Berija (25). Elvesztegetett lehetőségek (első világháború)

Max Hoffmann (1869 – 1927) vezérőrnagy könyvével fejeztem be a cikksorozat előző részét, és most azzal folytatom. Az elvesztegetett lehetőségek c. kötet sok fontos eseményt tárgyal, ezek közül eddig a breszt-litovszki tárgyalások bemutatásánál támaszkodtam – többek között, sokszor más forrásokkal együtt, azokkal kiegészítve – a könyvre. Megállapításai most sem kizárólagos forrásként szerepelnek, nem egyszer csak egyfajta ürügyként valaminek a kifejtésére.  Az elvesztegetett lehetőségek egyébként nagyrészt arról szól, hogyan lehetett volna mégis megnyerni az első világháborút, vagy legalább elérni a tisztességes békét, amihez persze komoly, erős ellenfélnek kellett volna maradni. És ezzel elkerülni e háború lezárásának máig ható tragikus, deformáló, mérhetetlen szenvedést hozó következményeit. Hadd tegyem hozzá, hogy ha az ésszerűség és nem az elvakult bosszú és az elvakult jutalmazás vezérli a győztes antantot, akkor is javultak volna az esélyei annak, hogy valódi béke helyett ne egy 20 évre szóló fegyverszünet – ahogy Fosch tábornok minősítette (ld. alább!) –  szülessen.

1918: a németek aláírják a fegyverszünetet Fosch marshall előtt. (Képeslap, Wikivand)

Az Osztrák-Magyar Monarchiát és benne Magyarországot ugyanis feldarabolták, amivel megszűnt egy jelentős „ütköző állam”, tehát hatalmi vákuum jött létre ebben a térségben. Ebbe a revansra vágyó németek könnyen benyomulhattak, amit meg is tettek. A Habsburg Birodalom szétszedése és Magyarország feldarabolása kapcsán sajnálatos módon magyar történészek is a nemzetiségek jogainak biztosításáról beszélnek, pedig a felosztásnál még a nemzeti hovatartozástól is gyakran eltekintettek. Számukra viszont az „nem ide tartozik”, ami az idegen országokba került magyarokkal ma is történik. Sőt az sem, hogy most, a tömeges illegális migráció idején a nemzetek jogai miatt sem aggódnak.

Ha mégis úgy alakultak volna az események, ahogy azt pl. Max Hoffmann szerette volna, annak végül is nemcsak a központi hatalmakhoz tartozó országok lakosai, hanem valójában az antant népei is örülhettek volna. Talán megmaradhatott volna a reményük, hogy visszakapják, nyilván, ahol volt, illetve megkaphatják, ahol addig még nem volt, a boldog békeidők Európáját: virágzó gazdasággal és kultúrával, polgári élettel.

 Egy hazaáruló (áldozatként!) egy filmben

Szabó István filmjéről, a Redl ezredesről lesz most szó. A címmel ellentétben a film állítólag nem is róla szól, annak ellenére, hogy a főszereplő ezen a néven szerepel és sorsa is ugyanúgy ér véget, ahogy a létezett személyé: öngyilkossággal. És hogy az ő apja is vasutas volt, igaz, nem egyszerű vasutas, hanem magasabb rangú tisztviselő. Tehát a „főhős” nem szegény, hanem jómódú, középosztálybeli családból származott.

Vannak olyan értelmiségiek, akik azt hirdetik, hogy nem voltak boldog békeidők, csak korhadt rendszer, ami törvényszerűen bukás előtt állt. Egyikük, Szabó István filmrendező szerint a bukást még az éjjel-nappal dolgozó kémelhárító főnök, Redl ezredes, aki aztán igazán ráláthatott a valóságra, sem tudta megakadályozni. Sőt maga is áldozattá vált. Ezzel szemben a valóságban a monarchia kémelhárító főnöke, Redl ezredes esetleg inkább úgy gondolhatta, hogy a monarchia úgyis bukásra van ítélve. Biztosan ezért tett annyit hazája bukásának meggyorsításáért, százezrek pusztulásáért, amennyit csak tudott. Óriási károkat okozott a monarchiának és a monarchia polgárainak.

A valóságban a monarchia oroszoknak kémkedő kémelhárító főnöke ugyanis nem áldozat, hanem az éveken át elkövetett gátlástalan hazaárulás és károkozás, rombolás megtestesítője. Akinek a korábban elmaradt leleplezése és főleg árulása valós tartalmának és mértékének elmaradt felderítése, a lehetséges korrekciók elmaradása (ld. később) ugyancsak az elvesztegetett lehetőségek közé tartozik. Azok közé az elvesztegetett lehetőségek közé, amelyekről Max Hoffmann ír, bár ezt az ügyet könyvében nem említi. (Redl ügyére, életére, tevékenységére és következményeire nemsokára visszatérek.)

Redl alakja másoknál

Redl ezredes alakja több könyvben és filmben is szerepel. Már 1925-ben (külföldön) elkészült egy film Redl ezredesről.  Az Oberst Redl, német némafilm, rendezte Hans Otto. Vagy 1931-ben: az Oberst Redl, az áruló, rendezte Karl Anton, Egon Erwin Kisch írása alapján. Vagy 1955-ben a Spionage, rendezte Franz Antel.) Olyan film viszont korábban, mint Szabó István (sz. 1938) filmje, nem volt, ami Redl történetét a Habsburg birodalom „leleplezésére” és a boldog békeidők tagadására, sőt lejáratására akarta volna felhasználni. Amiből – mondjuk ki – valótlanság és sokszor átlátszó hazudozás lett. Egyet kell értenem Balassa Zoltánnal, aki ezt írja: „A film ’alkotói szabadsággal’ kezelte az élettörténetet, vagyis az ezredes életét meghamisította. Enyhe antiszemitizmust is próbált becsempészni a Monarchia tisztikarának közegébe, ami ekkor még e körökben nem létezett, hiszen ártott volna a soknemzetiségű hadsereg egységének.” (Felvidék. Ma. 2014. 08. 02.) Ehhez hozzátehetjük, hogy Szabó István viszont Redl nemzetiségi hovatartozását arra akarja felhasználni, hogy a nemzetiségek állítólagos elnyomását érzékeltesse. Holott az, hogy egy rutén származású, állítólag szegény családból származó emberből katonatiszt, ráadásul ezredes, sőt a kémelhárítás nagy hatalmú vezetője lehetett, az éppen ennek az ellenkezőjét demonstrálja. Igaz, ezt az ellentmondást Szabó is érzékelheti, ezért a filmben anyai ágon magyar származásúként mutatja be Redlt. Ennek azonban egyetlen Redl-lel foglalkozó történészi munkában sincs nyoma.

Szabó István azt akarja – szó szerint mindenáron – bemutatni, hogy az a rendszer törvényszerűen bukásra volt ítélve. Szabó István Oscar-díjas rendező (1982, Mephisto) ezt próbálja 1985-ben, egyik filmjében, a Redl ezredesben (hihetetlenül terjengősen) szájba/szánkba rágni. (Rendező Szabó István; forgatókönyv: Szabó István és Dobai Péter, sz. 1944. A forgatókönyvet könyvben megjelentették.) A jelek szerint sajnos többnyire sikerrel történt ez az agymosás.

Egy létező személy, Alfred Redl (1964 – 1913) ezredes (állítólagos) élete hivatott a monarchia törvényszerű bukását bizonyítani: Redl gyermekkorától a végkifejletig, feltörekvésétől az ellene – Szabó szerint – szőtt koncepciós eljárásig és öngyilkosságáig. Amibe – úgymond – Redlt belekényszerítették. A Redl ezredes verziója nem váltott ki ellenkezést pl. a Duna Televízióból, ami nemrég, 2018 elején bemutatta és magasztalta. Úgy, hogy Redl alakját, aki legalább 500 ezer katona haláláért közvetve ugyan, de biztosan felelős, helyretette volna Szabó verziójához képest. Megint felmerül az a kérdés, amit a Berija-cikksorozatban, a Sztálin halála c. film kapcsán feltettem, ahol ugyancsak hús-vér személyek szerepeltek és konkrét tetteket hoztak velük kapcsolatba: Felmentést adhat-e a paródia műfaja a valóság meghamisításának ténye alól? Egyértelmű, hogy nem. A művészfilm műfaja – ha lehet ezt mondani – még kevésbé adhat felmentést. A történelmi tudat rombolása pedig – ahogy a Sztálin halála c. filmnél – most is sikerült.

Talán az alkotók is védekezni akartak a valóság és a fikció közötti durva eltérések várható kritikája ellen. Ezzel azonban érdemben persze semmit nem oldottak meg, ha ugyan ez lett volna a céljuk. A lényeg az, hogy létező személyek konkrét tetteiről valótlanul meséltek. Nem lehetnek kitalált személyek azok, akik létező személyek neveit viselik, és tetteikről sem lehet fikcióként beszélni. Ezt bizonyítja a már idézett Balassa Zoltán (ld. feljebb) írása is. Ő is – mint nemrég olvashattuk – úgy vette a filmet, mint amit a létezett Redlről készítettek.

Redl ezredes öngyilkossága a filmben (Fotó: honvedelem.hu)

A Redl ezredessel a történeti tudat rombolása még mindig folytatódik. Elég elolvasni a film Duna Televíziós ez évi felújítása után – a port.hu internetes műsorújság fórum rovatába – érkezett hozzászólásokat. Vagy azokat, amelyek egy 2014. évi eseményhez, egy vetítéshez kapcsolódnak, amire az Uránia Nemzeti Filmszínházban került sor.  Ez is azt mutatja, hogy senki nem foglalkozik azzal a film elején felvillantott – egyébként nehezen olvasható és értelmetlennek ható – nyilatkozattal, ami nincs is aláírva. És amit a néző, ha el tudja gyorsan olvasni és ha egyáltalán megérti, akkor sem jut el a tudatáig. Hiszen teljesen értelmetlennek tűnik. Miért készítettek volna olyan filmet, amiben valóságos történelmi személyek adnak elő kitalált tetteket? A film címe is Redl ezredes, arra készül a néző, hogy megtudja, mit történt vele és mit tett. Ehhez képest a szereplők felsorolása és a bakterház képének felvillantása közé ezt írják:

Filmünk nem hiteles történelmi dokumentumok alapján készült. A szereplő személyek minden cselekedete fantázia terméke.

Munkánkat John Osborne „A Patriot for ME” című színműve és századunk történelmi eseményei inspirálták.”

Redl ezredes (1864 – 1913)

Szabó István nyilatkozata nyomában

Ezek szerint ezek az események csak úgy voltak, nincs „elkövetőjük”. Egyébként a hivatkozás John Osborne (1929 – 1994) színdarabjára felettébb érdekes és több vonatkozásban nem helyénvaló. A darabban ugyanis Redl homoszexualitása és általában a homoszexualitás van középpontban, míg Szabó darabjában ez a vonal legfeljebb sejtetve van.

Az ismertető szerint a színdarab Redlt homoszexuális személyként írja le az 1890-es évek osztrák-magyar hírszerzésében, akit az oroszok hazaárulások sorozatába zsarolnak. A darab drámai csúcspontja és a cenzor számára a leginkább tűrhetetlen jelenet a Drag Ball (a megfejtésem szerint egy bizonyos fajta bál), amiben a bécsi felső társadalom tagjai az ellenkező nem ruháiban jelennek meg. Egy korát megelőző Pride-fesztiválról lenne tehát szó.

És persze nemcsak beöltöznek, hanem csinálnak is „valamiket”. Mary McCarthy regényíró azt írta az Observerben, hogy a darab fő érdeme, hogy munkához juttat egy csomó homoszexuális színészt, vagy „normál” színészt, akik homoszexuálist játszhatnak. Az „A Patriot  for Me”-t ritkán játszották, mert hatalmas – homoszexuálisokat játszó – színész-stábra volt szükség. Költséges volt. Amikor a Royal Court Theatre a darabon dolgozott, arra kényszerítették a szerzőt, hogy vigye át művét egy privát klubba. A darab szexualitását olyannak ítélték, ami átlép minden határt, ezért a játékengedélyt nyilvános helyen egy időre megtagadták. Más rossz emlék is kapcsolódik a darabhoz: az egyik szerep eljátszása közben kapott szívrohamot és halt meg a színpadon Goerge Devine (1910 – 1966), a The English Stage Company megalapítója. Ehhez képest elég merész az ismertető végső mondata: a darab hatással volt egy később filmre, a Redl ezredesre. (Forrás: angol nyelvű Wikipédia.)

A film elején látható, fentebb bemutatott bugyuta figyelmeztetést még egy hivatásos történész és/vagy politológus, egyébként a Debreceni Egyetemről, sem vette figyelembe, hiszen ő éppen a valóságos Redlről beszélt. Megpróbálta Redl árulását kisebbíteni, illetve „taktikai cselekményként”(?) beállítani. Azzal az érveléssel, hogy „nem lehet kizárni”… Nem másutt tette ezt, mint a film egyik felújításakor, 2014-ben. A történelmi tudat a vetítésről tudósítónak sem erőssége, hiszen az időben 1913-mal záruló filmet „első világháborús filmnek”(?!) nevezi. Majd azzal folytatja, hogy a film Redl ezredes életéről szól. Ezután jön a tudósítás fénypontja. Ez nem más, mint Dr. Szabó Szilárd történész/politológus eszmefuttatása, amit közölnek is. Nem másról szól ez, mint az állítólag nem is fiktív Redlről. Nem mondanám, hogy a valóságosról, hanem inkább arról, ahogy a szakértő úr elképzelte, vagy be akarja állítani. Idézek a tudósításból:

„Harmadszor nézhettek meg első világháborús filmet(?! – Sz. B.) az érdeklődők Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Frontmozi programsorozat keretében december 10-én, szerdán. A híres-hírhedt katonatiszt életét (!? – Sz. B.)  bemutató 1985-ös film sok érdeklődőt vonzott…

A vetítés előtt Dr. Szabó Szilárd történész, a Debreceni Egyetem tanára beszélt Alfred Redl ezredes életéről és a nevéhez kötődő legendákról. A Bölcsészettudományi Kar Politikatudományi Intézetének óraadója elmondta: sokan úgy vélik, hogy Redl ezredes árulása nagymértékben befolyásolta a Monarchia 1914-es hadműveleteit; mi több, a kezdeti kudarcok is neki köszönhetőek. A történész rámutatott arra, hogy ez tévedés, ráadásul a legújabb kutatások, melyeket az orosz levéltárakban is folytattak, nem tártak fel olyan bizonyítékokat, melyek alátámasztanák az ezredes ilyen mértékű bűnösségét. A történész azt is felvetette: nem kizárt, hogy Redl azért működött együtt az oroszokkal, hogy bizalmat ébresszen (?! – Sz. B.) a leendő ellenségben és kiépíthesse saját kémszolgálatát. Ezért adott át titkos, ámde elavult és használhatatlannak ítélt anyagokat. (?! – Sz. B.) Mivel lebukása után a kor szokásainak megfelelően az öngyilkosságba menekült, vallomásából sem derülhetett fény a teljes igazságra.” (Frontmozi: Redl ezredes )

Boldog békeidők helyett

Ha másként alakul a világháború lezárása, minden bizonnyal közeli és távolabbi szörnyűségek bekövetkezését lehetett volna elkerülni, sok millió, több tízmillió ember értelmetlen halálát, tömeggyilkosságokat, családirtásokat, kegyetlenkedéseket, népek szabadságának elvételét, emberek elüldözését szülőföldjükről, a közállapotok és az emberi kapcsolatok lerombolását. És persze egy újabb, még hosszabb és még szörnyűbb világháború, a II. világháború sem tört volna ki mindössze két évtizeddel a korábbi után. Ha legalább tisztességes béke született volna az I. világháború után, nem kellene csodának tartani, hogy még nem került sor egy újabb (3.) világháborúra. Nem élne Európa már kicsit több, mint 100 éve a folytonos fenyegetettség és leépülés állapotában. Nem ölték volna ki az emberekből a hazaszeretet és nem állna Európa az elözönlés és a tagországok szuverenitásának felszámolása elején. A polgári élet a múlté: minden bizonnyal örökre eltűntek a boldog békeidők!

A Berija-cikksorozat XI. részében (az eltérő számozás miatt a blogom 22. részében) felvetettem, hogy nem egyetlen világháborúról van-e szó, amiben különböző szakaszok vannak?

„Az a kérdés, hogy hány világháború volt, nyilván értelmetlennek tűnik sokak számára, hiszen teljes a konszenzus abban, hogy eddig kettő volt. És ha lenne újabb, remélem, hogy nem lesz, az lenne a harmadik. Noha mégis csak egy folyamatról, láncolatról van szó. Ha így van, akkor most is benne vagyunk ebben a világháborúban. Ha nemcsak a „forró” szakaszok megszokott számozása alapján, hanem a folyamat alapján is értékeljük az eseményeket, akkor talán jobban érthetjük, ami történt és inkább láthatjuk, mi fenyegetett és mi fenyeget még mindig. Ehhez azonban vissza kell menni a történet elejére. Szerintem egyetlen folyamatról van szó. A politológusok és a történészek is érzik, hogy lezáratlanok voltak a több éves és heves fegyveres konfliktusok, ezekből újabb világméretű erőszakos összecsapások váltak és válhatnak. A fegyveres összecsapások közötti időszakot a fenti okokból részben békeként, részben hidegháborúként, részben olvadásként szokták megjelölni. A forró háború okai viszont akkor is fennálltak.

Ha egy folyamatként nézzük az eseményeket, akkor az is még nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet annyira meglepődni azon, amit a bevezetésben (A XI. rész bevezetésében. – Sz. B.) a második világháború kirobbantásában való szovjet szerepről felvetettem. Ennek ugyanis már hagyománya van, immár másodszor indította el politikájával 1939-ben a Szovjetunió, az orosz birodalom jogutódja a fegyverekkel folyó pusztító világháborút.”

A fegyverszünetet a németek egy vasúti kocsiban kötötték meg 1918. november 11-én az antant katonai vezetői előtt. Köztük Fosch főparancsnok előtt. Fosch marsall a versaillesi békét sem tartotta többre, mint egy hosszabb időre szóló fegyverszünetnek. Látta ugyanis, hogy a feszültségek újabb összecsapáshoz fognak óhatatlanul vezetni. Fosch a békeszerződés aláírása után profétikusan ezt így kommentálta: „Ez nem béke. Ez fegyverszünet 20 évre.”  (Ruth Henig: Versailles an After, 1919 – 1933. Routledge, 2. kiadás, 1995.) Fosch pár hónapot tévedett csak.

Elvesztegetett lehetőségek

A lehetőségek elvesztegetése – nagyrészt egyébként elkerülhető – hibákra vezethető vissza. Ezek elvileg két csoportba sorolhatók: vagy nem jó döntést hoztak, vagy egyáltalán nem hoztak döntést, amikor viszont lépni kellett volna.  Úgy gondolhatnánk, hogy Max Hoffmann tábornok tájékozottsága – a keleti front egyik hadműveleti vezetőjeként, tehetséges stratégaként és hatalmas katonai sikerek terveinek kidolgozójaként – lényegében katonai kérdésekre terjed ki. Viszont – ahogy ezt a breszt-litovszki tárgyalásoknál láttuk – nem csak ebben jártas. Katonatisztként a breszt-litovszki tárgyalásoknak is részvevője volt, ahol ebben a minőségében is nagyrészt megszabta a politikai tárgyalás taktikáját és stratégiáját is. Ahogy büszkén írja: „Ukrajna – ez az én kezem munkája, nem az orosz nép akaratának tudatos alkotása. Senki más, mint én, teremtettem Ukrajnát, hogy lehetőség legyen Oroszország legalább egy részével békét kötni” – mondta el egy interjújában.” (Ld. A könyv előszavát.)

Okos diplomatából pedig bármikor visszaváltozott sikeres katonává. Emlékezzünk arra, hogy amikor Trockij hosszas időhúzást követően kinyilvánította, nem akar békét kötni. Idézek a könyvből: (Trockij 1918. február 18-án) „bejelentette, hogy bár nem köt békét, de Oroszország befejezi a háborút, hazaküldi katonáit és erről a tényről az egész világot értesíti.” Orosz anyagokban ez így hangzik: „„A háborút abbahagyjuk, békét nem kötünk, a hadsereget leszereljük!”  Hoffmann elérte a császárnál, hogy mondják fel a fegyverszünetet és néhány nap múlva csapatai már Petrográdot fenyegették. A helyzet megrémisztette a bolsevik vezetést, olyannyira, hogy azonnal eldöntötték: a kormányt haladéktalanul Moszkvába költöztetik.

Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Hoffmann tábornoknak egyébként már régóta alternatív elképzelése volt arról, mi legyen a meggyengült Oroszországgal. Hogyan kellene a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Kézenfekvő volt, hogy különbékét kellene kötni vele, hogy a német csapatokat fel lehessen szabadítani a keleti frontról, és átszállítani őket a nyugati frontra, továbbá, hogy élelmiszerekhez és fontos nyersanyagokhoz stb. lehessen onnan szert tenni. Ugyanakkor Hoffmann tábornoknak volt egy ennél merészebb terve, ami sikere esetén sokkal többel kecsegtetett. Ezt azonban felettesei nem fogadtak el, ezzel a háború végső szakaszának egyik legnagyobb lehetőségét szalasztották el. Max Hoffmann e tervéről soha nem mondott le. Még a háború elvesztése után sem; amihez fontos támogatókat is szerzett és amit csak korai halála vett le a napirendről. Hoffmann katonailag fel akarta számolni a bolsevik hatalmat és vissza akarta állítani a monarchiát Oroszországban, majd szövetséget kötni vele. 1918 novembere, a németek veresége után pedig nemzetközi összefogással akarta az Európa felforgatását tervbe vevő rendszert megszüntetni. Hoffmann 1919-ben még szolgált: a lengyel határhoz közel egy hadosztály parancsnoka volt.

Seeckt a szovjetekkel tart

1920-ban Hoffmann visszavonult, mert a kicsire csökkentett német hadsereg, a Reichswehr (1919 – 1935) vezetője az a Hans von Seeckt (1886 – 1936) vezérezredes lett, akivel korábban sok konfliktusa volt katonai kérdések eltérő megítélése miatt. Szovjet-Oroszországot is másként látták. Seeckt valósággal beleszeretett Oroszországba, szerinte Szovjet-Oroszország a jövő. 1920-ban a német kormányt memorandumban figyelmeztette: „Az antant érdekelt lesz abban, hogy Németországot Oroszország ellen használja fel. De ez a terv Németországnak csak újabb problémákat hozhat. Ha Németország háborút kezd Oroszországgal, reménytelen háborút fog vívni.” 1922-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen gyorsan javult Oroszország helyzete és tekintélye: „Látott-e a világ nagyobb katasztrófát, mint amit Oroszországnak kellett elviselnie az utóbbi háborúban?” (Gondolom, látott! – Sz. B) És milyen gyorsan emelkedett e gondok fölé a szovjet kormány bel- és külpolitikájában! És vajon az első német politikai aktivitás nem éppen a Rapallói Egyezmény aláírása volt, ami növelte a németek tekintélyét?” (Az előbbi idézetek forrása L. A. Bezimenszkij könyve. Hitler és Sztálin csata előtt. Vecse. Moszkva. 2000. A Rapallói Szerződés hozta ki Oroszországot is a nemzetközi elszigeteltségből. Németországgal felújították a diplomáciai kapcsolatokat, kölcsönösen lemondtak követeléseikről, titkos ügyleteket hoztak létre a fegyverkezésben stb. A szerződésről később valamikor nagyobb terjedelemben is szó lesz.)  A történethez tartozik, hogy Seeckt volt az, aki 1923-ban parancsot adott a müncheni garnizont vezető tábornoknak, hogy verje le a sörpuccsot.

Seeckt tisztjeivel gyakorlaton, 1925-ben (Wikipédia)

Lev Bezimenszkij (1920 – 2007) ugyanakkor nem tesz említést Seeckt egyéb megnyilvánulásairól. 1919-ben memorandumban fejezte ki a német katonák tiltakozását a versailles-i békeszerződés feltételei okán. Egyúttal ellenezte azt az ötletet, hogy Németország csatlakozzon a Népszövetséghez, mivel azt eleve alkalmatlannak tartotta a béke fenntartására. Bár általánosságban a béke mellett volt, de úgy okoskodott, hogy a háború a történelemben visszatérő állapot, és hogy a német tisztnek az a kötelessége, hogy felkészüljön a következő háborúra, ha és amikor annak eljön annak az ideje. Seeckt így érvelt: „Történelmi tapasztalatom megóv attól, hogy a folytonos békében többet lássak, mint egy álmot”. Seeckt tehát úgy látta, hogy a háború elkerülhetetlen, és a jövő Németországa vagy meg tudja védeni magát, vagy szomszédai könyörületére lesz utalva. Azon ügyködött, hogy fennmaradjon a német hadsereg olyan kitartónak, offenzív szelleműnek, amilyen volt.

Seecktnek két fő jellegzetessége volt: erős előítélettel viseltetett, nem bízott a zsidókban, holott felesége is félig az volt. Nem volt antiszemita, de parancsnoksága alatt egyetlen zsidó származású jelöltnek sem tette lehetővé, hogy tiszt lehessen a hadseregben. Nem fogadta el az 1919. évi alkotmányt, mivel nem értett egyet a vallások egyenlőségével.

Trockij hadügyi népbiztos, akivel Seeckt Lengyelországról is egyezkedett

A másik jellegzetessége a lengyelellenesség és az oroszok iránti szimpátia volt. Keleten a második Lengyel Köztársaságban a gondok gyökerét látta; úgy gondolta, hogy létezése összeegyeztethetetlen Németország érdekeivel. A Szovjet- Oroszországgal való szövetség híve volt: mindketten Lengyelország létrejöttével területet veszítettek. A szovjet hadügyi népbiztos, Lev Trockij (1879 – 1940) hivatalába küldte barátját, Enver pasát (1881 – 1922) hogy titkos moszkvai küldetése során építsen ki kapcsolatot a szovjetekkel. 1920 nyarán Enver pasa levelet küldött Moszkvából. Ebben fegyverszállítmányokat kért a szovjetek számára. Ennek fejében Trockij megígérte, hogy Lengyelországot Németország részvételével, vele együtt fogják felosztani. (Ez arra utal, hogy Lengyelország német-szovjet felosztásának ötlete nem először merült fel 1939-ben, hanem már nagyjából 20 évvel korábban erről tulajdonképpen megegyeztek.) Seeckt nem habozott fegyveres erőt használni a hatalmat megragadni akaró német bolsevikok ellen sem, de a kommunizmussal szembeni aggodalma nem zavarta kapcsolatait a Szovjetunióval.

Vilmos császár és Enver pasa 1917-ben

A Hoffmann-terv további sorsa

Hoffmann tehát a szolgálattól való visszavonulása után sem mondott le tervéről, pontosabban annak értelemszerűen módosult változatáról. Sőt a Rapallói Megállapodás után sem. A terv befolyásos támogatóinak egyike Arnold Rechberg (1879 – 1947) német nagyiparos és diplomata, a Wintershall AG legnagyobb részvényese. 1917-től foglalkozott az Oroszország és a SZU elleni európai blokk szervezésével. Rechberg támogatta a vezérőrnagy tervét Oroszország katonai meghódítására és egy ellenőrizhető kormány hatalomra juttatására. Kiterjedt kapcsolatait a „Hoffmann-terv” szolgálatába állította: nemcsak a hazai gyáriparosokkal, hanem az antant hatalmak képviselőivel is összehozta Hoffmannt. 1919-ben Fosch marsall-lal hozta össze a tábornokot. Ezt követően berlini otthonát a szövetségesek és a németek találkahelyévé tette. E találkozókon maga is részt vett és ott kifejtette nézeteit az angol és francia tábornokoknak gazdasági érdekeik azonosságáról és a bolsevizmus elleni, a német hadsereggel közös harcról. A nagyiparosok közül Rechberg volt az, aki először vetette fel, hogy Németország és Franciaország kössön paktumot a Szovjetunió ellen. Luddendorf tábornok gazdasági tanácsadójaként fellépve, közös német-francia vezérkar felállítását javasolta. A tervet Hoffmann 1927-ben bekövetkezett halála után is ébren tartotta. 1945-ben a nyugati hatalmaknak megint javasolta terve megvalósítását.

Ismét az I. világháborúról

De egyelőre még maradjunk az I. világháború keretei között! Az I. világháború kimeneteléről – így utólag –  ma az a témával leginkább foglalkozó történészeknek a véleménye, hogy a központi hatalmak eleve nem nyerhették volna meg. Hiszen minden fontos mutatóban (létszám fegyverzet, termelés) alulmúlták azt, amire az antant képes volt. Ráadásul 1917-ben az Egyesült Államok is belépett az antant oldalán a háborúba. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyják azokat az ún. szubjektív, emberi tényezőket és döntéseket, amelyek ezen változtathatnak. Ezeket a tényezőket nem részletezem, nyilvánvaló, hogy rengeteg egymással is összefüggő elemről van szó: a hadseregek kiképzettségétől, irányításuk minőségétől, fegyelmezettségétől a gazdaság alkalmazkodóképességén és a kormányzás színvonalán, a stratégia és a világos célok meglétén vagy hiányán, a szűk vezetés helyzetfelismerő képességén és a politika egységén vagy megosztottságán, egyéb jellegzetességein át egészen a politikai helyzet stabilitásáig vagy instabilitásáig. Ezek – egymással ráadásul kölcsönhatásban – a papírforma szerint várható eredményen mindkét irányban változtathatnak. Részben ezért szenvedett vereséget az 1904 – 1905-ös orosz – japán háborúban a győzelemre esélyes cári hadsereg.

Ezek a szubjektív tényezők különben már a háború kitörésének évében a központi hatalmak vereségét hozhatták volna el. Viszont az antant és főleg az oroszok mégsem tudták ezt lehetőséget kihasználni. Nem utolsósorban most a központi hatalmakat erősítő szubjektív tényezők miatt.

Max Hoffmann több katonai és politikai hibát is elemez könyvében, amit el lehetett volna kerülni, vagy ami abból adódott, hogy a kínálkozó lehetőségek kihasználatlanul maradtak. Nem figyeltek fel aggasztó fejleményekre, nem hoztak meg döntéseket. Az általa bemutatott elszalasztott lehetőségek közül többről rögtön olvashatnak. Nemsokára egy olyan elhalasztott lehetőségről is szó lesz, ami tulajdonképpen szintén ide tartozna, nagy a jelentősége, de nem szerepel Max Hoffmann példái között. Akár minden múlhatott ennek időben való felismerésén, részletekbe menő felderítésén és megfelelő döntések hozatalán.

A Schliffen-terv és háttere

Max Hoffmann észrevételeinek egy része érthetően a Schliffen-tervhez kapcsolódik. Bár Alfred von Schlieffen (1833 – 1913) táborszernagy, vezérkari főnök (1891 – 1905) személye és terve, a Schlifffen-terv, amire az I. világháború katonai műveletei a németeknél, de nagyrészt az Osztrák – Magyar Monarchia hadseregeinél is alapozódtak, feltehetőleg nem ismeretlen az olvasó előtt, a továbbiak előadása szempontjából egy rövid összefoglalásra mégis szükség lehet. Schlieffen 1905-re elkészült terve a megváltozott feltételekhez igazította egy elkövetkező háború hadműveleteit. Két problémát kellett elkerülnie: az egyik a kétfrontos háború. A másik az állóháború, aminek akkor van nagy esélye, ha a háború lelassul és elhúzódik. Megváltozott a haditechnika: olyan védelmi eszközök és berendezések jöttek létre, amelyek eleve lelassíthatták a hadseregek előrehaladását.  De megváltoztak a szövetségi kapcsolatok is: Oroszország és Németország (valamint az Osztrák – Magyar Monarchia) a Balkánon nyíltan szembekerült Oroszországgal.

Oroszország 1891-ben paktumot kötött Franciaországgal, amiből 1892-re titkos tartalmú katonai szövetségi szerződés lett, amit évekkel később megújítottak. Érdekes ennek a ma már megismerhető tartalma. Amennyiben Németország és/vagy Ausztria-Magyarország oldaláról bármelyiket támadás éri, segítséget nyújtanak egymásnak. Meghatározták annak a hadseregnek a létszámát, amit a szerződő országok kiállítanak, illetve szükség esetén igénybe vehetnek. Franciaország kötelezte magát arra, hogy 1 millió 300 ezer katonát állít ki, Oroszország 700 – 800 ezer katonát ajánlott fel. Azzal az elhatározással, hogy ha bármelyik felet támadás érné, akkor ezeket a hadseregeket azonnal a német határhoz viszik, hogy Németország NE tudja elkerülni a kétfrontos háborút. A felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy hírszerzői információikat egymással megosztják. (Ez nyilván a Redl által kiszolgáltatott adatokra is kiterjedt.)

A katonai és kulturális együttműködésnél nem kevésbé fontosnak tartották a gazdaságit. Oroszország számára nagy jelentőségűek voltak azok a kölcsönök, amelyek Franciaországból érkeztek. És a francia működőtőke-befektetés Oroszországban, orosz részvénytársaságokban. A XX. század elején az összes Franciaországon kívüli francia tőkebefektetés egynegyede Oroszországba került. Az együttműködésben kezdetben Oroszország játszotta a meghatározó szerepet, viszont a folyamatos és hatalmas kölcsönfelvételei miatt fokozatosan alárendelt pozícióba került. A franciák egyre inkább diktáltak.

Az oroszokat csak a XX. század elején, a japán-orosz háborúban bekövetkezett vereségük után kezdték látni igazán e szövetségnek a lehetséges következményeit. A háborús vereség vezetett 1905-ben a forradalomhoz, ami komoly veszélybe sodorta a cárizmus fennmaradását. Tudták, hogy a német hadsereg, amit a legjobb hadseregnek tartottak, milyen ellenfél lenne, és hogy egy háború velük a franciák oldalán vereségükkel járhat, következésképpen óriási társadalmi megrázkódtatással, amit rendszerük valószínűleg nem élne túl. 1916-ban II. Miklós (1868 – 1918) belátta, hogy különbékét kellene kötnie a németekkel, ha meg akarja menteni országát a felfordulástól. De az antant nem engedte ezt meg, előbb lemondásra biztatták, majd támogatták a februári forradalmat II. Miklós eltávolítása érdekében. Ebben a műveletben már az angolok voltak aktívabbak. De erről is majd később beszéljünk részletesebben. Most még a szövetség indulásánál vagyunk.

A német-orosz kapcsolatok elhidegülése már évekkel korábban megváltoztatta azok irányát. Addig a hatalmas összegű tőkeimportra szoruló Oroszország Németországban vette fel kölcsöneit. Otto von Bismarck (1815 – 1898), a német birodalom első kancellárjának döntésére ennek lehetősége megszűnt. Franciaország viszont készségesen jelentkezett hitelezőnek.

A franciák 1871-ben szenvedtek vereséget a porosz – francia háborúban, ami 1870-ben tört ki a franciák hadüzenetével. A franciák kétszer is egymás után vereséget szenvedtek. Az első után a Sedannál tönkrevert III. Napóleon (1808 – 1873, uralk.: 1852 – 1870) lemondott és adta át helyét a III. köztársaságnak. Az egész francia hadsereg megadta magát, III. Napóleon is fogságba került. A második vereséget már a III. köztársaság szenvedte el, mivel kormánya két nappal Sedan után hadat üzent a németeknek. Erre válaszként a poroszok körbevették Párizst és hónapokig blokád alatt tartották. Bár a háborút a poroszok ellen üzenték meg, a független német államok is részt vettek a hadműveletekben. A porosz győzelem nemcsak dicsőséget, területeket és hatalmas sarcot hozott, hanem elhozta az egyesült Németország megszületését is. A Német Császárságot 1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki. 1871. január 28-án megkötötték a fegyverszüneti egyezményt.

A franciák égtek a revansvágytól. Bevezették az általános hadkötelezettséget, helyreállították a szétesett gazdaságot stb. A nemzetközi elszigeteltségből viszont csak az 1890-es években tudtak kitörni.

II. Miklós és Brugère tábornok hadgyakorlaton, 1901-ben (Fotó: G. Garitan)

E fejlemények alapján Németországnak – ha nem tesz ellene – kétfrontos háborúra kellett számítania, amiből várhatóan mindkét fronton állóháború alakulna ki. A Schliffen terv az 1904 – 1905-ös orosz-japán háború egyik tanulságát is figyelembe vette, ami a stratégia központi eleme lett. Az oroszok szállítási infrastruktúrájuk és kommunikációjuk korszakos elmaradottsága miatt nagyon lassan voltak csak képesek mozgósítani. Vereségüknek ez lett az egyik oka. A Schliffen-terv erre építve egy várható és kétfrontos háborúban az erők nagy részét nyugaton kívánta bevetni, három fő irányban. De ezek között az irányok között is alkalmazta a koncentrációt. Van, ahol minimális erőt akart bevetni, amivel tartani lehetett a német állásokat, volt, ahol ennél többet. És volt egy főirány, amire Franciaország gyors elfoglalásának feladata elsősorban hárult. A német csapatoknak a Schliffen-terv szerint 40 nap alatt kellett Párizs alá érniük. A tervhez tartozott egy menetrend: hova mikor kell elérniük. Az elért nyugati győzelem után csapataikat átdobták volna keletre és ott értek volna el gyors győzelmet.

A 40 napot annak alapján határozták meg, hogy annál rövidebb idő alatt az oroszok mozgósítása biztosan nem fejeződhet be. 40 nap után a nyugati fronton felszabadulnak hadseregeik, amelyeket gyorsan át tudnak csoportosítani keletre és segítségükkel tönkre tudják verni a felvonuló orosz csapatokat.

A terv a valóságban

A terv végrehajtásával már kezdetben sok volt a probléma. Először is az oroszok a feltételezésekkel szemben nagyon gyorsan mozgósítottak. Egyrészt nagyon hamar, állítólag már július 30-án, mindenképpen elsőként a háborús felek közül. Felmerül a gyanú, hogy esetleg ennél korábban történt ez, mivel – mint a XI. részben erről szó volt – a már minden pontjában elfogadott ultimátumot a szerbek végül mégis elutasították, mert tudatták velük az oroszok, hogy a cár eldöntötte, rövidesen mozgósít.

A Schliffen-tervet – úgy tűnik – 1905 óta nem igazán aktualizálták. Ez az orosz mozgósítási képesség folyamatos alábecslésénél is látszik. Vajon nem tudtak vagy nem jól tudták, mi történik Oroszországban, illetve az orosz-francia együttműködésben? Vagy úgy gondolták, hogy a franciákat hidegen hagyja az orosz hadsereg rendkívül lassú mozgósíthatósága? Nem voltak a központi hatalmaknak embereik, akik a vonatkozó információkat feltárták volna? Vagy ezek az emberek félreinformálták őket? Szinte hihetetlen ez a mozdulatlanság a központi hatalmak tervezésében. Ennek szerintem csak egy magyarázata lehet: vélt embereik közül többen és igen eredményesen ellenük dolgoztak. Mert, hogy Redl nem volt (nem is lehetett) magányos tettes, az szerintem elég nyilvánvaló. Ma már pl. könyvben lehet olvasni arról, hogy az orosz-francia tárgyalásokon mennyire központi téma volt a mozgósítás felgyorsítása. Megállapodtak abban, hogy legfeljebb 15 nap lehet a mozgósítás ideje (nem 40…). Hogy ennek érdekében már évtizedekkel korábban jelentős vasúti beruházások kezdődtek és folytak Oroszországban. (Ld. Margaret MacMillan: The War that ended Peace. Profile Books. 1997.)

Egy másik gond abból adódott, hogy nem ismerték az oroszok valóságos erejét. Minden bizonnyal Redl ezredes dezinformációjának következtében rejtve maradt előttük 73 felfegyverzett hadosztály létrehozása.

A Schliffen-terv azonnal megbicsaklik: az oroszok a mozgósítást a németek által elgondolt 40 nap felénél is kevesebb idő alatt befejezik. Sőt az oroszok augusztus 17-én már támadásba lendülnek (az 1. számú hadsereggel), betörnek Kelet-Oroszországba, hogy jelentős német erőket vonjanak el a nyugati frontról és ne engedjék meg, hogy a németek szétverjék a francia hadsereget és hogy kivonják Franciaországot a háborúból.

Poroszországba! (Festmény)

A támadást két orosz hadsereg hajtja végre: az 1. és a 2., ezeket Pavel Rennenkampf (1854 – 1918) és Alekszandr Szamszonov (1859 – 1914) tábornokok vezetik. 20-án csatlakozik a támadáshoz a 2. orosz hadsereg, aminek feladata a német 8. hadsereg hátába kerülve a bekerítés befejezése.

A 19-es és a 20-as számú orosz mozgósítási terv szerint az észak-nyugati és a dél-nyugati frontnak előírták, hogy menjenek át támadásba és vigyék a háborút Németország és Ausztria-Magyarország területére. A Németország elleni fő irányt még 1912-ben meghatározták Jakov Zsilinszkij (1853 – 1918) és Joseph Joffre tárgyalásain. 1914 áprilisában a hadügyminisztérium és a vezérkar csatározásai során a tervet átdolgozták: két irányú művelet lett belőle. Feltételezték, hogy a változtatások a német hadsereg szétveréséhez vezetnek és megszüntetik az oldalirányú csapás kockázatát a Poznanból Berlinre irányuló főcsapás kivitelezésekor.

Álljunk itt meg egy kicsit! Az oroszok ugyan gyorsan mozgósítottak, de vezénylő tábornokaik nem feltétlenül bíztak a vállalkozás sikerében. Alekszandr Szamszonov tábornok, az 2. hadsereg parancsnoka – legalábbis adjutánsa feljegyzései szerint – rossz érzéssel fogadta, amikor nyári kinevezése után a támadás előtt, szinte az utolsó pillanatban beavatták a tervbe. Állítólag nem tartotta felkészültnek a csapatokat erre a feladatra és úgy gondolta, hogy az áldozat szerepét szánják neki. De nem volt mese: meg kellett indulnia. A francia nagykövet, egy román származású diplomata, Maurice Paléologue (1859 – 1944) a háború kezdetétől szinte naponta kért kihallgatást a cártól és így könyörgött II. Miklósnak: „Könyörgöm felségednek, rendeljen el azonnali támadást, különben a francia hadsereget az ellenség megsemmisíti!” Volt alapja a félelmének, mert az angolok még nem értek át a kontinensre.

Szamszonov – mint tudjuk – a vereség után öngyilkos lett. Nem alakult sokkal jobban a másik legyőzött parancsnoknak sem az élete. Rennenkampfot előbb leváltották parancsnoki posztjáról, a hadügyminisztériumba került és vizsgálatot indítottak ellene. 1915 októberében állítólagos családi okokra hivatkozva nyugdíjazták. A vizsgálóbizottság szerint egyébként a vereség a terv stratégiai hibái miatt következett be, de Rennenkampfot parancsnoki beosztásába visszahelyezni kényelmetlen lett volna felettesei számára.

Antonov – Ovszejenko

Rennerkampfot a februári forradalom után letartóztatták és a szentpétervári erőd börtönébe zárták. A forradalmárok az 1905-ös eseményekben való szerepét rótták fel neki. Azonban semmilyen terhelő bizonyítékot nem tudtak felmutatni. Az októberi forradalom után a bolsevikok – más tábornokokkal együtt ­ még elengedték őt is. Rennekampf innen felesége szülővárosába, Taganrogba utazott, ahol Szmokovnyikov álnéven élt. Amikor a bolsevikok elfoglalták a várost, Rennerkampf elrejtőzött. De megtalálták és azonosították. Vlagyimir Antonov-Ovszejenko (1883 – 1938) személyes utasítására 1918. március 3-án a vörösök parancsnokságára vitték. Ott kijelentették, hogy Rennerkampfot a szovejthatalom és személyesen Lenin parancsára tartóztatták le. Azonnal ajánlatot kapott: vagy átveszi hadseregük irányítását, vagy agyon fogják lőni. Rennerkapmpf visszautasította az ajánlatot: „azért, hogy megmentsem az életemet, nem leszek áruló. Adjanak nekem jól felfegyverzett hadsereget és örömmel harcolok a németek ellen, de nem harcolok a mieink ellen!”

A breszt-litovszki béke megkötése után Ukrajna segítséget kért a németektől. A német csapatok beléptek Ukrajna területére és gyorsan közeledtek Taganroghoz. (A város az Azovi tenger partján fekszik.) A bolsevik osztagok csekély ellenállást tanúsítottak. Akkor még nem létezett a Vörös Hadsereg. Hadd emlékeztessek Max Hoffmann könyvére, aki szerint „a bolsevikok hatalma csak néhány lett zászlóaljra és a felfegyverzett kínai kulikra támaszkodott, akiket használtak és még mindig használnak: főként hóhérokként.” (A több tízezer teljesen tájékozatlan, de mindenre hajlandó kínai zsoldos részvétele az októberi és a későbbi eseményekben meglehetősen ismeretlen. Érdemes ezzel bővebben foglalkozni, amire a későbbiekben fogok sort keríteni.)

Antonov–Ovszejenko Moszkvában volt, onnan parancsolta meg, hogy Rennerkampfot azonnal végezzék ki. Az 1918. április 14-ére virradó éjszaka kivitték a városból és miután kigúnyolták, megalázták és megkínozták, Rennerkapmfot agyonlőtték. Ugyanezen az éjszakán Rennerkampf nevelt lányát, aki felesége első házasságából származott, a 17 éves Olgát meggyilkolták az otthonukba benyomuló bolsevikok.

Vlagyimir Antonov-Ovszejenko egész pályafutására jellemző a durva fellépés. Így különösen a tambovi parasztfelkelés (1920 – 1921) során, aminek a leverésére létrehozott bizottságot ő vezette. Már két év telt el, már létezik a Vörös Hadsereg. A tambovi felkelésnek, ami egyike a sok parasztfelkelés közül a legnagyobbaknak, két fő oka volt. Az egyik ok a Vörös Hadseregbe való kényszerbesorozás. A kényszerrel elvitt katonák közül sokan dezertáltak, elmenekültek, rejtőzködtek és később „összeálltak”. A másik ok a szovjethatalom valóságos háborúja a parasztok ellen, ami közös fellépésre sarkallta őket. Ugyanis térítés nélkül elvették terményeiket, elhajtották állataikat. Nemcsak azt, amit feleslegnek tekintettek, hanem mindent, amit meg tudtak szerezni.

Jagoda, Jegorov, Vorosilov, Tuhacsevszkij, Gamarnyik 1935-ben (russiainphoto.ru)

Ovszejenko hasonlóképpen fogta fel megbízatását Tambovban, mint Kun Béla (1886 – 1938) a Krímben. (A Kun Béla által bevezetett iszonyatos terrorról és annak – egyes becslések szerint – 150 ezres áldozatáról az előző részekben beszámoltam.)  A terület (akkor kormányzóság) központja Tambov, Oroszország európai részén, Moszkvától dél-keletre van, attól mindössze 480 kilométerre. Tambov nemcsak a felkelés és leverése miatt hírhedt név, hanem azért is, mert egy állam az emberiség történelmében először vetett be vegyi fegyvert (klórgázt) saját állampolgárai, lakossága ellen. A műveletetre a „legendás” Mihail Tuhacsevszkij (1893 – 1937) adta ki a parancsot.  Tuhacsevszkij a cári sereg főhadnagyából lett a Vörös Hadsereg egyik parancsnoka, majd a legelsők között nevezték ki a Szovjetunió marsalljának. 1921. április 27-én – miután vereséget szenvedett a lengyelektől – nevezte ki a párt politikai bizottsága a Tambovba hozott csapatok parancsnokának Tuhacsevszkijt, helyettesének pedig Jeronim Uborevicset (1896 – 1937). Ő altiszt volt a cári hadseregben, a Vörös Hadseregben első osztályú hadseregparancsnok lett 1935-ben (1917 után sokáig nem voltak személyes rangjelzések), és Tuhacsevszkijhez hasonlóan szintén a vesztes lengyel hadjáratból tért vissza 1920-ban. Összeesküvőként őt is elítélték és kivégezték 1937-ben.

A Tambov környéki eseményeket részletesen mutatja be Julia Kantor munkája, ami Tuhacsevszkij életéről folytatott kutatásait foglalja össze (Julia Kantor: Vojna i mir Mihaila Tuhacsevszkovo. Izdatyelszkij dom „Ogonyok”. Moszkva, 2005.). Az alábbiakban főleg e kötetre támaszkodom. A magyarnak ható nevű szerző (esetleges magyar vonatkozásairól egyébként semmit nem tudok) az Állami Ermitázs tudományos főmunkatársa, szakértő a XX. század első felének oroszországi politikatörténete területén, emellett ismert újságíró.

Harci gáz, túszok, kivégzések

Tuhacsevszkij a gáztámadást elrendelő 1921. június 12-i parancsában a felkelőket az akkorra kialakult gyakorlatnak megfelelően „banditáknak” nevezi:

„A szétvert bandák maradványai és egyes banditák elmenekültek a falvakból. Ott helyreállt a szovjethatalom, a banditák az erdőkben gyűlnek össze. Onnan veszélyeztetik a békés lakosokat. Az erdők azonnali megtisztítására ELRENDELEM:

————-

Az erdőket, ahol rejtőznek a banditák, meg kell tisztítani mérgező gázokkal. Pontosan ki kell számítani, hogy a gázfelhő az egész erdőt befedje, megsemmisítve mindenkit, aki abban elrejtőzött.

A tüzérségi felügyelőnek azonnal ki kell adnia a mérgező gázokkal teli ballonok teljes mennyiségét, és biztosítania kell számára a szükséges szakértőket.

A parancsnokoknak állhatatosan és energikusan kell teljesíteniük a parancsot.

A hozott intézkedésekről jelenteniük kell.

Tuhacsevszkij parancsnok, Kakurin vezérkari főnök”

———–

A gázt elsősorban ott alkalmazták, ahol a felkelők a legintenzívebb ellenállást tanúsították. Továbbá az erdőkben és a mocsaras területeken, ahova nehéz volt eljutni.

Tuhacsevszkij és a bizottsági elnök Antonov-Ovszejenko rendteremtő műveleteik alapjává a kemény megszállási rendet és a tömeges terror alkalmazását tették. Túszokat szedtek, leromboltak falvakat és más településeket, koncentrációs táborokat hoztak létre és tömeges kivégzéseket rendeztek. A koncentrációs táborokban a túszokat tartották. Ide felnőttek mellett gyerekek is kerültek: csecsemőktől kisgyerekekig. Hogy hányan voltak a gyerekek, arról csak egy időpontra van adat. Ez már nem a csúcs, hanem a bezárás előtti állomány.  Amikor már befejeződéshez közeledtek a „tambovi műveletek”, akkor is 450 gyereket tartottak ott: 1-től 10 évig terjedő korúakat. A megtorlásoknak egyébként 30 – 50 ezer paraszt volt az elszenvedője.

Megfélemlítési céllal tömegesen végezték ki a túszokat. Például 1921. június 27-én Oszinovka falut vöröskatonák vették körül. Parancsot adtak, hogy két órán belül adják ki a „banditákat” és a fegyvereket. Figyelmeztettek, hogy ha nem teljesítik a parancsot, kivégzik a túszokat. 40 túszt szedtek össze. A határidő letelte után 21 túszt a parasztok jelenlétében agyonlőttek, majd elküldték a parasztokat, hogy keressék meg a fegyvereket és a „banditákat”. Azok kiadtak 3 puskát és 5 „banditát”. Az agyonlőtt túszok családjait, valamint az elrejtőzött „banditák” családjait koncentrációs táborba szállították. Július 3–4-én Vogolovszka településen 36 túszt lőttek agyon. Máskor nem kivégzéssel, hanem felégetéssel és vagyonelkobzással félemlítettek meg. Karajevka falu lakóit kiparancsolták házaikból, vagyontárgyaikat elkobozták, a falut pedig felgyújtották. Tuhacsevszkij megjegyezte: „Agyonlövések nélkül semmi sem sikerül. Az egyik településen végrehajtott agyonlövéseknek nincs hatásuk egy másik településre. Csak annak lesz hatása, amit ott hajtanak végre.”

     A vég

Arról még szólni kell, hogyan alakult Vlagyimir Antonov–Ovszejenko további sorsa. A felkelés leverése után visszatért Moszkvába és beszámolt a KB-nak, mi történt Tambovban. Javaslatot tett, mit kell tenni, hogy hasonló eseményeket el lehessen kerülni. A szamarai kormányzóság vezetését bízták rá. Még az előző évben megszületett a fia, Anton, akiből később ismert orosz történész és publicista vált.

Vlagyimir Antonov-Ovszejenko 1922-ben a Vörös Hadsereg politikai főnöke lett. Ezt a posztot felhasználta arra, hogy fellépjen Sztálin ellen és Trockij mellett. Csatlakozott a párton belüli ún. baloldali ellenzékhez. 1923 decemberében Trockij egy négy cikkből álló sorozatot jelentett meg a Pravdában: az „Új kurzus” címmel. Ovszejenko pedig a hadseregben terjesztette körlevelét, amiben Trockijt támogatta és javasolta, hogy a hadsereg azonnal kezdje meg átalakulását az „Új kurzus” szellemében. Sztálinék a körlevelét vissza akarták vele vonatni. Erre válaszként Ovszejenko levelet írt a politikai bizottságnak, azzal a figyelmeztetéssel, hogy „ha Trockijhoz nyúlnak, az egész Vörös Hadsereg a védelmére kel”, és hogy „a hadsereg rendre intheti a határokat nem ismerő vezetőket”. Ahogy V. Cipkin írja, abban az időben hallani lehetett arról, hogy katonai hatalomátvétel következhet és eltávolítják a hatalomtól Sztálint és csoportját, de Trockij máig ismeretlen okból elutasította, hogy erre az útra lépjen. Mindenesetre a Zinovjev – Kamenyev – Sztálin trojkának 1924 januárjára sikerült teljesen szétvernie a baloldali oppozíciót. Sztálin hívei végrehajtották a szükséges kádercseréket a legfelsőbb vezetésben. Január 17-én Ovszejenkót is leváltották, a körlevelet pedig visszavonták.

Antonov-Ovszejenko 1936-ban, Spanyolországban

Ezután Antonov – Ovszejenkót diplomáciai munkára küldték. Sorban több kelet-európai országban is ellátta a kereskedelmi kirendeltség vezetőjének funkcióját. Aztán megengedték neki, hogy visszatérjen az érdemi feladatokhoz: Az orosz föderációban kapott jogi jellegű irányító munkát: mint főügyész, majd mint igazságügyi népbiztos. A spanyol polgárháború alatt, 1936-tól Barcelonában lett konzul és egyúttal a köztársságiak katonai tanácsadója. (Érdekes párosítás! – Sz. B.) Védelmébe vette a (szovjetek által) üldözött katalán anarchistákat. Mivel összeveszett a szovjet főkonzullal, kérte nyugdíjazását. Visszarendelték Moszkvába. 1937. október 12-én az NKVD letartóztatta. 1938 februárjában a Kommunarka lőtéren, valójában kivégzőhelyen, egyúttal tömeges temetkezési helyen (ld. az előző részekben) agyonlőtték. A SZU Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma trockista terrorista és kémszervezet tagjának nyilvánította és halálra ítélte. Az ítéletet még aznap végrehajtották. Ennek a kollégiumnak volt a vezetője Vaszilij Ulrih (1889 – 1951), aki gyakran szinte teljes körű „szolgáltatást” nyújtott. Ítélkezett és sokszor ő maga végre is hajtotta az ítéletet, bár a tetemet nem ő temette el. (Róla is írtam korábban.)

Vlagyimir Antonov Ovszejenko (új) feleségét is letartóztatták (mivel nem jelentette férje illegális tevékenységét), Őt is halálra ítélték és néhány nappal férje előtt kivégezték.

Fia, Anton Antonov – Ovszejenko (1920 – 2013) eleve labilis lelki alkatú ember lehetett, amit csak súlyosbíthatott élete tragikus alakulása. Hogy ez tényleg így volt-e, azt pontosan nem tudhatjuk, az viszont biztos, hogy igen kellemetlen, elfogult, egyoldalú, gyűlölködő ember lett belőle. 9 éves korában lett anyja öngyilkos a börtönben, miután a nép ellenségének nyilvánítva letartóztatták. Úttörőházakban töltötte gyermeki éveit. Egyetemista korában érte apja letartóztatása 1937-ben, majd kivégzése 1938-ban. 1939-ben ennek ellenére sikerült történész diplomáját megszereznie. 1938-tól múzeumokban dolgozott tárlatvezetőként. Négyszer tartóztatták le. 1940-ben mint a nép ellenségét, aztán éppen 1941. június 22-én, a német támadás napján, aztán 1948-ban és végül 1984-ben. 13 évet töltött munkatáborokban. 1995-től vezette a politikai foglyok áldozatainak érdekeit képviselő szervezetek szövetségét. A Gulag történeti múzeum alapítója és első igazgatója (2001). Több könyvet írt, egy részüket álnéven. Sztálin mellett leginkább Beriját gyalázta: két könyvben is. Neki „köszönhető” az a hihetetlenül durva és gunyoros leírás, amiben Berija állítólagos kivégzésén örömködik, elégedetten részletezi azokat a méltatlanságokat, amelyeket a kivégzés előtt és alatt az áldozatnak el kellett viselnie. Valósággal örömtáncot jár a kivégzés előtt, alatt állón, illetve a tetemen. „Csak” az nem derül ki a leírásból, hogy akit ott kivégeztek, az nem Berija, hanem helyette feltehetőleg a dublőre lehetett. Berija ugyanis már fél éve nem élt akkor. Ennek fényében különösen visszataszító az, hogy az áldozatot nem hagyták szóhoz jutni. Ami különben minden civilizált országban elidegeníthetetlen jog. Nyilván azt akarta elmondani, hogy ő nem Berija. Idézem: „Rudenko főügyész felolvassa az ítéletet. Az elítélt megszólal: – Engedjék meg, hogy beszéljek! Mire Rudenko: – Te már mindent elmondtál (Majd a katonához: Tömje be a száját egy törülközővel!)” Anton Vlagyimirovics Antonov-Ovszejenko esetében biztosan elmondható: Nem esett messze az alma a fájától!

Vissza 1914-hez

De térjünk vissza az I. világháború kezdetéhez, amikor – a nagy nehézségek ellenére – még senki nem gondolhatott arra, hogy néhány év múlva ilyen szörnyű lesz a világ. A 8. német hadsereg parancsnoka, Maximilian von Prittwitz (1948 – 1917) a veszteségeket olyan nagynak, az esélyeket olyan kicsinek értékelte, hogy bejelentette, visszavonul hadseregével. Ezt a visszavonulást azonban a parancsnokság nem engedte meg, hiszen ezzel Kelet-Poroszország elvesztését kockáztatta volna. Ezért Prittwitzet Helmuth von Moltke (1848 – 1916) vezérezredes, vezérkari főnök javaslatára a császár leváltotta. Hindenburg lett a 8. hadsereg parancsnoka, a törzsfőnök Luddendorf, aki Liège-ben már kisegítette a németeket nehéz helyzetükből, a vezetés harmadik embere pedig Hoffmann. Felettesei elfogadták Hoffmann már elkészített tervét. Később Hoffmann lett a Keleti Front vezérkari főnöke; erre a posztra Luddendorf ajánlotta, akit más beosztásba helyeztek.

Luddendorf Hoffmannról könyvében többek között ezt írja:

„Segítőm keleten Hoffmann alezredes, ma vezérőrnagy volt: intellektuális és gyors gondolkodású tiszt. Véleményemet róla, mint katonáról a leginkább az a tény mutatja, hogy őt javasoltam a helyemre utódomként, amikor 1916 végén a német hadsereg vezérkarára neveztek ki. Ebben a pozícióban ugyanolyan brilliánsan igazolta kiválasztását, mint amikor az én vezérkari főtisztem volt.” (War Memories: 1914 – 1918).

Viszonyuk mégsem volt felhőtlen. Lengyelország jövőjéről, főleg határairól a császár1917-ben, egy berlini beszélgetésben kikérte véleményét. Hoffmann akárhogy is ki akart térni, nem tudott. Engedékeny véleménye szemben állt a szintén jelen levő Hindenburg és Luddendorf véleményével, akik ezután követelték Hoffmann leváltását és hadosztályparancsnokká való visszaminősítését. Ezzel azonban a császár nem értett egyet.

Az erről beszámoló írásában Ulrich Trumpener történész professzor arról is ír, hogy „Erich Luddendorfot és Hans von Seeckt-et leszámítva Max Hoffmann ezredes (1917. október 29-étől vezérőrnagy) valószínűleg a Nagy Háború legismertebb német vezérkari tisztje. Ezt megalapozta azzal, hogy főszerepe volt a tannenbergi német győzelemben, 1914 augusztusában, és hogy kulcsfiguraként láttuk a keleti háborús színtéren az elkövetkező években is. Több történész Hoffmant generációja talán legragyogóbb német vezérkari tisztjének tartja. Ma is modellként szolgál az Egyesült Államok Hadserege és Vezérkari Kollégiuma számára. (Itt következik egy lábjegyzet különböző hivatkozásokkal. – Sz. B.) Más szerzők úgy gondolják, hogy 1916-tól a keleti fronton Hoffmann volt Németország tényleges főparancsnoka. (Itt is egy lábjegyzet van. – Sz. B.) Ennek ellenére Paul von Hindenburg táborszernagy, akinek Hoffmann több, mint két éven át dolgozott, meg sem említi őt háborús memoárjában. (The Chief of Staff. The Principal Officers Behind History’s great commanders. Editied by Maj. Gen. David t. Zabecki (AUS), 2008.)

A keleti fronton Hoffmann közreműködésének és stratégiai tervének köszönhetően sikerült az orosz offenzívát megállítani és a túlerőben levő ellenséget tönkreverni. Ez történt Tannenbergnél, majd a Mazuri-tavaknál. A kisebb létszámú német erőket előbb az egyik orosz hadsereg ellen koncentrálták, majd a másikat morzsolták fel ugyanígy. Kihasználták azt a lehetőséget, hogy az oroszoknak rossz a kommunikációjuk, és hogy a két hadsereg igen távol van egymástól. Ráadásul a két parancsnok egymással nem ápolt jó személyi kapcsolatot.

Hoffmannék győzelmével az Oroszországba benyúló Kelet-Poroszország területéről csaknem teljesen sikerült az oroszokat kiverni. Nem tudtak ilyen hamar fordítani helyzetükön a monarchia csapatai, amelyek a Galíciába betört orosz csapatokkal és hatalmas túlerővel kerültek szembe. (Másfélmillió orosz támadta meg a monarchia mindössze félmilliós haderejét.) Helyzetüket csak a németek segítségével tudták 1915-ig valamennyire stabilizálni. 1915-ben viszont sikerült offenzívába átmenniük. Helyzetük válságos alakulását és nagy veszteségeiket jelentős részben Redl ezredes árulásának köszönhették. (Ennek következményeit később részletesebben ismertetem.) A Szerbia elleni hadjárat is keservesen alakult. Annak ellenére, hogy a monarchia hadserege sokkal jobb volt, mint a szerbeké. Lassan haladtak előre, amiben ugyancsak szerepe volt a Redl által szolgáltatott információknak. A háború itt végül is kibővült részvevőkkel folytatódott, és Szerbia vereségével végződött. A sok kedvezőtlen körülmény ellenére a szerbek veszteségei hatalmasak voltak, ehhez képest a monarhiáéi – a közhiedelemmel ellentétben – sokkal szerényebbek. A szerb hadsereg a háború alatt állományának 3/4-ét elvesztette, így körülbelül 300 000 főt veszített a 422 000 fős létszám körüli hadseregből. Az osztrák-magyar, illetve német veszteségek közel sem lettek akkorák, mint a szerbeké: az együttes veszteség nem volt több néhány ezer főnél.

Mielőtt folytatnám Hoffmann példáit az elvesztegetett lehetőségek vonatkozásában, egy olyanról írok, ami igazán ide tartozik, de amit ő nem említ könyvében. Ez Alfred Redl árulása. Az, hogy egyáltalán megtörténhetett. Még inkább késői felfedezése, hiszen rengeteg idő állt rendelkezésére, hogy károkat okozzon. Annyi idő, hogy a lehető legnagyobb károkat okozza. Részben ebből következik, hogy nem tárták, idő hiányában nem is tudták feltárni az árulás következményeit és nem következett olyan kármentés, amilyennek kellett volna következnie. A károk egyébként nemcsak információk és tervek átadását jelentették, hanem megtévesztő információk befogadását és továbbítását is. Nem igazán lehet vitatni azt a feltételezést, hogy ha az uralkodó és a politikusok tisztában lettek volna az orosz fél háborús felkészülésének és haderőfejlesztésének méreteivel, ha tudták volna, hogy mekkora erőket fognak bevetni ellenük Galíciában, talán nem döntöttek volna a béke helyett a háború mellett. Nem akarták volna a háború kedvéért megszüntetni a békét. Ahogy Margaret MacMillan könyvcíme erre hatásosan utal: The War that ended Peace. A háború, ami véget vetett a békének. Ez az eltérés az erők feltételezésében és valóságos mértékében sajnos tény. Az oroszok ráadásul az átadott tervek alapján nemcsak a csapatok mozgatásáról tudtak, hanem az erődök és erődítmények minden fontos műszaki adatáról is. Mi viszont azért sem jutottunk hozzá valóságos információkhoz, mert Redl kiszolgáltatta, lebuktatta a monarchia oroszországi hálózatát az orosz hírszerzésnek.

Redl ( alchetron.com)

A Nyilvántartó Iroda

Alfred Redl (1864 – 1913) a galíciai Lembergben született. (A várost jelenleg Lvovnak hívják.) Egyébként Szabó Istvántól (és másoktól is) eltérően NEM szegény családban, hanem középosztálybeli családban. Apja ugyanis vasúti főtanácsadó volt. Élete felidézéséhez felkutattam minden forrást, amit tudtam. Erre sarkallt egyrészt az, hogy az egyes anyagokban különösen sok a lyuk: évek, sőt időszakok kimaradtak az életrajzi adatokból. Másrészt az, hogy a részletekben sok az ellentmondás, ami főleg a Redlről szóló anyagok között áll fenn (vegyük rögtön azt, hogy honnan származik: szegény vagy középosztálybeli családból-e), de az ellentmondások még egyes anyagokon belül is megjelennek. Ezért tehát a Redlről szóló anyagok lehetőség szerint teljes választékából kellett létrehozni egy jobb és teljesebb változatot. Egyes esetekben felhívva a figyelmet arra, mi mindent írtak még erről vagy arról.

Annak ellenére kellett egy konzisztensebb változatot létrehozni, hogy a rendelkezésre álló leírások nyilván nem egyenrangúak, és közülük kiemelkedik Egon Erwin Kisch (1885 – 1948), a száguldó riporter írása (Redl ezredes miatt veszett el a háború ügye?), ami interneten is elérhető. Nemcsak olvasmányossága okán a legjobb, hanem egységessége miatt is. Leginkább az ő írása állhat közel a valósághoz, viszont vannak benne is olyan részletek, amelyek biztosan ellentétesek a valósággal, illetve kérdéses a hátterük, így ezek az egész mű hitelességével szemben kételyeket kelthetnek. Kischnek annyira tetszett a téma és feltehetőleg főleg az, hogy ő kaparta ki, hogy nem tudott megmaradni a tényfeltáró riport műfajánál és engedett a képzelet és az irodalmi alkotás csábításának. Pl. ott, ahol Redl férfiaknak írott szerelmes leveleiből idéz, amit prágai lakásában találtak meg a nyomozók. Ezekhez a levelekhez, természetesen, ha találtak ilyet, nem férhetett hozzá. Hogyan kerülhetett volna mégis a kezébe? Vagy amikor azt állítja, önmagának is ellentmondva, hogy Redl öngyilkosságát parancsra követte el. Közben egészen más adódik a megírt történetből. Vagy arra hivatkozik, hogy a nyomozás részleteit a katonai hírszerzés hivatalban volt vezetője árulta el, mesélte volna el neki, amikor Redl bukása után egy évvel később felmentették.  Ráadásul sok olyan konkrétum hiányzik Kisch riportjából, amit egy-egy további forrásban viszont megtaláltam, majd e nyomon tovább kutathattam, és ami jelentőséggel bír az ügy szempontjából. Ezekről miért mondtam volna le, hiszen hozzájárultak a teljesebb képhez? A fentiek miatt a Kisch munkájára való egyszerű hivatkozás helyett jobbnak kellett tartanom a Redl-ügy és következményeinek önálló bemutatását. Ezt Redl munkahelyével a Nyilvántartó Irodával és egyes vezetőivel kezdem.

A katonai hírszerzés és kémelhárítás irányító szerve 1850-től működött. Ez volt a Nyilvántartó Iroda, németül Evidenzbüro. A földrajzi elv alapján osztályokra tagolódott; a legnagyobb az orosz osztály volt, amivel az orosz hírszerzés kijevi és varsói részlegei álltak szemben. Külön működött az ügynöki osztály, ami információgyűjtés mellett az információk sifrírozásával és desifrírozásával foglalkozott és különböző laboratóriumokkal rendelkezett feladatai ellátásához. Az osztrák-magyar hatóságok figyelme elsősorban keletre és délre irányult (orosz birodalom és Balkán). Oroszország pedig nagyon érdeklődött a monarchia és a német birodalom ügyei iránt. A XIX. század végére – ahogy korábban bemutattam – nőtt a feszültség a nemzetközi kapcsolatokban: erősödött a felderítő tevékenység. A Nyilvántartó Iroda által gyűjtött információról készült jelentés – jelentőségétől függően – szükség esetén naponta került a vezérkari főnök vagy Ferenc József császár és király elé.

Orosz anyagok szerint a Nyilvántartó Iroda a Külügyminisztérium állományában volt, és csak a világháború kitörése miatt került a császári és királyi vezérkarhoz. Ez azonban szerintem legfeljebb a finanszírozás miatt lehetett így, mindenesetre így választ adna arra, miért volt a Nyilvántartó Iroda alulfinanszírozott intézmény. A világháború alatt az iroda jelentősége különösen nagy lett. Új feladatokat is kapott: a rádióadások elfogását és a postai küldemények ellenőrzését. Redl idejében még csak néhány tucat tiszt dolgozott az Evinezbüróban. 1918-ban, közvetlenül megszüntetése előtt az irodában már 300 beosztott munkatárs és 50 vezető dolgozott. A birodalom széthullása miatt szüntették meg. Hogy mi lett az iratokkal, arról nincs információm. Ez azért is fontos kérdés, mert ez ránk is tartozik. A duális birodalom egyik alkotóeleme ugye Magyarország volt, ahogy a Nyilvántartó Iroda is a közös hadsereghez tartozott. Mindenesetre érdekes, hogy osztrák kutatók miért nem Ausztriában tárják fel: volt-e szerepe Redl homoszexualitásának zsarolásában, hanem Oroszországban. Az még inkább, hogy alaptalanul azt állíthatják, hogy az oroszok nem tudtak Redl homoszexualitásáról…

A vezetők

A vezetőkről keveset lehet megtudni. 1900 és 1913 között hat vezetője volt az irodának: főleg ezredesek, de volt köztük alezredes is. Többségükről csak ennyit lehet tudni. Van kivétel, akiről kiderül, hogy két esetben is együtt dolgozott Redl-lel. Vele kezdődik Redl karrierje és vele fejeződik be. Akiről szó van, az Arthur Giesl von Gieslingen (1857 – 1935) ezredes, aki 1898 és 1903 között volt az iroda vezetője. Távozása előtt két évvel került a kis létszámú irodába RedlRedl sorsa – ahogy írtam – nemcsak egyszer keresztezte Gieslét, mivel 1913-ban megkapta vezérkari főnökként az akkor a prágai VIII. hadsereget már tábornokként vezető Gieslt.

Giesl az iroda állományában, illetve a császár közelében töltötte pályafutása egy részét. 1875-ben végzett az egyik katonai akadémián, majd 1877 és 1887 között, tehát 10 éven át az osztrák-magyar katonai hírszerzés munkatársaként dolgozott. 1887-ben Rudolf (1858 – 1889) koronaherceg mellé vezényelték. A mayerlingi tragédiánál, amiből mayerlingi titok lett, ő volt azon kevesek egyike, akik látták a trónörökös, Rudolf és szeretője Vetsera Mária bárónő (1871 – 1889) holttestét. 1891-ben Ferenc József (1830 – 1916, uralk. 1848 – 1916) adjutánsa lett. 1898-ban Giesle visszatért a Nyilvántartó Irodába, annak vezetőjeként. Itteni feladatát 1903-ig látta el. 1903-tól különböző katonai parancsoki beosztások és előléptetések következtek. 1912-ben lett a prágai VIII. hadsereg parancsnok, ahol törzsfőnöke egykori irodai kollégája és beosztottja, Redl ezredes volt.

Redl 1913-ban lepleződött le mint orosz kém, pedig már 1902-ben lebukhatott volna. 1902-ben, amikor Giesl bízta meg Redlt azzal a feladattal, találja meg, ki a szivárogtatója az osztrák-magyar háborús tervek egy másolatának, ami orosz kezekbe került. Bár erről később még részletesebben lesz szó, most is utalok arra, hogy Redl szivárogatta ki az összes osztrák-magyar háborús tervet, valamint az osztrák-magyar kémek neveit az orosz titkosszolgálatnak, ami komolyan korlátozta az osztrák-magyar háborús erőfeszítéseket. Minden bizonnyal 1902 előtt is ő szivárogtatott, de gátlástalanul másokra igyekezett áthárítani saját árulását. Egon Erwin Kisch – az iroda 1914-ben leváltott vezetőjére hivatkozva – részletesen leírja, hogyan buktatta le Redl –  az orosz titkosszolgálat egyik ügynökét, egy K.u.K. tisztet, hogy félrevigye a nyomozást. Egy másik tisztet, egy volt hadbírót is belekevert, ő azonban már korábban Brazíliába távozott. Emiatt ugyan büntetőjogilag nem volt felelősségre vonható, de mégsem volt hajlandó a tervek átadását magára vállalni, sok mást viszont külföldről elismert. Mint írta: a tervek átadását nem követhette el, mivel ilyen terveket ő nem tudott volna szerezni, ezek csak a vezérkarnál, Bécsben állnak rendelkezésre. Ez arra is utal, hogy nyilván egész hálózata lehetett az oroszoknak az osztrák-magyar monarchia hadseregénél, hiszen ennél az ügynél is előbukkant közülük kettő. Ezek az ügynökök persze nem feltétlenül tudtak Redlről, de Redl nyilván ismerte őket. A jelentékteleneket feláldozta, de mi lett a jelentősebbekkel? Azokkal, akik Redl öngyilkossága után tovább működhettek? Kellett lenniük többeknek a vezérkarnál, hogy a különböző tervek másolatait megszerezze és továbbítsa Redl.

Még egy vezetőről szólok, bár Maximilian Ronge (1874 – 1953) csak jóval Redl 1913-ban bekövetkezett leleplezése után, 1917-ben lett az Evidenzbüro vezetője. (A monarchia felbomlásáig, 1918 őszéig töltötte be ezt a posztot.) Ronge volt Redl kényszerű leleplezője, hiszen csak a végén tudta meg, hogy volt főnökéről van szó. 1907-ben került az irodába, ahol Redl tanítványa és protezsáltja lett. Redl javaslatára lett Ronge őrnagy a kémelhárítás vezetője. 1917-ben, amikor az egész iroda vezetője lett, terjesztették elő ezredesi kinevezését.

Karrierje nem szakadt meg 1918-ban, hiszen 1932-ben ment nyugdíjba. Addig a hadifoglyok és civil internáltak érdekeit képviselő állami hivatalnak volt a helyettes igazgatója. Egyidejűleg tagja volt annak a titkos társaságnak, ami a szociáldemokrata köztársaság megdöntésének előkészítésére alakult.

Aki lebuktatta Redlt: Maximilian Ronge ezredes (twitter)

1934-ben Rongét visszahívták a nyugdíjból és az állami rendőrség speciális irodájának lett az igazgatója. A kancellári hivatalba került Engelbert Dollfuss (1892 – 1934, hivatalban: 1933 – 1934) kancellár alatt egy kémelhárító csapat élére. Képtelenek voltak ugyanakkor megakadályozni, hogy Dollfusst náci ügynökök meggyilkolják.  1938-ban, az Anschluss (1938. március 12.) után visszautasította, hogy csatlakozzon az SS-hez, ezért a dachaui koncentrációs táborba deportálták. Lojalitási nyilatkozatot írt Wilhelm Canaris tengernagynak, amire még 1938 augusztusában elengedték. A második világháborút Bécsben töltötte. a háború után a szövetséges zónában segített az amerikaiaknak egy új titkosszolgálat megteremtésében. 1953-ban halt meg még mielőtt a hadsereg titkosszolgálati hivatala formálisan is létrejött volna. Ez utóbbi 1955-ben, Ausztria kikiáltása után történt.

Átpolitizálás

Redl 1864-ben született, ebben nincs vita. Abban viszont van, hogy milyen családból jött. Sokan nemcsak mondják, hanem hangsúlyozzák is, hogy neki ugye egy szegény vasutas volt az apja. Mások középosztálybeli családról beszélnek. Annak az alapján persze, hogy apja vasúti főtanácsadó volt, könnyen eldönthető lenne a kérdés. Nem volt hátrányos helyzetű e tekintetben. Aminek egyébként csak akkor lenne jelentősége, ha nem Redl árulásáról, hanem helyette másról akarnánk beszélni. Ahogy ezt pl. Szabó István tette a Redl ezredesben. Mert – mint már írtam – ha mégis szerény anyagi körülmények között nőtt volna fel, annak a karrierje alapján szerintem teljesen más lenne az olvasata, mint amit sokan ki akarnak hozni belőle. Egy szegény családból jött gyerek bekerülhetett a katonai iskolák egyikébe, ezredes lett, a katonai kémelhárítás vezetője és az Evidenzbüro helyettes vezetője. Hátrányos helyzetéből fel tudott emelkedni, tehát nem is volt olyan rossz az a monarchia. Ahogy nem is volt rossz: olyan páratlan ütemben fejlődött a gazdaság és a kultúra és olyan mértékben emelkedett a jólét. Nem véletlenül beszélünk a boldog békeidőkről!

Redlt az oroszok beszervezték és ő lett az I. világháború alatt a legnagyobb kémjük. Akkora hasznot hajtott nekik és akkora károkat okozott az osztrák-magyar birodalomnak. Hogy mivel vették rá erre, vagy egyáltalán rá kellett-e venni valamivel, nem elhanyagolható kérdés. Ami az ügy felderítése és további tanulságok levonása miatt lehet érdekes.

 Többnyire arról beszélnek, hogy homoszexualitásával zsarolták Redlt. Arra viszont senki nem világított rá, hogy Redl az árulásáért kapott vagyont nagyrészt homoszexuális szeretőire költötte. Újabban azt is állítják, hogy az oroszok nem is zsarolták(?!) Redlt homoszexualitásával. Hiszen két osztrák elment Oroszországba, ahol betekinthettek az iratokba. Nem minden iratba, hanem azokba, amelyeket az oroszok kiválasztottak. Ebből a két osztrák számára állítólag kiderült, hogy az oroszok nem is tudtak arról, hogy Redl „homokos”. Ezt azokról az oroszokról állítják, akik régi irataikon is ülnek, mert nem akarják kiadni régi titkaikat sem. Jogfolytonosnak tartják magukat az előző évszázadokkal. Bár közismert, hogy a beszervezés egyik fő eszköze a zsarolás, de hogy ezt ő is alkalmazza, vagy akár alkalmazta, azt nem kívánják beismerni. Ezzel ugyanis úgy tűnhetne, mintha csak ők alkalmazták volna és nyilván ma is ők alkalmazzák. Ha magyarországi példát akarnék adni, akkor hirtelen Gyurcsány őszödi beszéde jut eszembe. Mások többnyire ugyanígy csinálták, de csak ő vette magára, csak ő mutatott magára. Akármilyen régiek az orosz akták, ezeket – gondolják – ellenük úgy is fel lehet használni. A cári család meggyilkolása lehet egy fajsúlyos példa onnan. El lehet képzelni, hogy erről ennyit tudott egy bizottság feltárni? Lenin és Szverdlov elrendelőként nem nyert pl. megerősítést. Pedig mondjuk Szergo Berija az apjáról megjelent egyik könyvében Sztálinra hivatkozik ennek bizonyságául. Tehát, hogy Lenin ötlete volt, amiről le sem lehetett beszélni, ragaszkodott ehhez. Ő ezt apjától, Lavrentyij Berijától hallotta, akinek Sztálin idézte fel az akkor történteket. Szergónak ez a könyve oroszul jelent meg, de ott sem ment ennek utána egyetlen történész sem. Abban senkinek ne legyen kétsége, hogy beszervezése előtt Redlt alaposan „feltérképezték”. Egy orosz anyagban olvastam ezt a mondatot, ami ennek alaposságát is írásban bizonyítja: Redl „inkább ravasz, semmint intelligens és tehetséges.”

Redl homoszexualitása egyébként éppen azért fontos, mert ennek megnyilvánulásait tapasztalnia kellett a hadsereg vezetőinek, akik tudhatták, hogy Redl ezáltal zsarolhatóvá válik, mégis legalább 12 éven át nem leplezték le. Lebukása csak a véletlenen, sőt véletlenek sorozatán múlott.

Mégis vannak olyanok, akik Redl homoszexualitásáról nem akarnak beszélni (Szabó István), sőt olyanok is, akik Redl ürügyén a homoszexuálisok védelméről kezdenek el beszélni. Kutatásaim során meglepve találkoztam olyan anyaggal, ami a Redl-ügyről való eszmecsere befejezését szorgalmazta: szegényt hagyjuk békében pihenni! Redllel azt akarják talán bizonyítani, hogy ha elismerik a homoszexualitás egyenrangúságát, sőt, ha egyenesen büszkék arra, akkor megszűnik a zsarolhatóság. És a szegény környezetből(!) jövő „Redlek” nem lesznek zsarolhatók, nem tehetők árulóvá. Ezért tehát a monarchia korhadt rendszere volt nyilván a hibás azért, hogy elárulták. És nem a pénzéhes, Júdás-pénzét férfi szeretőkre költő áruló.

Osborne Szabó István által hivatkozott darabjában megelőzte korát: a színpadon – a mai fogalomnak megfelelő – valóságos Pride fesztivált ad elő. Másról sincs szó, mint a homoszexuális életörömről. Ugyanúgy látom, ahogy Margaret MacMillan többször is hivatkozott könyvében: „Mint más kémeknél, ahogy pl.  a ’rikító’ Burgessnél is az 1950-es évekből, Redlnél az az igazán meglepő, hogyan lehet, hogy nem kapták el előbb.” Ha mást nem néznénk, olyan életet folytatott, amire nem nyújthatott fedezetet tiszti jövedelme. „Állandóan szórta a pénzt: drága autókra, lakásokra, ruhákra (házkutatásakor 195 inget találtak ruhatárában), és fiatal szeretőkre.”

Anthony Burgess 1934-ben (spartacus-educational.com)

Ezt a gondolatot tovább vinném: ahhoz, hogy Redlt nem leplezték le, ahhoz az is biztosan kellett, hogy az államapparátus felső helyein és a politika felső szintjén erős támogatói, valójában társai legyenek. Akik passzivitásra késztették különböző módon azokat, akiknek Redl titkosszolgálati karrierjének kezdetétől és utána folyamatosan képben kellett volna lenniük Redl életmódjáról, életviszonyairól, esetleges sebezhetőségéről. Erre sem adott választ sem a nyomozás, sem az oknyomozó újságírás, sőt még kérdésként sem tették fel. Pedig igazán nyilvánvaló a kérdés, ami persze nem csak Redl esetében kellene, hogy felmerüljön.

Más nagy ügyeknél is. Például a cambridge-i ötöknél: vajon ki védte őket a brit állam és politika részéről, hogy nem buktak le korábban? Egyáltalán ilyen figurák, hogyan kerülhettek információs kulcspozíciókba? Cairncross volt a csoport ötödik tagja, de őt hivatalosan nem is azonosították. Bár róla tudni vélték, hogy ő továbbította az információkat a szovjetekhez, ki sem hallgatták, háborítatlanul élhetett tovább a többiek lebukása után. Egy ideig, mert a csoport ügyei miatt később mégis csak elő kellett venni. De – ahogy Blunt is – Cairncross is beismeréssel megúszta.  Azok pedig, akiket el akartak kapni, időben értesültek arról, mi várható és így megszervezhették szökésüket. Az ötök közül különben ketten voltak biztosan homoszexuálisok (Burgess és Blunt), egyikük pedig biszexuális (Maclean). Blunt állítólag azért mindegyiküket elcsábította. Többen voltak közülük idült alkoholisták (pl. Kim Philby, Burgess). Nemi másságukat náluk senki nem használta fel beszervezésükre: az árulást többnyire jó bulinak tartották. Zsarolásra, gondolom, ezernyi más dolgot fel lehet használni a homoszexualitáson kívül. Mégis az árulást Nagy-Britanniában azzal akarják megakadályozni, hogy a leszbikusok, homoszexuálisok, biszexuálisok és a transzvesztiták (angolul az e csoportba tartozókat LBGT betűszóval jelölik) számára kifejezetten vonzóvá akarják tenni a titkosszolgálati pályát. Nem diszkriminálnak, hanem preferálnak.  A The Times szerint ma már több mint 80-an vannak bent az LBGT-be tartozó személyek közül az MI-5-ban. Ha így haladunk, akkor – persze némi túlzással – lassan a heteroszexualitás adhat ürügyet a zsarolásra.

Anthony Blunt

Hogyan úszhatta meg? Ilyen kérdés tehető fel Oppenheimerről is, aki az atombomba létrehozását célzó Manhattan programot vezette; ő le sem bukott. Eltávolították ugyan az atomprogramból, már nem akadályozhatta a hidrogénbomba kidolgozását, megvonták a titkos iratokba való betekintési jogát, de itt megálltak. Sőt kitüntették és ő lett a baloldal nagy hőse, akit igaztalanul meghurcoltak. Pedig a Szovjetunióban, Lavrentyij Berija házában lakott két hétig, szó szerint házhoz ment, hogy az együttműködés tartalmát megbeszélje a szovjet illetékesekkel. (Ld. korábban.)  És a Manhattan program kapcsán szigorúan és folyamatosan ellenőrizniük kellett „Opit” az illetékes amerikai biztonsági szerveknek. Ezek igazán nyugtalanító dolgokat nem tártak fel vagy talán nem továbbítottak. Változást az sem hozott, hogy Pavel Szudoplatov (1907 – 1996), aki a háború után újonnan létrehozott „S” direktorátusnak volt a vezetője   egyik könyvében (Specoperacii. Ljubjanka i Kreml 1930 – 1950 godi. Olma – Pressz. Moszkva. 1997.) a Manhattan program több tudósáról azt állítja, hogy – mondjuk ki! – kémkedtek. Árnyaltan igyekszik fogalmazni: ők hatékonyan és folyamatosan segítették a szovjet atombomba elkészítését, rengeteg információt és tanulmányt adtak át. Nemcsak megosztották, hanem kifejezetten a tudtukkal jutottak el ezek az anyagok az ügynökökön keresztül a Szovjetunióba. Ahogy Szudoplatov fogalmaz: megbízható partnerükkel ezek a „nagyszerű tudósok” megosztották tudásukat. Hangsúlyozza, hogy e tudósok nem voltak kémek, csak információ- és tudásmegosztók, és hogy nem kaptak ezért pénzt. Tekintettel azonban arra, hogy mindez szigorúan titkos információ és tudás volt, ami Szudoplatov szerint kiterjedt az Amerikában akkor éppen „Opi” által akadályozott hidrogénbomba(!) terveire is, ezért szerintem ez az adatátadás Szudoplatov (taktikai) disztinkciója ellenére sem más, mint kémtevékenység. Az FBI is kénytelen volt így felfogni és kényszeredetten a könyv nyomán vizsgálatot indított.

Ez pedig a várható eredménnyel zárult: Szudoplatov állítása az illetők jelzett tevékenységéről minden alapot nélkülöz. A számukra mindenképpen kisebb rosszat választották. Hatalmas botrány lett volna ugyanis és bizonyára súlyos személyi következmények is, ha a kémelhárítás szerve, az FBI saját kémelhárításáról maga azt mondta volna: nem működött jól. Ezek a személyek valóban törvényellenes tevékenységet folytattak, amit ezek szerint ő, az FBI észre sem vett. Vagy valamelyik vezetője esetleg leintette őket. A nagyvonalú „tudás-adakozóknak” beállított tudósok egyébként a következők: Robert Oppenheimer (1904 – 1967), a Manhattan program vezetője (az ő neve 75-ször szerepel különböző konkrétumok leírásakor a könyvben), Szilárd Leó (1898 – 1964), Enrico Ferni (1901 – 1954), Niels Bohr (1885 ­ 1962). Tudását készségesen megosztotta a szovjetekkel Albert Einstein (1879 – 1955) is, bár közvetlenül nem vett részt az atomprogramban. Amikor Szudoplatov könyve megjelent, akkor már sem Szudoplatov, sem a megnevezett tudósok nem voltak az élők sorában.

Adatok, ellentmondások és lyukak

Redl fellelt és felhasznált életrajzaiban sok a lyuk és az ellentmondás. A lyukak egy része egy másik leírásból vagy máshonnan felkutatható, de vannak olyan lyukak, amelyek így sem. Nem könnyíti meg a rendrakást a sok ellentmondás, ami nemcsak az egyes anyagok között, hanem gyakran ugyanazokban az anyagokban is előfordul.

Nézzük a dátumokat. Redl 1846-ban született, Lembergben. 1879-ben kerül a lembergi hadapródiskolába, 1887-ben tisztté avatják. 1894 – 1895-ben a hadsereg vasúti irodáján dolgozik. (Nem tudtam meg viszont, hogy az 1896 – 1899 közötti három évben hol volt.) A vasúti iroda akkoriban különösen fontos hely, a vasútnak kifejezetten jelentős a szerepe hadsereg mozgósításában, ellátásában. 1899-ben Friedrich von Beck-Rzikowsky (1830 – 1930) vezérkari főnök Oroszországba küldi nyelvtanfolyamra Redlt (Kazanyba). Akár itt sor kerülhetett beszervezésére, az oroszok egy időben tiltakoztak a nyelvtanuló tisztek utaztatása ellen, aztán nyilván rájöttek: helybe jön a „választék”. 1900-ban Redl már a vezérkarhoz kerül vissza, mégpedig a Nyilvántartó Irodába. Már 1900 – 1905-ben vezető: az orosz ügyekkel foglalkozó osztályt vezeti. 1907 és 1911 között pedig az iroda helyettes vezetője is. Egyidejűleg a kémelhárítás vezetője. Hatékony és innovatív módon dolgozik: a legújabb technikákat alkalmazza: fotó- és sokszorosítási technika, lehallgatás, észrevétlen ujjlenyomatvételi eljárás. 1912 májusában lesz ezredes és októberben a VIII. hadsereg vezérkari főnöke.

Akár rögtön (már 1900-tól) orosz ügynökként lehetett a főleg az oroszok elleni tevékenységre kinevezett kémelhárító, és haláláig (1913) végig az is maradt. Margaret MacMillan többször idézett könyve szerint (The War that ended Peace. Profile Books. 1997.) Redl 1901-től dolgozott az oroszoknak. Nincs kétségem afelől, hogy 1901-től biztosan, de valószínűleg még ezelőtt lett az. Ennek ellenére későbbi dátumokat szoktak használni, ráadásul minden alap nélkül. Mindenesetre – ahogy korábban erről már volt szó – akkori főnöke még 1902-ben éppen őt kérte fel egy szivárgás felderítésére, aminek kedvezményezettje az orosz hírszerzés és hadsereg volt. Értesültek ugyanis arról, hogy anyagaik másolata orosz kezekbe került. Hogy mi lett ennek az általa vezetett vizsgálatnak az eredménye, és hogyan igyekezett Redl önmagát kivonni a látókörből, erről már volt szó.

(Folytatjuk!)

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.