Berija (27.). Fogjuk rá! – javasolta Szerov. Berija a kézenfekvő bűnbak

Az előző részben megkezdett Wallenberg-ügyet és Wallenberg sorsának bemutatását Szerov emlékiratai alapján folytatjuk. Wallenberg kivégzése is azon ügyek közé tartozik, amit  alaptalanul Berija nyakába varrtak. Kényelemből és a felelősség áthárítása céljából.  Sajnos ez a módszer nemcsak a politikában lett szokásos gyakorlat, hanem a történelemtudományban is. És nemcsak a Szovjetunióban, hanem másutt is, nem utolsósorban Magyarországon. Ráadásul olyan gyakorlat, ami a mai napig fennmaradt. Erre példaként most a Történelmi blog c. újság egyik cikkét hozom fel. Az önmagát főszerkesztőként megjelölő történésznek, Harmat Árpád Péternek e tárgyban levelet írtam, amiben felhívtam figyelmét arra, hogy milyen képtelenségeket ismételget. Választ nem kaptam, így a levelet közérdekűsége miatt alább olvashatják.

Wallenberg (Time Magazin). Likvidálását is Berijára fogták

Szerov a következőket derítette ki Wallenberg halálával kapcsolatban. Kiderítette, hogy miután nyilvánvaló lett, hogy az elhurcolt Wallenberget nem tudják már semmire felhasználni, Vjacseszlav Molotov külügyminiszter adott utasítást Viktor Abakumovnak (1908 – 1954), ő volt akkor az állambiztonsági miniszter (1946 – 1951), hogy szabaduljanak meg” Wallenbergtől. Határidőt is adott. Molotovnak komoly szava volt Abakumov előtt is, mivel Molotov irányította a hírszerzést. A határidő lejártakor Wallenberg már nem élt. Abakumovnak jelentenie kellett, hogy a parancsot végrehajtotta, jelentését nyilván megírta, de feljegyzését eltüntették. Molotov postakönyvében viszont iktatni kellett a jelentés beérkezését, és abban pontosan látható, hogy megérkezett. Ezzel az információval Hruscsov ugyan jól járt, mert ütőkártyához jutott Molotovval szemben, de hátra volt még a súlyos kérdés: hogyan adják ezt be a svédeknek? Szerovnak már régóta kész válasza volt: fogjuk rá Berijára! Ahogy szoktuk!

Közben a szovjet hírszerzés jelezte, hogy egy svéd, egyébként zsidó származású szociáldemokrata, aki Moszkvába érkezett, hogy Ilja Ehrenburggal (1891 – 1967) találkozzon, az ő segítségét fogja kérni, hogy egy szovjet vezetővel tárgyaljon Wallenbergről. 1954-ben ez a svéd látogatása idején meg is kérte Ehrenburgot, hogy hozza össze a SZU Elnöki Tanácsa elnökével, Kliment Vorosilovval (1881 – 1969).

 Gyanakvással kezelték a svédet

Wallenberg irányában a szovjetek különben mindig bizalmatlanok voltak, mivel gyanakvással töltötte el őket több dolog is. Wallenberg már 1942-ben megjelent az akkor megszállt Pszkovban és találkozott a német hírszerzés embereivel. A szovjet ügynökök Amerikából azt jelentették, hogy Wallenberg az amerikai hírszerzés ügynöke, akinek az a feladata, hogy a megszállt területeken kapcsolatot teremtsen a német és az amerikai hírszerzés között. Wallenberget a SZMERS 1945 elején, rögtön Budapest felszabadulása után letartóztatta. Eredetileg a svédeknek akarták átadni, amikor az első hírszerzési igazgatóságtól az az információ érkezett, hogy Wallenberg kapcsolatban áll a hitlerista titkosszolgálatokkal és az amerikai hírszerzéssel. Sztálin megparancsolta Abakumovnak, hogy Wallenberget szállítsa Moszkvába. Vele együtt vitték sofőrjét is. A Wallenbergnél talált dokumentumokból kiderült, hogy rendszeres kapcsolatban állt olyan nácikkal, akik zsidók tömeges elpusztításában vettek részt. Ráadásul hiteles bizonyítékaik voltak állítólag arra is, hogy a svéd nagykövetség diplomata útleveleket adott ki a hitlerista biztonsági szolgálatok embereinek rejtőzködésük céljára.

Wallenberget egy perben akarták felhasználni, a nürnbergi per (1946. október) után, ahol a szovjetek be akarták mutatni, hogy milyen kapcsolataik voltak a nyugati szövetségeseknek a nácikkal. Az amerikaiak a Molotov-Ribbentrop paktummal vágtak vissza. A nürnbergi per befejezése után Wallenberg elvesztette minden értékét, hiszen eldőlt, hogy nem lett újabb per. Sztálin úgy gondolta, hogy hazaküldésének nem lenne értelme. Molotov pedig felvetette likvidálásának kérdését. Ugyanúgy, ahogy egy sor amerikai, német és japán diplomata kivégzésének kérdését. Őket is a háború után tartóztatták le a szovjetek. (Ez borzalmas! – SzB.)

Wallenberg kivégzésének körülményeit nem sikerült megállapítani. A börtönorvos által kiállított halotti igazolvány és a belső börtön kommendánsa, Vaszilij Blohin (1895 – 1955) vezérőrnagy által aláírt hamvasztási igazolás csak arról tanúskodnak, hogy a kivégzés 1947-ben történt meg. Blohin, aki személyesen a legtöbb embert végezte ki a szovjet ítéletvégrehajtók között, legalább húszezret, Katyńban is működött, úgy nyilatkozott, hogy Wallenberg kivégzéséhez sem neki, sem munkatársainak nem volt köze. Bár az is lehet, hogy nem emlékezik rá. Megkérdezték Majranovszkijt és a méretlaboratórium munkatársait: nem emlékeztek. A letartóztatott Abakumov megerősítette Wallenberg kivégzését. Sztálin és Molotov közvetlen utasításaira hivatkozott. Megállapítást nyert, hogy Wallenberg letartóztatására a parancsot a SZMERS-nek 1945-ben Bulganyin adta ki, aki abban az időben a Védelmi Népbiztosság helyettes vezetője volt és az Állami Védelmi Bizottság tagja. (A későbbi védelmi miniszterről és miniszterelnökről van szó.)

 Hruscsov már utasít

Hruscsov most viszont most már egyenesen arra utasította Szerovot, hogy menjen el Molotovhoz és kérdezze meg tőle, miért vetik fel nyugaton Wallenberg kérdését újra és újra. Molotovval Szerov a külügyminiszter dolgozószobájában beszélt. A külügyminiszter „betegesen” reagált Szerov kérdéseire. (A többes szám arra utal, hogy többet is feltett, nem csak azt, amit Hruscsov megparancsolt.) Molotov azt válaszolta, hogy „csak egy idióta remélheti, hogy ebből az ügyből valami haszna lehet, és hogy ez nem szolgálhat okként arra, hogy informális kapcsolatok jöjjenek létre a svéd pénzügyi és ipari körökkel”. Közölte, hogy ehhez a témához többé nem szándékozik visszatérni. „A beszélgetés végén Molotov gyanakvóan megkérdezte tőlem (Szerovtól – Sz.B.): Miért most veted fel ezt az ügyet? Én (Szerov – Sz.B.) azt válaszoltam, hogy a párt KB utasítását követem.” (Vagyis Molotovot azzal kóstolgatták és provokálták, egyszersmind altatták, mintha szivárogtatásról lenne szó, ráadásul ő lenne a szivárogtató. És anyagi előnyök érdekében kapcsolatot teremtett volna a svéd pénzügyi és ipari körökkel.) Szerov tájékoztatta Hruscsovot a beszélgetés tartalmáról, és arról, hogy szerinte (Szerov szerint!) Molotovtól mindenképpen meg kell szabadulni. Hruscsov meghallgatta Szerovot és megtiltotta neki, hogy erről az ügyről bármilyen jelentést írjon a Központi Bizottságnak. Nyilván félt az intrikától. Molotov még kellett Hruscsovnak a Malenkov elleni harchoz. Miután Malenkovot leváltották, Molotov jött sorra. Szerov „úgy gondolja”, hogy Hruscsov Wallenberg ügyét akarta felhasználni Molotov leváltásához a külügyminiszteri posztról.

Most ismét meg kell állnunk Szerov könyvfejezetének ismertetésében.

 Szerov a KGB és első elnöke

Szerov vizsgálódása éppen akkor folyt, amikor az állambiztonság új szervezetéről és annak vezetéséről dönteni kellett. Szergej Kruglov (1907 – 1977) belügyminiszter előterjesztette az Elnökség ülésén a Belügyminisztérium új struktúrájára vonatkozó elképzelést. Hruscsov pedig megparancsolta (Szerov használja mindig ezt a szót könyvében), hogy Szerov készítsen neki emlékeztetőt a kérdésről.

Korábban részletesen írtam Kruglov életútjáról, szerepéről és sorsáról. Mivel azóta sok idő telt el, néhány fontos adatot célszerű lehet felidézni. Kruglov volt Berija egyik első miniszterhelyettese az 1953-ban az állambiztonsággal ismét kibővített hatáskörű minisztériumban. A Berija elleni puccsig, amit Kruglov személyesen és közvetlenül készített elő. Ugyanez vonatkozik Berija aznapi meggyilkolásának katonai műveleteire is. (Egyébként ez utóbbira is előkerült bizonyíték.)

A puccsról való döntés körülményeitől tették függővé, hogy melyik műveletet és melyik helyszínen fogják végrehajtani. A puccsot és a gyilkosságot minden bizonnyal 1953. június 26-án hajtották végre. Kruglov jutalmul már aznap belügyminiszter lett, és az állambiztonság is továbbra is a Belügyminisztériumhoz, tehát most már hozzá tartozott. Kruglov dolgozta ki az állambiztonság ismételt különválasztásának és az új szervezet, a KGB koncepcióját, illetve struktúráját. Nem véletlenül, mivel ő akart az új állambiztonsági szervezet elnöke lenni. Kruglov Malenkov embere volt, akinek a háttérbe szorulása Kruglov esélyeit szertefoszlatta.

Volt egy másik első miniszterhelyettese is Berijának, egyben egy másik puccsista is, mégpedig Ivan Szerov. Ő viszont Hruscsov bizalmi embere volt. És kipróbált társa Ukrajnában, ahol Hruscsov volt az első titkár, Szerov pedig a belügyminiszter. Hruscsov ekkor is nyakig benne volt a megtorlásokban, nemcsak részt vett benne, hanem aktív kezdeményezőjük is volt, az is maradt., amikor Ukrajnába került. 1954. március 13-án megalakult a KGB, aminek nem Kruglov, hanem Szerov lett az első elnöke. Kruglov maradhatott még egy ideig a kisebbé vált Belügyminisztérium minisztere.  Ez egészen 1956 januárjáig tartott. Leváltották, egyre jelentéktelenebb beosztásokba került, tábornoki nyugdíjától és elegáns lakásától megfosztották. 1960-ban kizárták a pártból a „szocialista törvényesség durva megsértései” miatt. Szerény körülmények között élt, közben folyamatosan írt Brezsnyevnek, felemlegetve saját érdemeit. Ezekről azonban bizonyára inkább hallgatnia kellett volna. Leveleit nyilván elolvasták, de sokáig semmilyen választ nem kapott. 1977-ben azonban fontos telefonhívást kapott dácsáján, ami miatt olyan sürgetően távozott házából, hogy ajtót, ablakot nyitva hagyott. A HÉV-hez sietett, ám a „Pravda” állomás peronjáról a vonat alá esett és meghalt…

Bedobják Berija nevét

1955-ben ismét mozgásba lendítették Ilja Ehrenburgot és javasolták neki, hogy a legközelebbi találkozóján Svédország képviselőivel vesse fel: nem zárható ki, hogy Wallenberg a Szovjetunióban be volt börtönözve és elképzelhető, hogy a „bűnöző Berija és Abakumov” áldozata lett. A svédek erre hamarosan válaszoltak. kormányuk nem vádolja a SZU jelenlegi kormányát azzal, hogy a Wallenberg-ügyhöz bármi köze lenne: ez Berija bűncselekménye. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy ezen nem igazán lehet csodálkozni azok után, hogy Sztálin Jaltában Beriját Rooseveltnek a „mi Himmlerünkként” mutatta be. Pedig már két éve nem tartozott az állambiztonság Berijához. De mivel összekapcsolták Himmlerrel, ezt a bélyeget csak rásütötték.

Szerov úgy gondolta, hogy több csatornát is fel kell használni Ehrenburg mellett ennek a deziformációnak az eljuttatására. A külföldön működő rezidentúráiknak kiadták, hogy a svéd hatóságokhoz juttassák el: a SZU kész Wallenberg sorsának megvitatására.

Hruscsovot nagyon foglalkoztatta a Wallenberg-ügy, számtalanszor szóba hozta. Szerov megértette, hogy Hruscsovnak ez a kérdés nagyon fontos és azt is, hogy ezt fel akarja használni arra, hogy a KB Elnöksége néhány tagjától megszabaduljon. Olyanoktól, akik veszélyt jelentettek rá. A svédek szüntelenül kérdésekkel teli diplomáciai jegyzékeket küldtek a szovjeteknek, a válaszokat Szerov kidolgozta, Hruscsovval egyeztette, de egyetlen anyagot sem küldtek el. 1956-ban került sor Tage Erlander (1901 – 1985) svéd miniszterelnök moszkvai útjára. De akkor sem kaptak a svédek semmilyen dokumentumot. Hruscsov megparancsolta Szerovnak és Molotovnak, hogy a válaszokkal várjanak mindenképpen a svédországi választások eredményéig. Így csak 1957 februárjában értesítette a szovjet Külügyminisztérium a svéd nagykövetséget, hogy Wallenberg 1947. július 17-én infarktusban meghalt Moszkvában, a börtönkórházban. És hogy a szovjet hatóságoknak nincs tudomásuk arról, hol találhatók maradványai.

Raoul Wallenberg. Fotó: art7.hu

A Szerov-emlékirat szerkesztőjének megjegyzése

A könyv szerkesztője és magyarázatokkal kiegészítője ehhez a maga részéről a következőket fűzte hozzá. Wallenberg titokzatos sorsát még mindig homályok fedik. Dokumentumok alapján csak azt állapították meg, hogy 1945. január 13-án, Budapesten feltartóztatták és Moszkvába szállították, ahol a Ljubjanka belső börtönében tartották fogva. A legelterjedtebb változat szerint Wallenberg a belső börtönben halt meg 1947-ben. Ugyanakkor semmilyen dokumentum nem volt fellelhető ezzel kapcsolatban. Az orosz-svéd munkacsoport a Belügyminisztérium archívumában viszont rábukkant Visinszkij külügyminiszter-helyettes Molotovhoz intézett feljegyzésére. Ez 1947. május 14-én kelteződött. Visinszkij kifejtette: „Mivel a Wallenberg-ügy továbbra is áll, kérem Önt, hogy kötelezze Abakumov elvtársat, foglalja össze az ügy állását és tegyen javaslatot Wallenberg likvidálására.” A dokumentumon olvasható Molotov döntése: „Abakumov elvtárs! Kérem jelentsen nekem!”

Abakumov jelentése nem maradt fenn: nyilván meg akartak a jelentéstől szabadulni. Viszont fennmaradt a Külügyminisztérium postakönyvében az a bejegyzés, ami tanúsítja a dokumentum érkezésének tényét. A keltezés 1947. július 17. Vagyis éppen az a nap, amin Wallenberg állítólag szívinfarktusban elhalálozott. Azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy Berijára és Abakumovra kenték Wallenberg kivégzését, a történelmi igazság szempontjából leginkább Berijára nézve durva manipuláció. Nem is szólva arról, hogy esetében a róla való hazudozást napi szinten gyakorolták és gyakorolják. Ki is adtak egy könyvet Oroszországban, ami 100 hamis mítosz létét cáfolja vele, tehát Berijával kapcsolatban. (Ezek között azonban nem szerepelnek olyan jelentős hazugságok, mint például a Wallenberg-ügyben, vagy Katyńnál játszott állítólagos negatív szerepe vagy kitalált antiszemitizmusa. Ez utóbbi ugyanakkor a magyar történészek egyik kedvenc témája.) Még mindig ezeket a hamis mítoszokat és rágalmakat ismételgetik, ugyanakkor pozitívumait igyekeznek még ma is elhallgatni. Összefoglalóan most csak annyit jegyzek meg, hogy Berija képességei és teljesítménye nélkül a Szovjetunió lehet, hogy nem került volna ki győztesen a világháborúból és biztosan nem lenne szuperhatalom.  Ez a torz bemutatás pedig nem más, mint nagyon durva történelemhamisítás. És mivel a szovjet történelem egyik hosszú szakaszának kulcsfigurájáról van szó, ezzel az egész szovjet-orosz történelmet deformálják. Sajnos a magyarországi történészek többsége is azok közé tartozik, akik rezzenéstelenül haladnak tovább ezen a tévúton.

Újabb lehetőség a cáfolatra

A Történelmi blogban példaként felhozott, ráadásul hivatásos történész által írott cikk hamis kliséire és egyéb problémáira, úgy éreztem, válaszolnom kell. Mégpedig konkrétumokkal. Ezt lehetőségként fogtam fel, hogy így is tegyek a régebbi és az új tények figyelembevételéért. Ezért tehát levelet írtam Harmat Árpád Péternek. És azért közlöm itt is, hogy ne legyen, ne lehessen észrevételem „falra hányt borsó”! Választ ugyanis nem kaptam.

„Tisztelt Tanár Úr! 2018. október 27-én jelent meg blogján az “A Sztálin halála utáni hatalmi harcok” c. írása, amit az egyik sajtófigyelő is közölt. Érdeklődéssel olvastam, mivel magam is foglalkozom a szovjet/orosz történelemmel. Nem hivatásos történészként ugyan, hanem közgazdasági kutatóként és olyan elemzőként, aki több évet élt és dolgozott a Szovjetunióban. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon és a szovjet viszonyokat ugyancsak nem igazán ismerő nyugaton többnyire még mindig azokat a kliséket használják a történészek, amelyek azóta Oroszországban már nagyrészt megdőltek, és amelyekben a szovjet/orosz társadalom jelentős része soha nem hitt, nem fogadott el.  Számos jelentős kérdésben fennmaradt a téves történelmi tudat, ezen szerettem volna változtatni.

Közismert, hogy a szovjet történelemmel foglalkozó hivatalos szovjet történelemtudomány évtizedeken át  inkább a propaganda területe volt, semmint a tudományé.  És hiába mondtak ellent már akkor is a – mainál persze sokkal szűkebben rendelkezésre álló – tények bizonyos állításoknak, ezeket a kliséket ismételgették. Berija esetében pl. évtizedeken át. A magyar “történelemtudomány” ezeket a paneleket átvette és a történelemtanárok beleverték a tanulók fejeibe.

Az utóbbi években azonban Oroszországban egyre több tény válik ismertté, illetve egyre több korábban ismert tényt használnak fel. A baj az, hogy Magyarországon és Nyugaton ma is a korábbi propagandisztikus abszurditásokat ismételgetik: nem veszik figyelembe és/vagy nem ismerik sem a tényeket, sem azt, ami orosz forrásokból erről ma tudható.  Észre sem veszik, vagy nem akarják észrevenni az általuk leírtakban az ellentmondásokat. Pedig, ha korrigáljuk a hibákat, akkor egészen más történetet/történelmet kapunk.

Az ön mostani írásának központi személye, egyúttal „ősgonosza”, ahogy az ön által velem ellentétben nagyra becsült filmnek is, Lavrentyij Berija. Míg az ön hőse Nyikita Hruscsov. Ez szerintem teljesen téves értékítélet. Évek óta publikálom az írott sajtóban is (a Leleplező c. könyvújságban) Berijáról írott cikksorozatomat, aminek eddig megjelent részei blogomon is betekinthetők (http://szabadibela.hu/). A cikksorozat mindenféle kapcsolódó személyek és történések újszerű bemutatására is alkalmat ad. Már régebben írtam Sztálin haláláról és a szerintem rossz filmről is, itt is Berijáról és Hruscsovról is, de még régebben a puccsokról is stb. (A film különben rengeteg hamis információt, mondhatni butaságot és rágalmat próbál eljuttatni a nézőhöz Berijáról. Ld.: hivatkozott cikkem.)

Amit ön közreadott, azt kénytelen vagyok vitatni. Ugyanis minden olvasójának és előadásai minden hallgatójának a valóságot kellene kapnia. Nem akarok túl hosszú lenni, ezért most példaként csak egy bekezdéséből idézek:

“A szovjet vezetők közül elsőként Lavrentyij Pavlovics Berija belügyminiszter érkezett meg a magatehetetlen és eszméletlen Sztálinhoz.  Berija ekkor már 15 éve (1938 óta) vezette a rettegett NKVD -t (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Del – Belügyi népbiztosság) személye a legbelsőbb bizalmi körhöz tartozott. Az általa vezetett NKVD a rendőri és határőr feladatok mellett az állambiztonsággal, hírszerzéssel és a lakosság terrorizálásával, megfélemlítésével is foglalkozott, vagyis Sztálin parancsára politikai gyilkosságokat, kínzásokat hajtott végre, korlátlan jogkörrel.”

A tények viszont ezek:

Berija 1945. december 29-ig volt belügyi népbiztos. Ezért semmiképpen NEM lehetett 1953. március elején, Sztálin halálakor belügyminiszter. Belügyi népbiztos pedig eleve nem, mert 1946-tól a SZU-ban miniszteriális rendszerre tértek át. (A két elnevezés – ahogy ön teszi – nem keverhető össze! Az NKVD pedig nem belügyminisztériumot jelent, nem annak a szinonimája!)  Az állambiztonság pedig hol része volt a belügynek, hol attól szervezetileg is független terület.

Sztálinnak 1943-tól KÜLÖN állambiztonsági népbiztosa volt, 1946. március 15-től pedig – aznap lépett hatályba a SZU-ban a minisztériumokról szóló törvény – állambiztonsági minisztere. 1953. március elején, Sztálin eszméletvesztésekor Ignatyev volt már két éve az állambiztonsági miniszter. Közvetlenül hozzá tartozott a Kreml és a kuncevói dácsa testőrségének vezetése is. Mi következik ezekből a tényekből? Az, hogy sem belügyminiszterként, sem belügyi népbiztosként, sem állambiztonsági népbiztosként, sem állambiztonsági miniszterként, sem miniszterelnök-helyettesként, sem másként Berija aligha érkezhetett elsőként a még földön fekvő Sztálinhoz. Akinek oda kellett mennie, az Ignatyev volt. Ő (Ignatyev) egyébként Hruscsov befolyása alatt állt. Tehát ha valaki Ignatyevvel érkezett, az csak Hruscsov lehetett. A tények ezzel még nem értek véget, ahogy alább látható.”

Szemjon Ignatyev állambiztonsági miniszter (1951-1953). Fotó: dehudova.ru

Más történész is…

A levél így folytatódik: „Szomorúságra nincs oka, hiszen ezeknek a dátumoknak a figyelembe nem vétele még magyar történész akadémikusnál is „előfordul”. Van olyan tudós, aki könyvet adott ki a Rajk perről és – az akkor regnáló – Abakumov állambiztonsági miniszter helyett/mellett – a vele közismerten ellenséges kapcsolatban levő – Beriját tekinti a Rajk per kiötlőjének. Viszont nem ártana lépést tartania legalább a régi tényekkel. Hiszen – ahogy az előbbi példa mutatja – ezek átírásából indul ki a Berijával kapcsolatos minden manipuláció: akár akaratlanul, akár szándékosan történjék is.

Folytatom a tényeket. Berija 1938-tól 1945-ig volt belügyi népbiztos. (1953-ig, Sztálin haláláig már 8 éve nem volt belügyi vezető.) Népbiztosságának azonban csak egy részében tartozott hozzá az állambiztonság. Már 1941-ben – mivel Berija egy évvel korábban ellenezte a lengyel katonatisztek kivégzését – Sztálin elvette tőle az állambiztonságot és létrehozta a tőle független állambiztonsági népbiztosságot. 1941. február 3-tól, de – a szándék ellenére –­ csak rövid időre. Az önálló állambiztonsági népbiztosság ugyanis még abban az évben, 1941. július 20-án megszűnt, és visszatért a belügy kebelébe. A háború miatt ugyanis szükség volt Berija fantasztikus szervezőképességére.  Ekkor döntöttek a szovjet ipar Európából való kitelepítéséről, amivel Beriját bízták meg. Ezt viszont akadályozta volna az állambiztonság és a rendőrség kettéválasztása.

1943. április 14-étől viszont már véglegesen kettéosztották az egységes belügyminisztériumot. Berija tehát 1943-ig volt olyan belügyi népbiztos, akihez az állambiztonság is tartozott. (Sztálin halálakor már éppen 10 éve NEM tartozott hozzá az állambiztonság!) A hírszerzés egy részét viszont továbbra is ő felügyelte. Egy speciális csoportra támaszkodott; ők foglalkoztak a legfrekventáltabb témákkal (pl. az atomkémkedés irányításával).

Berija miniszterelnök-helyettesként 1941-től egyre inkább az olyan fontos programokat felügyelte és szervezte, mint a fegyver- és lőszergyártás és a fegyverzetfejlesztés (atomprogram, rakétaprogram stb.). Ennek révén Berija a háború idejében a Honvédelmi Bizottság tagja volt: Sztálin helyetteseként.

Az idézett rész utolsó mondata iskolapéldája annak, hogyan lehet valakit mindenért felelőssé tenni, sőt – tényekkel ellentétben –  mindent rákenni.  Ennek egyik magyarázata az az alaptalan bekezdésrészlet, amit előbb alaposan szemügyre vettünk. A valóságban Berija a terrort kifejezetten nem hatékony módszernek tartotta. Ezért szerepel reformprogramjában a kényszermunka megszüntetése, a munkatáborok igazságügyi minisztérium alá helyezése és a fogvatartottak tömeges szabadlábra helyezése. 1938-ban ő szüntette be a Nagy Terrort (ezért is került erre a posztra) és bocsáttatott szabadon több százezer foglyot. 1953-ban, amikor Sztálin halála után ismét belügyminiszter lett – ekkor 1943 után egyébként megint hozzá tartozott az állambiztonság is – több, mint egymillió embert engedett ki a Gulagról.  Katyń többszöri ellenzése miatt Sztálin gyanakvó és bosszúálló lett irányában. Csak az tartotta Beriját életben, hogy szervezőkészsége pótolhatatlan volt. De tovább élése folyamatosan kérdéses maradt.

És még egy észrevétel. Ami a terrorban való részvételt illeti, ahhoz nem kellett állambiztonsági vezetőnek lenni. Erre kézenfekvő példa Nyikita Hruscsov, aki tömeggyilkosságokra tett indítványt, illetve első titkárként rendelt el tömeggyilkosságokat. Nem mellesleg ő volt az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtója. Hruscsov egyes emberek elleni gyilkosságok szervezésében is részt vett. Ld. a jóval később boldoggá avatott Romzsa Tódor (1911 – 1947) magyar püspök meggyilkolását Kárpátalján, ahol harmadszorra (fegyverrel, vasdoronggal és méreggel) sikerült csak a merénylet. Vagy vehetjük példaként az internacionalista Kun Bélát, aki a Krímben – egyes orosz becslések szerint – 150 ezer embert gyilkoltatott meg a krími forradalmi bizottság tagjaként. A terrorral kapcsolatban a párt adminisztrációs osztályának „egyszerű” munkatársairól is beszélni kell, akik maguk dönthettek emberek sorsáról, életéről vagy haláláról. Szavuk annyira döntő volt, hogy intézkedésük végrehajtásához nyomozati munkára vagy bizonyítékra sem volt szükség. Egyébként Sztálin kiemelése is felemás igazságú, ha Lenint nem említi. Válaszára számítok.”

Kun Béla a Krími Forradalmi Bizottság elnökeként. Fotó: Pinterest

(Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.