Berija (16. folytatás). Feltétel nélküli megadás, Morgenthau-terv, értelmetlen erőszak

Eltérő megközelítések. Berija reflexiói mások tervére (Morgenthau-terv) és gyakorlatára

Az a politikus, aki nem megtorolni akart, hanem ésszerűen megoldani, a helyzetből profitálni, el lehetett hűlve attól a sok képtelenségtől, amit teljesen vagy részben magukévá tettek a szövetségesek. Kár, hogy kevés ilyen politikus volt. Mindenképpen közéjük tartozott viszont Lavrentyij Berija, aki elsősorban praktikus okok miatt ellenezte és – ha tehette – fellépett ezek ellen a képtelenségek ellen. A feltétel nélküli megadás megkövetelése biztosan meghosszabbította a háborút és a szenvedéseket, növelte az áldozatok számát és a veszteségeket. A Morgenthau-terv végsőkig való harcra kényszerítette a németeket. Az öldöklés, a rablás, a szexuális visszaélések hatalmas pusztítást okozott a testekben és a lelkekben, és a háború utáni kibontakozást is még nehezebbé tette.   Antony Beevor (1946 -)  brit történész szerint a szovjet csapatok kelet-poroszországi fellépése a polgári lakosság ellen legfeljebb az Európába az 1200-as években betörő mongol hordák kegyetlenkedéseihez volt hasonlítható.  A nyugati szövetségesek is szabadjára engedték az indulatokat, az általuk megszállt területeken is történtek szörnyű atrocitások., ha nem is az előbbi méretekben.

Henry Morgenthau

A feltétel nélküli megadás ostoba diktátuma

1943. január 13. és 24. között találkoztak a szövetségesek vezetői és vezérkarai Casablancában. Sztálin ezen nem vett részt. Franklin D. Roosevelt (1882 – 1945) most is kész helyzet elé állította a szövetségeseket. A feltétel nélküli megadás kimondásának sok oka lehetett, akár együtt is, viszont volt egy nyilvánvaló következménye, aminek minden oknál fontosabb kellett volna, hogy legyen: milliók elkerülhető halála. Ami az okokat illeti, feltételezik, hogy ezzel tulajdonképpen egyfajta garanciát akart adni Roosevelt Sztálinnak arra, hogy nem kötnek különbékét. És Roosevelt nyilván csak a saját érdekeit akarta érvényre juttatni: még a kompromisszumok is elfogadhatatlanok voltak  számára a legyőzöttek részére. Továbbá, visszamenőlegesen is, csak egy igazság létezhetett: a győzteseké. Roosevelt a konferencia utolsó napján váratlanul bejelentette, hogy a szövetségesek célja, az egyetlen feltétel, amivel hajlandóak befejezni a háborút, a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadása. Ettől kezdve a feltétel nélküli megadás volt a szövetségesek irányvonala. Azóta is folyik a vita arról, hogy ez meghosszabbította-e a háborút. Annak, aki praktikusan gondolkodik, annak persze ez meglehetősen egyértelmű. Nem igazán meglepő tehát, hogy Szergo Berija szerint apja már 1943-ban nagy ostobaságnak tartotta ezt az „elvet”. Lavrentyij Berija számára evidens volt, hogy ez Németországot a végsőkig való ellenállásra kényszeríti.

Egy évvel később Roosevelt már azt demonstrálta, mit is jelent a gyakorlatban a feltétel nélküli megadás. Mire is számíthatnak a legyőzöttek. Nem igazán volt alternatívájuk a németeknek: vagy folyatják a háborút a végsőkig, abban reménykedve, hátha történik valami, ami segít rajtuk, vagy megadják magukat. Sorsuk mindenképpen szörnyen alakul. Mint azoknak a sztálingrádi foglyoknak, akik megadva magukat és akár évekig tovább szenvedtek a táborokban, de soha nem kerülhettek haza. Némi kitérővel ott pusztultak el (106 ezerből 100 ezren…)

Eleanor Roosevelt (1884 – 1962), aki férjét, az elnököt állítólag irányította. Ott állt a Morgenthau terv mögött is

 A Morgenthau-terv

 1944-ben Roosevelt a háború utáni rendezést vitte kényszerpályára. Most is kedvében akart járni Sztálinnak és bosszút akart állni ellenségein. A teheráni konferencián (1943. november 22 – 26.) Sztálin javasolta, hogy végezzenek ki 50.000 – 100.000 német tisztet, hogy Németországnak ne legyen kedve tervezni sem újabb háborút. Roosevelt azt hitte, hogy Sztálin nem komolyan mondta és akkor igyekezett elviccelni a dolgot: „lehet, hogy 49.000 is elég lesz.” Churchill viszont dühbe gurult és elítélte „a hazájukért harcoló katonák hidegvérű lemészárlását.” 1944-ben viszont – ahogy erre Churchill emlékirataiban visszaemlékezik – a Morgenthau-tervről szóló sovány beszámolójában, Québecben, ahol Roosevelt és Morgenthau nagyon erőltették a terv elfogadását, egyik érvként az amerikai elnök Sztálin említett kijelentésére emlékeztetett. De nem viccként, hanem Sztálin valóságos elvárásaként.

A második Québec konferenciát egyébként 1944. szeptember 12 –16. között tartották a brit és az amerikai kormányok részvételével. Ez is egy magas szintű katonai konferencia volt. Egyetértésre az alábbi témákban jutottak: a legyőzött Németország megszállási zónai, a Morgenthau-terv, a Nagy-Britanniába irányuló Lend-Lease segítség folytatása és a Királyi Flotta szerepe a Japán elleni támadásban. Churchill tehát végül is elfogadta a Morgenthau-tervet, amiben a Lend-Lease folytatásán keresztül rá gyakorolt nyomásnak is szerepe lehetett.

Nemcsak a bosszúval, hanem azzal a „szerzeménnyel” is hízeleghetett Roosevelt Sztálinnak, amihez így könnyebben juthattak a szovjetek. A Morgenthau-terv, amit Roosevelt barátjával és pénzügyminiszterével, Henry Morgenthauval (1891 – 1967) dolgoztatott ki, elébe ment a területszerzési és kirablási szovjet szándékoknak.

Churchill

A Morgenthau-tervet Churchill nagyon diszkréten kezeli, alig ír róla, de tagadja a tényt, hogy elfogadta volna. Könyvének (A második világháború) teljes változatában is csak két oldalon kerül elő a téma. (A magyar kiadás sajnálatosan válogatás, az eredeti műnek csak a 40 százalékát tartalmazza. a válogatás szempontja lehetett kényes kérdések elhallgatása, hiszen tapasztalatom szerint ilyenek kimaradtak. Ezúttal azonban nem erről van szó, Churchill annyit írt, amennyit „kötelezőnek” érzett.) Az angol kiadás hatodik kötetének 138. oldalán beszámol arról, hogy Québecbe érkezve furcsának tartotta, hogy Roosevelt és a pénzügyminiszter, Morgenthau fogadta, viszont a külügyminiszter nem volt ott, sőt végig távol maradt a konferenciától. Morgenthau persze szükséges volt, hiszen a Lend-Lease kölcsön háború utáni folytatását meg kellett beszélniük. Roosevelt és Morgenthau viszont mindenekelőtt nem ezt, hanem Németország háború utáni jövőjét akarta megbeszélni. Ez inkább érdekelte őket. Arra jutottak, hogy Németország katonai ereje ipari erejében van. Látták az 1930-as években, hogy a felettébb iparosodott Németország milyen könnyen tudta felfegyverezni magát és volt képes fenyegetni szomszédait. Ők (Roosevelt és Morgenthau) arra jutottak, hogy ekkora ipari tevékenységre egy olyan méretű országban, amilyen Németország, nincs szükség. Egyébként is az Egyesült Államok akkor tudja visszafizetni kölcsönét, ha jelentősen meg tudja növelni exportját, ami a háború előtti kivitelnek most csak a 30 százalékát éri el. Ezért nemcsak katonai okokból, hanem az angol kivitel előmozdítása érdekében is szükség van szerintük a német ipar korlátozására és helyette a mezőgazdaság bátorítására. Churchill először hevesen ellenezte a tervet, de az elnök és Morgenthau olyan erőszakos volt, hogy azt megígérte: részleteiben tanulmányozni fogja a tervet.

A tervezett intézkedések

A terv szerint a feltétel nélküli megadással befejeződő háború utáni Németország olyan ország lesz, amit hadseregétől és ipara nagy részétől, mindenekelőtt nehéziparától megfosztanak, területileg megcsonkítanak, illetve felosztanak, aminek tulajdonképpen csak a mezőgazdálkodást engedik meg. A „pásztorkodáshoz” szükséges területet viszont limitálják, hiszen Kelet-Poroszországot is el akarják csatolni.

E célból a terv először is előirányozta Németország demilitarizálását a megadás után a lehető legrövidebb időn belül. (Beleértve valamennyi hadianyag elszállítását vagy megsemmisítését, a teljes német hadiipar lerombolását, azoknak az iparágaknak a leszerelését és elszállítását, illetve felszámolását, amelyek valamilyen módon a katonai erő alapjának tekinthetőek.)

Németországot fel kell osztani és meg kell osztani. Lengyelország kapja Kelet-Poroszországot és Alsó-Sziléziát. Franciaország kapja a Rajna és a Mosell folyók közötti területet. A Ruhr vidéket és a környező ipari régiókat nemzetközi zónába kell szervezni. Németország fennmaradó területét pedig kétfelé kell osztani: egy északi és egy déli országra.

A Ruhr-vidék iparát fel kell számolni. Vagy leszereléssel és elszállítással, vagy lerombolással. Az itt élő emberekkel meg kell értetni, hogy ez a terület soha többé nem lehet ipari terület. A speciális ismeretekkel rendelkező munkaerőt arra kell bátorítani, hogy költözzön el.

A kárpótlás és a jóvátétel keretében vissza kell adni a németek által a megszállt területekről elvitt javakat, el kell kobozni a külföldön működő német üzemeket, le lehet szerelni üzemeket és eszközöket a megmaradó német területeken és fel lehet osztani a németektől szenvedett országok között, kényszermunkára lehet vinni a német munkaerőt.

A terv további sorsa

A terv hamar kiszivárgott a sajtóba. Pedig Roosevelt igyekezett körültekintően eljárni. Még a terv előterjesztése előtt és Morgenthau javaslatára tájékoztatta külügyminiszterét, Cordell Hullt (1871 – 1955) és hadügyminiszterét, Henry L. Stimsont (1867 – 1950), hogy változott az Egyesült Államok megszállási politikája. Már nincs érvényben az, hogy Németországot ugyanúgy kell helyreállítani, mint Hollandiát és Belgiumot. Jobb politika lenne, ha a németek naponta háromszor csak levest kapnának a hadsereg konyháiból, és „így vereségükre életük hátralévő részében mindig emlékeznének”. A Morgenthau-terv titokban készült, a második québeci konferencián egyetlen kormánytag vett részt, maga a terv kidolgozója, a pénzügyminiszter Morgenthau. Kiszivárgása a sajtóba hatalmas botrányt okozott.

E botrány miatt soha nem vált hivatalossá, viszont ettől még hatott, amiről gondoskodtak is. De előbb a negatív véleményekről. A német propagandaminiszter, Joseph Goebbels (1897 – 1945) a kiszivárgott tervet arra használta, hogy erősítse a németekben a harci kedvet. Azzal, hogy országát „krumplifölddé” akarják változtatni. Az amerikai külügyminiszter, Curdell Hull fel volt háborodva és nekitámadt Rooseveltnek. Kikérte magának, hogy külpolitikai kérdésben az ő bevonása nélkül jártak el. Közölte, hogy a terv erősíteni fogja a német ellenállást, ami amerikai életek ezreibe fog kerülni. Hullt annyira felkavarta a terv, hogy nem tudott aludni és gyomorproblémai miatt kórházba kellett szállítani. Egészségi állapotával indokolta, hogy lemondott posztjáról, amit 11 évnél is hosszabb ideig töltött be. Hullt 1945-ben egyébként Nobel-békedíjjal tüntették ki.

George Marshall tábornok (1880 ­– 1959), akkori vezérkari főnök, későbbi külügyminiszter (1947– 1949), majd hadügyminiszter (1950 – 1851), a Marsall-terv kidolgozója (1947), majd Nobel-békedíjas (1953) a Morgenthau-tervvel kapcsolatban arról panaszkodott, hogy emiatt megerősödött a német ellenállás. A sajtó általában erősen kritizálta Rooseveltet. Az elnök a számtalan megkeresésre úgy reagált, hogy „nem vállalkozott” interjúkra. Morgenthau pedig hosszabb időre kegyvesztett lett az elnöknél. Aztán Roosevelt egyik rokona, egy vezérezredes felkereste, kérve, hogy lazítson az intézkedéseken, amit Morgenthau nem tett meg.

Morgenthau nem maradt tétlen

Morgenthau más irányban viszont nem maradt tétlen. 1945. május 10-én aláíratta Harry Trumannal (1884 – 1972), az új elnökkel a JCS 1067 direktívát, ami az amerikai csapatok számára valójában a Morgenthau tervet – még ha nem is így nevezték – tette irányadóvá. (Két évvel később Marsall beszélte rá ennek visszavonására.) Sőt Morgenthau embereket is küldött Németországba, akik katonaruhába öltözve és Eisenhower (1890 – 1969) parancsát bírva, és ennek révén az amerikai hadsereget felhasználva, ültették át a tervet a gyakorlatba. Két évig volt érvényben ez a direktíva, két évig akadályozták Németország újjáépítését. (Ezalatt leszereltek 1500 gyárat.) 1947 júliusában váltotta fel a JCS 1779 direktíva, ami már arra helyezte a hangsúlyt, hogy: „A rendezett, virágzó Európa feltétele egy stabil és produktív Németország.” Morgenthau 1945 októberében jelentette meg a könyvét: „Németország a mi problémánk”, ami részletesen leírta és magyarázta a Morgenthau tervet. A kiadásra Roosevelt adott engedélyt, még hónapokkal korábban, 1945. április 11-én, egy nappal halála előtt, amikor együtt ebédeltek. Morgenthau a könyv megjelenésekor már nem volt pénzügyminiszter, 1945. július 22-én lemondott. Minisztersége 11 évig tartott. 1945 novemberében Eisenhower engedélyezte számára, hogy az amerikai megszállási zónában 1000 példányt könyvéből szétosszon amerikai tisztviselőknek. Mindez válasz Eisenhower azon kijelentésére, hogy ő nem támogatta Morgenthau tervének elterjesztését. Valójában Eisenhower nemcsak elfogadta Morgenthau tervét, hanem még annak megírása előtt el is mondta neki. hogyan kell bánni a németekkel. Morgenthau lemondása ellenére Eleanor Roosevelttel (1884 – 1962) és másokkal együtt még évekig kampányolt Németország kemény békéje mellett.

Berija a Morgenthau-tervről

Szergo Berija könyvében a feltétel nélküli megadás kérdését csak érinti, a Morgenthau-tervnél kicsit bőbeszédűbb, de azzal sem sokat foglalkozik. A tervnek Sztálinnal való lehetséges kapcsolódásáról pedig nem is ír. Arról is hallgat, hogy a háború utáni rendezés nagyrészt éppen a Morgenthau-terv szerint történt. Apja sommás véleményeit (több is volt, hiszen több vonatkozást is érintett Lavrentyij Berija) viszont közli. Apja a Morgenthau-tervet a zsidók – a német nép elleni – bosszújának tartotta. Egyúttal gazdaságilag is nagyon károsnak tartotta, mivel arra számított, hogy a háború után a német gazdaság lesz a mozdony, ami a kifulladó szovjet gazdaságot képes lesz maga után húzni. Szergo szerint maga Sztálin sem értett egyet emiatt a tervvel (nyilván egyes részleteivel nem értett csak egyet). Sztálin sem akarta lerombolni Németországot, valójában a többi kapitalista ország ellen fel akarta használni. Apja nyilatkozott arról is, mit tart Németország tervezett felosztásáról. Ezt is idióta ötletnek tartotta. A szétbontott Németországban egy ötlet van csak: az újraegyesítés szükségessége. Apja a németek megalázását is látta a tervben. Megalázásukat viszont szerinte mindenképpen el kell kerülni. Hibának tartotta Kelet-Poroszország elcsatolását, szerinte ezt katonai megszállással lehetett volna helyettesíteni. A lakosságcsere viszont újabb konfliktusok forrása lehet. Lavrentyij Berija a határokat békén hagyta volna, hajlott arra, hogy a rendezésnél az 1937-es határokhoz térjenek vissza. (Nem a területi gyarapodásban gondolkodott.)

 Ilja Ehrenburg és mások

1945 tavaszán Lavrenytij Berija a szovjet médiában megjelenő németellenes szovjet propagandán háborodott fel. Bár maga Sztálin jelentette ki, hogy Hitler nem lesz örökké, míg a német népnek mindig ott kell lennie, a szovjet propaganda a fasizmust a német néppel azonosította. Lavrentyij Berija aggódott a Németországgal való kapcsolok jövője miatt, amit kompromittált ez a fajta propaganda. Ilja Ehrenburg (1891 – 1967), az író különösen nem tudta visszafogni magát. Más források szerint hasonlóan tűrhetetlen megnyilvánulásai voltak Konsztantyin Szimonovnak is. Mindenesetre együtt találták ki az „Öld a németet!” jelmondatot. A lapokban e jelmondatnak külön rovata lett, néha kissé átalakított formában. Pl. így: „Öltél-e ma már németet?” Ezekbe a rovatokba szovjet harcosok írtak leveleket: hány németet öltek meg és milyen módjai vannak annak, hogy németet öljenek. Adolf Hitler személyesen intézkedett, fogják el Ehrenburgot és akasszák fel. A náci propaganda Ehrenburgnak gúnynevet adott: „Sztálin házi zsidója”.

Öld a németet! Ezt kéri, ezt kiáltja öreganyád…!

A Németországba benyomult szovjet csapatok e propaganda alapján tulajdonképpen felhatalmazva érezték magukat arra, hogy bármit megtegyenek a németekkel: katonákkal, a polgári lakossággal, asszonyokkal, gyermekekkel, öregekkel. 1945 tavaszán Lavrentyij Berija kezdeményezte Sztálinnál, hogy hívja be magához Ilja Ehrenburgot. És parancsolja meg neki, hogy fojtsa el németellenes gyűlöletét. A szovjet csapatok betörve Németországba azt tapasztalták, hogy a legyőzött ellenség hozzájuk képest fejedelmi módon él, ami megduplázta gyűlöletüket és növelte gátlástalanságukat. Ez biztosan nem az az idő volt, amikor meg lehetett hirdetni: „Halál a németekre!”, ahogy ezt Ilja Ehrenburg változatlanul tette. A költő – Szergo szerint – elcsöndesedett a sztálini megfeddés után.

Ehrenburg nemzetközi Lenin-díjjal tünteti ki Picassot 1966-ban

Szergonál ez a történet itt véget ér, a valóságban viszont még folytatódott. Ilja Ehrenburg ugyanis – mintha mi sem történt volna – változatlan hangvételben még egy újabb cikket írt április 11-én, ami most is a Krasznaja Zvezdában jelent meg: „Elég volt!”. A választ az SZKP KB propaganda- és agitációs osztályának vezetője, Georgij Alekszandrov (1908 – 1961) adta meg, mégpedig a központi lapban, a Pravdában. „Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít!” címmel. Csak úgy záporoztak azok a szavak, hogy hibásan, helytelenül, félreérti stb. Ezzel végképp lezárult az „Öld meg a németet!” története. Ilja Ehrenburg – ha akart volna – sem tudott volna megszólalni a sajtóban. Nem volt hol.

Na itt van ő! Az átkozott Németország! (Tábla a határon.)

Zsukov viszont fellépett

Zsukov jobb politikát követett e tekintetben, mint Ehrenburg, amiért aztán Zsukovot hibáztatták később. Zsukov nyilvános kivégzéseket rendezett fosztogatóknak és ezzel megakadályozta az ilyen cselekmények elharapózását. 1945. február 9-én a Krasznaja Zvezda, a Vörös Hadsereg napilapja ezt írta: „Az a tény, hogy fosztogattak, illetve asszonyainkat megerőszakolták, nem jelenti, hogy mi ugyanazt tehetnénk velük.” 1945. április 20-án a Vörös Hadseregnek megparancsolták, hogy „változtassa meg viszonyát a németekhez és bánjon velük jobban”. Ennek ellenére a fosztogatások és a megerőszakolások legalább 1946-ig folytatódtak.

Amíg folytak a harcok, addig kevés fosztogatás és erőszakoskodás volt. Ezek a cselekmények akkor kezdtek sokasodni, amikor a harcok szüneteltek. A Belügyi Népbiztosság, az NKVD több jelentést is készített erről a kérdésről, amelyik azt mutatta, hogy a parancsnokok, ahelyett, hogy ellenőriznék embereiket, egyenesen bátorítják őket az ilyen cselekményekre.

Biciklizabrálás: Berlin

Walter Lüdde-Neurath

Azt, amit a németek a feltétel nélküli megadás, a gyűlöletkampány és a Morgenthau-terv, az ellenség elszabadulása következtében átéltek, az a kilátástalanság érzése volt, amiben még mindig a harcot voltak kénytelenek választani. Walter Lüdde-Neurath (1914 –?), Karl Dönitz (1891 – 1980) admirális adjutánsa könyvet írt a végnapokról, eseményekről, gyötrelmekről, motivációkról, ami oroszra fordított változatában és címe alatt olvasható az interneten. (A vég Németországban. Vojennaja Lityeratura. Moszkva.) Az idézett két bekezdés plasztikusan jellemzi, ráadásul együtt, mindazt, amiről előbb szó esett:

„1944 őszén a német nép hol reménykedett, hol kételkedett, hol a rettegés, hol a magabiztosság kerítette hatalmába. A megrázkódtatások hosszú láncolatának következtében a csapatok morális állapota, a nép akarata az ellenállásra, a csapatok és a lakosság bizalma a vezetésben jelentősen gyengült. Ugyanakkor az a körülmény, hogy az ellenséget Németország határain megállították, a népet és a csapatokat visszatérítette a hősi helytálláshoz. A társadalom természetesen nem azt tételezte fel, hogy a védelemnek ez a sikere a németek ellenállási erejéről tanúskodik, hanem azt, hogy az ellenség átütő ereje kimerült. Ráadásul a július 20-i események, amelyek a Hitler elleni merénylettel függnek össze, elvonták a társadalom figyelmét a frontot ért kudarcokról.

Megjelentek más tényezők is, amelyek döntő módon növelik az ellenállás akaratát és amelyek arra kényszerítenek minket, hogy mindenre felkészüljünk, még egy utolsó reménytelen összecsapásra is. E tényezők a félelem és a remény. Rémület attól, ami „azután” lesz, és remény abban, hogy mégis csak lesz valamilyen kiút, hogy el tudjuk kerülni azt, amit az „azután” hozna.  Goebbelsnek semmit nem kell kigondolnia, hogy fenntartsa a németekben a jövőt illető rémületet. Neki csak ismételnie kell, amit Amerika és a Szovjetunió propagandistái hajtogattak. Ilja Ehrenburg gyűlöletének kitöréseit, amelyek már meghozták első gyümölcseiket keleten. A Morgenthau-tervet, vagyis Németország javasolt területi „kasztrációjának” tervét, és a feltétel nélküli megadás követelését, ami keresztezte a németek minden törekvését arra, hogy valahogy megegyezzenek. És az ellenállásnak nagyon éles és ádáz jelleget adtak nemcsak Európában, hanem az egész világon. A németek túlnyomó többsége nem látott maga előtt más kiutat, mint a harcot. (Kiemelés általam. – Sz.B.) Még a náci rendszer nyilvánvaló ellenségei is hazájuk ádáz védelmezőivé váltak.”

 A kényszermunka

Berija reformjai közé tartozik a tömeges kényszermunka felszámolása, amit a szabad munkavállalással és a gépesítéssel szemben – teljes joggal – nagyon rossz hatékonyságúnak, az emberi erőforrással való megengedhetetlen pazarlásnak tartott. Békeidőben a munkatáborokba elítéltek kerültek, felügyeletüket a Belügyi Népbiztosságra, az NKVD-re bízták, amit 1946-ban, a miniszteriális rendszer bevezetésekor a Belügyminisztérium látott el. Ezzel a besorolással azonban még rosszabb lett a rendszer. Lavrentyij Berija szerint ilyen felügyelet semmiképpen nem lehetne. Ezért 1953-ban, amikor visszakerült a belügyminiszteri posztra, rövid idő alatt elintézte, hogy ideiglenesen, amíg a kényszermunka rendszerét fel nem számolják, azt az Igazságügyi Minisztériumhoz tegyék át. Berija megbuktatása után a besorolást visszaállították és hosszú ideig a hatalomnak nem volt olyan szándéka, hogy a kényszermunka rendszerét felszámolja. A munkatáborok lakói háborogtak, az egyik táborban fellázadtak, amit Hruscsov erőszakkal és kétszáz fogoly élete árán tört le egy belügyi kommandós különítménnyel.

Berijaha nem különleges felkészültséget igénylő munka ellátásáról volt szó – a külföldiek számára a szovjetunióbeli szabad munkavállalást is helytelenítette. Azt tartotta volna helyesnek, ha szovjetek utaznak Németországba, hogy az ottani munkakultúrát magukévá tegyék. Ezt nem sikerült elérnie, Németország helyett Magyarországra és Csehszlovákiába utazhattak munkások, de oda is csak néhányan.

A malenkij robot

A háború alatt különböző országok hadseregeiből több százezer katona került szovjet hadifogságba és táborokba. Őket a háború után is általában hosszú évekig fogolyként tartottak a Szovjetunióban és dolgoztatták őket. A hadifogságnak és a kényszermunkának volt egy speciális esete, amit malenkij robotnak hívunk. Ahhoz ugyanis, hogy hadifogságba kerüljön valaki, ahhoz katonának sem kellett feltétlenül lennie, de még férfinak, vagy felnőttnek sem kellett. Egy „kis közmunka” ürügyén kerülhettek fogságba katonai szolgálatra alkalmatlanok, nők, sőt gyermekek is. Olyan sokan, hogy a hadifoglyok nagyobbik részét biztosan az ilyenek tették ki. Hogy milyen kiterjedt volt a malenkij robot gyakorlata, legalábbis a magyarok tekintetében, arról egy tábla adatai adnak képet.

Eszerint a kis Magyarországból származott volna majdnem a legtöbb hadifogoly, mindössze két ország előzött meg minket e téren. Jelentősen a hozzánk képes hatalmas Németország és csak alig valamivel a szintén hatalmas lakosságszámú Japán. Ugyanakkor a Szovjetunió elleni háborúban ugyancsak részt vett, Magyarországnál kétszer több lakosságszámú Románia vagy a hozzánk hasonló lélekszámú, de a háború idején Németország részeként létező Ausztria alig több, vagy még kevesebb hadifoglyot adtak, mint a magyar hadifoglyok számának az egyharmada. Ebből is csak azt a következtetést lehet levonni, hogy különös előszeretettel vittek Magyarországról a Szovjetunióba „hadifoglyokat”, kényszermunkásokat. De ha önmagában nézzük a magyar adatokat, akkor is erre az eredményre jutunk. Hogyan is lehetett csaknem hatszázezer magyar hadifogoly, ha a teljes második magyar hadsereg létszáma ennek alig haladta meg az egyharmadát?

A malenkij robot következtében a Szovjetunióba elhurcolt emberekkel és elnyúló kényszermunkájukkal talán azért sem foglalkozik Szergo Berija könyveiben, mert apja 1945. december 31-ével megszűnt belügyi népbiztos lenni. (1938-tól volt belügyi népbiztos. Mint erről már többször volt szó, 1943-tól eredeti területe felét, az állambiztonságot már külön népbiztosság irányította.) 1946. január elsejével miniszteriális rend lépett életbe, ebben Berijának Sztálin nem szánt belügyi szerepet, sőt igyekezett ezektől az ügyektől távoltartani. Berija – mint tudjuk – nagy programok (pl. atomprogram, rakétaprogram stb.) irányítását látta el miniszterelnök-helyettesként és a Politikai Bizottság tagjaként.

A magyar történelemtudományban meglehetősen nagy az egyetértés a tekintetben, hogy a külföldiek kényszermunkára hurcolásának, a malenkij robot alkalmazásának kigondolója nem más, mint a tanácsköztársaság volt népbiztosa, Sztálin hosszú időn át kedvenc közgazdásza, Varga Jenő (1879 – 1964.). A Szovjetunióban és a cári Oroszországban is komoly hagyományai vannak a kényszermunkának és hogy ezt külföldiekre is kellene alkalmazni, az minden bizonnyal eszükbe/eszébe  jutott. Annál is inkább, mivel a Politikai Bizottság létrehozott egy bizottságot még 1942-ben, mi mindent lehetne bevonni egy majdani kárpótlásba. Ugyanakkor a Morgenthau terv is javasolja egy, a háborúban vétkes ország lakosságának kényszermunkára való igénybevételét, tehát több helyen és országban is eszükbe juthatott a győzelemre készülőknek, hogy ezt kell tenni. A Morgenthau-terv viszont – mivel nyugaton készült – simábbá, kevésbé támadhatóvá tette a külföldiek elhurcolását és kényszermunkára fogását. Sőt a kör bezárult, tulajdonképpen nem volt kinek panaszt tenni.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.