Politikai helyzetkép (11.) Ellenzéki pártok: külső irányítók

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

Az előző részben tértem át a “választás 2018” eredményeinek értelmezésére. Láttuk, hogy a kormánypártok a vártnál nehezebben, de meggyőző, kétharmados győzelmet arattak.  Ebben fő szerepe volt a kulcstéma megválasztásának, ami a kormánypártok szavazótáborát jóval meghaladó szavazatmennyiséghez juttatta e pártokat. A kulcstémának nemzetegyesítő szerepe volt. Az elemzés ugyanakkor azt is feltárta, hogy a 2016. évi népszavazáshoz képest legalább 500 ezer potenciális szavazatot veszítettek. Az előző részben megkezdődött az eltérés okainak számbavétele, amit most  folytatok. A későbbiekben térek majd vissza fontosabb részletekre és a levonandó következtetésekre. Fontos változás, hogy a civil szervezetek benyomultak a politikába, és az ellenzéki pártok irányításuk alá kerültek.

Első körben. Botka és Molnár

A negyedik probléma

A negyedik probléma az ellenzéki pártok „furcsa”, igazán NEM konvencionális kampányára való megfelelő reagálás elmaradása volt, amivel szintén megzavarták választóikat. A brutális, agresszív, agymosó, az országot és a külföldi magyarokat szinte folyamatosan gyalázó, a kormányt és köreit rágalmazó, rémhíreket terjesztő, izgatást megvalósító, személyeskedő stb. kampányra hiányoztak az odaillő válaszok.

Ebben a passzivitásban nyilván voltak, akik valami igazság jelenlétét, mások erőtlenséget, hátrálást stb. láthattak. Ez a választókat egyaránt elbizonytalanította. Mivel a küzdelem a két oldal között nem jutott nyugvópontra, a rémhírterjesztés ma is folytatódik. Most pl. arról, hogy júliusban állítólag megszüntetik a nyugdíjfizetést. A kormány és intézményei nem mutatnak érdeklődést a rémhírterjesztés iránt ma sem. Mindezek a hibák elkerülhetők lettek volna, illetve lennének. Hogy mégis választási győzelem született, abban viszont része van azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket kormányoldalon sokaknak meg kellett tenniük és meg is tettek. Mindenekelőtt a miniszterelnök, aki kimerítő szerepvállalásaival, személyes megjelenéseivel szinte hátára vette a kampányt, hogy e károkat mérsékeljék. És persze annak is, hogy kármentő céllal formális megoldásokkal igyekeztek pótolni az igazi megoldás hiányát. Újabb Erzsébet utalvánnyal meggyőzni a 13. havi nyugdíjat visszaváró nyugdíjasokat, rezsihozzájárulással az évek óta újabb rezsicsökkentésre számító lakosokat.

Hogy nehéz volt, és a lakosság számára is nagyon kimerítő, helyenként elviselhetetlen volt a választási kampány, még inkább végtelenül hosszúra nyúlt idejével, abban főszerepe volt az ellenzéknek és az ellenzéki pártok által teremtett légkörnek. És – mint előbb írtam – szerepe volt a kormányoldalnak is, ami megengedő magatartásával és reakciói elmaradásával lehetővé tette, hogy ezt az ellenzéki pártok  könnyedén létre tudják hozni. Emiatt ahhoz képest, amit az ellenzéki pártok a kampányban bemutattak, nagyon sok szavazatot tudtak szerezni.

Változást! Most! Na, de milyet???

Megváltozott szerepek. És egy fura csapat

Új fejlemény az ellenzéki pártok elfoglalása egy fura csapat által. Az ellenzéki pártok ugyan nem szűntek meg, de őket egy fura csapat irányítja, rángatja ide-oda a saját érdekeinek megfelelően. A „választás 2018”-on  tehát NEM a kormánypártok és az ellenzéki pártok ütköztek meg egymással, hanem a kormánypártok azzal a fura csapattal, amelyik jogilag ugyan nem vehetett volna részt a választásban, az ellenzéki pártok segítségével, őket maga előtt tolva mégis részt vett. E csapat a választások szempontjából is fura. Persze más jelzőkkel is ellátható: globalista, kozmopolita, internacionalista, beavatkozó, antidemokratikus (bár önmagáról azt mondaná, hogy demokratikus), ál-liberális (bár szerinte liberális).

Szerepvállalására – nem pontosan ebben az összetételben – számtalanszor sor került, ha nem is teljesen azonos összetételben. Pl. Ukrajnában, Grúziában, a Közel-Keleten. Mindig részt vesznek benne bizonyos civil szervezetek, amelyek a hatalom ellenőrzését célozzák meg. (A további szereplőkről nemsokára.) E szervezetek formálisan a politikamentességet testesítenék meg, a gyakorlatban viszont tevékenységük átpolitizálódik. Nem véletlenül, hiszen támogatójuk egyben külső irányítójuk. A fura csapat igyekszik a politika helyére lépni, a politikai struktúra szétverésén munkálkodik. (Ilyen szerepe Magyarországon is volt már korábban is, 2001-ben, de erről majd később.)

A harcosan “civil” szervezetek

A fura csapat állandó és nélkülözhetetlen részei a – mondjuk így – harcosan „civil” szervezetek. Az országok helyzetével, adottságaival, problémáival nincsenek tisztában, nem alkalmasak átfogó gazdasági és politikai program készítésére és nem is szeretik a programokat. Ezek ugyanis fel kell, hogy fedjék, valójában mit akarnak. Ahhoz, hogy átvegyék a politika szerepét alacsony szakmai színvonal is elég.  A tartalmi és minőségi hiányokat formális technikával helyettesítik: „értékeket” kérnek számon (a kettős mérce szerint), paneleket használnak elfogultan, nyomást gyakorolnak. Véleménydiktatúrát alkalmaznak. Színrelépésük civil szervezet(ek)ként kezdődik, a politikai rendszer rombolásával folytatódik, közben funkciót váltanak: és ténylegesen úgy kezdenek működni, mint egy politikai párt. Pedig hivatalosan nem alakultak át, így nem is kell teljesíteniük azokat a követelményeket, amelyeket egy pártnak kell.  A választásokon viszont nem vehetnek részt, ehhez nyilvántartott pártnak kell lenniük. Vagy pártot kell találniuk, amit dróton rángathatnak. Hogy egy párt miért vállalkozik erre, az ismét a jogszerűség határain túli kérdés. Hiszen felmerül: vajon miért (miért cserében) vállalkozik erre egy párt? Az is, hogy erre egyébként sehogy nem vállalkozhatna. Formálisan tehát gyakran civil marad a civil és összebútorozás nélkül irányítja a pártot. Vagy pártot alapít.

 Kommunikációs bumerángok

Az ország szuverenitásának védelme akkor is nehéz feladat, ha mi magunk nem adunk lehetőséget, még inkább ürügyet a Magyarország ellen áradó propaganda és hisztéria kiterjesztésére és a küzdelem irányának félrevitelére.

Két olyan téma is van, ami viszont ürügyet adott erre. Mindkettő bonyolult téma és különösen alkalmas a félremagyarázásra. Ennek veszélyét kezdettől egyértelmű nyilatkozatokkal, az intézkedések egyértelmű magyarázatával legalábbis mérsékelni lehetett volna. Az egyik ilyen ügy, aminek későn született meg az érthető kommunikációja, a CEU. Ez ugyanis egy olyan intézmény, ami fontos és színvonalas oktatási és kutatási tevékenységet végez. Nyilván nem csak azt és nem is minden tudományterületen. A kétféle aktivitás arányait nem tudom megítélni, de tulajdonképpen mindegy is. A lényeg az, hogy komoly értéke is van az ország és a tudomány számára.  A rossz kommunikáció miatt ugyanis könnyen el lehetett érni azt, hogy ezt a kormányzati manővert a minőségi oktatási és tudományos tevékenység veszélyeztetéseként állítsák be. És ezzel a magyar és a külföldi tudományos közéletet Magyarország és a magyar kormány ellen hangolják. A kormány erőfeszítéseit a tömeges illegális migrációban ezzel hitelteleníteni lehessen. Nem volt világos az sem, ma sem az, hogy mi volt ennek az akciónak a célja? A CEU kiváltságainak visszavonása vagy a CEU eltávolítása?

Egy másik példát is fel kell hoznom. Szerintem kár volt a kormánynak – úgymond – kidobnia a liberalizmust. Annak pontosítása nélkül, hogy tulajdonképpen mit is akar kidobni: a liberalizmust és azon belül is melyik változatát, vagy az ál-liberalizmust? Hiszen sokféle liberalizmus van, ezek között olyan is, ami fontos része lehetne a mai valóságnak is. Ezzel a kormány dobott ugyan, de nem kidobott valamit, hanem eldobta a bumerángot. Maga ellen dolgozott! Ha ugyanis nemcsak lett volna, hanem ma is lenne igazi liberalizmus, akkor Magyarország magától értetődően dönthetne arról, hogy kivel él együtt!

Torgyán József 1996-ban e tekintetben óvatosabban, bár még mindig nem eléggé óvatosan lépett fel az ellen, ami ellen ma is fel kell lépni. Ő ezt ál-liberalizmusnak nevezte, ami valami más, mint a liberalizmus, de annak nevezi magát, közben egészen mást képvisel. Hiába mondta el, hogy az ál-liberalizmusról beszél, a párton és rajta torolták meg beszédét. Tehát Junckert, Merkelt és a többieket, akik magyarországi társaikhoz hasonlóan mindent ürügyként használnak fel, rá kellene bírni arra, nyilatkozzanak meg: mi a liberalizmus? Mi a fogalma? És mi a többi – ugyancsak definiálatlan – „érték” tartalma? Mondják el, hogy a liberalizmussal összeegyeztethető-e a kettős mérce? Vagy az üres panelek mögé bújás? Gyurcsány Ferencnek el kellene mondania, mi a demokrácia és mi a demokratikus? Hogyan létezik, hogy egy olyan párt amelyik pl. a bevándorlás kérdésében bevallottan szembe megy saját tagsága többségi véleményével, és mégis Demokratikus Koalíciónak nevezi magát?

Van-e párhuzam a Jobbik és a Kisgazdapárt néppártosodása között?

Nemrég tanúja voltam annak, hogy a Jobbik néppártosodása és a Kisgazdapárt néppártosodása között húztak egyenlőségjelet. Az egyik hozzászóló azt mondta: a Kisgazdapártnak is a néppártosodás volt a baja, ezért szűnt meg. Pedig dehogy! Torgyán jól ismerte fel, hogy csak középről lehet hatásosan politizálni, a szélen álló a pálya széléről legfeljebb bekiabálhat. A baj az volt, hogy végül is hiteltelenné engedte tenni a saját néppártosodását, pontosabban a párt visszatérését a néppártosodáshoz. Hiszen a Kisgazdapárt megalakulásától kezdve évtizedeken át néppártként működött, a polgárságot is képviselve.

Torgyánnak, pontosabban a pártjának lett igazi programja, ami nem a megalkuvás, hanem a reális alternatíva programja volt. (A Jobbik viszont önmaga hiteltelenítette néppártosodását, azzal is, hogy korábban annak az ellenkezőjét jelentette.) Torgyánt azonban  rávették egyes munkatársai, hogy mutassa be: továbbra is jelentős tömegeket tud megmozgatni. Azt, amit a kormánybúcsúztatónak tartott gyűlésen előadott, azt körültekintőbben kellett volna elmondania, nem használhatott volna olyan jelzőket, amelyek kiváló alkalmat adtak politikai ellenfeleinek, hogy azt hazudják: Torgyán a liberalizmus ellen lépett fel. Ha volt e témáról közölni való gondolata, akkor jobb lett volna nem egy több százezres, kormányváltónak nevezett tüntetésen elmondani. Hiába adta ki, hogy munkatársai hogyan viselkedjenek, ha az akkori protokollfőnök, a pártelnök üdvöskéje a mikrofonba megengedhetetlen mondatokat ordibált be. Mindez ürügyet adott a félremagyarázásra. És a beszéd kiforgatása alapján a párt visszavetésére. A beszéd előtt a Kisgazdapárt volt Magyarország legnépszerűbb pártja, ha akkor tartották volna a választásokat egymaga alapíthatott volna kormányt. (A kormánybúcsúztató, ami „féregirtó beszédként” híresült el, 2016. 03. 22. Videókkal!  )

 „Civil” szervezetek a politikában

Azok az ún. civil szervezetek, amelyek ma nyilvánvalóan sokkal fontosabb szerepet töltenek be a politikában, mint az ellenzéki pártok, és  amelyek – ha nem alakulnak párttá, akkor is – pártként viselkednek, de nem teljesítik a pártokkal szembeni követelményeket, ezt az ál-liberális politikát képviselik. Az EU azt veti a magyar miniszterelnök szemére, hogy illiberális utat követ, miközben az EU-nak liberális értékei vannak. Torgyán és pártja, az ő példájuk és sorsuk tudatában szerintem másként kellett volna és kellene e kérdésben a miniszterelnöknek fellépnie, rossz tanácsot kaphatott. A valódi liberalizmus Európa egyik értékes ideológiája, kitüntetett helye van kultúrájában. Legyen tehát valóban liberális az a politika, amit az EU képvisel, ezzel mi természetesen egyet tudunk érteni. Ez a liberalizmus ugyanis sok mindent kizár, így az ál-liberalizmus kettős mércéjét és egyoldalú diktátumokra való hajlamát. Ami a valódi liberalizmussal ellentétben, nem más, mint üres panelek, közhelyek gyűjteménye. Hatalomszerzési és ledarálási technika. A kommunista ideológia folytatója.

Saját tapasztalatok

Az, hogy bizonyos „civil” szervezetek politikai alakulatként, illegális pártokként viselkednek, arra saját tapasztalataimból is hamar rájöttem. Meg is fogalmaztam, egyik könyvemben is megörökítettem évekkel ezelőtt. (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.) Arra a mostani anyagom összeállításakor döbbentem rá, hogy ezek a „civil” szervezetek egyúttal a politikai rendszer szétverésére törekszenek. Ma úgy látom, hogy a szálak ugyanoda vezethettek 2001-ben, ahova a migrációs elözönléskor is, vagy a mostani választás befolyásolásakor is. A „civilek” beavatkozása sem új jelenség: ennek látványos példáját láttuk 2001-ben a Kisgazdapárt, az utolsó nagy történelmi párt szétverésekor. Ez a kiszorítás azt is jelentette, hogy felszámolták azt az erőt, azt a pártot, ami az ilyen háttérpolitizálásnak az útjában volt. E párt felszámolása egyúttal azt is jelentette, hogy megindult a politika részvevőinek kiszorítása a tartalmi politizálásból. A pártok többségénél a politikai pártok funkciót egyre inkább politikai pártként viselkedő „civil” szervezetek, valamint velük is sajátos kapcsolatban levő médiavállalkozások vették át. A háttérből.  Ezeket – mondanom sem kellene – senki nem választotta meg és nem is lehetnek választóik. Ma már ott tartunk, hogy a civilek nem érik be azzal, hogy ellenzéki pártokra építenek. Pedig e pártokban embereik ott ülnek. És arra is volt példa, hogy „emberjogi harcosok” politikai pártot alakítanak. Ezt hirdették meg a választók akaratát elfogadni nem akaró „többség” 2018. április 21-i tüntetésén, a Kossuth téren.

Na de minek? Ez az ötlet sem új! Így jött létre az Együtt, az LMP, majd a belőle kivált Párbeszéd. No meg az SZDSZ is. (Elődje a nevében is hordozta a hálózatot: Szabad Kezdeményezések Hálózata.) Képviselői közül többen különböző „civil szervezetektől” érkeztek, néhányan kikopva a parlamentből oda tértek vissza. Az SZDSZ jelenítette meg hosszú ideig hivatalosan az ál-liberalizmust. Embereik viszont más pártokban is ott voltak és a még létező pártokban ott vannak. (MSZP, MDF, MDNP, Fidesz, FKGP). Szegény Horn Gyula kívül-belül körül volt velük véve. A civilek által utóbb alakított pártok mind kis pártok, 2010 óta az SZDSZ is az. A kis pártok számára kézenfekvő, ha sok munka nélkül akarnak talpon maradni, hogy rétegpolitikát folytatnak. Indulatokat keltenek, majd úgy tesznek mintha veszélyben lennének e csoportok és zajosan védik őket, és szorgalmazzák számukra a többletjogokat. A politikai rendszer deformálódása miatt ugyanakkor a magyar választók százezreinek nincs érdekképviselete. A rendszerváltás azért is fikció, mert a politikát – ellenzéki oldalon – nem politikai pártok viszik, hanem a politikában elszámoltathatatlan civil szervezetek.  Így a képviseleti érdekvédelem nem állhat fenn. Milyen károk származnak ebből!

„Liberálpolitikusok” az AB előtti tüntetésen, középen Kőszeg Ferenc (Fotó: Index.hu)

A „civilek” a politikában nem a választók érdekeit képviselik. Szakmailag erre egyébként is teljesen alkalmatlanok. A bújtatott politikai szervezetként funkcionáló „civil” szervezetek meglehetősen lazán bánnak a tényekkel és az összefüggésekkel. paneleket, közhelyeket fújnak agymosásszerűen; reagálni sem tudnak (vagy hagyják őket). A választás éjszakáján – miután egyes pártok megbuktak – felmondták a választási programjaikat/paneleket, frázisokat, ígéretfoszlányokat. Van, aki emellett azt is elmondja: kiválóan együttműködnek már a „civilekkel.”

 A „civil-politikusok” önmaguk értékelése szerint küldetést teljesítenek. Önmagukról hízelgő a véleményük. Kőszeg Ferenc volt SZDSZ-es politikus, a Helsinki Bizottság alapító-elnöke nyerte el az egyik legrangosabb német magándíjat, a kasseli polgárok díját, az Értelem prizmáját 2014-ben. A díjat vasárnap a kasseli operaházban adták át Kőszeg Ferencnek. Az 1990-ben alapított szobrot „olyan emberek vehetik át, akik munkásságukkal bizonyították, hogy türelemmel és megértéssel sikerülhet lebontani a világnézeti korlátokat, illetve, akik képesek voltak megmutatni, hogy az egyén hatással lehet akár az ellenséges környezetére is” – írta a Helsinki Bizottság.

(Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.