Berija (19. rész). Berija hagyatéka lett Gorbacsov programja

Gorbacsov sem rehabilitálta Beriját, de formálisan Berija reformelképzeléseit valósította meg.  Haszon nélkül: a hibás értelmezésből és az elmaradt aktualizálásból adódóan

Ide lyukadunk ki a mostani rész végére, de most még folytassuk ott, ahol az előző folytatás abbamaradt: az atomtitok megszerzésénél.

Gorbacsov és Honecker egy évvel a német újraegyesítés előtt. Utolsó csókjuk: nem csak az NDK-ban (Fotó: Múlt-kor)

Mindenkit tagadtak

A megvádolt és elítélt további személyek ügynöki mivoltát is zajosan tagadták, a Rosenberg-házaspár megvádolása mögött azt láttatták, hogy kommunista mivoltuk volt ehhez az ürügy, kiszabadításuk érdekében nemzetközi tiltakozó kampányt indítottak. Később ez a merev elutasítás oldódott, de a hivatalos álláspont még mindig nem esik egybe a valósággal. Míg pl. Szergo Berija a könyveiben egyértelművé teszi, hogy milyen nagy szerepe volt a szovjet atombomba létrejöttében a hírszerzési információknak, a hivatalos álláspont mindössze részleges beismerést tesz. Elismeri a kémek bizonyos tevékenységét az atomtitok megszerzésével kapcsolatban, de ennek jelentőségét relativizálni akarja. Így például azt állítják, döntés született arról, hogy az első és a második szovjet atombomba tervét „közelíteni kell” (!?) az amerikaikéhoz. Zárójelben megjegyzik, hogy gyakorlatilag ugyanolyanok voltak…

Egy atomkém (Martin Sobell) és egy atomkém-házaspárt (Rosenbergék) fia, Robert 1976-ban, az NDK-ba látogat (Fotó: Wikipédia)

Igyekeztek fenntartani az önálló alkotás látszatát. Azt állították, hogy ahogy haladtak előre és újabb dilemmák elé kerültek, ezek megoldásához nem készen jutottak a szovjet tudósok. Kurcsatov kapta meg az ügynökök jelentéseit. Átnézte, majd a tudósokkal kutatást végeztetett: merre kellene továbbmenni és miért? Ennek alapján – mondják ma – időnként jobb megoldásokhoz jutottak, mint az amerikaiak. A történet azonban nem pontos. Berija tudta, hogy jó helyen levő embertől kapják a receptet, mivel Fuchs volt az egyetlen, aki hiteles dokumentációval rendelkezett. A többi változatba az amerikaiak kisebb hibákat rejtettek, ami a receptet alkalmazhatatlanná tette. Berija ötlete volt, hogy az egyes fázisokat ellenőrizni kell, semmit nem bízott a véletlenre.

Julij Hariton, a szovjet atomfegyverek főtervezője volt talán az utolsó, aki kitartott az önállóan megalkotott szovjet atombomba korábbi verziója mellett. Aztán ő is elismerte, amit a többiek. De élete végéig a szovjet tudomány felsőbbrendűségét hirdette. Ekkor már Hariton a szovjet hidrogénbombát nyilvánította önálló szovjet alkotásnak, amiben szerinte megelőzték az Egyesült Államokat. (Tellert a hidrogénbomba létrehozásában hatásosan akadályozták békeszeretővé vált tudóstársai. Ezzel viszont – mint ma már tudható – majdnem kiszolgáltatott helyzetbe hozták az Egyesült Államokat és vele a nyugati demokráciákat.) Szergo Berija másik (franciául és angolul megjelent) könyvének egyik részlete ugyanis Haritonnak ezt az állítását alátámasztja. A Szovjetuniónak jóval korábban rendelkezésre állt a hidrogénbombája, tesztelését azonban tudatosan halogatta Lavrentyij Berija. Sztálin alig várta, hogy a fegyverkezési versenyben előnybe kerüljön és megvívhassa végső harcát. (Erről részletesen olvashatnak a későbbiekben.)

A nukleáris fegyvereknél tehát történt előrelépés a valóságos tájékoztatás irányában. A rakétatechnikában viszont egyáltalán nem. Amit Szergo Berija rakétamérnök állít a németek hozzájárulásáról a szovjet rakéták fejlesztéséhez (mint láttuk, 90 százalékban az ő közreműködésüknek tulajdonítja a sikereket), az még messze nem a hivatalos szovjet/orosz álláspont. Feltételezhető, hogy az eddiginél nagyobb változásokra kerülhet sor a „fővonalbeli” nézetekben, ha megnyitják az irattárakat. Mindkét oldalon.

Claus Fuchs

Fuchs – a későbbi elméleti fizikus, matematikus és atomkém – német menekültként és egyetemi tanulmányait – nagyjából a felénél – félbehagyó diákként érkezett az Egyesült Királyságba, 1933-ban. Apja evangélikus lelkész volt, egyben a teológia egyetemi tanára a lipcsei egyetemen. Itt kezdte el tanulmányait Claus Fuchs.

Fuchs apja a lipcsei egyetemen a teológia tanára volt. Három gyereke apja túlhaladott politikai elveit vallotta, iskolatársaik ezért „vörös rókáknak” gúnyolták őket a középiskolában. (A „fuchs” németül rókát jelent.) 1930-ban ugyanezen az egyetemen kezdte meg Claus fizika- és matematikai tanulmányait.  Kezdettől vonzotta a politika: tagja lett a Német Szociáldemokrata Párt (NSZDP) ifjúsági tagozatának (apja ugyanennek a pártnak volt a tagja már 1912-től) és belépett az NSZDP félkatonai szervezetébe. 1932-ben a kommunista Ernst Thälmannt (1886 – 1944) népszerűsítette, ezért kizárták a szociáldemokratáktól. Claus Fuchs belépett a Német Kommunista Pártba, ahova testvérei is követték. 1932-ben apját Kielbe helyezték át, az ottani pedagógiai főiskolának lett a teológia professzora. Ősszel ő is Kielbe megy, az ottani egyetemre. Anyja közben öngyilkos lesz, sósavat ivott. Mint később felfedezik, Claus anyai nagyanyja is öngyilkos lett. Testvéreivel megzavarja a náci párt (NSDAP) gyűléseit, megverik és a folyóba dobják. 1933-ban Hitler kerül hatalomra.

Az NSDAP Kielben nagyon erős, ezért Fuchs átiratkozik Berlinbe, a Vilmos Császár Intézetbe. Február 28-án éppen vonattal indul Berlinbe, hogy részt vegyen a kommunisták gyűlésén, amikor az újságból megtudja, hogy felgyújtották a Reichstagot. A kommunisták tanácsára egyiküknél rejtőzködik öt hónapig, de mégis egy alkalommal rövidebb börtönbüntetésre ítélik. Testvérei is megjárják a börtönt. 1933 augusztusában Párizsban részt vesz egy antifasiszta konferencián, ahol Henry Barbusse (1873 – 1935) elnököl. Megismerkedik egy angol párral, Ronald és Jessie Gunnal, akik szimpatizálnak a Szovjetunióval és nagyon gazdagok. Meghívják Angliába, otthonukba. 1933 októberében Fuchsot kizárják a Vilmos Császár Intézetből. Az angol pár egy olyan család tagja, amelyik az Imperial Tobaccot örökölte és a bristoli egyetem szponzora. Összehozzák Claus Fuchsot Nevil Mott (1905 – 1996) fizikaprofesszorral, aki hajlandó őt kutatási asszisztensként alkalmazni. 1937-ben ehhez kapcsolódva PhD fokozatot szerez.

Claus Fuchs (smithsonian.com)

Kézről kézre adták…

Mottnak számos német menekült tanítványa van és kevés oktatói helye. Úgy gondolta, hogy Fuchs úgysem akarna oktatni, ezért szerez számára egy kutatói helyet az edinburghi egyetemen, Max Bornnál (1882 – 1970), aki maga is német menekült. 1939-ben Fuchs brit állampolgárságért folyamodik, de háborús időben ezt szinte lehetetlen elnyerni. Born ellátja papírokkal, amelyek arról szólnak, hogy Németországban Fuchs az NSZDP tagja volt és náciellenes. Ez 1940 júniusáig óvja csak meg a deportálástól, ami az ellenséges országokból érkezőket fenyegeti. Előbb egy kis brit szigetre, majd Kanadába kerül. Max Born közben lobbizott Fuchs visszahozataláért, amit siker koronáz. 1941 januárjában visszakerül Edinburghba, ahol a birminghami egyetem német származású tanára, Rudolf Peierls (1907 – 1995) ajánlja fel neki, hogy dolgozzon a brit atomprogramban

1942 augusztusában megkapja azt, amit akkor majdnem lehetetlen elérni: brit állampolgár lesz. Közben átmegy a biztonsági szűrésen. (Hm…) Még 1941-ben kapcsolatba kerül az egyik  szovjet titkosszolgálattal, a szovjet hadsereghez tartozó GRU-val. 1943-ban Fuchsot delegálják brit részről az USA-ba, a közös atomprogramba. Itt megint egy német, Hans Bethe (1906 – 2005) alatt dolgozik. Kapcsolatba kerül a hidrogénbomba terveivel is. 1945-ben felkérik, hogy még egy évig maradjon. Visszatér Angliába, ahonnan 1949-ig szállítja még az információkat. Amikor Kim Philby (1912 – 1988), a cambridge-i ötök egyik tagja felfedezi, hogy felfedték több szovjet kém kilétét, többeket értesít, hogy meneküljenek. Fuchsot állítólag nem tudja elérni. Valószínű, hogy nem is akarta, hagyták lebukni. Fuchs furcsán viselkedik, három hónapig tagad, majd hirtelen mindent bevall. 1950-ben 14 évre ítélik. Anglia nem hajlandó kiadni, így életben marad. Tekintettel arra, hogy a Szovjetunió a kémkedés alatt baráti országnak számított, 14 évet kap. Ebből 9-et letölt, az NDK-ban él élete végéig, vezető fizikusként és KB-tagként. Temetésére sem mennek el a szovjetek. Felesége szerint Fuchs halála után valamilyen mozgalom indult férje érdemeinek elismerésére. Megkérdezték, hol akarja átvenni férje kitüntetését. Azt válaszolta, hogy Berlinben, a szovjet nagykövetségen. Azóta semmit nem hallott a kitüntetésről.

Mint már említettem, Claus Fuchs lévén harcias természetű ember, tagja volt a szociáldemokraták paramilitarista szervezetének.

    Félkatonai szervezetek

 Itt álljunk meg egy pillanatra! Szórványos adatokból is arra lehet következtetni, hogy nem lehettek népszerűtlenek a paramilitarista szervezetek Németországban a tudósjelöltek és a tudósok között sem. Az előző folytatásban bemutatott Dr. Pose például az SA tagja volt. Nemsokára foglalkozom a szovjet atombomba megalkotásában a Posénál is nagyobb érdemeket szerzett von Ardenne-vel, akiről néhány éve Oroszországban olyan írások jelentek meg, amelyek szerint nemcsak fantasztikus tudós volt, és hogy teljesítményét külföldi létére kétszeres Sztálin-díjjal ismerték el, hanem egy nem is félkatonai, hanem egy katonai szervezet, az SS Obersturmbannführere, tábornoka, nagyjából vezérőrnagya volt.

A kommunistáknak is volt paramilitarista szervezete a Roter Frontkämpferbund (Vörös Frontharcosok Szövetsége). Parancsnoka a párt vezetője, Ernst Thälmann (1886 – 1944) lett. Őt 1944-ben, Buchenwaldban, a Reichstag felgyújtásáért kapott 11 éves börtönbüntetésének kitöltése után nem engedték szabadon, hanem agyonlőtték. Helyettese, Willy Leov (1887 – 1937) sem járt sokkal jobban. Willy Leov a Reichstag felgyújtása után egy évvel, 1934-ben az üldöztetések elől a Szovjetunióba menekült. A sors fintora: hogy ott váljon aztán üldöztetések áldozatává. Amikor megérkezett, egy német nyelven könyveket kiadó vállalat igazgatóhelyettese lett a Volgai Német Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban. 1936 februárjában viszont letartóztatták, majd 1937. október 3-án szovjetellenes, trockista, náci terrorszevezetben való részvétel (ezek valóban mind fel vannak együtt sorolva) vádjával halára ítélték. És még aznap Moszkvában agyonlőtték. Csak 1988-ban rehabilitálták. (Nem úgy, mint pl. Kun Bélát, akit Hruscsov politikai céljai érdekében sietve, az elsők között, 1955-ben rehabilitáltatott.)

Stratégiai alapon

E német kommunista félkatonai szervezetnél – noha csúcspontján 130 ezer „katonája” volt – nem bukkantam eddig tudósra vagy tudósjelöltre.

Annál több kommunista érzelmű tudósra és/vagy tudósjelöltre más országok szigorúan titkolt információinak közvetlen közelében.

Helyzetbekerülésükhöz szerintem két dolog kellett. A küldő/beszervező ország ügyessége és az elszenvedő országok ügyetlensége. Egyfelől helyzetbe kellett hozni a beszervezett embereket, aminek legjobb módja az lehetett, hogy az adatforrás pontos helyét ismerték és ráadásul közvetlenül a forrásra telepítették őket. Ehhez pedig az adott országban megszerzett befolyásos kapcsolatok kellettek. Amit elértek, az a Berija által mozgatott szovjet titkosszolgálatok stratégiai gondolkodását és szervezettségét, valamint ügyességét dicséri. Ha arról volt szó, hogy képtelenek maguktól produkálni bizonyos technikai, technológiai teljesítményeket, akkor ennek titkait elvették azoktól, akik erre képesek voltak. Ráadásul úgy, hogy sokáig észre sem vették azok, akik ellen irányult. Ugyanez volt a helyzet ott is, ahol a nagyon érzékeny politikai titkokat kellett volna megőrizni. Mondjuk Churchill és Roosevelt levelezésének titkait. Ezt a cambridge-i ötök (Kim Philby, Donald McLean, Guy Burgess, Anhony Blunt, John Cairncross) olyan könnyedén megszerezték, hogy emiatt éveken át gyanúsak lettek. De nem Angliában, hanem a Szovjetunióban. Sztálin azt gondolta, hogy minimum kettős ügynökök.

Másfelől ehhez kellettek olyan országok, amelyek nem ismerték fel a kommunista mozgalom általános fellendüléséből és a kommunista pártok sokirányú tevékenységéből származó veszélyeket. Claus Fuchsról tudhatták, hogy kommunista, hiszen ezt egyáltalán nem titkolta. Ha nem is könnyen, de háborús időkben kapott brit állampolgárságot. A moszkvai koncepciós perek idején párttársaival élőjátékokban illusztrálta a széles nyilvánosság előtt, mennyire megérdemlik a vádlottak sorsukat. Fuchs akkori angol egyetemi professzora viszont mindössze meglepő élményként élte át, amikor látta Fuchsot a perek vádlója, Visinszkij ügyész szerepében. Fuchs átéléssel adta elő szerepét: tajtékozva támadt rá az illusztrált per „vádlottaira”. Zengte a diktatúra „igazságát”! Mégis a brit atomprogramba kerülhetett. Ráadásul átvilágítás, biztonsági ellenőrzés után!

Ted Hall nagyon fiatalon került az atomprogramba (Fotó: SpyMuseum.com)

Ez azt a gyanút is felveti, hogy voltak olyan embereik a szovjeteknek Nagy-Britanniában és másutt is, akiken keresztül el tudták intézni a megfelelő személyi kinevezéseket. És akik figyelmeztetni tudták az esetleg mégis gyanúba kerülteket. Vagy – ha erről volt szó – el tudták intézni az eljárás leállítását is. Van egy komoly példa arra, hogy az Egyesült Államokban is történhetett ilyen. Ez a másik szovjet atomkém, Theodore Hall (1925 – 1999) esetében tételezhető fel. Lebukott, ugyanúgy, ahogy Fuchs is (a szovjet hírszerzés kódolt és az amerikaiak által is rögzített rádióadásainak utólagos megfejtése révén), de az FBI nem firtatta a szerepét. Futni hagyták, arra hivatkozva, hogy a lehallgatott anyagokat titkosították és így nem vihető bíróságra. Na és Fuchsnál?  Így Hall még ez után is zavartalanul folytathatta kémtevékenységét. 1995-ben a VENONA anyag titkosságát feloldották. 1997-ben Hall majdnem beismerte kémkedését. Halála után felesége igyekezett megmagyarázni férje motívumait, vagy inkább beteges félelmeit. Eszerint attól félt, hogy az USA a háború után reakciós ország lesz és ezért aggályos lenne fenntartani nukleáris monopóliumát. Különösen félt attól, hogy gazdasági pangás lesz és hogy szélsőjobboldali antiszemiták kerülnek hatalomra. Arról ő sem tudott, hogy a Szovjetunióban milyen hagyományai vannak az antiszemitizmusnak… Mindez külön-külön is, együtt pedig még inkább határozottan arra utal, hogy milyen erős és széles körű  fellazítást végezhettek a fejekben a szovjetek.

Felültek a mozgalmi hullámra

A szovjet sikerekhez nagyban hozzájárult, hogy fel tudtak ülni a kommunista mozgalom háború alatti és utáni fellendülésének és a szovjetbarát érzelmek túláradásának hullámára. Ez a kommunista pártok megerősödésében is kifejeződésre jutott. E pártok szorosan együttműködtek a szovjet titkosszolgálatokkal, azok káderutánpótlásának bázisait alkották. (Annál is inkább, mert a tagok nagy része az értelmiség soraiból került ki, olyanokból, akik fontos beosztásokban ültek.) Csakúgy, mint azok, akik a spanyol polgárháború köztársaságpárti harcosai voltak. A kommunista pártoknak – a Mitrohin-iratok szerint, amiről nemsokára szó lesz – kötelezően a titkosszolgálatokba kellett delegálniuk bizonyos számú tagot, évről évre. Bár Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban sem kellett senkinek titkolnia akkor kommunista érzelmeit, de párttagságát sem, konspirációs okából létezett a titkos párttagság intézménye is. Ha valakit meg akartak a szovjetek környékezni, sokszor a kommunista párt embere kereste fel őket és tapogatózott.

Fuchs csatlakozását a szovjet titkosszolgálathoz kétféleképpen írják le: ő jelentkezett, nála jelentkeztek. Abban azonban egybehangzóak a leírások, hogy belépése Jürgen Kuczynskin (1904 – 1997) keresztül történt. Kuczynski német kommunista közgazdász volt és nagy sztálinista. Mielőtt emigrált volna szoros kapcsolatokat épített ki a szovjet szakmai szervezetekkel és a szovjet nagykövetséggel. Ebben az időszakban kutatóként az USA-ba is eljutott, ott is publikált. 1936-ban emigrált Nagy-Britanniába, ahol a szovjet befolyás alatt működő Brit Kommunista Párt munkaügyi lapjába dolgozott be. Németországi akadémiai pályafutása alapján könnyen bejárást kapott elit körökbe, Winston Churchill, a későbbi miniszterelnök is jó ismerősei közé tartozott. Kuczynski értelemszerűen lett az Angliában élő német kommunisták vezetője, akik a náciktól Nagy-Britanniában találtak menedékre. Kapcsolatot tartott a Párizsba költözött NKP-vezetéssel. szeptember 1-jén kitört a második világháború és Kuczynskit az elsők között internálták, mint ellenséges hatalmak állampolgárát. És itt jön az első csavar (vagy inkább érthetetlen fordulat) a történetben: az amerikaiak „magas szinten” közbeléptek az angol kormánynál Kuczynski visszaengedése érdekében. Egyúttal az USA titkosszolgálata(!) felfogadta statisztikusként. Ekkorra már mind ő, mind pedig idősebb nővére a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt.

Jürgen Kuczynski (Wikipédia)

Claus Fuchs is kommunista menekült volt, őt is ellenségként azonosították és internálták. Előbb egy brit szigetre, aztán Kanadába. Később megismerkedtek és Kuczynski javasolta Fuchsnak: legyen szovjet ügynök. A kapcsolatot vele – amíg Fuchs Angliában kutatott –  Kuczynski nővére – Sonja (kódnéven) – tartotta a GRU (katonai titkosszolgálat) részéről.

Ursula Kuczynski, alias Sonja (1907 – 2000, Fotó: Wikipédia)

A Mitrohin-iratok szerint viszont Claus Fuchs maga jelentkezett Kuczynskinál azzal, hogy át akarja adni a brit atomprogramban keletkezett információkat. Akárhogy is volt, nyilvánvaló, hogy Fuchs anyaga segített Berijának abban, hogy előálljon azzal: a SZU-nak el kell indítania az atombomba kifejlesztését célzó kutatásokat. Talán emlékezik az olvasó, hogy akkoriban a szovjet tudósok általában úgy gondolták: ezt a fegyvert nem lehet létrehozni.

1944 közepén Kuczynskit felkereste Joe Gould, az USA stratégiai szolgálatok ezredese és kérte, hogy „adjon” német menekülteket egy németországi ejtőernyős akcióhoz. Kuczynski erről tájékoztatta a szovjeteket és a nővérét is. 1944 szeptemberében Kuczynskit meghívták, legyen az USA hadseregének alezredeseként a Stratégiai Bombázási Jelentés kiadója. Ebben a német fegyveriparra és teljesítőképességére vonatkozó információk szerepeltek. Természetesen ezeket az elemzéseket is megosztotta a szovjetekkel. Németország elfoglalása után Kuczynski Nyugat-Berlinben rendezte be irodáját. 1947-ben lemondott brit állampolgárságáról és Kelet-Németországba költözött. Ott lett a rendszer kedvenc közgazdásza és elemzője.

A súlypontok

Fel kell figyelni arra, hogy gondosan választották ki és készítették elő a titkosszolgálat számára elsődleges terepet. Ez pedig egyre határozottabban Nagy-Britannia és az USA lett, amire a második világháború alatt és közvetlenül utána a titkosszolgálati offenzívát felépítették. Voltak évek, amikor Franciaország időlegesen Angliánál fontosabb európai színhely volt. 1940 előtt és 1945 – 1947 között. Amíg Franciaországot el nem foglalták a németek, ez valóban így volt, de a háború után is, amikor a francia kommunisták győztek és úgy megerősödtek, hogy francia miniszterek is ültek a kormányban.

Hogy miért döntöttek Nagy-Britannia mellett a szovjetek, azt tőlük, ma már az oroszoktól kellene megtudni, ami nehéz lesz, mivel ezt nyilván nagyon akarják titkolni. Az persze elég világos, hogy Nagy-Britannia ­ az USA első számú szövetségeseként és partnereként ­– alkalmas volt (és feltehetőleg ma is alkalmas lehet) arra, hogy sokkal könnyebben, mint Amerikában lehetne, jussanak bizonyos amerikai titkoknak is a nyomára. És hogy ez lehetőleg minél hosszabb ideig ne derüljön ki.

Vaszilij Mitrohin, a KGB főlevéltárosa 1992-es dezertálása idején (Fotó: Szombat.hu)

Ugyanakkor nem véletlen, hogy egy brit állampolgár lett a legfőbb forrásuk a Manhattan program részvevői között. És az sem, hogy ő éveken át vihette ki az atomtitkokat. El tudták nála is érni, hogy könnyen átcsússzon Angliában a biztonsági ellenőrzésen, és hogy talán soha le ne bukjon. Elég elolvasni a Fuchséval összefonódó emberek részletes életrajzait, hogy kapkodjuk a fejünket: ilyen nincs! Ilyen nem lehet! Véletlenül, a sors szeszélyéből nem sikerülhetett volna küldetése: az alaposan meg volt tervezve és szervezve.

A brit terep kiválasztásának okait azért is igyekeznek ma is titkolni, mert ezzel a behatolás valós kiterjedtségéről is fogalmat alkothatna a brit és a nemzetközi közvélemény, ami megdöbbenést keltene. A világ tehát még mindig nem lehet tisztában ennek a behatolásnak a kiterjedtségével.  Oroszország nyilván el akarja kerülni az oroszellenes hisztériát, amihez enélkül is meglehetősen közel áll. És ezzel veszélyeztetnék a jelenleg is folyó műveleteket. Az viszont kétségtelen, hogy a rendelkezésre álló és folyamatosan bővülő esetekből is megállapítható, hogy nagyrészt ide összpontosultak a szovjet hírszerzés erőfeszítései.

Ma is érzékeny téma

A hivatalos értékelés, hol is tartott Németország a katonailag hasznosítható tudományos eredményekben és ezek megvalósításában, régóta komoly kétségeket támaszt. És bár a hivatalos állítások kényszerűen változnak, a kétségek nem tűntek el. Kételyek fogalmazódnak meg azzal kapcsolatosan is, mihez segítették hozzá a műveletek a szövetségeseket. Szergo Berija a legilletékesebbtől, apjától tudta, mi a valóság. Hogy mit írt erről, azt az előző részben összefoglaltam. Viszont úgy tűnik, hogy ennél is – főleg a szovjet atombomba kifejlesztésével kapcsolatban – tovább kell menni a németek sokirányú szerepének feltárásában. Az elmúlt évtizedekben kiszivárgott, részben azóta hivatalosan elismert információk és komoly emberek kutatómunkája alapján látszik, hogy a valóság még Szergo Berija értékelését is több vonatkozásban felülmúlja. Mivel azonban a vonatkozó titkosszolgálati információk még mindig el vannak zárva a nyilvánosságtól, de még a kutatóktól is, a legmerészebb feltételezések valóságtartalmának eldöntésével még – ki tudja meddig – biztosan várni kell.

A magyar változat egyharmaddal vékonyabb… (szabadibela.hu)

Mitrohin iratai

Most tegyünk egy kis kitérőt. Blogomban (szabadibela.hu) több helyen is írok Vaszilij Mitrohinról (1922 – 2004), a KGB külső hírszerzés volt főirattárosáról. Főleg annak kapcsán foglalkoztam vele, hogy nálunk nem igazán csökkennek a történelmi fehér foltok. A Nem csökkennek a történelmi fehér foltok (2. folytatás) c. cikkben ezt írtam:

(a történelemtudomány)„azt sem használja fel, ami más forrásokból rendelkezésre áll. Tizenvalahány éve jelent meg egy kiváló könyv. Vaszilij Mitrohin nyugalmazott KGB alezredes írta egy angol történész, Cristopher Andrew (1941 –) közreműködésével: „A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és nyugaton”. Magyarországon a Talentum kiadónál jelent meg, 2000-ben.

Mint ismeretes, Mitrohin alezredes a KGB külföldi hírszerző főnökségének volt a főirattárosa. Olyan iratok, dokumentumok mentek át a kezén, amelyeket szerinte a világnak meg kellett ismernie. Mivel ezekről értelemszerűen nem volt lehetősége gépi másolatot készíteni, kézzel másolta le. Előbb a cipőjében vitte ki a kézzel írott másolatokat, aztán a táskájában. A papírok a dácsájára kerültek, ahol alumínium tejeskannákba rejtette és a háza alá elásta. Évekig várt az alkalomra, majd már nyugdíjasként Tallinban kapcsolatba lépett az angol nagykövetséggel és a brit titkosszolgálattal. Bemutatta mintapéldányait, azt kérte, hogy több köbméternyi iratanyagát vigyék ki, őt és családját juttassák ki és kapjon menedékjogot. Mitrohinról a britek éveken át nem szóltak, amíg nem ellenőrizték a papírokat és nem hoztak megfelelő intézkedéseket.

Az iratokról bebizonyosodott, hogy hatalmas értéket képviselnek, számtalan rejtőzködő ügynököt buktattak le, kérdéseket tisztáztak, képet adtak a KGB működéséről és elemzőképességéről. A nyilvánosságra hozható iratokat publikálták évekkel később. Olyan érdekességekkel, mint a Rosenberg házaspárra vonatkozó információk, amelyek cáfolják a kivégzett házaspár ártatlanságáról harsogott propagandát A dokumentumokból viszont egyértelműen kiderült, hogy részt vettek az atomtitok ellopásában. A kötetnek számtalan közvetett és közvetlen magyar vonatkozású eleme is van.”

Kár, hogy a magyar kiadást több módon is megkurtították. Kihagyták a név- és tárgymutatóban szereplő szócikkek nagy részét, törölték intelligens szerkesztésüket, a szövegből is oldalak tűntek el. A legalább 30 százalékkal vékonyabb magyar változat kevésbé (kevéssé?) használható lett. Ez feltehetőleg Kun Miklóssal (1946 –) függhet össze, aki „a művet szakmailag sajtó alá rendezte, kiegészítő jegyzetekkel és utószóval látta el.” Vagyis átszerkesztette. Kár érte. (Részletek: Cenzúra és cenzorok a történelemtudományban?)

Gorbacsov és felesége 1989-ben, a Nagy Színházban (livejournal.com)

     Berija tervei

„A könyv segítségével közelebb kerülünk pl. a keletnémetek 1989-es kiengedéséhez és ennek áttételes előzményeihez. Meggyőző bizonyítékokat találunk arra, hogy a kiengedésnek a kulcskérdése nem a magyar kormány hozzáállása volt, hanem az aktuális és tulajdonképpen mindmáig megmagyarázatlan motivációjú szovjet álláspont.

Az utolsó bekezdés inkább a ráadás szerepét tölti be. Azért idéztem, mert ennek is köze van Berijához. Mégpedig a megmagyarázhatatlan szovjet állásponthoz. Az ő reformelképzelései képezték ugyanis Gorbacsov álláspontjának alapját. A végrehajtás következményeiből adódóan e reformelképzelések hibás értelmezése és aktualizálása. Mielőtt tehát visszatérnék a különleges csoportokhoz, élve az alkalommal, célszerűnek látszik, hogy ezt még most fejtsem ki.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.