Berija (23. rész). Egy film: Sztálin halála (2017)

Június közepe táján jelent meg a Leleplező c. könyvújság 2018./2. száma, benne két írásommal, köztük a Berija-cikksorozat következő részével.  Ezúttal nagyobb terjedelmet kapott a folytatás, ezért az utóközlések is hosszabbak lesznek. A folytatás a hagyománynak megfelelően felkerült blogomra; itt ezúttal is két részre bontva publikálom. A 23. rész még inkább kapcsolódik a jelen aktualitásaihoz. Úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzak a közelmúltban bemutatott filmmel (Sztálin halála), mivel annak főszereplője nem a címszereplő Sztálin, hanem valójában Lavrentyij Berija. És sajnos kiderült, hogy sokan még mindig – nyugaton is – ragaszkodnak a Hruscsov által kitalált, terjesztett és a köztudatba belevésett, évtizedeken át folyamatosan ismételt, a történelem meghamisításán alapuló Berija-kép felidézéséhez és ébrentartásához. Sőt – bármilyen meglepő – még újabb valótlanságokat is kitaláltak. A Sztálin halála c. filmet egyébként alkalomnak tekintettem arra, hogy Berijáról tett több megállapításomat összefoglaljam, illetve erről az oldalról is alátámasszam. A téma aminél most tartunk, az Berija hagyatéka és annak sorsa, ami szintén kapcsolódik a filmhez, illetve Hruscsov személyéhez.

Berlin 1945-ben. Meddig tarthat a béke? (Fotó: Wikipédia)

Világháborúból világháborúba?

Berija életét, szerepét és sorsát hagyatéka oldaláról is érdemes vizsgálni. Ezt kezdtem el két résszel korábban. Hagyatékához kell sorolni jelentős eredményeit, de nagy horderejű reformelképzeléseit is. Arról is beszélni kell, hogy utódai, akik a legfőbb haszonélvezői voltak eredményeinek és elképzeléseinek, mit kezdtek Berija hagyatékával. Kisajátították, felhasználták, eltorzították, vagy úgy tettek, mintha nem lettek volna? Mihail Gorbacsov mindenesetre – ahogy erről már szó volt – Berija reformelképzeléseit sajátjaiként kezelte. Olyannyira, hogy a tartalomra nem ügyelve vezette be azokat, ami eredménytelenségéhez és végső soron bukásához vezetett. Nyikita Hruscsov hol kisajátította, hol szembement velük: kalandor módjára bánt Berija jelentős eredményeivel. Többek között a Berija által létrehozott szovjet atom- és rakétatechnikával, amit Hruscsov elajándékozott a kínaiaknak. És ezzel elősegítette, hogy az atomfegyverek elterjedjenek máshol is. A hagyaték vizsgálata sok új ismeretet adhat, miközben természetesen kihívás is, hiszen Berija jelentőségét még ma is igyekeznek elhallgatni, vagy tagadni, szerepét a valósággal ellentétesen bemutatni. Olyan agymosás folyt évtizedeken keresztül és részben még ma is folyik, hogy az emberek számára többnyire a valótlanságok tűnnek igaznak és a tények keltenek kétséget. (Egy legutóbbi példa a Sztálin halála c. film, ami mindenképpen „kiérdemelte”, hogy foglalkozzak vele.)

Elmarad az új világháború

Ráadásul nemcsak egyes személyek jelennek meg eltorzítva a közvélemény előtt, hanem a körülmények is, amelyek között e személyek működtek. Nem igazán szoktak beszélni arról, hogy Sztálin a második világháború után komolyan készült Európa elözönlésére és egész Európa elfoglalására. Ezt a témát láthatóan nyugaton is kikerülik, ami azért sem nehéz, mert az erre utaló tényeket még mindig igyekeznek Oroszországban eltitkolni, vagy elhallgatni. Szergo Berija, a volt szovjet második számú vezető fia könyveiben szétszórva meg-megemlít érdekes tényeket, viszont ezekre megjelenésük után csaknem 20 évvel sem figyelnek fel a történészek. Összeszedni sem akarják ezeket az információkat. Túl rázósnak, túl tabudöntögetőnek tarthatják a témát (ezt is…). Nem is szólva a feldolgozás munkaigényességéről: a hiányzó elemek és az összefüggések felderítésének és kontrolljának, az ellentmondások kiküszöbölésének nehézségeiről. Ahogy az előző részben írtam: „A Szovjetunió többször is majdnem elfoglalta Európa további területeit is a második világháború után. Csak kevésen, nem kis részben Beriján múlt, hogy ez 1953-ig, amikor ennek legnagyobb volt az esélye, nem következett be.”

A harmadik világháború kitörésének többszöri megakadályozása Sztálin szándékaival ellentétben, az első atomháború elkerülése, meg nem történte, a világbéke megőrzése is olyan hagyatéka Berijának, amivel nem bántak gondosan az utódai. Azzal sem, ami reformelképzeléseiben jelent meg: a békés egymás mellett élésre való berendezkedés formájában. Utódai közül – talán Gorbacsov kivételével – senki nem gondolta komolyan a békés egymás mellett élést, egy újabb világháborút elkerülhetetlennek tartottak. És nem egyszer „csaknem” egy új világháború és az első atomháború küszöbére juttatták a világot. Közülük talán Hruscsov volt a legrosszabb: nála történt ez legtöbbször (kubai válság, berlini fal építése, közel-keleti válságok: itt többször is stb.)

Nem véletlenül, mert – mint bemutattam – Hruscsov nemcsak képzetlen, talán négy elemit végzett politikus, hanem öntörvényű, sőt kifejezetten kalandor politikus is volt. Ha a másik oldalon is ilyen vezető ült volna, nem lehetett volna elkerülni a tragédiát. Mégis – hála a magyar és a nyugati történészeknek és újságíróknak – Hruscsovra a békés egymás mellett élés megjelenítőjeként szoktak ma is emlékezni. Berija hagyatékát szerintem természetesen nemcsak az utódok, hanem az elődök vonatkozásában is érdemes vizsgálni. Annál is inkább, mert bár a Szovjetunióval új rendszer jött létre, a birodalmi törekvésekben nem következett be lényeges fordulat. Tulajdonképpen Berijáig: ott történt a váltás: kivégzése miatt sajnos csak időlegesen. A Beriját megelőző közeli és távolabbi múlt áttekintése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy feltárjuk az akár évszázadokra is átnyúló, stabilnak bizonyuló törekvéseket és módszereket. Ezekhez képest kell megítélni igazán, mekkora jelentősége volt pl. annak, hogy Berija a békés egymás mellett élés politikáját képviselte. Hogy nem kívánta folytatni az expanzió politikáját. Hogy ésszerűsíteni akarta a hadiipar és a fegyverkezés költekezését és ezzel is csökkenteni ezeket a kiadásokat. Hogy szakítani akart azzal a gyakorlattal, ami a megtermelt új érték (bruttó hazai termék, GDP) kimagaslóan nagy részét fordította a hadseregre. Miközben az energetikára, a mezőgazdaságra, a könnyűiparra, a lakosság életszínvonalának emelésére alig jutott fejlesztési forrás. Hruscsov is ír arról a „Visszaemlékezésekben”, hogy 1945 után ismét éhínség fenyegetett a Szovjetunióban. Keveset termeltek és – mint Szergo Berijától tudjuk – Sztálin óriási élelmiszerkészletek felhalmozását rendelte el, főleg konzervek formájában. Berija hiába kérte engedélyét e készletek egy részének felszabadítására, nem kapott engedélyt. Sztálin ugyanis készült az újabb világháborúra. A világ egyik legnagyobb olajlelőhelyeinek egyikében, a SZU-ban üzemanyaghiány volt, mert a fegyverkezés mindent felemésztett, és nem jutott pénz a kitermelés bővítésére sem. Berijának ebben legalább sikerült segítenie és elindítani az új beruházásokat.

A birodalmi érdek

Az előző részben azt a talán merésznek ható megállapítást is tettem, hogy az első világháború kirobbantásában Oroszországnak, a második világháborúéban a Szovjetuniónak volt meghatározó szerepe. Meg is indokoltam persze, hogy miért gondolom ezt. Mert, ha nem úgy lépnek, ahogy léptek, nem lett volna világháború. Egyszerűen nem lehetett volna. Az orosz és a szovjet birodalomnak – mint a birodalmaknak általában – az expanzió, a terjeszkedés a sajátossága. A viszonylag kis orosz állam így jutott el az I. világháború előtt oda, hogy a Föld legnagyobb kiterjedésű országa lett. Hozzá tartozik ma már Szibéria is, aminek területe nagyobb, mint egész Európáé. Az óriási terület, benne a szibériai hatalmas hátországgal adja a Múlt-kor c. lap szerint a legyőzhetetlenség mítoszát. Ez persze mítoszként sem állja meg a helyét. Itt inkább az elfoglalhatatlanság és a meghódíthatatlanság feltételezéséről van szó. És akkor is csak úgy, ha a teljes területet nézzük. Oroszország egyes nagyobb részei ugyanakkor nyilván elfoglalhatóak, és maga az ország le is győzhető. Erre példa nemcsak az I. világháború, hanem a világháborút követő kisebb-nagyobb helyi háborúk is, amelyekben az utód Szovjet-Oroszország mindegyik háborújában vereséget szenvedett és területeket veszített.

Az ország területi gyarapodása azonban valóban megdöbbentő. A lap számításai szerint „a III. Iván hatalomra kerülése és Alaszka amerikai visszavásárlása között eltelt 404 év alatt Oroszország területe az ötvenkétszeresére nőtt. Ez azt jelenti, hogy függetlensége óta Moszkva – átlagosan – minden nap 151 négyzetkilométert terjeszkedett: ez nagyjából hét budapesti kerület, vagy Győr városának területével egyenlő. Az, hogy Oroszországról mint a világ legnagyobb területű államáról beszélhetünk, tehát javarészt Szibéria meghódításának köszönhető.” Ugyanakkor törekvése újabb területek megszerzésére nem szűnt meg. Európában sem: Nagy Péter óta törekszik arra, hogy Európába minél inkább behatoljon, illetve minél inkább ellenőrizze stratégiai területek megszerzésével. Nemcsak becsatolásával a birodalomba, hanem a befolyása alá helyezés más formájában is. A XIX. század közepétől a Balkánon viselt több háborút ezzel a céllal, később Európa közepén igyekezett elősegíteni, hogy más birodalomból területek kiszakadjanak, országokat feldaraboljanak, helyükön hozzá lojális új államok alakuljanak. A XX. század elején Ázsiában kezdett nyomulásba: Kínában és Koreában. Megszállta Mandzsúriát. Az 1904 – 1905-ös japán-orosz háborúban azonban súlyos vereséget szenvedett.

Hruscsov és Che Guevara

Az orosz birodalom terjeszkedő politikájának ideológiája a pánszlávizmus volt, a szovjet birodalomban a világforradalom eszméje lépett előtérbe. Fő eszközeként pedig a forradalom exportja. Ez a jelek szerint sok mindenre feljogosíthatta, amire ebben a folytatásban is számtalan példát találunk, hiszen a legfontosabbként feltüntethető érdek képviseletéről lenne szerinte szó. Nem véletlenül lépett ez az ideológia és módszer előtérbe, hiszen ez nemcsak a szláv országokban lehet hatásos, hanem mindenütt a világon. És jól elfedi a birodalmi törekvéseket. Ugyanakkor a pánszlávizmus felhasználása – abban a körben, ahol ennek értelme van – továbbra is fennmaradt. (Ezt láthattuk a két világháború között Csehszlovákiában, és ma is Szerbiában.) A bolsevikok azonnal hozzáláttak a forradalom exportjához, más országok lázításához. Ez a breszt-litovszki tárgyalásoknak is állandó témája volt. Az aláírt békemegállapodásban lemondtak erről, de ezt sem tartották be. A tanácsköztársaság Magyarországon, Szlovákiában, Bajorországban, a németországi lázadások/lázítások, személyesen Kun Béla kiküldetései és megbízatásai stb. mind ebbe a sorba tartoznak.

Kicsit később vált nyilvánvalóvá, hogy az I. világháborúban, pontosabban az I. világháború következtében az európai cári hódítások nagy része elveszett. Országok sora lett újra független, illetve jött ismét létre, amit területi veszteségként éltek meg. További háborúkban vívták ki ezek az országok jogaikat, így a vereség még inkább fájdalmas lehetett a szovjeteknek. Revansot akartak venni, de a lengyelektől elszenvedett súlyos vereség után belátták, hosszú időre fel kell függeszteniük a forradalom exportját. A spanyol polgárháborúban (1936. július 17. – 1939. április 1.) tértek vissza – akkor viszont nagyon látványosan – a forradalom exportjának gyakorlatához

A pánszlávizmus fennmaradó, valamint a világforradalom állami politikaként megjelenő ideológiája miatt nem meglepő, hogy Szovjet-Oroszország és a Szovjetunió mindig mások hátrányára ismerte el az önrendelkezés jogát. Viszont ezt a jogot mindig kétségbe is vonta, ha annak gyakorlása az ő területeinek csökkenésével járt együtt. Ha mégis megtörtént, vissza akarta szerezni. A világforradalom ideológiájától megtámogatva további igényeik is voltak, amelyek kielégítéséről még inkább le kellett egy ideig mondaniuk. A bolsevik uralom, a polgárháború, a forradalom szinte azonnali exportja (Magyarországra és Németországba) teljes elszigeteltségbe vonta Szovjet-Oroszországot, majd az 1922-ben létrejött Szovjetuniót. És abban is tartotta. Egy fegyverekkel zajló „nagy háború” ezt is felszámolhatta, közben előbbi céljaihoz közel vihette.

A szokásos hadovával ellentétben a szovjetek/oroszok nem hisznek és nem is akarnak hinni a békés egymás mellett élésben. Annak ellenére, hogy erre kényszerülhetnek, de szerintük csak ideiglenesen. Ez a makacs birodalmi indíttatásból következik: a szüntelenül növekvő területre és/vagy befolyásra és a konfliktusokra, ezen belül a mások agressziójától való felnagyított gyanakvásra szükségük lehet. Ennek talán az is oka lehet, hogy a gazdaság polgári fejlődési változatára nem sikerül rátalálniuk. Ami van, az nagyon rossz irány, hiszen nemcsak a világ lesz emiatt igen veszélyes, hanem elveszi más országoktól annak lehetőségét, hogy fejlődésükre összpontosítsanak.

Berija fordulata

Nem egészen és főleg nem ilyen árnyaltan látja a lengyel tapasztalat jelentőségét és hatását, továbbá a szovjetek általános véleményét a békés egymás mellett élés képtelenségéről és ennek okairól egy amerikai történész, Robert Ginger Suny (1940 –). Ugyanakkor a lényegben nincs sok eltérés.

Suny ezt írja: „Lenin láthatólag tanult a lengyel kaland keserű leckéjéből. És csaknem 2o év telt el, mielőtt a szovjetek ismét csapatokat küldtek volna külföldre ’forradalmat csinálni’.  Ettől kezdve inkább óvatosság, mint hősies tettek jellemezték Lenin külpolitikáját. Viszont nagyon gyanakvó maradt a burzsoá világgal való békés egymás mellett élés lehetőségeit illetően. ’Nem egy államban élünk’ – írta, ’hanem államok rendszerében, és a Szovjet Köztársaság létezése az imperialista országok mellett hosszú időn át elképzelhetetlen. A végén az egyik vagy a másik hódítani fog. És addig is a legszörnyűbb ütközések a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között elkerülhetetlenek.  Rövidtávú politikai pragmatizmusból mégis arra terelte kormányát, hogy ismerje el néhány „burzsoá” állam függetlenségét a szovjet határ mellett, többnyire a Baltikumban.’”

A Szovjetunió tehát sok tekintetben a cári Oroszország hagyományait folytatta. Kicsit más eszközökkel és talán még durvább módszerekkel. És persze valamilyen internacionalista küldetés mögé álcázva. A birodalmi szemlélet, a terrorra épülő kormányzás, a titkosszolgálatok (Ohrana, majd Cseka stb.) túltengése közös vonások. Berija gondolkodása a nemzetközi kapcsolatokról mindezek alapján, nagy fordulatot jelent. A terjeszkedési vágy valósággal be van programozva az orosz gondolkodásba. Nem riadnak vissza a kockázatoktól, amit már két világháború kirobbantása jelez. Mindkét esetben rajta múlt, hogy lesz-e világháború. A békés egymás mellett élés vállalása és a forradalom exportjáról való lemondás értelemszerűen két dolgot foglal magában. A meglevő lehetőségek, területek jobb kihasználását és a további területek, befolyások szerzéséről való lemondást. Tulajdonképpen ezt szerette volna állítólag elérni Gorbacsov is: visszavonulni a SZU határai mögé és a világ legnagyobb területű, óriási erőforrásokkal rendelkező országából fejlett országot csinálni. Nem véletlen a hasonlóság, hiszen Gorbacsov Berija reformterveit akarta megvalósítani. Sajnos úgy, hogy nem ügyelt a tartalomra és az összefüggésekre.

1917-ben az októberi forradalom utáni Oroszország nehéz helyzetben volt, miközben az új rendszer sajátosságai és jellegzetességei már jól látszottak. A breszt-litovszki tárgyalásokról azért is esik bővebben szó, hogy ezekről is beszéljünk.  És arról a tervről is, amit a béke melletti másik opcióként dédelgetett Max Hoffmann (1869 – 1927) tábornok. (Vele már az előző részben találkozhatott az olvasó.) Mielőtt Breszt-Litovszkkal és persze Max Hoffmannal folytatnánk, egy aktuális témát kell elővennem. A Sztálin halála c. filmet, ami olyan, mintha évtizedekkel ezelőtt készült volna. Annyi butaságot mondanak ebben a filmben, illetve a film kapcsán. Ráadásul nemcsak a régieket ismétlik, hanem újakat is kitalálnak. Nem tájékozódnak, még mindig azoknál a paneleknél tartanak, amelyek már régen megdőltek. A téma nagyon fontos, jó lenne legalább a valóságot, az igazat hallani végre valahára. Rendet tenni a fejekben és nem fenntartani a káoszt. Elgondolkodtató, hogy sokan lelkesednek a filmért.

És legnagyobb értékének a (nem létező) hitelességet tartják. Pedig ebben a filmben változatlanul úgy tekintenek Berijára mint a szovjet Himmlerre, holott csak rá kellene nézni életrajzi adataira: a hosszú időszak alatt, amit a legfelső állami vezetésben betöltött mindössze 5 évig tartozott hozzá az állambiztonság. 1945 végétől 1953 márciusáig, a Sztálin halála utáni időszakig viszont nem. A Malenkov vezette új kormányban, Sztálin halála után tér vissza – egyéb, gazdaságfejlesztési és programvezetési feladatai további ellátása mellett, valamint a miniszterelnök egyik első helyetteséként – a belügyminisztérium élére. Mindössze három hónapra, mert az ellene elkövetett 1953. június 26-i puccs életének is véget vetett. Villájában aznap agyonlőtték Hruscsov emberei. Hruscsov fia, Szergej Hruscsov mégis még mindig úgy nyilatkozik a televízióknak, hogy Sztálin halálakor Berija lett volna a belügyminiszter, sőt a rendőrminiszter. Ez már átvezet a Sztálin halála c. filmre, amivel – mint ígértem –  máris foglalkozni fogok.

Egy film: Sztálin halála (2017) 

Francia képregényből lett francia-angol mozifilm. Az alapanyag egy képregény, ami tartalmilag nem állhat távol az ugyancsak képekben elbeszélő Charlie Hebdo szatirikus lap bumfordi „szellemiségétől”, a valóságot nem tisztelő hozzáállásától és másokat durván sértő provokációitól. A Charlie Hebdo írásai tragédiához vezettek, kiprovokálták, elindították a terrorhullámot Európában, vezettek végül is sok ember halálához és megnyomorodásához. A mostani provokációnak nyilván nem lesz ilyen látványos következménye. „Csak” a történelmi tudat további sérülését okozzák, azt, hogy az igazsághoz ahelyett, hogy közeledne, még inkább távolodhat sokak gondolkodása. Az előbbit és az utóbbit sem menti, hogy a szatíra műfaja mögé bújnak azok, akik mindezt „megalkotják”, pontosabban inkább megcsinálják.

A képregény, majd az arra épülő film témája a szovjet történelem egyik érdekes, akár lényeges fordulatot is hozható szakasza. Sztálin halála és ennek hatása környezete túlélésére, Sztálin utódlása, az ebbe torkoló puccsok és puccskísérletek, az egyes szovjet vezetők sorsának alakulása, a lehetséges desztalinizáció elindulása és elbukása stb. mind ebben a periódusban történt. Sajnálatos, hogy ez sincs – sok más szakaszhoz hasonlóan –  megfelelően feltárva, sőt még a nyilvánvaló és vitathatatlan tények tudomásul vétele sem történt meg. (A tényekre immunisak azok, akik beleszerettek a közhelyekbe.)

A film plakátja

Persze nemcsak a szovjet/orosz történetírásban nem valósult meg e korszaknak a rendberakása sem, bár legalább elkezdődött, de más országok – így pl. Magyarország, Nyugat-Európa vagy az Egyesült Államok –  történészei még eddig sem jutottak el.  Az oroszországi vitákra, eredményekre, feltárt tényekre és összefüggésekre nem kíváncsiak. Éveken, évtizedeken át folyt az agymosás, a valótlan történelmi szerepek és cselekmények sulykolása. Így él az emberekben és a magyar és a nyugati stb. történészekben – HAMISAN!Hruscsov desztalinizátorként és igazságtevőként, holott nagyobb sztálinista volt Sztálinnál.

A enyhülés politikusaként, miközben többször is az atomháború küszöbére juttatta a világot. És emiatt él sokakban úgy a Hruscsov által hátba támadott, meggyilkoltatott Berija, mint aminek éppen az ellenkezője volt, vagy legalábbis nem volt. Mivel a rendberakás nálunk még mindig várat magára, megunva manipulálásomat, magam láttam munkához. Ismert, illetve ismertté vált tények alapján, ezeket összeszedve, az összefüggéseket felderítve igyekeztem összerakni, valójában mi is történt. A Leleplező c. könyvújságban már a 12. résznél tart az a cikksorozat, amit erről az időszakról és kulcsszereplőiről – Berijára összpontosítva – ­kiderítettem, feltártam. Berija életéről, tevékenységéről, haláláról. Közben sok kapcsolódó kérdésre is kitértem. (A blogon több folytatás van, mert itt rövidebbek az anyagrészek. A blog baloldalán közölt felsorolásban az összes eddigi Berija-cikk összegyűjtve hozzáférhető.)

A Sztálin halála c. film sajnos kifejezetten rosszat tesz a történelmi tudatnak, mivel a történelemhamisításban még a szokásos butaságokon is túlmegy. Az alkotók nem igazán fordítottak energiát a tájékozódásra, kritikátlanul kiválasztottak és átvettek nyilvánvalóan hihetetlen dolgokat, vagy egyszerűen ők maguk kitaláltak még abszurdabbakat. (Mindezekre látunk majd példákat.) De most emlékezzünk a mondásra, miszerint: „Ahol sz..r (tehát „kaka”) van, ott veréb is van!” Boldogan ugrándozik rajta! És közben önfeledten csivitel: De jó! De jó! A fórumokon az ilyen „verebek” éppen azt emelték ki, ami nincs: a „hitelességet”(?!).

A filmet nálunk nemrég kezdték játszani, időben azok után, hogy Oroszországban, a mozikban betiltották.  Az oroszországi betiltás ellenére on-line, orosz filmes honlapok hosszú sorában korlátozás nélkül megnézhető. Ott tehát akadálytalanul rombolhat. Mindenütt fórumokat indítanak, ahol sajátos, de élénk vita alakul ki. Sok monológgal: ettől sajátosak.  Itt a liberálisok (ál-liberálisok) vannak többségben, akik zajosan ünneplik a filmet, kiállnak a szabadság, a személyiségi jogok gyakorlása mellett, elítélik a szovjet vezetők közül azokat, akiket a film elítél, és beletörlik a lábukat abba, akivel a film is ezt teszi. Viszolyogtató, ahogy örömködnek mások halálán és az igazság diadalaként ünneplik azt, ami valójában roppantul igazságtalan és embertelen. És persze sérelmezik a film hivatalos betiltását Oroszországban. Ha néha megjelenik egy-egy ellenvélemény, arra valósággal rávetik magukat.

Az ellenoldal, mondhatjuk, hogy OTT, Oroszországban a többség, nagyon és – tegyük hozzá – joggal sértve érzi magát, azt a személyt, akit ott hősnek tartanak és hazáját. És el van képedve a történelmi tudat további deformálásától is.  Emiatt eleve kevesen nézik meg a nyilvánvaló többségből. Akik mégis kíváncsiak voltak és civilizáltan reagáltak, azok véleményét általában ezek a kérdések foglalja össze: Meghamisíthatja-e egy paródia a valóságot? Kinek, milyen közönségnek készült a film és mi a forgalmazók felelőssége?

A többi felháborodott viszont azt sem veszi észre, hogy angol-francia filmről van szó, a folyamatos helyreigazítások ellenére az Egyesült Államokat szidják. Tanulságos, bár elég sarkos az egyik hosszabb, a filmet elutasító vélemény: „Történelmünknek ez a paródiája arról szól, hogy az alkotók a komplett idióták közönségére számítottak. A paródia nem veszélyes a normális emberre. Viszont azokat, akik ezt a szemetet forgalmazzák, el kell számoltatni. Azért, hogy a jövőben előre átgondolják, önmagában zavaros, sőt zagyva filmmel, vagy tudatos provokációval állnak-e szemben.”  Jelen esetben szerintem nyilván az utóbbival, tudatos provokációval, amit a paródia műfajával és a film zavarossággal igyekeztek elrejteni.

A paródia műfaja nyilván nem adhat felmentést folyamatos hazudozásra, a valósággal ellentétes állításokra. Ha történelmi paródiát készítenek, akkor a valóság egyes mozzanatait hangsúlyozhatják túl, de azok irányát nem változtathatják meg. Ha valaki (nevezetesen Berija) éppen a terror gyors leépítését indítja és vezényli le, és már nem először, egy paródiában és/vagy annak ismertetőjében sem lehet a terror megszállottja. Ha ez az igazság egyáltalán fokozható és fokozni akarjuk: különösen nem képzelhető el a valósággal akár homlokegyenest ellentétes történet egy olyan filmben, akár szatírában, ahol nevesített történelmi személyek szerepelnek. A szatíra műfaja nem ad ez alól felmentést, mert a néző nem foghatja fel másként, mint hogy történelmi igazságot közölnek vele. És a filmet „jól fogadók” véleménye – ahogy már megjegyeztem – a film hitelességét(?!) emeli ki, azt tartja fő érdemének.

Szergej Hruscsov a filmben?

Nem ártott volna egy igazi lektor, de sajnálatos módon nyugaton szinte kivétel nélkül még mindig ezeket a közhelyeket és meséket fújják a történészek. Amit annak idején Hruscsov és emberei – köztük mind a mai napig a fia – sulykoltak bele az emberek agyába. A történészek közül deformáló hatását tekintve „kiemelkedik” Hruscsov formálisan rakétatervező, fontoskodó fia. Aki ma már nem egyszerűen a kor tanúja, hanem az abszolút igazság tudója is. Lehet, hogy a film készítői átnézették a forgatókönyvet Szergej Hruscsovval, Hruscsov Amerikába költözött fiával, aki ma is apja emlékének, pontosabban az akkor alkotott legendáknak az ápolója. Főszerepet játszott annak idején abban is, hogy apjának lediktált emlékiratai egyáltalán fogyasztható, egyáltalán olvasható formába kerüljenek. Ma sincs tulajdonképpen olyan dokumentumfilm a korszakról, ahol Szergej Hruscsov ne jelenne meg, ne terjesztené, illetve ne tartaná életben ezeket az „ismereteket”. A moszkvai televízió e korszakhoz kapcsolódó fórumaiba is meg szokták hívni, ahol a megjelentek elképedése ellenére agresszívan ismétli a valóságnak meg nem felelő és már régen megcáfolt paneleket.

Hruscsov fiának hatása és a film alkotóinak célja mindenképpen összekapcsolódik. A cél Hruscsov felmagasztosulása (ami jól érződik a néhány álobjektív, őt enyhén bírálónak tűnő jelenetek ellenére), és Berija ördögnek való bemutatása. A róla és a korról való durva valótlanságokon keresztül. A film megjelenésének időpontja, az októberi forradalom kerek századik évfordulója különösen jó keretet ad ennek a törekvésnek, nagyon jól segíti a film marketingjét is.

Szergej Hruscsov Amerikában

A forgatókönyv és a valóság

Az alkotók nem ismerik a Szovjetuniót és a felvonultatott történelmi személyiségeket. Úgy tűnik, azt talán ismerik, ami nyugaton esetleg lehet. Bár az sem valószínű, hogy ott, pláne lépten nyomon azt mondanák az országok vezetői, hogy „bassza meg”. A főszereplők a filmben állandóan valamiféle kötőszóként használják – persze számtalan variációban – a „fuck”-ot. Úgy is, hogy baszódjék meg, baszakodik stb. A Szovjetunióban viszont ez biztosan nem volt szokás. Ahogy az sem, hogy a szovjet vezetés tagjai úrnak, vagy uraimnak szólítsák egymást. Hol elvtársaznak, hol uraznak.

Zongorázik egy fiatal nő, játszik egy zenekar, amit rádión közvetítenek egy üvegfalú szobából. A teremben ott áll egy egyenruhás állambiztonsági katona. Alatta a nagybetűs felirat:

„SZTÁLIN BELÜGYI NÉPBIZTOSSÁGA 20 ÉVEN ÁT VÉGEZTE A NAGY TISZTOGATÁST.”

Ezzel jelezve, hogy bár koncerten vagyunk, mi is folyik. És sejthető, hogy egy személyre, Berijára utalnak. Később el is mondják, mit gondolnak róla. Csakhogy amiről írnak, azt nem Nagy Tisztogatásnak, hanem Nagy Terrornak nevezik. Nem 20 éve tart, hanem két éven át tartott (1936 és 1938 között). Akkor Berija még nem volt belügyi népbiztos. 1938-ban lett: azzal a feladattal, hogy szüntesse meg a Nagy Terrort, mert az aláássa a Szovjetunió gazdaságát és társadalmát. 1953-ban már régóta Belügyi Népbiztosság sincs, mert 1946 elejétől a kormány a Népbiztosak Tanácsából átalakult Minisztertanáccsá, a népbiztosságok minisztériumokká. 1943-tól különben a Belügyi Népbiztosság átalakult, kétfelé vágták: Belügyi Népbiztosság és Állambiztonsági Népbiztosság lett belőle. Berija belügyminiszter maradt (szűkített hatáskörrel) és egyúttal a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese lett. Számtalan gazdasági szervezési feladattal, ezeket a háború eleje óta vitte (az ipar átköltöztetése az Uralba, hadiipari fejlesztések irányítása stb.).

Később a filmben azt is tapasztaljuk, hogy Sztálint főtitkárnak gondolják. Nem tudják, hogy pályafutása második részében Sztálin nem főtitkár volt, hanem „csak” titkár. (Nem használták a főtitkári címet.) Hogy Hruscsov is puccsáig, 1953 közepéig titkár volt: igaz, titkárként hozzá tartozott a legfontosabb felügyelet, az apparátus. Ekkor érte el, hogy első titkárnak nevezzék. Brezsnyev hozta vissza a főtitkári címet. Sztálin 1941 után a Minisztertanács elnöke volt, ezt tekintette fő funkciójának. Egyúttal hadügyi népbiztos volt és az Állami Honvédelmi Bizottság elnöke. Helyettese pedig ebben is Berija.

Molotovot soha nem tette listára Sztálin, azt is titkolta, mit tervez vele. Bár az igaz, hogy ő is és Mikojan is kegyvesztett volt, a XIX. kongresszus után nem hívták meg őket Sztálin vacsoráira és a vetítésekre. Időnként Berija értesítette őket, hogy mikor lesz összejövetel Sztálinnál, ekkor megjelentek, Sztálin csodálkozott, nem tetszett neki, de nem küldte el őket.

A film végén is van egy jellemző nagybetűs feladat:

„BERIJA 1953-BAN TÖRTÉNT KIVÉGZÉSE UTÁN A KÖZPONTI BIZOTTSÁG VETTE ÁT A SZOVJETUNIÓ IRÁNYÍTÁSÁT. 1956-BAN HRUSCSOV INDÍTVÁNYOZTA A PÁRT (?! – Sz. B.) TÖBB TAGJÁNAK LEVÁLTÁSÁT. VÉGRE (?! – Sz. B.) Ő LETT A SZOVJET KORMÁNY FEJE ÉS A FŐPARANCSNOK (?! – Sz. B.) EGÉSZEN A LEONYID BREZSNYEV ÁLTALI 1964-ES LEVÁLTÁSÁIG.”

A legnagyobb képtelenségeket a képtelen szövegben külön kiemeltem. Az első nagybetűs mondat számomra teljesen értelmetlen, bár ez elmondható a többi mondatról is.

Valójában az történt, amit a cikksorozatban sorra is vettem, hogy puccsok és puccskísérletek voltak. Az első mondatban azt akarhatták elmondani, hogy kollektív lett a vezetés. Na de ha ennek örülnek, miért örülnek az ellenkezőjének: annak, hogy Hruscsov lett a szovjet kormány feje és– a film szerint – a főparancsnok. Nyilván Hruscsov nem lett főparancsnok. Formálisan Sztálin sem lett, bár ő kapott egy díszes címet: ő lett a tábornokok tábornoka, a generalisszimusz. Ez nem Amerika, ahol az elnök formálisan is a hadsereg főparancsnoka. Hruscsov a párt vezetője is lett és a kormány vezetője egyidejűleg. Szerintem Hruscsovon kívül kevesen vártak különben arra, hogy ő a kormány feje legyen.  Egyébként a párttagokat nem leváltják, hanem esetleg kizárják. Néhányuk kizárása sem old meg semmit, hiszen a felső vezetéstől eltérően az állampártnak sok millió tagja volt… (1991-re találtam hirtelenjében adatot: ekkor az SZKP-nek 16 516 066 tagja volt…)

Folytatva a forgatókönyvet: a rádiós helyiségben megszólal a telefon: Sztálin kéri titkárán keresztül a műsorvezetőt, hívják 17 perc múlva vissza. Kollegája megkérdezi: ki beszélt? – A főtitkár titkára. – hangzik a válasz. (Sztálin már régóta a Minisztertanács elnöke volt, a pártban is első vezető, de titkári címmel, mert évek óta nem volt használatban a főtitkári cím.) Közben Berija összeállítja a begyűjtendők és kivégzendők listáját. (1943 óta nem tartozott hozzá az állambiztonság, 1946 óta a leszűkített hatáskörű belügyminisztérium sem. Az állambiztonsági minisztert Ignatyevnek hívják, ő Hruscsov és Malenkov embere. Berija miniszterelnök-helyettesként kiemelt programokat irányít: atom- és rakétatechnika stb.)

Sztálin kívánsága, hogy küldjék el lemezen a koncert anyagát. De nem vették fel, csak élőben akarták csak sugározni, ezért újra el kell játszania a koncert repertoárját a zenekarnak és a zongoristának, a közönség pedig nem mehetne el.

Újabb helyszín. Sztálin és a többi vezető együtt vacsoráznak. Berija paradicsomot dug Hruscsov zsebébe, majd mindenki szórakoztatására kakaskodnak. Ez nem illik bele Berija személyiségébe. Hruscsovnak különb megpróbáltatásokat kellett kiállnia. Ukrajnában megtanult táncolni és szerinte Sztálin időnként szépen megkérte: Nyikita, táncolj nekünk! Más helyről azt hallani, hogy Sztálin így „kérlelte”:Táncolj, disznó!

Sztálin megkapja a lemezt és benne egy neki jól beolvasó levelet. Felizgatja magát és elájul. Berija értesül erről és abbahagyja a foglyok verését (?!), elsiet a helyszínről, de előtte intézkedik, hogy egy ápolónőt – ahogy szokták – készítsenek elő számára(?!), mert most vele akar közösülni. (Berija még most sem belügyminiszter, nem vallat, nem alkalmaz testi kényszert. Amikor annak idején ilyen visszaélésről tudomása lett, intézkedett, több NKVD-s került börtönbe emiatt Berija alatt. Ami a másik „tevékenységet” illeti, ideje sem lenne kicsapongó életet folytatni. Sztálin rátelepedett életére. Kezembe került egy könyv, ami tulajdonképpen egy előjegyzési napló, Sztálin mikor kivel találkozott hivatalában. Berija minden nap éjfél után is hivatalos volt hozzá. És persze bármikor hívhatta.)

Megválasztották önmagukat?

A film szerint ideiglenes(?!) főtitkárnak kell lennie Malenkovnak (ld. nincs főtitkári cím), holott a valóságban a Minisztertanács elnöke akar lenni és lett is. (Addig, amíg Hruscsov félre nem söpörte őt is.) A hatalmi változásokat a valóságban Malenkov, Berija, Bulganyin és Hruscsov előre megbeszélték. Itt mondom el, hogy nem néhány ember szavazta meg a személyi változásokat, hanem a Sztálin által átalakított, kibővített és Elnökségnek nevezett bizottság. (Korábban, amikor még sokkal kisebb volt, PB-nek nevezték ezt a testületet.) Mivel ennek új és tájékozatlan tagjai előtt nem akartak vitatkozni, javaslataikkal kész helyzet elé állították az Elnökséget. Az indítványokat a Központi Bizottságnak is meg kellett szavaznia. Erről híradófelvétel készült a közvélemény számára, ami fent van a youtube-on. Berija javasolta Malenkovot miniszterelnöknek, Malenkov pedig Beriját belügyminiszternek és egyik első helyettesének. Berija ismét belügyminiszterként azonnal lazított a diktatúrán (erről korábban is olvashattak a cikksorozatban és még ezután is visszatérek intézkedéseire). Nem azért tette, hogy népszerűsítse magát, hanem mert ennek helyességéről meg volt győződve. 1938-ban is ezt tette, bár akkor Sztálin nem engedte, hogy még tovább haladjon ezen az úton.

Sztálinhoz orvost kell hívni. Mivel a „bűnös orvosok” le vannak tartóztatva, azzal kell beérniük, aki még szabadlábon van. A VDNH-n (a népgazdasági sikerek kiállításán) kutyájával egészségügyi sétát tevő orvost ott gyűjti be egy állambiztonsági csapat. Aki élt már Moszkvában, el nem tudja képzelni, hogy különösen e kiállítás körülkerített és szigorúan őrzött területén kutyát lehet sétáltatni. De persze nem ez a legnagyobb hibája a filmnek, bár ez is hiba.

Berija megválasztói ennyien voltak… (youtube)

Berija le akarja záratni a várost az NKVD-vel. Lecseréli a katonákat a saját embereire. Hruscsov viszont felcsődít mindenkit, akit csak tud, hogy Berija hibát kövessen el. (Berija ugyan a valóságban már ismét, 8 év után belügyminiszter, de nem belügyi népbiztos. Az NKVD ugyanis azt jelenti: Belügyi Népbiztosság; és még 1945 végén megszűnt. A temetési bizottság vezetője Hruscsov. A valóságban is. Hruscsov lenne felelős mindenért, ami a temetéssel kapcsolatos. A külső rendet eleve a katonaság biztosítja és nem a belügyi alakulatok.

Közben időnként valaki elrikkantja magát: miniszter elvtárs, miniszter elvtársak. Nyilván így szólították meg őket, de időről időre az elvtársak megszólítása viszont urakra változik. Miniszter úr, kedves uraim. Moszkva különben a Szovjetunió fennállása alatt végig zárt város volt nagyobb események idején. Például a moszkvai olimpia idején. Engedély nélkül belföldi vidéki lakos nem utazhatott ilyenkor Moszkvába.

Ahhoz, hogy Sztálin temetésekor tömegjelenetek legyenek bizonyára elég lehet az a 7 millió ember is, aki ott élt. És aki valóban meg volt rendülve Sztálin elvesztésétől. Ráadásul soha nem látta a vezért közelről, most halottan még volt egy utolsó lehetősége, hogy lássa. Ilyenkor elég egy akár jelentéktelen történés is, hogy elfajuljanak a dolgok. Itt ez történt, valaki elterjesztette, hogy az egyik tér felé kell menni, mert úgy gyorsabb lesz. Az emberek egy idő után összetorlódtak. A széleken a tömeg nekinyomta az embereket a házak falinaknak, bedurrantak a kirakatüvegek a nyomástól, kidőltek a kerítések, szétnyomták a szélen levőket az épületek falai. És nem volt a bajba jutottaknak menekülés. Volt, aki felmászott a reflektorok tartóira, ezeket azért állították fel, hogy éjjel nappal legyen elég fény az utcákon, hiszen a Szakszervezetek Háza, ahol Sztálin fel volt ravatalozva, éjjel-nappal nyitva volt. Éjjel tartottak csak egy kétórás pihenőt. Az utcákon rengeteg katona volt, teherautókat helyeztek el akadályként. Aki úgy akart menekülni, hogy átmászik egy teherautó alatt, nem tudott kimászni a másik oldalon, mert a katonák nem hagyták. Az emberek sikoltoztak a katonáknak: vigyétek el a teherautókat! Nem lehet! – volt a válasz, nem kaptunk parancsot! Az elesett embereket összetaposták, agyontaposták. Nemcsak felnőttek voltak, hanem gyerekek is. Rengetegen maradtak ott tehetetlenül. Aztán teherautók jöttek és feldobálták a véres testeket. Kivitték Moszkvából őket és a már kiásott tömegsírokba dobták bel őket. Sokan voltak, akik még éltek, őket kórházba kellett volna vinni. Nem vitték, mert akkor elterjedt volna, külföldön is, mert ez számított igazán, mi történt. Őket is bedobták a tömegsírokba és élve betemették őket. Ez a magyarázata annak, hogy nem tudják, hány halott volt. Nem számolták meg őket. A becslések 2000 főtől ennek sokszorosáig terjednek. A főszervező Hruscsov volt, a filmben viszont erről másként kellett beszélni, mert Hruscsovot futtatták. A célokkal ellentétes lett volna a valóság bemutatása, így találták ki a hazugságot a sortűzről és Berijáról.

Feltorlódott a tömeg és bebocsátásra várna (youtube)

Az elszabadult tömeg kockázatából okulva Brezsnyev temetésekor rendkívüli intézkedéseket tettek. Kiürítették az utcákat, leállították a felszíni tömegközlekedést. Akkor ott dolgoztam, és otthon akartam megnézni televízión a temetést. Még az utolsó pillanatban sikerült keresztülautózni a már kihalt városon.

Sztálint nem aznap temették el, amikor meghalt és nem is másnap. Négynapos gyászt rendeltek el, a temetésre március 9-én került sor. A holttestet bebalzsamozták, majd már március 6-án 16 órától napokra felravataloztak, hogy tömegek tudjanak tőle búcsút venni. Sztálin fiának temetési beszédéről nem tudok, gondolom, én sem, hiszen nem volt ilyen beszéd. Arról viszont igen, hogy hárman tartottak beszédet: elsőnek Malenkov, a második felszólaló Berija volt, és beszélt még Molotov is. Hruscsov csak felkonferált.

Beriját valóban agyonlőtték. De nem Zsukov, akivel különben Berijának kitűnő kapcsolata volt. Zsukov nem a Vörös Hadsereg (1946-tól helyesen: Szovjet Hadsereg) vezérkari főnöke volt, hanem az Odesszai Katonai Körzet (száműzött) vezetője. Németországból Zsukov – a megszálló szovjet hatóság vezetőjeként – több vagonnyi kincset küldött haza a saját címére, amit jelentettek Sztálinnak. Különösen súlyosnak tartották, hogy Zsukov a raktárossal abból válogatott, amit az állam magának már beraktározott. Az sem szolgált a javára, hogy úgy nyilatkozgatott, hogy neki köszönhető a háborús győzelem. Sztálin nem akarta teljesen eltüntetni, hiszen ő vezényelte le Sztálin helyett, aki végül nem vállalta, a győzelmi parádét. Ezért csak száműzte.

Berija intézte el Zsukovnak, hogy Sztálin halála után lehetőséget kapjon az első vonalba való visszatérésre: Bulganyin hadügyminiszter helyetteseként. Szergo Berija az apja és Zsukov kapcsolatáról, neki évekkel később tett magyarázatáról szintén beszámol könyvében. Különben Zsukov – ahogy Hruscsovék terjesztették – nem vett részt Berija letartóztatásában, a Kremlben. Elsősorban azért, mert nem volt ilyen letartóztatás, ugyanis Berija már nem élt. Erre utalnak Zsukov szavai is Szergo Berija könyvében. És főleg az, amit saját szemével látott, amikor hazaért egy bejelentésre. Nem akart ugyanis menekülni, különösen nem külföldre, így nem fogadta el egy berepülőpilóta indítványát és inkább hazament tájékozódni. (A történettel többször is foglalkoztam a cikksorozatban.)

Ezután a film átmegy naturalistába és más halála feletti őrjöngő ünneplésbe: Beriját félig agyonverik, megvádolják abszurd vádakkal, agyonlövik, majd leöntik benzinnel és elégetik. A jelenet közepén Zsukov áll, aki két géppisztollyal „akciózik” a Kremlben. Ahova kívülálló nem vihet be maroklőfegyvert sem.

A film különösen gusztustalan jelenete: itt éppen elégetik a tetemet

Berija agyonlövése nem a temetés napján, március 9-én történt, hanem hónapokkal később, amikor Hruscsov puccsot robbantott ki Berija ellen. És nem a Kremlben lőtték agyon, hanem – minden jel szerint – a saját villájában. Ez június 26-án történt. Ezután Hruscsov bírósági tárgyalást rendezett Berija számára, ami halálos ítéletet hozott. És megtörtént a kivégzés is, csakhogy a halottat ugye nem lehetett újra kivégezni, viszont valakit valóban kivégeztek. Így minden bizonnyal a dublőrét lőtték agyon. A holttestet nem a Kreml udvarán égették el (ez a film különösen és visszataszítóan gusztustalan jelenete), hanem krematóriumba szállították. Hogy Berija hamvai hol lehetnek, ma sem tudható. Berija feleségét és fiát letartóztatták, hónapokat töltöttek börtönben, a fiú, Szergo kivégzését az anya szeme láttára el is játszották. A fiatalember egy nap alatt teljesen megőszült. Életük hajszálon múlott. A desztalinizációt, ami Berija érdeme, Hruscsov kisajátította magának és visszájára fordította. Resztalinizációvá változtatta.

A film ismertetője

Az is hemzseg a hibáktól. Még azt sem tudják, hogy Sztálin agyvérzésben és nem szívinfarktusban halt meg. Persze más sem stimmel. Egy oroszországi filmismertetőből:

„Sok éve a hatalmas, erős ország kormányrúdjánál állt a legyőzhetetlen főtitkár, Sztálin. (Nem volt főtitkár. Stb. – Sz. B.) A sokmilliós nép félt a zsarnoktól és diktátortól. Senki nem mert ellentmondani a vezérnek. Egyszer csak a szíve (?! – Sz.B.) megállt. Ez 1953 tavaszán történt. Joszif Visszarionovics követői közül többen is igényt tartottak hivatalára. Köztük volt Berija. Berija megígérte testi-lelki jóbarátjának, hogy folytatja a 30-as években elkezdett ügyet. Csak a megtorlások és az agyonlövések vezetnek a Szovjetunió virágzásához, tehetik naggyá. Véleményét nem osztotta néhány politikus. Kemény konkurenciaharc kezdődött.

Minden részvevő arra törekedett, hogy csapatába befolyásos, erős híveket szerezzen. Hruscsov, nem vesztegetve az időt, Zsukovhoz fordult segítségért. A hadvezérnek elég felszólalnia a politikai bizottság tagjai előtt és az óhajtott megbízatás már a zsebében van. Malenkov viszont nem tervezi pozíciója feladását. Az ambiciózus hivatalnok be akar ülni a vezető székébe. Ugyancsak nincs ellenére az elhunyt fiának, hogy posztot kapjon. A jelölteknek egy gondja van, hogyan szabaduljanak meg a volt vezér sarjától. Az ellenállás halált hoz. Hamar ismert lesz a verseny győztese? Kinek csúszik ki a markából a siker? Ki fogja szakavatottan irányítani a Szovjetuniót?”

Azt még elmondom, hogy Sztálin fia, Vaszilij komolyan tartott attól, hogy ha apja már nem él, vele végezni fognak. Halálának körülményei Szergo Berija könyvének részletei szerint sejtését alátámasztani látszanak.  Ennyit most és dióhéjban. Hiszen minden gondolatot, ami ide kívánkozna, nyilván nem fejthettem ki és/vagy nem ismételhettem meg.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.