Berija (20. rész). A hagyaték, Gorbacsov és más szovjet vezetők

Berija hagyatéka. Mi lett vele?

Kivégzése után Berija munkájának eredményeit és Berija reformelképzeléseit elhallgatták, illetve  elferdítették a közvélemény előtt. A jelentős hagyaték viszont megkerülhetetlen volt szovjet vezetők számára. Gorbacsovnál hagytuk abba, de most nem vele, hanem Gorbacsov elődeivel folytatjuk. Felmerül ugyanis a kérdés: ha Gorbacsov „Berijából dolgozott”, még ha az előző folytatás végén bemutatott módon is, vajon más szovjet vezetők működésére is volt-e közvetlen hatással Berija munkássága? Természetesen itt most nem Berija többnyire kitalált negatívumaira, hanem mindenekelőtt tettekkel igazolt pozitívumaira gondolok. Valóságos hagyatékára. Berija kivételes képességű és munkabírású vezető volt, aki nélkül talán a Szovjetunió túl sem élte volna a második világháborút, de biztosan nem válhatott volna viszont szuperhatalommá. Ez nyilvánvaló lenne, ha nem igyekeztek volna tulajdonképpen a mai napig ezt elfedni és meghamisítani, ha nem fordítottak volna erre óriási energiát. Érezték ugyanis a számtalan feloldhatatlan ellentmondást. Ezek pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy titkolják az igazságot Berija tevékenysége, bukása és halála körül.

Hruscsov és Mao (tampereclub.ru)

A feloldhatatlan ellentmondásoknak hosszú a sora, most csak néhányat emelek ki. Hogyan lehetett volna a háborús győzelemben meghatározó szerepet játszó Berija angol kém? Miért akarta volna a kapitalizmust visszaállítani a Szovjetunióban? Miért akarta volna „átjátszani” a vérrel meghódított Németország keleti részét? Hogyan lehetett a nép ellensége az, aki megkapta a Szovjetunió Polgára kitüntetést? (Mind ez ideig – mint erről már beszámoltam – rendkívüli teljesítményükért mindössze ketten kapták meg: ő és Kurcsatov.) Az élete is múlott az atomprogram sikerén. Miért is próbálta volna szabotálni? És így tovább!

Nem nyilvánvaló a nyilvánvaló?

Ma már tudom, Berija érdemei nagyok és vitathatatlanok. Azt is, hogy az igazságtalanság és tragédia, ami elpusztításával őt és családját érte, azok a következmények, amelyek országát, de sok más országot is, így Magyarországot is sújtották, szinte felfoghatatlanak. Évtizedeken keresztül nem tudtam minderről, és nem is így véltem ismerni a történetet. Rám is hatással volt a mindenhonnan, még a nyugati filmekből is áradó félrevezető információ. Ennek hatásossága paradox módon nagyrészt abból adódott, hogy a Szovjetunió akkori második számú vezetőjének eltüntetése eleve intenzív érdeklődést keltett. Szenzáció volt, és ma is az. Az állambiztonsági szerepkör pedig, amivel egész pályafutása idejére (valótlanul) összekapcsolták és – ahogy láthattuk – még mindig összekapcsolják Beriját, nemkülönben.

Az alaptalan összekapcsolás eleve „sikerre volt ítélve”. Nem csak azért, mert Sztálin különböző okokból ezt a valótlanságot maga is táplálta. Emlékezhetünk arra, hogy bár már nem tartozott Berijához ez a terület, Sztálin Rooseveltnek Beriját így mutatta be: „Ő a mi Himmlerünk!” Sztálin előírta egyébként azt is, hogy Berijának hogyan kell öltöznie. Hogy cvikkert kell viselnie (ez volt Himmler egyik jellegzetessége is és puha kalapot, amit Berija kifejezetten utált.

Az említett epizód Roosevelttel a  nyugati történészeket is arra inspirálta, hogy – hibásan!Beriját egész munkássága idejére állambiztonsági főfelelősként kezeljék. És figyelembe sem vegyék életrajzi adatait. De azért is sikeres és időtálló ez az összekapcsolás, mert az embereknek ez rejtélyes és izgalmas terület, ezért eleve érdekli őket. Igénylik az innen származó információkat. Ahogy szeretnek a hatalom belső világába is betekinteni. Ezeket az igényeket pedig csak ki kell elégíteni, és hatásos lehet a manipuláció. Hogy miért vettek és részben vesznek részt még mindig ebben történészek, amikor már bőven van muníció Berija valós szerepének feltárásához, arról a korábbiakban már kifejtettem „sejtéseimet”.

 A propaganda hatása alatt

Ennek a propagandának én is a hatása alá kerültem. Amikor 2001-ben egy olyan cikkel találkoztam, ami néhány pozitívumot említett Berijáról, meg voltam lepődve, sőt inkább döbbenve. Felfogtam, hogy évtizedeken át ebben is manipuláltak.  Magyarán: átvertek. Hogy hogyan és miért váltam Berija és az akkori Szovjetunió kutatójává, hogy mennyire és miben segítettek a munkában eltérő tudományos szakmai múltam tapasztalatai, arról a cikksorozat elején beszámoltam. Kutatás közben persze nemcsak Beriját és sorsát, továbbá környezetét és az akkori viszonyokat ismertem meg, hanem ezekhez kapcsolódva számtalan kérdést is, melyeket azóta egészen másként látok a Szovjetunióval és vezetőivel, a politika motivációival kapcsolatban.

Ahhoz tehát, hogy Berija jelentőségével tisztában legyünk, elemezni és kutatni kell, rendet kell tenni az információk tengerében, a logika oldaláról is kontrollálni kell a harsány állításokat, de alaposan ellenőrizni kell formálódó feltételezéseinket is, ráadásul szembe kell menni a nálunk is hivatalos magyarországi történelemfelfogással. Amiből – hiába telt már el Berija kivégzése óta csaknem 65 év – még mindig árad a kettős elfogultság: Berijával szemben és a róla (esetleg) másként vélekedőkkel szemben. Beriját szörnyként ábrázolják, ma is így írnak róla. És azzal, hogy mindenféle mendemondát ismételgetnek ma is, „már meg is oldották a kérdést”: Berijának általában semmi érdeme nem lehetett. És mindent az ő szemére lehet vetni, aki általában nem is képviselte azt, amit rákennek. Ide kívánkozik Kurcsatov, korábban már említett, mondása: „Ha nem lett volna Berija, nem lenne szovjet atombomba!” – mondta, amikor Hruscsov rá akarta venni arra, hogy adjon bizonyítékot(!?): Berija szabotálta az atomprogramot.

Az elmondottak bizonyára választ adhatnak arra, miért lehetett sikerrel relativizálni, tagadni, vagy akár visszájára fordítani a közvélemény előtt Berija rendkívüli eredményeit.

Berija hatása a szovjet vezetőkre

De kanyarodjunk vissza a folytatás elején feltett kérdéshez: vajon Gorbacsovon kívül más szovjet vezetőkre is hatással volt Berija hagyatéka? Kétféle reakcióra számíthattam. Berija valós szerepét ugyan nem firtatta a politika, viszont jelentőségét ismernie, de legalábbis éreznie kellett. Ebből következőleg érdeklődhetett Berija reformelképzelései iránt. Folyamatosak voltak a rendszer működési zavarai, kimerülni látszottak a fejlődés tartalékai, tehát felismerhette, hogy váltani kell. És a felső vezetésnek tudnia kellett arról, hogy ennek szükségessége már 1953-ban felmerült. Hogy hogyan és miben kellene váltani tulajdonképpen azonnal az élet különböző területein (a gazdaságban, a külpolitikában, a belpolitikában, az állam és a párt viszonyában, a nemzetiségi politikában, a büntetőpolitikában stb.), arról határozott elképzelései voltak. Ezekről már nagyrészt írtam.

Hogy egyáltalán érdekelték-e a csúcsvezetőket Berija elképzelései az legfőképpen egyéni adottságaiktól függ. Képességeiktől és egyéni ambíciójuktól. Az is, hogy ha a megvalósítás útjára léptek, akkor ezeket a lépéseket összefüggő rendszerként, vagy néhány kiválasztott elemként ültették át a gyakorlatba. Az is, hogy mechanikusan alkalmazták-e, vagy felfogták: előbb értelmezni és aktualizálni kell azokat. Ami a képességeket illeti, erről sarkos véleményt mondott Szergo Berija (1924 – 2000) az egyik felső vezetőnél, Jurij Andropovnál (1914 – 1984) tett látogatása után. Hogy mit is mondott, azt a következőkben meglátjuk.

Berija hagyatékának haszonélvezői a mai napig az összes szovjet/orosz vezetők. Ezt a hagyatékot, az ország szuperhatalmi helyzetét, jelentős súlyát a világban, erős hadseregét, viszonylag élenjáró fegyverzetét adottságként fogadják. Ugyanakkor nem szánják rá magukat olyan átalakításokra, ami a szovjet/orosz gazdaságot valóban fejlett és több lábon álló gazdasággá tenné. Ahol nemcsak a kitermelő ipar és az energetika, továbbá a hadiipar műszaki színvonala üti meg nagyjából a kor színvonalát. Ahol a fegyverkezés még mindig alacsony szinten tartja a lakosság fogyasztását. 1945 nyarán, amikor az amerikaiak sikeresen kipróbálták az általuk kifejlesztett atombombát, Sztálin azonnal elrendelte, hogy a szovjet atombomba munkálatainak felgyorsítása érdekében a Szovjetunió minden lehetséges erőforrását erre kell fordítani. A fegyverkezés azóta is agyonnyomja a szovjet/orosz gazdaságot. Berija az arányokat helyre akarta állítani, hogy a háborúban győztes szovjet nép rövid időn belül olyan életszínvonalon éljen, ami szavatolja a rendszer iránti lojalitását. Ami aztán lehetőséget adna a szovjetrendszer demokratizálására, a megtorló gépezet leépítésére.

A Berija-hagyaték fő haszonélvezője, egyben kisajátítója az a Hruscsov volt, aki Berija ellen puccsot szervezett és Beriját kivégeztette (megölette), fiát és feleségét börtönbe csukatta és kis híján kivégeztette. Berija és anyja rokonait kitelepíttette, illetve száműzte. Hruscsov azért tekinthető a legnagyobb haszonélvezőnek, mert Berija likvidálását követően közvetlenül ő került e hagyaték birtokába. Ő vette át. A hagyaték egyfelől az elért eredményeket foglalta magában. Vajon hogyan sáfárkodott ezzel Hruscsov? A hagyaték másfelől magában foglalta Berija reformelképzeléseit. Hruscsov ezekből megvalósított-e valamit és ha igen, akkor hogyan? Ez azért is izgalmas kérdés, mert Hruscsov sem értett egyet Sztálin harmadik világháborús készülődésével (lásd a további folytatásokban), elfogadta Berija álláspontját, hogy a világháború kirobbantását kell akadályozni. Tehát, hogy el kell kerülni az újabb világháborút, meg kell szüntetni a nyugattal szembeni konfrontációt, mérsékelni kell a fegyverkezést, és a békés egymás mellett élés és az enyhülés politikáját kell megvalósítani. Ráadásul több reformlépés Sztálin halála után azonnal, vagy rövidesen megtörtént. Ekkor kezdődött az érdemleges desztalanizáció.

Hazardírozás a lehetőséggel

A hadiipari hagyaték „örököse”, Hruscsov azzal büszkélkedett saját teljesítményeként, aminek alapja Berija teljesítménye volt. Hruscsov dicsekedett az atomprogram sikereivel, amit Berija hozott létre. Hruscsov dicsekedett a szovjet rakétákkal és űrprogrammal, amit Berija alapozott meg. 1945-ben –  ahogy ezt már láthattuk – „sehol nem volt” a szovjet rakétatechnika. Bizonyára kevesen tudják, hogy a hidrogénbomba már készen volt, tesztelését éppen előkészítették, amikor Beriját otthonában (1953. június 26-án) agyonlőtték. (Csak közbevetőleg: Berija nyilván annyira szabotálta az atomprogramot, hogy már a hidrogénbombánál tartott…) Az előkészített tesztre végül Berija halála után, 1953. augusztus 12-én került sor.

Hruscsov nemcsak kisajátította, hanem vissza is élt Berija hadászati hagyatékával. Olyannyira, hogy e hagyaték birtokában a világot a harmadik világháború küszöbére juttatta, nem is egyszer.

Hruscsov elrendelte a világ mindeddig legnagyobb hatóerejű atomfegyverének, egy több fokozatú hidrogénbombának, az Iván-bombának a megalkotását. Ezt ma nyugati elnevezése után már mindenütt Cár-bombának hívják. A Cár-bombán 1954 óta dolgoztak, 1959 és 1961 között Hruscsov leállíttatta a programot. 1961-es felhasználására (1961. október 30.) mindössze négy hónap állt rendelkezésükre. Ezt a fordulatot a politikai légkörrel szokták magyarázni. Hruscsov ugyanis az ötvenes évek végén – mivel barátságos volt irányában a nemzetközi légkör – leállíttatta a munkálatokat. A ’60-as évek elején viszont ismét beköszöntött a hidegháború. Elég furcsa persze, ha Hruscsov a hidegháborúval szembeni averzióját éppen a hidegháború gerjesztésével fejezte volna ki…

Ha pedig megnézzük, mi minden történt a ’60-as évek elején, az éppen azt bizonyítja, hogy Hruscsov nem elszenvedője, hanem okozója volt a hidegháborúnak. A Cár-bomba felrobbantásával és ennek a XXII. kongresszusra való időzítésével keménységét és szembenállását akarta kinyilvánítani.   A ’60-as évek elején két nagy válság is volt, mind a kettőt Hruscsov okozta. Ez utóbbinál is fontosabb, hogy egyik sem kapcsolódhatott okként a Cár-bomba ledobásához. A berlini falat ugyan 1961-ben húzták fel, „előzményét”, a szögesdrótos kerítést 1961. augusztus 14-án feszítették ki. De nyilván nem rendelhette el Hruscsov augusztus közepén, hogy októberben fel kell robbantani a még el nem készült bombát. A kubai rakétaválság a másik nagy válság a ’60-as évek elején (1962. október 16. – 1962. október 28.), de ez a következő év eseménye volt. Éppen egy évvel a Cár-bomba ledobása után. Hruscsov tehát 1961-ben egy olyan kiszámíthatatlan akciósorozatba kezdett, ami majdnem a harmadik világháború kirobbantásához vezetett. Egy kalandor tört utat tehát magának, még 1953-ban annak a Szovjetuniónak az élére, ami már rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel az egész világot el lehetett pusztítani. És azokkal az eszközökkel is, amelyekkel ezeket akármilyen távolságra célba lehetett juttatni.

Hruscsov és Fidel (maximonline.ru)

A kalandorság

Hruscsov kalandorságát a már nem egyszer hivatkozott Jurij Muhin (1949 –) is hangsúlyozza egyik könyvében. (Sztálin és Berija meggyilkolása. Kiadó: Krimszkij moszt. Moszkva. 1997.) Szerinte egyébként ekkora kalandorságból egyenesen következik Hruscsov bűnözői mivolta is, amit ugyancsak körbejár. De maradva elsősorban a kalandorságnál, lássunk néhány, egyébként közismert példát Muhin könyve alapján. A háborúban visszavonuláskor elrendelte a vetés felégetését, az állatok leölését, ezzel éhhalálra ítélte a hátramaradt lakosságot. Kalandorságára példa az, ahogyan meg akarta hódítani a szűzföldet, ahogy ott létrehozott állami gazdaságokat, majd ugyanazzal a hévvel feloszlatta azokat, ahogy kukoricát ültetett, amilyen merészen belenavigálta magát a karibi válságba. További példák ebben az írásban is vannak, illetve a következőben is lesz ilyen: a Cár-bomba, a berlini fal, a jugoszláv ügyben való kilengések, atombomba felrobbantása saját katonáik „feje felett”, az atomtitok átadása Kínának. (Ha tovább megyünk, természetesen felvetődhet az a kérdés is: vajon azóta vagy különösen ma mi van másként pl. az atomtitok más országnak való átadásával? (Ld. pl. Észak-Korea.) Erre az egyik következő folytatásban vissza fogok térni.)

Hruscsov kalandorsága hihetetlen gátlástalanságából és végtelen merészségéből származik. Ennyire merésszé pedig alacsony kultúrája teszi. Hruscsov két elemivel lett a Szovjetunió vezetője: néhány évig a minisztertanács elnökeként, nem csak a párt első titkáraként. Dmitrij Sepilov (1905 – 1995) egykori KB-titkár és szovjet külügyminiszter azt állította, Hruscsov olyan „ügyes” volt, hogy még a legrövidebb határozatban is képes volt valószínűtlen mennyiségű hibát ejteni. Azt, hogy hogyan viselkedik a nagyon primitív ember az intelligenshez képest, könyvében Muhin egy köznapi példával világítja meg. Az intelligens tízszer is meggondolja, hogy megfogjon-e egy meztelen drótot, hiszen nem tudhatja, áram alatt van-e. Az alacsony kultúrájú ember viszont habozás nélkül megfogja, mert fogalma nincs a veszélyről. Muhin szerint közelmúltban Borisz Jelcin (1941 – 2007) volt Hruscsov groteszk, anekdotába illő megfelelője. Igaz, talán még tompább formában.

A kalandorság általános vezetői jellegzetesség

Ha áttekintjük a Szovjetunió és a belőle létrejött utódállamok történetét, akkor persze azt láthatjuk, hogy a vezetők kalandorsága meglehetősen általános jelenség. Lenintől Sztálinon és Brezsnyeven, Andropovon át, és még sorolhatnám. (A tehetségüket nem minősíteném, mindenesetre legalábbis elgondolkodtatónak tartom Szergo Berija értékelését, amire már utaltam, és amit nemsokára ismertetni fogok.) Muhinnal folytatva, ő tehát ugyan fontos összefüggésekre hívja fel a figyelmet, de listája nem lehet teljes. Az okok közül tehát valami(k) kimaradt(ak). Ahhoz, hogy egy politikus kalandor módon vezethessen egy birodalmat, ahhoz az is kell, hogy ezt a kormányzási módot megengedhesse magának. Pontosabban az, hogy megengedjék neki.  Belföldön is és külföldön is lenyeljék. Azt is, amit tett és azt is, hogy igyekeznek mindig mindent letagadni. (Pl. a rakétákat Kubában vagy a dél-koreai vagy a malajziai repülőgép lelövését később.) A „lenyeletéshez” pedig mindenképpen erős belső erőszakszervezet és erős hadsereg kell. Így is bekövetkezhet a vezető bukása, ha a kalandorság akkora és olyan mindennapos, hogy ez a nomenklatúra (felismert) érdekeit sérti és helyzetét veszélyezteti. Ez történt Hruscsovnál.

A Cár-bomba háttere

Visszatérve a Cár-bombához, hadrendben e bomba soha nem állt, megalkotásának és kipróbálásának egyetlen célja a Szovjetunió nukleáris elrettentő képességeinek demonstrálása volt. E propagandacél érdekében viszont rengeteg pénzt sikerült elkölteniük („elfüstölniük”) és hatalmas károkat voltak képesek okozni. A bombát Julij Hariton (1904 – 1996) vezetésével egy tudóscsoport alkotta meg, melynek tagja volt a szovjet hidrogénbomba megalkotója, Andrej Szaharov (1921 – 1989) is. Több változatban tervezték. Az kevéssé lehet ismert, hogy három változat el is készült. Ebből az elsőt nem próbálták ki: ez 1959-ben készült el. ez a legnagyobb, 100 megatonnás Cár-bomba. A második volt az 59 megatonnás változat, amit 1961-ben, északon, Novaja Zemlja fölött próbáltak ki és amiről itt részletesebben írok. Ez a változat egyébként több, mint háromezerszeres(!) energiát szabadított fel, mint a hirosimai bomba. De volt egy harmadik változat is, egy 20 megatonnás bomba, amit 1962-ben dobtak le.

A Cár bomba felrobbantása (A háború művészete)

A Cár-bombát levegőből akarták kipróbálni, ezért alkalmas bombázóról is gondoskodni kellett. A TU-97-et alakították át erre a célra. A bomba méretét csökkentették, hogy fel lehessen vinni 9000 méter magasságba. Hossza így is 8 méter, átmérője 2,1 méter. (A különböző források számai ezútal eltérőek, az ellentmondásokért nem vállalhatok felelősséget.) A bomba 50 tonnás eredeti tömegét – az egyik adatforrás szerint – 27 tonnára csökkentették. Azért is vettek vissza a súlyból és a hatóerőből, hogy a tűzgolyó ne érje el a földet. A repülőgépet viszont így is majdnem elérte. Eredetileg 100 Mt-t céloztak meg, de akkor nagyon jelentős radioaktív csapadékkal kellett volna számolni. A bomba harmadik fokozatának urán-köpenyét ólomra cserélték, aminek az is az előnye lett, hogy az energia 97 százaléka magfúzióból származott, így csak kismértékű radioaktív szennyezés jött létre.  Ezzel e hatalmas bomba lett minden idők legtisztább bombája is, de a robbanáskor fellépő iszonyú hő és az óriási erejű lökéshullám (ami háromszor kerülte meg a földet) viszont hatalmas környezeti károkat okozott. A Cár-bomba ledobása lehetett az utolsó csepp Szaharov „poharában”: kiállt a közvélemény elé és nyilvánosan követelte az atomfegyverkezés beszüntetését. Az egész világ értesült Szaharovnak a rendszerrel való szembenállásáról.

 Játék rengeteg élettel

Számomra kétséges, hogy az alább leírt tesztek és különösen az első gigantikus méretű hadgyakorlat a tesztre, egyáltalán szükségesek voltak-e. Az tehát, hogy ilyen nagyságú embertömeg kockáztatására nem volt szükség, az elég nyilvánvaló. Mindenesetre, ha Berija még él és az atomprogram élén áll, ennyire tragikus helyzet biztosan nem áll elő. Akkor – ha egyáltalán megtartják a tesztet –, nem ennyi embert érint és mivel gondosan szervezik meg, nincs ennyi áldozat. Akkor Georgij Zsukov (1896 – 1974) marsall, aki közismerten pazarlóan bánt a háborúban is az élőerővel, ezt a pazarlást most nem ismételhette volna meg. Maga a teszt sem épülhetett volna arra az elképzelésre, hogy megtámadják és elfoglalják Nyugat-Európát.

A Szovjetunióban kétszer került sor olyan hadgyakorlatra, ahol az atomfegyver hatását embereken is vizsgálták. Az első tesztet 1954. szeptember 14-én hajtották végre, hatalmas számú katonával és jelentős számú polgári lakosság érintettsége mellett. 45 ezer katonát vontak össze és 10– 15 ezer polgári lakos élt az érintett területen. Tulajdonképpen mindenki sugárszennyezett lett, nagy részük jelentős mértékben. Az áldozatok és az egészségkárosodottak hatalmas száma a bevont embertömeg óriási méretéből, főleg pedig a gondatlan, felületes, hanyag előkészítésből/tervezésből következett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a súlyos sérültek ellátására nem volt kórház a közelben, üzemcsarnokokat és pajtákat kellett e célra igénybe venni. Aztán nagy meglepetést(!) keltett, hogy megfordult a szél és a sztyeppe helyett egy város, Orenburg felé vitte a radioaktív hulladékot.

A hadgyakorlat gigantikus méretére jellemző, hogy a 45 ezer katona mellett 600 harckocsi, 500 löveg és aknavető, 600 pszh (páncélozott szállító harcjármű), 320 bombázógép, 6 ezer vontató és mindenféle gépkocsi vett részt benne. A későbbi robbantás epicentrumában és annak környékén 46 harckocsit, 44 repülőgépet, 27 aknavetőt, 152 löveget helyeztek el, hogy felmérjék, hogyan hat rájuk a robbanás. 500 állatot (lovat, tehenet, kecskét) helyeztek el különböző objektumokban, objektumok előtt és mögött. Kíváncsian arra: túlélik-e és milyen sebeket, sérüléseket szereznek. (Az emberbarátokon kívül tehát az állatbarátok is hiányoztak.)

A gigantikus gyakorlatot Zsukov marsall kezdeményezte és irányította. Zsukov akkor már egy éve visszakerült száműzetéseiből Moszkvába; a honvédelmi miniszter első helyettesének posztját számára jótevője és barátja, Lavrentyij Berija intézte el. A hadgyakorlatra a javaslatot nem maga Zsukov, hanem más tábornokok nyújtották be, amit Malenkov, a minisztertanács elnöke elfogadott. A gyakorlat helyszínét a harmadik világháborúra való készülődés jegyében választották ki. Ebben igyekeztek gondosak lenni. Olyan helyet kerestek, ahol a terepviszonyok megfelelnek a Német Szövetségi Köztársaság szokásos terepviszonyainak (domborzat és növényzet). Szerintük ugyanis a harmadik világháborúban a legvalószínűbb katonai célország az NSZK. Talán nem tévedek, ha ezen azt értem, hogy az NSZK-n keresztül szándékoztak erre vonatkozó döntés esetén bevonulni Nyugat-Európába. És bár az atomfegyvert védelmi/megtorló fegyverként szokták meghatározni, azt tesztelték: támadó hadművelethez és komoly védművekkel ellátott ellenséges terület elfoglalásához hogyan lehet felhasználni. A hasonló terep kiválasztása pedig azért történt, mert feltételezték, hogy a domborzat és a növényzet is hatással van a bekövetkező rombolásra. Ezt a terepet hosszas keresgélés után a Moszkvától néhány száz kilométerre levő Orenburghoz közel, Tockoje település körzetében találták meg. (Emlékezhetünk az orenburgi-tengizi gázvezeték építésén dolgozó magyarok sok rejtélyes megbetegedésére. Az Orenburg körzetében megbetegedett magyarok ezek szerint nem véletlenül gondoltak arra, hogy súlyos betegségeik hátterében radioaktív szennyezés áll. Most még inkább biztosak lehetnek abban, hogy valóban súlyosan sugárszennyezett területen éltek éveken át.)

A biztonságról való felületes gondoskodás a vendégekre természetesen nem vonatkozott: 250 magas rangú meghívott nézhette végig a hadgyakorlatot biztonságos helyekről és kényelmes körülmények között. Magyarországról Bata István honvédelmi miniszter és Székely Béla vezérkari főnök vett részt. Ott volt Kína miniszterelnöke és hadügyminisztere is, akiket ez a tragikus eseménysor – mint látni fogjuk – sajátosan még inkább az atomfegyver megszerzésére ösztönzött.

A 40 ezer tonna dinamit erejű atombombát (hatóereje több, mint kétszer akkora volt, mint a hirosimai atombombának) délelőtt fél 10-kor robbantották fel: gyakorlatilag a 45 ezer katona feje felett. A TU-4 bombázó Sztálingrád közeléből szállt fel, és kb. 8000 ezer méterről dobta le a bombát, ami a földtől 300 méterre robbant fel. Szinte azonnal felderítőket és zászlóaljnyi gyalogost küldtek át a kráter két oldalán át az ellenség feltételezett állásaira, az epicentrumtól kb. 500 – 500 méter távolságban. Azonnal elindult a bombázás, a bombázóknak át kellett haladniuk a sugárfelhőn. Másfél órán belül pedig tulajdonképpen a további összes katona áthaladt a szennyezett területen: katonai technikájával együtt. Nem voltak azonban helyesen kiszámítva a biztonságos távolságok, de a behatolás legkorábbi lehetséges ideje sem. A katonákat és a civileket nem oktatták ki megfelelően, mit kell tenniük saját védelmükben. Teljesen hibás volt az a vélemény, miszerint, ha jön a robbanás, ki kell menni az építményekből és a szabad ég alatt a földre kell feküdni. A kiosztott védőfelszerelések szinte semmit nem értek.

Tockoje, 1954. Az epicentrum (Wikipédia)

Azok, akik nagy dózist kaptak azonnal meghaltak, de legfeljebb egy éven belül. Sokan mások tovább húzták, akármeddig is, életük tönkrement. Tömegesen fordultak és fordulnak elő kromoszómarendellenességek. A területen a robbantás óta eltelt 50 év alatt a születések gyakorisága a harmadára csökkent, miközben a születési rendellenességek 1,6-szeresre emelkedtek. Ugrásszerűen megnőtt a gyermekhalandóság. Az érintettek körében a daganatos betegségek előfordulása megduplázódott és a halálozási okok között a második helyre lépett előre. Meredeken nőtt a vérképzés betegségeiben szenvedők száma. A katonákkal még a gyakorlat előtt nyilatkozatot írattak alá, amiben tudomásul vették, hogy a gyakorlaton történtekről még a családtagjaiknak sem beszélhetnek, annak szigorú titkosságát 25 éven át meg kell őrizniük. Ha nem: súlyos büntetőjogi következményekkel kell számolniuk. Csernobil után az áldozatok egyre többet gondoltak arra, hogy velük talán még súlyosabb tragédia történt. A SZU széthullásáig csöndben maradtak, de akkor egyre többen elmondták: mi történt és mi lett velük. És hogy semmilyen kompenzációt sem kaptak. Igényük érvényesítése azért is nagyon nehéz, mert többnyire nem tudják bizonyítani, hogy részt vettek a gyakorlaton. Személyi adatlapjaikat ugyanis meghamisították. Összesített adatokat még mindig nem közölnek, de lehet olvasni egy-egy esetről, ami sejteti a következmények drámaiságát. Az élet tönkremenetelét és az áldozat magára hagyását.

A teszt egyik részvevője életben maradt, de a gyakorlatot követő 25 év alatt 71-szer került kórházba és 8 operáción esett át, köztük egy ízben rosszindulatú daganat eltávolításán. 27 éves korában lett daganata, 30 évesen kapott infarktust és fokozatosan szinte teljesen megvakult. A csernobiliaktól eltérőn ő sem részesült segélyben. Egészen 1991-ig, amikor az Orosz Föderáció rendelete alapján már kap minimális segélyt, amiből természetesen nem lehet megélni.

Zsukov egyik  könyvében ír a tockojei gyakorlótéren történtekről: „Amikor láttam az atomrobbanást és láttam a helyet és a technikát a robbanás után, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a háborút atomfegyverekkel megvívni semmilyen körülmények között sem szabad…De számomra más is világossá vált: a ránk kényszerített fegyverkezési verseny megkövetelte tőlünk, hogy hozzunk meg minden intézkedést annak érdekében, hogy felszámoljuk Fegyveres Erőink elmaradottságát a nukleáris fegyverekkel való ellátottságban. Az állandó zsarolás állapotában országunk nem érezheti magát másként biztonságban.”

De hol a felelősségvállalás a nagyzolóan és trehányul lebonyolított gyakorlatért? És a rengeteg felesleges áldozatért? A politika és sajtója is hárít: még büszkélkedik is a gyászos eseménnyel. Arról beszélnek, hogy míg a Szovjetunióban „csak” két tesztet hajtottak végre, az Egyesült Államokban nyolcat. Ha összemérhető lenne a két példa, akkor sem jelentene ez a megállapítás sokat. Minek kellett egyet is? De nem is mérhető össze, mert Amerikában kisebb gyakorlatokat hajtottak végre, nyilván jobbak voltak a védőfelszerelések és ott legalább jelentős kompenzációt fizettek azoknak, akik egészségükben kárt szenvedtek.

Zsukov miniszteri időszakában, 1956. szeptember 10-én újabb tesztre került sor. Ennek egészségügyi következményeiről semmi nem tudható. Azt hangsúlyozzák ma is, hogy korszerű személyi védőfelszereléssel volt minden katona ellátva. A radioaktív részecskék szervezetükbe jutását „azzal akadályozták meg”, hogy a teszt előtt elvették tőlük az élelmiszert, a vizet és a cigarettát… Szemipalatyinszkban robbantottak fel egy 38 kilotonnás bombát, amit egy TU-16-osról dobtak le. A bomba 270 méter magasan robbant. 25 perc múlva megmérték a sugárzási szintet az epicentrumtól most már 650 – 1000 méter távolságban. 272 deszantos érkezett 27 db Mi-4 helikopteren. 17 perccel később kiszálltak és bementek ebbe a zónába. 2 óra múlva a műveletet lefújták és a katonákat egy szanatóriumban mentesítették a külső radioaktív szennyeződésektől. A gyakorlaton összesen 1500 katona vett részt.

*

A sorozat következő elemét – terjedelme miatt a blog számára – most is kétfelé bontottam.  A teljes cikk december közepén már megjelent az írásos sajtóban, a Leleplező könyvújság 2017/IV. számában. A Leleplező címlapja ezzel harangozza be a teljes írást: Hruscsov átadta az atomtitkot, sőt a kész bombát is Maónak. Ez itt, a blogon értelemszerűen a következő rész fő témája lesz. (A lapszámban egyébként két további írásom is benne van; ezeket, amelyek a politikai helyzetképről szóló cikksorozat folytatásai, viszont a blogon már olvashatták.)

Nagyításhoz kattintson a képre!

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.