Berija (22. rész). Szovjet tervek Európa elfoglalására

 A tervek szövögetésénél persze messzebb jutottak. A Szovjetunió többször is majdnem elfoglalta Európa további területeit is a második világháború után. Csak kevésen, nem kis részben Beriján múlt, hogy ez 1953-ig, amikor ennek legnagyobb volt az esélye, nem következett be.  

Berija életének, szerepének feltárásakor „lépten-nyomon” meglepő, sőt akár meghökkentő, elképzeléseinket átrendező, megváltoztató tényekre és összefüggésekre bukkanhatunk. Ilyen volt az például, hogy Oppenheimer nemcsak állítólag kapcsolatban állt a szovjetekkel, hanem illegálisan és ténylegesen be is utazott Moszkvába, ahol két hétig Berija villájában lakott. Innen indult titkos tárgyalásaira. Vagy az, hogy Hruscsov az atomtitkot, sőt kész atombombát is átadta fő riválisának, Maónak. És a SZU felépítette azokat a kapacitásokat, amelyek a kínai atombomba gyártásához szükségesek voltak. Szakértők tömegét küldte Kínába, míg közel 10 ezer kínai tudóst és mérnököt, technikust a SZU-ban ki is képeztek. És még hosszan sorolhatnák a már bemutatott gondolkodásra késztető tényeket. Most újabbakkal ismerkedhet meg az olvasó.

Sztálin. (Fotó: hvg.hu)

Európa fennmaradt részének lerohanása

Még távoli volt a második világháború befejeződése, de a szovjet vezetés és a Vörös Hadsereg már 1944-ben tervet készített Európa elfoglalására. A gondolat a kurszki győzelem (1943. július) után kezdett érlelődni szovjet politikai és katonai körökben. Az 1944-es terv szerint a szovjeteknek nem állt szándékukban megállni Európa közepén, a szövetségesek által egyeztetett vonalon.  Hatalmas szárazföldi (túl)erejüket felhasználva Európa teljes szárazföldi területét készültek elfoglalni, elözönleni (meghódítani). Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot stb. is tervbe vették. A La Manche csatornáig, illetve az Atlanti óceánig megszállták volna Európát. A terv megvalósítása azt jelenthette volna, hogy kitör egy újabb világháború. Egy évvel később, 1945 júliusában, az amerikai atombomba tesztjét követően viszont az elképzelést elvetették, mivel Sztálin – főleg Berijának köszönhetően – akkor felfogta, milyen romboló hatása van az atombombának. És tartott attól, hogy ezt rajtuk kipróbálhatnák.

Később már nem volt eléggé visszariasztó ez a „mumus”. Az atomfegyver hatására és bevetésének kockázatára nem volt elég emlékeztetni a generalisszimuszt, más érvek, sőt furfang is kellett a világháborúhoz vezető döntések elkerüléséhez. Új világháborút persze nemcsak tudatosan, tehát konkrét terv megvalósítására indíthattak, hanem más döntésekhez kapcsolódva, azok következményeiként is előidézhettek. Egyébként csak időlegesen mondtak le Európa meghódításáról. Később folyamatosan újra és újra felmerült a szándék, ezért is állították a gazdaságot még a korábbiaknál is inkább a haditermelés szolgálatába és halmoztak fel óriási élelmiszerkészleteket, amikor élelmiszerhiány miatt egyébként is éhínség fenyegetett. Folyt a fegyverkezési verseny, a szovjetek megpróbálkoztak ennek megnyerésével, ami majdnem sikerült is. Egy ilyen előny a fegyverkezésben a világháború szinte azonnali kirobbantásával járt volna. Hogy mégsem sikerült e versenyben ilyen előnyhöz jutni, az is főleg egyetlen személy, Lavrentyij Berija miniszterelnök-helyettes, a Politikai Bizottság tagja, az atomprogramért és a rakétaprogramért felelős bizottság elnöke tehetségének, állhatatosságának és kockázatvállalásának volt köszönhető. (Ahogy ezt is majd látni fogjuk.) Berija meg volt győződve arról, hogy egy újabb világháború Európa végét jelentené, ezért mindenképpen meg kell akadályozni, hogy Európát ebbe belevigyék. Berija értelmetlen, ráadásul többszörösen veszélyes áldozatnak tartotta a fegyverkezési verseny folytatását, ezzel ugyanis a szovjet gazdaság összeomlását is kockáztatták. Nem látott más alternatívát, mint – a kifejezés valódi értelmében – a békés egymás mellett élést. Amin békés együttműködést is értett. Tisztában volt ennek feltételeivel, törekedett megteremtésükre.

Ma is tabutéma

Mindaz, amit itt bevezetésként a béke fenntartásáról és a békés együttműködésről összefoglaltam, ugyancsak Berija hagyatékához tartozik. Ezzel folytatom a hagyatékok témáját: e téren milyen értékeket hagyott Berija az utódaira, és hogyan viszonyultak ehhez az őt közvetlenül követő, majd a további szovjet/orosz birodalmi vezetők. Az előző részben a szovjet atomfegyver példáján erről volt szó, most azzal a szereppel folytatom, amit Berija a béke megőrzésében játszott. Ezúttal – tapasztalatom szerint – különösen kényes kérdések kerülnek szóba, olyanok, amilyeneket nemcsak a győztes hatalmak történészei, hanem a vesztesek történészei sem szoktak bolygatni. Így nálunk sem. A kivételt az újraértékelés rugalmasságában ugyan Oroszország képviseli, de e kérdéseket most ott sem bolygatják. Vannak ugyan a témához kapcsolódó információk, persze nemcsak itt, hanem a nyugati forrásokban is, de ezek nem erre a témára összpontosítva, hanem más témákhoz kapcsolódva tárulnak fel, vagy inkább tárhatók fel. Az is nem ritkán előfordul, hogy elhallgatnak olyan információkat, amelyekről más forrásból tudhatunk, mégis megpróbálják a lehetséges összefüggéseket elleplezni. Látni fogjuk, hogy Churchill emlékirata is értékes forrás az anyaghoz, viszont Churchill ügyel arra, hogy lehetséges veszélyről és ne szándékról írjon. Szergo Berija alapforrás ugyan e téma vizsgálatában is, hiszen apjáról, Lavrentyij Berijáról és szándékairól, magyarázatairól, ő tudhatta a legtöbbet, de a köteteiben e kérdéskör számtalan helyre szétszórva, csepegtetve jelenik meg.

A történetírás nem ambicionálja, vagy inkább határozottan kerüli Európa 1944 ­– 1945 utáni szovjet elözönlési fenyegetéseinek feldolgozását. Viszont sok éve folyamatosan foglalkozik azzal a feltételezéssel, mintha 1941-ben a Szovjetunió akarta volna megtámadni Németországot, és a német támadás csak ennek megelőzését szolgálta volna. Viktor Szuvorov (valódi nevén Vlagyimir Rezun, sz. 1947), aki ezt az „A jégtörő” (Ljodokol) c. könyvében hosszasan taglalja, a katonai hírszerzés, a GRU századosaként családjával együtt 1978-ban Genfből Nagy-Britanniába menekült. Genfben az ENSZ európai szervezetében a Szovjetunió állandó képviseletén volt hivatalosan alkalmazásban. Valójában a GRU ügynöke volt. Nyilatkozata szerint azért kellett elmenekülnie, mert áldozati bárányként akarták felhasználni abban az árulási ügyben, ami irodájában merült fel.  Szuvorov egy másik szentségtörő kijelentést is tesz: könyvében arról is ír, hogy nem lehet Nagy Honvédő Háborúról beszélni, mert a Szovjetunió tulajdonképpen agresszor volt, kiprovokálta a támadást. Könyve számtalan érdekes információt és összefüggést tartalmaz, Ezeket sokoldalúan igyekszik alátámasztani. A Leleplező adandó alkalommal valószínűleg vissza fog érni erre a munkára.

Szuvorov átmenetelét a britekhez ma is negatívan ítélik meg, többnyire árulásnak tartják. Szuvorov könyvét néhány év késéssel mégis hozzáférhetővé tették, 1991-ben oroszra fordították és azóta komoly vitát folytatnak róla, pro és kontra. Viszont az 1944 utáni szovjet elözönlési tervek láthatólag ma is kemény tabutémának számítanak.

Az egyik továbbra is tabu?

Szuvorov könyvével most bővebben nem foglalkozom, mert nem kapcsolódik Berija hagyatékához. Szergo Berija az apjáról írott könyveiben ugyan reflektál rá, a tényekkel általában nem vitatkozik, a következtetésekkel viszont nem ért egyet.

Szuvorov különben nem a legfontosabb kérdést teszi fel, ami viszont így hangzik: vajon ki és mi miatt tört ki a II. világháború? Ki a felelős azért, hogy lett/lehetett II. világháború?

Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, nem szükséges, hogy a szovjet félről kimutassuk, tervezett-e agressziót, készült-e agresszióra.  Ennek bebizonyítása ráadásul igencsak kérdéses, és ha sikerülne, akkor is legfeljebb további adalékul szolgálhatna a fő kérdés eldöntéséhez.

Hogy mi lenne a legfontosabb kérdés, az nemcsak nekem jutott eszembe, hanem a könyvről kialakult vita kapcsán egy orosz szerzőnek, Jurij Magarsaknak is. Ő úgy látja, két vezető a felelős, mégpedig egyformán: Sztálin és Hitler. Mert, ha nincs szovjet-német megnemtámadási egyezmény és persze annak titkos melléklete, akkor értelemszerűen nincs világháború. Ezt a cikk írója bele is írta a címbe, ami így meglehetősen hosszúra sikeredett. (Jurij Magarsak: A második világháborút nem Hitler kezdte. A második világháborút Sztálin és Hitler kezdte. Azzal, hogy 11 nappal a világháború kezdetének hivatalos dátuma előtt paktumot kötöttek Európa felosztásáról. Radio Echo Moszkvi, https://echo.mskd.ru. 2012. augusztus 13.)

Én viszont valamivel tovább mennék, legalábbis nemcsak utalnék rá, hanem ki is mondanám, hogy ezt érdekből és nem kényszerből tették. És nem tennék egyenlőségjelet e téren a két vezető felelőssége között. Ami a SZU-t illeti, övé volt a meghatározó szerep és felelősség. igazán nem volt kénytelen Németországgal megnemtámadási szerződést kötni. Németország az ő közreműködése nélkül meg sem tudott volna mozdulni. Tehát – nagyon úgy tűnik -, hogy a Szovjetunió a felelős. Ha nem szerződik, a németek nem támadhatják meg Lengyelországot, mert a kétfrontos harcot el akarták kerülni. Ha nem akarja a SZU annyira a területi nyereségeket, amelyeket csak Németország semlegesítésével érhetett el, nyilván nem köt ilyen egyezményt. A lengyeleket védte az a garancia, amit az angolok és a franciák adtak és ami szavatolta, hogy támadás esetén háborúba lépnek. Szóval a szovjeteken múlt, hogy lesz-e világháború vagy nem lesz. Ezzel ma még a szövetségesek és a legyőzöttek sem szívesen néznének szembe.

A paktum és a melléklet aláírása (Fotó: echo.msk.ru)

 A másikat miért tolerálták?

Szuvorovnak az előbbitől eltérő kérdésfelvetése lehet az egyik oka annak, hogy megjelentették a könyvet oroszul és hogy azóta is jókat vitáznak róla. Eközben persze sok érdekes tény felmerül, ami ugyan a fő kérdés megválaszolásához nem visz közelebb, de egyéb témák feltárását nagyban segítheti.

Az „A jégtörő” oroszul való publikálásának és polgárjogot nyerésének másik okát ugyancsak fontosnak tartom. Ez a Vörös Hadsereg olyan bemutatása, mint ami legalábbis egyenértékű volt a német hadsereggel. Gumikerékkel is felszerelhető közepes harckocsik tömegével, hogy az autópályákon gurulva gyorsabban tudjanak haladni a meghódítandó területeken, nagy magasságban repülő, nehezen lelőhető bombázók sikereivel, hadrendbe állított katyusákkal, gyors folyami hajókkal, ejtőernyős hadosztályokkal stb. Mintha a Vörös Hadsereg könnyedén legyőzhette volna a németeket, ha (szerinte) nem lép a szovjet politikai és katonai vezetés olyan rosszakat. Hibás lépések persze történtek, viszont a hadseregek fegyverzete, kiképzettsége általában nem volt összehasonlítható, összemérhető. Erre a vita során a szakértők rá szoktak mutatni e téma kapcsán is. A nem magas műszaki színvonal miatt került sor sok ezer német mérnök és tudós Szovjetunióba szállítására a háború után, hogy megteremtsék a ballisztikus rakéták gyártását, hogy el tudják készíteni az atombombát, mert ezt a megszerzett recept ellenére nem lettek volna képesek elérni. És, hogy évekkel később lehessen atomtengeralattjárójuk, vagy olyan gyalogsági fegyverük legyen, ami Kalasnyikov géppisztolyként ismeretes. (Minderről már részben szó volt cikkeimben és még szó lesz.) Ezért kötötték ki a németekkel kötött megnemtámadási, majd barátsági szerződéshez kapcsolódó kereskedelmi szerződésben, hogy milyen fegyverek prototípusait szállítják a németek: cserében a szovjet gabonáért és nyersanyagért. Bár erre a kérdésre nemsokára visszatérek, részleteket közlök, most csak annyit említek meg, hogy még egy cirkálót is kivittek a SZU-ba félkész állapotban, ami aztán Leningrád védelmében jeleskedett az őt kiszállító németekkel szemben.

Abban a politikai gyökerű, illegális beállításban, ami szerint a nyugat a szovjeteket a németekkel össze akarja ugrasztani (vajon hogyan tudná, ha a közöttük álló Lengyelország szuverenitását paktum nélkül nem lehet megkerülni?), nem annyira problematikus az a szándék, hogy a háborút egész Európa meghódítására kell felhasználni. Más a helyzet a háború végén és a háború befejezését követően, hiszen itt már a szövetségesek ellen kell vonulnia. Egy ilyen szándék elismerésének egészen más akusztikája lenne.

Hány világháború volt?

Az a kérdés, hogy hány világháború volt, nyilván értelmetlennek tűnik sokak számára, hiszen teljes a konszenzus abban, hogy eddig kettő volt. És ha lenne újabb, remélem, hogy nem lesz, az lenne a harmadik. Noha mégis csak egy folyamatról, láncolatról van szó. Ha így van, akkor most is benne vagyunk ebben a világháborúban. Ha nemcsak a „forró” szakaszok megszokott számozása alapján, hanem a folyamat alapján is értékeljük az eseményeket, akkor talán jobban érthetjük, ami történt és inkább láthatjuk, mi fenyegetett és mi fenyeget még mindig. Ehhez azonban vissza kell menni a történet elejére. Szerintem egy folyamatról van szó. A politológusok és a történészek is érzik, hogy lezáratlanok voltak a több éves és heves fegyveres konfliktusok, ezekből újabb világméretű erőszakos összecsapások váltak és válhatnak. A fegyveres összecsapások közötti időszakot a fenti okokból részben békeként, részben hidegháborúként, részben olvadásként szokták megjelölni. A forró háború okai viszont akkor is fennálltak.

Ha egy folyamatként nézzük az eseményeket, akkor az is még nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet annyira meglepődni azon, amit a bevezetésben a második világháború kirobbantásában való szovjet szerepről felvetettem. Ennek ugyanis már hagyománya van, immár másodszor indította el politikájával 1939-ben a Szovjetunió, az orosz birodalom jogutódja a fegyverekkel folyó pusztító világháborút. Először ugyanis ez 1914-ben történt. Annak ellenére, hogy a történészek általában a központi hatalmakat szokták ezzel vádolni, és ráadásul rendkívül zajosan. Amivel e világháborús folyamat megkezdődött, és amit hagyományosan az első világháborúnak neveznek, természetesen az sem véletlenül robbant ki. Voltak okai, de ezek nem voltak annyira kényszerítőek, mint azok, amelyekből a következő fegyveres konfliktus következett. Ez az ok az I. világháború utáni békék igazságtalanságában, a legyőzöttek kifosztásában, megalázásában és területi megcsonkításában van. A történelem fintora, hogy az I. világháború kirobbantásááért közvetlenül felelős orosz birodalom, ami az Antant mellett lépett be a háborúba, maga is a vesztesek pozíciójába került. Az abszolút értelemben hatalmas, arányaiban kevésbé nagy területi veszteségek miatt a továbbiakban őt is hajtotta a revízió és a reváns vágya. Nem is szólva eredendő terjeszkedési vágyáról.

Az orosz szerep

Az első világháború közvetlen oka Ferenc Ferdinánd és felesége (1868 – 1914) meggyilkolása és a monarchia ultimátumának szerb visszautasítása volt. Ez közismert, ahogy az a nem helyénvaló „magyarázat” is, ami a szerb visszautasítást mentegette. Arról viszont csak ritkán és halkan beszélnek, hogy az orosz birodalom állt az elutasítás mögött, és hogy az ultimátumot el kellett volna a szerbeknek fogadniuk, mivel abban semmi olyan nem volt, ami idegen lett volna az akkori tradíciókhoz képest. Olyannyira, hogy a szerb kormány előbb elfogadta az ultimátum MINDEN pontját, majd közvetlen, vagy közvetett nyomásra ettől visszakozott. Ken Follett (sz. 1949) történelmi regények szerzője Évszázad trilógiájának első kötetében (A Titánok bukása) közvetlen orosz beavatkozásról, a szerbekre való közvetlen ráhatásról ír. Faggyas Sándor (sz. 1955) pedig arról, hogy a szentpétervári szerb nagykövet táviratilag értesítette a szerb kormányt, hogy „a cári udvarban szenvedélyes szerb barát hangulat uralkodik, és a cár várhatóan rövidesen kihirdeti a mozgósítást”. (Hogyan kezdődött a „nagy háború”? Magyar Hírlap, 2014. 07. 25.) Ekkor a határidő lejárta előtt négy órával a szerb kormány eldöntötte, mégsem engedi meg, hogy a monarchia a területén vizsgálódjon a merénylet ügyében. Ezt a szerb szuverenitás védelmével szokták magyarázni és elhallgatják, hogy nem ez a magyarázata az elutasításnak. Hiszen egy más ország területén való nyomozásnak – és éppen szerb-magyar viszonylatban – volt precedense. 1868-ban Magyarország minden további nélkül megengedte, hogy az Obrenovics Mihály fejedelem ellen elkövetett merénylet ügyében a szerbek nálunk vizsgálódjanak. Annak alapján, hogy az elkövetők Magyarország területén szőtték az összeesküvést. A konstruktív magyar hozzáállásért, ami lehetővé tette az ügy felderítését és az elkövetők elfogását „a szerb régenstanács manifesztumban fejezte ki köszönetét.” Az 1914-es szerb elutasítás oka az volt, hogy a szerb politika és a szerb titkosszolgálat benne volt a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben, és ez a helyszíni vizsgálat eredményeként bizonyítható lett volna. A szerb kormány az ellentmondások miatt megzavarodott, kapkodott, többször átdolgozta a választ, bele is javított a végleges változatba, úgy küldte el.

II. Miklós cár mozgósított (Fotó: polit.ru)

A pánszlávizmus és az orosz befolyás

Az európai orosz terjeszkedés ideológiája a pánszlávizmus volt, és maradt. A pánszlávizmus is olyan fogalom, amit többféleképpen szoktak értelmezni. Itt a következő értelemben használom. Egyrészt a pánszlávizmus makro-nacionalizmus: a szláv öntudatra ébredés és a szláv nacionalizmus ideológiája. Másrészt olyan ideológia, amit az orosz/szovjet birodalmi érdekeknek megfelelően igyekeznek felhasználni és alkalmazni. A lényeget tekintve még mindig érvényes a Pallas Nagylexikona meghatározása: „olyan politikai irány, mely a szláv törzseknek, jelesül az oroszoknak, ruténoknak, cseheknek, vendeknek, tótoknak, horvátoknak, szlovéneknek, szerbeknek, bosnyákoknak, bolgároknak stb. orosz főnökség alatt való egyesülését tűzte ki céljául, ’hogy az összes szláv folyamok az orosz tengerbe follyanak’. Keletkezésének időpontja a 40-es (1840-es – SzB.) évekre esik. (…) Az eszme Oroszországban nagy visszhangra s buzgó képviselőkre talált, annak a felfogásnak előtérbe tolásával, hogy az orosz társadalom nem csak a görög keleti keresztényeknek, hanem az összes szláv törzseknek hivatott s természetes védnöke.”

A pánszlávizmus jól szolgálta az orosz birodalom hatalmi, de geostratégiai törekvéseit is. Ezek leginkább az Osztrák – Magyar Monarchiával (Közép-Európában és a Balkánon), valamint Törökországgal (a Balkánon) álltak szemben. Az oroszok a Balkánon meghatározó befolyást akartak elérni; étvágyukat hosszabb ideig az angolok és a franciák igyekeztek mérsékelni. Az oroszok több háborút folytattak a törökök ellen, amelyek összefonódtak a törökök által megszállt területek önállósodási/függetlenedési törekvéseivel, de amelyek még nem szláv közösség esetén is többnyire jelentősen épültek a pánszlávizmus ideológiájára. (Románia és Görögország esetében.)

A Balkán

Az egyébként is hanyatló török birodalomból (általában!) újabb és újabb részéket sikerült – többnyire együttesen – kiszakítaniuk. Négy évszázados elnyomás után 1830-ban nyerte vissza Görögország a függetlenségét.

A krími háborúban (1853 – 1856) az oroszok elfoglalták Moldvát és Havasalföldet, válaszul a törököknek az orosz ajánlatra vonatkozó elutasító döntésére. A krími háborúban azonban az oroszok végül hatalmas vereséget szenvedtek, a győztesek visszaszorították Oroszország európai befolyását. A cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, nem tarthatott hadihajókat a Fekete tengeren és nem felügyelhette a keresztény szent helyeket a Közel-Keleten. Haszonélvezője lett viszont a háborúnak a későbbi Románia. Az oroszok és a törökök szétválasztására a nagyhatalmak előbb megengedték a román fejedelemségek egyesülését és az egyesült terület autonómiáját, majd három év múlva Románia létrehozását (1862). Ezzel itt is egy területszerzésre berendezkedő állam jött létre, ami nem elégedett meg késői önállóvá válásával, hanem további értékes területeket akart szerezni. Románia a továbbiakban az adott helyzetekhez rugalmasan (elvtelenül) alkalmazkodva az oroszokkal/szovjetekkel is hasonló (hinta)politikát folytatott, mint például Németországgal. Hol szorosan együttműködött, szövetkezett valamely partnerével, hol akár 180 fokos fordulatot vett politikája.

Szerbia az 1878-as berlini békében nyerte el függetlenségét. Rövidesen igen agresszív, komoly területszerzési ambíciójú ország lett.  Ez előbb csak a Balkán erőviszonyait érintette. Később pedig már közvetlen fenyegetést jelentett a monarchiára, mivel Szerbia a monarchia egyes területeire is igényt tartott. Szerbia lett a pánszlávizmus zászlóvivője a Balkánon: tehát az orosz befolyás szempontjából meghatározó balkáni állam (hídfőállás) jött létre. Ahogy egy orosz szerző írja: az oroszok ott vannak Szerbiában, amit a lakosság nagy rokonszenvvel vesz tudomásul. Mind a mai napig azóta is – néhány időszakot, így pl. Tito kormányzásának egy évtizedét leszámítva – a Balkánon Szerbia önállóan, vagy az általa vezetett Jugoszlávián keresztül az orosz/szovjet érdekek fő képviselője. Az összefonódás különösen jól látható volt az első világháború kirobbantásánál, vagy a Jugoszlávia felbomlását követő háborúban. (Az első világháború utáni események témájával a következőkben szintén foglalkozom.)

Bulgáriában majdnem 500 évig voltak bent a törökök (1396 – 1878). Bulgária is az 1878-as békében kapta vissza szuverenitását. Ő viszont területileg túl közel volt Oroszországhoz, ha tehette, igyekezett politikájában távol maradni tőle. A II. világháború alatt Bulgáriát az oroszok és a németek egyaránt nyomás alá helyezték, az oroszok támaszpontot követeltek tőle.

A Balkán még feloszthatónak gondolt területeiért az I. világháborúig is újabb és újabb háborúk törtek ki: általában Oroszországgal az élen vagy legalábbis az események hátterében.

A szovjet korszak egyik vezetője, Lev Trockij már akkor megfogalmazta balkáni politikáját. 1912 – 1913-ban cikksorozatot írt a balkáni háborúkról. Abban az időben haditudósítóként volt jelen. Támogatta a jelmondatot: A Balkán a balkáni népeké! Fellépett azért, hogy a Balkánon egyetlen szövetségi alapon működő állam legyen.

 „Öntudatra ébredések” Közép-Európában

A pánszlávizmus Közép-Európa szlávjait is „megérintette”, ami nagy veszélyt jelentett a monarchiára: stabilitására és fennmaradására. A mozgalomnak két iránya volt. Az egyik megelégedett volna azzal, ha a két államalkotó nemzet helyett három államalkotó nemzetből állna a monarchia, tehát a dualista berendezkedés helyett trialista állam jött volna létre. Ezt a nézetet tette magáévá Ferenc Ferdinánd (1863 – 1914), amivel egyszersmind önmagát tette a Szarajevóban aprólékosan előkészített merénylet célpontjává. Eredetileg ugyanis a helyi kormányzót, Oscar Potiorek (1853 –  1933) tábornokot, Bosznia – Hercegovina kormányzóját akarták a terrorista akció kitervelői elpusztítani. Ők ugyanis ellenezték, hogy a szlávok a monarchián belül maradjanak; a monarchia szétszedését és egy erős állam és nagy akadály szétverését akarták elérni.

A közép-európai szlávok között is sokan voltak, akik nem elégedtek volna meg a trialista állam létrehozásával és önálló államokat akartak. Ennek a politikának az egyik agresszív és kártékony képviselője Edvard Beneš (1884 – 1948) cseh politikus, „Csehszlovákia második elnöke, Csehszlovákia létrehozásának hirdetője és megvalósítója. Hosszú éveken át külügyminisztere. Külpolitikai tevékenysége nagyban hozzájárult Magyarország világháborúkban betöltött szerepének hátrányos megítéléséhez, és a trianoni békeszerződésben meghatározott területvesztéshez.” (Wikipédia.) Edvard Beneš a pánszlávizmus révén az orosz, majd a szovjet politika és benne Sztálin egyik elsőszámú pártfogoltja volt. (Elsősorban akkor, amikor ezt az orosz/szovjet politika jól kit tudta használni. És addig, amíg szükség volt rá. Bukását is a szovjetek okozták., de erről majd később.) Majdnem ilyen támogatást kapott Beneš – legalábbis pályafutása elején – a franciáktól, akik szintén a monarchia és persze Magyarország és Németország szétdarabolását, megcsonkítását és meggyengítését, Magyarország ellehetetlenítését szorgalmazták. Pályafutása jelentős részében a britektől és az amerikaiaktól is támogatást kapott.

Beneš a doktori értekezésében még abból indult ki, hogy fennmarad a Habsburg birodalom, de átalakul triális formációvá. Ebben is a fő akadályt a magyarokban, a magyar államban és politikában látta. Nézetei gyorsan radikalizálódtak és hamarosan már az önálló csehszlovák állam létrehozását követelte. Edvard Beneš az I. világháború alatt kiköltözött Párizsba és onnan fejtette ki felforgató tevékenységét.

Társairól is szólni kell. Tomáš Garrigue Masaryk (1850 – 1937) Benešhez hasonlóan hátrányos helyzetből indult. Beneš szegényparaszti családból küzdötte fel magát. Masaryk apja írástudatlan fuvaros volt, de egyetemi oktató, a filozófia professzora lett. Ebben a szerepkörében ismerte meg Benešt és Milan Rastislav Štefánikot (1880 – 1919), Beneš másik harcostársát. Štefánik komoly tudós lett, sikeres csillagász, elismerték francia tudóskörökben, ráadásul jó kapcsolatokat ápolt a francia politikai élet elitjével. A két cseh mellé rajta keresztül így egy szlovák is bekerült a küzdőtársak közé. Ahogy ez lenni szokott, a tudományos ember a politikában nagyon elfogultan viselkedett. Belépett egy politikai szervezetbe és ontotta az elfogult politikai tárgyú cikkeket a magyarok elnyomásától szenvedő szlovákság katasztrofális helyzetéről. Az I. világháború kitörése után tettekkel akarta kivívni az Antant elismerését: belépett az idegenlégióba, ahol alhadnagyként harci repülő lett. 1915 májusában a szerb frontra vezényelték. 30 bevetésen vett részt. Súlyos sérülése után már nem mehetett harci repülésekre. Még 1915-ben visszatért Párizsba, és jelentős szerepet vállalt a francia légierőn belül a meteorológiai szolgálat kiépítésében.

Párizsban megismerkedett Benešsel és kapcsolatba lépett Masarykkal. Ők akkor már a történelmi Csehországot és a magyar Felvidéket magában foglaló csehszlovák állam tervénél tartottak. 1916-ban e politika képviseletére megalakult Párizsban a Csehszlovák Nemzeti Tanács. Elnöke Masaryk, alelnöke Beneš, titkára Štefánik lett. Ugyanebben az évben a Csehszlovák Nemzeti Tanács megszervezte a Csehszlovák Légiót az Antant támogatására. Azzal a céllal, hogy aztán az Antanttal szövetségben tudjanak harcolni az Osztrák-Magyar Monarchia ellen, és aztán győztes félként el tudják foglalni Csehországot és a Felvidéket. Az Antant elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot és a Csehszlovák Légiót szövetséges hadviselő félként. 1916 – 1918 között Štefánik mint csehszlovák hadügyminiszter és mint francia katonatiszt Oroszország, Franciaország és Olaszország területén toborzott katonákat az orosz, a szerb és az olasz fronton dezertált katonákból, illetve a hadifoglyokból.

1918-ban Georges Clemanceau (1841 – 1929) francia miniszterelnök Štefánikot dandártábornokká léptette elő. (Előbb még ott tartottunk, hogy alhadnagy lett…) 1918. november 1-jén a Csehszlovák Légió – olasz tisztek parancsnoksága mellett – megkezdte a Felvidék megszállását. Csekély ellenállással találkozott. Az új állam tervezett területét még a Párizs környéki béketárgyalások előtt, 1919. január elseje előtt elfoglalták.

Magyarország területvesztése Trianonban (Forrás: Wikipédia)

 Békékből új háború

A békék valamiféle rendszere jött létre, amiben meghatározóak voltak a Párizs környéki békék. Ez utóbbiak különösen nem igazságosságra, megbékélésre, együttműködésre, ezt megfogalmazó stratégiára és következetességre, tartós biztonságra, hanem önkényre, bosszúra, megalázásra, rablásra, jutalmazásra épültek. A vesztes országokat nemcsak megcsonkították, nemcsak háborús jóvátételt fizettettek velük, hanem éveken át akadályozták fejlődésüket. Az esetleg alkalmazott elvek ürügyek voltak, amelyeket a kettős mérce szerint „alkalmaztak”. A talán legméltatlanabb helyzetbe került Magyarország is főleg ezt kifogásolta. Egy olyan helyzettel Magyarország megbékélt volna, amelyik legalább a népesség tényleges eloszlásához ragaszkodik, illetve az egyes területek önrendelkezési elvének konzekvens figyelembevételéhez. Az elvvel szemben elsőbbséget élveztek azonban pl. az előzetes ígéretek. Olaszországot azzal tették érdekeltté az Antant oldalán való belépésben, hogy cserében olyan területeket ajánlottak fel, amelyekre Olaszország régóta vágyott (Dél-Tirol, Isztriai félsziget, Dalmácia, továbbá Albánia egy része). A románok Erdély megszerzésére kaptak ajánlatot, ha a központi hatalmak ellen háborúba lépnek.

A világháború utáni békéknek sok kárvallottja volt. Ezek között voltak nagy országok (Németország és Oroszország). És voltak újonnan létrehozott kisebb, illetve kicsivé tett nagy múltú országok, amelyeknek nem volt (nem maradt) erejük arra, hogy a várható kihívásokkal majd sikeresen megbirkózzanak. Attól függően kellett politizálniuk és kötelezettséget vállalniuk, hogy sérelmüket sikerül-e legalább jelentős részben orvosoltatniuk, illetve, hogy indokolhatatlan területi nyereségük legalább egy részét meg tudják-e tartani.

Az Osztrák-Magyar Monarchiát felszámolták, Magyarországot külön is feldarabolták. A kisantant (Csehszlovákia, Románia, Szerb – Horvát – Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia részvételével való) létrehozásával igyekeztek megbénítani annak a Magyarországnak a működését és fejlődését, ami belőle még megmaradt. Európa közepén hatalmi vákuum keletkezett. Annak a helyén, ami akadályként funkcionálhatott volna egy esetleges német és/vagy orosz terjeszkedéssel szemben.

   A szovjet vergődés

Szovjet-Oroszország, majd 1922-től a Szovjetunió is kárvallottnak tekintette magát. A cári Oroszország éveken át az Antant oldalán harcolt, de a bolsevik kormány kénytelen volt kilépni a háborúból. Meg kellett kötnie a különbékét a központi hatalmakkal, hogy alkalmas hadsereg hiányában ne töltse be a központi hatalmak számára a „pofozógép” szerepét, annak minden kellemetlen következményével. És hogy talpon maradjon a polgárháborúban. Szovjet-Oroszország a breszt-litovszki béke miatt szembekerült az Antanttal, majd az Antant által mozgatott intervenciós csapatokkal. Köztük a Csehszlovák Légióval. (Az Egyesült Államok ellenezte, hogy a britek és a franciák javaslatára ún. teljes háborút indítsanak a vörösök ellen.) A breszt-litovszki különbéke miatt Oroszországot nem sorolták a győztesekhez, sőt kizárták az 1919-ben kezdődött Párizs környéki béketárgyalásokról. Az Antantot kétségkívül hátrányosan érintette Oroszország különbékéje, hiszen a központi hatalmak csapatokat csoportosíthattak át a nyugati hadszíntérre. Nem is szólva arról, hogy jelentős fegyver- és élelmiszerkészletekhez juthattak az orosz csapatok kivonulásakor.

Az első világháborús békeszerződésekből következő szovjet területi és gazdasági veszteségek jelentősek. A feladat volumene és bonyolultsága miatt bizonyára nincs értelme pontos eredményre törekedni a veszteségek meghatározásánál, többszörösen is komporomisszumot kell kötni. Be kell érni a megközelítő helyzetet és a közvetlen hatásokat – és azoknak is csak egy részét – jellemző megközelítő számokkal. Arra találtam felmérést, ami a breszt-litovszki béke néhány közvetlen következményére vonatkozott. Holott tudjuk, hogy a breszt-litovszki béke csak egy ideig volt érvényben, azt felváltották más békék. A következményeik hasonlóak voltak, de nyilván nem voltak azonosak.

Oroszországnak 1914-ben 21 800 251 km2 volt a területe és 178 378 800 fő volt a lakosainak száma. Az orosz nyelvű wikipédia szerint (a breszt-litovszki békében) Szovjet-Oroszországtól elvettek 780 ezer km2 területet 56 millió emberrel, ami akkor az orosz birodalom lakosságának egyharmada volt. Viszont – tegyük rögtön hozzá – területének mindössze 3,6 százalékáról volt szó. E terület adta ugyanakkor a megművelt mezőgazdasági terület 27 százalékát, itt volt a vasúthálózat 26 % százaléka, a textilipar 33 százaléka, itt öntötték a vas és acél 73 százalékát, bányászták a kőszén 89 százalékát. 918 textilipari, 1078 gépipari üzem működött az érintett területen. Itt élt az ipari munkásság 40 százaléka.

Ez a veszteség jelentős volt, de – más károsult országokhoz képest is – sokkal kisebb, mint Magyarországé. „Magyarország elvesztette területének 72%-át (232.338 km2), népességének 64%-át (13 millió 263 ezer fő), a megmaradt terület 93.073 km2-t tett ki (az 1920-as évek közepéig folyó területrendezések előtt 92.963 km2-t) 7.986.875 lakossal.

Az 1919. június 28-i versailles-i béke értelmében Németország területének 13%-át (72.048 km2) és lakosságának 10%-át (7 millió 183 ezer fő), Bulgária az 1919. november 27-i neuilly-i béke alapján területének és lakosságának 8-8%-át vesztette el (11.763 km2 és 430 ezer lakos).” (Dr. Ravasz István: Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban 1914 – 1945, Arcanum Digitális Tudománytár.)

Fel szokták hozni azt is, hogy a békékkel Oroszország elvesztette természetes határai nagy részét, határai nagy részén nehezen védhetővé, vagy védhetetlenné vált. Na és Magyarország? Itt lett csak nagy probléma ebből, hiszen elvették a Kárpátok és a Tátra természetes védvonalát. Az előbbi adattárból azt is tudjuk, hogy a magyar anyanyelvű lakosság óriási arányban került idegen, ráadásul durván ellenséges országokba.: „a magyar anyanyelvűek 31,69%-át (3.319.579 fő) idegen államkeretbe kényszerítették.”

Részletesen az eseményekről

A helyzetet és az eseményeket most viszonylag részletesen ismertetem. Be akarom ugyanis mutatni, mennyire rosszul manőverezett az Antant. A globális helyzet változását figyelmen kívül hagyva továbbra is ellenségei megbüntetésére és kifosztására, ellehetetlenítésére és eljelentéktelenítésére törekedett, akkor is, amikor Oroszországban tömeges terrorra épülő és a korábbinál is potenciálisan agresszívabb külpolitikájú (a világforradalom elterjesztésére törekvő) állam volt kialakulóban. Amit akkor – ezt is igyekszem bemutatni – meg lehetett volna és meg kellett volna állítani. Ehelyett viszont azok álltak meg, akiknek nem kellett volna. Max Hoffmann (1869 – 1927) vezérőrnagyot, a zseniálisnak tartott katonai stratégát – mint egyik könyvében maga leírta – szorongással töltötte el a breszti béke tető alá hozatala, hiszen ezzel a bolsevik hatalom fennmaradását is lehetővé tették.

Joffe és Trockij a breszti tárgyalások idején (Fotó: news.tut.by)

A békeajánlat

1917. október 25-én volt – az Oroszországban használt Julián naptár szerint – az a felkelés, amit e dátum alapján októberi felkelésnek neveztek el. Az általunk használt Gergely-naptár szerint mindez november 7-én történt. A továbbiakban e naptár szerint szerepelnek az időpontok. Ezen a napon, tehát november 7-én megdöntötték az ideiglenes kormányt. Másnap, november 8-án a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusa elfogadta a békéről szóló dekrétumot. November 9-én pedig a kongresszuson felállt a szovjet kormány, amit a népbiztosok tanácsának neveztek. Elnöke Vlagyimir Lenin (1870 – 1924) lett, a külügyi népbiztos pedig Lev Trockij (1879 – 1940). November 21-én Lenin felszólította a hadsereg parancsnokát, Nyikolaj Duhonyint (1876 – 1917), hogy vegye fel a kapcsolatot az ellenséggel: konkrétan Németországra, az Osztrák – Magyar Monarchiára, Bulgáriára és Törökországra gondoltak. Ez volt az ún. német – osztrák blokk, vagy másképpen a négyek csoportja. Duhonyinnak azt a feladatot is adták, hogy küldjön körtáviratot minden közvetlenül érintett orosz ezrednek: haladéktalanul vegyék fel ők is kapcsolatot az ellenséggel. És kezdjenek el fraternizálni, barátkozni az ellenség katonáival. Leninnek ez az ötlete is visszaütött később: az orosz csapatok a bratyizás után nem voltak már hajlandók ellenállást tanúsítani, szétszéledtek, tömegével dezertáltak a katonák.

Az új kormány tehát elég hamar a tettek mezejére lépett. Viszont nemsokára kiderült az időhúzó taktikájuk. Ezt érzékeltetendő, a továbbiakban is dátumokkal mutatom be a történéseket.

Krilenko élete és halála

Krilenkóról annyit mindenképpen még tudni kell, hogy rövid ideig hadügyi népbiztos volt, ezután ugyancsak rövid ideig, 1918 márciuság volt főparancsnok. 1918 februárjában –  márciusában ellátta a petrográdi forradalmi védelmi bizottság elnöki feladatait is. Március 4-én (előző nap írták alá a békét) írásban kérte Lenintől, mentse fel a főparancsnoki poszt alól. Március 13-án hivatalosan felmentették, a főparancsnoki posztot megszüntették. (Helyébe Trockij lépett, aki a külügyi népbiztosság helyett március 13-án megkapta a katonai népbiztosságot, március 28-án pedig a legfelsőbb haditanács elnöke lett. Gyakorlatilag ő lett az új főparancsnok.) Krilenko 1918 márciusától az igazságügyi népbiztosság kollégiumának tagja lett, 1918 májusától a Forradalmi Legfelsőbb Bíróság elnökeként működött. Nem volt akadálya e posztok betöltésének, hogy nem volt jogász, bár ő legalább egyetemet végzett. Krilenko sokat markolt, hiszen egyidejűleg a vadászati hivatal vezetője és a mezőgazdasági népbiztosság kollégiumának tagja is volt. 1922-től 1929-ig igazságügyi népbiztos-helyette és az OSZSZK (Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság) ügyészének főtanácsadója. 1929-1931-ben az OSZSZSZK ügyésze. 1931 – 1936-ban az OSZSZK igazságügyi népbiztosa. 1936-tól 1938-ig a SZU igazságügyi népbiztosa. Éles harcot folytatott Andrej Visinszkijjel (1883 – 1954), aki akkor a SZU ügyésze volt és Alekszandr Vinokurovval (a 1869 – 1944), a SZU legfőbb bírójával az igazságügyi befolyás megszerzéséért.

1918. január 17-én, a SZU Legfelsőbb Tanácsa alakuló ülésén, aminek a népbiztosok tanácsa összetételét is meg kellett szavaznia, Krilenko és tevékenysége éles kritikát kapott Mir Dzsafar Bagirov (1895 – 1956) az Azerbajdzsán Kommunista Párt első titkára (1933 – 1953), egyben a Bakui Pártbizottság első titkára (1933 – 1950) részéről. Bagirov szerint Krilenko elhanyagolja munkáját. (A felszólalást közlő cikk az interneten is hozzáférhető.) Ugyanis már több, mint egy év telt el az 1936-os alkotmány elfogadása óta, de Krilenko népbiztos elhanyagolta a szovjet emberek számára biztosított jogok átültetését a mindennapok gyakorlatába. Bírálta azért is, hogy nem halad az Igazságügyi Népbiztosságban a dolgozók folyamatos képzése. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy Krilenko túl sok időt fordít a turizmusra és az alpinizmusra, újabban a sakkra. Ez utóbbi nem volt nagyon új, hiszen Krilenko volt a Szovjet Sakkszövetség első elnöke: 1924-től 1938-ig, 14 éven 14 töltötte be a tisztséget.

Krilenko 1932-ben expedíciót vezetett a Pamír hegység egyik magas csúcsára, a 6595 méter magas Pik Garmóra. Különben „a hegymászás érdemes mestere” volt. Könyvet írtak róla, amiben kiemelték a sakkban való jártasságát és fantasztikus szervezőképességét: Amiről hallgatnak a figurák. A kötet a sakk művészete sorozatban jelent meg.  (Azerbah Ju. L.: O csom molcsat  figuri. Moszkva.)

Bagirov felszólította az ülésen Krilenkót, döntse el, mivel akar foglalkozni: munkájával vagy kedvteléseivel? Bagirov kérte Molotovot, a kormány vezetőjét, hogy a népbiztosok neveinek előterjesztésekor ne feledkezzen meg arról a kritikáról, amit elmondott.

Krilenko – ahogy ez várható volt – nem lett a január 19-én megalakult új kormány tagja. Hogy mire számíthat még, azt tudnia kellett: testvére okán is. Az öccsét, Vlagyimir Vasziljevics Krilenkót ugyanis fél évvel korábban letartóztatták, és ellenforradalmi tevékenység vádjával bíróság elé állították. 1938. március 15-én lőtték agyon a Kommunarka kivégzőhelyen. (Ld. alább.)

Néhány nappal népbiztosi posztjáról való felmentése után folytatódott Nyikolaj Krilenko kálváriája. Nyikolaj Jezsov (1895 – 1940) belügyi népbiztos (1937 – 1938) parancsára Krilenkót 1938. január 31-én letartóztatták. Azzal vádolták, hogy szovjetellenes jobboldali „elhajló” szervezettel ápolt kapcsolatokat, amit állítólag Buharin vezetett. És maga is létrehozott az igazságszolgáltatásban szovjetellenes szervezetet, ami „nagyon kártékony tevékenységet” folytatott. 1938. március 3-án Krilenko komoly nyomásra beismerte, hogy 1930-tól részt vett szovjetellenes szervezetben és károkozással foglalkozott. 1938. április 3-án már azt is beismerte, hogy már a forradalom előtt harcolt Lenin ellen, majd a forradalom győzelme után Buharinnal, Pjatakovval és Preobrazsenszkijjel terveket szőtt a párt ellen. (Emlékeztetőül: Georgij Pjatakov (1890 – 1937) volt annak a háromtagú forradalmi bizottságnak az egyik tagja a Krímben, aminek Rozalina Zemljacskán (1876 –1947) kívül a „mi Kun Bélánk” (1886 – 1938) is. Ők hárman szervezték és irányították a történelem eddigi feltehetőleg legnagyobb tömeggyilkosságát. Van olyan becslés, ami 150 ezer főre teszi a néhány hét alatt kivégzettek számát. Erről részletesen írtam a cikksorozat   IV. részében, a Leleplező 2016./2. számában.)

A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Krilenkót, a volt igazságügyi népbiztost 1938. július 29-én halálra ítélte. A perben személyesen a legfőbb hadbíró, Vaszilij Ulrih (1989 – 1951) elnökölt. A tárgyalás mindössze 20 percig tartott. Ulrih, az igazságügy vezérezredese volt. Szokása szerint az általa elítélt emberek kivégzését gyakran személyesen ő maga hajtotta végre. Ez most is így történt. Két helyen végezték ki a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma által elítélteket. Az egyik lehetőség a bíróság épülete volt, Moszkva központjában. A másik egy lőtér, ami Moszkvától nem messze, kb. 25 km-re található. Ez a Kommunarka nevezetű kivégzőhely és temető, amiről korábban szintén írtam. A Kommunarkában inkább tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Másutt kivégzetteket is elföldeltek itt, így Krilenkót is. Tömegsírban itt nyugszik Kun Béla és krími társa, Pjatakov is.

Ulrih (Fotó: livejournal.com)

A breszti tárgyalások

De folytassuk a fegyverszünet és a békekötés cikkcakkos történetét ott, ahol abbahagytuk! November 23-án a szövetségesek katonai misszióvezetői tiltakoztak Duhonyinnál, mivel a fegyverszüneti kérelmet az 1914. szeptember 5-i szerződés megsértésének tartották. Ez ugyanis a szövetség tagjainak megtiltotta a különbékét és a külön-külön kötött fegyverszünetet is. November 27-én Németország közölte, hogy kész tárgyalni. Ugyanezen a napon Lenin jegyzéket küldött a szövetséges hatalmaknak: javasolta, hogy csatlakozzanak a tárgyalásokhoz.

1917. december 2-án megjelent a szovjet delegáció: Adolf Joffe vezetésével (1883 – 1927). Joffe hivatásos forradalmár volt és diplomata. Az októberi forradalom után a külügyi népbiztosságra küldték. 1918 márciusától novemberéig Joffe volt a berlini szovjet nagykövet. Aktívan részt vett Németországban az ottani forradalom előkészítésében. (Így tartották be a breszt-litovszki békét, amiben a szovjetek kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem folytatnak fellazító propagandát.) Ezért Joffét és az egész szovjet nagykövetséget kiutasították. Részt vett különböző béketárgyalásokon (breszt-litovszki béke, békeszerződések Lettországgal, Észtországgal és Litvániával. Ő volt a delegációvezető a lengyel – szovjet béketárgyalásokon.) 1922-től rendkívüli és meghatalmazott követ volt Kínában és Japánban. Joffe 1912 óta Trockij feltétlen híve. Lenin halála után Grigorij Zinovjevnek (1888 – 1936) levelet ír, amiben javasolja, hogy Trockij legyen Lenin utóda a népbiztosok tanácsában.

A szovjet delegációk

Első körben a szovjet delegációban az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKV) 5 meghatalmazott tagja vett részt. (Az ÖKV 1917-től 1938-ig működött, akkor szerepét a Legfelsőbb Tanács Elnöksége vette át.) A tagok: Joffe (elnök), Lev Kamenyev (Rozenfeld) (1883 – 1936), Grigorij Szokolnyikov (Brilliant) (1888 – 1939) – ők voltak a bolsevikok. Eszerek: Anasztaszija Bicenko (1875 – 1938) és Szergej Maszlovszkij-Mtszivlavszkij (1876 – 1943). Bicenko terrorista volt: 1906-ban egy tábornok és nemrég volt hadügyminiszter meggyilkolásáért halálra ítélték, amit életfogytiglani kényszermunkára enyhítettek.  Sz. Maszlovszkij-Mtszivlavszkij életrajza sem volt „problémamentes”. Pl. a februári forradalomban a pétervári szovjet komisszárjaként ő tartóztatta le II. Miklós cárt (1868 – 1918) és családját. Az eszerek pártszakadásakor a baloldali eszerekhez csatlakozott. A német nagykövet, Wilhelm von Mirbach (1871 – 1918) meggyilkolása után, amit két baloldali eszer hajtott végre, innen kilépett. A halálos merényletre egyébként néhány hónappal a breszt-litovszki béke megkötése után került sor…

Szakértőként és nem a delegáció érdemi tagjaként a szovjetek magas rangú katonákat is delegáltak. Viszont nem bíztak meg bennük. Megkezdődött a tábornoki/hadseregparancsnoki kar megritkítása, likvidálása. A közhittel ellentétben tehát ez sem Sztálinnal és Sztálinnál indult el. Olyannyira nem, hogy – mint később is látjuk – Duhonyint, a hadseregparancsnokot már a tárgyalásokat követő napon agyonlőtték. A katonai szakértők csoportja 8 főből állt. Vlagyimir Szkalon (1872 – 1917) vezérőrnagynak kellett volna vezetnie a csoportot, de még a fegyverszüneti tárgyalások előtt agyonlőtte magát az egyik éppen üresen álló helyiségben. Búcsúlevelet hagyott hátra a feleségének. Részt vett még Jurij Danyilov (1866 – 1937, Párizs), tüzértábornok is. Aztán Vaszilij Altfater (1883 – 1919) ellentengernagy. Alekszandr Andorszkij (1876 – 1931) vezérőrnagy (Japánba, majd Kínába emigrált.) Alekszandr Szamojlo (1869 – 1963) tábornok is szakértő volt. Szakértőként részt vett diplomata is: Lev Karahan (1889 – 1937). Vannak további nevek is, de életrajzukat nem sikerült fellelni.

A második tárgyalási fordulóra részben másokat, egyúttal kevesebb személyt delegáltak. A vezető Lev Trockij (Bronstejn) lett (1879 – 1940, Mexikó). A tagok: Joffe, Karahan, Karl Radek (1885 – 1939), Mihail Pokrovszkij (1868 – 1932), Bicenko, Vlagyimir Karelin (1891 – 1938) eszer politikus. Efim Medvegyev (1886 – 1938). Vaszilij Sahraj (1888 – 1918), Sztanyiszlav Bobinszkij (1882 – 1937).  Vincasz Mickjavicsusz-Kapszukasz (1880 – 1935), Altfater, Szamojlo.

Fontos dokumentum, e tárgykörben is, Max Hoffmann könyve, ami az elhalasztott lehetőségekről szól és amit oroszul is kiadtak (Upuscsennije vozmozsnosztyi. Limbusz-Pressz. 2016.) Ebből következik most egy rövid részlet.

A delegáció tagjait Max Hoffmann tábornok ironikusan írja le: „Soha nem felejtem el az első ebédet az oroszokkal. Joffe és Szokolnyikov között ültem, az utóbbi akkor pénzügyi népbiztos volt. Velem szemben egy munkás ült, akinek az edények és az evőeszközök sokasága láthatólag nagy gondot okozott. Hol erre, hol arra használta az edényeket, a villáját azonban kizárólag a fogai tisztogatására. Egy kicsit távolabb (…) ült…egy terroristanő, Anasztaszia Bicenko, mellette egy paraszt, jellegzetes orosz jelenség, hosszú fehér hajtincsekkel,  és erdőszerű szakállal. A személyzetből mosolyt váltott ki, amikor arra a kérdésre, hogy vörös vagy fehér bort kíván-e, azt válaszolta: ’Erősebbet!’”

Hoffmann tábornok véleménye egyébként árnyalt, hiszen arról is ír, hogy beszélgetései során felfigyelt Joffe, Kamenyev és Szokolnyikov (főleg az első személy) intelligenciájára.

Nem tudni, van-e köze a breszt-litovszki béketárgyalásokhoz, egy leírás szerint van (ezt már láttuk), egy másik változat szerint nincs, de jellemzi a viszonyokat és az emberi élet értékét, hogy december 3-án, amikor ezek a tárgyalások megkezdődtek, a hadsereg fiatal parancsnokát, az előbb említett Duhonyin tábornokot egy matróz agyonlőtte egy vasúti vagonban. Duhonyin letartóztatottként ült a vagonban, a letartóztató Krilenko társaságában. Ekkor tudta meg, hogy már nem ő a főparancsnok, vezérkari főnök lett. Az még nem derült ki, miért tartóztatták le. A vagonba benyomultak a Duhonyint kereső matrózok, akik önbíráskodni akartak. Duhonyin ugyanis kifogásolta, hogy a matrózok a városban önkényesen lépnek fel. Ezért kérte, hadd költöztethesse át a főparancsnokságot Kijevbe. Erre választ nem kapott, hacsak azt nem, hogy most letartóztatták. A nyomozást Krilenko javaslatára leállították. Van egy olyan változat, ami szerint szerint Krilenko felbujtására ölték meg Duhonyint. Mivel Krilenko erőltette a nyomozás leállítását, ez az ő felelősségét valószínűsíti.

Megszakadnak a tárgyalások

December 3-án megkezdődtek a tárgyalások. Lenin találta ki, mi legyen az ajánlatuk. Valójában semmit nem ajánlottak. Javasolták, hogy legyen 6 hónapos tűzszünet. A német csapatokat vonják ki. Legyen tilos a német csapatokat innen átdobni a nyugati frontra. A németek rövid tűzszünetre hajlandók. Az átcsoportosítást befejezik, kivéve azt, ami már elkezdődött. A csapataikat nem vonják ki, a helyükön maradnak. December 10-én a népbiztosok tanácsa kidolgozza instrukcióját a teendőkre. December 15-én 28 napra meghosszabbítják a tűzszünetet, ami meghosszabbítható és amit csak 7 nap türelmi idő után lehet felmondani. December 22-én Lenin javaslatára azt veti fel a szovjet delegáció, hogy minden annexióról mondjanak le. A németek ezt elfogadják, a szovjetek ünnepelnek. December 27. Két jelentős fejlemény is van. Ukrajna, ami már kikiáltotta függetlenségét, kéri, hogy vegyék be a tárgyalásba. Ukrajnát az Ukrán Központi Tanács képviselné. De van egy másik fejlemény is, ami ugyancsak nem tetszik a szovjeteknek: kiderül, hogy eltérően értelmezik az annektálást. A szovjetek a nemzeti önrendelkezést is ide sorolják, a német – osztrák blokk viszont élesen megkülönbözteti a két fogalmat. A szovjetek szerint az érintett területekre kell bízni, hova akarnak tartozni, a német – osztrák blokk szerint az érintettekről tudni lehet, hogy élni akarnak nemzeti szuverenitásuk gyakorlásának jogával.

December 28. A szovjet delegáció elutazott Petrográdra, hogy Leninnel megtárgyalják, mit tehetnének. Lenin szerint tovább kell húzni az időt. Többen úgy látják, hogy ez azért is jó taktika, mert Németországban hamarosan forradalom lesz… Végül abban maradnak: „Kitartunk a német ultimátumig, aztán megadjuk magunkat.”  Többen úgy látják: akkor sem szabad magukat megadniuk. Sor kerül az első pártszakadásra. Előjönnek azok a személyek, akiktől Sztálin megszabadult. Például az akkor baloldali elhajlónak nevezett Buharin, vagy Radek. Meg lehet érteni, hogy ilyen akadékoskodókkal nem lehet hatékonyan együtt dolgozni, gyors és jó döntéseket hozni.

(Folytatjuk!)

*

Tájékoztatásul! A jelen folytatás a Leleplező korábbi, 2018./1. számában jelent meg, még 2018 márciusában.  Ebben a hónapban a következő szám is elérhető, benne a Berija-cikksorozat következő részével. Hogy az elmaradást minél előbb felszámoljam, ezúttal nem osztottam kétfelé az ottani, viszonylag terjedelmes írást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.