Politikai helyzetkép (13). Választás után. Hogyan (NE) tovább?

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

A Leleplező c. országkrónika és könyvújság 2018./3. számában   az írás ezzel a tartalomra még inkább utaló címmel jelent meg: “Kritikusan a győzelem után: ígéretes a növekedés, mégis hogyan [NE] tovább!”

Természetesen nemcsak arról lesz szó, hogyan NE tovább, hanem arról is, hogyan tovább! De ezúttal és a további gazdaságpolitikai témájú folytatásokban is elsősorban a szükséges változások elkerülhetetlenségének alátámasztására, tehát a hogyan NE továbbra  összpontosítok. A blog – ahogy eddig is – abban sem azonos a nyomtatott sajtóban megjelent változattal, hogy itt értelemszerűen több a szemléltetési lehetőség. Nincsenek annyira szigorú terjedelmi korlátok és olyan szemléltetési forma is megjelenthet  (és nem csak utalásként), mint a videók. Ezzel a lehetőséggel most is élek. Ezúttal viszont nem bontom kétfelé a cikket, most egyelőre kísérletképpen a cikket a blogon is egy részben adom közre.

Kattintson a képre a nagyításhoz!

Időszerű kérdés

De térjünk rá magára a cikkre! A migráció és a szuverenitás után most elsősorban a gazdaságra összpontosítok. Izgalmas kérdés: hogyan tovább a gazdaságban? Illetve az is, ha ezt megfordítjuk: hogyan NE tovább? Időszerű is a kérdés: most, a választás után és a jövő évi két újabb választás előtt indokolt lenne legalább elgondolkodni ezen. Persze nemcsak ezért, hanem a jóval gyorsabb és kiegyensúlyozottabb előrehaladás érdekében is. Tisztában vagyok azzal, hogy sokak számára a fenti kérdés, nem kérdés. Az eredményekkel annyira elégedettek, hogy az ő számukra egyértelmű: csak így tovább! Azt viszont aligha tudnák részletezni, konkrétan mit is értenek a folytatáson. Valójában arra gondolhatnak, hogy feltétlenül bíznak a kormányban, a kormány személyzeti politikájában, a ki tudja, milyen út helyességében, A kormány ügyeibe ma is beleszóló Matolcsyban és másokban. Tehát hogy mindent rábíznának a kormányra és holdudvarára, jelképesen sem akarnának állást foglalni abban, hogy mire szól a kormány felhatalmazása. Kitöltetlen csekket adnának a kormánynak. Nem foglalkoznak semmivel, ami kritikára és kételyekre adhat és ad okot. Sokan vannak, de nyilvánvalóan nem elegen. Egyedül nem tudnák biztosítani a stabil kormányzást. És az sem lényegtelen, hogy visszahúznak, nem inspirálnak megújulásra.

55 államtitkár eskütétele. Elöl a minisztereik (MTI, Szigetváry Zsolt)

 Ami természetes

Az kétségtelen, hogy a gazdasági helyzet sok tekintetben lényegesen javult. Van – ugyan változó mértékű – gazdasági növekedés, a költségvetés évek óta egyensúlyban van, az államadósság nem annyira szorongató, mint volt. Néhány éve reálértelemben is nőnek, sőt kifejezetten gyorsan a bruttó és a nettó keresetek. Végre érzékelhetően nő a fogyasztás, a rezsi kifizetése kevesebb embernek okoz gondot. Sokaknak arra is kezd telni a jövedelméből, amire korábban nem, hozzájuthatnak akár csúcstechnológiájú műszaki termékekhez. Növekvőben a lakásépítés, valamivel többen tudják kicserélni újra gépkocsijaikat. Több a pénz az országban, többeknek van módja arra, hogy tervezgesse a jövőt. A munkanélküliség majdhogynem megszűnt. Az átlagemberek nagy része számára is élhető, de legalábbis élhetőbb lett az ország. Ezt azonban nem szabad túlértékelni, hiszen 28 évvel az ún. rendszerváltás után ez akkor sem lenne több, mint természetes, ha a nagy többségre vonatkozna, és ha a mértéke elérné (többnyire nem éri el) akár csak az ország gazdasági fejlettségének megfelelő színvonalat. (Mint talán közismert, a jövedelmekben még nagyobb az elmaradásunk, mint a bruttó hazai termék színvonalában.)

 Így tehát az eredmények tekintetében még azok körében is, akiket a fejlődés érint, általában inkább az elmozdulást értékelhetjük, semmint annak mértékét. Ugyanakkor tömegek vannak továbbra is diszpreferált helyzetben. Különösen azok vannak hátrányos helyzetben, akiknek a rovására csoportosítanak át – közvetlenül és közvetve – őket megillető forrásokat (nyugdíjasok, devizahitelesek stb.).

Varga Misi tortája

Az elosztható pénzeket egy primitív hasonlattal és a megszokott képzavarral tortának nevezik. Ennek az elnevezésnek van egy másik kellemetlen zöngéje is: azt fejezi ki, hogy amit az emberek kapnak, az nem jár, hanem adható, részben elvonható, másnak juttatható. A torta két okból nőhetett meg: az elindult gazdasági növekedés következtében, de úgy is, hogy azzal is megnövelték, ami felett jog és erkölcs szerint az államnak nem lehet rendelkezési joga. Ezt a „többletet” elvonják valakiktől (nyugdíjasok, devizahitelesek stb.) és másoknak adják.

A gazdasági növekedés tortanövelő szerepét nemcsak az eddigi – általában mérsékelt – ütem korlátozta, hanem a gazdasági kormányzás által választott technikák esetleges veszteségtermelő, illetve növekedéskorlátozó hatása is. (Nemsokára erre is részletesen kitérek.) Sajnálatosak ezek a nagyságrendjüket tekintve is hatalmas – az évek során több tízezer milliárd forintra tehető –  veszteségek. Viszont biztató lehetne, hogy ha tudatosodnak e veszteségek és ha a felismeréseknek megfelelően átalakítják a gazdasági kormányzás gyakorlatát, nem ragaszkodnak görcsösen hibás technikákhoz, akkor e veszteségek nagy hányadát el lehetne kerülni. Ez lenne ismét a természetes!

Ráadásul ott vannak a meg nem valósuló növekedésből adódó – néhány év alatt ugyancsak több tízezer milliárd forintra tehető –  hatalmas károk. A ma is alkalmazott és újra megerősített kontraproduktív technikák és szemlélet miatt a lehetséges növekedés egy része nem realizálódik, sokkal lassúbb a növekedés, mint lehetne, míg a megtermelt GDP-t pedig mindenféle – nagyrészt elkerülhető – veszteségek apasztják. A hatékonyság növelése elodázhatatlan. Ez megfogható ügy, nem úgy, mint az ország versenyképessége, aminek nézegetése sehova nem vezet: locsogáson kívül. Itt ugyanis olyan szubjektív, számszerűen nem igazán kifejezhető, összesítésre viszont teljesen alkalmatlan felmérésekről van szó, amelyeknek nincs gyakorlati hasznuk. Viszont a belőlük szükségképpen levont szubjektív következtetések még el is terelhetnek a szükséges teendőktől.

Csath Magdolna (sz. 1943) írta meg egy tanulmányában, hogy a GDP-ben minden benne van, mégsem használható mutató: A GDP mindent figyelembe vesz, csak azt nem, ami az életben igazán fontos.” Szerintem ez nem így van: az életünk gazdasági alapját, valamint a gazdaság sikerességét a GDP alakulása és színvonala megfelelően jellemzi, mérhető és jól használható. Nélkülözhetetlen mutató. Nem egyszerű ugyanakkor a nemzetközi összehasonlításokban eligazodni és az adatokat megfelelően használni. Itt is van lehetőség a szubjektivitásra, illetve a felkészületlenségből adódó félremagyarázásokra. A továbbiakban erre is látunk példát. Az számomra teljesen magától értetődő, és mindig is ez volt az álláspontom, hogy a GDP alakulása mögé kell nézni, fel kell deríteni azokat az okokat, amelyek lassítják, ezen keresztül azokat, amelyek gyorsíthatják, hatékonyabbá és fenntarthatóvá teszik a növekedést. Egyúttal az emberek számára előnyösebbé. Elemzésekkel és nem saccolgatással, konkrétumokkal és nem panelekkel, közhelyekkel.

Matolcsy György Huba (sz. 1955) az MNB elnökeként igyekszik továbbra is ellátni kormányzati funkciókat. Ami szerintem aggályos, ráadásul összeférhetetlennek látszik jegybankelnöki funkciójával, miközben Matolcsy nem látja el fő feladatát. A kormány viszont teljesen kivonult az árfolyampolitikából, mondván, hogy az legyen kizárólag az MNB szerepköre. Ez azért is tragikomikus, mert az MNB és a kormány nyíltan (és a valósággal ellentétesen) hirdeti, hogy nincs árfolyamcélja, vagyis árfolyampolitikája sincs. Az árfolyamcél 2010 óta: a forint még gyengébb árfolyama. Akkor, amikor a jegybank egyedüli fő feladata a forint stabilitásának védelme (lenne).

Matolcsy (és az MNB) két anyagot is készített mostanában a kormány számára. Ezeket a sajtóban publikálta és reklámozta. Matolcsy Ausztria utoléréséről készített anyagot a kormánynak, ennek kiindulópontja ugyanakkor éppen egy olyan félreértés/tévedés, amiről előbb a GDP nemzetközi összehasonlításával kapcsolatban beszéltem és amiről ugyancsak részletesebben írok majd. Matolcsy mindenesetre az ország versenyképességének növelésére is készített a kormánynak tervet. Erre is vissza fogok térni: részben a kormányzati struktúra gondjait és zavarosságát érzékeltetendő, részben az általa javasolt szubjektív lista (valóságos litánia) értékelésekor. Ahol az is árulkodó, ami kimaradt a 180 darabból álló felsorolásból.

Matolcsy: itt is és ott is?

Ami nem természetes

Arról, hogy mi a természetes, eszembe jut egy párhuzamos történet. A ’70-es évek végén Ferihegyre mentem többekkel együtt én is, hogy egy rokonom kíséretében várjam az ő egyik barátját. Aki neves költő volt, tehát gondolkodó ember. Párizsból érkezett, a Malév-gépen kiosztották a magyar sajtót, neki egy Népszabadság jutott. Huszonvalahány évvel a második világháború után a lap főcíme ez volt: Felkészült a sütőipar a karácsonyra! Lesz elég beigli és kalács! – írta alcímében a lap. ­– Borzasztó! – mondta a költő –, ez hír??? Hát nem természetes, hogy a sütőipar több, mint két évtizeddel a háború után ki tudja elégíteni az igényeket? De ugorjunk vissza a mába: nem az a természetes, ha nem táncolunk még mindig a szakadék szélén?

Ahogy viszont ezt a (viszonylag) jobb helyzetet elértük, az azonban nem volt természetes! Sajnos már nem először történt így: a lakosság óriási és helyenként értelmetlen, nem önként vállalt, hanem ismét rá kirótt áldozatai árán, és az ismét a szakadék szélére juttatók felelősségét nem firtatva. Ráadásul olyan szemlélettel és technikákat alkalmazva, egyúttal azokat állandóan dicsőítve, amelyek a kirótt áldozatokat végképp értelmetlenül növelték, a hozadékot viszont csökkentették. Ezek a technikák nemcsak értelmetlenek, hanem rövid-, vagy középtávon fenntarthatatlanok, és újabb válságokat/megrázkódtatásokat indíthatnak el. Ezt nem először írom le, de mintha a falnak beszélnék.

 Két kérdés – egy válasz

A címben feltett kérdésben valójában két kérdés van. Hogyan tovább? Hogyan NE tovább? Az utóbbira egyszerűbb megfogalmazni a választ: ÍGY NE! Ugyanakkor az előbbire is az az elsődleges válasz: ÍGY NE! Egyúttal természetesen arra törekszem, hogy leírjam: mi lenne a célszerű. Ami most következik, az nem program, hanem gondolatébresztő egy későbbi program sikere érdekében.

Ide kívánkozik, amit a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemben foglaltam össze arról, miért kellene nem a kormány köreiből megírni egy programot. A programra egyébként múlhatatlanul szükség van. Ezt írtam:

„Kétségtelen, hogy a Fidesz reális programot, ami hihető alternatívája lenne a kormányzati gyakorlatnak, nem dolgozott ki és valószínűleg nem is képes erre. Az uralkodó nézetnek ugyanis eleve nem lehet olyan alternatívája, ami szemléletében és „kínálatának” realitásában nem más. A vágyak felsorolása akkor sem program és nem lehet alternatíva, ha a vágyak nagyrészt helyesek. És attól nem kezelem a gazdaságot egészként és rendszerként, ha általánosságokat mondok róla. Egy ilyen program összeállításához nyilván minimum fantázia és kreativitás lenne szükséges és sok konkrét, személyes, gyakorlati tapasztalat a gazdaságban, az élet ismerete. Ilyen személyt, aki ebből legalább néhányat megtestesítene, nem látni a Fidesz környékén. Szólamokat viszont lehet hallani, de ez nem program. Tapasztalhatóan arra sincsenek átfogó elképzeléseik: honnan takarítanának meg.” E véleményemet ma is igaznak gondolom.

A remény hal meg utoljára

Az egymás után a harmadik és megint kétharmados Fidesz-KDNP választási győzelem után ismét azt reméltem, sőt arra számítottam, hogy a kormány gesztusokat tesz az ország lakosságának egésze, de legalábbis a hagyományos közönségénél ezúttal is nagyobb választóközönsége irányában. Ha másért nem, azért, hogy ott tartsa/megnyerje őket. A bázishoz NEM tartozók szavazatai voltak most is szükségesek a kétharmadhoz, de talán a nem minősített többségű egyszerű győzelemhez is. Az „átszavazók” szerepéről azonban hajlamosak „ott fent” és a (félre)tájékoztató sajtóban gyorsan megfeledkezni. 2016-ban, a népszavazáson 3,362 millió szavazatot kapott a Fidesz-KDNP pártszövetség álláspontja. (Annak ellenére, hogy az ellenzék mindent elkövetett annak érdekében, hogy az emberek távol maradjanak a választástól.) Ezekről a szavazókról, akik kétharmadhoz juttatták a pártszövetséget, igyekeznek elfelejtkezni. Kiretusálják őket a történetből. A választás (2018) után a miniszterelnök még köszönetet mondott nekik. Most pedig már szó nincs róluk.

Nemrég az egyik közvéleménykutató és a hírére azonnal felfigyelő pártfanatikusok azon lelkendeztek, hogy (szerintük) 2014 óta ennyi támogatója nem volt még a pártszövetségnek, mint egy mostani felmérés alapján. (Arra nem reagáltak, hogy a népszavazáson még támogatók közül több, mint félmillióan eltűntek az országgyűlési választáson.) Az, hogy „ennyi még nem volt”, értelmezhetetlen és persze ellenőrizhetetlen. Ehhez konkrét számok kellenek. Kutatni kellett ahhoz, hogy ezek nyomára bukkanjunk.

A mandiner c. lap ehhez csak valamivel visz közelebb minket azzal, hogy megírta, mit mondott a Nézőpont Intézet elemzője az M1-en: „Tóth Erik az intézet legfrissebb kutatását ismertetve közölte, a kormánypártok támogatottsága …55 százalék. Ez azt jelenti, hogy a kormánypártok több, mint hárommillió szimpatizánssal rendelkeznek, ami példa nélküli a magyar politikatörténetben.” Az kevés, ha odavetik: több, mint hárommillió szavazatuk van. Hogyan jött ez ki? Mire vonatkozik az a másutt is publikált szám, miszerint 55 százalékra ugrott a Fidesz-KDNP támogatottsága? Ez utóbbiban mindenki mást mond.

A Demokrata verziója tűnik a leghitelesebbnek: az áprilisi belföldi listás szavazatok 47 százalékos arányához viszonyítva közli az 55 százalékot. E számokkal dolgozva viszont még a 3 milliót sem érné el a Fidesz-KDNP támogatóinak a száma, amit történelmi csúcsnak neveznek (2,97 millió). Ha ehhez a 2,97 millióhoz hozzátesszük az áprilisban levélben érkezett 216 ezer szavazatot, akkor 3,186 millió jön ki. Ez viszont csaknem 200 ezerrel kisebb, mint az 2016-os népszavazáson elért támogatottság! A 3,362 millió szavazatot 2016-ban ráadásul éles helyzetben érték el és NEM virtuális módon,  közvéleménykutatáson.

Arra, hogy a választás (2018) megtartásának idejére legalább 500 ezer fővel csökkent a Fidesz-KDNP támogatottsága, ami nyilván a politizálás és főleg a kampány már érintett hibáira vezethető vissza, szintén nem reagálnak. Inkább önfeledten önmagukat ünneplik. Ezek szerint persze az is „elfelejtődött”, hogy a „választás (2018)”-on elért, a támogatottságból megmaradt 2,8 millió fő is 800 ezerrel(!) több volt, mint amennyi a pártszövetség biztos választói bázisát jelentette és jelenti.

 A gesztusok hiányoznak

A gesztus fogalma persze nem fedi pontosan azt, amire gondolok. A kormányzási stílus szükségszerű változásáról lenne szó, és olyan irányban, ami természetes kellene, hogy legyen. És ami kifejezi az összetartozást, hogy egy nép, egy nemzet vagyunk. Az előző részben (ami a Leleplezőben a politikai helyzetkép 8., a Kirekesztett véleményem c. blogon a 12. részeként jelent meg, egyébként eltérő címekkel) megpróbáltam érzékeltetni, hogy mennyire nem könnyű a választóknak azokra szavazniuk, akikre – nemzetegyesítő cél hiányában – bizonyára nem szavaznának, sőt akkor esetleg el sem mennének szavazni. Most egy – mindennél fontosabb –  ilyen nemzetegyesítő cél volt: az ország szuverenitásának védelme. Amit csak a pártszövetség képviselt és képvisel, viszont „megkéri az árát”. Ezt írtam az „átszavazókról”: „Annak ellenére szavaztak így, hogy nekik sok minden nem feltétlenül tetszik abban, amit a győztes párt egyébként produkál. Igaz, ez az ellenzék az “egyébben” sem (Pl. a gazdaságpolitikában sem – Sz. B.) képvisel jobb perspektívát. Ők tehát arra szavaztak, hogy ne legyen rosszabb az életük. Viszont végtelenül csalódottak, amikor visszaélnek szavazatukkal és pl. azt a dúlást és törvénysértést látják, ami a Margit-szigeten történt.” (Politikai helyzetkép (12.) Egy háború és a választás ) Ma még inkább csalódottak, mert úgy érezhetik, hogy el akarják sikálni azt, ami ott történt. Tarlós ugyanis május elején eljárást indított a jogosulatlan fakivágások ügyében, de azóta sem hallani arról, mit állapítottak meg. Van-e még vizsgálat? Arról viszont hallani, hogy egy kormányrendelet(?) állítólag elvette a főváros egy sor fejlesztési jogosultságát. Mindez akkor történik, amikor bő egy évre vagyunk a budapesti főpolgármester-választástól.

Vagy egy további példa: Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője azzal borzolja a kedélyeket, hogy ismét megpróbálkozna a vasárnapi boltzár keresztülvitelével. Amiben a kormány a falig elment, de nem volt értelme annak, hogy ezt tovább erőltesse. Ezért visszakozott, hiszen, ha népszavazásra mégis sor került volna, azt elveszítette volna. Harrach Péter frakcióvezető a szolidaritásról beszél és arról, hogy a vásárlóknak kicsit fel kellene adniuk kényelmükből. Csakhogy nem kis kényelmetlenség feladásáról, hanem igazi tortúra elfogadásáról lenne szó. A bolti kapacitásokat ugyanis Matolcsy ötletére nem engedték bővülni, ő adhatott kivételesen engedélyt a bővítésre, emiatt a boltok nem képesek 6 nap alatt normális szolgáltatást nyújtani. (Vasárnapi boltzár. Mibe kerül nekünk ez a kormányzás? (2). Vasárnapi boltzár: hol a gazdasági kormányzás? 2016. 04. 11.  )

A gesztusokat tehát most is hiába vártam. Vártuk, hiszen biztosan nem kevesen számítottak ilyesmire. Hamar kiderült azonban, hogy a kormány most sem óhajt még az olyan gyakorlatokon sem elgondolkodni, amelyekről korábban, még az első Orbán-kormány idején (1998 – 2002) ezzel ellentétes tapasztalata és határozott véleménye volt. Nem véletlenül, hiszen haszonélvezője lett: emiatt volt az első Orbán-kormány mindeddig a legeredményesebb kormány az ún. rendszerváltás 28 éve alatt. Mindezek alapján egy ideig meg voltam győződre arról, hogy a számára hasznosnak bizonyult gyakorlat elismerése az álláspontja, és még sokáig így gondoltam. Később – a bekövetkezett események és nyilatkozatok fényében – át kellett értékelnem, hogy valóban így gondolta volna. Azt is kétlem, hogy valaha, valóban így gondolta volna.

Fogyasztás, növekedés

Ilyen kérdés volt többek között a fogyasztás, a hozzá szorosan kapcsolódó belső piac, valamint a növekedés szerepe a gazdaságban. Az első Orbán-kormány működése bebizonyította, hogy a belső piac bővülése biztosította a gazdaság gyors növekedését, a bővülés ütemének fenntartását, és ez a növekedés nem veszélyeztette a pénzügyi egyensúlyt. Akkor sem, amikor New Yorkban a Világkereskedelmi Központ, az ikertornyok 2001. szeptember 11-i lerombolása és a gazdaságot is sújtó sokk után a világpiaci konjunktúra-csökkenést a hazai fogyasztásra/felhasználásra összpontosító rásegítő intézkedésekkel kompenzálták. Mégis a miniszterelnök – nyilván környezete állandó duruzsolására – inkább csak elviselte, semmint értékelte a belső piac bővülését és a gazdasági növekedést, és adandó alkalommal homlokegyenest más álláspontra helyezkedett.

2010-ben – anélkül, hogy feltárták volna a helyzetet – az állítólagos túlfogyasztást jelölték meg a Medgyessy-, Gyurcsány– és Bajnai-kormányok által felhalmozott óriási adósság okaként. Holott nyilvánvaló volt, hogy máshol kell keresni az okot. Hogy konkrétan mivel mekkora eladósodás hozható kapcsolatba, azt vizsgálatoknak kellett volna feltárniuk. A nyomok mindenesetre mindenekelőtt a pazarló és sokszor értelmetlen beruházásokhoz vezetnek.  A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben nagy terjedelemben foglalkozom a beruházások hatékonysági kérdéseivel; a 320 oldalból a beruházások és a fejlesztések témáját ilyen aspektusból egyvégtében 55 oldalon tárgyalom. Ezenkívül a fővárosi beruházások lehangoló jellegzetességeivel külön is foglalkozom a fővárosról szóló fejezetben. Itt szó esik Európa egyik legrosszabb beruházásáról, a 4-es metró építéséről, amiről egyébként régóta tudni lehetett, hogy felesleges.

A fogyasztás és/vagy a gazdasági növekedés régóta nem tabu a gazdaságpolitika számára.

 Még Kádárnál kezdődött

Sőt korábban. Ki ne emlékezne Rákosi Mátyás (1892 – 1971) intelmére: ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot! A DISZ kongresszusán fogalmazta meg okosságát: „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna és ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait már az idén csemegevaj és borjúsült formájában elfogyasztanánk.” Az aranytojást tojó tyúkot persze nem is ettük meg, azért sem, mert ilyen nem volt. Sem fogyasztás nem volt, sem aranytojások. És olyan tyúk sem, ami ilyet tudott volna tojni. Egy orosz vicc szerint Sztálin, amikor bekebelezte az észteket, ezt mondta nekik: szovjetek lesztek, nem esztek! (Oroszul az észtet „e” -vel ejtik: esztonyec.)

A fogyasztással és a növekedéssel szembeni gyanakvás több évtizedes múltra tekinthet vissza Magyarországon. Már a Kádár-korszak közepén megjelent a fogyasztással és a növekedéssel szembeni már kezdetben is alaptalan – gyanú, hiszen akkor sem a fogyasztás okozta az eladósodást. Hanem a rossz beruházások és a hibás szerkezetben való növekedés. (A szerkezetet széles értelemben felfogva: nemcsak az ágazati szerkezetre, hanem a termék összetételére, a termékek minőségére, jövedelmezőségére, eladhatóságára stb. is értve.)

Az 1973-as első kőolajpiaci árrobbanásnak (ahogy a második, 1979. évinek is) súlyos következményei voltak a magyar gazdaságra. Nálunk még komolyabb volt a kihívás, mint a fejlett tőkés országokban, hiszen az akkori gazdaságpolitikusok a Szovjetuniótól olcsón és akkor korlátlanul kapott kőolaj feldolgozásával és nyugati exportjával vélték meglelni a magyar ipar dinamizálásának útját. (Ahogy „legfelül” mondták: „út-ját”.) A fejlett országok néhány év alatt alkalmazkodtak a helyzethez, sőt abból elkezdtek profitálni. Nálunk viszont a fogyasztás korlátozásával és a növekedési ütem visszafogásával reagáltak. Nem kívánok most belemenni a részletekbe, ezért tényszerűen a lényegre korlátozódok: érdemi szerkezeti változásokra nem adott a rendszer lehetőséget és/vagy fogalmuk sem volt a döntési helyzetben levőknek, mit kellene tenni, és/vagy nem engedték meggyőzni magukat, és/vagy nem érveltek elég erőszakosan azok, akiknek volt javaslatuk. Így maradt a túlélésre való berendezkedés, a veszteségek lehetőség szerinti minél alacsonyabb szinten tartása. Legalábbis azt gondolták, hogy ez ezzel járhat.

Kádár János (1912 – 1989) ugyan tudta, hogy az életszínvonal folyamatos emelkedése a rendszer stabilitásának alapja, de belement egy rossz kompromisszumba. Kényszerűen meghirdette az életszínvonal megőrzésének politikáját. (Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy egy párhuzamra nem hívnám fel a figyelmet. 2011 óta ismét megőrizzük az életszínvonalat, ezúttal viszont csak a nyugdíjasoknál. Így került vissza a gyakorlatba egy rosszemlékű kádárista vállalás.) És – főleg a kőolaj-árrobbanásra, továbbá az extenzív fejlődés forrásainak kimerülésére, a szovjet kőolajszállítási lehetőségek korlátozott voltára és a szükségszerű átállásra hivatkozva – utalt a növekedés „egyelőre” mérséklődő ütemére. Az életszínvonal megőrzése és a pangás azonban Kádár számára nem igazán volt tolerálható. Egy idő után elfogyott a türelme és a gazdaságban gyorsítani akart. Ez az MSZMP XIII. Kongresszusa (1985) után bekövetkezett. Ekkor termelődött az államadósság legnagyobb része, egyetlen évben annyi, mint korábban évek alatt.

A túlfogyasztás ürügye

2010-ben a „túlfogyasztás” lett az ürügye annak a durva megszorítási hullámnak, ami folytatta Bajnai irányzatát, évekig tartott és ami Bajnai „koncepciójához” hasonlóan vissza akarta venni azt, amit – úgymond – „jogosulatlanul” elfogyasztott a magyar lakosság. Elszámoltatás helyett, átadás-átvételek helyett és elemzések helyett a korábbi szocialista-szabaddemokrata miniszterelnököket megkérdezték: szíveskedjenek megmondani, mi okozta az eladósodást? Egyedül Medgyessy (sz. 1942) nyilatkozott úgy, hogy NEM a túlfogyasztás. Gyurcsány (sz. 1961) és Bajnai (sz. 1968) viszont örömmel választották a számukra jobb változatot: ők a túlfogyasztásra hivatkoztak. (A túlfogyasztás túlélő mítosza, 2010. 11. 14. Matolcsytól Matolcsyig. ) Mindenkinek tudnia kellene, hogy ez a „túlfogyasztás” nem létezett. Elég csak belegondolni, milyen körülmények között élt akkor is a magyar lakosság többsége. A belső piacot tehát korlátozták, de az árukat el kellett valahol adni. Így aztán az általuk addig (joggal) bírált exportorientációból rövidesen exportkényszert csináltak. Ismét bemutatva azt, hogyan lesznek tévutakból kényszerpályák. (Többek között erről, illetve az ezért felelős körről írtam egyik könyvemet: Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.  Van még néhány példány, az érdeklődők keressenek meg blogomon keresztül. Bár a megjelenés óta 8 év telt el, az, ami ott szerepel, nagyrészt még mindig aktuális. És kordokumentum arról a korról, amiben élünk. Rávilágít arra is, miért járunk évtizedek óta körbe-körbe.)

Korábban másként gondolták, mint mondták

Arra persze több jel is utalt, hogy másként gondolják, mint ahogy akkor, az első Orbán-kormány alatt nyilatkoztak. Ennek több oka van: a felkészültségtől, a gazdaságpolitikai folyamatok és összefüggések meg nem értésétől és a rögzült dogmatikus gondolkodástól egészen a gazdaságpolitikai kockázattól való mániákus félelemig. (Erről is olvashatnak a Kényszerpályákban.)

A fogyasztással és a gazdasági növekedéssel kapcsolatos gyanakvás 1998-ban, sőt már a kezdet kezdetén tapasztalható volt akkor, amikor az ellenzék kampányba kezdett a növekedés leállításáért. Kevésen múlt, hogy ebbe a kormányfő nem ment bele, viszont nagy feszültségeket okozhatott nála, hogy ezt tette. Gyanakvásán a bíztató eredmények sem változtattak. Álláspontjuk nyílt beismerésig 2010-ig vártak, ellenzékben eddig nem jutottak el. Ugyanakkor a Medgyessy– és a Gyurcsány-kormány tragikus eladósodása és Gyurcsány bukása erősíthette gyanakvásukat, hiszen rögzült és felszínes ismereteik alapján automatikusan a fogyasztást és a növekedést hibáztatták.

2010-ben nem volt érdemi átadás-átvétel, nem folyt elemző munka, nem ott keresték az eladósodás magyarázatát, ahol kellett volna. Az utóbbi években megint megindult a gazdasági növekedés (2014-ben, majd 2016-tól ismét), amire óriási szükség volt. A növekedéssel és a fogyasztással szembeni gyanakvás annak ellenére fennmaradt, hogy a pénzügyi egyensúlyt a növekedés és a fogyasztás beindulása természetesen nem veszélyeztette. A 2018-as választás után hamar elfogadta az országgyűlés a költségvetést. Nagy tartalékkal, ami helyes és azzal a megjelöléssel, hogy ez a biztonságos(?!) növekedés költségvetése. Ezek szerint még mindig nem sikerült megszabadulni a növekedéssel szembeni gyanakvástól. Közben viszont a miniszterelnök már régóta azzal kecsegteti a választókat, hogy Közép-Európa és benne főleg Magyarország lesz Európa növekedésének motorja. És hogy 2030-ra utolérhetjük gazdasági fejlettségben Ausztriát. Már most utalok arra, hogy a gazdaságpolitika irányai és módszerei, gyakorlata e céllal éppen, hogy ellentétesek. Erről részletesebben majd később lesz szó.

Most kanyarodjunk vissza az első Orbán-kormányhoz és szemléletéhez. 2008-ban, a Járai Zsigmond pénzügyminiszter „megakadályozott” adóreformja c. anyagban (http://szabadibela.hu/2008/01/jarai-zsigmond-penzugyminiszter-megakadalyozott-adoreformja/) is írtam erről. Ebből idézek néhány bekezdést:

„Kétségtelen, hogy programunk sok eleme hasonló volt, mint a Fideszé lett, a Fidesz ugyanis programjával másfél évvel később lépett a nyilvánosság elé. A koalíciókötésnél számunkra az volt a fontos, hogy a nagymértékű hasonlóság elvileg megkönnyítette a megállapodást. De hamar kiderült, hogy mennyire más lehet egy párt választási programja és kormányprogramja. A Fidesz személyzeti politikája is azt tükrözte, hogy féltek a változtatástól és nem is igazán hittek benne. Nem Járai (sz. 1951) volt a Fidesz első jelöltje a pénzügyminiszteri posztra, hanem egy, a más pártoknál szokásos fiskális szemléletet képviselő személy. A Fideszben tehát és főleg Orbán Viktornál (sz. 1963) és közvetlen környezetében a nagy mértékű óvatosság és a félelem a kockázatosnak érzett, pontosabban a valójában általuk megítélhetetlen lépésektől továbbra is fennmaradt. Fogalmuk nem volt, mit tegyenek. Még a gazdasági növekedéstől is féltek.

Ez a már megalakult kormány működése alatt is beigazolódott. A választásokon vereséget szenvedett, azonnali revánsra készülő ellenzéki pártok, bizonyos befolyásos szakemberekkel megtámogatva és a külföldi médiát és befektetőket megdolgozva majdnem rákényszerítették a kormányt, hogy hűtse le a gazdasági konjunktúrát, állítsa meg a gazdasági növekedést. Azzal riogattak, hogy a növekedés kikezdi a nehezen elért egyensúlyt és újabb gyors eladósodás következik be, amit a külföldi tőke nem lesz hajlandó finanszírozni. Ezért is teszik meg figyelmeztetéseiket. A lakosság pedig nem lesz hajlandó eltűrni a szükségszerűen újra kezdődő megszorító intézkedéseket. A nyomást azzal is fokozták, hogy elküldték a kormányhoz az MNB akkori elnökét: magyarázza el, mekkora lesz a katasztrófa. Surányi György (sz. 1954) olyan hatásosan mondta ezt el, hogy a kormány ülése elé került a kérdés: le kellene hűteni a konjunktúrát, meg kellene állítani a kibontakozó gazdasági növekedést. Többen, a miniszterelnök is közel álltak e javaslat elfogadásához. Mindössze ketten voltunk, akik ennek az ellenkezőjét képviseltük.

Én kezdtem. Elmondtam, hogy mit ígértünk a programunkban és hogy valóban hiszünk annak helyességében. Most végre kipróbálhatjuk, hogy kiszakadhatunk-e abból az ördögi körből, amiben a magyar gazdaság volt. Ha nem hiszünk elemzéseinknek és előrejelzéseinknek, akkor is felmerül a felelősségünk. Ha ugyanis most lefékezzük a gazdaság bővülését, évekig nem számolhatunk azzal. Pedig gazdaságunk bajait csak érzékelhető gazdasági növekedés mellett lehet orvosolni. Járai Zsigmond volt a másik kormánytag, akin múlt, hogy nem mondtunk le a lehetséges bővülésről és eredményekről.

A kormánydöntés meglepte az MNB elnökét, olyannyira, hogy szándékával ellentétben eszközt adott az Orbán-kormánynak többletforrások megszerzésére. Surányi György azt javasolta, hogy a kormány tervezze alá az inflációt, ezzel tompítsa a bekövetkező pénzügyi egyensúlyhiányt. Ebből viszont hatalmas többlet lett, amit Orbánék tulajdonképpen a költségvetésen kívül, a parlament felhatalmazása nélkül költöttek el.

A kilátásba helyezett pénzügyi csődtől való félelem miatt folytattak évekig általában nagyon szigorú pénzügyi politikát. Ez persze nem jelentette azt, hogy szűken vett önmagukhoz is ilyen következetesek lettek volna. Ugrásszerűen nőtt a Stumpf István (sz. 1957) kancelláriaminiszter által menedzselt MEH költségvetése, hatalmas összegeket adtak a millenniumra a kulturális tárcának stb. De nem engedték meg, hogy az adórendszer átalakítása, kisebb adóterhek bevezetése megtörténjen. És igen szűkmarkúak voltak a többi tárca költségvetésében. Aztán amikor látták, hogy oktalan a félelem, igazán nagy költekezésbe fogtak. Ennek az egyik iránya a Széchenyi Terv pénzköltése (pénz-szórása?) volt. A pénzügyi fegyelem fellazulása egybeesett a „kisgazdátlanítással”, a „homogén kormány” kialakításával.

A Debreczeni–Bogár duó meglepetései

Debreczeni József (sz. 1955) Orbán Viktorról írott könyvében is szerepel ez a történet. Forrása: Bogár László (sz. 1951), a MEH általános politikai államtitkára. (Ott több is volt, Stumpf igazi helyettesét jelölték az általános jelzővel.)

Bogár László ki mindenkit oktatott?

Bogár lehetett Debreczeni fő információs forrása, aki mindent – egyébként nagyon olvasmányosan – kételkedés nélkül közreadott. Azonban kevés olyan leírás van, ami egybeesne ismereteimmel és tapasztalataimmal. Azt nem vitatom, amiről esetleg nem volt tudomásom és egyébként beleillhetett a képbe. Ilyen új elem az, hogy 1998 –1999 fordulóján Lengyel László kért (és kapott) több alkalommal is kihallgatást Stumpf Istvántól. Lengyel (sz. 1950) állítólag megpróbálta rábírni Stumpfot, hogy hasson Orbánra, mert a kormánynak nincs más választása, mint a megszorító csomag.

Az viszont ellentétes ismereteimmel és tapasztalataimmal, hogy Orbán Viktor ennek a nyomásnak makacsul ellenállt volna. Amikor egy kormányülésen találkoztam ezzel a kérdéssel, a beletörődést érzékeltem. Rajta is és másokon is. Az, hogy végül is volt, aki kiállt a növekedés folytatása mellett, éppen ez a valaki egyúttal terhet rakott a vállára. Az is érdekes, hogy a könyvben idézett interjúban annak egy részét mondja el a maga nevében, amivel én élénk emlékeim szerint megállítottam a készülő visszavonulást.

Amivel Bogár közlése alapján Debreczeni később folytatja, megfelelhet a valóságnak. Eszerint Orbán hónapokig szorong a döntés miatt. Az viszont megszépítése a történteknek, amit ezután ír. Egy informátor szerint őszre kiderült, hogy érdemes volt nem meghátrálni. A gazdaság kibírta(?!), nem volt szükség megszorító intézkedésekre. Maga Orbán is interjút adott az eseményről, ahol eléggé eltér a történtektől. Elmondja, hogy sokak véleményét hallgatta meg, a kormány ugyanakkor kimarad a felsorolásból. Majd jön valami ahhoz hasonló, amit én mondtam el. Szerintem nem volt mit kibírnia a gazdaságnak, annál is inkább, mert így tudta folytatni a megkezdett növekedést.

El kell gondolkodni azon, milyen szakértők vették körül a miniszterelnököt, ha ez nem volt egyértelmű. Itt ugyanis nem valamiféle hőstett történt. Ha mégis így állítják be, akkor az azt jelenti, hogy sok mindent nem értenek meg a gazdaságban. Emiatt nyilván nagy volt a szorongás, ami miatt később Orbán a növekedés melletti kiállást igyekezett elkerülni. A történet viszont kiretusálódott az emlékezetből, mivel azt hallani, hogy évekkel később, csak a mostani kormányzás idején sikerült először meggyőződni arról, hogy lehet növekedni és pénzügyi egyensúlyt tartani. Holott az első Orbán-kormány idején ez már megtörtént. És hogy a növekedés és a pénzügyi egyensúly nem egymást eleve kizáró célok, azt a megszorítások addigi mélypontján, 1995-ben az Alternatív gazdaságpolitikában már bemutattam. (20 éve történt. Az alternatív gazdaságpolitika meghirdetése, 2015. 12. 21. )

Debreczeni József könyve számos olyan – minden bizonnyal Bogártól származó – információt tartalmaz, ami számomra, aki igen gyakran vettem részt a kormányüléseken, az ún. informálisokon szinte mindig én, minimum meglepő. Ugyanakkor olyannal is találkoztam, amit én is sejtettem. Az előbbi csoportba tartozik az, hogy 1999 áprilisában, az ún. informális szentendrei kormányülésen a miniszterelnök a következő évi költségvetés előkészítő megbeszélésén a Surányi –­ Chikán ­­– Járai trióval szemben először vetette volna be a Bogár LászlóMatolcsy György – Mellár Tamás hármast. Erre nemcsak nem emlékszem, hanem több oknál fogva elképzelhetetlennek is tartom. A miniszterelnök mindig ügyelt arra, hogy a meghívottakat külön ültesse, egy ún. szamárasztalhoz. Surányi is itt ült, Mellár (sz. 1954) is, ha illetékességi körükben kérdeztek tőlük valamit. (A MEH államtitkárai is, kivéve, ha Stumpfot Bogárnak esetleg helyettesítenie kellett volna.) Szimpátia Chikán (sz. 1944) és Surányi között volt, míg Járaival egyikük sem szimpatizált és nem is dolgozott össze. A költségvetés a kormány területe és nem az MNB-jé, ez utóbbival legfeljebb konzultáltak. A kormányfő valósággal kiütést kapott Mellár Tamástól, ellenszenve kifejeződésének tanúja voltam. Chikán nem tűrte volna el, hogy Matolcsy az ő álláspontját cikizze. Mellár nem volt költségvetési szakember, politikai gazdaságtan oktató volt. Hogy hogyan kerülhetett bele a kötetbe ez? Nyilván Bogár saját magát akarta reklámozni és két barátját is belekeverte.

Ami viszont – részbenelképzelhető, az a következő történet. Debreczeni ír arról is, hogy ez után a szerintem meg nem történt esemény után a miniszterelnök állítólag szobájába kérette Bogárt, Matolcsyt és Mellárt, akik attól kezdve rendszeresen részt vettek közgazdasági felkészítésében.

Mellárt elképzelhetetlennek tartom, Bogár is kétséges, Matolcsy leginkább elképzelhető. Az oktatásnak voltak jelei, hiszen begyakorolt és sajátságosan semmitmondó közgazdaságinak szánt mondatokkal érkezett egyes témákban a miniszterelnök a kormányülésre. Debreczeni-Bogár szerint a kormányfő – „rendkívüli ambícióval, szorgalommal és eredménnyel” – nagyon hamar elsajátította a költségvetési politika és egyáltalán a gazdaságpolitika tudományát. Ennek eredményeként a magyar kormányok történetében először a költségvetést és a gazdaságpolitikát a miniszterelnök határozta meg. Ebből az jön le számomra, hogy a miniszterelnökbe beleplántálták azt, amit az oktató(k) el akartak érni. És vele mondatták ki azt, ami nekik állt érdekükben. A minisztériumokat kézben tartó, őket ellenőrző, róluk adatokat, legendákat gyűjtő referatúra felállításával és annak élére olyan személy, Szerdahelyi Péter (sz. 1941) állításával, akinek nézetei ellentétesek voltak az első Orbán-kormány hivatalos felfogásával, szintén segíthetett abban, hogy mégis úgy alakuljanak a dolgok, ahogy a MEH élére került politikacsinálók elgondolták.

Következmények

2010-ben Bajnai két nagy hibáját (értékalapú ingatlanadó és lóerőadó) kihasználva került a Fidesz-KDNP kormányra, sőt érte el a mindeddig legnagyobb többséget kétharmadon belül. A KDNP új részvevő volt a pártszövetségben. A Fidesz azonban nem azzal folytatta a gazdasági kormányzást, amivel 2002-ben abbahagyta. A sors fintora, hogy miközben az emberek Bajnai ellen szavaztak, Bajnai nélkül ugyan, de valójában az ő elutasított politikájának számos elemét kapták hosszú évekre. (Legutóbb tavaly a nyugdíjprémium formájában.) Természetesen nem Bajnai találmányaként, ötleteként vagy éppen izzadmányaként, hanem úgy, mintha az Matolcsy ún. nem konvencionális gazdaságpolitikája lenne. (Politikai helyzetkép (8). Bajnai ma is a kormány “szellemi” háttere, 2018. 01. 14. ) Van persze Bajnaihoz képest néhány eltérés is.  Bajnai pl. nem akarta rontani a forintot, sőt stabilizálta 2009-ben, 2010-től viszont az amúgy is alulértékelt forintot elkezdték lefelé nyomni. Még a személyi jövedelemadó csökkentésének ötlete is Bajnaitól, illetve a liberálisoktól származik. A járulékcsökkentés ideája csak félig, hiszen az első Orbán-kormány már korábban alkalmazta. – A Bajnai-kormány jövőre csökkenteni akarja a járulékokat és a személyi jövedelemadót. Ezt jó iránynak tartják? – kérdezte a Blikk újságírónője, Fodor Bori Orbán Viktortól egy 2009 júniusában készült nagyobb interjúban.

A növekedés és a fogyasztás kérdésében Matolcsy hajlamos volt időnként homlokegyenest ellentétes álláspontot elfoglalni. Az Antall-kormány államtitkáraként dinamizálni akart és ellenezte a sokk-terápiát, szembe is került Rabár Ferenc (1929 – 1999) pénzügyminiszterrel. Mindketten mentek. Megalapította a Növekedéskutató Intézetet, ami elvileg arról szólt, hogyan lehetne növekedés. 1998-ban a Fidesz gazdaságpolitikai főszakértőjeként azzal tette magát ismertté, hogy választási győzelem esetén évi 7 százalékos növekedést ígért. 2001-ben a belső keresletet élénkítő programokkal mentette meg a gazdasági növekedést. Kívül rekedve a kormányzáson, a szabadelvű piacgazdaságról értekezett. 2010-ben egyformán fontosnak tartotta az exportot és a belföldi piacot. Majd előállt azzal, amiről sokan nem tudtak és amiről addig nem beszélt: azzal kezdett büszkélkedni, hogy a Fordulat és reform c. brosúra egyik szerzője volt. Ami bár nem programnak készült, de mégis a növekedésellenesség, a fogyasztásellenesség és a gátlástalan tabudöntögetés, valójában értékrombolás fogalmazványa lett. A Fordulat és reform mindent jogosnak tart a termelés versenyképessége és főleg a termelő beruházások érdekében: a munkahelyek felszámolását, a forint értékvesztését, a fogyasztás durva korlátozását. Az irányok sikertelenségét a szerzők általában azzal magyarázzák, hogy nem eléggé következetesen, tehát keményen és erőteljesen (erőszakosan) ültették át a gyakorlatba. A kiadványt Pozsgay Imre (1933 – 2016) rendelte és menedzselte. (Pl. Fordulat és reform? Felgyorsulva a tévúton!, 2012. 07. 16. )

Matolcsy rendkívül keményen alkalmazta a megszorításokat, új adókat vezetett be és a régieket emelte. Elérte az egyébként is alulértékelt forint folyamatos leértékelődését. Az áfakulcs Bajnai alatt 20-ról 25 százalékra nőtt, Matolcsynál ez még tovább, 27-re. A további emelést – egészen 35 százalékig – az EB megakadályozta. Ennek pótlására más megszorításokra került sor: így például bevezették a pénz használatának adóját, a tranzakciós illetéket. Hosszan lehetne még sorolni, de ilyen intézkedésekről egyébként is lesz még szó. Mindenesetre az általánosabb jellegű elvonások kiegészültek egyes régetekre és csoportokra összpontosító elvonásokkal és jövedelemátcsoportosításokkal. (Ahogy már említettem és amiről több elemzést is készítettem, pl. a nyugdíjasok, a devizahitelesek terhére.) Az EU, Németország és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megszorításokat vártak el, ezt a „szelet fogta be a vitorlájába” Matolcsy. Ha úgy vélte, valójában úgy saccolta, vagy csak úgy mondta az EB, hogy nem marad az ország a hiánycélon belül, akkor kormányunk készséggel felajánlott újabb megszorításokat. Ebben szerepet játszott a több évtizedes félelem is a pénzügyi mutatók nem teljesítésének vélt következményeitől. Továbbra is túl van biztosítva a pénzügyi egyensúly, ami szintén sokba kerül és feleslegesen az országnak.

Néhány év múlva megint előkerült a nagyon gyors növekedés ígérete. És az, hogy Magyarország lesz az EU motorja és belátható időn belül utolérjük Ausztriát. Ez azonban nyilvánvalóan más gazdaságpolitikát igényelne.

 Durván visszaütött

2010-től a fogyasztás erőteljes korlátozása, amit ráadásul egy háborús veszteséggel felérő óriási visszaesés után folytattak eltökélten, ahogy az várható volt, a gazdaság néhány éves pangásához vezetett. Sőt a termelés visszaesését sem sikerült elkerülni. Nem csoda, hiszen a belföldi piacot, a keresletet és a fogyasztást érte brutális csapás.  Hogy mekkora volt az egy főre jutó reáljövedelem visszaesése, nem feltétlenül tudjuk megítélni. A vonatkozó néhány évvel ezelőtt publikált KSH idősorokban ugyanis visszamenőleg számtalan változtatást tettek. Ez az utólagos változtatások gyakoriságát és mértékét tekintve sajátosan magyar jelenség. Mondhatni, a magyarországi állapotokhoz képest is szokatlanul sokat változtattak. Más országokban is előfordul ilyen, de sokkal ritkábban és kisebb mértékben. Pl. az egy főre jutó reáljövedelem adatok korábbi változata szerint 2009-ben 4,4 százalékos volt a visszaesés, 2010-ben pedig még ennél is nagyobb: 4,6 százalék. Ez elég jól kifejezi a 2010-ben ismét lendületet kapott megszorítások hevességét. Az új változat szerint viszont 2009-ban 5,4 százalék volt a visszaesés, 2010-ben viszont ennek még a fele sem: 2,3 százalék. Így nagyon nehéz elemezni, és nem szabadul az elemző attól az érzéstől, hogy netán elképzelésekhez alakítják utólag az adatokat.

Éveket vesztegettünk el: a termelés 2005-ös színvonalát csak 2014-ben, tehát 10 év alatt is alig haladtuk meg. Az EU 10 újonnan csatlakozott országa közül Magyarország érte el a leggyengébb eredményt: növekedése a 10 év alatt nagyjából egytizede(!) volt Lengyelországénak. (Ezek az adatok viszont legalább utólag nem „korrigálódtak”.)

A megszorítások mértékét érzékelteti, hogy a Bokros-csomag negatív hatása a növekedésre mindössze egy évig tartott. 1996-ban stagnált a termelés: 0,2 %-os volt a növekedés. 1997-ben viszont a GDP volumene már 3,1 %-kal nőtt, 1998-ban pedig már 4,1 százalékkal. (Növekedési ütemek a második Orbán-kormány alatt: 0,7 % (2010), 1,7 % (2011), -1,6 % (2012), 2,1 % (2013).)

A kormánynak a mostani választási siker után különösen el kellene gondolkodnia számtalan olyan ellentmondáson is, amit önmagának is érzékelnie kellene. (Nagyrészt ezekről szól az anyag, ezért erre itt most nem hozok példát.) Hatáskörébe, sőt működőképességébe tartozó anomáliákra kellene reagálnia. A hallgatással ugyanis azt fejezi ki, mintha ezekben nem látna gondot. (Pl. margitszigeti fakivágások, Valsartan-botrány. A vasárnapi boltbezárás ötletének ismételt lebegtetése a KDNP részéről stb.) Sajnos a kormány látnivalóan nem mutat hajlandóságot arra, hogy figyelembe vegyen olyan elemzéseket, bizonyításokat, következtetéseket, amelyek segítenének sokkal sikeresebbé válnia. És az országnak abban, hogy gyorsabban és kevesebb erőfeszítéssel haladjon előre. Gyorsabb lehetne a gazdaság növekedése és elkerülhetnénk jelentős veszteségeket. A párbeszéd korlátozottságának nyilván negatív következményei voltak a „választás (18)”-ra és bizonyára következményei lehetnek a közelgő önkormányzati és európai parlamenti választásokra is.

Koalíciót nem akar/tud kötni

A kormánypártok nem akarnak, de a közelmúlt és a jelen választékát figyelembe véve nem is tudnának, nem lennének képesek koalíciót kötni. Ezért a dupla vagy semmi érvényesül itt is. Ha nem lenne elégséges szavazatuk, akkor nem tudnának kormányra kerülni. Arra meg végképp nem képesek hosszú ideje, hogy akkora bázist hozzanak létre, ami elegendő lenne a nyugodt és stabil kormányzást biztosító kétharmadhoz. 2010-ben a segítség kívülről jött: Bajnai Gordon „ügyessége” biztosította a nemzeti összefogást. Főleg az ingatlanadón bukott Bajnai ekkorát. Érdekességként most is megemlítem, hogy Matolcsy György egyik kiadványában, a Jövőképben – ahol még a kiadvány címe szerint Matolcsy szabadelvű gazdaságpolitikát akart –, lelkesen üdvözölte az értékalapú ingatlanadót.

„A Jövőkép (Matolcsy 71. vitairata) az  ingatlanadó parlamenti elfogadása után hitet tett az értékalapú ingatlanadó mellett. (A tanulmány írásában olyan „tekintélyek” vettek részt, mint Bogár László, Gazsó L. Ferenc, Járai Zsigmond, Kopátsy Sándor, Lentner Csaba, Mellár Tamás, Nógrádi Zoltán, Papanek Gábor, aki a GKI elnök, Vértes András helyettese. (Vértes neve MSZP-s kormányzati kapcsolatai miatt felmerült Gyurcsány utódjaként.) Aztán Töröcskei István stb.) (Politikai helyzetkép (8). Bajnai ma is a kormány “szellemi” háttere. 2018. 01, 14. . )

Ezt az álláspontot később Orbán Viktor – miután nyilván alaposan tájékozódott – felülbírálta. Politikai érdekét ismerte fel, egyébként most is ezt kellene tennie. Ilyen szuverén döntéseket várnék el a miniszterelnöktől ma is gazdaságpolitikai kérdésekben. Folytatva a sort, 2014-ben a rezsicsökkentésnek volt nemzetegyesítő szerepe. 2018-ban pedig a nemzeti szuverenitás megőrzésének.

A választás (2018) tanulsága

A 2018-as választásokon tehát győzött a Fidesz–KDNP pártszövetség. A kétharmados győzelem azonban – mint láttuk – nem könnyen született meg. A Fidesz-KDNP a 2016-os népszavazáshoz képest legalább 500 ezer szavazatot veszített. Jövőre ismét választások lesznek (önkormányzati és európai parlamenti választások). Ezek kimenetelének szintén nagy a tétje.  Az önkormányzati választások közül főleg a budapestinek, aminek eredménye az országos politika mozgásterére is évekig jelentős, akár döntő hatással lesz.  A kormánypártok kampányának egyik „lába” biztosan továbbra is az illegális és tömeges migráció kezelése, voltaképpen az ország szuverenitásának megvédése lesz.

Már eddig is érintettük, hogy a kampányban itt is érdemi korrekciókra lenne szükség. Még inkább a migráción kívüli, tehát a többi lehetséges kampánytéma körében. Az országgyűlési választás (2018) tapasztalatai visszaigazolták azt a feltételezést, hogy a több „láb” sokkal eredményesebb lenne a sikeres kampány szempontjából, ráadásul a migrációs álláspontot érő méltatlan támadások egy részétől segítene megszabadulni. Ezek között a „lábak” között olyan gazdaságpolitikai célnak/céloknak kellene szerepelnie/szerepelniük, amelyek az ország szempontjából lényegesek, az emberek széles tömegeit érintik és érdeklik. És népszerűségük független attól, hogy kinek mi a pártpreferenciája.

Magától értetődik, hogy az ilyen célok elérése NEM okozhat más tömegeknek vagy csoportoknak súlyos érdeksérelmet.  A célokra hivatkozva nem szoríthatják őket háttérbe, ők nem maradhatnak ki az előrehaladásból.  És főleg nem vehetik el tőlük a másoknak juttatni szándékozott pénzeket. Nem lehet éveken, sőt évtizedeken át folyamatosan újraelosztani azt, ami létrejött. Ezt már régen be kellett volna fejezni.  És nem csak a választások érdekeire tekintettel. A keresztfinanszírozás közgazdaságilag is nagyon hátrányos, hiszen így nem lehet megállapítani azt, hogy mi mibe kerül, mi mennyire jövedelmező vagy ráfizetéses. Igaz, a keresztfinanszírozás előnyös lehet annak a politikusi csoportnak, amelyik éppen az átláthatatlanságot szereti és a zavarosban halászást. (Ld. a most is idézett és e részre is vonatkozó mottókat!)

A rövidtávú érdeken kívül hosszabb távú és tartós érdek is szükségessé teszi, hogy a főbb gazdasági problémákat és kihívásokat és azok megoldását – egymással való összefüggéseikben is – átgondolja a kormány.  Ennek már régen meg kellett volna történnie. És ebbe olyan szakértőket is be kellene vonnia, akik jól ismerik a nemzetgazdaságot és elemzéseikre épülő gondolataikkal képesek lehetnek valóban új pályára állítani a magyar gazdaságot és normatív alapokra helyezni annak működését. Ebben tehát elméleti és gyakorlati tapasztalataik vannak. 20 éven át dolgoztam kutatóként az akkor a „táborban” egyetlen gazdaságkutató intézetben, ahol nagyrészt hasonló feladatokkal foglalkoztam. Egy későbbi kormánypárt gazdaságpolitikai kabinetjének elnökeként 1995-ben készítettem el a mindeddig első és egyetlen alternatív gazdasági programot. Az azóta bekövetkezett változások és állapotromlások miatt ezt nyilván aktualizálni kellene, de főbb irányai és megállapításai ma is helytállóak. 2010-ben könyvet jelentettem meg, amiben a főbb gazdasági kérdésekkel kapcsolatos dilemmákat jártam körül. Ma is rendszeresen hozzáférhetővé teszem kutatásaim eredményeit.

A „rendszerváltásról”

1990-ben a kerekasztalt körülülő pártok megegyeztek abban, hogy nem lehet a kibontakozásra semmilyen receptet megfogalmazni. Hiszen – mint mondták, – még soha nem került szembe ország olyan kihívással, mint ami a szocializmusból a kapitalizmusba való visszaalakulás jelent. Majd becsörtettek a gazdaságirányítás vezető posztjaira és a Fordulat és reform c. ál-liberális brosúrát tették ki maguk elé az asztalra. Abban főleg azt vették észre, hogy bármihez hozzányúlhatnak. Az évek teltek, a rombolás előrehaladt, és közben nem akarták látni, hogy több olyan ország is akadt a környezetünkben, amelyek számára az átalakulás feladata nem jelentett ekkora akadályt. Ők nem jártak be hozzánk hasonló rögös utat, valójában körutat. Hiszen ez az út nem valahova vitt el, hanem körbe vitt. Ürügyként az eladósodásra hivatkoztak, de azért sikerült újra katasztrofálisan eladósítani az országot. Az ezzel kapcsolatba hozható három volt kormányfő (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai) között nem könnyű rangsorolni hozzáértésük, kormányzóképességük, valójában kormányzásra való alkalmatlanságuk, felelősségük, valójában felelőtlenségük szerint. Nemcsak azért, mert mindhárman rendkívül büszkék ma is „teljesítményükre”. Szanyi Tibor is büszke, sőt „az ezeréves magyar államiság valaha volt legsikeresebb nyolc évének titulálta ezt az időszakot.” (Akié (virtuálisan) a múlt, azé a jövő?) A videón 16:59-től hallható ez az abszurdum.” A megszólalás eleje így hangzik (utána még jönnek tirádák): „„Van egy mondatom, ezt még élő ember nem tudta megcáfolni. 2002 és 2010 között ez az ország többet fejlődött, mint történelmének ezer éve alatt, bármelyik másik egybefüggő nyolc esztendőben.”

Hatalmas fejmosást kapott az MSZP-s nagyágyú az ATV-ben, 2012. 10. 15.

„A második Gyurcsány-kormány hatalmas leszakadást hozott. Magyarországot ugyanis két válság sújtotta: előbb csak a saját – kormányunk által „összehozott” – válság, aztán ehhez jött a világgazdasági válság.  Ha 2006-ot is ide számítjuk, amikor még 3,9 százalékot sikerült nőni, az elmaradás növekedett. Lengyelország ebben az évben 6,2 százalékkal nőtt, Szlovákia pedig 8,5 százalékkal! 2007-ben megállt a magyar növekedés (100,1 %), Lengyelország viszont 6,8 százalékkal nőtt, Szlovákia pedig 10,5 százalékkal! Jött 2008, amikor a magyar gazdaság stagnálás közeli eredményt produkált (0,9 százalékkal bővült), a lengyel gazdaság viszont 5,1, a szlovák pedig 5,8 százalékkal! Majd a 2009. év, ami közös volt Bajnaival. A további megszorítások következménye 6,8 százalékos visszaesés volt. A szlovák gazdaság is visszaesett, mégpedig 6,7 százalékkal. A lengyel viszont még a válság mélypontján is nőtt 1,6 százalékkal! (Rendszerváltó kormányok teljesítménye, 2011. 11. 18.)

Medgyessyt pedig ebben az öndicsérő, büszke ítéletében erősíti, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Medgyessyt a kormány nevében kitüntette… (Szijjártónak ez a „megnyerési” akciója sem jött be, Medgyessy ugyanúgy megtámadta a kormányt, ahogy a kormánydelegációkba benyomott Kóka is, vagy Eörsi Mátyás stb.)  A Medgyessy-kormány különben egyike annak a két kormánynak, amelyiknek 1990 óta sikerült közelebb vinni Magyarországot az európai átlagos fejlettség színvonalához. Viszont az első Orbán-kormánnyal ellentétben, ahol nagyon rendben volt a pénzügyi egyensúly, már a Medgyessy-kormánynál megugrott az adósság. Ezzel Medgyessy lett a példa lett arra, mennyire kockázatos a növekedés. (Pedig inkább arra volt példa, mennyire kockázatos volt Medgyessyből miniszterelnököt csinálni…)

Legalul közöttük talán Bajnai van, aki beleszeretett a megszorítások gátlástalan alkalmazásába és össze-vissza csapkodott. Dicsekszik azzal, hogy megtalálta a megoldást. „Harmadik kötetemnek először az A jövő történelme címet szántam, annyira meg voltam győződve arról, hogy a következő négy évben kevés érdemi változás lesz, tehát mintha előre megírnám a történelmet. Az, ami a végül a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvben szerepel, akár ma is elhangozhatna, még a közönség, a hallgatóság is lehetne hasonló. Ezt írtam 2010 eleji helyzetről: „A kormány (Bajnai-kormány. – Sz. B.) viszont nem lát más lehetőséget, mint a további és hasonló megszorításokat. Fel sem vetődik benne a válságokért való felelősség. A válság, helyesebben a válságok – egyik a másik után – biztosan csak úgy jöttek… Sőt ezek „kezelése” a fölényünket bizonyította.”

Bajnai kisikolásoknak magyarázza

„Bajnai Gordon 2010 februárjában kisiskolások előtt elmondta, hogy a válságban (itt bizonyára a világgazdasági válságra célzott) a magyarok építhettek „arra a dologra (Sic! – Sz. B.), amiben nagy előnyük van másokhoz képest: nekünk van rutinunk a válságkezelésben. (Inkább a válságok „összehozásában” van. – Sz. B.) Szemben mondjuk a nyugat-európaiakkal. Hogy pontosan tudjuk, amikor egy ilyen ránk köszönt, akkor nincs idő tétlenkedni, nagyon határozottan és nagyot kell lépni.” Ebben sajnos nincs hiány (példátlanul durva megszorításokra került sor) és láthatóan nincs megállás: egyik ötletszerű és értelmetlen megszorítás követi a másikat.

Képességeit mutatja, hogy bár bő kétharmados győzelemhez sikerült juttatnia gátlástalanságával és ügyetlenségével ellenfeleit, 2014-ben ismét megpróbálkozott kormányra jutni: ugyanazzal a frazeológiával.  2014-ben Bajnai azzal kampányol: „Fájni fog! Hogy utána sokkal jobb legyen!”

Az egykori miniszterelnök, hívei azonban nem kérik számon Bajnaitól, miért nem használta fel az elmúlt négy évet valódi megoldások megtalálására, a hozzáférhető anyagok olvasására, a kérdést körbejáró beszélgetésekre. Nem kérik ki maguknak a bejelentést és a felkészületlenséget, hiszen ők sem kíváncsiak arra, hogy tényleg ez lenne-e az irány. Nem gondolják át, hogy igaz-e az, hogy olyan állapotban lenne a költségvetés, ami ezt indokolná, vagy pedig arról van szó, hogy ha a balliberális oldal netán kormányra kerülne, nem akar lemondani a rendkívüli bevételekről? Ráadásul azon sem gondolkoznak el, hogy működőképes gazdasági alternatíva hiányában az ő oldaluknak eleve nem lehet komoly esélye. Az ilyen ügyetlen bejelentések, melyeknek se szeri, se száma, ugyanis az ellenoldalt erősítik. Nem figyelnek fel arra, hogy a saját oldalukon mintha szinte mindent elkövetnének a politikusaik és azért, hogy NE győzzenek.

Hat a több évtizedes agymosás is, ami a megszorításokat, a lakossági áldozathozatalt egyedüli megoldási lehetőségként itatta bele az emberek fejébe. Elfogadják tehát, hogy erre szükség lehet. És azt a valótlanságot is, hogy Orbán Viktor leváltása a lényeg. Hogy hogyan fognak kormányozni, azzal valószínűleg nem is kell foglalkozni, hiszen azt már tudják, „őszintén” beismerték, hogy megszorítani kell. Meg is van, miért: „hogy utána sokkal jobb legyen!” A szadizmust mazochistán fogadják.” (Mindkét idézet forrása: Gazdaságpolitikai szadomazo. „Őszintén”, „nem őszintén”, 2014. 02. 05. .; Bajnai ismét azzal kecsegtet: FÁJNI FOG! Videó.

Gazdasági növekedés

Úgy vélem, érdemes összefoglalni, miért is fontos a gazdasági növekedés. Vannak, akik ideológiai okból nem szeretik a gazdasági növekedést, mert az állítólag a bolygó erőforrásainak gyorsabb kirablásához és kimerüléséhez, a környezet fokozottabb igénybevételéhez és pusztulásához vezet. Ez a leegyszerűsített szemlélet azonban sehova nem vezet. A gazdasági növekedést ugyanis nem szabad azonosítani egyes megjelenési formáival, hiszen lehet azok ellenkezője is. Mások úgy gondolják, hogy elsődleges az adósság felszámolása, a költségvetési egyensúly megteremtése és aztán lehet növekedni. Már 1985-ben, az Alternatív gazdaságpolitikában levezettem, hogy igazi, stabil pénzügyi helyzet csak gazdasági növekedés és bővülő források mellett lehet. És hogy a gazdaságpolitika fontos feladatait nem egymás után, hanem egymással összehangoltan és egyszerre kell megoldani.

2011-ben, a Kérdések a gazdasági növekedésről c. anyagban  ismét elcsodálkoztam, hogy a gazdaságpolitikusok mennyire nincsenek ezzel sem tisztában. A sok hivatkozás és idézés azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen mindent ismét kifejteni; akit részletesebben érdekel, annak viszont módja legyen ehhez hozzájutni, csak meg kell nyitnia a dokumentumot. A hivatkozott anyag néhány megállapítását most is kiemelném:

„A gazdaság egyik legfontosabb mutatója a gazdasági növekedés. Főleg ez teremti meg a forrásokat a beruházásokra és a ki nem elégített fontos szükségletek részbeni kielégítésére, a strukturális változások végrehajtására, a tömeges szegénység felszámolására, hiányzó munkahelyek létrehozására.” Magyarországon azonban mintha elfeledték volna a gazdasági növekedés jelentőségét. Ezen nem változtat az, hogy időnként felmerül, hogy most jön a gyorsabb növekedés, a leszakadás után az utolérés: ezt is meg tudjuk oldani! Az utolérési ötlet kidolgozottsága ugyanakkor több, mint kétséges: semmi nem tudható a mögöttes, ám annál fontosabb részletekről. Pl. mi húzná meg a gazdaságot, melyek e gyors és nyilván fenntartható növekedés feltételei stb. Ennek kidolgozása azért is elengedhetetlen, mert miközben gazdasági felzárkózást hirdetnek, ezt – ahogy már utaltam erre – számtalan ma is tabuként kezelt (új) dogma kifejezetten akadályozza. Hogy mik ezek, arra nemsokára rátérek.

Folytatva az idézést, a gazdasági növekedésnek „különösen nagy a jelentősége egy olyan országban, aminek hatalmas adósságától kellene megszabadulnia, ahol krónikussá vált a költségvetés kiegyensúlyozatlansága, vagy ahol a gazdasági fejlettség alacsony színvonala az előnyös nemzetközi munkamegosztásnak (integrációnak) a gátja. Ezeket a feladatokat nem is lehet érdemi gazdasági növekedés nélkül megvalósítani. Hogy a gazdasági növekedés nincs eleve ellentétben a pénzügyi egyensúllyal, azt a gyakorlatban is igazolta az első Orbán-kormány tevékenysége. Ha viszont a pénzügyi mérlegek hiányait és/vagy az államadósságot pangó (pontosabban pangóvá tett) gazdaságban akarják csökkenteni, az intézkedések, bármiképp is nevezzük őket, tartalmilag csak megszorító intézkedések lehetnek, a gazdaságot előnytelen spirálba viszik.” Akkor is azok, ha nem annak nevezik őket. Az is megszorításra utal, hogy fogyasztásban még annál is távolabb vagyunk a nemzetközi átlagtól, mint a gazdasági fejlettségben. Ugyanez a helyzet a kereseteknél és ma még inkább a nyugdíjaknál.

A gazdasági növekedés lebecsülése magyar jelenség. Az is, hogy nem időznek el a jelentős mértékű visszaeséseknél sem. Pedig a kieső források nemcsak akár világháborús veszteséget jelentenek, hanem az adósságállomány további emelkedéséhez is hozzájárulnak. Nálunk a gazdaság visszaesésében való kormányzati közreműködésben a jelek szerint nincs szégyellnivaló. De tovább idézek az anyagból:

Nincs olyan ország a világon, ahol a kormányok és a gazdaság sikerességét ne a gazdasági növekedéssel mérnék és ahol a gyenge növekedést ne kérnék számon. (…) A létező szocializmus azért bukott meg, mert nem volt képes elérni a gazdaság érdemleges bővülését. Mert képtelen volt a továbbfejlődésre Emlékezzünk, mekkora gondot okozott, hogy az életszínvonalat csak szinten lehetett tartani. Akkor a kis növekedés is nagy probléma volt, amit egy olyan ideológia váltott fel a magyar kormányok többségénél, miszerint a növekedés nem elsőrendű feladat, az egyensúly megelőzi. Holott stabil egyensúlyt csak növekvő gazdaságban lehet létrehozni.” (Kérdések a gazdasági növekedésről, 2011. 10. 16. )

A magyar gazdaság magas növekedésével az utóbbi évtizedekben legalábbis ritkán kápráztatta el a közvéleményt. Jó régről, 1960-tól nézve a bruttó hazai termék volumenének alakulását, kiemelkedő, 10 százalék feletti ütemet egyáltalán nem találunk. 7 százalék körüli növekedés is ritka volt, utoljára 1977-ben volt ekkora a gazdaság bővülése (7,6 százalék). 6 százalék körüli növekedés legutóbb még korábban, 1975-ben volt (6,2 százalék). az 5 százalék körüli növekedés nem volt jellemző ezekben az években. A gazdaság (kismértékű) visszaesése 1960 és 19989-ben is bekövetkezett. 1985-ben 0,3 százalékkal, 1988-ban 0,1 százalékkal csökkent a termelés.  A pangás (tartósan) 1985-től kezdődött; 1987-ben a már említett gyorsítás hozott egy évre növekedést (4,1 százalék).

Az 1960 és 1978 közötti 19 évben az átlagos növekedés 5,8 százalék/év volt. 1978 és 1989 között viszont csak 2,0 százalék/ év. Ez összesen 30 év, aminek az összesített átlaga: 4,2 százalék. Az 1990-nel kezdődött ún. rendszerváltás 28 éve alatt, nagyjából hasonló hosszúságú periódusban a növekedés mindössze 1,8 százalék.

Kirívóan szörnyű az Antall-Boros-kormányok időszaka. Világháborús veszteség érte a magyar gazdaságot: 18,1(!) százalékkal csökkent a GDP volumene. Megjelent a tömeges munkanélküliség, a száguldó infláció, egész ágazatokat szüntettek meg. Óriási megrázkódtatás érte a magyar gazdaságot Bajnai egy éve alatt is, 2009-ben csaknem 7 százalékkal esett vissza a termelés. Emiatt és a további visszaesés, illetve stagnálás miatt a 2005-ös színvonalat csak 9 évvel később, 2011-ben érte el az ország. A gazdasági válság természetesen nemcsak Magyarországot érte, de minket a Gyurcsány-kormány – szó szerint – „előrehozott gazdasági válságban” részesített. A konjunktúrát nem tudtuk kihasználni: riválisaink ekkor tudtak a leggyorsabban növekedni, a náluk később bekövetkezett válság pedig ott általában kisebb kárt okozott. Sőt Lengyelország még ekkor is növelni tudta termelését.

 Növekedési trendek

Felvetődik a kérdés: vajon mi határozza meg az egyes országok fejlődési pályáját? És mi történik a növekedéssel, nagy megrázkódtatások után? Jánossy Ferenc (1911 –  1997) ezt már a múlt század ’60-as éveiben kidolgozta. Elméletét már a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben (73. és 196. o.)  is ismertettem és felhasználtam. (Később két tanulmányomban is foglalkoztam vele.) „Jánossy Ferenc szerint hosszabb időre vonatkozóan is megvan az egyes országoknak az a fejlődési trendje, amit bizonyos anomáliák (háború, válság, forradalom) és nem megfelelő viszonyok megtörnek. De ha a normális fejlődés feltételei helyreállnak, a gazdaság fejlődése felgyorsul, amíg csak a trend vonalába nem kerül. Ettől kezdve ezen a pályán halad tovább.”

A fejlődést először a kőolajpiaci árrobbanások törték meg. Az ún. rendszerváltás még rosszabb körülményeket teremtett. Abból, hogy időnként 4 százalék körül növekedést sikerült elérni, még mindig azt jelzi, hogy a gazdálkodási viszonyok előnytelensége továbbra is fennáll. Nem következett be ugyanis egy ennél tartósan jóval gyorsabb növekedésre való áttérés. Számításaim szerint, ha normalizálódnak a viszonyok és visszatérünk a hosszabb távú tendenciára, akkor a növekedési ütem évi kb. 8 százalék körüli lehetne.

Mindez újabb bizonyíték arra, hogy nem történt meg a rendszerváltás, egy normatív és összefüggő rendszer helyett kapkodó, ad hoc döntésekre, a hatások nem ismeretére és kettős mércére épülő, zavaros viszonyokat szülő rezsim, majd ennek nyomán – egymásnak a stafétabotot átadva – újabb rezsimek jöttek létre. (Politikai helyzetkép (2). Rendszer vagy rezsim?, 2017. 05. 08. ; Politikai helyzetkép (3). A rezsimek jellegzetességei, 2017. 05. 30. )

A szabályokat folyamatosan változtatják, újabban visszamenőlegesen is. Marxista kategóriát használva: a Kádár-rendszer is azért bukott meg, mert termelési viszonyok nem tették lehetővé a fejlődést, az életszínvonal emelését. (Ld. megőrizzük az életszínvonalat.) Ha a teljesítményeket nézzük, a helyébe lépő viszonyok még inkább gúzsba kötötték a gazdaságot és még nagyobb veszteségekkel apasztották azt, ami végül is létrejött.

Ha valóban lett volna rendszerváltás, ha egy működőképes rendszer jött volna létre, a hosszú időre elhalasztott igények kielégítése és a fejlődés korlátainak eltűnése következtében elindult volna a gyors és tartós növekedés. (Ami a gazdaság normális állapota lenne.) „Feltételezésem szerint 2000-re mindenképpen kialakulhattak volna ezek a feltételek, megszabadulhatott volna a magyar gazdaság ballasztjaitól, kibontakozhattak volna a növekedési lehetőségek. Ettől kezdve évi 8 százalékos növekedéssel számoltam, aminek alapján 2000 és 2009 között mintegy 80.000 milliárd forinttal több GDP jött volna létre. (Ez háromszor nagyobb érték, mint a magyar termőföldön a hazai és a külföldi árak különbözete. Tízszer akkora, mint az EU-tól egy ciklusban elnyerhető fejlesztési pénz.)”

Bokros Lajos csúszó leértékelő ma:

Ausztria utolérése

1945 után minden kormány megpendítette, hogy célja Ausztria utolérése. Ezzel mindenki a maga rendszerének fölényét akarta bizonyítani. Ausztria utolérése eddig nem sikerült, még a magasabb növekedési ütemek évtizedeiben sem. Azóta valódi  riválisaink is megelőztek és/vagy utolértek és/vagy megközelítettek.

Ausztria utolérése tehát ambiciózus feladat. Hát még milyen lenne akkor, ha a helyes mutató alapján akarnák utolérni? Mostanában nagy divat lett a GDP-adatokat a valuták vásárlóerő-paritásával összehasonlíthatóvá tenni. A divat mögött nem politikai korrektség, hanem politikai szándék áll: hogyan lehetne az országok közötti hatalmas fejlettségbeli eltérések nagy részét valahogy eltüntetni? Azon keresztül, hogy a valutaárfolyamok alá- és fölé értékeltségét és az árarányok jelentősebb különbségeit eltüntetjük. Van egy másik mutató is, ami a hivatalos valutaárfolyamokkal számítja át az egyes országok értékadatait közös valutára. Mivel globális világban élünk és gazdaságunk is a világgazdaság része, az utóbbi ad egyedül reális képet arról: mennyit állítottunk elő és ezt mekkora árfolyamnyereség növeli vagy árfolyamveszteség terheli. A konkrét számokhoz visszatérve: Ausztria nem egészen 2-szer fejlettebb, mint Magyarország (a vásárlóerő-paritások alapján). Utolérése néhány évtized alatt e mutató alapján majdhogynem hihetőnek tűnik. Persze ehhez is jelentősen nagyobb növekedési ütemnek kellene társulnia: évről évre. Viszont mi értelme lenne egy virtuális helyzet elérésének? Szerintem semmi. Matolcsy tehát hatalmasat tévedett, amikor ezzel kecsegteti miniszterelnökét. A kormányfő nyilván sokkal többet érdemelne, semmint, hogy ilyen téves célokkal hozzák kapcsolatba.

Ha viszont a GDP-adatokat hivatalos valutaárfolyam segítségével tesszük összehasonlíthatóvá, akkor Ausztria már 3,5-szer fejlettebb, mint mi. Ennek a fejlettségnek kb. a fele a forint alulértékeltségéből következik. A már 2010 előtt is alulértékelt forint további leértékeléséért Matolcsy „sokat tett”. Ezzel kiegészítve ún. nem konvencionális eszköztárát. Előbb szó volt arról, hogy Matolcsy egyrészt a Fordulat és reformból táplálkozott, másrészt pedig Bajnaitól vett át lelkesen technikákat. (Még az értékalapú ingatlanadót is átvette, de később Orbán ezt az egyet felülbírálta.) És most azt látjuk, hogy Bokros Lajostól is átvette a csúszó leértékelést. Ez tehát “gazdaságpolitikájának” harmadik forrása. Egyébként csupa KONVENCIONÁLIS (és másutt már – értelmetlensége és negatív  hatásai miatt – többnyire letűnt technika).

A 3,5-szeres osztrák fejlettséget növekedéssel utolérni nem lehet. Ahhoz helyre kell állítani a forint árfolyamát, ami iszonyatos egyéb károkat és veszteségeket is okoz a magyar gazdaságnak és lakosságnak. Az 50 százalék körül alulértékeltség azt jelenti, hogy javainkat leértékeljük, elherdáljuk, elkótyavetyéljük. Az országot kiárusítjuk. Sarkosan fogalmazva: a gyarmatosításnak nyitunk utat.

A következő részben az állítólag nem létező, de mégis valóságos árfolyampolitika negatív hatásaival folytatjuk a témát. A forintot lenyomó árfolyampolitika egyébként nemcsak a megtermelt GDP-t apasztja közvetlenül, hanem közvetve a gazdasági növekedés lehetőségeit is korlátozza. Ha ezen nem változtat és a többi kifogás alá eső „bumeráng-technikát” nem mellőzi a kormány és az MNB, akkor lassan Románia utoléréséről lehet álmodozni.

 (Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.