Berija (15. folytatás). Németország jövője Berijánál

Németország sorsa. Berija el akarta adni az NDK-t vagy ki- és fel akarta használni egész Németországot?

A Leleplező c. könyvújság 2017/2. számában már megjelent folytatást a hagyományoknak megfelelően itt is olvashatják. Ezúttal azonban nem két, hanem három részre bontva. Most is vannak bizonyos eltérések, amit főleg az eltérő technikai lehetőségek indokolnak.

A leszámolás igazolhatatlan oka

A Berija elleni brutális fellépést először azzal magyarázták, hogy Berija puccsra, a hatalom megragadására készült. Mivel ez ráadásul küszöbön állt, megelőző lépést kellett tenni. És, hogy biztos legyen a siker, meglepetésszerűen kellett ezt megtenni. Mint majd látni fogjuk, Hruscsov katonai bölcsességének, ahogy persze Brezsnyevének is, a fő tétele a megelőző és meglepetésszerű csapás alkalmazása volt a siker előfeltételeként. Annak ellenére, hogy már Berijánál elháríthatatlan gondot jelentett a megelőző és kétségkívül meglepetésszerű csapás okának, indokoltságának bizonyítása. Nemkülönben még a törvényesség látszatának fenntartása/helyreállítása is. Ezt csak formálisan tudták „elrendezni”. Így tehát helyette mást tartóztattak le, mást hallgattak ki, tartották fogva fél évig a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokságának bunkerében, állították bíróság elé ugyanott, ítélték halálra és végezték ki. „Bűntársaival” egy napon. Mivel az államellenes szervezkedést nem tudták bizonyítani, más vádakat vettek elő.

Az atomprojekt vezetői. Ülnek: Kurcsatov és Berija. A falfestmény ma is megvan

Ok helyett különböző vádak

Ezek a vádak mind azt írták le más-más oldalról, hogy az a vezető, aki a Szovjetunió túlélésében és győzelmében, világhatalmi helyzetének kivívásában meghatározó érdemeket szerzett, valójában a „nép ellensége” lett volna. Ezt a kategóriát a római jog is ismeri (a társadalom ellensége), olyan személyt jelölt, aki törvényen kívüli és feltétlenül meg kell semmisíteni. Néró ellen alkalmazták (i. u. 68-ban), majd több, mint 1700 évvel később a francia forradalom alatt a rezsim ellenségei ellen és a tömeges terror igazolása érdekében. A sztálini rendszerben, 1922-től felújították alkalmazását: ekkor még csak az ellenforradalmi cselekményeket sorolták ide. A nép ellenségét jellemző cselekményt, majd egyre sokasodó cselekményeket, valamint a kirovandó nagyon súlyos büntetéseket, többnyire halálbüntetéseket és ezzel együtt járó vagyonelkobzásokat az OSzSzSzK (Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság) büntetőtörvénykönyvének 58. szakasza sorolta fel. 1961-ben Hruscsov szüntette meg a nép ellensége megjelölést.  Ez a megjelölés azért is aggályos volt, mert az ezzel való címkézéssel már eldőlt a delikvens sorsa: tulajdonképpen már a tárgyalás előtt elítélték. (A konkrét vád bizonyításától függetlenül.) 1937 óta pedig – mint erről az előző folytatásban írtam – különleges bírósági eljárás intézkedett a „nép ellenségei” ügyeiben. Itt nem volt ügyvédi és ügyészi közreműködési lehetőség sem.

„Az NDK eladása”

A Berija ellen megfogalmazott vádak közül az egyik különösen látványos, ám annál hihetetlenebb: az NDK eladása és a szocializmus elárulása. (Még mindig házalnak vele. Ld. Nyikolaj Nyikolajevics Nepomnjascsij: A XX. század 100 nagy talánya. Hogyan készült Berija eladni az NDK-t.)   Az, amit váddá torzítottak, nem más, mint Németország egyesítésének a legfelső vezetésben közismert szándéka és főbb vonalakban egyeztetett politikája.

Németország újraegyesítése nyilván csak úgy volt lehetséges, csak úgy mehettek volna bele a megszálló nyugati hatalmak, ha nem kényszerítik rá kívülről az új, egyesített államra az NDK államformáját. Vagyis a szocializmus kívülről erőltetett építésével a keleti tartományokban fel kellett hagyni, másként nem lehetne egyesíteni. Ezt 1953 júniusa után úgy állították be, mint az NDK eladását és a szocializmus elárulását. Holott ez nem volt más, mint a sok reform közül az egyik, aminek a célja éppen a szovjet érdekek hatékony képviselete volt (erről még lesz szó), továbbá a szovjet gazdaság megerősítése, fejlődésének felgyorsítása, az életszínvonal látványos javítása, a költségek csökkentése, az európai ellentétek mérséklése és a költségvetés átrendezése a békés célok javára. Más vádak is nagyrészt hasonló természetűek voltak. A reformlépések régóta érlelődtek és a második világháború befejezése után – amíg Sztálin élt – egyúttal a sztálini politika alternatíváját is jelentették. Tömören és „sarkosan” megfogalmazva: a békés fejlődés és a gazdagodás alternatíváját a harmadik világháború készülő kirobbantásával szemben. A megfogalmazás minden bizonnyal pontos: Sztálin erre készült, amit – bár voltak, akik igyekeztek megakadályozni, főleg Lavrentyij Berija –, de a harmadik világháború közeli kitörését, végül is az azt „menedzselő” Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála hárította el.

Sztálin tervez. Mellette a későbbi “nép ellensége”, Berija.

Két alternatíva

Az alábbiakban mindkét (békés és háború) alternatíváról képet alkothatunk; ezek nyilván nemcsak a béke vagy háború kérdésében különböznek egymástól, hanem a fejlődés lehetőségeiben is. A két alternatíva bemutatásához kapcsolódva számtalan fontos eseménnyel és ténnyel kellett írnom, közöttük olyanokkal is, amelyek nem igazán ismertek, vagy nem jól ismertek. Jelentős részben, de távolról sem kizárólagosan Berija fia, Szergo Berija angolul és oroszul megjelent könyveire kellett támaszkodnom. A szerző ugyanis családi kapcsolatai és munkája alapján olyan információk birtokába jutott, és avatja be ezekbe olvasóit, amihez csak igen kevesen férhettek hozzá, ha egyáltalán és ilyen összefüggő módon hozzáférhettek. Ilyen személyes emlékek közlése esetén – ahogy ez az oral historynál is – felmerülhet az írói elfogultság lehetősége, amit a szerző is igyekezett különböző módokon, pl. eseti hivatkozásokon keresztül kizárni. A francia, majd angol nyelvű kiadás szerkesztője pedig komoly kontrollnak vetette alá a szerző közléseit, illetve a mellékletben ő maga is további hasznos adalékokkal egészítette ki azokat.

1945: minek a kezdete?

1945 a második világháború befejezésének éve. Egyúttal – ami akkor sem, de a köztudatban, sőt a történettudományban még ma sem tükröződik – egy lehetséges harmadik világháborúra való felkészülés kezdete. A szándék Európa elfoglalására korábban megjelent, de ezt a második világháború keretében akarták elintézni. Az amerikai atombomba kifejlesztése és a szovjet nagyvárosok hagyományos légvédelmének bizonytalansága túl kockázatossá tette, hogy a hatalmas szovjet szárazföldi erő ne álljon meg Európa közepén, hanem egészen a La Manche csatornáig (English channel) nyomuljon előre. Ezt állítja és igyekszik alátámasztani Szergo Berija az előbb franciául, majd angolul megjelent könyvében. Ebből az is kiderül, hogy a szándék meghiúsulásában, majd később a harmadik világháború kirobbantásának akadályozásában apjának, Lavrentyij Berijának meghatározó szerepe volt.

 Európa jövője

Európa jövője és ebben a Szovjetunió helyzete Lavrentyij Beriját különösen foglalkoztatta. Különösen talán az, mi legyen Németország sorsa és mi legyen azzal a hatalmas gazdasági potenciállal és tudással, amivel rendelkezik. Hogyan lehetne ezt felhasználni – átvitt értelemben – egyfajta mozdonyként a szovjet gazdaság fejlődésének meggyorsítására, műszaki színvonalának látványos emelésére? Ehhez Németország legyőzésén túl sok minden kell. Mindenekelőtt a németek meggyőzése arról, hogy ez nekik is hasznos lesz. Abban, különösen a sztálingrádi győzelem után, nem kételkedett, hogy Németország elveszíti a háborút.

Friedrich Paulus feldmarsall (vezértábornagy)

Friedrich Paulusról (1890 – 1957), a Sztálingrádban körbezárt 6. hadsereg parancsnokának további sorsáról általában annyit tudunk, hogy Hitler szándékai ellenére megadta magát. Élve került tehát ellenségei kezére. És azonnal alkalmazkodott a helyzethez: rögtön propagandaeszköz lett. A háború után hagyhatta el a Szovjetuniót és élhetett az NDK-ban. A magyar nyelvű Wikipédiában az is olvasható, hogy Paulus agyonlövette a megadásra felszólító parlamentereket. Ennek azonban másutt nincs nyoma… Ennél a leírásnál azonban jóval árnyaltabb, ami szovjet/orosz forrásokban, akár az orosz nyelvű Wikipédiában található. Mindenekelőtt két megadásról van szó. Paulust és stábját 1943. január 31-én elfogták, amikor a sztálingrádi GUM-áruházban berendezett parancsnokságát a szovjetek elfoglalták. Ekkor adta meg magát Paulus. A több mint százezer német katona megadását viszont nem akarta elrendelni, arra hivatkozva, hogy az utasítások értelmében és tekintettel tartós akadályoztatására az irányítás már közvetlenül amúgy is a Führerhez került. Neki nincs hatásköre. Végül február 2-án csak beadta a derekát, és vitathatatlan tekintélyével elérte, hogy parancsának engedelmeskedtek.

Az orosz nyelvű források egyöntetűen arról számolnak be, hogy Paulus nagyon nem akart propagandaeszköz lenni. E téren az hozott fordulatot, hogy feleségétől levelet kapott. Egy szovjet hírszerző kereste fel az asszonyt Berlinben, világosította fel, íratta meg és vette magához a levelet. Paulus aktivitása tehát másfél évvel elfogása után jött meg: csak 1944 augusztusától kezdődött. Ekkor belépett a Szabad Németország Bizottságba, ahova Berija Paulust végképp nem szánta. Ez egyébként az emigráns német kommunisták szervezete volt, amit Berija el akart volna távolítani a német rendezés útjából. (Lásd alább.) Paulus aktivitása családját nehéz helyzetbe hozta. Fiát, aki a Wehrmacht századosa volt, maga is harcolt Sztálingrádnál, ahol megsebesült és repülőgépen mentették ki, a Gestapo letartóztatta. Paulus vezértábornagy feleségét, aki nem volt hajlandó megtagadni hadifogoly férjét és lányát, menyét és unokáját, száműzték és ott házi őrizetben tartották. Paulus lánya és menye kegyelmi kérvényeket írtak, ami felhívta rájuk a figyelmet. A szovjetek közeledésekor a családot koncentrációs táborba szállították (Buchenwaldba, majd Dachauba). 1945 áprilisában szabadultak ki. A vezértábornagy a feleségét viszont soha nem látta már: hitvese 1949-ben halt meg az amerikai zónában.

Hruscsov és Ulbricht Kelet-Berlinben. Németország kettéosztott maradt

A háború után

A sztálingrádi német tábornokokat a háború után a szovjetek bíróság elé állították. Kivéve Paulust, akinél Sztálin ezt nem engedte meg. Paulus 1946-ban részt vett a nürnbergi perben, ahol a vád tanúja volt. Ezután még másfél hónapot töltött Németországban, ahol felesége kivételével találkozott rokonaival. Majd visszavitték Moszkvába. Sztálin dácsát utaltatott ki a számára: saját orvosa, adjutánsa és szakácsa volt. Ellátták olvasnivalóval: a marxizmus-leninizmus gyöngyszemeivel. Ha nem ezeket tanulmányozta, akkor előadásaira készült, amit a szovjet tábornokok számára készített. 1951-ben eszméletlenül találták otthonában. Bár sikerült megmenteni, tudni lehetett, hogy nem lehet tovább hazájától távol tartani. Sztálin döntött erről, de a végrehajtás elhúzódott és Paulus csak Sztálin halála után, 1953 októberében térhetett vissza, de most már nem Németországba, hanem az NDK-ba. A 106 ezer német katona közül viszont csak 6000 térhetett vissza, a többiek elpusztultak. A 24 tábornokok közül egy halt meg a fogságban, 23-an térhettek vissza. Paulus fia 1970-ben agyonlőtte magát. Meghasonlott, élete végéig nem tudott megbékélni azzal, hogy apja „átment a kommunistákhoz”.

Az viszont csak Szergo nyugaton megjelent könyvéből tudható meg, hogy – a közvélekedéssel ellentétben – Friedrich Paulus az 1943. február 2-i megadás után agyon akarta lőni magát, olyan kétségbeesett állapotba került.  Akkora lelkiismeretfurdalást, egyben ürességet érzett. Tudtára adták, hogy ha megteszi, akkor a hadsereg megadását semmisnek veszik. Természetesen a katonáit meg akarta menteni, de gyötörte a bűntudat. Öngyilkossági szándékáról Lavrentyij Berijának sikerült lebeszélnie, akinek távolabbi tervei voltak Paulussal is. Olyan emberekre volt szüksége, akikre akár egy leendő német kormányban számíthatnak. Akik patrióták, nem intrikusok, nem tartoznak egyetlen politikai áramlathoz sem. Meg is akarta óvni őket a lehetséges provokációktól, ezért társaságként előbb fiát, Szergot, majd annak egykori, német anyanyelvű dadáját küldte el Paulushoz. Paulus Szergonak elmondta: „több alkalommal találkoztam Berijával. Ő az egyetlen, aki nem erőltette, hogy vállaljak posztot és tegyek nyilatkozatokat, viszont azt tanácsolta, hogy azt tegyem, amit a katonai becsület megenged.”

     A Szabad Németország Bizottság

A sztálingrádi győzelem és a német megadás után a Szovjetunióba menekült német kommunisták létrehozták a Szabad Németország Bizottságot. Apjának rossz véleménye volt ezekről a német kommunistákról, akiket idiótáknak és karrieristáknak tartott. Olyan embereknek, akik Németország romjaira felkapaszkodva akarnak érvényesülni. Svindlerek hadoszlopának hívta őket, akik egy idegen ország hadseregének poggyászvagonjában térnek haza – tette hozzá lenézően. Egyedül Wilhelm Piecket, az NDK későbbi elnökét tartotta közölük tisztességes embernek. Walter Ulbrichtot, a német kommunisták vezetőjét viszont egyenesen olyan csirkefogónak tartotta, aki minden disznóságra képes, apja, anyja megölésére is. És egy olyan senkinek, aki semmi másra nem jó, csak intrikára és besúgásra.

Apja nem felejtette el azt az összeesküvést sem, amit Ulbricht a veterán kommunista Ernest Thälmann (1886 – 1944) ellen folytatott, akit a pártpénzek elsikkasztásával vádolt. Ezek a kommunisták az idejüket azzal töltötték, hogy egymásra spicliskedtek. Apja helyettese, Szerov elmondta Szergonak, hogy amikor egy nap Ulbrichtra jelentett Sztálinnak és rámutatott arra, hogy Ulbricht egyedüli tehetsége feljelentések írásában mutatkozik, Sztálin megkérdezte: „Anélkül ír, hogy hibákat követne el?” Erre az epizódra Szerov sokszor visszaemlékezett, amikor Németország keleti megszállási övezetében volt Zsukovnak, a megszálló hatóság vezetőjének a helyettese. Nehéz idők jöttek Szerovra, a német kommunisták valósággal elárasztották feljelentéseikkel. Amikor apjának még volt az állambiztonságra bizonyos befolyása, Szerov megtehette, hogy tartózkodott az ilyen levelek kivizsgálásától. Amikor viszont Abakumov Berija fölé kerekedett az állambiztonságban, a politika megváltozott. A svindlerek hadoszlopa különösen nem szerette az igazi ellenálló harcosokat, akik úgy hatottak rájuk, mint bikára a vörös posztó. Könnyű volt hivatkozni náluk bizonyos „foltokra” életükben, ha másra nem, arra, hogy együttműködtek a britekkel.

Szergonak személyes emléke is volt. a háború előtt találkozott német barátai házában Ulbrichttal. Olyan színészekre emlékeztette, akik Lenin szerepének eljátszására szakosodtak. – Nem társalog, pontifikál – mondta el az apjának.  – Ez nem lep meg – válaszolta. Ulbricht úgy viselkedik, mint egy komplett idióta! Apja meg akarta volna óvni a szervezetet a kommunisták antifasiszta tisztjeitől. Egyik nap viszont azon kellett felháborodnia, hogy Kruglov közelebb vitte őket a Szabad Németország Bizottságtól, ahelyett, hogy megparancsolta volna nekik: folytassák a propaganda terjesztését a hadifoglyok között.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.