Politikai helyzetkép (9). Az előzetes választási esélyek

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

 A következő folytatásban térek rá a már mögöttünk álló országgyűlési választás értékelésére.  A választással és annak kimenetelével kapcsolatban is sok kérdést vetnek fel, illetve vetődik fel. Olyan is, ami nem lehetne kérdés. Ezért is foglalkozom most még – bár már túl vagyunk a választáson – az előzetes esélyekkel, hiszen innen kiindulva könnyebben eligazodhatunk a zavaros helyzetben. Tapasztalhattuk például, milyen sokakat meglepett, sőt állítólag sokkolt a Fidesz-KDNP győzelme, hát még az ismét kétharmados eredmény.

Juncker, az EB elnöke és Soros nagyvállalkozó rendszeresen egyeztetnek (Fotó: 24.hu)

Egy fura csapat

De hát nem erre az eredményre lehetett számítani? Mégis miért volt ez a meglepődés? Egyáltalán győzni akart az ellenzék? Ha igen, „hogyan nem akarta” elérni? Ha nem, akkor mi volt a célja? És itt eljutunk a lényeghez. Ki mozgatta az ellenzéket: a pártok, vagy a pártokon keresztül egy heterogén összetételű fura csapat? (Akiknek semmi keresnivalójuk nem lehetne a magyarországi választásokban! Benne egy – nagyrészt külföldről finanszírozott – hatalmas és pénzekkel kitömött „civil” hálózat, egy mögöttük álló, Európát „átszervezni” akaró pénzember, akinek politikai partnere(?!) az EU. Továbbá az EU politikusai és bürokratái, EU-tagállami vezetők, valamint egy velük együttműködő, bosszúra szomjas magyar sajtónagyvállalkozó.) Kit képvisel az ellenzék: a választókat vagy ezt a fura csapatot? A magyar választók érdekeit vagy mögöttes, – az ország, illetve a választás szempontjából is – külső érdekeket? Egy elképzelt, de végig nem gondolt sajátos „Európai Egyesült Államok” létrehozását, ahol a nagyobbak még a mainál is inkább diktálnának? És aminek feltétele a kisebbek szuverenitásának felszámolása? Mi a fura csapat célja? Valamiféle új gyarmatosításról van szó Európában, amihez asszisztálnak a mi politikusaink? Egyáltalán van-e valóságos ellenzék ma Magyarországon? És elég-e az erő, ha ahhoz nem párosul tehetség?

Borzalmas kampány

Már maguk e zömében költői kérdések is arra utalnak, milyen eszközöket vethettek be az ellenzéki pártok é sa fura csapat, tehát azok, akiket valójában képviseltek mögöttes céljaik mindenáron való elérésére. 1990 óta, mióta szabad választásokat tartanak Magyarországon nyilván ez volt a legrémesebb, a választókat leginkább irritáló, egyúttal legdurvábban manipulálni akaró választás. Ahol a választók érdekeinek védelme helyett a választókat az ellenzéki politika leteremtette. Agymosás és indulatkeltés, gyűlöletkeltés –  meggyőzés és jövőkép helyett! Egy ilyen hátulról rángatott ellenzéki politikánál a választók számára nem különösebben nehéz jobbat, többet kínálni. Lehetne viszonylag optimálisat is, ami minél szélesebb körre teszi vonzóvá a politikát, de a hivatalban levő kormány mindenesetre az előbbi mellett döntött. Ezzel is nagyok az esélyei a folytatásra, de nyilván egyre nehezebb lesz a jövőben ezzel érvényesülni. Még akkor is, ha ezúttal igazán új, fordulatot jelentő politikával találkozunk. Az ország érdekeinek kemény védelmével (migrációs politika).

Az esélyek

Most teszem közzé azt az írásomat, amit egy évvel ezelőtt készítettem, de más fontos anyagok publikálása és áttanulmányozása/befogadása érdekében nem tudtam korábban közreadni. Ebben bemutatom, „kinek állt” akkor a zászló és kinek nem. Mire számítottam és miért egy évvel ezelőtt két kormánypárt, a Fidesz-KDNP és egy ellenzéki párt, az MSZP tekintetében. (Ezzel kiegészítem azokat az értékeléseket a cikksorozatban, amelyek az ellenzék magatartásáról szólnak.) Következzen tehát a két évvel ezelőtti helyzetértékelés.

1.) Fidesz–KDNP: értelmetlen kockázatok

Egy éve azt írtam: a mostani (tehát a 2017 áprilisi) papírforma alapján a jelenlegi kormánypártok lesznek 2018 után is a kormánypártok. Tehát hivatalba léphet a negyedik Orbán-kormány: nagy valószínűséggel 2/3-os többséggel a parlamentben.  Majd így folytattam: bár ez a feltételezés látszólag igen biztosnak tűnik, de valójában csak egy-két – ugyan nagyon fontos – tényezőre épül.  Ahogy – némi képzavarral mondani szokták – egy-két lábon áll. Ennek a felemásságnak nyilvánvalóan kockázatai vannak. Hogy mekkora? Ez több kétes döntés esetében már korábban is nyilvánvalóvá vált. (Ismét utalnék a cikksorozatban végig alkalmazott mottókra. Bár zavaros helyzetben könnyű halászni, zavaros vízbe sose ugorj bele. Mégis megtörténik…) Hogy ennek nem lett akkor komolyabb következménye, az akkor a kormány időbeli visszakozásán múlott. Az egy-két lábon állás miatt a kormány valószínűsíthető előnyéből a felkészületlen ellenzék is le tudhat faragni. Különösen a civil hálózattal, dúsgazdag médiamágnással, az EU „behívásaival” és és a sajtó nagy részével a háta mögött. Az sem zárható ki, hogy az ellenzék ezt az előnyt teljesen el is tüntetheti. Hiszen tömegek élnek nehezen, tömegeknek vannak sérelmeik, éreznek haragot: őket néhány hónap alatt jól fel lehet hergelni. Nagy horderejű, kérdések nincsenek megfelelően rendezve.  Ezek közül eggyel, a nyugdíjrendszer bizarr átszabásával és a nyugdíjak reálértékének fenntarthatatlan befagyasztásával e cikksorozat két folytatásában is foglalkoztam. Másutt hosszan elemeztem, hogyan kellene a devizahitelesek mindeddig megoldatlan helyzetét rendezni. Több ilyen súlyú probléma van. Sok a sérelem. Írásaim a blogomon is hozzáférhetők, többnyire arról szólnak, mit hogyan kellene megoldani. Meggyőződésem, hogy a gazdaságban irányváltásokra van szükség, amivel jóval gyorsabb lenne a fejlődés és sokkal szélesebb körű a jólét.

Nehézzé teheti a saját életét

A kormány helyesen ismerte fel az illegális migráció veszélyeit és megállításának szükségességét, összefüggését Magyarország szuverenitásával. Érdemét nem csökkenti, viszont a képhez tartozik, hogy más politikát nem is folytathatna, hiszen akkor elvesztené azokat a választóit, akiket e politika tart mellette.  Közben esélytelen maradna a fura csapatnál mai ellenzékével szemben, hiszen az a külső igényekre/követelésekre sokkal “fogékonyabb”.

Migrációs politikája  egybeesik a lakosság döntő többségének érdekeivel és véleményével. Ugyanakkor – bár nem tehetne mást – nagyon megkéri az árát a szuverenitás védelmének: úgy tűnik, sok kellemetlen döntés és tulajdonképpen szükségtelen döntés meghozatalára formál ebből a maga számára jogot. Ezzel potenciális ellenfeleket teremt.  A kormányváltás ilyen ellenzékkel ugyan nagyon rossz lenne a többségnek, nem lenne, aki megvédi az ország szuverenitását és az ellenzék kormányzásképtelensége megszorításokhoz és káoszhoz vezetne. Annál is inkább, mert Magyarországon meggyőző választási többségekből is kialakulhat káosz. Hiszen – mint erről már többször írtam – ötletelve kormányoznak. A rendszerváltás nemcsak nem történt meg, hanem rendszer sincs. Ahogy a cikksorozat 3. részében írtam:

„Az 1990 óta működött rezsimek közel álltak és ma is állhatnak a káoszhoz. Az Antall-kormány csaknem négy éve ide sorolható, sőt a taxisblokád alatt ez be is következett. A Horn-kormányzás jelentős része is káosz-közeli volt, de olyan hosszú hónapok is voltak, amikor a káosz uralkodott. Az első Orbán-kormány 2001 és 2002 között „tisztogatásával” ebbe sodorta bele magát, ami miatt el is vesztette a választásokat. Medgyessy kormányzásának vége maga volt a káosz. Gyurcsánynál a káosznak két közvetlen oka volt. Az egyik a gazdaság eladósodása és a szüntelen lavírozás az országcsőd határán. A másik politikai ügyből alakult ki: az őszödi beszéde (Miről szól az őszödi beszéd? ) okozta. Ennek akut időszaka 2006 szeptemberétől, a TV-székház ostromától 1956. október 23-a 50. évfordulóján is túl tartott. Ezek a káosz-közeli, illetve kaotikus helyzetek ugyan a gazdaság válságából és annak megoldatlanságából következtek, de igazi okuk az irányítás, a kormányzás és nagyrészt a gazdasági kormányzás válsága, tehát a rezsimek válsága. Lényegét tekintve persze a valóságos rendszerváltás elmaradása.”

Visegrádi négyek: egykori és mai kormányfők (Felvidék.ma)

Az egy-két lábon állás

Ha egy párt egy-két, a lakosság számára különösen fontos ügyben hatásosan képviseli a többség érdekeit, ez önmagában eldöntheti, ki szerezhet és mekkora többséget, ki kerülhet kormányra. Az ilyen különösen fontos eltérés negatív irányban is megnyilvánulhat, annál is inkább, mert az emberek hajlamosak valami ellen szavazni. Bajnai – egyébként meg nem valósult – értékalapú ingatlanadója és megvalósult „lóerőadója”, mindkettőt a Fidesz–KDNP elvetette, lehetett a fő oka annak, hogy kétharmados győzelmet aratott a 8 éven át karanténban küszködő Fidesz–KDNP, és megalakulhatott a második Orbán-kormány. Pozitív értelemben pedig az illegális migrációra adott válasz önmagában képes lehet eldönteni a 2018. évi választásokat. Hacsak…

Lesz-e 2018-ban negyedik Orbán-kormány?

Objektivitásra törekvő elemzőként nem írhatok mást, mint hogy az a valószínű, hogy lesz, de ez azért nem vehető biztosra. És hozzá kell tennem, hogy ma nagyobb e téren a bizonytalanság, mint volt néhány hónapja, és különösen, mint volt néhány éve. Nyilván nem az ellenzék teljesítménye miatt, ami nem jelenthet kihívást. (És aligha esetleges külső okok miatt. Hanem a zavaros helyzetekbe való értelmetlen és érthetetlen „beleugrások” nagy kockázata miatt.)

Ha más következne be, arról mindenekelőtt az Orbán-kormány tehetne, hiszen továbbra is hajlamos ismeretlen, veszélyes és felesleges, ám nagyon kockázatos lépéseket tenni. Olyanokat, amelyek kockázatait előzetesen nem méri fel, sőt egyszerűen elszabotálja a kötelező hatásvizsgálatok elvégeztetését és előterjesztését. Az esetleges figyelmeztetéseket pedig nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Ez tehát sokszor nem más, mint „ugrás a zavaros vízbe”. Holott ott lehetnek rozsdás vastraverzek, kihegyezett cölöpök vagy éppen szennyezett víz. Sajnos a kormány nem tudja és nem méri fel, hogy milyen veszélyekkel számolhat. Még azt sem, hogy az ő sorsára ezek a „beleugrások” milyen kockázattal járnak, sőt a merész „beleugrások” hasznát is csak feltételezi. Többször is az mentette meg egy komolyabb megrázkódtatástól, hogy visszakozott. Viszont nem értette meg a dolog lényegét és nem egyszer újra próbálkozik.

2.) MSZP: beindulás?

Egy évvel a választások előtt a politikai pártok többségében bizonyos változások látszanak, olyanok is, amelyek felületesen szemlélve a folyamatokat akár lényegeseknek is tűnhetnek. Hogy valóban azok-e vagy akár egészen mások, ahhoz a mozgásokat mindenképpen célszerű közelebbről szemügyre venni. És ennek során meg kell vizsgálni különböző kérdéseket. Így mindenekelőtt a következőket: közelebb visznek-e a változások minket egy működőképes és az ország szempontjából előnyös alternatívához, vagy ellenkezőleg? Közérdekű vagy más (nem közérdekű, akár az ország érdekeivel ellentétes) célokat szolgálhatnak? Új kormányhoz vezethetnek-e 2018-ban? A politikai mozgások ellenére szándékukban állhat-e az ellenzéki pártoknak a kormányváltás? Belülről mozgatják-e a változásokat, vagy kívülről? Valóságos vagy látszólagos változásokról lehet szó? A látványpolitizálás és látszatpolitizálás lett erőteljesebb, vagy a tényleges, tartalmi politizálás? A motívumok átláthatók-e vagy rejtettek, álcázottak?

Botka és Molnár (Fotó: Balogh Zoltán)

Fordulat vagy sok hűhó. De NEM a semmiért…

2017-ben az MSZP-ben kétségkívül nagy a serteperte. Ezért írok éppen róla. A párt vezetése – felhasználva ehhez az egyszer csak valamiért készségessé váló sajtót – erőteljes propagandát folytatott és folytat azért, hogy ezt nagy nyüzsgést, az ország bejárását és a magabiztos nyilatkozatokat az emberek a leglátványosabb, a legérdekesebb és a legnagyobb horderejű változásként fogadják el. Ami „biztosan”(!) kormányváltáshoz és a szocialisták győzelméhez vezet. Izgalmas feladat annak körbejárása is, hogy az MSZP tényleg kormányra készül-e, ami egyik, nemrég a szocialista frakcióból kilépett tagjuk szerint kizárható, vagy pedig ez csak sok hűhó. De a közmondással ellentétben: NEM a semmiért. Hogy valójában miért, pontosabban mi mindenért és hogy ennek mi az ára, azt is kiderítettem.  Előbb azonban folytassuk a témát azzal, hogy mi is változott.

Mi változott? Leépültek…

Mi is változott? Átalakulásból ugyanis eddig sem volt hiány a szocialistáknál, bár ez a lényeget, a pangást és hanyatlást, az együttműködési készség hiányát nem érintette. A pártelnökök és elnökségi/választmányi tagok sokszor cserélődtek, az időnként „nagy öregeknek” hívott időseket sikeresen kiszorították a fiatalabbak stb. A székházukból kiköltöztek, a korábbit sikerült eladni, a párt nemcsak vagyonában, hanem létszámában is leépült. A tartalmi és szervezeti megújulás viszont elmaradt: olyannyira, hogy a szembenézésre a bukás okaival – mert a 2010-es választás számukra igazi bukás volt és nem csak vereség –  a mai napig nem került sor. Ehhez hozzájárulhatott az Orbán-kormány büntetőjogi fenyegetése, az elszámoltatás kilátásba helyezése. A szolidaritás eltűnt, a képviselők többnyire meglapultak, túlélésre rendezkedtek be, aztán arra, hogy politikai pályájukat újabb ciklusokra az ellenzéki lét kényelmében hosszabbítsák meg. A politizálás minden kormányzati intézkedés tagadására korlátozódott (korlátozódik, mert hiszen ez most is folyik): akár jó az országnak és a lakosságnak, akkor rossz. A szolidaritás a magyar választók irányában is nagyrészt eltűnt: bár az MSZP is áldozata a devizahitelezésnek, nem álltak ki a devizahitelesek mellett, sőt inkább lekezelő mondatokat mondtak az egyébként az állam asszisztenciájával kifosztott devizahitelesek „felelőtlenségéről”. Kórozs Lajoshoz tartoznak a nyugdíjasok: jogaik és járandóságuk megvédésében az ő kiállására sem számíthattak. Hallgatását időnként ordítozó kirohanások, a nyugdíjasok hergelése váltotta fel. Elszomorító, hogy egy baloldali pártban a nyugdíjakat kegydíjaknak tartják. Balliberális oldalról lehet folyamatosan hallani, hogy a nyugdíjakra nincs vagy rövidesen nem lesz fedezet és belengetik a nyugdíjak nominális értékének csökkentését.

A saját érdekeik védelme mellett még egyben jeleskednek: zajosan védik a külföldi érdekeket. Mindenütt, ahol csak lehet. Az Európai Parlamentben, a Magyar Országgyűlésben, nyilatkozataikban, tárgyalásaikban. Leglátványosabb akciójuk Szegeden zajlott: meghívták Martin Schulzot (1956 –), az Európai Parlament elnökét és egyúttal nemcsak Orbán Viktor, hanem Magyarország rendszeres szidalmazóját és az illegális migráció egyik legfőbb támogatóját Szegedre, ahol Botka László polgármester. A látogatásra Schulzot nyilván a másik szegedi EP-képviselő, az illegális migrációért mindig kiállni kész Újhelyi István hozhatta, ahogy a későbbi, folyamatos együttműködést is. A történet, amiről most beszélünk, itt és ekkor kezdődik. Egy ideig mintha nem lett volna folytatása, aztán később, amikor Schulz nyomást akart gyakorolni a magyar kormányra, azzal érvelt, hogy van itt olyan város, amelyik befogadná a migránsokat („menekülteket”). Az együttműködés Schulz hazatérésével és a Német Szociáldemokrata Párt elnökének való megválasztásával gyorsult fel. Schulz székfoglalójában Magyarország megbüntetéséről beszélt, amit majd ő fog keresztülvinni: már kormánypozícióban.

Egy sajátos és tűrhetetlen „kereskedelem” (az árulás)

Blogomon több írásomban is foglalkoztam az illegális migrációval, ennek kapcsán a magyarországi politikai pártok sajátos tevékenységével is. Azzal, hogy a politika nálunk látványosan tiltott kereskedelemmel foglalkozik. Olyat árul, amit nem árulhatna: mert ehhez nincs joga, felhatalmazása. Különösen riasztó és tűrhetetlen, ha ez az áru, maga az ország.

Az illegális migráció és a politika válaszai 2015. 07. 09.c. írás lényegében erről szól; ebből idézek néhány bekezdést. Természetesen javaslom a teljes cikk betekintését. Az eszmefuttatás onnan indul, hogy Torgyán József fel szeretné ajánlani szimbolikusan az országot másodszor is Szűz Máriának. Ezen a média „mágusai” nagyokat szórakoznak, persze eszükbe nem jut, milyen NEM SZIMBOLIKUS felajánlások történnek Magyarországon és ezekben milyen szerepet visz (ráadásul jogellenesen) a politika. Sokszor kérdezik tőlem: miért foglalkozom az ellenzékkel, miért nem csak a kormánnyal? Akit ez különösen érdekel, ebben az írásban erre is választ kaphat. Most pedig jöjjön az idézet:

“….nem szimbolikus, hanem valóságos „ország felajánlások” szinte folyamatosan történnek a rendszerváltás kezdete óta: hús-vér embereknek és világi hatalmaknak, országoknak, kormányoknak, cégeknek, intézményeknek „ajánlják fel” (árusítják ki) az országot. Ahogy ez most – a migránsok befogadásának kierőszakolása kapcsán – történik egyes “baloldali” pártok és pártocskák, törpepártok és politikailag elfogult “civil” szervezetek részéről.  Nem vállalható kockázatokkal és várakozásokkal, számításokkal. Az elmúlt 25 története azt mutatja, hogy az “ország felajánlások” nem csak közvetlen módon, közvetlen felkínálás útján történhetnek. Hanem közvetve is: felkínálva a lehetőséget a jogosulatlan beavatkozásra és bizonyos fontos kérdések eldöntésére.  És nemcsak a külföld igényeinek eleget téve, tehát beavatkozásának engedve, hanem gyakran a beavatkozást rátukmálva. Az írás témája, a migráció, jó példa erre. A szemünk láttára is, hiszen ezek az esetek részben – és persze másként beállítva – megjelennek a pártok és kormányok nyilatkozataiban és híreiben. Ezek az „országfelajánlások” azonban az ország szempontjából ténylegesen komoly veszteségekkel és a mozgástér beszűkülésével járhatnak, és járnak, ha megvalósulnak.

Az ország “felajánlásával” és annak belföldi és külföldi irányaival – ha nem is ilyen feldolgozásban, tehát az „ország felajánlás” fogalma alatt – szükségképpen folyamatosan foglalkoztam és foglalkozom. Ezek közül Magyarországon mindenképpen a „külföldi szál” a meghatározó. A 25 év alatti növekedés példátlanul alacsony átlagos üteméből (évi 1 százalék bővülés) az “ország felajánlások” súlyosan negatív, a fejlődést erősen korlátozó szerepe látható. Ez lényegében egybevág azzal a nézettel, miszerint a külföldi beavatkozások állnak fejlődési gondjaink mögött. Azzal is egybevág, hogy nálunk a kormányok nagyon erőtlenül védik érdekeinket. E nézet képviselői viszont azt állítják, hogy nem is lehetnek képesek erre. Különösen izgalmas kérdés, hogy ez így van-e. Ezzel az állítással soha nem értettem egyet, ahogy ezt logikailag alá is támasztottam a Kényszerpályák, tévutak c. kötetben.

Ha viszont nemzetközi összehasonlításban nézzük az országok fejlődését, akkor azt látjuk, hogy ez nem általános jelenség, hanem magyar. Nem látszik igazolódni az az állítás, miszerint a külfölddel szemben egy kormánynak nem lenne elégséges az ereje. Másutt tehát sokkal hatékonyabb a nemzeti érdekek képviselete (bár deklaráltan nem folytatnak sem valóságos, sem állítólagos szabadságharcot). Következésképpen nem igazolódik az, hogy a bankok működése vagy például az EU káros lenne egy kevéssé fejlett ország számára vagy általában a külföld szerepe eleve negatív és korlátozó és deformáló lenne. Nagyon sok minden függ a kormánytól és nyilván az ellenzéktől is.”

2010-ben, kifejezetten a választásokra időzítve írtam Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemet – ami változatlanul időszerű, az olvasók szerint izgalmas és igen tartalmas munka. Azért írtam, mert segíteni akartam, hogy új fejezet nyíljon az politikában és a gazdaságban. A kötet címéből is következően értelemszerűen igyekeztem megragadni az új osztály, az új nomenklatúra, az új kaszt jellegzetességeit. Több paradoxon is feltárult; ezek közül az egyik az, hogy az új osztály külföldi függésbe törekszik. Vajon miért? – tettem fel a kérdést. Hiszen éppen, hogy visszanyertük nagyon sokáig nélkülözött függetlenségünket és mégis az új osztály közvetítői, „portási” szerepre áhítozik. Idézek néhány bekezdést:

„Magyarország 20 éve visszanyerte függetlenségét, amivel az új osztály nem igazán tud élni. Mármint a közösség érdekében. Sőt mintha igyekezne a függetlenségtől és az érdekvédelemtől megszabadulni. Sarkosan (karakterisztikusan) fogalmazva, úgy tűnik, hogy az új osztály a nép háta mögött és (nem ritkán) a nép ellenében külföldön szövetkezik. Sőt mintha valójában gazdát keresne. A külföldre hivatkozik és mossa kezeit, olyan üzleteket köt, amelyek hasznosságáról nem lehetünk meggyőződve. Sőt rengeteg kétség merül fel, pl. a Gripen beszerzéseknél. Szegény országként támogatásokat nyújtunk, ezek értelméről sem vagyunk meggyőzve. Az lehet az érzésünk, hogy nem elsőrendű az ország és a magyarság érdeke, pl. a belső piac védelme, a termőföld magyar tulajdonban tartása, a magyar nyelv és kultúra védelme stb. Sőt az látszik, a politika igyekszik elérni, hogy külföldről beavatkozzanak a magyarországi belpolitikába és gazdasági folyamatokba.

Az ország szempontjából az érzékelhető, hogy ezeknek a külföldi kapcsolatoknak a tartalma a társadalom számára nagyrészt semmire nem jó: e kapcsolatok nem védenek meg és semmit nem adnak. A németek kiengedéséből pl. az országnak semmi haszna nem lett. Sem anyagi, sem erkölcsi. Vajon miben jelentkezett a hála, mert valamiben csak jelentkeznie kellett?  Gondolok arra, hogy néhány kitüntető érmén kívül. (Mert valamiben és valakiknél csak kellett jelentkeznie.) E tekintetben különösen és szomorúan tanulságos volt a 2009. évi berlini megemlékezés, ahol a kulcsszereplő Magyarországot mellékszereplőként kezelték. Németh Miklós volt miniszterelnököt és Bajnai Gordon kormányfőt a negyedik sorban ültették le. Furcsa módon a lengyeleknek mondtak köszönetet és a lengyel eseményeket nevezték „kezdetnek”: (ezek szerint) a folyamat ott kezdődött. A falat jelképező első dominót Lech Walesa dönthette le, tőle néhány méterre látható volt Németh Miklós is. Mindebben nehéz nem látni a magyar diplomáciai munka sajnálatos színvonalát és főleg a stratégia hiányát. Azt viszont, ami nem közügy, sikerült elérni: néhány éve az energetikából felsült biztos jelölt, Kovács László számára új (jelentéktelen) posztot hoztak létre. Holott az ország érdeke éppen, hogy az lett volna, amit José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke szeretett volna: új jelölés, hogy megfelelően képviselje a jelölt Magyarországot. Megint egy periferikus szempont döntött és az ország érdekei ellenében. A jelölő bizonyára Kovács urat szerette volna minél távolabb látni az országtól, ezért magánéleti botrányai sem akadályozták kiküldését.”

Juncker és Schulz

Még mindig a szocialista elit tevékenységéről

A parlamenti munkát elhanyagolták, a kormány intézkedéseit és javaslatait – akár hasznosak voltak a társadalomnak, akár nem –  elutasították (elutasítják). Amennyire lehet távol tartják magukat a parlamenti munkától, így már emiatt is aligha tudnák felvenni az ügyeket, ha erre lenne szükség. Nem meglepő az sem, hogy a szocialista párt erodálását, szétszedését sem voltak képesek megállítani. Nem tudtak megfelelően reagálni Gyurcsány kiválására és pártalakítására, erőteljes politizálására, elszívó hatására, összefogási nyomására. Ez az országgyűlési és az önkormányzati választásokon a szocialisták további térvesztéséhez vezetett és egyúttal ahhoz, hogy elnyerhető mandátumaik terhére velük nem rokonszenvező kis pártokat voltak kénytelenek becipelni az országgyűlésbe. Az összefogás – mint tapasztaltuk – a körzetek előzetes felosztását jelentette a pártok között és nem az elképzelések egyesítését.

Martin Schulz megválasztása és Botka László belépése

2017 januárjában két egymással összefüggő esemény is történt. Az egyik Martin Schulz-cal kapcsolatos, aki eldöntötte, hogy nem indul az Európai Parlamentben újabb elnöki ciklus elnyeréséért és hazatér Németországba, ahol a politikában akar dolgozni. Schulz 2017 januárjában befejezte brüsszeli pályafutását és januárban csináltak neki helyet: január 24-én jelölték a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) kancellárjelöltjének. Majd márciusban az SPD elnökének ajánlották. Sigmar Gabriel alkancellár és pártelnök ugyanis 2017 januárjában lemondott a 2017-es kancellárjelöltségről Schulz javára, majd később, márciusban az SPD elnöki posztjáról is lemondott, Schulzot javasolva önmaga helyett. Schulzot 2017. március 19-én titkos szavazáson megválasztották pártelnöknek, majd nyílt szavazáson kancellárjelöltnek. Mindkét esetben 100 – 100 százalékkal, tehát mindenki rá szavazott. Martin Schulz kiemelkedő jelentőségűnek tartotta Magyarország migrációs politikájának megváltoztatását. A fura csapat nélküle talán nem is létezne.

Botka (jobbról) és Schulz a szegedi közgyűlésben trónolnak (Fotó: Karnok Csaba)

A másik esemény Magyarországon történt. Az MSZP 2017. január 18-án eldöntötte, hogy nem vár az ellenzéki egyeztetésre és megállapodásra és mindenképpen megnevezi saját miniszterelnök-jelöltjét. És e jelölt nem lesz más, mint a pártkongresszuson választmányi elnöki és elnökségi tagságától megvált Botka László szegedi polgármester. Botka hamar letett arról, hogy elfogadtassa jelöltségét az ellenzék pártokkal és hogy megnyerje őket magának. A közös indulásról szóló tárgyalások az ellenzéki pártokkal félbeszakadtak. Miután Botka – ahogy ez borítékolható volt – sikertelenül próbálta meggyőzni a kifejezetten önállóan indulni akaró LMP-t arról, hadd legyen az ő miniszterelnök-jelöltjük is, bejelentette, hogy a tárgyalásokat az ellenzéki pártokkal felfüggeszti, most annak az egymillió választónak a meggyőzését tartja a legfontosabbnak, akik még hiányoznak a választási győzelemhez. És országjáró körútra indult. Előtte még közölte, hogy mi az MSZP-nek van programja és megkezdte annak ismertetését. Több interjút is adott lapoknak és beszélgetett az InfoRádió Aréna c. adásában.

Alapfeltételek a kormányváltáshoz

Hogy a kormányváltásra egyáltalán esély legyen, annak több alapfeltétele lenne. Mindegyikre most nem térek ki, a négy legfontosabbról viszont szólok. Az egyik a múlttal való szembenézés, a durva hibák elismerése és a következtetések levonása. Vagyis a megújulás bemutatása. Ez egy olyan pártnál, amelyiket nem egyszerűen leváltottak, hanem a szó szoros értelmében megbukott és ami súlyos anyagi terheket hagyott a lakosságra, magától értetődő kellene, hogy legyen. A személyi konzekvenciák levonásával együtt.

Egy másik – ami még nagyobb kihívást jelentene –  az elképzelések kidolgozása, rendszerbe és írásba foglalása. Nyilván nem össze-vissza jókívánságokat kell felsorolni, ahogy ezt a feladatot kipipálni szokták, nem is elégséges és értelmes egy-két programelemmel az ilyen listát kiegészíteni, hanem minden lényeges kérdésre kitérő, azokat összehangoló programot kell készíteni. Ráadásul egy ellenzéki pártnál ennek szükségképpen vonzó alternatívát kell adnia. Ezzel egyszersmind bizonyíthatná, hogy szakított a megszorítások gyakorlatával és végre felkészült a kormányzásra (kormányképessége mérhetővé vált). Hogy ez mekkora kihívás, azt tudom, hiszen az elmúlt 27 év egyetlen alternatív gazdasági programját én készítettem. Ezzel lett pártom 1995-ben a legnépszerűbb párt: ha akkor tartották volna a választásokat, egymaga alakíthatott volna kormányt. (20 éve történt. Az alternatív gazdaságpolitika meghirdetése /, Térhódítás 1995-ben. Minek köszönhető?

A további két alapfeltétel arra vonatkozik, hogy ne mondjanak kevesebbet, mint amit a jelenlegi kormány tesz. A harmadik alapfeltétel biztosítása különösen fontos, ha egy párt kormányra akar kerülni: ez az illegális migránsok beköltözésének és betelepítésének tovább folytatandó megakadályozását jelenti. És kifejezi, hogy a kormány az ország lakosainak érdekeit és biztonságát képviseli-e vagy a külföldi központét. 3,3 millióan szavaztak az alaptörvény módosítására; minimum ennyi szavazó állampolgár akaratával nem lehet szembemenni következmények nélkül. A negyedik feltétel a rezsicsökkentés és az adócsökkentés folytatása: nem a szegénypolitika, hanem a gazdaságpolitika részeként.

Az első feltételre az MSZP kinyilvánította, hogy nem a 2010-ben megszakadt kormányzást akarja folytatni. Hogy ez elég-e? Biztos, hogy nem!   A második feltételre a szocialisták még mondanak valamit: ahogy ezt szokták tenni. Azt állítják, hogy az MSZP-nek van programja, sőt alternatívája. Hamar kiderült, hogy így van-e. Sőt sajnálatosan az is, hogy tudják-e egyáltalán, mi is a program. (Nincs alternatívája, de programja sem!) A migrációs alapfeltételről a „programhoz” kapcsolódva nem esik szó. Másutt annál inkább; pl. Újhelyi István EP-képviselő folytonosan követeli az illegális migránsok betelepítését, a kvóta elfogadását és Magyarország megbüntetését, ha nem tesz eleget az EU diktátumának.

Vannak, akik azt hiszik el, amit el akarnak hinni. Ezt az angolok wish full thinkingnek nevezik (magyarra lefordítva: vágytól vezérelt gondolkodásnak).  Tehát jelen esetben is van bizonyos táptalaja annak, hogy az erre fogékony emberek közül többen is elhiggyék, a tespedt, tévelygő, megfogyatkozó, MSZP-ben a már talán nem is várt fordulat bekövetkezzen. Láthatólag nem elegen, annak ellenére, hogy Botka László miniszterelnök-jelölt és Molnár Gyula pártelnök nagyon határozottan és kétséget nem hagyóan igyekszik elhitetni az emberekkel, hogy hatalmas fordulat történt.  Persze vannak még feltételei annak, hogy egy párt kormányra kerüljön, de ha csak a legfontosabbakat nézzük, akkor az MSZP nem gondolhatja komolyan, hogy 2018-ban, vagy ha ilyen alapokon marad, akár később ismét kormányra kerülhet. Ennél azért több lehet a tehetség. Valami egészen mást akar elérni a kormányzási ábránd mögé rejtve. Megfejtettem, miről lehet szó, de előtte még folytassuk a „fordulat” körbejárását.

(Folytatjuk!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.