Berija (21. rész). Mao, a kínai atombomba és Hruscsov

Hruscsov átadta az atomtitkot, sőt a kész bombát is Maónak

Sztálin és Mao

Az atombomba Mao makacs vágya volt. Korábban láttuk, mekkora erőfeszítéseket kellett tenni ahhoz a szovjeteknek, hogy az Egyesült Államok után a Szovjetuniónak is legyen atomfegyvere. Azt is, hogy az atomtitok megszerzése önmagában nem teszi a célt elérhetővé. Ebből nem lesz atombomba. Ezért volt elengedhetetlenül szükség a Németországból kivitt technikára, üzemekre, berendezésekre, nukleáris üzemanyagra és tudósokra, mérnökökre. 1945-ben, a sikeres amerikai kísérlet után Sztálin elrendelte, hogy a Szovjetunió összes lehetséges erőforrását az atomprogram felgyorsítására kell fordítani. Ki gondolt arra, hogy ennek az erőfeszítésnek az eredményét átadják? Arra végképp nem gondolhatott józan gondolkodás mellett senki, hogy a riválisuknak és akkor, amikor e rivális egyre inkább kezdett rivalizálni.

Sztálin 70. születésnapja. Balról jobbra: Togliatti, Bugyonnij, Kaganovics, Szuszlov, Mao, Bulganyin, Sztálin, Hruscsov, Ibarruri, Des, Svernyik, Malenkov, Berija, Vorosilov, Molotov, Mikojan, Rákosi

Nagyításhoz kattintson a képre!

Szergo Berija – angol nyelven megjelent, az orosz változattal nem azonos – könyvéből tudható, hogy Sztálin nem igazán örült a kínai forradalomnak, ezzel ugyanis táborában megjelent egy olyan hatalmas ország, amit nem lehetett úgy irányítani, mint a többieket. Hamar kiderült, hogy Mao nem ismeri és nem is akarja ismerni „a helyét”, amit Sztálin szerint el kellett volna foglalnia.

1949-ben, amikor Sztálin 70. születésnapjára Mao is megérkezett Moszkvába, Sztálin napokig nem fogadta. Molotovra és más, kisebb beosztású vezetőkre bízta a vele való foglalkozást. Szergo Berija szerint Sztálin soha nem kedvelte meg Maót, Kína hatalmas mérete miatt inkább irigyelte. Mao viszont egyenesen utálta Sztálint. A szovjetek nagyon meg akarták ismerni Maót, lehallgatták még a kínai PB üléseit is, ahol Mao „nem hízelgő” kijelentéseket tett Sztálinra és az általa különösen nem kedvelt Hruscsovra. Őt pojácának szokta volt nevezni. Sztálint pedig a marxizmus-leninizmus rossz teoretikusának és korlátozott intelligenciájú politikusnak. (Feltehetőleg persze ennél durvábban fejezhette ki Mao magát, amit Szergo nem kívánt idézni.)

Lavrentyij Berija, a meggyilkolt miniszterelnök-helyettes többre tartotta Csang Kaj-seket (1887 – 1975), mint Maót. Nem teoretikusan, hanem emberileg. Bár teoretikusként Maóról sem volt jó véleménye. Elismerte, hogy művelt ember, sokat olvas, de az általa olvasott könyvek listáját áttekintve is Lavrentyij Berija számára olyannak tűnt, mintha csak egy könyvtáros lenne, semmi több.

Sztálin és Mao a 70. születésnapon (Forrás: Index.hu)

Maót Sztálin „margarin kommunistának” hívta, mert elméletileg abban, amit Mao mondott, nem volt vonalvezetés.  Elvei olyan „kenhetők” voltak, mint a margarin. Maónak csak egy szenvedélye volt: a hatalom. Lavrentyij Berija szerint Mao nagyon jó szervező és intelligens ember.  Hozzátette: „De diktátor és még rosszabb, mint a mienk. Mellette Joszif Visszarionovics csak egy Kis Vörös Lovagoló Hood”. Lavrenytij Berija előre látta Mao későbbi párfordulását. Nem csoda, hiszen titkosszolgálati eszközöket is bevetve alaposan kiismerték. A szovjetek azért döntöttek Mao mellett, mert Csang Kai-sek az amerikaiak embere volt, így, ha ő nyeri meg a polgárháborút, a SZU egyáltalán nem tudott volna Kínában „labdába rúgni”.

Maóból soha nem lett volna Kína vezetője, ha Csang Kai-sekkel szemben nem kap nagy szovjet támogatást. De vajon miért hagyták az amerikaiak magára Csangot? – tette fel Szergo apjának a kérdést. Ő ezt válaszolta: „Az amerikaiak merkantilisták. Úgy vélték, hogy Mao nem rosszabb számukra. Mao ugyanis opportunista. Ő azért áll a szovjetek oldalán, mert most tőlük kapja meg azt, amire szüksége van. De mihelyt ezt megkapta, hátat fog nekünk fordítani, és átmegy a nyugatiakhoz.” Szergo felháborodott ezen a szentségtörésen. Maónak hatalmas presztízse volt a szovjet nép előtt. A föld legnépesebb országának velük szövetséges vezetőjéről volt szó.

Mao igénye: az atombomba

Sztálin nem óhajtotta korszerű fegyverekkel ellátni Kínát, atomfegyverrel meg különösen nem. Mao már Sztálinnál is felvetette, hogy a szovjetek nyújtsanak segítséget saját atombombájuk kifejlesztéséhez, amit Sztálin visszautasított. Sztálin olyan fontos megjegyzést tett Szergo Berija jelenlétében, amit évtizedeken át megőrzött emlékezete: „Meg kell értenünk, hogy nem Mao miatt mondom azt, hogy nem adjuk át ezt a fegyvert Kínának. Mao holnap meghalhat, de Kína itt marad.”  Hruscsov ezt az igazságot sem volt képes megtanulni…

Mao realitás volt, akár szimpatikus volt, akár nem, és Kínával a SZU-nak együtt kellett működnie. Ez történt már a koreai háború előkészítésében is. Mi más célja is lett volna annak, mint a háborúra való felkészülés, hogy már 1949-ben ezerszámra képeztek ki észak-korai katonákat a Szovjetunióban és Kínában. Mao számára akkor talán még úgy tűnhetett, hogy ez elővigyázatosság. A szovjetek által kinevelt észak-koreai vezető háborús javaslatait ugyanis akkor még elutasította Sztálin.

Sztálin belehúzta Kínát a koreai háborúba

Sztálin azonban átgondolhatta, viszont mással mondatta ki, mit akar. A közelmúltig a történészek meg voltak győződve arról, sőt ma még mindig többnyire azt ismételgetik, hogy az akkori észak-koreai vezető járta ki a koreai háború megindítását. (Persze vannak olyan történészek is, Észak-Koreán kívül is, akik szerint Dél-Korea támadott. Most azonban maradjunk inkább a kicsit valószínűbbnek tűnő első változatnál. Vajon Kim Ir Szen járta ki?)

Szergo Berija 1999-ben megjelent egyik könyvében megírta, hogy a szovjetek által kinevezett észak-koreai vezető, Kim Il-sung, más átírásban, a nálunk is így ismert Kim Ir Szen (1912 – 1994) jelentéktelensége és országa elmaradottsága, nagy szegénysége, gyenge hadserege miatt ezt nem tudhatta volna elérni. Sztálin táviratilag(!) meghívta magához, hogy ott Kim Ir Szennek kelljen ezt javasolnia.  Sztálin addig mesterkedett, amíg Kim Ir Szen ismét engedélyt kért arra, hogy háborút indítson a dél ellen. Valójában Sztálin döntött a háborúról és részvevőiről.  Bizonyos jelekből maga Szergo is arra következtetett, hogy Sztálin ebben, legalábbis egyelőre, nem akar részt venni. Úgy manőverezett, hogy a háborúban Észak-Korea és Kína vegyen részt. Az amerikaiakkal Kínát akarta összeugrasztani. A későbbiekben, amikor Kína is nehéz katonai helyzetbe került, a SZU repülőerőket küldött, akik kínai repülőterekről felszállva főleg védelmi feladatokat láttak el. Első bevetésükre a háború kitörése után négy hónappal, 1950 októberében került sor. Egészen a fegyverszünetig, 1953. július 27-ig ott voltak.

Berija tisztában volt Mao személyiségével. A képen Berija és Sztálin 1948-ban

Szergo Berija 1999-es közlésére nem figyeltek fel, a korábbi hamis verziót ismételgették, viszont 11 évvel később Szergo közlésének tulajdonképpeni megismétlését szenzációként jelentették be. Még mindig kicsit bizonytalankodva, ezért kérdőjelet tettek a cím végére. A História c. történelmi folyóirat 2010. június 25-i keltezéssel közölte az MTI hírét: „Szovjet mesterkedés eredménye volt a koreai háború?” Egy kínai kutató, Sen Cse-hua, a hidegháborúk egyetemes történelme sanghaji kutatóközpontjának igazgatója nyilatkozott a Global Times-nak. 15 éve foglalkozik a koreai háború kérdéskörével és időközben több dokumentumhoz hozzáférve sokat változott a véleménye. Kim Ir Szen titkos moszkvai tárgyalásaival indul ugyan a történet, de a szovjet vezető kikötötte, hogy Mao beleegyezése nélkül Kim Ir Szen nem indíthatja el a hadműveleteket. Elmondta, hogy 1950-ben Sztálin gondolkodásában fordulat állt be. Meghívta Kimet Moszkvába, zöld utat adott a háborúhoz, de kikötötte, hogy csak Maóval együtt kezdhet bele. Amerikai beavatkozás esetén nem számíthat a SZU közbelépésére. Segítségért csak Kínához fordulhat. Mao csodálkozott, a szovjet nagykövetet kérte meg, tudakozódjon, valóban ez-e a szovjet álláspont. Így – bár a Kínán belüli rendteremtéssel akart foglalkozni – a válasz megérkezése után egyetértését adta. A háborúnak különben 2 millió 800 ezer halottja volt.

Az atombomba átadása Kínának

Csak a legutóbbi években kezdtek megjelenni információk arról Oroszországban, hogy Hruscsov az atomtitkot, a gyártási tapasztalatokat, de kész modelleket is átadott Kínának. (Ezek az információk legújabban hivatalos jelleget is öltöttek. A főbb tényekről pl. a RIA Novosztyi Hírügynökség is tájékoztatott.) Majd, amikor már túl késő volt, Hruscsov meggondolta magát, visszavonulót fújt, megszakította az ez irányú együttműködést, ami a szovjet politika számára végső soron Kína „elvesztésével” járt. Állítólag ez utóbbi volt az egyik vád Hruscsov ellen, amikor félreállították. Valószínű, hogy az előbbivel, az atomtitok átadásával együtt, de az előbbit évtizedeken át titkolták. Bizonyára azért, mert szégyellték ezt az amatőr politizálást, ami rossz fényt vet a Szovjetunióra. Hruscsov eljárása ma is vállalhatatlan, ezért igyekeznek egy részét elhallgatni, illetve minden lehetséges módon kimagyarázni és relativizálni.

A közlések hajlamosak megfeledkezni arról, hogy kész atombomba-modellek átadására is sor került. Hajlamosak megfeledkezni arról is, hogy a célbajuttató eszközökkel ugyanaz történt, mint az atombombával: ugyanazt a hozzájárulást kapta meg Kína, mint az atombomba esetében. Hruscsov eljárását kétféleképpen relativizálják.

A külföldi kínaiak

Szinte minden közlésben (eltúlzottan) nagy hangsúlyt kap a máshonnan érkezett segítség. Részben külföldi tudósoktól, részben külföldön dolgozó honfitársaktól, akik haza akartak térni, vagy kénytelenek voltak hazatérni. Önként vagy nem önként Kínában kezdtek új életet és karriert, birkóztak meg a nehézségekkel.  Néhányan közülük rendkívül tehetséges, nagy és fontos tudású emberek voltak. Egyikük Qian Sanqiang (1913-1992) Frédéric Joliot Curie és felesége tanítványa volt. Szintén fizikus feleségével együtt önként tért haza Kínába. Ő lett aztán „kínai Kurcsatov”.

Ludwig Prandlt, Csien Hszüe-szen és Kálmán Tódor (wikipédia.org)

A másik nagy formátumú szakember, Hsue-Shen Tsien, vagy magyar átírásban Csien Hszüe-szen (1911 – 2009) gyökeret vert Amerikában. Kármán Tódor (1881 – 1963) felfedezettjeként a sugárhajtóművek és a rakétahajtóművek egyik legnagyobb szaktekintélyének számított az Egyesült Államokban. A háború alatt a hadsereg ezredeseként Európába küldték, hogy főleg a saját szakterületén felderítse a német hadiipar titkait. Ő hallgatta ki Werner von Braunt: meddig jutottak el a rakétatechnikában. Az elhárítás már a ’40-es években tudta, hogy a ’30-as években a kommunista párt tagja volt, de nem bolygatták. Nyitott személyiség volt, Csang Kaj-sek tanácsadójának lányát vette feleségül. A koreai háború kezdetekor az FBI vizsgálatot indított ellene, és visszavonták biztonsági engedélyét. Mivel minden munkájához betekintési jog kellett, ellehetetlenült. Ekkor döntött arról, hogy hazamegy. Ezt azonban nem engedték meg, hiszen nagy titkok birtokában volt. Öt éven át tartották gyakorlatilag házi őrizetben, egy mesterséges szigeten, Los Angeles mellett. Végül a Kínában őrzött amerikai hadifoglyokért cserében – Eisenhower elnök engedélyével – kicserélték. Ő lett később a „kínai Koroljov”: a kínai rakéta- és űrprogram vezetője. A külföldről hazatért tudósok nehéz viszonyok közé kerültek, hiányoztak a technikai eszközök, de még a megfelelő színvonalú kohászati, vegyipari stb. termékek is.

A kínai rakétatudóssal kapcsolatban megint rábukkantam egy közlésben Oppenheimer nevére, pontosabban testvérére.  Frank Oppenheimer (1912 – 1985) nyilvántartott kommunista párttag és – orosz források most írnak először erről – agitátor volt. Maga is fizikus, egyetemi tanár, aki testvére, Robert felkérésére külsős (pl. tesztelési) feladatokat kapott, majd be is vették a Manhattan-programba. A kínai atom- és rakétaprogram említett későbbi vezetője is látogatta Oppenheimer testvérének kommunista szeánszait.

Frank Oppenheimer (Wikipédia)

Az oroszok új keletű információnak más hozadéka is van. Sok érdekesség tudható meg pl. Frédéric Joliot-Curie (1900 – 1958) és felesége, Irène Curie (1897 – 1956) francia Nobel-díjas fizikusok hihetetlen lépéseiről is, amiért mások nem töltötték volna szabadlábon életük további részét. Az közismert, hogy a férj kommunista volt és aktívan politizált. Az viszont kevésbé vagy egyáltalán nem, hogy a felesége is részt vett ebben. Az is meglepő, hogy a szovjetek emberének hitt Frédéric Joliot-Curie, a Béke Világtanács elnöke és a Sztálin Békedíj kitüntetettje nagyon rajta volt, hogy Kínának atombombája legyen. Valósággal rábeszélte erre Maót. Már amennyire ez persze egyáltalán szükséges volt. Most e fizikus házaspárnál nem időznék el, hiszen a következő folytatásban amúgy is lesz róluk szó, fontos szerephez jutnak.

Ezek a segítségek bizonyára nem hagyhatók figyelmen kívül, de jelentőségükben biztosan összemérhetetlenek azzal, amihez Hruscsovon keresztül hozzájutottak. Felelőssége alól Hruscsovot nem menti fel, ezt a felelősséget nem is csökkenti az, hogy Mao állítólag megzsarolta Hruscsovot. Ezt azért hozom fel, mert Hruscsov politikai hibáinak viszonylagossá tételére sajátos módon még azt is felhasználják, hogy politikai hibái miatt Mao megzsarolta.

Hruscsov és Mao: még jobb viszonyban

Az események időrendben

Az a történet, amiről az információkat évtizedeken át titokban tudták tartani, Hruscsov kalandorságának legalábbis az egyik legriasztóbb példája lehet. Ezúttal egyben a kalandorság következményeinek tragikomikus példája is. De arra is fontos példa, hogy kalandorságokból újabb, még nagyobb kalandorság következhet. Mao ugyanis zsarolásokkal jutott hozzá az atombomba technológiájához, Hruscsovot éppen kalandor tettei okán zsarolta. Így érte el, hogy a szükséges üzemeket és a kísérleti telepet felépítsék, az uránércet megkeressék, kibányásszák, dúsítsák. Nemcsak leírásokhoz, technológiához, gyártási berendezésekhez, objektumokhoz és tapasztalatokhoz, továbbá szakértők ezreihez jutott, hanem leszállítottak számára kész atombombákat is. Hruscsov tehát magát az atombombát is átadta. És bár most az atombombára összpontosítunk, nem feledkezhetünk meg a ballisztikus rakétákról sem, hiszen Maonak célba juttató eszközökre is szüksége volt. Ott ugyanez megtörtént: egészen a termék fizikai átadásáig, mivel két rakétát is leszállítottak. (A V-2-ből továbbfejlesztett R-2-t.)

Az első kínai atomprogramot 1951-ben fogadták el, ez állítólag csak békés felhasználást jelentett. Később kiegészítették egy titkos fejezettel, ami a saját nukleáris fegyver és a hordozók kifejlesztését foglalta magában. 1953-ban Kína segítséget kért a SZU-tól. A SZU Tudományos Akadémia elnöke, Alekszandr Nyeszmejanov (1899 – 1980) akadémikus javaslatára még általános jellegű irodalmat sem küldhettek. Hruscsov felszólította Kínát, tegyen le a saját atomfegyver létrehozásáról, hiszen gyenge a tudományos és az ipari potenciálja. A kínai vezetés mégis tovább erőltette a kérdést. Meggyőződésük volt, hogy igazi nagyhatalommá csak atomfegyver birtokában válhatnak. Mao szerint a koreai háborúban is ennek hiánya miatt kerültek „körön kívülre”: ott egy helyi konfliktus alakulásában a két nukleáris hatalom játszott kulcsszerepet.

1955. január 15-én Mao a KB kibővített ülésén kitűzte a célt: Kínának a Szovjetunióval vagy ő nélküle, de ki kell fejlesztenie saját atombombáját. A napirend nem volt véletlen. Hiszen három hónappal az ülés előtt a Tockojeban végrehajtott gyakorlat díszvendégei között ott volt a kínai miniszterelnök és a kínai hadügyminiszter. 1955. január 20. A SZU és Kína egyezményt írtak alá közös geológiai kutatásokról, uránérclelőhelyek felderítéséről és feltárásáról. A SZU-nak kevés az uránérce; a feltárási költségeket Kína uránszállításokkal fedezi. A kutatásokba – a gyors eredmény érdekében – a kelet-európai országok geológusait is bevonták. 1957 telén Csugucsak város mellett megindult az uránbányászat. (A város Kína északi részén, az Ujgur Autonóm Területen található.)

1956. április 7-én újabb egyezményt írtak alá. Ebben a SZU vállalta, segítséget nyújt polgári és katonai nukleáris üzemek építéséhez. Az egyezmény külön említette az atombombák előállításának helyéül szolgáló üzemek építését. Ezt a Hruscsov beszéd „elfelejtése” fejében érte el Mao. Az egyezmény aláírásakor alig több, mint egy hónap telt el az SZKP XX. kongresszusa és Hruscsov ott megtartott titkos beszéde (1956. február 25.) óta. Ebben Hruscsov „leleplezte” a személyi kultuszt, valójában Sztálin és Berija ellen követett el karaktergyilkosságot. Orosz történészek megvizsgálták, mennyiben feleltek meg a valóságnak a Sztálin elleni kemény vádak. Több mint 20 vádat találtak a beszédben, melyek közül szerintük egyetlen egy sem felelt meg a valóságnak…

Hruscsov nehezen viselhette azt a felzúdulást, amit beszéde keltett. Belpolitikailag is kényes helyzetbe került, amit tovább erodálhatott, ha legnagyobb kommunista partnerével esetleg szembekerül. Mao ezt kihasználta, amit az is mutat, hogy Hruscsov további engedményeket tett a nukleáris fegyver tekintetében és újabb lépéseket annak átadása felé.

1956 is alkalom volt a kínai zsarolásra. A képen a ledöntött Sztálin-szobor feje (wikipedia.org)

Az utolsó szakasz

1956 októberében előbb a lengyel, majd a magyar események adtak okot a kínaiak részéről a zsarolásra. A lengyel és a magyar népi elégedetlenség erőteljes kinyilvánítása hozzáadódott a XX. kongresszuson tartott Hruscsov-beszéd következményeihez. Lám, lám a proletárdiktatúra lazítása ehhez vezet. A SZU-nak szüksége volt nemzetközi támogatásra. Különösen azok részéről, akik nem ugyanazon az úton jártak, mint a többiek. Kína és Jugoszlávia támogatása fontos volt, hogy a lázadozó országokat a SZU által kijelölt pályán tudják tartani. Ezért ment el Titóhoz Hruscsov tanácskozni, mit tegyen Magyarországon. Hogy e két eseménysor mennyire veszélyes volt Hruscsovra nézve, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az 1957-es puccskísérlet Hruscsov ellen. Amikor – mint korábban ezt bemutattam – Szerovon és Zsukovon, illetve illetéktelen intézkedéseiken múlt, mi lesz Hruscsovval.

Hruscsov úgy gondolta, vagy arra hivatkozott, hogy nem térhet ki Mao nyomulása elől. Még inkább engednie kell a nukleáris együttműködés bővítésének.

1957. október 15. Újabb egyezményt kötnek. Nemcsak az atombomba készítésének technológiát adják át, hanem a kész modelleket is. A szovjetek egy kivételt kötöttek ki: az atomtengeralattjárók technológiának átadására nem hajlandók. (Ennek ellenére – mint a nukleáris együttműködés végén kiderült – Mao erről sem tett le.) Szovjet szakértők serege érkezik Kínába. Közöttük van a szovjet nukleáris robbanófejek későbbi főkonstruktőre Jevgenyij Nyegin (1921 – 1998) az Arzamasz-16 titkos városból és Jevgenyij Vorobjov a Cseljabinszk-40 zárt városból. Mindketten Hariton és Kurcsatov legközelebbi munkatársai voltak.

Az együttműködést 1956 – 1960 között szovjet részről az illetékes Középgépipari Minisztérium tudományos titkára, Arsak Zagyikjan (1900 – 1980) irányította Kínában. Hruscsov állítólag felhatalmazta arra, hogy a kínaiak segítésében ne a félelem, hanem a lelkiismeret vezesse – írják egy helyen eufemisztikusan, tehát körülírva, szépítve. (Valószínűleg arra hatalmazhatta fel Hruscsov, hogy mindent adjon át. Hiszen Zagyikjannak semmi baja nem lett abból a nem is kiszivárogtatásból, hanem valóságos kitálalásból, amit tett. Sőt élete végéig magas kitüntetéseket kapott.) Zagyikjan semmit nem hallgatott el a „kínai elvtársak” előtt. A szovjet hírszerzés által az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában megszerzett, illetve Németországban trófeaként lefoglalt titkok „átkerültek” Kínába. Vagyis az 1942 – 1945. évek Manhattan-programját minimum kétszer használták fel mások: először a Szovjetunióban, ahova szovjet hírszerzők juttatták el az ügynökeiktől, közülük főleg Claus Fuchs-tól kapott értesüléseket, aztán Kínában, ahova végül is politikai zsarolás útján kerültek. Az egyezményig is voltak már szovjet szakértők Kínában, de az aláírás után a kiküldöttek száma ugrásszerűen nőtt. 1950 és 1960 között Kínában kb. 10 ezer szovjet atomtudós és atommérnök fordult meg és dolgozott szakértőként. Ők választották ki a gyakorlótér helyét a nukleáris kísérletekhez. Lob-nor mellett, ami egy nagy kiszáradt közép-ázsiai tó Észak-kelet Kínában, a Takla Makán homoksivatag keleti végénél.

Hruscsov átadta az atomtitkot, sőt kész bombát is Maónak. És még össze is veszett vele. Bele is bukott. 1964-ben utoljára jelent meg a mauzóleum mellvédjén

A szovjet szakértők segítették felépíteni 1958 végére a kínai urándúsítót, az első kínai nukleáris reaktort és ők indították be az első kínai (egyébként nehézvizes) atomreaktort és a ciklotront. 1960-ban megindították a plutónium termelését. Ugyanebben az évben Kína kapott a SZU-tól két R-2 ballisztikus rakétát. A szovjetek a kínai szakemberek felkészítését is megoldották. 11 ezer kínai szakértő és 1000 tudós tanult és készült fel a SZU-ban.

Az együttműködés aztán egyszer csak megszűnt. A Szovjetunió 1959-ben kijelentette, hogy a nyugattal folytatott szovjet tárgyalások nem teszik lehetővé a nukleáris együttműködés folytatását. Állítólag azonban ez csak ürügy volt. A valódi ok egy sor elvi (részben) ideológiai nézeteltérés a két ország és párt között.  És egy szovjet sértődés is. 1959 nyarán Kína akkori miniszterelnöke, Csou En-laj (1898 – 1976) úgy nyilatkozott, hogy Kína 8 év alatt elkészíti saját atombombáját, és ezt külső segítség nélkül teszi. Válaszul 1959-ben meredeken csökkent a nukleáris anyagok érkezése a SZU-ból. Hruscsov újabb taktikai hibája felgyorsította az elhidegülést. Hruscsov ebben a légkörben fordult Maohoz azzal a javaslattal, hogy a ballisztikus rakétákkal felszerelt szovjet atomtengeralattjárók számára Kína biztosítson tengeri bázisokat. Mao elutasította. Hruscsov ekkor megparancsolta a szovjet szakértők hazahívását. Utolsó csoportjuk 1960. augusztus 13-án hagyta el Kínát.

Mao kihasználta Hruscsovnak a tengeralattjáró bázisokra vonatkozó bumfordi javaslatát. Válaszként először is kioktatta Hruscsovot, hogy Kína többé már nem gyarmat, hogy területén mások katonai bázisait helyezzék el. Az ehhez hasonló gondolatok sértik a kínai nép nemzeti érzéseit és ellentétesek a proletár internacionalizmussal. Aztán követelte, hogy a Szovjetunió segítsen Kínának a tengeralattjáró flotta kiépítésében. Hruscsov meghökkent és állítólag csak magyarázkodásra volt képes. Hogy ő semmi olyanra nem gondolt, ami a baráti Kínát leértékelné. A tengeralattjárók építésében való esetleges közreműködését pedig kategorikusan nem utasította el.

A szovjet-kínai kapcsolatok romlása a ’60-as évek elején nem aggasztotta a kínai vezetést. Addigra Peking rendelkezett a szükséges üzemekkel, berendezésekkel, atombomba-modellekkel, rakétatechnikával és rakéta-prototípussal. És tudással, kiképzett nagy számú szakértővel. Kialakultak kapcsolatai az európai tudósokkal. Frédéric Joliot-Curie „békeharcos” közreműködésével, aki nem függesztette fel támogatását, a KNK továbbra is el tudta látni magát a szükséges információval. 5 év múlva (ráadásul az ígért 8 évnél korábban), 1964. október 16-án felrobbantották az első kínai atombombát. Három évvel később az első kínai hidrogénbombát.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.