgárokat is. A legfelső hadvezetés azonban nem engedte meg a csapatoknak, hogy a teljes Balkánt elfoglalják, hogy szövetségesükkel, Törökországgal közvetlen földrajzi kapcsolatba kerüljenek. Mivel nem engedték meg, hogy August von Mackensen (1849 – 1945) és Kövess Hermann (1854 – 1924) tábornok csapatai oda települjenek, ahova kellett volna, a szerb hadsereg el tudta kerülni teljes megsemmisülését. És a monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf (1852 – 1925) erősködése ellenére nem kaptak engedélyt Szaloniki elfoglalálására. Ezt a német hadsereg vezérkari főnöke, Eric von Fankelhayn (1861 – 1922) lehetetlennek tartotta (nem volt az), és Görögország semlegességének megsértése miatt elfogadhatatlannak. Ez viszont nem zavarta az antantot, amikor partra szállt Szalonikiben és elfoglalta a várost, beékelődött oda. Egy célt értek csak el: a török út felszabadítását és Gallipoli megtisztítását.

A német hadvezetés – egészen addig, amíg Erich von Falkenhayn volt a vezérkari főnök (1914. szeptember 14-től 1916. augusztus 29-ig volt ebben a beosztásban) meg volt győződve arról, hogy az antantot nyugaton lehet legyőzni. Itt folytatott aztán reménytelen küzdelmet. Ennek egyik gyászos emlékű helye Verdun, aminek a megtámadására Ausztria rovására került sor. Elutasították ugyanis Conrad von Hötzendorf osztrák-magyar vezérkari főnök kérését, hogy a monarchia hadd vonjon ki Galíciából 9 hadosztályt az olaszországi hadműveletek lezárása céljából. Hogy végső győzelmet tudjon aratni az olaszokon. A német hadvezetés úgy gondolta, hogy egy végső győzelem az olaszokon nem lenne hatással a világháború kimenetelére. Ehelyett Fankelhayn a legerősebb ellenség, a franciák megtámadása mellett döntött. Ennek helyéül Verdunt választotta ki.

Való igaz, hogy a franciák presztízsokokból nem adhatták fel az erődöt és az összes erőt oda kellett koncentrálniuk, tehát ezzel Falkenhayn lekötötte a franciákat. De ezt csak azért megtenni, hogy kárt okozzon és ne megoldást hozzon, nagy hiba volt – állapítja meg Max Hoffmann vezérőrnagy, a Keleti Front vezérkari főnöke, az I. világháború két legnyilvánvalóbb német győzelmének kidolgozója. A szerencsétlen verduni hadművelet ugyan rengeteg francia életébe került, bár a németeknek is nagyok voltak a veszteségeik. Ugyanakkor a franciák méltán tartják a verduni csatát győzelmüknek. A németek a korlátozott célt, az erőd bevételét sem érték el. Tragikus, hogy – mint sok más esetben is a háború alatt – a támadás sikeres lehetett volna, ha helyesen indítják el. Jelen esetben úgy, hogy a Meuse mindkét oldalán. De csak az egyik oldalon mozogtak. A jobb oldalon, amit az el nem foglalt bal oldalról az ellenség tűz alá tudott venni. Először a franciák arra készültek, hogy kiürítik a jobb oldalt, de amikor a bal oldalról végrehajtott tűzzel megállították a németeket, felhagytak szándékukkal. Max Hoffmann nem tudja, mi volt az oka annak, hogy csak az egyik oldalon indítottak támadást. Ha ennek az volt az oka, hogy nem voltak elegen, akkor nem kellett volna támadást indítani. Ha a fő frontokra nem jutott elég erő, a mellékes frontokon kellett volna dűlőre vinni a dolgot.

Conrad von Hötzendorf. Fotó: Pinterest

Ha Conrad (az osztrák-magyar vezérkari főnök) tervét hajtják végre, akkor az az olaszok döntő vereségéhez vezetett volna. Ezt igazolják a német 11. hadsereg 1917-ben elért eredményei. Nem lehet természetesen garantálni, hogy egy ilyen vereség ahhoz vezetett volna, hogy az olaszok békét kérjenek, de a belső nyugtalanság – Anglia nyomása ellenére – mégis rákényszeríthette volna az olaszokat. Ha a támadást – folytatja Max Hoffmann – a Genova – Velence vonalig sikerült volna elvinni, ennek következményei nemcsak Olaszországra, hanem a francia háborús helyszínre is kifejezetten jelentősek lettek volna.

A nagy olaszországi támadás előfeltétele lett volna, hogy az orosz és a francia fronton a helyzet nem romolhat. Itt ugyanis számítani lehetett az antant nagy ellentámadására. Nyugtalanságra elsősorban a Keleti Front osztrák-magyar szakasza adhatott okot. Az első intézkedésnek mindenképpen annak kellett lennie, hogy az egész Keleti Front a Kárpátokig német parancsnokság alá kerüljön, ami egyébként 1916-ban be is következett. Ilyen módon a front irányítója lehetőséget kapott volna arra, hogy az osztrákok által tartott főbb pontokat német katonákkal megerősítse és ilyen módon ossza szét kevés tartalékát az egész front mögött. Így bárhol és bármikor közbe tudott volna lépni.

Max Hoffmann: a fő ellenség Oroszország. Címlap oroszul

Románia különbékéje

A példák nem teljesek, ha kihagyjuk Romániát. A román hadbelépés ügyében több forrást is felhasználtam, mert ebben a számunkra olyan fontos kérdésben minél teljesebb képre lenne szükség. Az információk viszont meglehetősen hiányosak. Románia két évig tartotta magát a semlegességhez, azonban 1916. augusztus 27-én a Bruszilov-offenzíva sikerein felbuzdulva a román csapatok benyomultak Erdélybe. Fél órával korábban támadtak, mint átadták volna hadüzenetüket, így könnyedén legyűrték a gyanútlan magyar határőröket. A hadbalépést megelőzték a tárgyalások az antanttal, ami felajánlotta Magyarország területét a Tisza vonaláig, ha a Románok belépnek a világháborúba és ha nem kötnek különbékét. Erről titkos szerződést írtak alá.  Kezdetben a támadás a románok számára az oroszok szerint sikeresen alakult, viszont gyorsan kiütköztek a hadsereg utánpótlásának hiányosságai. A valóságban a támadás kifulladt, miután a hatalmas létszámú (félmilliós) román hadsereg megtett 70 kilométert. (Ez volt a legtöbb, ameddig eljutott.) A német csapatok átdobása után a Nyugati Frontról gyorsan megoldódott a helyzet. A német csapatok parancsnoka a volt vezérkari főnök volt, Falkenheyn, aki a Nyugati Fronton vitt munkájától eltérően itt, ahogy Szerbiában is kiváló teljesítményt nyújtott. (A Románia elleni hadjáratban egy későbbi vezető tábornokkal is találkozunk: Erwin Rommellel (1891 – 1944). A későbbi táborszernagy akkor még századosként harcolt egy alpesi egységben.

A német és az osztrák-magyar csapatok gyorsan szétverték a román hadsereget és októberre ismét saját határaikon belülre szorították ki a román hadsereget. Az offenzíva gyorsan haladt előre és 1916 végére elfoglalták Dobrudzsát és az egész Havasalföldet, benne a fővárost, Bukarestet. Románia területének mintegy háromnegyede került német megszállás alá. A királyi család, a kormány és a parlament Jászvásárra (Iași) menekült. Viszont a románok stabilan megvetették lábukat Moldovában.  Ebben az oroszok támogatták őket. A bolsevik forradalom után Oroszország előbb fegyverszünetet kért, majd megkötötte a breszt-litovszki békét. A románok számára világossá vált, hogy a harcot nem folytathatják, ezért békét kértek. A bukaresti békében Románia hatálytalanította korábbi titkos szerződését az antanttal. Vállalta, hogy teljes hadseregét leszereli. A történet abban is kapcsolódik Max Hoffmann könyvéhez, hogy Hoffmann ismerteti javaslatát, amit Erich Luddendorfnak (1865 – 1937), volt főnökének és akkor már az egész német hadsereg vezérkari  főnökének írt. Ebben kér néhány egységet és felajánlja, hogy teljesen megsemmisíti a román hadsereget. Erre akkor Luddendorf  (sajnos) nem látott lehetőséget…

A Keleti és a Déli Fronton kellett volna…

A központi hatalmaknak tehát alkalmazkodniuk kellett volna a tényleges helyzethez és a Keleti Fronton, az olasz fronton, a román fronton kellett volna dűlőre vinni a küzdelmet. Max Hoffmann szerint ezek a lehetőségek – jelentős hozam reményében – a Keleti Fronton, tehát Oroszországgal szemben 1916 végéig álltak fenn. Akkor még a cár volt hatalmon és birodalma megmentése érdekében fontolgatta ezt a lépést. És akkor még jelentős erőket lehetett volna felszabadítani keletről. II. Miklós cárt – éppen egy esetleges különbéke elkerülése érdekében – az angol nagykövet segítségével és az ún. februári forradalom előkészítésével és katonai puccsal lemondásra késztették. A cár 1917. március 15-én lemondott testvére, Mihail Alekszandrovics (1878 – 1918) nagyherceg javára. A nagyherceg viszont még aznap ugyancsak lemondott. Mivel ezt egy nappal később jelentették be az új naptár szerint ez március 16-hoz kapcsolódik. A cári család és a Romanov dinasztia tagjainak tragikus sorsára később visszatérek, ami annál is inkább indokolt, mert lényegében csak a cári család áldozatairól beszélnek. Holott teljes tisztogatást végeztek Leninék.

Megbánhatta II. Miklós, hogy amikor módja lett volna, nem kötött különbékét a központi hatalmakkal. II. Miklóst korábban tábornokai is szorongatták, hogy kössön különbékét. Ő azonban abban reménykedett, hogy az olaszok és a románok beszállnak az ő oldalukon a háborúba, és ez tehermentesíti Oroszországot. Nem így történt. A cári rendszer tehát megszűnt. Polgári kormány alakult. A Kerenszkij-kormány végig azzal áltatta a németeket, hogy békét akar kötni, közben viszont szervezte új hadjáratát. A német hadvezetés pedig – a Külügyminisztérium nyomása miatt – nem adott engedélyt a Keleti Front parancsnokságának, hogy az orosz hadsereg visszaszorítására a kínálkozó lehetőségeket kihasználja.

Több elvesztegetett katonai és politikai lehetőségről kell még beszélni. Ezekbe most nem kezdek bele, inkább két katonai találmányról és annak nem hatékony bevetéséről számolok be. Úgy, mint elvesztegetett lehetőségről.

Katonai találmányok

Az I. világháborúban is voltak német találmányok, amelyek eldönthették volna a háború kimenetelét. Max Hoffmann ezek rossz felhasználásáról is ír könyvében. Az egyik találmány a tengeralattjáró háború. Ezt vállalható módszernek tartja, mivel Nagy-Britannia ki akarta Németországot éheztetni. Ez a szándék szerinte feljogosította Németországot arra, hogy így is védekezzen a kiéheztetés ellen. A tengeralattjáró háború egyébként nemcsak a szükséges áruk németországi importját teheti lehetővé a blokád felszámolása révén, hanem a külső nyersanyagok és élelmiszerek, a fegyverek behozatalára szoruló Nagy-Britannia ellehetetlenítését is.  A hiba nem a módszerben van, hanem abban, ahogy alkalmazták. A tengeralattjárók akkor dönthették volna el a háborút, ha akkor vetik be őket, amikor már nagy mennyiségben állnak rendelkezésre. Ha nincs megsemmisítő ereje ennek a módszernek, a hatása egyre kisebb lesz. Ahogy az élet is bebizonyította: egy év alatt hatásos ellenszert dolgoztak ki az ellenség kutatói és mérnökei.

Fritz Haber. Felesége is kiközösítette. Forrás: global.handelsblatt.com

Hasonló a helyzet a másik találmánnyal, a harci gázzal. Ezt is túl korán vetették be, amikor még nem volt, illetve nem volt elég célba juttató eszköz, sőt még a felhasználás lehetőségeit sem ismerték eléggé. Kétféle harci gázt is feltaláltak Németországban: az egyik ellen gázálarcban még lehetett védekezni (klórgáz), a másik (a mustárgáz) ellen ehhez már speciális gumiruha kellett. Ez utóbbi gáz üledéke ugyanis beleivódik a ruhába és amíg attól nem szabadulnak meg, folyamatosan rombol és roncsol. A feltaláló Fritz Haber (1868 – 1934) Nobel-díjas vegyész volt. Haber maga irányította a klórgáz első hadászati bevetését 1915-ben, az Ypern melleti ütközetben. Az volt a meggyőződése, hogy csak akkor szabad bevetni ezeket a vegyi eszközöket, ha legfeljebb 15 hónapig akarják alkalmazni. Mert ennyi idő után már másoknak is lesz és az viszont őket fogja vele támadni. Amikor az I. világháború véget ért, Franciaországnak már hatalmas készlete volt. A francia vezérkar alig várta, hogy bevesse a németek ellen, de a fegyverszünet ezt megakadályozta.

(Folytatjuk)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.