Berija (24. rész). Breszt-Litovszk és korszakos következményei

A kettővel előbbi részben az események ismertetését 1917 decemberével és a béketárgyalásokkal (Breszt-Litovszk) fejeztem be. Most innen folytatjuk. Az események és következményeik részletesebb bemutatása  azért szükséges, mert a létrejött békeszerződés – bár jogilag rövid ideig volt érvényben – végül is olyan tartós területi átrendezéseket indított el  Európa keleti részén, ami egyik oka lett a második világháborúnak. Breszt-Litovszk áttételes és nagyrészt máig ható következményeiről még a következő folytatásokban is szó lesz, illetve már eddig is szó volt. (Pl. a Vörös Hadseregről, vagy Katynról.) De most még 1917 végén, illetve 1918 elején vagyunk. Lenin javaslatára a delegáció vezetését átvenné Lev Trockij (1879 – 1940), az akkori külügyi(!) népbiztos. Trockij nem örül a feladatnak, mert az nem hálás. De ha húzni kell az időt, akkor belátja, kell egy időhúzó. És erre önmagát alkalmasnak tartja. 1918 legelején javaslatot tesznek: el akarják vinni a tárgyalásokat Stockholmba.

Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója a Vörös téren (Forrás: russian7.ru)

Ismét Breszt-Litovszk

Január 2. A szovjetek kitalálják, hogy nem jó helyszín Breszt-Litovszk, el kellene utaztatni a delegációkat Stockholmba. A németek kategorikusan elutasítják. Január 4. Megérkezik az Ukrán Központi Tanács delegációja.

Január 10. A németek meghívják az ülésre az ukrán delegációt. Vezetője, Vszevolod Golubovics (1885 – 1939) akkor az Ukrán Központi Tanács egyik titkára később többször kerül börtönbe, és börtönben is hal meg. Golubovics nyilatkozatot tesz: Szovjet-Oroszország nem terjed ki Ukrajnára, ezért az Ukrán Központi Tanács önállóan kíván tárgyalni. Ekkor a német delegáció vezetője Trockijhoz fordul: az orosz delegáció akarja-e képviselni Ukrajnát. Trockij tud arról, hogy Ukrajna gyakorlatilag háborúban áll Szovjet-Oroszországgal. Ezért beleegyezik abba, hogy az ukrán delegációt önálló részvevőként kezeljék.

Január 12-én Németország előterjeszti területi követeléseit. Ez még mindig kisebb, mint lesz a végén.

Január közepére teljessé válik a szakadás a szovjet vezetésben. A baloldali kommunisták csoportja, élén Nyikolaj Buharinnal (1988 – 1938) ragaszkodik a német igények elutasításához. Közéjük tartozik a már említett Buharinon kívül Feliksz Dzerzsinszij (1877 – 1926), Karl Radek, Georgij Oppokov (1888 – 1938), Mojszej Urickij (1873 – 1918), Andrej Bubnov (1884 – 1938), Adolf Joffe (1883 – 1927), Nyikolaj Kresztyinszkij (1883 – 1938), Nyikolaj Krilenko (1885 – 1938)), Nyikolaj Podvojszkij (1880 – 1948). Követelik, hogy Szovjet-Oroszország azonnal kezdjen forradalmi háborút a nemzetközi imperializmus ellen… Szerintük a szovjet érdekek nem fontosak, a világ kommunizmusának ügye a fontos. Lenin viszont ragaszkodik a német követelések akceptálásához.

Az ukrán különbéke

Trockij nem foglal állást, szerinte a megoldás az: „nincs háború és nincs béke!” Tehát nem szabad folytatni a háborút, és nem kell békét kötni. „A háborút abbahagyjuk, békét nem kötünk, a hadsereget leszereljük!” (Igazi „reálpolitikus” lehetett. Abban az értelemben is, hogy tovább uszított, olajat is öntött a tűzre a német katonákhoz intézett üzenetével. Ld. alább.)

Németország és Ausztria–Magyarország a szünetet arra használta ki, hogy Ukrajnával befejezzék a tárgyalást. Közben a hadihelyzet súlyosan alakult Ukrajna számára. Max Hoffmann könyve felidézi azt, hogy milyen dilemmát jelentett Ukrajnával aláírni a békeszerződést Breszt-Litovszkban. Az osztrák–magyar delegáció vezetője Ottokar Czernin gróf (1872 – 1932), az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere amikor visszaemlékezett ezekre a napokra, elmondja, hogy még február 7-én is feltették a diplomaták maguknak a kérdést: kié a hatalom Ukrajnában és ki Ukrajna igazi gazdája? Trockij már beszámolt arról, hogy a szovjet egységek elfoglalták Kijevet és egész Ukrajnát és hogy az Ukrán Népköztársaság delegációja nem képviselheti így Ukrajnát a tárgyalásokon. Ugyanakkor az ukránok állították, hogy csapataik tudják tartani Kijevet és hogy Trockij valótlanságot állít

Így aztán február 9-én aláírták a különbékét Ukrajnával. Ebben Ukrajna vállalta, hogy 1918. július 31-ig Németországnak és Ausztria-Magyarországnak egymillió tonna gabonát, 400 millió tojást és 50 ezer tonna marhahúst szállít, valamint margarint, cukrot, kendert, mangánércet és egyebeket. Ausztria-Magyarország pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy Kelet-Galíciában ukrán autonóm területet hoz létre. Amikor aztán a hadihelyzet az ukránok szerint is rossz lett, a központi hatalmak kénytelenek voltak beavatkozni katonailag. Olyan nagy volt az élelmiszerhiány, hogy az pl. Bécsben éhínséggel fenyegetett, ezért mindenképpen be kellett avatkozniuk.

Ahogy aláírták Ukrajnával a békeszerződést, II. Vilmos német császár (1859 – 1941) elrendelte, hogy azonnal adjanak ultimátumot Szovjet-Oroszországnak. Okot adott erre Trockij felhívása a német katonákhoz: „öljétek meg a császárt és a tábornokokat, és barátkozzatak a szovjet csapatokkal!”

Breszt-Litovszk: az egyik szovjet delegáció. Ülnek: Kamenyev, Joffe, Bicenko (a terrorista), állnak: Lipszkij, Sztucsa, Trockij, Karahan (news.tut.by)

II. Vilmos ezt mondta: „Ma a bolsevik kormány közvetlenül fordult csapataimhoz nyílt rádióüzenetben, felkelésre és parancsnokaikkal szembeni engedetlenségre buzdítva őket. Sem én, sem von Hindenburg táborszernagy többé nem tűrjük a dolgok ilyen állását. Trockij köteles holnap esetig aláírni a békeszerződést és átadni a Baltikumot a Narva –– Pszkov – Daugavpils vonalig…”

A német fél kijelentette, hogy az ultimátum el nem fogadása automatikusan megszünteti a fegyverszünetet.

A hadi események felújítása

Február 13-án a német illetékesek részéről döntés született arról, hogy befejezik a tűzszünetet és támadásba lendülnek a keleti fronton. A kidolgozott terv szerint elfoglalják a teljes Baltikumot és támogatást adnak Finnországnak. Elhatározták azt is, hogy elfoglalják Ukrajnát, megsemmisítik a szovjethatalmat és hozzálátnak a gabona és a nyersanyagok kiszállításához. Február 18-án láthatóak voltak az első jelek a német csapatok felvonulásáról. A szovjet kormány tiltakozott a tűzszünet felmondása miatt. A németek öt nap alatt 200 – 300 kilométert nyomultak előre. Elfoglaltak egy sor várost (Homelt, Csernyigovot, Mahilkovot, Minszket stb.) és Petrográdot fenyegették.

Hoffmann tábornok. Azt foglalhattak volna el és akkora területet, amit és amennyit csak akarnak!

A tárgyalásokon részt vevő német katonai vezető, a keleti front csapatainak vezérkari főnöke, Max Hoffmann vezérőrnagy erről így ír:

„Még nem láttunk soha ilyen képtelen háborút! Ezt a háborút vonatokkal és automobilokkal vívtuk. Felültetsz a vonatra egy csomó gyalogost géppuskákkal és egy ágyúval és a következő állomásig utazol. Elfoglalod a pályaudvart, letartóztatod a bolsevikokat, felülteted a vonatra a katonákat és tovább utazol.” Azt foglalhattak volna el és akkora területet, amit és amennyit csak akarnak. Megnyílt a lehetőség a szovjet kormány elzavarásához, de nem éltek vele…

Február 18-án, amikor érezhetővé vált a német csapatok mozgolódása, összeült a KB ülése, amin megbeszélték a német táviratot és a rá adandó választ. Lenin az azonnali választ szorgalmazta. És a német ultimátum elfogadását. Trockij és Buharin ellene volt, Grigorij Zinovjev (1888 – 1936) mellette. Amikor szavazásra tették fel a kérdést, Lenint leszavazták. Ezért másnapra újabb ülést kellett összehívni, de a megindult német támadás miatt még aznap este meg kellett tartani az ülést. Éles viták után a helyzetre való tekintettel Leninnek sikerült többséget szereznie. Másnap reggel Lenin a németeknek táviratot küld:

„A kialakult helyzetre való tekintettel, a Szovjet Népbiztosok Tanácsa kénytelen aláírni azokat a békefeltételeket, amelyeket a „négyek” Breszt-Litovszkban javasoltak. A Szovjet Népbiztosok Tanácsa kijelenti, hogy a német kormány által megfogalmazott pontos feltételekre haladéktalanul választ ad.”

A német támadás tovább folyik. Miután a támadást leállították, Ukrajnában kellett beavatkozniuk. Az ukránok segítséget kértek, a központi hatalmaknak pedig létkérdés volt, hogy megérkezzen országaikba az az élelmiszer és nyersanyag, amiben megállapodtak. Ausztria–Magyarország nem szívesen bocsátkozott ismét harcba, de aztán ő is csatlakozott a németek által indított támadáshoz. A németek hamar elfoglalták Kijevet, az osztrák-magyar csapatok pedig Odesszát vonták ellenőrzésük alá. Február 21-én a népbiztosok tanácsa elfogadja, 22-én közli a rendeletét: a szocialista társadalom veszélyben van! Megkezdődik a Vörös Hadsereg tömeges sorozása. Lenin cikket ír a Pravdába, békeoffenzívába kezd.

Gerogij Csicserin (1872 – 1936), a szovjet külpolitika egyik későbbi vezetője még angol börtönben ül háborúellenes cikkei miatt. Mivel az angolok nem akarják elengedni, Trockij angolokat vetet őrizetbe és tartat fogságban. Az ő elengedésük fejében követeli Csicserin szabadon bocsátását. A túszok között ott van a brit nagykövet is. A csere megvalósul és Csicserin 1918. január 3-án visszatér Oroszországba.  Bár évek óta szoros kapcsolatai vannak a bolsevikokkal, mint gazdag földbirtokos jelentős támogatójuk is, csak most lép be a pártba. Február 22-én Trockij elismeri, hogy megszakította a tárgyalásokat Breszt-Litovszkban és visszavonul külügyi népbiztosi posztjáról. Az új népbiztos, Csicserin. Előbb megbízott népbiztosként, majd 1918 májusától 1923 márciusáig már ő Szovjet-Oroszország külügyi népbiztosa.  1923 és 1930 között pedig a SZU külügyi népbiztosa. Nemesi családból került a bolsevikok közé, Szergo Berija könyve szerint a cári család rokona volt. Homoszexuális, amit orvosilag akart kezeltetni németországi tartózkodása idején. Számtalan emberi gyengesége volt: alkoholizmus, morfinfüggőség. Csicserin kirakatember volt és sokáig az is maradt. 1930-ig volt külügyi népbiztos, annak ellenére, hogy már Németországban élt.  Csicserint bevonják a breszti béke aláírásába, ahol Szokolnyikov oldalán részt vesz a ceremónián. Az aláírásból mindenki kihátrál, Szokolnyikov viszont végül magára vállalja a feladatot. Erre 1918. március 3-án kerül sor, a Szovjetek Kongresszusa március 16-án ratifikálja.

Sztálin és Dzerzsinszkij (Ria Novosztyi)

Még egy szavazás

Február 23-án Lenin szavazásra tette fel az ultimátum elfogadásának kérdését.

Ellene voltak: Buharin, Urickij, Georgij Oppokov Lomov, (1888 – 1938) és Andrej Bubnov (1884 – 1938).

Mellette: Lenin, Jakov Szverdlov (1885 – 1919), Sztálin, Zinovjev Grigorij Szokolnyikov (1888 – 1939), Ivar Szmilga (1892 – 1937) és Jelena Szaszova (1873 – 1966).

Tartózkodott: Trockij, Dzerzsinszkij, Joffe és Nyikolaj Kresztyinszkij (1883 – 1938).

A megaláztatástól Lenint Trockij csoportja mentette meg: ők tartózkodtak. (Trockij, Dzerzsinszkij, Joffe, Kresztyinszkij) Így enyhe többséggel Lenin álláspontja győzött. Lenin meghálálta Trockjnak: rövidesen a haditanács vezetőjévé tette meg.

Március 1-én a szovjet delegáció visszatért Breszt-Litovszkba, és aláírta a békeszerződést. Majd sietve ratifikálták.

Sorsok

Szólni kell azoknak az embereknek a sorsáról, akik részt vettek a breszt-litovszki béke tárgyalásain és szavazásain. Néhányuk tragikus sorsáról már szó volt. Pl. Nyikolaj Duhonyin (1876 – 1917) hadseregparancsnokéról, akit agyonlőttek a következő parancsnok jelenlétében. Vagy az utóbbi, Krilenko sorsáról, akit igazságügyi népbiztosként 1938-ban halálra ítéltek és az ítéletet meghozó bíró, Vaszilij Ulrih (1989 – 1951) személyesen lőtte agyon. Mert – ez volt a szokása – az elítélteken a halálos ítéletet ő hajtotta végre.

Külön-külön megvizsgáltam, mi történt a szereplőkkel. És megdöbbentem, mert nagy részüket később kivégezték, esetleg öngyilkosságba hajtották. Ez utóbbiak közé tartozik Joffe, egyébként Trockij barátja, aki megbetegedett, de nem kapott pénzt ahhoz, hogy külföldön gyógykezeljék. Ezért agyonlőtte magát (1927). Az egyik tábornok még a fegyverszüneti tárgyalások előtt lett öngyilkos. Alekszandr Andorszkij (1876 – 1931) vezérőrnagy elmenekült és Kínában halt meg 1931-ben, az egyik változat szerint infarktusban, a másik szerint agyonlőtte magát.

Voltak, akiket Duhonyinhoz hasonlóan egyszerűen agyonlőttek. Vagy más módon meggyilkoltak, mint Trockijt is, 1940-ben. Vaszilij Altfater (1883 – 1919) ellentengernagy így végezte már 1919-ben. Volt, aki hivatalosan tüdőbajban és kórházban halt meg: Mickjavicsusz. Helyette viszont feleségét tartóztatták le, ítélték halálra és lőtték agyon 1937-ben. Urickijt, a Cseka petrográdi vezetőjét még 1919-ben merénylő gyilkolta meg. Vaszilij Sahrajt (1888 – 1918) agyonlőtték.

Voltak, akiket nem ítéltek halálra, helyette hosszú börtönbüntetést kaptak. A börtönben később állítólag a több rab aztán meggyilkolta őket. Karl Radek (1885 – 1939) és Grigorij Szokolnyikov (Brilliant) (1888 – 1939) járt így két különböző börtönben ugyan, de mindössze néhány napos különbséggel.

Bírósági ítélettel végezték ki Kamenyevet (1936), Zinovjevet (1936), Szmilgát (1937), Pjatakovot (1937), Lomovot (1937), Bobinszkijt (1937), Bicenkot (1938), Kresztyinszkijt (1938), Karahant (1937), Buharint (1938), Bubnovot (1938), Krilenkot (1938), Karelint (1938), Efim Medvegyevet (1938). Itt álljunk meg egy pillanatra! Medvegyevet a többiektől eltérően Harkovban tartóztatták le és ott végezték ki 1938-ban. Az ítéletet háromfős trojka hozta, aminek – a kialakult gyakorlat szerint – egy tagja a pártból, egy tagja az ügyészségtől és egy tagja az NKVD-től érkezett. A vádlott szintjének megfelelő pozícióból. Medvegyev esetében ez az ukrajnai első titkár kellett, hogy legyen a párt képviseletében. Ő nem lehetett más, mint Nyikita Hruscsov. Ehhez képest érdekes, hogy 1957-ben Medvegyevet nyilván az ő erőltetésére rehabilitálták. (Sokan még mindig nem kerültek sorra.)

Vincasz Mickjavicsusz-Kapszukasz (1880 – 1935) tuberkulózisban halt meg még 1935-ben, helyette feleségét tartóztatták le és lőtték agyon 1937-ben.

 A szerződés feltételei

Ezek a breszt-litovszki feltételek tulajdonképpen csak addig álltak fenn, amíg Németország nem kötött fegyverszünetet az Antanttal, sőt addig sem feltétlenül tartották be a szovjetek. A német fegyverszünet után Szovjet-Oroszország kormánya azonnal semmisnek nyilvánította a megállapodást, annak mégis voltak távolabbi következményei. Bizonyos esetekben ugyanis erodálta Szovjet-Oroszország pozícióit, hiszen e szerződésben már elfogadott bizonyos helyzeteket. Tehát a megállapodás egyfajta precedensként szolgált.

Breszt-litovszki béke, a terület megosztása (istpravda.ru)

Szovjet-Oroszország a breszt-litovszki béke értelmében elvesztette azokat a területeket, amelyeken később más államok jöttek létre, vagy amiből más államok területe egészült ki. Kétségtelen persze, hogy akkor ez nem feltétlenül történt meg, mégis precedens lett ott is. Kaukázuson túli területeiket is elszakítottak (A területi és egyéb veszteségekről egyébként az előző részben lehetett olvasni, ezt most nem ismétlem meg. A régi-új államok létrehozásáról és ennek körülményeiről egy későbbi részben írok majd.).  Kötelezték Szovjet-Oroszországot teljes hadseregének leszerelésére, az alakulóban levő Vörös Hadsereg leszerelésére is, a megkezdett sorozás leállítására, a már besorozottak elküldésére. Flottáit orosz kikötőkbe kellett vinnie és a tengerészeket is le kellett szerelnie. Kötelezték továbbá jelentős háborús jóvátétel megfizetésére.

Szovjet-Oroszország garantálta, hogy nem folytat fellazító tevékenységet más államok területén. Már akkor látszott, hogy amit csak tud, nem fog Szovjet-Oroszország betartani. A forradalom exportját szolgáló fellazító propagandával pl. soha nem hagyott fel. Ukrajnában pedig háborút kezdett.

Ukrajna területi gyarapodása, a területadományozások okai és szereplői

Ukrajna akkor tehát egy időre független lett. Ilyenkor viszont mindazokat a területet elviszi, amelyeket – ahogy orosz történészek mondani szokták – ajándékba kapott. Általában a Krímről szoktak beszélni, pedig területének döntő része ajándék. Egy érdekes térképen feltüntették az összes ajándékot és az ajándékozót is. Hruscsov kicsike ajándékot adott a terület nagyságát tekintve Ukrajnának. Ennek sokszorosát kapta az orosz cároktól, Sztálintól és másoktól.

Ukrajna közepén vagy egy kis terület: ez lenne ajándékok nélkül Ukrajna. Alulról Lenin ajándéka veszi körül, felülről az orosz cároké (ez a legnagyobb). Persze ezek nem igazi ajándékok, hiszen inkább a megszerzett területek eldugásáról van szó. Nem lenne sikkes ugyanis, ha minden formálisan is Oroszországba tartozna.

 A kiegészítő megállapodás

A béke aláírása után Németország rádöbbent arra, hogy veresége elkerülhetetlen és a polgárháború, valamint az Antant intervenció által szorongatott bolsevikokat rá tudták szorítani arra, hogy kiegészítő megállapodást kössenek Németországgal. Az aláíró Szovjet-Oroszország részéről Joffe volt, az aktusra 1918. augusztus 27-én, Berlinben került sor. A kiegészítésben Oroszország elismerte Ukrajna és Grúzia függetlenségét, lemondott Észtországról és Livóniáról. Jogot szerzett a balti kikötőkhöz (Reval/Tallin, Riga, Windau/Ventspils) való hozzáférésre és megtartotta a Krímet. A bolsevikok megtarthatták Baku ellenőrzését, de az ottani termelés negyedét a németeknek kellett átengedniük. Időközben a britek elfoglalták Bakut, így ez a pontja a kiegészítő megállapodásnak eleve nem teljesülhetett. Megállapodtak abban, hogy a déli olajlelőhelyekről a harmadik országokat közös akarattal és cselekvéssel kizárják, megakadályozzák, hogy harmadik országok hadseregei ott akcióba lépjenek. A németek belementek abba, hogy egy sor területről, pl. a Donbasszból kivonják katonáikat.

A pénzügyi megállapodás is figyelemre méltó. Oroszország kötelezte magát arra, hogy – főleg az orosz hadifoglyok ellátása és elmaradt hasznok fejében – hatalmas, hatmilliárd márka összegű kompenzációt ad Németországnak. Ebből 1,5 milliárd márkát aranyban kellett kifizetnie (245,5 tonna tiszta aranyról volt szó). 1918 szeptemberében Németországba két aranyvonat is ment, ezekben 93,5 millió tonna tiszta arany volt. Az ügylet nem jutott el további szállításokig. Csaknem az összes Németországba érkezett orosz aranyat a kapituláció után át kellett adniuk Franciaországnak. A békeszerződésben előírt jóvátétel részeként.

Már akkor is volt egy titkos megállapodás. Ebben nyíltan beszéltek szándékaikról és kijelölték érdekszféráik határait.

A békemegállapodást 1918. március 3-án kötötték, abban az évben, amikor befejeződött az I. világháború. Betartása alól arra hivatkozva bújt ki hivatalosan is Oroszország 1918. november 13-án, hogy erővel kényszerítette a megegyezésre az azóta megszűnt Német Császárság.

A breszt-litovszki békének más következménye is volt, mint az, hogy esetleg precedensként szolgált és így tulajdonképpen bizonyos vonatkozásokban tovább élt. A breszt-litovszki békemegállapodás ugyanis, amit a bolsevikok 1918-ban kötöttek Németországgal, megfosztotta az utódállamot, Szovjet-Oroszországot a szövetségeseket megillető jogaitól. Sőt kizárták az 1919-ben kezdődött Párizs környéki béketárgyalásokból. Arra hivatkozva, hogy partnereivel való megállapodása alapján nem volt joga különbékét kötnie. Románia viszont nem részesült ilyen retorzióban, pedig veresége miatt különbéke megkötésére kényszerült Németországgal. Ennek azt kellett volna jelenteni, hogy a neki feltételesen beígért Erdélyt emiatt nem (emiatt sem) kaphatja meg.

Elképesztő külügyi „abszurditások”

A külügy már a kezdet kezdetén sem volt tabu a szovjet kormány számára, ahogy a megkötött és akár ratifikált megállapodás megsértése sem. Erre eddig két példát láthattunk az előző részben. Joffe a békeszerződés megkötése után a külügyben folytatta tevékenységét. 1918 márciusától novemberéig ő volt a berlini szovjet nagykövet. Olyannyira aktívan vett részt ennek ürügyén Németországban az ottani forradalom előkészítésében, hogy ezért nemcsak őt, hanem összes munkatársát kiutasították és a nagykövetséget bezárták. Így tartották be a breszt-litovszki békét, amiben a szovjetek kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem folytatnak fellazító propagandát. Az oroszok ma is büszkélkednek azzal, hogy Joffe milyen aktívan vett részt a németországi forradalom előkészítésében. Max Hoffmann már előre látta, hogy mi várható. Nem töltötte el örömmel, hogy a megkötött békemegállapodás egyik feltétele a diplomáciai kapcsolatok felújítása Szovjet-Oroszországgal. Addigra már eléggé megismerte a bolsevikokat, hogy felmérje, mekkora veszélyt jelent Németország számára egy bolsevik nagykövetség Berlinben és az ún. konzulátusok felállítása, mert ezek a bolsevik agitáció központjai lesznek. A bolsevikok nem is rejtették el, hogy céljuk a világforradalom és hogy első lépésüknek ebben a német forradalom kirobbantását tartják. A propaganda számára minden lehetőséget kihasználtak. Radek például a szovjet delegáció tagjaként a vasúti kocsi ablakán keresztül osztogatott röplapokat a német katonáknak. Ezért Hoffmann azt javasolta, hogy a háború végéig ne legyenek a fővárosokban nagykövetségek. A keleti front parancsnokságán adjanak helyt a két ország diplomáciai képviseleteinek. A hadsereg vezetői ezzel egyetértettek, a külügy viszont ügyet sem vetett az aggályokra. Még Breszt-Litovszkban egy német jogász kifejezte, hogy előre örül, hogy Jofféval folytathatja a vitáit Berlinben…

Joffe felfogása

Ottokar Czernin Ausztria-Magyarország külügyminisztereként vett részt a breszt-litovszki különbéke tárgyalásain. Írásában Joffe felfogásáról is beszámol:

“Az orosz küldöttség vezetője egy zsidó volt, Joffe a neve és most szabadult Szibériából […] Ebéd után volt alkalmam beszélgetni vele először. Joffe elképzelése azon az egyszerű megközelítésen alapult, hogy minden nemzetnek meg kell adni a saját országa vezetésének jogát – az így felszabadított népek mind szükségszerűen szeretni fogják egymást […] Tájékoztattam, hogy mi nem fogjuk az orosz elképzelést támogatni és nem toleráljuk a belügyeinkbe való bármiféle beavatkozást. Ha tartotta volna magát az utópikus elképzeléseihez, akkor a béketárgyalás csődöt mondott volna, és akkor valószínűleg a következő vonattal megkezdhette volna az utazását vissza. Joffe megdöbbenten, ártatlan szemekkel nézett rám, és egy időre elhallgatott. Aztán felejthetetlenül kedves – mondhatni könyörgő – hangon ezt mondta: ‘Szívből remélem, hogy az önök országában is ki fogunk tudni robbantani egy forradalmat.'”  (Ottokar Czernin: Breszt-Litovszk. Archív russzkoj revoljucii. Tom II. Berlin, 1922. Az achívum összeállítója: Joszif Gesszen (1865 – 1943).)

Joffe munkához lát Berlinben

Március 3-án kötötték meg a békét és Joffe aznaptól már Szovjet-Oroszország nagykövete Berlinben. Mirbach, akit júliusban meggyilkolnak Moszkvában, áprilistól töltötte be a német nagyköveti posztot.

A németek és az orosz bolsevikok viszonya ellentmondásos volt: nem bíztak egymásban. A németek egyenesen féltek bolsevik barátaiktól és ügynökeiktől. A bolsevikok Petrográd fenyegetettsége miatt döntöttek arról, hogy 1918 márciusában a kormányt Moszkvába költöztetik. Március elején megkötötték a breszti békét, de a bolsevik kormány nem tett le szándékáról: márciusban megkezdődött a kormány és hivatalainak elköltöztetése Moszkvába. Ez egyébként késleltette a cári titkosrendőrség, az Ohrana irattárának átvizsgálását. Csak évekkel később kell szembenézniük azzal, ami kiderül. Lenin egyik közeli harcostársa és kedvelt embere is, aki évek óta tagja volt a Központi Bizottságnak, lelepleződik. Ez Leninnek is nehéz napokat jelent. És a várható leleplezések sokaknak. De ez már egy másik történet.

Egy további példa a bolsevik külügyek képtelenségére, az, ami Csicserinnel és Trockijjal kapcsolatos. Erről ebben a folytatásban már írtam. Trockij külügyminiszterként úgy érte el, hogy Csicserint kiengedjék egy angol börtönből, ahova lázadó propaganda miatt került, hogy angolok, köztük angol diplomaták őrizetbevételét rendelte el.

A német nagykövet meggyilkolása

De történt súlyosabb esemény is. A breszt-litovszki német tárgyalódelegáció tagját, az oroszországi német nagykövetet, Wilhelm von Mirbach-Harffot (1871 – 1918) néhány hónappal a béke aláírása után, 1918. július 7-én, hivatalában agyonlőtték. Először nem akartam hinni a szememnek, amikor rábukkantam arra, hogy a gyilkosok szovjet titkosrendőrség, a Cseka ügynökei voltak. Egyikük, Jakov Bljumkin (1900 – 1929) a Cseka kémelhárító osztályának vezetője. Úgy vonult be a történelembe, mint forradalmár, terrorista, csekista, kalandor, hírszerző és államférfi. És a szovjet hírszerzés egyik megalapítója.

Jevgenyij Matonyin 600 oldalas könyve 2016-ban jelent meg a csodálatos emberek sorozatban. Most Jakov Bljumkinról van szó

Állítólag a fiatal Stirlitz figuráját róla mintázták meg. A másik személy Nyikolaj Andrejev (1890 – 1919), a Cseka fotográfusa Bljumkin osztályáról. Mindketten baloldali eszerek. A baloldali eszerek egy ideig „együtt haladtak” a bolsevikokkal, ott voltak a szovjet kormányban, képviselőjük, egy terrorista nő (ld. az előző részt) ott ült a breszt-litovszki szovjet tárgyalódelegációban. A merényletre azok után került sor, hogy a bolsevikok velük nem egyeztetve olyan parasztpolitikát vezetettek be a hadikommunizmus keretében (ellenszolgáltatás nélküli terményrekvirálás), ami az elsősorban a parasztok képviseletére törekvő baloldali eszereket felháborította. A merénylettel két céljuk lehetett: a bolsevikok külső és belső ellehetetlenítése. Egyfelől ki akarták állítólag provokálni a németeknél a háború felújítását, másfelől ez jelzés volt arra, hogy a baloldali eszerek fegyveresen lépjenek fel a többségében bolsevikokból álló szovjet kormány ellen.

Bljumkin és Stirlitz (az A tavasz 17 pillanata c. filmből) egy orosz újságban. Itt Bljumkint másként értékelik

Bljumkin és Andrejev a Cseka neveikre szóló igazolásával érkezett. Ennek alapján engedték be, vezették be őket a követség munkatársai, egy német hadnagy és a követségi tanácsos az egyik tárgyalóba. Ott a látogatók követelték, hogy beszélhessenek a nagykövettel, a tanácsossal való tárgyalást elutasították. Mivel a nagykövetségnek információi voltak arról, hogy a nagykövet ellen merénylet készül, azt hitték erről kapnak tájékoztatást és odahívták a nagykövetet. Vele azt közölték, hogy egy magyar katonatisztről, Rudolf  von Mirbachról akarnak beszélni. Ő a nagykövet ismerőse, le van tartóztatva és másnap lesz a tárgyalása. A nagykövet közölte, hogy nem ismeri és távozni akart, amikor mindhármukra elkezdtek tüzelni. Az első körben Mirbachot nem találták el, ő kiszaladt a szobából, eközben lőtték le. Felrobbantották – második kísérletre ez sikerült – a magukkal hozott bombát és elmenekültek.

Dzerzsinszkij megbízólevelével jutott be a két merénylő a német nagykövetségre (Wikipédia)

A magukkal hozott igazolásra visszatérve, abban az is szerepelt, hogy a német nagykövetre tartozó ügyben kell a nagykövettel beszélniük. Az igazolás egyébként Andrejev munkahelyéről valótlanságot állított: a Cseka helyett a törvényszéket jelölte meg:

„Az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság felhatalmazza tagját, Jakov Bljumkint és a Forradalmi Törvényszék képviselőjét, Nyikolaj Andrejevet, hogy tárgyaljanak az Orosz Köztársaságba delegált német nagykövettel olyan ügyben, ami őt közvetlenül érinti.

Aláírás: F. Dzerzinszkij, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság elnöke, Kszenofontov titkár.”

A két tettes több hibát is elkövetett, ami miatt nem lehetett letagadni a Cseka részvételét a merényletben. Otthagyták táskáikat: az egyikben egy további bombával. Az asztalon maradtak igazolásaik. A szemtanúkat nem tudták kiiktatni, bár mindenkire rálőttek. A csukott ablakon keresztül ugrottak ki, egyikük fennakadt a kerítésen. Ő volt a magasabb rangú, úgy vonult be a történelembe, mint a szovjet felderítés megalapítója. A másik valahogy leszedte a kerítésről, majd a Cseka autóján elhajtottak.

von Mirbach nagykövet

Az igazolásról utóbb megállapították, hogy hiteles, az aláírások és a pecsét is az. Első helyen Dzerzsinszkij írta alá, második helyen pedig a Cseka egyik helyettes vezetője. Mindez arra utal, hogy Bljumkin későbbi kijelentése, miszerint Dzerzsinszkij és Lenin tudtával járt el, valószínűnek tűnik. Ettől persze a történet még zavarosabb. Árulkodó az is, hogy Bljumkint Trockij és Dzerzsinszkij menti meg a katonai bíróság által évekkel később kirótt halálbüntetés végrehajtásától. Élete helyett munkával kell vezekelnie. Kiváló állásokban „vezekel”: hol a tengerészeti népbiztos őrségének vezetője, hol Trockij titkárságvezetője, hol Trockij adjutánsa, hol a Cseka egyik vezetője. Hol külföldön kap feladatokat.

Hogy erre a bírósági tárgyalásra mikor került sor, az ma nem állapítható meg egyértelműen a rendelkezésre álló forrásokból. Sőt az sem, hogy halálra ítélték-e Bljumkint, hiszen van olyan változat, miszerint távollétében letöltendő börtönre ítélték. (Egyébként Andrejevet is.) Van olyan változat, ami szerint Bljumkin elmenekült a nagykövet meggyilkolása után. Andrejev Bljumkint kórházba vitte, mert ő a combján a kerítésen fennakadva megsebesült. Bljumkin aztán kórházról kórházra vándorolt, kórházakban igyekezett meghúzni magát.  Andrejev is menekülésben volt, de megbetegedett: kiütéses tífuszban meghalt.

Bljumkin további sorsa

Bljumkin később állítólag Ukrajnába ment, ahol a baloldali eszereknek segített újabb merényletek előkészítésében. Német tábornokot gyilkoltak meg és másokat. Ukrajnában elfogták és átadták a Csekának. Állítólag ekkor került sor bírósági tárgyalására és elítélésére. A kapott amnesztiában az is közrejátszott, hogy feladta harcostársait, amiért a baloldali eszerek központi bizottsága ítélte halálra. Három merényletet követtek el ellene, egyszer nagyon súlyosan megsebesült. Trockij felkarolta, fontos állásokat kapott mellette és különböző iskolákra küldte, ahol kitanulta az illegális és a diverzáns munka fortélyait. Hol Trockij mellett dolgozott, hol Dzerzsinszkij mellett. A 20-as évek elején hírszerzőként és diverzánsként külföldön működött: Perzsiában, a Közel-Keleten, Palesztínában, majd Törökországban.

Bljumkinról Vaszilij Mitrohin is ír az Archívumában. (A Mitrohin-archívum. A KGB itthon és külföldön. Talentum. Budapest. 2000.) Mint már korábban bemutattam, Mitrohin a KGB külföldi hírszerzésének irattárosa volt. Az arhívum költözésekor kézzel lemásolta az összes dokumentumot és kijuttatta Angliába. A nagy fordulat és a bukás Bljumkin életében akkor történt, amikor protektorát, Trockijt Sztálin 1929-ben száműzte a Szovjetunióból. Trockij először Törökországba ment, ahol azonnal elkezdte a Sztálin elleni szervezkedést. Megkereste az ott élő barátját, Bljumkint, és megkérte, hogy titkosszolgálati pozícióját felhasználva segítsen a kapcsolattartásban közte és az oroszországi „vele együtt gondolkodók” között. Egyúttal átadott egy köteg papírt, hogy azt Bljumkin juttassa el Karl Radeknek (1885 – 1939). Ezt Bljumkin meg is tette, viszont Radek – ugyan némi tétovázás után – bejelentést tett. Bljumkint hazahívták és halálra ítélték. Kivégzésekor azt kiáltotta: Éljen Trockij!

Liza Gorszkaja, a későbbi Zarubina

A történetben szerepe lehetett Liza Gorszkajának, az egyik leghíresebb szovjet titkosügynöknek is. Általa a helyszínen akartak a Cseka utódszervezetéből, az OGPU-ból információhoz jutni Bljumkinról. Gorszkaját főnöke arra beszélte rá, hogy félretéve a burzsoá erkölcsöt, csábítsa el Bljumkint. A sikeres akció után nem sokkal Gorszkaja férjhez ment Vaszilij Zarubinhoz, aki akkor Berlinben, később New Yorkban dolgozott rezidensként. Zarubinnal már találkozott az olvasó, mégpedig Katyn kapcsán. A kivégzési javaslattól – mint láttuk –  Berija elhatárolódott. „A végrehajtásért felelős trojka tagjai közül Sztálin kihúzta Berija nevét és helyettesét, Vszevelod Merkulovot írta be helyette. A másik két felelős a végrehajtásért Bogdan Kobulov és Leonyid Basztakov. Berija nem mondott le arról, hogy a hadifoglyok közül legalább a titkosszolgálatok számára felhasználjon tiszteket. Megbízható munkatársa, Vaszilij Zarubin (1894 – 1972) révén a helyszínen sikerült elérnie, hogy különböző ürügyekkel 449 lengyel tisztet megmentsen.  Zarubin legendás hírszerző volt, Mitrohin archívumában is szerepel, feleségével együtt.”

A történetnek van egy további főszereplője, aki szintén a Cseka egyik helyettes vezetője. Neve is rejtélyes, fényképet pedig nem sikerült róla találni. Ő Vjacseszlav Alekszandrovics (1884 – 1918). Állítólag nem is ez volt az igazi neve, hanem az, hogy Pjotr Dmitrijevszkij. Ő adta a bombát és a fegyvereket a két elkövetőnek, ő cserélte le a merényletet megelőző napon a nagykövetség őrségét. A merénylet napján magához vette a bizonyítékraktárban levő összes lefoglalt pénzt és az eszerek főhadiszállására ment, ahol azt leadta. Majd visszament a Cseka épületébe és egy csoport fegyveressel fogságba ejtette az ott levő vezetőket. Ezután ismét a baloldali eszerekhez ment. Ide érkezett később Dzerzsinszkij, hogy elfogja a két – szerinte itt rejtőzködő ­ – elkövetőt. Alekszandrovics, vagy igazi nevén Dmitrijevszkij viszont Dzerzsinszkijt őrizetbe vette. Ezután megpróbálták az eszerek elfoglalni a szovjet kormány épületét, de elszámították magukat, mert a lett gárdisták – bár ünnepeltek, ahogy gondolták – mégis megtudták, hogy bajban a bolsevik kormány és a segítségére siettek. A lövöldözésben többen meghaltak. Alekszandrovicsot, vagy igazibb nevén Dmitrijevszkijt a bíróság halálra ítélte és kivégezte. És most jön a csattanója a történetnek: 1998-ban az akkor illetékes bíróság rehabilitálta!

Mirbach nagykövet meggyilkolásának tanúja volt a katonai attasé adjutánsa, egy német hadnagy és a Kurt Riezler (1882 – 1955), a követség tanácsosa is. Őket is célpontnak tekintették. A nagykövet halála után ő vette fel a Lenin által kijelölt Radekkel a kapcsolatot. (Vele az előbbiekben lépten-nyomon találkoztunk. Mint a breszti béke ellenzőjével, mint börtönben meggyilkolt szovjet vezetővel és mint Trockij barátjával. És még ebben a folytatásban is lesz róla szó: ellenezte a lengyelek elleni hadjáratot.) Kurt Riezler tanácsos lett az ügyvivő, aki azt javasolta Németországnak, hogy szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatot Oroszországgal. Elérte viszont, hogy Lenin jelenjen meg a német nagykövetségen és kérjen ott bocsánatot. Ebből nem sok hasznuk lett, mert Lenin teljes közönnyel vett részt az aktuson. Július végén Kijevben egy német tábornokot gyilkoltak meg az eszerek, de Németország továbbra sem hagyta magát provokálni, nem akarta újrakezdeni a háborút a Keleti Fronton. Kurt Riezler arról is nevezetes, hogy magánbeszélgetéseiben megerősítette: ő találta ki, hogy Lenint a németek titokban, „leplombált vagonban” juttassák vissza Oroszországba.

A leplombált vagon

Ma már sok minden nyilvános. Szergo Berija nyugaton megjelent könyvéből megtudjuk, hogy ő a második világháború alatt abban a kiváltságban részesült, hogy apja titkára, Ljudvigov bejuttatta apja kérésére abba a titkos irattárba, ahol Lenin nem publikált írásait olvashatta. Egy világ omlott össze benne, amikor az az idealizált kép, amit benne az iskolában felépítettek szembesült a valósággal. Például azzal, milyen „nagy humanista” volt Lenin. Nálunk is sok mindent lehetett hallani, néha olvasni is a világháború előttről megmaradt könyvekből, újságokból, de ezek nem hathattak annyira, mert bizonytalan volt igazságtartalmuk. A hivatalos álláspont ezeket mind hazugságnak nyilvánította, és aki ellentéteset állított, az retorzióban részesült. Ma már olyan anyagokhoz, amilyeneket Szergo olvashatott, minden érdeklődő valahogy hozzájuthat. Persze vannak olyan dokumentumok is, amelyeket Szergo sem láthatott, az irattárnak abba a részébe be sem tehette a lábát. Vajon mi lehet azokban?

E téren tehát sok minden változott. Sajnos azonban a történészek mintha ezeket a változásokat nem vennék észre, az új értesüléseket ugyanis nem igazán használják fel.

Elsőre számomra is elég meglepő volt sok minden, amit itt (is) leírok. De miért kellett ezért megdolgozni, miért nem épült bele mindennapi informáltságunkba?

1916 februárjában Lenin Bernből Zurichbe érkezik. Befejezi új művét (Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka), eljár párgyűlésekre. Nem várja a forradalmat, nem számít rá. Sőt úgy gondolja, hogy az ő életében már nem is lesz. A fiatalok fogják majd meglátni a forradalmat.

Kitör a februári forradalom, Lenin úgy gondolja, hogy mindenképpen Oroszországban kellene lennie. De ez gyakorlatilag lehetetlennek látszik.

1917 áprilisában a német hatóságok – Fritz Platten (1883 – 1942), a nemzetközi szocialista és kommunista mozgalom svájci képviselőjének közreműködésével – megengedték, hogy Lenin 35 hívével Németországon keresztül visszatérjen Oroszországba. Luddendorf tábornok katonai szempontból kifejezetten célszerűnek tartotta Lenin visszajuttatását Oroszországba. A művelet Leninék szempontjából is kényes, hiszen a németek ügynökének tarthatják, ha elfogadja segítségüket. Vannak alternatívái, de azokat a németek nem fogadják el. Az idő sürget és Lenin hirtelen közli, hogy azonnal utazni akar. Az utazáshoz és az oroszországi munkához, lapkiadáshoz, terjesztéshez, szervezéshez pénzre van szüksége. A pénzt a német császár támogatásával előteremtik. Két vagonban utaznak, az egyikben Lenin és közeli munkatársai és rokonaik vannak, a másodikban azok, akik nem tartoznak ebbe a körbe. Nemcsak felnőttek, hanem gyermekek is utaznak. Lenin két nőt is visz magával: feleségét, Krupszkaját (szül. 1869) és szeretőjét, Inessza Armandot (szül. 1874). Vele utazik Zinovjev, Szokolnyikov (a breszti különbéke későbbi aláírója)? Radek, Uszijevics és mások. A másik vagonban ott ül Bronstein is, Trockij unokatesvére, aztán Lunacsarszkij stb. És velük utaznak más pártok emberei is. Így az Általános Zsidó Munkásszövetség tagjai is a litván, orosz és lengyel tagozatokból. Aztán még lengyel szociáldemokraták, egy csomó eszer, aztán a kommunisták-anarchisták, a Zsidó Szociáldemokrata Párt három tagja, no meg a „Vadak”, akik azért nevezik így magukat, mert sehova nem sorolnák magukat.

Lenin és Krupszkaja később, Oroszországban

1917. április 8-án a német hírszerzés egyik vezetője Stockholmból táviratozott Berlinbe, a Külügyminisztériumba: „Lenin sikeresen megérkezett Oroszországba. Pontosan úgy működik, ahogy mi szeretnénk.”

Még februárban, de már a forradalom után az új ideiglenes kormány, a Kerenszkij-kormány hozzá akar látni politikai ügyek felderítéséhez. Ezért Pavel Alekszandrovics Alekszandrov (1866 –1940) orosz jogászt, aki vizsgálóként különös sikereket ért el, a legbonyolultabb ügyeket oldotta meg, átvezénylik a nemrég felállított Rendkívüli Vizsgálóbizottságba. 1917 április közepén, tehát amikor Lenin éppen csak megmelegedett Pétervárott, Alekszandrovicsnak azt a feladatot adják, hogy különösen súlyos ügyekben indítson vizsgálatot Lenin ellen. 1917. október 17-én kezdi el Alekszandrovics az utolsó tanúja meghallgatását a bolsevikokról. Vizsgálatait azonban nem tudja lezárni, mert közben kitör az októberi forradalom.

Alekszandrov, kora elismert kriminológusa nem sokkal halála előtt. Ő vizsgálta Lenin büntetőügyeit, nem hagyták életben

Alekszandrovics nem menekül el, meghúzza magát. A következő évtizedekben nem igazán tudják, mit csináljanak vele. Hol szabadlábon van és dolgozhat, hol letartóztatják, hol öt év börtönbüntetést kap, hol kegyelemben részesül. Végül annak alapján tesznek az ügy végére pontot, hogy szabálytalanul vette állítólag igénybe a kegyelmet, amiben részesült. Halálra ítélik és agyonlövik. Pedig Lunacsarszkij is kiállt írásba mellett: dicsérte emberségét, amit munkájában tanúsított.

Max Hoffmann könyve

Max Hoffmann (1869 – 1927) német tábornokról és diplomatáról már többször volt szó. Főleg abban a minőségében, hogy ő volt a breszt-litovszki tárgyalások német katonai szakértője és egyben a Keleti Front vezérkari főnöke. Szerepe ott is ennél is fontosabb volt, mivel szakértelme, tájékozottsága, stratégiai érzéke miatt a német és az osztrák–magyar delegáció vezetői vele beszélték meg a legkényesebb kérdéseket. Közvetítői feladatokat is ellátott: az ő főműve volt a tárgyalásokon az ukránokkal aláírt különbéke. Ennek döntő volt a jelentősége. Ez kényszerítette ki az oroszokból, hogy különbékét írjanak alá, bármennyire is nem akaródzott nekik. Ez segítette a központi hatalmakat ahhoz is, hogy Ukrajna erőforrásait igénybe tudják venni.

Luddendorf (balra) és Hoffmann (Wikipédia)

Max Hoffmann volt a német hadsereg egyik legfőbb orosz szakértője. Tudatosan készült erre, még tiszti szolgálata előtt megtanult oroszul. Hat hónapot töltött el Szentpéterváron, a német követség katonai attaséjaként. Két évet töltött el az egyik japán egységnél az orosz-japán háborúban (1904 – 1906). Alaposan kiismerte az orosz hadsereg taktikáit, tábornokai hadvezetését, meggyőződött valós képességeikről és arról, miben van az erejük és miben a sebezhetőségük.

Az I. világháborúban előzetesen meghatározott mozgósítási helye alapján a Keleti-Fronton, a 8. hadsereg vezérkaránál jelentkezett. A háborút a központi hatalmak majdnem már 1914-ben elvesztették. Tervük arra épült, hogy nyugaton döntő csapást mérnek az ellenségre, és ott hamar végeznek. Az ultimátum körüli hercehurca viszont értékes időt vett el tőlük. Míg ők a szerbekkel birkóztak, az oroszok már meg is kezdték a mozgósítást. Ahogy kitört a háború, szinte azonnal már támadtak is. A 8. hadsereg, ahol Hoffmann szolgált, vereséget szenvedett, és a parancsnok visszavonulást javasolt. A parancsnokot lecserélték, Hidenburg lett az utóda, az új vezérkari főnök pedig Luddendorf. Hoffmann olyan tervet készített, amit Hindenburg és Luddendorf felkaroltak. a számbeli fölényben levő oroszokat Tannenbergnél szétverték. Katonai szakírók szerint ez volt az I. világháború legmeggyőzőbb győzelme. A nyugati frontról viszont el kellett vonni erőket, így a német hadsereg megrekedt a Nyugati Fronton. Állóháború alakult ki, nem lehetett sikerre vinni a villámháború stratégiát.

Max Hoffmann oroszul kiadott könyvének borítója

Max Hoffmann minden irányú tapasztalatairól 1922-ben könyvet jelentett meg: Az elvesztegetett lehetőségek háborúja címmel. (Upuscsennije vozmozsnosztyi vojni. Limbusz-Pressz. 2016.) A könyv oroszul is megjelent, már akkor is, azóta is. Én is oroszul olvastam.  Magyarul viszont – jellemző módon – nem adták ki. Úgy tűnik, sajnos nálunk a könyvkiadók nem akarnak megküzdeni a sikerért, nem foglalkoznak az igények felkeltésével, de talán megismerésével sem.

(Szeptemberben folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.