Politikai helyzetkép (10). Választás 2018

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

Egy évvel ezelőtt indítottam el blogomban, illetve a Leleplezőben azt a cikksorozatot, amiben a „választás 2018” kimenetelére összpontosítva a politikai helyzet összetevőit igyekeztem feltárni. (A Leleplezőben nem minden folytatás jelent meg, ezért egyes számozások e két helyen eltérnek egymástól.) Nem könnyű a feladat, hiszen a zavarosság és a zavarossá tétel a politikai helyzetnek különösen az egyik jellegzetessége. És ma még inkább, mint korábban. (A mottók utalnak arra, hogy a politika legitim és illegitim részvevői miért szerethetik a zavaros viszonyokat, de arra is, miért veszélyes ez a vonzalom rájuk nézve is, hát még az országra.) Most is megpróbáltam a dolgok és összefüggések mélyére hatolni, korábbi megállapításaimat továbbvinni, miközben ezúttal is eleve fenntartással kezeltem az állandóan hangoztatott közhelyeket. (Pl. a rendszerváltás megtörténtéről.) Igyekeztem kivonni magam az agymosó propaganda torzító hatásai alól. Csak a tényeknek, a tapasztalatoknak, a logikának, a józan észnek hittem. A cikksorozat és a mögötte álló kutatás célja nemcsak a helyzet és a folyamatok bemutatása, hanem a „választás 2018” kimenetelének előrejelzése is volt, illetve bizonyos kockázatok tisztázása.

A parlament (Wikipédia, fotó: Ivanhoe)

 A „választás 2018” lezajlott, a mostani részben kezdődik a „választás 2018” értékelése, az okok és a következmények összefoglalása, majd a tanulságok levonása. Mindez egyetlen folytatásban bizonyára nem oldható meg, nem is lenne értelme erre törekedni és így fontos kérdéseket tulajdonképpen a szőnyeg alá söpörni. A „választás 2018” különböző vonatkozásaival tehát még több folytatásban találkozhat az olvasó.

1.) A „választás 2018”-ról

Előbb viszonylag hosszabb összefoglalás következik, majd ezután – szükség szerint – rátérek egyes fontos részletekre. Mint közismert, a 2018. április 8-i választást, amit „választás 2018” címen különböztetnek meg a többi választástól, a Fidesz–KDNP nyerte, ráadásul kétharmaddal. Tulajdonképpen a papírformának megfelelően, ami az élet kínálta nagy kihívás felismeréséből és kampánytémává választásából vezethető le. Ugyanakkor sokkal nehezebben, mint az várható volt.

A 2018. április 8-án megtartott országgyűlési választás kimenetele végül is ahhoz hasonlóan alakult, ami egy Mátyás királyról szóló mesében le van írva. Mátyás király hozott is ajándékot, meg nem is, az országgyűlési képviselőválasztás hozott is meglepetést, meg nem is. Volt persze, ami nem volt meglepő, mégis úgy kezelték, mintha meglepő, sőt sokkoló lett volna. Ki hogyan. Igazi és nagy jelentőségű meglepetésekre, fejleményekre, minőségi változásokra azonban nem figyeltek fel.

Ez viszont nem meglepő, mivel 1990 óta – mint a cikksorozat felvezetőjében láttuk – a politikai helyzet egyik fő jellegzetessége a zavarosság és a még inkább zavarossá tételre való szüntelen törekvés. (Nem véletlenül került most is e folytatás fölé ez a két mottó, ami a politika lehetősége és veszélye oldaláról jellemzi a zavarosságot.) Valós és vélt meglepetésből persze több is volt: ezek között voltak kisebbek és nagyobb jelentőségűek egyaránt. Kezdjük azzal, ami nem meglepő, bár ennek ellenére sokaknál valóban vagy látszólag(?) mégis meglepetést keltett. Számomra legalábbis nem volt meglepő, hogy a Fidesz–KDNP a papírformának megfelelő eredményével ismét kétharmadot ért el. Éppen elérte, de elérte. Viszont nehezen érte el, amire magyarázat az, hogy egy háború mindent eldöntő csatája lehetett volna. Ha a kormány elbukott volna.

Egy téma volt

Az sem meglepő, hogy a korábbi országgyűlési választásnál 8,5 százalékponttal magasabb részvétel mellett (a 2014. évi 61,7 százalékkal szemben 2018-ban 70,2 százalék) lett kétharmada, hiszen miért ne tudott volna a Fidesz – KDNP megfelelő témával és tematizációval most is mozgósítani a saját körein kívülről is? Ahogy a 2016-os népszavazásnál – akkor ugyan szerényebb részvétel mellett – ez már megtörtént. (A népszavazásra nemsokára visszatérek.) Annál is inkább, mivel ez is, az is valójában arról szólt: „bevándorló ország” lesz-e Magyarország, vagy sem.

A 2018-as országgyűlési választásnak is ez volt a tétje, még akkor is, ha az ellenzék taktikai okból e sorkérdést igyekezett tagadni, elhazudni a betelepítés veszélyeit és következményeit, eljelentékteleníteni, háttérbe tolni a kerítés kérdését, hitelteleníteni az Orbán-kormány országvédelmét.  Ezzel azt leplezte, hogy érdemben nem akarja a témát megvitatni, mert felfogta, hogy nem lett volna esélye ebből jól kikerülni. A téma relativizálásával tehát javítani remélte saját pozícióját és meg akarta zavarni a lakosság orientációját. Ez azt mutatja, hogy a látszat ellenére számára is a migráció volt a legfontosabb téma, persze úgy, hogy mint állítólag jelentéktelenről ne is beszéljenek róla. Az volt a célja, hogy Magyarország beálljon a sorba, elháruljanak az akadályok a tömeges és illegális migráció elől.

Az ellenzéki pártok külső segítséget kerestek, egy fura csapat (ld. később) pedig éppen azért állt össze még korábban és éppen ebben a témában, hogy a számára is legfontosabb kérdésben áttörést érjen el. Átvették az ellenzék irányítását. Nemcsak külföldről, saját nevükben támadtak, hanem másokon keresztül, belföldről is. Nem nélkülözhették az ellenzéki pártokat, hiszen parlament és a kormány nélkül nem lehet tartós fordulatot elérni. Nem hiszem, hogy nagyon kellett e pártokat győzködni, hiszen Magyarországon a politikusok közül sokan nem önálló, hanem inkább közvetítői, „portási”szerepre vágynak.

Papírforma szerint, de küzdelmesen

Igazán simának tűnt akár még egy éve is a Fidesz-KDNP győzelme. A kormánynak igazi adu-ásza volt, olyan kérdést vetett fel az élet, aminek helyes megválaszolása önmagában el tudta dönteni javára a választásokat. Ráadásul erről személyes tapasztalatai voltak a lakosságnak, amikor 2015-ben, egyes források szerint 400 ezren, más források szerint ennél is sokkal többen gyalogoltak keresztül Magyarországon. Még évekkel később is jöttek az információk arról, kik, milyen veszélyes személyek érkeztek a migránsokkal.

Migráció Budapesten (Fotó: mno.hu)

Orbán Viktor legalább olyan horderejű téma jelentőségét ismerte fel, mint 2010-ben (érték alapú ingatlanadó és a differenciált lóerőadó eltörlésének ígérete). Akkor a látványos visszavonás ígéretével nemcsak visszajuttatta a Fidesz-KDNP-t hosszú és reménytelen évek után a kormányzásba, hanem stabil kétharmados győzelmet is ünnepelhetett. Még olyanok is e pártszövetségre szavaztak, akik éppen ellene készültek szavazni, vagy el sem mentek volna. De mindenképpen el akarták kerülni ezeket az ellehetetlenítő sarcokat. Orbán Viktor felülbírálta környezete álláspontját (és Matolcsyt, aki írásban üdvözölte az értékalapú ingatlanadót). Volt, aki nem értette meg a Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt döntését és küzdött ellene. Mádi László ezért kikerült a belső körből. (Részletesebben ld. a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemet.)

Orbán Viktort ekkor már két vesztes választás is rávezette arra, hogy saját bázisa nem elég a győzelemhez, szélesíteni kell a kört. És ehhez megfelelő téma kell. 2002-ben ez az igazság éppen ellene működött, mivel az MSZP–SZDSZ bázisát a kisgazdák eltüntetésének üzenete növelte, és   juttatta őket hatalomra. Spontánul, úgy, hogy fel sem ismerték a lehetőséget. Medgyessy Péter és Szili Katalin járta az országot és a kisgazdákat pocskondiázta. (Ld. A HÁLÓ c. kötetet.)  2014-ben a rezsicsökkentés (a gáz, az áram, a távhő, a víz, a csatornahasználat, a szemétszállítás díjának mérséklése), továbbá a sertéshús áfájának csökkentése növelte a Fidesz-KDNP táborát és értek el szűk kétharmadot.

Most a kormány nagyon helyesen a legfontosabb kérdést, egy igazi sorskérdést, a tömeges illegális migráció, továbbá a betelepítés megakadályozását állította politikája, majd választási kampánya homlokterébe. Az irány helyes volt, a siker nagysága a részleteken múlott. A taktikán, ami nem lehet taktikázás, a hozott intézkedéseken és megvalósításuk sebességén, a határozottságon és egyértelműségen, a kényesnek tűnő kérdések lezárására való törekvésen, a kommunikáció hatásosságán és súlypontjain. Hogy mi mindenen lehetett és szerintem kellett volna változtatni a még nagyobb eredmény érdekében, ahhoz ajánlom a migráció témájában megjelent cikkeimet, amelyek a blogon is elolvashatók. (Ehhez jönnek még a legutóbbi tapasztalatok, amelyekről korábban még nem írtam.) Eddig (2015. 07. 12-től kezdve) kilenc nagy terjedelmű migrációs elemzést publikáltam. Egyébként nem lehet semmilyen politikát jól folytatni, ha saját köreibe (klientúrájába) zárkózik be a kormány. Új gondolatok kellenek és főleg szélesebb szakmai kontroll. A migrációs politika értékelésére önálló anyagban vissza fogok térni.

Mínusz félmillió szavazó

A jelen és a jövő legfontosabb kérdésében, a szuverenitás megőrzésének kérdésében tehát egyedül e pártszövetség volt hajlandó felvállalni azt, amit az ország érdekei megkövetelnek, és amit a választók döntő többsége akar. Ráadásul nemcsak nyilatkozataival, hanem tetteivel is, ha nem is mindig következetesen, de ezt az irányt képviselte és képviseli.  Ez a Fidesz-KDNP-nek igen magas támogatottságot biztosít, amit számtalan közvéleménykutatás és kormányzati felmérés visszaigazolt. A magyar választók 80 – 90 százaléka, sőt a 2016-os népszavazáson részvevők 96 százaléka a tömeges illegális migráció kezelése, valójában az ország szuverenitása kérdésében azt akarja, amit a kormány. A lakosság és a választók döntő többsége nem akar illegális migrációt, nem akarja a kerítés lebontását és elutasította a kvótát, ma pedig elutasítja a korábban tagadott kötelező betelepítési kvótát.

A 2016-os népszavazáson kiderült, hogy a szuverenitás a magyar választók számára sokkal fontosabb, mint a pártszimpátia. A népszavazáson ugyanis 3 362 224 fő biztosította támogatásáról a kormány migrációs politikáját, vagyis a kb. kétmillió biztosan kormánypárti szavazó számánál több, mint egymillió háromszázhatvanezerrel többen. Rengeteg volt tehát az átszavazás, ráadásul olyan körülmények között, amikor az ellenzék megtiltotta szimpatizánsainak a kormányt támogató szavazatok leadását. Elsősorban azt várta el tőlük, hogy ne menjenek el szavazni, hogy a magas részvételi küszöböt el nem érve érvénytelen legyen a népszavazás. A távoltartást azzal is ösztönözték, hogy a nem sokkal előbb történt körúti robbantást és két rendőr súlyos sérülését igyekeztek a kormány nyakába varrni és a választókat ezzel megzavarni.

A szavazati jog a választó alkotmányos joga. Az arra való rábírás, hogy ne éljen alkotmányos jogával, nemcsak erkölcstelen, hanem feltételezhetően jogellenes magatartás is. Akárhogy is van, ezt a minősíthetetlen ellenzéki kampányt és bujtogatást a kormánypártok nem nézhették volna tétlenül és szótlanul. Lehet, hogy megriadtak az érvényes népszavazásból következő felelősségtől?  És a lépéskényszertől?

Annak ellenére, hogy nem lehetünk maradéktalanul elégedettek azzal, amit a migrációs politika eddig elért, sok a javítanivaló, a választók felfogták, hogy milyen fontos kérdésről van szó és többször is tanújelét adták e politika támogatásának. Ha azonban ezeket és a kampány más jellegű hibáit kiküszöbölik (ld. később), stabilabb lett volna e politika támogatottsága. Hiszen az viszont a „választás 2018” ennek a támogatottságnak jelentős csökkenését bizonyítja. A jóval kisebb részvétel mellett megrendezett 2016-os népszavazáson (3 362 224 fő) jóval többen szavaztak a Fidesz – KDNP-kormány mellett, mint a 2018-as választáson Fidesz – KDNP-re (2 824 647 fő). A különbség több, mint 500 ezer szavazó! Legalább ennyit veszítettek! A szűk kétharmadnál sokkal jobb eredmény is elérhető lett volna!

Választás 2018: győzelem után. Akár még jobb is lehetett volna! (Fotó: Facebook)

Meglepetések és csodálkozások

Folytassuk azzal, ami szerintem tényleg meglepő volt, bár erre egyik oldalon sem figyeltek fel és/vagy nem ismerték be.  A Fidesz-KDNP ugyan kétharmaddal győzött, viszont sokkal nehezebben, mint az – mondjuk, egy éve – várható volt. Ez nemcsak meglepő, hanem sajnálatos is, hiszen azt mutatja, hogy a kormányzóképesség és az ország szuverenitásának megvédése szempontjából esélytelen és versenyképtelen ellenzék és az őt hátulról mozgató/rángató heterogén összetételű „fura csapat” összességében viszonylag sok szavazatot tudott összegyűjteni. Azok köréből is, akik a népszavazáson még a kormány mellett voltak.

A pártszövetség nagyarányú győzelme mégis meglepetést keltett. Még a kormánypárti szavazóknál is: itt elsősorban az érzékelt nehézségek és az ellenzék abszurd, durva és manipulatív kampányának zavaró hatása miatt. Az ellenoldalnál, ami látszólag sokkot kapott, más is közrejátszhatott a „megdöbbenésben”. Hogy mi volt nála a meglepetés és mi volt a taktika szerepe, nehéz megmondani. Az ellenzéki pártok ellenzéki győzelemre készültek, kimondva, vagy határozottan utalva erre, így érte őket az ellenfél kétharmados győzelme. Ha tényleg erre készültek, még inkább meg lehet a véleményünk szellemi képességeikről. Hiszen ez óriási lebőgés (lenne)! Ha ezt csak eljátszották, akkor talán kevésbé, hiszen itt már megjelenik valamiféle taktika: nem akarják az iszapbirkózást befejezni a választással, tovább akarják folytatni a küzdelmet. Erkölcsileg viszont ez még lejjebb van.  Az előre, vagy akár utólag   eldöntött taktika is magyarázatot adhat arra: miért vonakodott az ellenzék elismerni saját vereségét és a kormánypártok győzelmét?  Arra is, hogy bár némi tétovázás után miért vádaskodott választási csalással, miért követelte a szavazatok újraszámlálását, sőt új választás kiírását?

A kétharmados választási győzelem objektíve és különösen szubjektíve is nehezen született meg. Sok nehézséggel és a kialakult légkör miatt a valóságosnál is nehezebbnek érezve. Mindkét oldal nehézzé tette a Fidesz-KDNP győzelmét, tehát a kormányoldal is a saját győzelmét. A hibák nagyrészt a fő témával (az illegális migráció kezelésével és azon keresztül a szuverenitás megőrzésével) voltak kapcsolatosak. Egyrészt, ennek nem mindig következetes képviseletével és helyenként egyenetlen színvonalú és hatékonyságú kommunikációjával, amiből azt a következtetést is levonhatta a választó, hogy a kormány nem feltétlenül tart majd ki álláspontja mellett. (Ennek részleteiről egy későbbi folytatásban lesz szó.) A határozott érvelés és a teljes elköteleződés az illegális migráció és a kényszerbetelepítés elutasítása mellett csak a választási kampány végén jelent meg.

Másrészt, a fő téma megválasztásának tulajdonképpeni kétségbevonásával okozott a kormányoldal nehézségeket a maga és választói számára. A győzelmet az is nehézzé tette, hogy kormányoldalon kezdettől voltak és egyre többen lettek, akik az illegális és tömeges migráció elutasítását nem tartották igazán jó kulcstémának. Hatásukra megjelentek és szaporodtak a kételyek.

Az elbizonytalanodást csak erősítette a hódmezővásárhelyi időközi polgármesterválasztáson bekövetkezett vereség, és főleg annak értelmezési problémái, sőt hibái. Hódmezővásárhely után ráadásul e téma „trónfosztását” indítványozta egy televíziós adásban egy bennfentes, (ma) fideszes újságíró: más, politikailag szintén felettébb elkötelezett és befolyásosnak tartott kollégái bólogatásától kísérve. Bemutatva azt a tűrhetetlen sajtógyakorlatot, amikor a média akar a politika helyett lépni. Fel nem fogva e téma döntő jelentőségét. Orbán Viktor miniszterelnöknek kármentőként kellett színre lépnie, egyértelművé téve, hogy ez marad a kulcstéma.

Nyilvánvaló, hogy ha nem így történik, a Fidesz-KDNP alulmaradt volna a választáson. (És vesztettek volna abban a háborúban, ami a szuverenitás megőrzése vagy elvesztése kérdésében folyik. És aminek a „választás 2018” – ahogy nemsokára látjuk – csak egy csatája volt.) Hódmezővásárhely után a vereség értelmezésében is hibáztak a Sajtóklub tagjai, és ezzel felnagyították a hódmezővásárhelyi vereség jelentőségét, még inkább elbizonytalaníthatták potenciális választóikat. Hibásan értékeltek és olyan adatokat hallgattak el, amelyek az egyik hibás állítást azonnal cáfolták volna.

Az „egylábú” kampány kockázata

A tematizációban történt egy harmadik hiba is. A kormányoldal azzal is nehezítette saját győzelmét, hogy választási kampánya egyetlen témára épült, egylábú volt. A kulcstéma helyesen és értelemszerűen lett a migráció kezelése, más fontos téma viszont gyakorlatilag nem volt.  A kulcstémának az volt (most is) a funkciója, hogy a pártszövetség a bázisánál több szavazathoz jusson. (A szavazatok száma valamilyen nemzetegyesítő téma nélkül most sem lett volna elég.) A kulcstéma mellett ugyanakkor még több más fontos témája is kellett volna, hogy legyen a kampánynak. Az „egylábú” kampánynak ugyanis komoly kockázata van, amire fel is hívtam néhányszor a figyelmet. Sajnálatos módon hiába, hiszen ez a kockázat így igazolódott is.

Nem vitatom, hogy a kampányban megjelentek olyan összehasonlítások, amelyek azt akarták bizonyítani, hogy történtek előrelépések a gazdaságban. Ugyanakkor a választókat és különösen azokat, akik a fő téma képviselete miatt mérlegelték, hogy a Fidesz–KDNP-re szavaznak, nemcsak a múltról, hanem főleg a jövőről, az őket izgató és nyomasztó gazdasági problémák megoldásáról is akartak volna nyilván ígéretes dolgokat hallani. Erre utal egy történelmi példa is. Winston Churchill (1874 – 1965) megnyerte a második világháborút, ami biztosan kivételes eredmény. Viszont mégis veszített az az év nyarán megtartott választáson.

A történészek ennek okát általában abban látják, hogy a választók féltek a diktatúrától békeidőben, és demokráciát akartak, ezért választották Clement Attlee-t (1883 – 1967). Ők azok a történészek, akik beleviszik a politikát a történelembe, és vele a frázisként ható paneleket. Szerintem sem ez volt az oka Churchill vereségének, hanem az, amit az orosz Wikipédiában olvastam, ahol ez a vélemény sajnos szerzője nevének említése nélkül szerepel. E vélemény szerint rosszul építették fel a kampányt Churchill emberei. A konzervatívok a világháború után megtartott kampányt Churchill személyes sikerére építették fel. Attlee-ék viszont jóléti társadalmat ígértek és nem csak újjáépítést. Az angolok – annyi megpróbáltatás és nélkülözés után – végre jól akartak élni.

A pozitív példák, amelyek a kommunikációban megjelentek, természetesen nemcsak azért nem hatottak eléggé, mert már megvalósult változásokra utaltak, hanem azért sem, mert ezek az irányok sem voltak egymással sem összehangolva, sőt az adott irányban sem voltak feltétlenül előremutatóak. (Ld. pl. az egészségügyi életpályamodellt, ahol állandó vita volt arról, kikre vonatkozik, sőt arról is, hogy egyáltalán működik-e legalább ott, ami a kedvezményezett körhöz tartozik. A keresetek beharangozott emelése után az érintettek állandóan vitatják, hogy kaptak-e egyáltalán emelést, vagy csak korábbi pótlékok helyett utalnak több bért. A keresetek általában lemaradt színvonala mellett a társadalom nem kedvezményezett része pedig érthetően nem örül a növekvő bérfeszültségeknek. Nem folytatom a sort, hiszen a főbb problémákra – részletesebben tárgyalva azokat – később vissza szándékozok térni.

A benyújtott számla

Az egyéb lábaknak kellett volna levennie a terhet a „főlábról”, hogy az megőrizze erejét és stabilitását a választók vonzásában. Ehelyett a többi láb hiányának terhe is a „főlábat” rongálta. Sajnos sikeresen. Sokkal könnyebb a kulcskérdés megválasztásával megnövekedett szavazótáborból lefaragni akkor, ha nincsenek további „lábak”.

A kockázatot tovább növelte a kulcstéma, egyben egyetlen fő téma képviseletének összekapcsolása a gazdaságpolitika sodródásának kormányzati szabadságával. Ahogy erről később is lesz még szó, bár a kormány mást nem is tehetett fennmaradása érdekében, mint hogy védi az ország szuverenitását, az ezzel járó nagy kihívások megoldásáért cserében túl sok mindent engedett meg magának. Mondhatni: nem adta a képviseletet ingyen! Olyan lépéseket is lazán megengedett magának, amelyek nemcsak sérelmesek voltak a lakosságnak, hanem értelmetlenek és feleslegesek is. Ezek nem ritkán komoly konfliktus küszöbéig (mondhatni: a falig) vitték el a tűrőképességet. Ezekért nagy kár volt és bár szerencsére még időben felismerte a kormány, hogy visszakoznia kell, még ezek is nyomot hagytak a választókban. (Ld. pl. vasárnapi boltzár, vagy internetadó.)

Ráadásul sok súlyos probléma nincs érdemben megoldva, több kérdésben fenntarthatatlan a helyzet ma is. Akinek nagyon fontos az ország szuverenitása, ezek bolygatásáról nyilván le kellett mondania. Ezek közül a nyugdíjak kérdését e cikksorozat keretében jártam körbe (Politikai helyzetkép (6). Nyugdíjprémium, inflációs nyugdíjkorrekció, Erzsébet utalvány, 2017. 11. 11.; Politikai helyzetkép (7.) A politika és a nyugdíjrendszer, 2017. 11. 17.)

Bár még nem jutottam a végére a nyugdíjrendszer elemzésének, az kiderült, hogy fenntarthatatlan a nyugdíjak befagyasztása. Ez nemcsak elviselhetetlen társadalmi feszültségekhez vezet, hanem folyamatos gazdasági károkat is okoz. Az Erzsébet utalvánnyal és a Bajnai Gordon által kiizzadt, általa is ideiglenesnek tartott nyugdíjprémiummal nincs megoldva a nyugdíjak kérdése, pedig bőven lett volna és még mindig lenne pénz a nyugdíjak reálértékének emelésére. A „nyugdíjkasszába való pénz” egyre nagyobb részét ugyanis másutt és másra költik el. Sajnálatos, hogy mintha nem is lennének ezek az elemzések, hiszen nem változott a kormány nyugdíjpolitikája. Sőt a választások megnyerésével sem változik. A feszültségeket és a károkat csak fokozzák két államtitkár irritáló és helyenként nem megalapozott nyilatkozatai. Aztán ott van a devizahiteles probléma, amit szintén alaposan elemeztem. (Ezek az anyagok is fent vannak a blogomon.) Itt sem született érdemi megoldás.

És ott vannak azok a hatékonysági problémák, amelyek súlya a szakértők számára sem látszik, mindenesetre nem hallatják a hangjukat. A következményeket viszont mindenki érzékelheti: főleg emiatt nincs elég teljesítmény és nincs elég pénz, maradnak el a bérek más országokétól stb. Ezek a hatékonysági problémák 1990 óta is nagyrészt az arányosság követelményeinek megsértéséből, végső soron vulgáris és életidegen gondolkodásból származnak. Az eltűrt és folyamatosan újratermelődő aránytalanságok a gazdaság minden területére (termelés, beruházások, fogyasztás, export, árfolyampolitika, kormányszerkezet stb.) jellemzők. Ezek nagy részét a 2010-ben megjelent Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben sorra vettem. Másokat, pl. a forint alulértékeltségét és az ebből származó károkat azóta megjelent írásaimban nemcsak logikailag vezettem le, hanem számszerűsítettem is. (1990 óta 50 ezer milliárd forint kumulált árveszteség és 50 ezer milliárd forint elmaradt növekedés írható ennek terhére.)

2.) A  Budapest-politika kétarcúsága

Ezek persze csak példák egy nem rövid sorból. Ha összefüggő programmal lépett volna fel a Fidesz-KDNP, akkor nemcsak több lábon állt volna kampánya, hanem számára is kiderült volna, hol okoz károkat politikája. Egy kérdést említek most még ki: ez a Budapest-politika, vagy inkább a főváros kezelése. Budapest a választások szempontjából is meghatározó jelentőségű, nem lehet lemondani Budapest minél több szavazatáról. Most viszont mégis mintha ez történt volna.

Budapestnek alig?

Ezt ma a kormány Budapest-politikájának a fővárossal szembeni barátságtalansága és kétarcúsága jelzi. A barátságtalanság 2010 után is fennmaradt, pedig akkor fordulat történt: az országgyűlési és az önkormányzati választásokon is a Fidesz-KDNP bizonyult a legerősebbnek. Akkor valósággal tarolt. A kormánypolitika kétarcúságának azonban meglett a következménye: megindult és tendenciának bizonyult a Fidesz-KDNP visszaszorulása. Még mindig ugyan a Fidesz-KDNP szerepel a legjobban, de előnye csökkent és sokkal kiélezettebb lett a küzdelem. Nem volt olyan budapesti körzet, ahol 50 százaléknál nagyobb eredményt értek volna el a kormánypártok.

A fővárosnak kevés a fejlesztési eszköze és alig van pénze felújításokra. (Még a Lánchídéra sincs.  Ezért a legkevésbé hatékony „megoldást” „választják”: az időhúzást. Legalább hat évig tatarozzák, teszik bele a pénzt, miközben nem lehet a hidat használni. Másutt Bajnai Gordon, itt Marjai József elképzelései élnek tovább. „Takarékosság” a minőség, a fenntartás és a felújítás terhére. Az amortizációt lazán elköltik a napi működésre. A fővárosban szinte a teljes vízvezetékrendszert ki kellene cserélni, mert nincs felújítás – jelentette be egy illetékes személy. Ez – ha jól emlékszem – 15 ezer milliárd forint lenne.) A főváros központjában egyes épületeken még mindig látszanak a második világháborús lövésnyomok. A fővárosi épületek nagy részét soha nem tatarozták. Ez a helyzet értelmetlen és anyagilag káros a kormány számára is.  Ellentétes támogatottsága érdekeivel is, hiszen méltatlan a fővárossal szemben. Ugyanis a főváros minden fontos gazdasági mutatója (termelés, idegenforgalom, jövedelem, befizetett adók) tekintetében messze a népessége arányánál többet ad az országnak és a kormánynak.

A pénzhiány miatt sem tudja ugyanakkor Budapest kihasználni adottságait arra, hogy Európa közepén egy gazdasági régió központja lehessen. Ahhoz sincs elég pénze, hogy működni tudjon. A kormánynál kell a főpolgármesternek kanosszát járnia, kunyerálnia. És a „sikerhez” Budapest egyes vagyontárgyairól vagy döntési kompetenciájáról kell lemondania.

A pénzhiány automatikusan persze nem zárja ki a pazarlást. Sőt! A pénzhiány által is keltett zavaros viszonyok, amelyek napi gyakorlattá teszik és törvényesíthetik a szubjektivitást, óriási pazarlásokra és pénzszórásokra adtak lehetőséget a Demszky-korszak 20 évében. (Ld. pl. 4-es metró, szennyvíztisztító stb.) Az SZDSZ zsákmányként kaphatta a fővárost. A Kényszerpályák, tévutak c. kötet egyik fő témája a főváros kirívóan rossz gazdálkodása (279 – 300. o.)  A vonatkozó fejezet címe: Ami előfordulhat, itt előfordul. Alfejezetek: 1.) A gazdálkodás „állatorvosi lova; 2.) Szereptévesztés és meghatározó anyagiak.

 Budapesten mindent?

Demszky 20 évét nem véletlenül hoztam szóba. Ezt a 20 évet ugyanis senki nem akarta áttekinteni sem, Demszky szabad elvonulást kapott. Tarlós nem foglalkozott vele később sem, pedig a 4-es metrót Európa egyik legrosszabb és legkárosabb beruházásának tartják. (Ld. pl. A dugódíj (1), 2015. 10. 07.)  A szennyvíztisztító egyébként – ha kisebb jelentőségű is volt – hasonlóan félresikerült beruházás. (Pl. A szennyvíztisztító. Az egyik fővárosi “állatorvosi ló”, 2016. 11. 23.) Ezek a hosszabb lélegzetű blogbejegyzéseim folytatták azt, amit többször idézett könyvemben – az akkori információk birtokában – már kifejtettem. És ez még 2010-ben történt.

Demszky meg sem állt Berlinig, mára pedig ellentámadásba ment át. Szemérmetlenül, hiszen például azt is tagadja, hogy Tarlóssal valaha beszélt volna, ami elképzelhetetlen, sőt fotó bizonyítja az ellenkezőjét. Az Olaf jelentést pedig lepöckölte magáról, ezt is Péterfi Judit Privátszféra c. műsorában: „Az OLAF-nak nincs jelentősége, az OLAF semmi, nulla, nulla, nem számít, nem számít. Az OLAF jogi értelemben nem számít, a jelentéseinek a nagyobb része baromság.”

Demszky és Tarlós. Demszky szerint soha nem beszéltek…

Tarlós nemcsak szabad elvonulást adott Demszkynek, hanem úgy tűnik, takargatni akarta Demszky esetleges hibáit. Amiatt aggódott, hogy ha nem vezeti be a dugódíjat, amivel maga sem értett egyet, de Demszky megígérte az EU-nak, akkor az EU a támogatások egy részét visszakéri. Holott – mint erre egy évekkel ezelőtti anyagban én is rámutattam – NEM a dugódíj elmaradása miatt kell visszafizetni pénzt, hanem az ordító pénzügyi szabálytalanságok miatt.

Demszky el nem számoltatását is a barátságtalansághoz kell sorolni. Demszky szabad távozása és elszámoltatlansága pedig már átvezet a barátságtalanságtól a kétarcúság másik oldalához: a kormány fővárossal való egyoldalú rendelkezéséhez. Ha ezek a lépések Tarlós döntése volt, ő sem tehette meg szokásos egyeztetése nélkül.

Itt is némán sétálhattak… (Fotó: Bruzák Noémi)

 Ki vezeti a fővárost?

De lehet, hogy nem is az ő döntése volt. Pedig a fővárost önkormányzatnak kell vezetnie és nem a kormánynak. (Ebben is hasonló a helyzet, mint a nyugdíjcélú befizetéseknél és a nyugdíjkasszánál. (Ld. a már hivatkozott írásokat.) Hol nyomásgyakorlással, az erőfölény felhasználásával, a főváros anyagi kiszolgáltatottságával igyekszik elérni céljait, hol egyszerűen kész helyzet elé akarja állítani a fővárost. Bár Budapestet a Fidesz-KDNP általában nem szereti és korábban sem szerette, még a kormány szétszórását vidéki településekre is meghirdették, Budapestet saját terepének gondolja és így is akarja használni.

Ha az idegenforgalom fejlesztése kerül szóba, rájönnek, hogy Budapestnek mekkora a szerepe. Na de mit akarnak itt fejleszteni: a minőségi vagy a mennyiségi turizmust? A mennyiségit akarhatják, hiszen Varga Mihály miniszternek, aki már második ciklusában, a fővárosban országgyűlési képviselő is, az jut az eszébe, hogy még több futóversenyt kell rendezni. És már szinte minden héten futóverseny van a városban. Már ez is nagyon terhes a fővárosi lakosok jelentős részének. Németh Miklós miniszterelnök a közvélemény nyomására letett arról, hogy a Forma1-et Budapest utcáin tartsák meg. Most versenyen kívül mégis bemutatják, hogyan lehet 200 km/órával hajtani az Andrássy úton.

A felvonulások, futóversenyek, közös biciklizések, autós bemutatók, repülőgépes bemutatók stb. sorával nem ér véget a budapestiek folyamatos megpróbáltatása. A kormány Budapesten akarja bemutatni, mekkora demokrácia van, a belvárosban egymást érik az ordibáló, mocskolódó demonstrációk, rongálásokkal, festékdobálásokkal a köztársasági elnöki palotájánál és az Állami Számvevőszék műemlék épületénél, atrocitásokkal, Gulyás Márton kiszabadításának kísérletével a Gyorskocsi utcából, köpködésekkel, tereken, utcákon kialakult piálásokkal  kísért demonstrációk (ld. Oktogon). Ezek nagy biztonsági kockázatot is jelentenek, különösen, mert nincs kezelésükre elgondolás. Sokszor egy paraszthajszálon múlik, hogy nem szabadulnak el jobban a dolgok.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Budapest viselte az illegális migráció fő terhét is. És nem szabad akaratából! 2015-ben a főpolgármester közreműködésével vagy legalábbis beletörődésével a Keleti pályaudvarra hozták az illegális migránsok tömegeit! A pályaudvaron és a frissen felújított aluljáróban helyezték el őket, zuhanyozókat és WC-ket telepítettek oda. A pénzhiánnyal küzdő főváros főpolgármestere több száz millió forintot szavaztatott meg erre a műveletre.

Budapestre tették a migráció fő terhét 2015-ben (Fotó: abcug.hu)

Visszatérve a kérdésre – ki vezeti a fővárost? – a válasz az is lehet, hogy talán senki sem. Különösen, ha kellemetlen a feladat megoldása. A fővárosiak úgy érezhetik, hogy az illetékes, ahelyett, hogy intézkedne, vagy legalább a megoldáson tépelődne, tulajdonképpen játszik Budapesttel, Magyarország méltóságával, idegeinkkel, biztonságunkkal, rendőreinkkel! Úgy gondolom, hogy a megoldás a demonstrációk törvény általi kitiltása lehet Budapest szívéből. Tiltsák ki törvényileg Budapest köztereiről, hídjairól és főleg a Kossuth térről a tüntetéseket! És a másutt megtartott demonstrációknál vezessék be újra a szervező anyagi és büntetőjogi felelősségét.

És egyáltalán szabadítsák fel közterületeinket, ritkítsák meg a többi utcai rendezvényt! Ha kell, vigyék el azok egy részét Debrecenbe, Kaposvárra vagy Siófokra, Székesfehérvárra, Kecskemétre. Hadd ismerjék meg a többi szép magyar várost is a külföldiek! Budapest már az élhetőség határán van!

 Építési diktátumok

Még a választási kampány finisében sem szakítottak a Budapesttel való rendelkezés gyakorlatával, most sem törődtek a budapestiek érzéseivel, vagy egyéb fontos szempontokkal. Bár volt aggodalom, hogyan alakul a választás, mindent igyekeztek bedobni a választók megnyerése, megtartása érdekében, a régi országgyűlés utolsó ülésén mégis keresztülhajszoltak egy törvényt, ami kész helyzetet akar teremteni a mindeddig tabunak tartott Margit-szigeten.  Felmentést adna a Margit-sziget védelmére hozott fővárosi szabályok betartása alól. (Verseny idején be lehetne autóval hajtani a szigetre, nem lenne kötelező betartani az árvíz- és környezetvédelemre vonatkozó szabályokat). Ráadásul hatalmas építményt akar felhúzni a szigeten, a Groupama stadionnál is magasabb teniszstadiont. (14500 m2 területen, 26 méteres magassággal.) Ezzel tönkre téve a látványt, sziget látképét, a főváros legnagyobb és kitűnő minőségű ivóvízkészletét és árvízi veszélyeknek tenné ki Budapestet. Nem véletlen, hogy Áder János köztársasági elnök megvétózta a törvényt. Tarlós is felébredt: egyetlen kifogása az volt, hogy őt nem kérdezték meg. A munkálatokat viszont nem indíthatták el. Ennek ellenére a választás után nem sokkal gőzerővel tarolták le a területet.

A kérdést egyébként a kormány részéről Rogán Antal kabinetminiszterre bízták, akit most az új kormányban megerősítettek pozíciójában. Még problematikusabbá teszi, akár jogi értelemben is a dolgot, hogy a törvényjavaslat benyújtója az, aki közvetlenül, személyesen érdekelt a törvényjavaslat elfogadásában. Tehát ilyen Hiszen a benyújtó képviselő az érdekelt teniszszövetség elnöke is egyben. Három hete zajlott le a választás, a szigeten elkezdődtek a bontási munkálatok, melyek során szükségtelenül nagy területen kiirtottak sok fát és bokrot. A volt romos stadion bontására kértek és kaptak engedélyt. A teniszszövetség a kormányra mutogat, a kormány pedig hallgat. Tarlós eljárást indított, ami elhúzódhat…

Margit-sziget: fakivágások után (Forrás: hvg.hu)

A legnagyobb törésvonal

Hol van a társadalom legnagyobb törésvonala? Talán a bal- és a jobboldal között? Sokan erre gondolnak, egyik ismerősöm is, aki azt írta: a kisgazdák mindig a baloldalon voltak. Ez akkor sem volt teljesen így, hiszen többféle baloldal volt: Rákosiéktól Kéthly Annáékig. Azóta a helyzet még zavarosabb lett. Ma balliberális oldalról beszélnek, ami fából vaskarika. Mert vagy ez, vagy az, akik persze összefoghatnak, de ettől még vagy ez, vagy az. Összefognak, pedig csak programok alapján tisztességes. Ugyanakkor egyik pártnak sincs ideológiája, nem csak programja. Tehát arról lehet csak szó, ők minek hirdetik magukat. Ha a baloldal és a jobboldal között lenne a törésvonal, akkor sem erre alakultak a pártok.

Ma a legnagyobb törésvonal a szuverenitás mentén van: a szuverenitás megőrzésében és megvédésében, illetve felajánlásában (árulásában). A választók az utóbbit minden propaganda és nyomás ellenére nem díjazzák, ahogy a választás eredménye mutatja. A győztes pártszövetség pedig a szuverenitás egyedüli képviseletéért kapott bázisát jóval meghaladó számú – tehát más pártállásúaktól, illetve pártot nem választóktól is származó – szavazatot. Annak ellenére szavaztak így, hogy nekik sok minden nem feltétlenül tetszik abban, amit a győztes párt egyébként produkál. Igaz, ez az ellenzék az “egyébben” sem képvisel jobb perspektívát. Ők tehát arra szavaztak, hogy ne legyen rosszabb az életük. Viszont végtelenül csalódottak, amikor visszaélnek szavazatukkal és pl. azt a dúlást és törvénysértést látják, ami a Margit-szigeten történt.

Más fontos ügyek. A budapesti olimpiai pályázatot visszavonták, de kijelentették, hogy az összes létesítményt azért felépítik. És persze azt a felhőkarcolót is, amihez már megvan a terület, mivel egy többszörös, még a szoci időszakban kezdődött stiklisorozat és alkuk következtében végül egy Fidesz-közeli nagyvállalkozóhoz került. Hogy ott tönkreteszi egy felhőkarcoló a főváros látképét? Nem számít! Ne építsenek felhőkarcolót? Építhetnek, de ott semmiképpen! Bécsben is vannak felhőkarcolók, de ott, ahol nem zavaró a látványuk, ahol illeszkednek a tájhoz és a környezethez! A Kopaszi gátnál viszont irtózatos lenne a látvány.

Gyors és éles fordulatra van tehát szükség a kormány Budapest-politikájában, hiszen egy év múlva jönnek az önkormányzati választások. Budapesten ennek különösen nagy a tétje, hiszen az eredmény még az ország migrációs politikájának folytatására is komoly hatással lehet.

(Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.