Berija (18. rész). Oppenheimer illegálisan Berijánál járt

Oppenheimer két hetet töltött el Moszkvában, ahol Berija villájában szállt meg

A második világháború fordulatai közel hozták a Szovjetunió szuperhatalommá válását  és hatalma kiterjesztését csaknem egész Európára. (Nyugaton egészen a La Manche csatornáig.) Az amerikai atommonopólium viszont  a célok megvalósítását megakasztotta.  A SZU óriási erőfeszítéseket tett a munkálatok felgyorsítására, hogy ez az akadály minél előbb eltűnjön, ugyanakkor az atomba megszerzett és ellenőrzött leírásai a kivitelezéshez nem voltak elégségesek.  Hiányoztak fontos információk, nem állt rendelkezésre a kivitelezéshez szükséges speciális technika, különleges technológia és – megfelelő mennyiségben – a hasadóanyagok. E hiány felszámolására sem volt a SZU önállóan képes. A SZU-nak nemcsak az atombomba koncepciójának és tervének megszerzésében, hanem ezek megvalósításában is sokan segítettek. Hasonlóképpen a rakétatechnikában is. (A szereplőkről már volt és most is lesz  szó.) Ami az atombombát illeti, a munkálatok utolsó szakaszában főleg német tudósok és mérnökök “segítettek”, addig pedig mindenféle náció beszervezett tagjai.  Nyilván meglepő, de még Julius Robert Oppenheimer (1904 – 1964) tudós, elméleti fizikus  is, a Manhattan program majdani szakmai vezetője is bensőséges kapcsolatban állt az atombomba létrehozásában illetékes szovjet vezetéssel és magával Berijával is. Ma már tudható a gondosan titkolt esemény: két héten át lakott Oppenheimer  Moszkvában, mégpedig Berija villájában.

Julius Robert Oppenheimer

Oppenheimer emigráns német zsidó családból származott. Apja 1888-ban pénz nélkül érkezett Amerikába, ahol tíz év alatt gazdag textilkereskedő lett. A fiú Oppenheimer, a későbbi elméleti fizikus a Harvardon végzett, majd Oppenheimer Európában is tanult.

1943-tól 1945-ig volt Oppenhiemer Los Alamosban a Manhattan terv szakmai igazgatója. 1945 júliusában Oppenheimer vezetésével robbantották fel az első atombombát Új-Mexikóban. Oppenheimer ezután is kulcsfontosságú posztot töltött be hat éven át a nukleáris kutatásokban: 1946-tól 1952-ig az USA Atomenergia Bizottságának elnöke volt. Ekkor felmerült a gyanú vele kapcsolatban. 1954-ben megfosztották az atomkutatások titkos irataiba való betekintés lehetőségétől, mert Oppenheimer személyét társadalmi kapcsolatai, közéleti szerepvállalásai és főleg a hidrogénbomba kifejlesztésének akadályozása miatt megbízhatatlannak nyilvánították. Ennél komolyabb gyanút azonban nem tápláltak. Nem derítették fel, nem is sejtették, hogy még a kezdet kezdetén Oppenheimer két hétig tartózkodott illegálisan a Szovjetunióban, ahol Berija villájában szállt meg. (Erről később bővebben írok.)  Sőt 1963-ban Oppenheimert rehabilitálták. És Oppenheimer megkapta az amerikai Atomenergia Bizottság legnagyobb kitüntetését, az Enrico Fermi díjat.

Kim Jong Un, Észak-Korea vezetője Atombombája és rakétái vannak. (Fotó: Time Magazine.)

Hatalmas kihívás az atomba megalkotása

Az, ami most következik, nemcsak a múlttal, hanem tulajdonképpen a jelennel is kapcsolatban van. Kiderül ugyanis, mekkora kihívás az atombomba megalkotása. Olyan hatalmas kihívás, hogy még egy akkora tudományos, katonai, hírszerzési és gazdasági potenciált képviselő birodalomnak, mint a Szovjetunió sem sikerülhetett volna önállóan megbirkózni ezzel. Ahogy Kínának és Indiának sem sikerült. Kézenfekvő, hogy Észak-Korea számára önállóan ez szintén megoldhatatlan feladat lett volna. Következésképpen az 1968-ban aláírt atomsorompó egyezmény ellenére nukleáris hatalmaknak kellett hozzásegíteniük, miközben az egyezményt Kína, a Szovjetunió (és így az örökébe lépett Oroszország) is aláírta és ratifikálta. Ebben a csatlakozott országok kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem engedik meg az atomfegyverek elterjedését. (Hasonló kérdés merül fel a nagy távolságú ballisztikus rakéták esetében is, hiszen itt is óriási a  kihívás, ha nem is ekkora. Ettől persze a józan ész és a felelős gondolkodás működhetne.)

Berija 15 évig (1938 – 1953 között) lakott ebben a villában. Két héten át innen indult megbeszéléseire Oppenheimer

Amiben a szovjetek különösen sikeresek voltak

Most több olyan „titkos tevékenységről” is szó lesz, amelyek – ha első látásra esetleg nem is így látszik – szorosan kötődnek a cikksorozat témájához, Berija életének és tevékenységének valóságos bemutatásához. Egy olyan titkos játszma következik, amiben a szovjetek különösen sikeresek voltak. Egyebek mellett abban is, hogy reménytelen helyzetből óriási és sokirányú erőfeszítésekkel és időnként rendkívüli praktikussággal viszonylag hamar atombombához jutottak. És nyilván abban is, hogy ugrásszerűen fejlesztették hagyományos fegyverzetüket. Ebben ismét kiemelkedő érdemei vannak az 1953-ban agyonlőtt és a nép ellenségének nyilvánított Lavrentyij Berijának, akinek ehhez nemcsak a receptet kellett sikeres titkosszolgálati akciókon keresztül megszereznie, hanem a recept felhasználásához szükséges hiányzó tudást és hiányzó anyagokat, berendezéseket, eszközöket is. Ráadásul úgy, hogy a legyőzött ellenség kutatóit és mérnökeit igyekezett megnyerni, és tudásukat, ismereteiket egyenrangú félként, kényelmes munka- és életkörülményeket biztosítva igénybe venni. Nem vitatom természetesen, hogy ennek elsődleges oka az volt, hogy ettől várt jó teljesítményeket. Még azt is kigondolta, hogyan kerülhetnek majdan vissza – ráadásul tekintélyes tudósokként és vagyonos emberekként – a kivételes érdemeket bizonyító szakemberek a reményei szerint nem megosztott Németországba.

Manfred von Ardenne kétszeres Sztálin-díjas atomfizikus (Bild)

Az újraegyesítéstől Berija halálával a németek ugyan messzire kerültek, de hazamenetelüket ez nem hiúsította meg. A német szakemberek az NDK-ba mehettek, bár arra is volt legalább egy példa, hogy az NSZK-ba települhettek vissza. Helmut Göttrup (1916 – 1981) rakétatudósról van szó, aki a SZU-ban a ballisztikus és a szárnyas rakéták kifejlesztésével foglalkozó csoportot vezette. Göttrup hazatérte után többé hallani sem akart a rakétákról, területet váltott. Informatikus lett és ott is eredményes: ő találta fel a chipkártyát. Az ismert tudósok remek állásokba kerültek és/vagy nagy lehetőségeket kaptak az NDK-ban. Az ottani elit tagjai lettek. Ez mindenképpen arra utal, hogy kivételes szolgálatokat tehettek a Szovjetuniónak.

Szergo Berija e tudósok és mérnökök hozzájárulásáról a szovjet fegyverkezés áttöréseihez összefoglaló képet adott, amiről az előző részben írtam. Most ennek egyes részleteiről is olvashatnak. Ő sem tagadta ugyanakkor, hogy voltak olyanok, akik a Szovjetunióban kényszerből tartózkodtak.

Kényszer is volt

A hadifoglyokból lett munkatársak biztosan ilyenek voltak, bár helyzetük mindenképpen javulhatott azzal, hogy kikerültek a fogolytáborokból. Az önkéntesség és a megkülönböztetett bánásmód szakterületek szerint is változhatott. Az atomtudósokra inkább jellemző lehetett, mint a rakétaszakemberekre. A rakétatelepeket ugyanis a szovjet megszállási zónában állították helyre és egyre több szakembert alkalmaztak. Feladatuk a V-2 gyártása és továbbfejlesztése. (Ez lett a szovjet R-1 rakéta.) 1945 végén viszont megszűnt Berija belügyi népbiztossága. A belügy területét kétfelé osztották. A népbiztosságokból minisztériumok lettek: létrejött az Állambiztonsági Minisztérium és az ezt már nem tartalmazó, csökkentett hatáskörű Belügyminisztérium.

A rakétatelepekhez tartozott Penemünde is, ami már szovjet megszállás alá került. Eredetileg az amerikaiak foglalták el és csak hónapokkal később adták át a szovjeteknek ezt is, mint a Jaltai egyezmény szerint nekik jutó megszállási területet. Ez idő alatt az amerikai hadsereg elszállított mindent, amire szüksége volt a földalatti gyárból. Többek között 100 db V-2 rakétát, ami az első ballisztikus rakéta volt. Ez a rakéta lett mindkét fél rakétaiparának bázismodellje.

A szovjetek 1946 elején döntöttek a rakétaüzemek kiszállításáról a Szovjetunióba. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a németekre féltékeny szovjetek panaszkodtak, túl sok mindenbe belelátnak a németek és felvetették, hogy a nyugati titkosszolgálatok Németországban könnyen hozzájuthatnak szovjet titkokhoz. A másik ok amiatti aggodalmuk volt, hogy megsértették a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntését a német hadiüzemek felszámolásáról, hiszen a telepeket helyreállították és tovább üzemeltették. 1946 áprilisában a Szovjetunió Minisztertanácsa rendeletet adott ki, amiben utasította a Légügyi Minisztériumot, 1400 német mérnököt vigyenek ki a SZU-ba, családjaikkal együtt. Augusztus 24-én Ivan Szerov (1905 – 1990) vezérezredes, a belügyminiszter, Szergej Kruglov (1907 – 1977) első helyettese, a megszálló szovjet hatóság helyettes vezetője levélben érdeklődött Georgij Malenkovnál (1902 – 1988) a deportálás részleteiről. A levél Dmitrij Usztyinov (1908 – 1984) fegyverkezési miniszterhez került, aki kijárta, hogy hozzá tegyék át azt a kutatóintézetet, ahova a német rakétaszakembereket szánták. Az elszökések minimalizálása érdekében a szovjet hatóságok mindössze öt napban határozták meg az akció idejét. A műveletet személyesen Ivan Szerov bonyolította le mindössze egy nap alatt, október 22-én, az addigra összeállított listák alapján.

A dolgozóknak felajánlották, hogy kössenek munkaszerződést, de ha nem kötöttek, akkor is utaztak. Bár ez nyilván nem vigasztalta a kárvallottakat, ez még mindig sokkal jobb volt, mint amikor egynapos „malenkij robotra” vittek embereket, akik nemsokára hadifoglyok lettek és jó esetben nyomorúságos évek után térhettek haza. Ez volt az „Osoaviakhim” akció, ami az eredetileg szándékoltnál több, kb. 2000 német műszaki embert és tudóst, valamint családjaikat is érintett. Egyetlen éjszaka gyűjtötték össze őket és indították útnak ingóságaikkal együtt. Az amerikaiak egy – másfél évvel előbb, még 1945-ben szedtek össze 1600 német műszakit és tudóst a „Paperclip” akció keretében. Náluk kimondták, a szovjeteknél nem, hogy nem lehet náci közöttük, de ezt a korlátot megkerülték a végrehajtók.

A kivételes bánásmód

A Berija által alkalmazott bánásmód – a tudósok és mérnökök feltételezhetően jelentős hányadánál – egészen más volt, mint amit a Szovjetunióba került németek általában tapasztalhattak. Berija biztosan most sem dönthetett maga: meg kellett győznie Sztálint arról, hogy a kutatókkal ne rabszolgaként bánjanak. Az eredményeket viszont előre meg kellett ígérnie és utólag igazolnia kellett, hogy ennek volt értelme. Ezért tehát vállalnia kellett a felelősséget. Ilyen meggyőzéseknek Sztálin már korábban is hajlandó volt engedni, ha ennek lehetséges gyakorlati hasznát nagyon akarta. Emlékezzünk pl. Borisz Vannyikov (1897 – 1962) vezérezredesre és fegyverkezési népbiztosra, akit halálra ítéltek, de Berija megmentett a kivégzéstől, majd ezt utólag egy alkalmas pillanatban elfogadtatta Sztálinnal. Vannyikovot Sztálin látni akarta, Berija a Ljubjankából vitte a Kremlbe, és ha Vannyikov nem is kapta vissza miniszteri állását, azt már Usztyinov foglalta el, de legalább az ő helyettese lett. Majd később lőszerügyi miniszter, ahol káprázatos sikereket ért el. Berija Vannyikovot egyre fontosabb pozíciókba juttatta. Végül Vannyikov lett – Berija alatt és maradt utána is – a szovjet atomprogram egyik vezetője.

A kivételes bánásmódra korábban is volt példa. Ahogy korábban láthattuk, a sztálingrádi tábornokok és főleg Friedrich Paulus (1890 – 1957) esete is ilyen, Ezt az is mutatja, hogy a 106 ezer német hadifogolyból mindössze 6 ezren kerültek haza, tehát 100 ezren kint pusztultak el. A tábornokok közül viszont egy kivételével mindenki túlélte a fogságát.

Julij Hariton az első szovjet bomba modelljénél (Wikipédia)

Tömeges – és az általános viszonyokból kilógó – módszerváltásra korábban nem került sor. Más volt a helyzet a lengyel hadifoglyokkal, akiket Katynban agyonlőttek. Őket Berija nem tudta megóvni a kivégzéstől, Sztálin számára a lengyel elit későbbi felhasználásának lehetősége nem jelentett különösebb előnyt és főleg rövid távon nem számított. Sztálint viszont Berija vonakodása arra késztette, hogy igyekezzen megszabadulni tőle. Más kérdés, hogy Berija folyamatosan olyan eredményeket ért el, hogy ezzel mindig időt nyert a maga számára. Ez azért sem volt könnyű, mert Sztálin egyfelől sikert akart, másfelől féltékenykedett is. Eszébe jutott az is, hogy kiveszi Berija kezéből az atomprogram irányítását és ehhez Igor Kurcsatovot (1903 – 1960) akarta javaslattevőként felhasználni.

Ő azonban kiállt főnöke, Berija mellett. Nem véletlenül, hiszen Berija mozgatta az atomprogramot, biztosította a feltételeket és személye szavatolhatta a sikereket. Bár Berija ellen nemcsak gyilkosságot, hanem karaktergyilkosságot is elkövettek, kígyót, békát kiabáltak rá, de az atomprogram vezetői – ha a nyomás miatt néha kényszeredetten is, de – kiálltak mellette. Nem engedték meg, hogy azt a falfestményt, aminek fotóját az előző számban láthatott az olvasó, a szovjet atomprogram egyik épületének faláról eltüntessék. Ma is ott van. És erről az elismerésről tanúskodik az atomfegyverek főkonstruktőrének, Julij Haritonnak (1904 –1996) a jellemzése is, aminek egyik félmondatát bizonyára önmaga védelmére kellett elmondania. Egyébként szerintem felesleges lett volna ezt beleszőnie:

„Berija megértette a kutatások szükséges méretét és dinamikáját. Ez az ember, akire a jelenkori orosz történelemben a gonosz megszemélyesítőjéként tekintenek (Milyen alapon? – Sz. B.), nagy energiájú és munkaképességű vezető volt. A tudósok, akik találkoztak vele, mind felismerték kivételes intelligenciáját, akaraterejét és céltudatosságát. Elsőosztályú vezetőnek találták, aki végig tud vinni egy ilyen nagy feladatot.” (Julij Hariton: A fizikusok első háborúja. Az atombomba titkos története, 1939 – 1949).

Ezt az elismerést és – fia szerint hősies kiállást – fejezi ki, hogy bár Nyikita Hruscsov (1894 – 1971) behívatta a felső vezetés elé az atomprogram vezetőit és követelte, leplezzék le Beriját, tegyenek rá terhelő nyilatkozatokat, segítsenek így a pártnak, erre nem voltak hajlandók. Fia Kurcsatovnak és Vannyikovnak köszönheti, hogy ő és anyja életben maradhattak és azt is, hogy visszanyerték szabadságukat.

A speciális rekvirálók

A szövetséges nagyhatalmak a helyszínen (Németország, illetve a Németország által korábban megszállt országok elfoglalt területein) is igyekeztek felderíteni a németek katonai titkait, megszerezni, vagy megsemmisíteni technológiáikat, eszközeiket, tudományos eredményeiket, gyakran összeszedni tudósaikat, mérnökeiket. Mindent vittek, azt is, amit a polgári életben gondoltak később felhasználni, de azt is, aminek a hasznosításáról akkor fogalmuk sem volt. Erre a feladatra külön szervezeteket hoztak létre, amelyek rendszerint a hírszerző, tudományos, egyéb rekviráló stb. szervezetekkel/intézményekkel és persze a hadseregekkel együttműködve tevékenykedtek. Ez különben nem jelentett akadályt abban, hogy a hadseregek külön felhatalmazás és egyeztetés nélkül ne foglalkozzanak mindezzel. Hogy valójában mi történt és ténylegesen mire jutottak, ez az információk visszatartása, illetve a kiszivárgott, kikutatott információk elhallgatása miatt ma sem teljesen ismeretes: mérlegében, részleteiben és/vagy a valóságnak megfelelően a közvélemény előtt. A feltárást a végrehajtó országok akadályozzák, a részleteket titkolják, a hivatalos iratokat elzárják. Bizonyára azért, mert félnek attól, hogy ezzel hozzájárulnának olyan mítoszok lerombolásához, amelyeket ők maguk teremtettek, illetve ezzel is lelepleznék, hogyan léptek fel a megszállt területeken.

Nem akarhatnak szembesülni azzal, hogy a valóságnak megfelelően számoltak-e be a német fegyverkezés elért színvonaláról és így arról, mihez is jutottak hozzá. A megszállt országok kipakolásával, kifosztásával, iparaik és kutatóintézeteik leszerelésével, el nem szállított technikájuk és kapacitásuk megsemmisítével és a jelek szerint meglehetősen durva módszerekkel, amelyeket ennek során alkalmaztak, érthetően ugyancsak nem szeretnének újra szembesülni. Nem véletlenül, hiszen – ahogy egy helyütt fogalmaznak a nyugaton végrehajtott akciókkal kapcsolatban – „kemény kézzel” (vagyis igen durván) léptek fel. Olyan atrocitásokra (pl. emberrablásokra) került sor, a nyugati zónában is, aminek részleteit ennyi évvel a háború után is inkább titkolnák.

Változások

A téma tehát még most is érzékeny, annak ellenére, hogy kényszerű beismerésekre már sor került, s így jelentősen átalakult a történet néhány eleme. Főleg a szovjet/orosz interpretációt tekintve. Ugyanakkor a módosításoknak még biztosan nem jutottunk a végére, fontos kérdések és következtetések újrafogalmazására van szükség.

Emlékezzünk vissza arra, hogy a szovjetek hosszú időn át és a bizonyítékok ellenére makacsul azt állították, hogy az atombombát teljesen maguk hozták létre. Az atombomba a szovjet gazdaság és tudomány hatalmas erejét bizonyítja, az atomtitok ellopása imperialista rágalom. Ehhez még annál is inkább ragaszkodtak, mint Lev Trockij (1879 – 1940) meggyilkolásában való szerepük tagadásához. Ma pedig már arról beszélnek, hogy a németeknek nélkülözhetetlen szerepük volt ebben is. Nemcsak a kémkedésben, hanem az atombomba receptjének megvalósításában is. Ez ugyan nem a hivatalos álláspont, de egyre több adat és következtetés szól erről.

Ramón Mercadert (1913 – 1978), Trockij jégcsákányos gyilkost 20 éves büntetése kitöltése után, 1960 májusában kiengedték egy mexikói börtönből. Mercader nem fedte fel a bíróság előtt a gyilkosság valós motívumát, sem a szovjet titkosszolgálathoz való tartozását, személyes okkal magyarázta tettét. Első útja Kubába vezetett, ahonnan néhány hét múlva Moszkvába utazott. Itt megkapta a legmagasabb szovjet kitüntetést, a Szovjetunió Hőse aranycsillagát és kíséretében a Lenin-rendet. Leonyid Brezsnyev, akit éppen 1960 májusában „választottak” a SZU Elnöki Tanácsa elnökévé május 31-én írta alá a rendeletet és június elején adta át a kitüntetéseket és az ajándékot, egy aranyórát Mercadernek.

A kitüntetését ezzel indokolták: „speciális feladat végrehajtásáért, amiben hősiességet és férfias bátorságot tanúsított.”  Mercader az SZKP KB Marxizmus-Leninizmus Intézetének munkatársa lett, egyidejűleg dolgozott a pártarchívumban. Dácsát kapott, majd négyszobás lakást is. 1974-ben Mercader Kubába költözött, ahova személyesen Fidel Castro (1926 – 2016) hívta meg belügyi tanácsadónak. 1978-ban halt meg tüdőrákban. Hamvait Moszkvába vitték és díszes síremléket építettek számára.

Kettős mérce

A Trockij elleni merénylet egyik tervezőjét, Pavel Szudoplatovot (1907 – 1996), és helyszíni szervezőjét, Naum Eintingont (1899 – 1981) viszont többek között ezért a merényletért, tehát ugyanezért ültették le: ugyanannak a Hruscsovnak az utasítására, aki Mercader kitüntetése mögött is állt. Mindkettőjüket annak ürügyével tartóztatták le 1953 augusztusában, hogy „Berija bandájának” tagjai. 12 –12 év börtönbüntetést kaptak, amit teljesen ki kellett tölteniük. A valódi ok nyilván az volt, hogy Mercaderrel ellentétben ők különösen sokat tudtak Hruscsovról.

Az augusztusi letartóztatást – ahogy a Leleplező 2015. IV. számában megírtam – megelőzte Szudoplatov berendelése a Kremlbe, a felső vezetés elé, még 1953 júniusának legvégén. Hogy ott kóstolgassák, és hogy együttműködésre késztessék. (Emlékeztetőül: Beriját minden bizonnyal június 26-án lőtték agyon otthonában.) Szudoplatov ugyan nem volt Berija embere, de nem akarta olyan áron elkerülni a továbbiakat, hogy valótlanságokat mond Berijára. Ráadásul egy kérdésre rosszul válaszolt, ahogy a méreglaboratórium vezetője, Majranovszkij is (máskor) rosszul érvelt, amikor Romzsa Tódor (1911 – 1947), a 2001-ben boldoggá avatott kárpátaljai görög katolikus püspök halála (meggyilkolása) ügyében kifejtett „együttműködésükre” emlékeztette. (Ld. ugyanitt, ugyanebben a számban.) Majranovszkij életével fizetett ezért, Szudoplatov „csak” egészsége elvesztésével és 12 év szabadságvesztéssel. Mindkét esetben Hruscsov azt fogta fel, hogy ők számára fenyegetést jelenthetnek, ahogy – Szudoplatov válasza alapján nyilván – Eitingon is.

De hogy is hangzott Szudoplatov rossz válasza? Idézem: „Amikor a titkos műveletek vezetőjét, Szudoplatov tábornokot bevitték a Kremlbe – írja könyvében maga a tábornok –, hogy a szűk vezetés előtt Berija ellen bizonyítékot adjon, Hruscsov nyomást gyakorolt rá. Megkérdezte, ki találta ki és ki engedélyezte a politikai gyilkosságokat, például Trockij ellen. – Hát többek között ön, Hruscsov elvtárs meg Molotov elvtárs – nézett a szintén ott ülő külügyminiszterre –, hiszen ezeket mindig megszavazták. Hruscsov kis időre zavarba jött, majd lecsapott. Jött a bosszú.”

Makacsul tagadnak

A szovjet atombomba önálló megalkotásához a szovjetek annyira ragaszkodtak, hogy Claus Fuchs (1911 – 1988) szolgálatát (ő volt a legeredményesebb szovjet atomkém) még nem hivatalosan sem ismerték el Fuchs életében. Szerintem ez máig nem történt meg a tömegnyi adat és állásfoglalás ellenére.

1950-ben, Claus Fuchs elítélése után a TASSZ az alábbi nyilatkozatot adta ki 1950. március 8-án: „A Reuter hírügynökség beszámolt a napokban, Londonban Claus Fuchs tudós atomkutató ellen lefolytatott bírósági eljárásról, amin Fuchsot államtitok megsértéséért 14 évi börtönbüntetésre ítélték. Az eljárásban, vádlóként Nagy-Britannia legfőbb ügyésze, Showcross úgy fogalmazott, mintha Fuchs a szovjet kormány ügynökeinek atomtitkokat adott volna át. A TASSZ-t felhatalmazták annak közlésére, hogy az állítás durva kitaláció, mivel Fuchs ismeretlen a szovjet kormány számára és a szovjet kormány semmiféle ügynökeinek nincs semmiféle kapcsolatuk Fuchssal.”

Szergo Berija 1959-ben, amikor Fuchsot – büntetése részleges letöltése után – szabadlábra helyezték, Dmitrij Usztyinovhoz fordult, javasolva, hogy legalább most adjanak Fuchsnak kitüntetést. Usztyinov figyelmesen végighallgatta, egyetértett vele, majd semmi nem történt.

Oppenheimer és Groves tábornok (Wikipédia)

     Oppenheimer Berijánál…

 Szergo Berija oroszul megjelent könyvében (Apám – Lavrentyij Berija. Katonai Irodalom Könyvkiadó. Moszkva, 1994.) azt írja, hogy a titkosszolgálatokon keresztül Moszkvába eljutó információk legalább 3, de akár 10 évvel gyorsították fel a szovjet atombomba létrehozását. Ez jóval több, mint amit az amerikaiak ma mondanak, ők egy – másfél évre teszik ennek hatását. Talán azért, hogy az információk kijutása/kiömlése ne legyen még botrányosabb. Az alábecslésben az is szerepet játszhat, hogy sokakat futni hagytak, ismét sokakról még mindig nem tudnak.

Állítása szerint rengetegen segítettek az atomtitok megfejtésében a Szovjetuniónak.

Szergo Berija ugyanebben a könyvében szenzációs bejelentést tesz. Mindenesetre megdöbbentő, hogy bár több, mint két évtizede annak, hogy ez megjelent, nem foglalkoznak ezzel sem a hivatásos történészek. Csak ismételgetik lapos közhelyeiket. Visszaemlékezése szerint 1939-ben volt egy vendégük, aki két héten át szállt meg villájukban. Apja nem mutatta be, csak annyit tudott, hogy Robertnek kell szólítani, az illető angolul beszélt, együtt ebédeltek, gyakran találkoztak. Apja később megkérte, hogy törődjön a vendéggel, mivel Szergo beszélt angolul is. Amennyiben napközben sehova nem utazna el ez az akkor 30 év körülinek látszó ember, fia maradjon otthon, ne menjen iskolába, inkább beszélgessen vele. Minden kérdésére válaszoljon, de ő semmilyen kérdést ne tegyen fel. Beszélgetőtársa érdeklődő volt. Sokat olvasott és számolt. A gyors számítások egy sor példáját mutatta be Szergonak. Ebből arra következtetett, hogy a technikához lehet kapcsolata. Jól megjegyezte Robertet, szikár arcát és arcvonásait. Ennek alapján zsidó származásúnak gondolta.

Arra már pontosan nem emlékezik, hogy 1942 végén vagy 1943 elején történt-e. Otthonukban az asztalnál ültek: Vannyikov, a lőszerügyi népbiztos, Usztyinov, a fegyverkezési népbiztos, ő és apja. A beszélgetés az új fegyverre terelődött. Arról volt szó, hogy az amerikaiak gyorsítanak valamiféle munkálatokat, amelyek egy irdatlan rombolóerejű bomba kifejlesztésére irányulnak. Beszélgettek a nukleáris reakcióról és hasonló dolgokról. Akkor kapta el azt, hogy a munkákat Amerikában Robert Oppenheimer irányítja.

Amikor a vendégek elmentek megkérdezte apjától: – Emlékszel, néhány éve vendégeskedett nálunk Robert…  (Oppenheimer vezetéknevét akkor még nem említette apja.) – Nem felejtettem-e el? Azért érkezett hozzánk, hogy annak a tervnek a megvalósítását javasolja, amiről most beszéltünk. Jelenleg Amerikában dolgozik. – Az az ember, aki a háború előtt nálunk vendégeskedett, a SZU-ba nem legálisan jött? ­– Gondolom, nem. Ellenkező esetben nem engedték volna most ezekhez a munkákhoz, amelyeket egy állami intézményben felügyel.

Akkor Szergo megkérdezte apját, most segíthet-e nekik Robert. Apja azt válaszolta, hogy most nincs erre lehetősége, de nélküle is nem kevés ember van, akik segítenek.

Az amerikai elhárítás nem tudta bizonyítani Oppenheimer együttműködését a Szovjetunióval. Gondolom, nem is tudtak Robert Oppeheimer (1940 – 1967) útjáról a Szovjetunióba, és Berijánál való vendéglátásáról… Így Oppenheimert továbbra is áldozatként lehet feltüntetni, Teller Edét pedig rosszindulatú emberként. Holott ezek szerint kiváló emberismerő volt és jól felfigyelt bizonyos megnyilvánulásokra.

(Folytatjuk!)

 

2 responses to “Berija (18. rész). Oppenheimer illegálisan Berijánál járt

  1. From: Árpád Jakab
    Sent: Monday, September 25, 2017 8:37 PM
    To: ‘velemeny@szabadi.bela.hu’
    Subject: német tudósok, SzU
    Importance: High

    Kedves Béla,
    Nordhausen („Mittelbau”) traktorgyár, gyármúzeumn, 2016 május:
    Magam NDK-s egyetemistaként résztvettem szeminárcsoportunk szakmai kirándulásán.
    Intézeti társunk barátilag beszélt hozzánk, szavai hihetőek, a múzemumban áll egy V2 és
    alkatrészei.
    Amerikailag agyonbombázták a várost, bár pár nap múltán be is vonultak É-Türingiába, ebbe
    a rakétagyárba is. Elvittek minden lényegest és az összes tervrajzot. Pár hét múlva jöttek a
    szovjetek, kellett volna nekik is a „know-how” (a 2.VH utolsó éve már csak a hadizsákmányról szólt).
    Csináltak a gyárban egy zárt komplexumot, ahová összeszedték az összes munkást-mérnököt és
    megcsináltatták velük a rajzokat, majd le is gyártották a prototipust. Ezt ünnepelni összehívták a
    népet, majd hirtelen vonatra rakták őket, a munkát odakint folytatandó….. Sokan pár év múltán hazatértek,
    mint az én professzorom Gruner úr is, aki a múzeumvezető szerint a Kalasnyikov tervezője lett odakint, jó samesze
    volt a Kalasnyikov csak.

    Remélem beleillik a képedbe ez az autentikusnak tekinthető info.
    üdvözöl Jakab Árpád

  2. Teljesen egybevág!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.