Berija (26.). Wallenberg halála: Molotov likvidáltatta

Mielőtt folytatom Alfred Redl ezredes történetét és rátérek lebukására is, szükségszerűen több aktuális kérdéssel kell foglalkoznom. Olyanokkal, amelyek sajnálatosan ma is kérdések, vagy még inkább alaptalan állítások. Hangoztatóik nem akarnak megválni tőlük. Így pl. a Történelmi blog c. újság főszerkesztője sem, aki egyetlen bekezdésben számtalan példát szolgáltatott erre a sajnálatos gyakorlatra.

Mielőtt tehát továbbmennénk a történetben, ami nemcsak Berija életét, halálát, perét tárja fel, hanem az előzményeket és a szélesebb összefüggéseket, vissza kell térnünk a Leleplező c. könyvújság  XII. részhez, ami 2018 májusában jelent meg. (A blogon ez az eltérő számozás miatt a 23. rész.) Ebben többek között Sztálin haláláról és az akörüli eseményekről volt szó. Úgy, ahogy a Sztálin halála című film ezt bemutatta, és úgy, ahogy a valóságban volt. Úgy, ahogy ezt a tények alátámasztják.  Eljött ugyanis az ideje – sajnos már régen eljött! – annak, hogy az életszerűtlen hiedelmek és rágalmak helyett a valós ismeretekre alapozzunk. Sajnos azonban ezeket a Szovjetunióban/Oroszországban már régen ismert és/vagy újabban feltárt tényeket és információkat a magyarországi történész szakma nem akarja figyelembe venni. Tovább ismételik a megdőlt verziókat. Azok után is, hogy egészen nyilvánvaló a hamis beállítás, de ehhez ragaszkodnak. Ezen pedig változtatni kell, mert rosszul tudni és/vagy mondani, rosszabb, mintha nem tudnának és/vagy mondanának semmit. Itt nem egyszerűen ízlésbeli, vagy szemléletbeli kérdések eltérő kezeléséről van szó, hanem tények semmibevételéről és hamis következtetések levonásáról.

Sztálin temetése. Elöl Malenkov és Berija. Fotó: rodina.ru

Még mindig hamisan

Öt hónappal a Leleplezőben közölt Berija-cikk folytatása után a Sztálin halála utáni hatalmi harcok cím alatt közölt a Történelmi blog cikket. (Ha valaki nem ismerné, tulajdonképpen egy újságot fed, impresszuma van és történész főszerkesztője.)  A Történelmi blog ebben az írásban főleg Berija személyiségét tárgyalja/támadja. A régi klisék alapján, amihez most Sztálin halála adja az ürügyet. Hruscsovot pedig hasonló elfogultsággal és ugyancsak a rég megdőlt klisék alapján, továbbá a valósággal ellentétben magasztalja a cikk. Ismételgeti a megdőlt naiv hiedelmeket és rágalmakat. Amelyeket Berija életrajzi adatainak ismerete és figyelembevétele eleve okafogyottá tenne. De nemcsak ez a történész szerző/főszerkesztő ragaszkodik az elavult klisékhez, hanem magyar kollégái többsége is, sőt a Google is, ami szemlézte az írást. Nem csoda tehát, hogy a magyar közvélemény jelentős része főleg hazugságokat tud Berijáról, amiket Hruscsov, Hruscsov családja és holdudvara terjesztett, továbbélőik terjesztenek, de amik különböző személyes érintettségeken és tudományos érdekeltségeken keresztül még ma is tovább ismétlődnek. (Bizonyára nehéznek tűnik saját korábbi írásaikat korrigálniuk, helyreigazítaniuk, azoktól elhatárolódniuk.) Jönnek az évfordulók és ezeket a hamis és megdőlt kliséket ismételgetik. Sőt könyvek is születnek ezekre építve hivatásos (majdnem professzionálisnak tartott) történészek tollából.

Olvasva Szerov könyvét

Hogy hogyan terjedtek és terjesztették a Szovjetunióban, majd Oroszországban Berijáról a hazugságokat, hogyan terjednek ma is, és mire szolgáltak/szolgálnak eszközként ezek a hiedelmek, arról most egy két éve Oroszországban megjelent könyvből is képet alkothatunk. Kezembe került Ivan Szerov (1905 – 1990), a KGB első elnökének, 1956 leverőjének szenzációszámba menő könyve. Naplóit néhány éve találták meg dácsájának garázsában, a falban, vakolattal fedve. Ide rejtette a tábornok feljegyzéseit. Azok egyik, kézzel írott változatát, mert az elkészült és a már legépelt naplóról Jurij Andropovot (1914 – 1984), a KGB elnökét– a Szerovot is megfigyelő KGB-ügynökök főnöke – értesítette. Hruscsov Visszaemlékezéseinek külföldre való kicsempészése és ottani megjelenése óta különösen féltek attól, hogy ebből gyakorlat lesz. Hruscsov nyilatkozata arról, hogy ez hamisítvány, nem ingatta meg az általános hitet abban, hogy ő írta.

Szerovnak tehát oda kellett adnia az anyagot. Kézzel írott feljegyzéseit viszont megtartotta és elrejtette. Innen a később publikált kötet címe: Feljegyzések a bőröndből. (Zapiszki iz csemodana. Tajnije dnyevnyiki pervovo predszedatyelja KGB. Moszkva, Proszvescsenyije, 2016. 704 oldal.) A bőröndöt egy felújítás során találta meg a család. Mivel ebben a naplószerű formában nem volt kiadható, könyvvé kellett alakítani. Politikai jóváhagyás nélkül sem lehetett. Szerkesztésre és magyarázó szövegek megírására a család barátját, Alekszandr Hinnsteint (1974 –) kérték fel, aki több mint egy évtizede az Egységes Oroszország Párt tagjaként az Állami Duma képviselője, a Komszomolszkaja Pravda volt újságírója és az Orosz Föderáció Nemzeti Gárdája elnökének különleges tanácsadója. (A gárdaelnök pedig az Orosz Föderáció elnökének készít anyagokat és ad hadseregfejlesztési tanácsokat.)

Egyébként Hinnsteinnek is lesújtó véleménye volt a Sztálin halála c. filmről, ritka szemétnek tartotta a BBC szerint, ennyiben egyezik a képviselővel a véleményünk. Viszont 1956 leverése feletti örömét és az események minősítését nem lehet osztani. Ezekben ugyanis túltesz talán Szerovon is. Hinnstein felkérését vagy kijelölését nyilván nem elsősorban a családdal való állítólagos ismeretségének, hanem mindenekelőtt megbízhatóságának lehet tulajdonítani. Nem a család, hanem a hatalom előtti megbízhatóságának. Olyan személyre volt szükségük, aki rajta tartja a szemét a könyv kiadásán, hogy olyan információ kerüljön csak bele és csak olyan szemlélet hassa át, ami nem ellentétes a mai hatalom felfogásával. Ennek része az is, hogy meg kellett bizonyos további forrásokat, archívumokat nyitni a kötetet szerkesztő és azt a szükséges magyarázatokkal ellátó szerkesztő előtt. Olyan forrásokat, amelyek a kutatóktól is el vannak zárva. Ebből a (megbízhatósági) szempontból elgondolkodtató, milyen értékelések, sőt szerkesztői kommentárok jelentek meg ebben a vaskos kötetben az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal, továbbá főszereplőivel kapcsolatban. Ezek legalábbis ellentmondásban vannak azokkal a nyilatkozatokkal, amelyeket a szovjet állam utolsó vezetője, Mihail Gorbacsov (sz. 1931) elnök és az orosz állam első vezetője, Borisz Jelcin (1931 – 2007) elnök ezzel kapcsolatban tettek. És ellentmondásban vannak annak a munkabizottságnak a tényfeltáró anyagával, ami a témát részleteiben is felderítette, és amit Alekszendr Jakovlev (1925 – 2005) akadémikus, a peresztrojka egyik főideológusa vezetett.

Szerov Berija egyik első helyetteseként fontos szerepet játszott a Berija-elleni puccsban is. Nem olyan fontosat, mint a másik első helyettes, aki megszervezte Berija villája ellen a támadást és a helyszínen Berija kivégzését. Szerov tartóztatta le Berija testőrségét a Kremlben, ahova Berija már nem érkezett meg élve, valamint a saját és Berija vezető munkatársait. (Van olyan beszámoló, ami egyenesen azt állítja, hogy Berija mégis eljutott a pártelnökség és a kormány együttes ülésére.  De már holtan. A holttest bemutatásával a megjelenteket kész helyzet elé állították és elérték, hogy a puccsot elfogadják.) Szerov sikeresen manipulálta a híreket úgy, hogy amit csak lehet, Berija nyakába varrjanak, karakterét folyamatosan rongálják. Közben a Hruscsovra nézve terhelő rengeteg iratot az irattárakban felkutatta és megsemmisítette. Egy különleges iratot is sikerült felkutatnia, amit Sztálin őrzött a széfjében. Ez volt az ún. fekete füzet, amiben Sztálin állítólag gyűjtötte a munkatársait érintő súlyos ügyeket és – pl. a megtorlásokban való – szerepükre vonatkozó adatokat. Sztálin állítólag a gyanúit és a szubjektív véleményét is lejegyezte.

Szerov és Hruscsov Ukrajnában, 1940-ben. Fotó: Facebook

A „fekete füzet”

A füzet Hruscsovékat szerfelett aggasztotta. Szergót, Berija fiát és Berija feleségét is főleg azért tartóztatták le, mert azt hitték, hogy Lavrentyij Berijánál volt a „fekete füzet”. És nekik tudniuk kell, hova rejtette. (Sőt állítólag Berija halálának is egyik előidézője volt a füzet, mert ez zsarolhatóvá és védtelenné tette őket.)  Letartóztatásukkal, majd Szergo Berija kivégzésének megrendezésével (az anya szeme láttára történt a „kivégzés”) akartak extrém nyomással közelebb jutni a füzethez. A nyomás sokkos állapotba hozta Szergót és anyját, Szergo Berija (1924 –2000), aki akkor még 30 éves sem volt és koromfekete volt a haja, egy nap alatt megőszült, de a füzetet nem tudták előadni. A „fekete füzet” annyira aggasztotta a puccsot elindító felső vezetést, hogy Malenkov miniszterelnök kétszer is személyesen kereste fel Berija fiát a börtönben. Megzsarolta: tulajdonképpen a füzet átadását szabta továbbélésük feltételéül. Egy orosz titkosszolgálati történész szerint a füzetet a Ljubljanka épületében Szerov megtalálta. De meg akarta tartani. Hruscsov őt is megfigyeltette, így tudott arról, hogy megtalálta Szerov a füzetet. Kicsikarta tőle és nyilván hamar megsemmisítette. Fellélegezhetett. Edvard Radzinszkij (sz. 1936) titkosszolgálati történész író azt állítja, hogy Hruscsov angliai hajóútján vonta felelősségre Szerovot, hogy nem adott neki születésnapi ajándékot. Szerov csodálkozott, hiszen átnyújtott egy gyönyörű vázát, de Hruscsov a „fekete füzetre” gondolt. És jelezte, hogy tud arról, hogy megkerült. A nyomaték kedvéért célozgatott a belga korona (briliáns diadém) Szerov általi eltulajdonításáról (ami biztosan tény, hiszen hivatalosan visszaadták a belga királynőnek). Radzinszkij azt állítja könyveiben és interjúiban, hogy néhány éve kapott ajándékba egy hangfelvételt a hajó kapitányától. Neki az volt a feladata, hogy felvegye egy magasrangú angol személyiség beszélgetését azon a banketten, ahol Hruscsov születésnapját ünnepelték. De a lehallgató bekapcsolva maradt, miután a vendégek elmentek. Szerov és Hruscsov a bankett után bementek oda beszélgetni. A beszélgetést automatikusan rögzítette a berendezés. E felvétel szövegét a kapitány megőrizte, később Radzinszkijnak ajándékozta, aki publikálta.

Wallenberget Molotov likvidáltatta!

De szokás szerint  ráfogták Berijára!

A Wallenberg-ügy titkai

Ezekről és sok más olyan zaftos ügyről (pl. a belga korona megszerzéséről és felesége ezzel való megajándékozásáról), ami nyilván Szerovhoz kapcsolódik, semmi nem olvasható. Vannak azonban fontos részei a vaskos kötetnek. Aminek egyik legérdekesebb epizódja Raoul Wallenberg (1912 – 1947) meggyilkolásának története és az, kik rendelték meg meggyilkolását és – az igazsággal ellentétben – kiknek a rovására kommunikálták. A svédek már nagyon erőltették, mi lett Wallenberggel, és Hruscsov éppen Svédországot szerette volna felhasználni arra, hogy segítségével a Szovjetunió kilépjen a nyugattól való gazdasági elszigeteltségéből.  Hruscsov ezért is utasította Szerovot, derítse fel, mi történt Wallenberggel, mert sorsáról ő sem tudott semmit. Érzékeltette, hogy a felelősséget Wallenberg likvidálásáért Lavrentyij Berijára és Viktor Abakumovra kell kenni, velük kell összekapcsolni. Szerov akkor még csak a svédeket és a gazdasági megfontolásokat látta Hruscsov érdeklődése mögött. Más motívumra még nem gyanakodott, az csak később derült ki számára. Hruscsov megtiltotta, hogy Szerov Vjacseszlav Molotovval (1890 – 1986) vagy egyáltalán a Külügyminisztériummal beszéljen megbízatásáról.

Raoul Wallenberg. Forrás: hdke.hu

Most egy bekezdés erejéig megszakítom Szerov történetét, mert az olvasónak némi magyarázatra lehet szüksége. Hiszen, hogy kerül Molotov és a Külügyminisztérium asztalára Wallenberg sorsa? Szerintem ma már különösen elég hihetetlen, hogy a háború után nem sokkal a Külügyminisztériumhoz csatoltak egy olyan nagyon fontos területet, mint amilyen a külső hírszerzés. Ennek irányítása a külügyön és a külügyminiszteren keresztül történt, az Információs bizottságon keresztül. Vezetői: Molotov (1947 – 1949-ben), Andrej Visinszkij (1883 – 1954), aki 1949-ben fél évig volt az Információs bizottság elnöke. (Visinszkij volt az ún. moszkvai perek ügyésze). Őt követte Valerian Zorin (1902 – 1986). Molotov külügyminiszter volt, Visinszkij a külügyminiszter helyettese, majd maga is külügyminiszter, Zorin külügyminiszter-helyettes. Molotov alatt egyesítették a polgári és a katonai hírszerzést: mindkettő vezetője Molotov lett: ezekkel a képességekkel. 1947-ban Sztálin Molotovot megbízta az atomprogram vezetésével, ahol Berija egy ideig a Molotov helyettese volt. A tudósok és a mérnökök megküzdöttek azért, hogy olyan vezetőjük legyen Berija személyében, akivel célt érhetnek. Így lett Berija az első számú vezető Molotov helyett. Molotov 1947-ben erősen támogatta Izrael állam létrehozását. Ez még akkor volt, amikor a többi ország ez ellen volt, beleértve az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát. 1949-ben Sztálin leváltotta külügyminiszterségéről (utódja Visinszkij lett 1949 és 1953 között). Molotov Sztálin halála előtt kegyvesztetté vált, 1953-ban, Sztálin halála után azonban ismét külügyminiszter lehetett egészen 1956-ig. De térjünk vissza 1949-hez, amikor leváltották. Nemsokára letartóztatták feleségét.

Molotov tehetségére jellemző az alábbi eset. 1946. március 19-én a Népbiztosok Tanácsa Minisztertanáccsá alakult; ennek megfelelően Molotov a SZU Minisztertanácsa első elnökhelyettese lett. (Első elnökhelyettesből is több volt…) Ezen a poszton felügyelte az oktatást, a tudományt és a jogvédelmi szerveket. Amikor Moszkvába érkezett egy amerikai üzletember, Molotov elment vele az Új Nyugati Művészet Múzeumába. Levette a falról Van Gogh a Vörös kávéház c. képét és az amerikainak ajándékozta….

A teljes cikk a Leleplező 2018./!. számában jelent meg (91-97., 166-173. o.)  A blogon praktikus okból most több részletben közlöm.

 

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.