Politikai helyzetkép (3). A rezsimek jellegzetességei

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

Magyarországon nem történt meg a rendszerváltás, ami – mint az előző részekben is láthattuk – nem feltételezés, hanem bizonyosság.  Az előző rendszer helyett újabb rendszer NEM jött létre. Új rendszer helyett “speciális igényekre”  épülő rezsimekről beszélhetünk. De ez persze nem jelenti, hogy  ne találkozhatnánk időnként bizonyos rendszerelemekkel. Annak ellenére, hogy a  zavarosság és az ehhez nem illeszkedő oktondiság tekintendő általánosnak. (Ld. a fenti mottókat!)

Elvétve lehetnek rendszerelemek. De milyenek!?

Nálunk azonban ami hiányzik, az maga a rendszer. Ezen nem sokat változtat, ha itt-ott találkozhatunk ilyen-olyan rendszerelemekkel. Ezek azonban ritkán terjednek ki a gazdaság vagy a társadalom egészére (pedig ez lenne a lényeg), inkább azon belül, egy-egy – többnyire kisebb – részterületen lehetnek és/vagy inkább utólag, belemagyarázás, megideologizálás útján „jönnek létre”. Ráadásul a mindennapi gyakorlat szempontjából nagyrészt kontraproduktívak.

Lentner Csaba: “Az újjászevezett Magyar Állam közpénzügyi gyakorlatát tudományos rendszertanba foglaltam”. Utólag.

És akinek személyét és megnyilvánulásait Lentner utólag, ráadásul fellengzősen és nem létező jellegzetességek alapján  “rendszerbe igyekszik foglalni”: Matolcsy György, jelenleg az MNB elnöke (a fenti kép szerint a “GDP” motorja).

Matolcsy Györgyöt rendszerbe igyekeztek foglalni (fotó: portfolio.hu)

A ritka, általános jellegű, de bevezetése után ideológiailag konstruált rendszerelemekre példa az, amit a „munka társadalma” címszó alatt lehetne leírni. A munka dicsőítése és a fogyasztással szembeni (értelmetlen) előtérbe helyezése szolgálna magyarázatul ahhoz, hogy a fogyasztást durván megdrágítják és akár adminisztratív módon is korlátozzák, a munka költségeit csökkentik. Olyan mértékben avatkoznak be, ami a gazdaság szükségszerű arányainak felborítását jelenti és visszaüt a gazdaság teljesítményére is. A világon a legmagasabb, 27 százalékos kulccsal sújtják még az élelmiszereket és a háztartási energiát is, a béreket viszont a korábbiakhoz képest valamivel kisebb elvonás terheli. Erről az utólagos ideológiáról is sokat elmond, hogy félnek kidolgoztatni és persze előterjeszteni az intézkedések hatásvizsgálatát, mivel akkor az intézkedéseket  akár nem is lehetne vállalni.

Vehetünk nem gazdasági példát is. Látszólag a demokrácia szabályai is rendben vannak, sőt ezek alapján úgy tűnhet, kevés ilyen demokratikus ország van. Csakhogy nálunk ezek a szabályok is üres szabályok, amit a velük visszaélők egyfajta játék játszásának tekintenek.

A demokrácia egyik fokmérője – sokan így gondolják – a tüntetések szabadsága. Ma már ebben szinte nincs korlátozás: tulajdonképpen bárhol, bármikor lehet tüntetni. Be sem kell jelenteni: nagy zavart lehet okozni mások tüntetés címén való akadályozásával. Le lehet zárni hidakat, utakat, el lehet üldögélni az Oktogonon, megakadályozva a forgalmat és táncolni lehet a téren. A déli határ közelében a határ lezárása ellen és az ország érdekei ellen tüntetni lehet. Körbe lehet venni az Országházat és közben provokálni lehet a rendőröket, sőt fenyegetni, lökdösni és szidalmazni őket. És akár – következmények nélkül – meg is lehet őket „suhintani”, amire már sajnos volt példa. Fel lehet szólítani a tüntetőket arra – ugyancsak következmény nélkül –, hogy menjenek be(?!) az Országházba vagy a Gyorskocsi utcai fogdába. – Menjünk be, menjünk be! – ordibálnak egyesek. Sőt a nemzet megemlékezéseit is meg lehet zavarni fütyüléssel. Nincs akadálya annak sem, hogy ellenérdekelt csoportok egymás mellett tüntessenek.

Közel a káoszhoz

Az 1990 óta működött rezsimek közel álltak és ma is állhatnak a káoszhoz. Az Antall-kormány csaknem négy éve ide sorolható, sőt a taxisblokád alatt ez be is következett. A Horn-kormányzás jelentős része is káosz-közeli volt, de olyan hosszú hónapok is voltak, amikor a káosz uralkodott. Az első Orbán-kormány 2001 és 2002 között „tisztogatásával” ebbe sodorta bele magát, ami miatt el is vesztette a választásokat. Medgyessy kormányzásának vége maga volt a káosz. Gyurcsánynál a káosznak két közvetlen oka volt. Az egyik a gazdaság eladósodása és a szüntelen lavírozás az országcsőd határán. A másik politikai ügyből alakult ki: az őszödi beszéde (Miről szól az őszödi beszéd? ) okozta. Ennek akut időszaka 2006 szeptemberétől, a TV-székház ostromától 1956. október 23-a 50. évfordulóján is túl tartott. Ezek a káosz-közeli, illetve kaotikus helyzetek ugyan a gazdaság válságából és annak megoldatlanságából következtek, de igazi okuk az irányítás, a kormányzás és nagyrészt a gazdasági kormányzás válsága, tehát a rezsimek válsága. Lényegét tekintve persze a valóságos rendszerváltás elmaradása.

Nem véletlenül mondták ki annak idején olyan sokan, ma már – úgy látszik –, nem emlékeznek, vagy nem akarnak erre emlékezni, hogy sem Antall, sem Gyurcsány nem tanult meg kormányozni sem. Bajnai sem tudott kormányozni persze, de addigra már megszűntek a nyílt tiltakozások. Látszólag a sokszor brutális rendőri fellépés miatt, valójában amiatt a zavarosság miatt, ami a rezsimeket mindig is és fokozó mértékben jellemzi. (A zavarosságról ld. az előző részt: Politikai helyzetkép (1). Felvezető. A “zavaros víz”). 1956-ban egyértelmű volt a helyzet és így az alternatíva is, néhány mondatban meg lehetett fogalmazni a követelések lényegét. 2006-ban a zavarosság és az azt csak fokozó formális átalakulás (ld. később) paradox módon megmentették a rezsimet.  Azért nem volt forradalom, mert nem tudták vagy akarták megfogalmazni a céljait. A zavarosság és az átláthatatlanság miatt – ahogy ez lenni szokott – ezúttal is a sulykolt valótlant hiszik el a tömegek, de még a szakemberek is (tehát, hogy volt rendszerváltás), a valóságos (bizony nem volt) tűnik hihetetlennek.

Az erő kultikus szerepe: egy újabb tévút

A káosztól való félelem nagyon erős a társadalomban, hiszen sajnálatos és hosszú tapasztalatai alapján felfogja, hogy azzal mindenképpen veszít. A politika ezt kihasználja és azt hirdeti, hogy az erő az, ami ezt elkerülhetővé teszi. Holott ez távolról sincs így, hiszen az erő is gyakran hiányzik, de ha van, akkor is csak a károkat növeli, ha rossz felismerést, ötletet erőszakolnak át. Immanuel Kant (1724-1804) megfogalmazása óta különösen nem titok, hogy a szabadság a törvényszerűségek ismerete. Akkor léphetünk előre és akkor oldhatjuk meg gondjainkat, ha cselekedeteinket a törvényszerűségeket felismerve és azokra építve tesszük meg. Az államnak és főleg az azt irányító kormánynak tehát elsősorban nem erősnek, hanem mindenekelőtt tudatosnak, előrelátónak és hatékonynak kell lennie. Az erő is kell, ha ez kell a körbejárt megoldás keresztülviteléhez. Ahhoz viszont nem kell, hogy belelökje az országot a zavaros vízbe. (Emlékezzünk: zavaros vízbe sose ugorj bele! De másokat sem lökjél bele! Mert a kormányok úgy ugrálnak bele a zavaros vízbe, hogy a következményeket a lakosság és a gazdaság viseli.)

Medgyessyt Gyurcsány azért válthatta fel, mert az okos MSZP-ben tőle, Gyurcsánytól várták az erőt. És mi lett ebből?  Ennek ellenére nálunk a politika szerint mindennek erősnek kell lennie. Az egyébként rossz vállalkozót azért magasztalják, mert erős, tehát annak ellenére van a pályán, ami. A rezsicsökkentéshez Lázár szerint erő kell. Már ott tartunk, hogy olyan postát akarnak, ami erős.

Az abszurd személycsere különösen nem megoldás!

Medgyessy Péterről elég hamar elhitték a szocialisták, hogy vele nem lehetséges egy következő szocialista, szabaddemokrata kurzus. Vele veszítenének. Kitalálták, hogy nekik pontosan olyan emberre lenne szükségük, mint Orbán Viktor. (Tették ezt akkor, amikor nemigen lehetett olyan ember, aki elhitte volna, hogy Orbán Viktor még kormányra kerülhet.) Na és ki lehet olyan, mint Orbán Viktor? Hát Gyurcsány Ferenc, aki talán már kisfiú korától miniszterelnök akart lenni! És akiről előástak egy videót, amin Orbán Viktor a demiszes Gyurcsányról elismerően nyilatkozott. A váltáshoz Medgyessyt meg kellett buktatni, ami meg is történt az SZDSZ közreműködésével és annak a szocialista körnek a támogatásával, akiről Debreczeni József Gyurcsányról szóló könyvében írt. Így tehát a jelölésben magának a későbbi miniszterelnöknek is lehetett némi szerepe. Ő aztán onnan veszített, ahonnan – durva hibák nélkül – csak nyerni lehetett volna. Akkor és még több cikluson keresztül győzhettek volna. Viszont sikerült a Fideszt kormányra juttatnia, ráadásul kétharmaddal és program nélkül. Ezért persze a Gyurcsány által felkért okos Bajnai is sokat tett a nagyrészt teljesen értelmetlen megszorítások özönével.

A szocik Gyurcsányban látták a maguk Orbán Viktorát

A kormánypártok követelése nemcsak 2004-ben, hanem 2006-ban is NEM a politikára, hanem a személyre vonatkozott. Most az zúgott, hogy „Gyurcsány takarodj!” Ennek Gyurcsány három évig még ellenállt, majd lemondatta koalíciós „partnere”, az SZDSZ. Ezt adja már nyolcadik éve vissza Gyurcsány úgy, hogy most ő akarja „elzavarni” („eltakarítani”) Orbánt.

A pártok politikai kiszorítósdit és hatalmi iszapbirkózást mutatnak be az országnak: valós alternatívák helyett.

Továbbra is rendszerváltás nélkül!

Az ország viszont továbbra is valóságos rendszer nélkül maradna: Orbánnal vagy nélküle. Gyurcsány számára sem kétséges, hogy – minden ellenkező jel ellenére – megtörtént a rendszerváltás. Most igyekezett programmal előállni, gondolván, hogy ez talán erősítheti kampányát. De ki kellett derülnie, hogy ha – egyébként a valósággal szemben – abból indul ki, hogy megtörtént a rendszerváltás, akkor csak reformokra van lehetősége, amin nálunk megszorításokat értenek. Ennek nem lenne értelme, hiszen vonzó perspektívával lehetne csak előremenni. Vagy közhelyeket mondhat, ami legalább kevésbé riasztó. Így is lett, bár ennek sincs sok értelme. Nem tudom, hogy ezt érzékelte-e, de ennek sok éve halogatott próbálkozásnak azt is meg kellett mutatnia, hogy jelen körülmények között vonzó és működőképes csak egy alternatív program lehet.

És mi a mai helyzetnek az alternatívája? A rendszer létrehozása.

Bajnai színre lépései

Gyurcsány három évvel későbbi, 2009-ben bekövetkezett felváltása Bajnaira sem oldott meg semmit az ország szempontjából. A károkat viszont fokozta: Bajnai a megszorítások robotosává és egyben szerelmesévé, megszállottjává vált.

Olyan volt, mint az egyszeri könyvelő, aki imád ceruzát hegyezni és akár szükség van erre, akár nem, egész nap csak hegyezi a ceruzákat. És még áradozik is erről.

2010-ben (nem vicc!) Bajnai a kisiskolásokhoz is elment kampányolni. A Kényszerpályákban idéztem fel az eseményt:

„2010 februárjában kisiskolások előtt elmondta, hogy a válságban (itt bizonyára a világgazdasági válságra célzott) a magyarok építhettek „arra a dologra (Sic! – Sz. B.), amiben nagy előnyük van  másokhoz képest: nekünk van rutinunk a válságkezelésben. (Inkább a válságok „összehozásában” van. – Sz. B.) Szemben mondjuk a nyugat-európaiakkal. Hogy pontosan tudjuk, amikor egy ilyen ránk köszönt, akkor nincs idő tétlenkedni, nagyon határozottan és nagyot kell lépni.” Ebben sajnos nincs hiány (példátlanul durva megszorításokra került sor) és láthatóan nincs megállás: egyik ötletszerű és értelmetlen megszorítás követi a másikat.”

Bajnai a kisiskolások előtt

Bajnai kecsegtetése: nagyon fájni fog!

2010-et Bajnai még kihagyta a miniszterelnöki próbálkozásból, nem akarta folytatni a politikát. 2014-ben viszont már indult a választásokon, ismét miniszterelnök akart lenni. Csak arra lehet gondolni, hogy nem Magyarországon döntötték el  az  indulását, bár innen kellett hogy javasolják, hanem külföldön, mert ott annyira nem tudhatták, mire mennek vele. Bajnai ott folytatta, ahol abbahagyta, megint elővette a „csalit”, azzal kampányolt, amibe pártja egyszer már belebukott: ismét a túlhajtott megszorításokkal kecsegtetett.

És azzal, hogy fájni fog. Fájni fog, hogy sokkal jobb legyen!

A rezsim lételeme a megszorítás

Nem véletlen, hogy Bajnai nem rendszerváltásban, hanem rezsimváltásban gondolkodott. A rezsimnek ugyanis – mint később látni fogjuk – lételeme a megszorítás. Sőt interdependencia, vagyis kölcsönös feltételezettség áll fenn közöttük. Egy rezsim nem képes megszorítások nélkül működni, megszorításokat egy rendszerben viszont csak ideig-óráig lehet alkalmazni. Bajnainak is – ő ezt be is vallotta – ez volt a csodafegyver.

Negatív tartalom

A rezsim egyébként olyan kormányzási forma, működési mód, aminek tartalmát még nem igazán bontották ki, és velem ellentétben valamiféle korcs rendszernek tekintik.

Abban viszont egyetértenek a kutatók, hogy a rezsim fogalmának tartalma negatív. Hiszen tekintélyelvű vagy akár diktatórikus kormányzási formát ír le. Amiben – ezt már ismét én tenném hozzá – számunkra is tapasztalt módon képlékenyek a szabályok. A legfelső szükségletekhez tetszőlegesen átalakíthatóak, ráadásul így sem vonatkoznak mindenkire. A kettős mérce szerint kell alkalmazni, vagy nem alkalmazni őket: attól függően, hogy az elithez az „érintettnek” van-e és milyen a kapcsolata.

További jellegzetesség a szüntelen hatalomkoncentráció. Az önigazgatás háttérbe szorul, a hatalmi ágak függetlensége pedig legalábbis kétséges. Ha a szó eredeti értelmében használjuk a függetlenséget, akkor azt sem érthetjük, hogyan lehet az ügyészség – akár csak szavakban – független. Ha a politikusokra szakosodott szervére, nyomozóhivatalára gondolunk, még kevésbé értjük.

A rezsimnek nevezhető kormányzási formában ad-hoc döntések vannak, kézi vezérlés, tetszőlegesen alakítható kettős mérce szerinti elbírálás. Nincsenek piaci viszonyok, az adók és más elvonások megbénítják a gazdaságot, az árak nem a költségekhez, hanem szubjektív megfontolásokhoz igazodnak. És csak azok tudnak gördülékenyen működni, jó megrendelésekhez folyamatosan hozzájutni, jövedelmezők lenni és kockázatmentesen meggazdagodni, akik a hatalom udvarába vagy holdudvarába tartoznak és mindenféle célzott előnyökben/kiváltságokban részesülnek. Nagyvállalkozó, nagytőkés pedig csak néhány különösen megbízható kiválasztottból lehet. Ők egyúttal informálisan politikai tényezők is lesznek. Helyzetük később ingataggá is válhat, amint a hatalom már ezt akarja. Kíváncsian várom, meddig maradhat a leggazdagabbak között és vásárolhat további médiát a bosszújához a volt fideszes vállalkozó, Simicska. Ez a szubjektív ügyek elrendezéséhez működtetett médiabirodalom azt is jelzi, mennyire lehet megbízni a sajtó tényfeltárásában, tényközlésében és véleményalkotásában.

A legfőbb vezető és/vagy tanácsadóik ötletelése

A rezsim eleve nem lehet demokratikus, hiszen a kézi vezérlések piramisára épül és a legfőbb vezető személyére van felépítve. Öncélú hatalomkoncentráció indult el már az első kormány időszakában. A vezető mindenről dönt: akár ért hozzá, akár nem. Főleg az utóbbi fordul elő. Horn Gyula hétvégéin miniszterei szorongtak, mi vár rájuk hétfőn. Akkor ismerték meg a keszekusza ötleteket. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc tovább vitte az ötleteléseket, emlékezzünk a 100 lépés, majd a 30 lépés és egyéb szétspriccelő ötletelésekre. Ha visszaemlékezünk arra, hogy Bajnai milyen felesleges és egyúttal az érintetteket anyagilag tönkretevő intézkedéseket vezetett be, illetve szándékozott bevezetni, ő sem lóg ki ebből a sorból. Ahogy a jelen kormányfő sem.

A rezsim nem szereti a normativitást és a rendszerszerű gondolkodást. Egy politikai rendszer még hajlandó lehet a tervezésre, a rezsim viszont egyre kisebb hajlandóságot mutat még az érdemi programkészítésre is. És leszokik nemcsak a feltáró elemzések, hanem a kötelező hatásvizsgálatok elvégeztetéséről és előterjesztéséről is. Igaz, ezek nélkül nem lehet jól és eredményesen kormányozni, viszont sok munkával járnak és korlátok közé szorítják a legfelső vezetőt. Egy rezsimben a hatalom két dologra koncentrál: a hatalom megtartására és az elit bőséges forrásokkal való ellátására.

A legfőbb vezetőre van „felépítve”

Az ország erőforrásaival a legfőbb vezető rendelkezik, ad-hoc döntéseket hoz róla. És e téren a vezető egyre tovább nyomul. Korábban a miniszterelnök (Horn Gyula) az energiaszolgáltatók üzletét és a 20 éves földgáz egyezményt „nyomta át”, majd egy újabb miniszterelnöknél (Orbán Viktornál) jött a Gripen-ügy, egy következőnél (Medgyessy Péter) egy második Gripen-ügy, a 4-es metró, utódjánál (Gyurcsány Ferenc) a Malév odaadása, aztán Sukoró, az elrabolt sárospataki könyvek visszavásárlása(?!), a moszkvai kereskedelmi kirendeltség elkótyavetyélése. Most pedig (Orbán Viktornál) az olimpiai pályázat, Paks2 és mások. Horn idejében a nyugdíjasok pénze a tb-hez tartozott és ingatlanvagyont is juttattak a vagyon megőrzéséhez. Ma pedig a miniszterelnök rendelkezik a nyugdíjkasszával, ad belőle Erzsébet utalványt ajándékként a megkárosított (reálértelemben befagyasztott nyugdíjú) nyugdíjasoknak. És dönt arról, hogy el kell tüntetni a még így is bent maradó többletet a nyugdíjkasszában: más célú kifizetésekkel, pl. az egészségügyi kasszába és a bevételekről való lemondással (a nyugdíjjárulék csökkentése árán).

Hasonlóság az ázsiai termelési módhoz

Ha a berendezkedést akarnánk megjelölni, akkor leginkább talán az ázsiai termelési módhoz tudnánk hasonlítani. Ahol minden az uralkodó tulajdona és abból használatra ideiglenesen átadhat egyes alattvalóinak ezt-azt. Amit vissza is vehet. Ebből az ideiglenesnek számító birtoklásból is következik a rablógazdálkodás gyakorlata.

Klientúravásárlás

A rezsimben a választók megnyerését egyre inkább klientúravásárlással helyettesítik. Még lehetne sorolni azokat a jellegzetességeket, amelyek végigvonulnak az elmúlt 27 „rendszerváltó” éven. Akit bővebben érdekel ez a kérdéskör, olvassa el a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemet. Ebben 66 oldalon keresztül tárgyalom az új nomenklatúra jellegzetességeit, szerepét, az új osztályt, az új kasztot, a pártok és az új osztály kapcsolatát, a kormányzásban az öncélú hatalomkoncentrációt, a mindenütt burjánzó összeférhetetlenséget, a mindenhonnan hiányzó transzparenciát (átláthatóságot), a negyedik hatalmi ágnak kikiáltott sajtót, ami valójában nem a politika ellenőrzője, hanem a politika ökle.

A választóktól nem akarnak függni, mert ebben kockázatot és kiszolgáltatottságot látnak. A gond az, hogy egy köztársaságban, de egy felvilágosult királyságban is a választók a kulcsszereplők. Őket képviselni kellene, e helyett igyekeznek őket elkerülni a mindennapokban és nem függni tőlük a választásokban.

De nézzük a (magyarországi) rezsimek – általában rejtett – további jellegzetességeit!

A „közeledés” a nyugati berendezkedéshez. És a victim blaming (az áldozat megvádolása)

Az állítólagos rendszerváltás szempontjából az kétségkívül megtévesztő lehet, hogy a felszínen úgy tűnhet, hasonlót hoznak létre, mint amit nyugaton látunk. Tehát mintha egy hasonló rendszer kiépítése történne: hasonló elvekkel, szabályokkal, módszerekkel, technikákkal, ami azért nem működik nálunk sem tökéletesen, mert ott sem működik. Sőt még úgy sem működik, aminek az lehet az oka, hogy a tudat fejlődése lassúbb, mint gondolták.  Vagyis nem a politikai „osztály”, a politikai elit a felelős ezért, hanem – ezúttal is – a lakosság, a nép a hibás.

Victim blaming

Ez nem más, mint a victim blaming, az áldozat megvádolása.  Eszerint ki a hibás az állapotokért? Nem a választók képviseletét nem megfelelően vagy általában el nem látó pártok és/vagy az ilyen kormány, de nem is a politika által rángatott és rosszul működő állam, hanem az elkerülhető állapotokat és terheket elszenvedő „birka” magyar nép. Ki a felelős a meg nem valósult (vagy ahogy Antall gondolta, a nem megfelelően megvalósult) rendszerváltásért? Hát a nép!

Ezért hangzott el az az egyébként méltatlan, de egyúttal értelmetlen szemrehányás is: Tetszettek volna forradalmat csinálni!

Ki a felelős például a devizahitelesek – az állam és a pártok asszisztenciájával végrehajtott –  kifosztásáért? Természetesen a „könnyelmű” (?!) devizahitelesek! Ha megfosztják a nyugdíjasokat a nekik járó mértékű és járulékokkal alátámasztott emeléstől, a nyugdíjak reálértékének emelkedésétől és helyette kicsike ajándékot: Erzsébet utalványt vagy nyugdíjprémiumot adnak, ki a hibás ezért? „Természetesen” az, akit megrövidítenek, a nyugdíjasok! Mert egyáltalán vannak, és „sokba kerülnek”! Akiket különben lenézett „nyuggerekként” és ingyenélőkként kezel a politika. (Mindkét „oldala”, de igazán zajosan az ún. balliberális oldal, amelyik állandóan az állítólagos értékekre hivatkozik…)

Formális közeledés egy hanyatló és lebomló modellhez

Úgy tűnhet, hogy halad a rendszerváltás, hiszen – úgy látszódhat, de úgy is akarják beállítani –, hogy nyugatról folyamatosan vesznek át szabályokat, elveket, módszereket, technikákat, hogy az övékéhez hasonló rendszer jöjjön létre.

Ezzel azonban a gyakorlatban két baj is szokott lenni. Az egyik az, hogy kulisszaként, díszletként funkcionálnak ezek az elvek, szabályok és technikák, ugyanis nem töltik meg őket azzal a tartalommal, amivel kellene. A másik pedig az, hogy a nyugati berendezkedés, amihez mi elvileg igazodunk, hanyatlóban van. Egyre inkább tapasztalható a kiüresedés, a kettős mérce szerinti gyakorlat, a versenyt korlátozó monopóliumok elszabadulása és a rendszer bomlásának számtalan egyéb jele.

Az ottani leépülések általában nem elrettentő példák, hanem igazodási trendek a politika számára. Ez is arra utal, hogy bár több kötetet is megtöltöttek a kerekasztal tárgyalásokkal és a sorozat A rendszerváltás forgatókönyve címen jelent meg, a forgatókönyvet hiába keressük. Ráadásul nem is forgatókönyvre, hanem egy áttekinthető koncepcióra, még inkább egy összefüggő rendszerváltási stratégiára lett volna és lenne még mindig szükség. Ami összefoglalja és összehangolja legalább a Magyarország számára kívánatos stabilnak tűnő irányokat. A legfontosabb stratégia azonban a mai napig hiányzik, nem pótolhatja az EU-s csatlakozás jogharmonizációja, hiszen annak egészen más a rendeltetése.

A rendszerváltás forgatókönyve. Sem rendszerváltás, sem forgatókönyv!

 

Meg lehet-e, meg kellett volna-e tervezni?

Antall József sokszor hangoztatta, hogy rendkívül nehéz feladat a rendszerváltoztatás, mivel még soha senki nem is próbálkozott a szocialistának nevezett rendszerből visszatérni a kapitalistába. Ráadásul – tette hozzá – ezt még nehezebbé teszi, hogy gazdasági válságban kellene megoldani. A cél elérését eleve lehetetlennek tartotta, arra számított, hogy nem fogják újraválasztani, ezért kormányát kamikáze kormánynak titulálta.

Ennek a mentalitásnak is szerepe volt abban, hogy az ország a perifériára került, négy év alatt 17 százalékkal csökkent a bruttó hazai termék (GDP) volumene: világháborús károk érték az országot. (Erről is részletesen írok könyveimben.)

Orbán: „A rendszer nem ruha…”

Ezzel eljutottunk egy újabb fontos kérdéshez: spontán vagy irányított lehet-e és legyen-e a rendszerváltozás (rendszerváltoztatás).

Általánosnak tekinthető vélemény szerint, amit a mostani miniszterelnök, Orbán Viktor is oszt, nem lehet megtervezni, nem lehet felülről vezényelni. Ezért is beszél hangsúlyozottan rendszerváltoztatásról. Mert szerinte a rendszer az nem ruha, hiszen a rendszert nem lehet úgy váltani, mint a ruhát. Tényleg nem lehet, de a párhuzam azért mégis jogos lehet.

Az új rendszert ugyanis nemcsak meg lehet tervezni, hanem meg is kellett volna. Hogy minél nagyobb legyen a hozama és minél kisebb legyen az ára. Hogy ne számolják fel a magyar gazdaság ipari ágazatainak többségét, ne dobjanak ki évszázados termelési tapasztalatokat és kapcsolatokat, hogy ne legyen világháborús pusztítással felérő visszaesés, hogy ne tűnjön el másfél millió munkahely, ne legyen óriási munkanélküliség és ekkora szegénység. Hogy ne szakadjunk le más országoktól; 12 évvel maradtunk el saját magunkhoz képest is, amit sikerült 10 évre csökkenteni. És hogy a demokráciára tartalmilag hasonlítható „demokrácia” jöjjön létre. Hogy a kormányok, tisztviselők, képviselők tudják mi a feladatuk és ellássák azt. Hogy olyan tulajdonviszonyok legyenek, amelyek igazságosak és hatékonyak. Hogy ne menthesse át magát a régi uralkodó osztály és a leszármazottak. Stb. Egy új rendszer létrehozásánál lehetett volna a legnagyobb előrelépést tenni és a legtöbb felesleges féket felszámolni.

Ha ez így történik, akkor Magyarország évtizedek óta olyan ütemben növekedhetett volna, mint Kína.

Ez a koncepció vagy stratégia volna a „sorvezető” ahhoz, hogy a különböző átalakítások ne egymás ellen dolgozzanak, össze legyenek hangolva, tehát belátható időn belül az jöjjön létre, ami az ország érdekében áll. Ez a stratégia hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy továbbra is Magyarország legyen a kelet-közép-európai térség – minden tekintetben, tehát nem csak a gazdasági növekedésben, hanem a kultúrában, az egészségügyben, az oktatásban stb. – legdinamikusabban fejlődő országa, ahol a hatékonyság és a tevékenységek minősége is a legjobb.

Ellentétes érdekek. Értékek gátlástalan felszámolása

A lakosság – hosszú évek stagnálása után – emelkedő életszínvonalat akart, az elit pedig minél több forrást akart a saját rendelkezésében tudni. Az előbbihez a vezetők önmérséklete mellett kellett volna egy program is, de a tűz körül ülők még a kiinduló helyzetet sem ismerték, hát még azt, hogyan kellene elindulni. De úgy gondolhatták (akkor is), erre nincs szükségük. (Emiatt nem érdekelték őket azok, akik a szükséges tudással rendelkezhetnek.) Viszont minél előbb nagy bevételekhez és/vagy jelentős vagyonhoz és/vagy jövedelmező megrendeléshez akartak jutni, és nem akarták törni magukat azért, hogy az ország ne kerüljön csődbe. Így kézenfekvő volt, hogy a lakosság rovására érhető ez el.

Rákosi Mátyás elképzelése – más tartalommal – ismét előjött.

Rákosi Mátyás mondta valamikor, de most nem képletesen gondolták: „Tiéd az ország, magadnak építed!” Ennek útjait és terepeit nem volt nehéz kitalálni, de nem is kellett, mivel már évek óta rendelkezésre állt egy olyan fogalmazvány, ami ezeket felsorolta. Csak a megfelelő kezekbe kellett adni.

Önmagában nevetséges és egyben sokat mond a rendszerváltás legendájáról, hogy ennek ideológiai alapját egy olyan brosúra adja, ami nem rendszerváltásról, hanem reformról szól.

Ráadásul a szocialista rendszer reformjáról. Reform címén olyan értékeket akart felszámolni (lásd később), ami a rendszer stabilitása miatt aggódó Kádár Jánost rendkívül felháborította. Hadd tegyem hozzá, hogy joggal. Kádár ezért intézkedett arról, hogy a Pénzügykutató vezetőjét, Lengyel Lászlót zárják ki az MSZMP-ből. Lengyel később megijedt, visszakozott  és szeretett volna visszakerülni a kommunista pártba. (Ld. Kizárt a párt c. interjúkötet.) Ezt már elfelejtették neki és a kizárásból a fogalmazvány is profitált. Mintha a fogalmazvány útmutatásának jelentősége és értéke miatt történt volna ez.

(Folytatjuk! Következik: Politikai helyzetkép (4). Az ország kifosztása.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.