Politikai helyzetkép (16.). Személyzeti helyett káderpolitika

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

A kormánypártoknak mindkét esetben a legjobb eredményre van szükségük ahhoz, hogy stabilan tudjanak kormányozni és hogy meg tudják őrizni az ország szuverenitását és viszonylag dinamikus fejlődését. Az önkormányzati választásokon belül – mondanom sem kellene, de a választás óta látottak alapján mégis kell! – meghatározó jelentősége van a budapesti főpolgármester- és önkormányzati képviselői választásnak. De nemcsak a választási eredmény számít, hanem a jövőbeli munka és eredményesség is.

Tarlós István. Kit képvisel? (Fotó: origo.hu)

Az EP ne legyen “politikai elfekvő” (mint ma). Vajon ugyanazokat küldik ki?

Nem tűnik úgy, hogy a kormánypártok és vezetőik gondoltak volna arra, hogy szakítsanak azzal az általános politikai gyakorlattal, miszerint az EP-t jól fizető „politikusi elfekvőként” használják, ahova azokat küldik, akiket minél távolabb akarnak látni. A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben az Európai Bizottságba küldött biztosjelöltekkel kapcsolatban leírtak a képviselőjelöltekre is nagyjából érvényesek. Gyurcsány két olyan jelöltet is az EB-re erőltetett, akiket ezzel tartott távol az országtól és hazai köreitől. Kovács László (Laci) volt az első, aki magára is kötelezőnek tartotta intelmét: merjünk kicsik lenni. Kovács energiaügyből úgy megbukott az őt felmérő vizsgán, mint a huzat. Hiába kérte Barroso elnök, hogy ne jelöljék Kovácsot újra, mégis jelölték. Ki kellett találni tehát számára egy új biztosi helyet. Így lett adóügyi biztos Kovács László. Ehhez ugyanúgy „nem igazán” értett, mindenesetre teljesen figyelmen kívül hagyta az új profilban, mi lenne az ország érdeke. Gyurcsány is ismételt: Andor László bankárt küldte ki az EB-be, őt inkább jutalomként. Neki odaadták a munkaügyet, pedig soha nem foglalkozott foglalkoztatáspolitikával. Ezzel ismét elpuskázott egy lehetőséget.

Mint írtam:

„…a második európai bizottsági tisztségünket, miniszterségünket puskázzuk el, fokozzuk le valakinek a megjutalmazásává, ami az ország számára nemcsak az ő magas juttatásába kerül, hanem elmulasztott lehetőségekbe is. Egy olyan szegény és számtalan problémától sújtott országnak, mint amilyen Magyarország, mindenképpen felkészült, offenzív, az érdekeket felismerő, azokat érvényre juttató nemzetközi tisztségviselőkre és képviselőkre lenne szüksége. Az EU-biztostól az EP képviselőkig, a nagykövetektől a követségi munkatársakig. De megint visszakanyarodunk oda, hogy elemzések, értékelések, elképzelések és program nélkül és korábban elképzelhetetlen kontraszelekció mellett ez eleve nehezen megvalósítható.

Mondhatnánk: egy fecske nem csinál nyarat. Különösen persze, ha nem fecske, hanem veréb vagy éppen nádi rigó.”

Ezt a 2010-es kormányváltás környékén írtam. Ezután jött Navracsics Tibor biztos szereplése. Nyilván nem én vagyok, aki arra számít, hogy N. T. megbízatása lejárta után mindenek ellenére NEM kerül ki az első vonalból, pláne NEM kerül a süllyesztőbe.

Navracsics Tibor. Vajon süllyesztőbe kerül? Vagy újabb pazar poszttal tüntetik ki? (Fotó: hvg.hu)

Ki kicsoda a gazdaságirányításban? És kik a stratégák?

A személyzeti politika nem csak a Kádár-érában volt általában gyenge pont, bár akkor találóan káderpolitikának nevezték. Sokszor úgy tűnik, mintha az emberek bosszantása lenne a fő cél. Ezt a hazai kinevezésekről is elmondhatjuk. 2010-ben írtam a következőket (Ki kicsoda a gazdaságirányításban? És kik a „stratégák”? Teológusok, földrajztanárok, jogászok stb. nyomulása ):

„A kormányzati munka első hónapjai után, megismerve és véleményt alkotva a 29 pontos intézkedéscsomagról és „elámulva” (elszörnyedve) az Új Széchenyi Terven, kíváncsi lettem arra, hogy a minisztériumi és más kulcspozíciókban vajon milyen végzettségű (és tapasztalatú) vezetők ülnek? Mindenekelőtt a gazdaságirányítás szempontjából legfontosabb minisztériumok vezetőiről igyekeztem valamilyen képet alkotni. Azokról, akik olyan posztokon vannak, amelyeken a makrogazdaság szerteágazó folyamatainak összehangolásával, stratégiakészítéssel, a szabályozórendszer komplex átalakításával szükséges foglalkozni, illetve ilyen munkát kell megszervezni és irányítani. Ez pedig – mivel a legbonyolultabb területről van szó – szilárd közgazdasági alapokat, hosszú és mértékadó gyakorlatot, a reálgazdaság alapos és átfogó ismeretét tételezi fel és követeli meg.

Matolcsy ma már nem meglepetés

Funkcionális analfabéták

És akkor még nem is beszéltünk olyan további „kellékekről”, mint az érdeklődés, a vitakészség, az olvasáskészség (az értelmiség „világában” is vannak funkcionális analfabéták, akik bár olvasni tudnak, de nem értik, amit olvasnak), az alkotókészség, íráskészség, fantázia, intuíció. Ha a vezetők esetleg nem ilyenek, a közgazdasági elemzés és helyzetfelmérés (helyzetfeltárás) lehetőségeivel sem tudnak élni. (Jelen anyag tulajdonképpen azt folytatja, de más aspektusból, amit előző írásomban felvetettem: hol vannak, hova lettek a közgazdászok?)” Ideírok még három kapcsolódó linket az érdeklődőknek (Az Új Széchenyi Terv ; Tudásalapú társadalom és gazdaságirányítási válság. Hol vannak a közgazdászok? (1.) Tudásalapú társadalom és gazdaságirányítási válság. Hol vannak a közgazdászok? (2.)

Az EP-képviselők. Mintha ott sem lennének

Az EP képviselőknél hasonló volt a probléma, mint az EP-biztosoknál. Ma viszont már súlyosabb. A „politikai elfekvőnek” tekintett EP-ben talán még inkább a „selejt bosszúja” effektust láthatjuk. A kiküldöttek jó esetben csak nem csinálnak semmit, viszont többnyire felismerték lehetőségeiket és látnivalóan elkezdték önállósítani magukat. Rosszabb esetben pedig önálló politikai erőként lépnek fel és gyakran kiküldő országaik ellen cselekszenek, ha személyes érdekeik ezt kívánják. Elszomorító, hogy milyen jogszabályokat fogadnak el, szavaznak meg. Még elszomorítóbb, hogy a kormánypártok és a kormányszóvivők Brüsszelnek a magyarországi televíziókból üzennek, miközben nagyszámú képviselőt küldtek Brüsszelbe. Olyan kérdésekről van különben szó, amelyet – ha már így rendeztek el – nem lenne szabad így hagyni. Gondolok itt az illegális migránsok név nélküli bankkártyáinak kibocsátására és persze az EU-s forrásokból való finanszírozásukra. Az ebből következő veszélyekre, a jogosulatlan EU-s kifizetésekre és az EU-s polgárok rovására alkalmazott kettős mércére. A túlfizetett, havi több millió forint adózatlan jövedelmet élvező EP-képviselők pedig „rá se rántanak” arra, ami ott történik. A televíziók a tudósítóiknak adnak olyan feladatot, hogy kérjenek Brüsszeltől információt. Tehát mindenképpen többnyire új jelöltek kellenének az EP-be, akik az ország érdekében dolgoznak is, sőt küzdenek is.

Szájer József (Fotó: Magyar Hírlap)

Visszatérve a fővároshoz, ahol a megválasztás szintén csak a kezdet. Nyilván megszavazzák Tarlós Istvánt főpolgármesternek, mert az ellenzéki választék olyan-amilyen. Tarlósnak aztán működnie is kellene Magyarország fővárosában, amihez a kormány részéről megfelelő támogatás kell és mozgástér. Tegyék számára lehetővé, sőt várják el azt, hogy a budapestiek főpolgámestere legyen és ne kelljen állandóan felfelé tekingetnie.

Tarlós István (Fotó: 24.hu)

A szuverenitás „ára”

A 2018-as országgyűlési választásokon újra bebizonyosodott, hogy a kormánypártok stabil kétmilliós választói bázisához képest csak 800 ezer átszavazóval lehetett biztosítani (épphogy) a kétharmados győzelmet. Lehet, hogy egyáltalán az abszolút többséget is. És persze ehhez ismét „szükség volt” egy olyan ellenzékre is, ami megint a többség akaratával szemben politizált döntő fontosságú témában. Mi lenne akkor, ha ezen változtatna az ellenzék?

Elemi érdeke lenne tehát a kormánynak, hogy – mint javasoltam – tegyen gesztusokat ennek a létszámában egyébként a választásokra megfogyatkozott átszavazói közönségnek. Hogy ezzel is ott tartsa potenciális választói között.  (Intő jel, hogy félmillióval csökkent a számuk a bevándorlásról szóló népszavazáshoz képest. De így is 800 ezer szavazatot adtak a kormánypártok kétmilliós választói bázisához. Viszont Mráz Ágoston Sámuel közvéleménykutató most ismét azzal állt elő, hogy a kormánypártokat hárommillió szavazó támogatja. Ennek most nincs értelme, de hamis biztonságérzetet adhat. Ha ez úgy is lenne, ahogy Mráz állítja, a megfelelő támogatottságot a választásokon kell produkálni!)

A dolgok mai állása szerint a kormánypártok védik egyedül az ország szuverenitását, jelenleg ez biztosítja a bázison kívüli támogatók tömegeit. A tömeges illegális migráció egyfelől kihívás a kormánypártok számára, hiszen olyan feladat, aminek kezelése nagy erőfeszítéseket igényel. Másfelől nagy lehetőség is, olyan, mint az éhezőnek egy nagy kenyér: biztosítja számára a választói tábor szükséges kiegészítését, és így a további kormányzás lehetőségét. Ennek ellenére még külön ismegkérik az árát. Erről már többször írtam, de semmi változást nem látok. Erre is illik az, hogy „falra hányt borsó” lett abból, amit jószándékúan írtam. Mennek tovább konokul előre. Eddig úgy tudtam, hogy ez egy kormány eredendő feladata, amiért egy jutalom járhat: ismételt megválasztása. Az „árral” és az árukapcsolással viszont gyakran éppen azokat a hibás elgondolásokat akarják ráerőszakolni a társadalomra, amitől – ha kontroll alá vennének, vagy felfigyelnének a figyelemfelhívásra – ők maguk is menekülnének.

Nem természetes???

Az „árat” újabban azzal is nyomatékosítják, hogy a választás (2018) óta többször én magam is hallottam az egyik miniszter szájából, hogy NEM természetes ez a védelem, ezt kérniük kell a választóknak. Mondja ezt ez a miniszter több nemzeti konzultáció és egy népszavazás után, ahol ráadásul ezt a kérést (egyébként udvariasabban) már nem egyszer írásban előre megfogalmazták a lakosság számára.

A legutóbbi, a cikk írásakor kezdődött nemzeti konzultáció egyik „árukapcsolása” is arra utal, hogy ez a védelem nem lenne természetes és hogy itt van ennek az egyik „ára”. A kérdőív első pontja megengedhetetlenül összekapcsolja a népesedést az illegális migrációval, ezeket egy valós alternatíva két oldalaként állítja be. Tehát ha meg akarod védeni hazád szuverenitását, akkor már most választanod kell egy vállalhatatlan és egy átláthatatlan és szakmailag előkészítetlen és zavaros, óriási pénzesővel folyamatosan járó, megnevezetlen és ismeretlen forrásra épülő örökös támogatás megszavazása között. Ami mögött ráadásul bizonyára ugyanaz a forrás van, amit a cikksorozatban még szóvá teszek, illetve ott már nagy terjedelemben szóvá is tettem. A nyugdíjalapba való pénzekről beszélek, amelyek mégsem oda kerülnek. Meg kell említenem, hogy a kormány helyett kezdtem el ezeknek a kérdéseknek utánamenni, és kedvenc intézetei és kutatói helyett ezeken az égetően fontos, de nagyon bonyolult és munkaigényes kérdéseken dolgozni. Hadd tegyem hozzá: ingyen, miközben pl. a Századvég közgazdasági kutatásokra milliárdos összegeket kap évente. Az viszont még nagyobb túlzás, hogy úgy tesznek, mintha nem lenne ilyen probléma. Ami amúgy nagyon súlyos gond.

    A homokba dugott fej

Ha már a makrogazdasági témák kutatásánál tartunk, az ún. antivilágban, a Kádár-korszakban, a diktatúrában a felső vezetés nem dugta homokba a fejét, hagyta, hogy pl. a Gazdaságkutató Intézet feltárja a valóságot. Előtte pedig hozzájárult ahhoz, hogy a „táborban” egyedül nálunk legyen újra ilyen profilú makrogazdasági intézet, ami a piacgazdaságok intézménye. Ahol a kormányok le szoktak ülni a gazdaságkutató intézetekkel, hogy megtárgyalják a kormány gazdasági elgondolásait és a gazdasági helyzetet, illetve annak várható alakulását. Előrejelzéseket készítenek, vállalati véleménykutatást folytatnak, amelyeket a kormányok illetékes testületei megtárgyalnak.  És ahol feladatokat adnak az ilyen intézeteknek, hogy akut, ún. asztalon heverő problémákra adjanak szakmailag igényes és megalapozott válaszokat, javaslatokat. Nálunk pártállam volt, ezért a kormányszervekhez hasonló kapcsolata volt az intézetnek a pártközpont gazdaságpolitikával foglalkozó osztályaival és szerveivel. Az elemzésekkel, javaslatokkal, előrejelzésekkel, kritikákkal vagy kezdtek valamit, vagy nem, de legalább meg akarták tudni, mi a helyzet és mit lehetne vele kezdeni. Újabb adalék arról, volt-e rendszerváltás, vagy rendszer helyett az első rezsim jelent meg 1990-ben, hogy az 1967-ben létrehozott intézetet az Antall-kormány 1992-ben megszüntette. Azért, mert az intézet vezetője, az MSZP képviselőjelöltje az 1990-es választáson személyes indíttatásból a televíziókban provokálta a kormányt. E kormány szakszerűségéről is sokat mond ez, de ezen nem csodálkozom, mert önmagát ő maga nevezte kamikáze kormánynak. Még csak nem is a fürdővízzel öntötte ki a gyereket, hanem a fürdővizet öntötte ki és egyúttal tulajdonképpen beletette a gyerek zsebébe az intézetet és mindazt, amit ez az intézet képviselt. A megszüntetés kifejezve azt is, hogy a felső vezetés nem akar szembesülni a valósággal. A Gazdaságkutató Intézet romjain egy kis magáncég jött létre: a volt igazgató vezetésével, aki most már tulajdonos is lett. Van egy másik gazdaságkutató is, ami jó nagy. Ezeknek a kutatóhelyeknek viszont nem az a funkciójuk, mint volt a legendás korábbinak. A gazdaságkutatásról korábban is írtam:

„Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években több olyan adatgyűjtést megszüntetett a KSH, amire az elemzésekhez elengedhetetlenül szükség lenne. Csakhogy – nagyon úgy tűnik – nincs szükség az elemzésekre. Ez intézményesen is kifejeződik, ahogy alább látható. (…) A gazdaságkutató intézet (…) intézménye, ami a piacgazdaságokban a kormányok gazdaságpolitikájának külső kontrollját adja, tartalmilag nem ezt nyújtja. Bár formálisan létezik ilyen intézet, sőt jelenleg kettő is van belőle, egyikük a nagy múltú Gazdaságkutató Intézet jogutódja (Gazdaságkutató GKI Rt.), a másik a Századvég Gazdaságkutató Rt., (ezek) profitorientált üzleti cégként működnek, ahol a gazdaságkutatás „egyben”, talán (?) elsősorban kifizetési jogcím is. Bár az ilyen intézménynek függetlennek kell lennie, az átalakult GKI Rt. a balliberális blokkhoz, a megelőző „ballib” kormányokhoz és a neoliberalizmushoz áll közel. A Századvég cégét pedig bevallottan azért hozták létre, hogy a jelen kormánynak is legyen egy ilyen cége, ami neki alkot. Hihetetlen (milliárdos) összegeket kapnak megbízatásaik teljesítéséért, közreműködésük hatását a kormányzás színvonalán viszont szerintem nehéz lehet felfedezni. (Nem is csoda, hiszen a GKI-nak legalább egy régi gazdaságkutatója van, az elnök személyében, bár ő is korábban csak talán három évet töltött ott el pályakezdőként, a Századvég Gazdaságkutató Intézetnek viszont tudomásom szerint egy sem. Ráadásul ez utóbbi vezetője különösen nem kedveli az idősebb munkatársakat, tapasztalataikat hátrányosnak tartva).” (Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (1.) )

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.