Politikai helyzetkép (2). Rendszer vagy rezsim?

Zavaros vízben könnyű halászni!
(Közmondás)
Zavaros vízbe sose ugorj bele!
(Közmondás)

Egy rezsim maga a zavarosság!

A címben – az alábbiak is bizonyára igazolják – a közhittel ellentétben NEM költői kérdést tettem fel: “Rendszer vagy rezsim?” Két okból sem. Egyfelől a zavaros és ellentmondásos viszonyok alapján aligha lenne szabad erre a kérdésre alapos megfontolás és hosszas elgondolkodás, a tapasztalatok megvizsgálása nélkül válaszolni. Másfelől a szokásos válasz használhatatlansága is óvatosságra int. Láthatóan semmit nem érünk azzal, ha a rendszerváltás megtörténte mellett kardoskodunk, hiszen továbbra is érthetetlen marad számunkra sok minden. Nem tudunk válaszolni például arra, miért ennyire átláthatatlanok a dolgok. Arra sem, miért működik így (ilyen kontraproduktívan) nálunk a gazdaság, a társadalom, a politika, a sajtó, az egészségügy, az állam, az igazságszolgáltatás, mondhatni akármi. Míg, ha megbarátkozunk a gondolattal, ami tapasztalatainkkal is egybevághat, tehát, hogy nem történt meg a rendszerváltás, hanem valami más lépett az előző rendszer helyébe, sok mindent meg fogunk érteni. Ami aztán magától értetődően segíthet az évtizedek óta elmaradt kibontakozásban.

A rendszerváltás forgatókönyve. Ötödik kötet. De hol a rendszerváltás és hol a forgatókönyv?

A címben feltett kérdés körbejárására azért is szükség van, hogy a politika mozgásait és annak motivációit értelmezni tudjuk. Ugyanakkor nem tagadom, hogy nem csak e témához kapcsolódva merül fel annak szükségessége, hogy a kérdésben az ismereteket összefoglaljuk és egyúttal aktualizáljuk. A politikai helyzetképnél ez – hogy úgy mondjam – kapóra jött.

Igyekszem rövidre fogni, amennyire lehet, csakhogy nem nagyon lehet. Ez nyilván összefoglalásként különösen nem könnyű, mert igen bonyolult kérdésről van szó.  Akiben hiányérzet maradna, az egyes részleteket és az összefüggéseket illetően bővebb és alaposabb kifejtést szeretne, az menjen fel blogomra (http://szabadibela.hu/), ahol számtalan, a „rendszer vagy rezsim”  kérdéskörével kapcsolatos anyagom is olvasható. Az 1995-ben megjelent Alternatív gazdaságpolitika is, amit azért javasolok, mert ebben a tárgyban egyik első teoretikus írásomnak is tekinthető. A kérdés vizsgálatát egész sor később készült elemzés folytatja (egyeseket példaszerűen be is linkelek), hiszen az élet nem áll meg, újabb tapasztalatokból meríthetünk, újabb jellegzetességekre figyelhetünk fel.  És az olvasó kézbe veheti könyvemet, a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetemet, ami erről is szól. (Blogom be is mutatja a könyvet: fülszöveggel, letölthető előszóval, a könyvről szóló videókkal, tartalomjegyzékkel, név- és tárgymutatóval.)

Ami most következik, az nyilván ezekre az anyagokra és a kötetre alapozódik, de nem egyszerűen ezeknek viszonylag rövid összefoglalása, hanem természetszerűleg – ezekhez az anyagokhoz képest is – számos új felismerésre és +megállapításra is épül. Úgy vélem, hogy a politikai helyzetkép felvázolása szempontjából is fontos, hogy a kapcsolódó kérdésre sem statikus képet, hanem – legalább néhány esetben – a mozgásokat, változásokat is bemutassam. Továbbá konkrét példákkal támasszam alá az elmondottakat. Mindez azért is lényeges, mert ezeken keresztül fejthető meg az, amit zavarosság elfed és amit a még zavarosabbá igyekeznek tenni. 1990-ben még csak az volt látható, hogy a helyzetbe hozott politikusok milyenek és milyen munkát végeznek, a mélyebb összefüggések feltárulásához idő és sok tapasztalat kellett.

A berendezkedés és a rendszer

A kormányok többnyire egymás „cipőjében” járnak és adják át a kezükben (a kezük alatt) kicsit megváltozott „stafétabotot”: az ország irányítását. Legfeljebb lassabban vagy gyorsabban futnak: az általában változatlan irány (leggyakrabban tévút) változó intenzitással járhat együtt. A kivétel itt is erősíti a szabályt, módjával ugyanis előfordulhatnak lényeges és karakterisztikus eltérések is. Ilyen most pl. a migránsokkal kapcsolatos kormányzati álláspont; okára, motivációjára és következményeire először a következő folytatásban térek majd vissza.

A KOMP-ORSZÁG

Magyarországot először Ady nevezte komp-országnak: „Komp-ország, komp-ország, kompország…csak mászkált a két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”

A kép megfogott, de a fogalmat már nem abban az értelemben használom, ahogy Ady Endre (1877-1919), vagy évtizeddel később Simonffy András (1941–1995). Ugyanis már nem az ide-oda ingázás a meghatározó két part között, hanem a valójában végtelen utazás.  És a két part sem pontosan a Kelet és a Nyugat. Egy fordított álomról van szó: az utasok ugyan látszólag ébren vannak és általában úgy tudják, hogy megérkeztek. Arról gondolják, hogy álmodik, aki arra gondol, „talán” még mindig úton vannak, esetleg el sem indultak.

Egyik írásomból idézek:

„Magyarországra találóan mondják: KOMP-ORSZÁG. Folyamatosan úton van, végtelenül elhúzódik az utazás, miközben mások már rég megérkeztek. Egy ilyen, mindeddig befejezetlen, egyesek szerint el sem kezdett utazás a rendszerváltás. A komp-ország vezetése először is azért nem akar normatív viszonyokat, mert az nem érdeke. Legalábbis így érzi. Ehhez képest kevésbé jelentős, hogy nem is tudja, hova is kellene az országnak elérnie. A „komp” ma is körbejár a „folyón”, valahol a két part között. Tabukat döntöget, ahelyett, hogy átérne végre a másik partra. Az egyik part – természetesen képletesen – a kádári viszonyok, a másik a piacgazdaság, a komp-ország kormánya számára homályos tartalmú kapitalizmus. A komp-országban évtizedek óta, mióta a nagy utazás elkezdődött, egy értelemben biztosan nem sok változott. Kádár János alatt, amikor a „komp” ki volt kötve, sokáig nem volt, nem lehetett elismert alternatíva. A „komp” anélkül indult el, hogy az alternatívát legalább végiggondolták volna. Ezzel elkezdődött komp-ország céltalan bolyongása. A körbejárást a feladat bonyolultságával magyarázgatták: még senki nem ment át szerintük erről a partról vissza a másikra. Közben más országok egy történelmi pillanat alatt révbe értek. Persze nem virtuálisan, hanem valóságosan.” (Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (1.))

Sem rendszerváltás, sem rendszer. De van helyette rezsim

Szerintem az egyébként állítólagos „rendszerváltás” története nem más, mint a helyette megvalósult rezsimek története. 1990 kivételével, ami a kiindulópont, amikor egy rendszernek a rezsimre váltása következett be. Bajnai elszólása nem lehetett véletlen, bár annál meglepőbb és találóbb volt. Bajnai ugyanis hangsúlyozottan nem rendszerváltást, hanem rezsimváltást akart. Bár elképzelhető, hogy sem a rendszeren, sem a rezsimen nem gondolkodott el, nem volt fogalma arról, mi mit jelenthet. De végül is beletalált. Annak ellenére, hogy valami pozitívumot akart bizonyára mondani, holott azt legalább tudnia kellene, hogy a rezsimhez negatív képzetek tapadnak.

Filozófiailag természetesen a rezsim is egyfajta (nagyon sajátos) „rendszer”: olyan rendszer, amiben nincs rendszer, normativitás, belső összehangoltság, értékelhető logika. Mégis, a nehézkesség és az állandó magyarázkodás (lehetőség szerinti) elkerülése érdekében a „sajátos rendszer”, vagy az „üres rendszer” helyett –, és megkülönböztetésül az igazi rendszerektől a rezsim fogalmát használom.

A rezsim nem más, mint torzulás, történelmi zsákutca

Rendszerváltás helyett a rezsim megjelenése súlyos torzulásnak tekinthető, aminek hatalmas anyagi kára is van (szükségképpen rossz hatékonyság a fejlesztésekben és a termelésben, aránytalanságokból adódó szűk keresztmetszetek, illetve kihasználatlan kapacitások, elmaradt növekedés, árveszteségek, a munka és a vagyon leértékelődése stb.), azonkívül, hogy történelmi zsákutca. Ami egyszer véget kell, hogy érjen és ha nem vigyázunk, nem biztos, hogy happy enddel. Hogy a rendszerváltás helyett a rezsim megjelenése magyar sajátosság-e, vagy riválisainkra vagy azok egy részére is jellemző-e, arra további elemzéseknek kellene választ adniuk.

Már a közép-kelet-európai országok között is mi vagyunk a periféria

Az viszont ezek nélkül is meglehetősen nyilvánvaló, hogy a rezsim immár 27 éve folytatódó működése és jellegzetességeinek elmélyülése nálunk okozhatták a legnagyobb károkat. Erre már több elemzésben is felhívtam a figyelmet, most egy újabb összehasonítással teszem teljesebbé a képet, miszerint egykori közép-kelet-európai riválisaink nagyrészt elhúztak mellettünk, a többiek pedig megközelítettek vagy legalábbis lényegesen közelebb kerültek hozzánk. (Ezt bizonyítják az alábbi táblák számai.)

Ami az EU átlagát illeti, attól 2015-ben ugyan kevésbé maradunk el, mint 1995-ben, de a távolság ma is hatalmas. 1995-ben az EU (28) átlagának 51 százalékán álltunk, 2015-ben is csak a 68 százalékán. (Megismétlem, az EU átlagáról van még csak szó.) Ráadásul ezek az összehasonlítások a számunkra jóval kedvezőbb eredményt adó vásárlóerő-paritások alapján készültek és nem a tényleges euró árfolyamra építve.  Ez utóbbiban ugyanis az 1995. évi 22 százalékról 2015-ben is csak az EU-s átlag 39 százalékáig jutottunk el. Ezen már óriási az elmaradottságunk. (Az összehasonlítások eredményeit az alábbi táblákon közreadom és röviden értékelem.  Mielőbb erre sor kerülne, ide kívánkozik még valami.)

Jánossy Ferenc (1914-1977) közgazdász évtizedekkel ezelőtt feltárta és bizonyította a növekedési pályák törvényszerűségét. Eszerint az országok tartós trend alapján fejlődnek. Ha ezt valamilyen rendkívüli esemény, ok megzavarja, az időlegesen letérítheti őket erről a pályáról. Ha viszont az ilyen ok megszűnik, az érintett ország gazdasági növekedése felgyorsul és ez a magas ütem addig tart, amíg be nem pótolja az elmaradt fejlődést. Ez a nagyon gyors növekedés akár hosszú ideig tarthat, attól függően mekkora az elmaradás. Utána pedig – visszakerülve a trendre – növekedés lassabb lesz, de még mindig elég gyors marad. A trendről sok minden letérítheti az országokat: egy háború, egy gazdasági válság, természeti katasztrófa, vagy olyan szerencsétlen társadalmi változás, ami a növekedésben törést okoz, vagy további akadályt képez. Nálunk viszont évtizedek óta tulajdonképpen permanens válság van, aminek az oka a gazdaságirányítás, a gazdasági kormányzás válsága. Ez is arra utal, hogy nem történt meg a rendszerváltás, hiszen nem oldódtak meg a fejlődést korlátozó okok. Nem véletlenül az 1989 óta eltelt 27 évben az átlagos növekedési ütem évi 1, azaz évi egy százalék volt! Amikor – Jánossy elmélete alapján is – akár évi 8 százalékos ütemben fejlődhetett volna a gazdaság. Ahogy ezt valamikor tanították: a termelőerők fejlődését nem teszik lehetővé a termelési viszonyok. Nem vitatható, hogy a gazdasági és egyéb kormányzás is része ezeknek a viszonyoknak. (Bővebben ld. pl. Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (1.))

Gazdasági fejlettségünk nemzetközi összehasonlításban

Most lássuk, mit mutatnak a táblák! Előbb az következik, ami a számunkra kedvezőbb eredményt adó vásárlóerő-paritáson számítja át és teszik összehasonlíthatóvá az értékmutatókat:

Magyarország leszakadását mutatja az is, hogy előbb a 11 ország átlagához képesti előnye szűnt meg, majd 2015-ben a magyar fejlettség már a 11 közép-kelet-európai ország átlaga ALÁ került.

Magyarország 2005-ig még a 3., viszont 2010-ben az 5. és 2015-ben már csak a 8. a 11 közép-kelet-európai EU-s ország között.

A teljesítmény ennél is rosszabb

A helyzet azonban a bemutatottnál is sokkal rosszabb, és nemcsak Magyarország, hanem mind a 11 ország esetében. A vásárlóerő-paritáson való átszámítás (PPS, vagy PPP – kinek, hogy tetszik, mindkettő helyes) ugyanis azt a művi állapotot mutatja be, ami kiküszöböli az egyes országok közötti különbségeket valutaárfolyamaik eltérő értékelésében.

Ugyanakkor a gazdaság konkrét árfolyamok alapján működik, ezért szerintem nem lenne szabad ettől eltekinteni a nemzetközi összehasonlításban. Ezzel legalább szembesülünk azzal, mekkora veszteséget okoz az alulértékelés. Ezt már láthattuk az eladósodottsági rátánál, ami attól is nő, ha leértékelik a valutát. És felfigyelhetünk arra is,  mekkora előnyökkel jár egy valuta túlértékelése.

El kell tehát végezni a nemzetközi összehasonlítást valós árfolyamokon is!

Ez mindenekelőtt azt mutatja, hogy ezen a mércén még távolabb kerülünk az EU-átlagtól. 2015-ben Magyarország nem a PPS/PPP-szerinti 68 százalékon, hanem csak 39 százalékon áll. Ennek az az oka, hogy a forint 43 százalékkal van a vásárlóerő-paritáshoz képest alulértékelve.

Minden országnak rosszabb lesz az értékelése: általában azoknál inkább, amelyek még nem az eurozóna tagjai.

A tényleges valutaárfolyamok eltérései a vásárlóerő-paritásoktól szembetűnőek azon kelet-közép-európai országok esetében, amelyek nem tartoznak az euróövezethez, nemzeti valutában készítik kimutatásaikat. Ezekben az országokban általában, Magyarország és még egy-két ország esetében pedig különösen alul vannak értékelve a nemzeti valuták a vásárlóerő- paritáshoz képest. Mint alább láthatjuk, Csehországban ennek mértéke 37 százalék, Horvátországban 38 százalék, Magyarországon és Lengyelországban 43-43 százalék, Romániában 51 százalék és Bulgáriában 53 százalék.

Nem szoktak viszont arra gondolni, hogy ott is vannak árfolyamkülönbségek, ahol ugyanaz a valuta, az euró a hivatalos pénznem. Eltérések ott is tapasztalhatóak, hiszen az egyik országban többet (alulértékelés), a másikban kevesebbet (túlértékelés) ér az euró. Valamennyi, az euróövezethez tartozó közép-kelet-európai országban az euró a vásárlóerő-paritáshoz képest alul van értékelve. Mint a következő táblában látjuk, ez az alulértékeltség Szlovéniában és Észtországban relatíve kisebb mértékű (23, illetve 28 százalék), Lettországban, Szlovákiában és Litvániában már nagyobb mértékű (33, 35 és 40 százalék).

A következő táblán azt látjuk, hogy az országok sorrendjében az egyik skáláról a másikra való átlépés okoz-e és ha igen, mekkora eltéréseket:

Magyarország esetében nem sokat okoz: most már nem a 7., hanem a 7-8. helyen áll. Így is és úgy is ez az országcsoportban is maga a periféria!

A 27 év nem homogén időszak!

A 27 év természetesen nem tekinthető homogén időszaknak, hiszen voltak olyan periódusok is, amikor legalább az EU-átlaghoz viszonyítva nem leszakadóban, hanem felzárkózóban voltunk. (Az első Orbán-kormány négy éve, valamint a Medgyessy-kormány két éve alatt. Az első Orbán-kormány alatt ráadásul az adóssághelyzet látványosan javult. Ld. Rendszerváltó kormányok teljesítménye )

Visszatérve a mostani összehasonlításhoz, az első Orbán-kormány(!) idején a gazdasági fejlettség 8 százalékponttal nőtt (az EU-s átlag 51 százalékáról 59 százalékára. Medgyessy két éve alatt 3 ponttal lett nagyobb: 59 százalékról 62 százalékra. Gyurcsány képtelen volt kihasználni a világpiaci konjunktúrát, emiatt az első két évben 2 ponttal csökkent az EU-s átlaghoz képest a fejlettségünk. aztán jött négy év, amikor 4 százalékponttal nőtt és így összességében hat év alatt 2 százalékponttal közelebb kerültünk az átlaghoz. Elértük annak 64 százalékát. A második Orbán-kormány teljesítménye messze elmaradt az első Orbán-kormányétól: négy év alatt négypontos emelkedés következett be (még fele akkora sem, mint az első Orbán-kormány idején).

Szólni kell a teljesség kedvéért is a többi kormány alatti teljesítményről. Az Antall-kormány három éve alatt – ” rendszerváltás” és egyidejű kamikáze-kormányzás ürügyén világháborús veszteség érte az országot. A termelés visszaesése és az elmaradt növekedés miatt is. (Ehhez nyilván hozzájönnek további  károk és veszteségek: a privatizációs kótyavetye miatt, üzemek, gyárak, sőt  egész ágazatok bezárása, felszámolása stb. miatt. Ld. Kényszerpályák, tévutak  – Az új nomenklatúra. )

Az Antall-kormány. Amikor  elbuktuk a rendszerváltást

Az Antall-kormány időszaka meghatározó jelentőségű a rendszerváltás elmaradása szempontjából. Ezért ezzel kicsit bővebben foglalkozom.

A táblákban az Antall-Boross-kormány időszaka technikai okok miatt nem szerepelhetett, mivel az Eurostatnál csak  1995-től találtam adatokat. A jövőben igyekszem ezt a hiányt valamilyen módon, akár valamilyen módszerrel való becsléssel pótolni.  Addig is idézek a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemből egy alfejezetet:

“Kamikáze volt-e Antall József?  

A kinyilvánított célok és elvek, illetve a gyakorlat közötti kiáltó ellentmondásra, a feltételezhető és a kinyilvánított célok között feszülő ellentétre, egyben a vezetés felkészületlenségére, tájékozatlanságára utal Antall József miniszterelnök értékelése saját kormányáról, amit kamikáze kormánynak nevezett. E kijelentésben minden benne volt, ami terhelő lehet egy alkalmatlan kormányra, mégis és azóta is elismerően idézik. Gondolván: milyen rendes emberek voltak, hiszen úgy vállalkoztak a feladatra, hogy tudták, nem képesek megoldani és ezért biztosan megbuknak a következő választásokon.

Antallnak abban különben igaza lehet, ha éppen erre célzott volna, hogy kamikázénak lenni nem igényel különösebb felkészültséget és képességet és ily módon kormányának tagjai és apparátusának a korábbiból kiválogatott szereplői arra tényleg alkalmasak lehettek (volna), hogy kamikázék legyenek. Más kérdés persze, hogy közülük senki nem akarta feláldozni magát. Sőt további életpályájukat látva, nem lehet mondani, hogy anyagilag rosszul jártak volna.

Antall a jelek szerint viszont nem is érzékelte, hogy újszerű feladatnak nem nekirepülni kell, mert azzal különben is csak rombolni lehet, hanem – ha annyira bonyolult és újszerű – azt különösen felkészülten és tájékozottan, körültekintően megoldani kellett volna. Pedig voltak erre másutt – legalábbis részlegesen – kidolgozott elképzelések.  És lett volna erre sok alkalmas, viszonylag fiatal, tapasztalt szakember, akik hosszú idő óta várták, hogy éppen ilyen feladatra nyíljon lehetőségük. De eltávolították őket, ahogy Antallék megszüntettek fontos, egyedülálló állami intézményeket is, mert politikailag gyanakvással tekintettek rájuk. Nem úgy, mint azokra, akiket a volt pártállami szervezetből vettek át: akár a miniszterelnök közvetlen környezetébe.

Ha már a fenti attitűd miatt nem volt hozzáértő szakértőjük, józan paraszti ésszel is többre jutottak volna.

Ha így tesznek, nem érik világháborús veszteségek a magyar gazdaságot, nem esik vissza e négy évben 18 százalékkal a gazdaság teljesítménye. Nem folytatódik tovább az eladósodás, nem veszítik el százezrek a munkahelyeiket. Nem nő egyik pillanatról a másikra és gyakorlatilag a nulláról csaknem félmillióra a munkanélküliek száma, nem ér véget további százezrek aktív pályafutása korengedményes nyugdíjjal vagy rokkantosítással, nem számolnak fel százéves múltra visszatekintő iparágakat és üzemeket, köztük korszerűeket, nem megy veszendőbe évszázados termelési tapasztalat. Nem „passzolják el” az élelmiszeripart, az élelmiszerkereskedelmet, nem adják el a magyar piacot külföldi cégeknek stb. Nem következik be óriási vagyonvesztés az átgondolatlan privatizáció, forintleértékelések, árfolyamveszteségek, kárpótlás, olajkereskedelem stb. következtében.

Pedig az átalakulás előtt álló gazdaságok közül Magyarország volt a legjobb állapotban és volt a legfelkészültebb a szükséges változásokra. A függetlenség hatalmas lehetőség volt a legkedvezőbb megoldások megtalálására, a korábbi befolyási övezet lebontásában felmutatott érdemek pedig lehetőséget adhattak könnyítések elérésére és források megszerzésére. A teljesítmény viszont kiábrándító (ld. fenti tábla), ami hozzáadódik ahhoz a lecsúszáshoz, ami az előző öt évben bekövetkezett, amikor a magyar gazdaság évi átlagban mindössze 0,5 százalékkal nőtt, lényegében nem nőtt. Az Antall-kormány négy éve úgy telt el, hogy eközben 12 évet lépett az ország hátra, 12 évet vesztettünk el. Ha a minimálisan elvárható ütemben alakultak volna a teljesítmények (évi 3 százalék), akkor négy év alatt 12,6 százalékkal nőtt volna a GDP, ehelyett viszont 17,9 százalékkal csökkent. (…) (Az 1989-es szintet) „csak” 10 évvel később, 1999-ben értük el.

Ha nem tudták, van-e működőképes elgondolás a megújulásra, azt persze csak lehetett volna tudni: milyen a fejlett országok gazdasága és annak intézményrendszere? Hogy az új rendszernek nem lehet a protekció az alapja, hanem csakis a verseny. Hogy a polgárosodás és a vagyonosodás (gazdagodás) lehetősége nem csak kiválasztottak és klikktagok számára kell, hogy nyitva álljon. Hogy mit kellene tenni az olajbűnözés ellen? Talán (nyilván) azt is tudták, kik érintettek benne. Biztosan felfogták, hogy mi lesz a következménye, ha a mezőgazdaságban reprivatizáció helyett kárpótlásra kerül sor és ráadásul így.

Feltehetőleg ismerték, hogy az alkotmány is tiltja a diszkriminációt, így a kettős, hármas, négyes stb. mércét. Hogy a polgári demokrácia nem lehet feudális: új anakronisztikus osztállyal és anakronisztikus előjogokkal. Tudniuk kellett, hogy a monopólium és a piacgazdaság nem igazán fér össze, a monopóliumok kirekesztik a versenyt, e szerepüket korlátozni kell(ene). Nyugaton régóta megvannak ennek a technikái.

Különben a nekirepülést nem sokszor láttuk, a mutyizás gyanúját viszont annál többször érzékeltük. És nem csak a gazdaságban: az ügynöklistákkal való játszadozás, e kérdés megoldatlansága is innen datálódik.  Ahogy a kamarillapolitika is, a demokrácia „megkerülése”. Általánosságban mindaz, ami miatt nem történt meg a rendszerváltás.

Mi lett volna Antall József feladata?

Antall Józsefnek (1932–1993) a rendszerváltás formai és főleg tartalmi végigvitele lett volna a rendeltetésszerű feladata. Ha ezt akarta volna megvalósítani, ahhoz elhatározásra, elgondolásra és koncepcióra lett volna szüksége. Hogy ne sodródás, hanem olyan átalakulás menjen végbe, aminek van menetrendje, a legkisebb a társadalmi költsége és a legnagyobb a társadalmi haszna.

Koncepcióval biztosan nem rendelkezett, saját maga szerint sem, hiszen a rendszerváltást példa nélküli kísérletnek tartotta: a visszaalakításban nem lehetett tapasztalatokra építeni. (Annál koncepciózusabban kellett volna eljárni.) Az elgondolások deficitjét bizonyítja az is, hogy a rendszerváltást mennyiségi változásként fogta fel, aminek a mértékét ad hoc szempontok, nem a társadalom érdekei és a rendszer minél jobb működőképessége határozzák meg és hogy a rendszerváltást a jogalkotással azonosította, ennek igyekezett formálisan eleget tenni.

Kétségtelen, hogy a törvényalkotás előrehaladt, de egyre jobban látszik, mit értünk el ezekkel a törvényekkel. Nagyrészt kulisszák jöttek létre, amelyek a rendszerváltás illúzióját kelthetnék, ha nem tapasztalnánk lépten-nyomon, nem zajlott még le. A kulisszák spanyolfalként funkcionálnak, ami mögé el szokták rejteni a tartalmi átalakulás hiányait és hiányosságait, illetve ami mögött mást tesznek, mint amit hirdetnek. ” (Eddig az idézet. A téma a kötetben tovább folytatódik, ajánlom az olvasó figyelmébe.)

Antall József szobra Miskolcon. Egy igazán költői kérdés: mi az öröksége?

További kormányok

Horn Gyula alatt oda érkeztünk, ahonnan indultunk: ez az EU-átlag 51 százaléka. Bajnai Gordon alatt sem változott a helyezésünk: a világgazdasági válságban – mivel több ország is ezt “produkálta” – a termelés nagy visszaesése nem járt ilyen következménnyel.

A különbségek ellenére végig rezsimek voltak

A teljesítmények bizonyos eltérései azonban nem jelentik azt, hogy ne rezsimek működtek volna ezekben az években is. Ugyanakkor legalábbis az első Orbán-kormány idején lehetett látni néhány rendszerszerű elemet. A Medgyessy-kormány alatt a viszonylag gyors növekedés viszont tulajdonképpen véletlen volt, véletlenül, ám szerencsétlenül járult hozzá a felzárkózáshoz. Hiszen nem végiggondolt, a konkrét összefüggéseket és a hatásokat figyelembe vevő elképzelés állt mögötte, hanem ad-hoc ötletek hevenyészett listákon. Emiatt a növekedés azonnal belefutott az eladósodásba. Gyurcsány ötletelései pedig további eladósodással jártak. Az ország alatta a csőd közvetlen közelébe került.

Az első Orbán-kormány két ok miatt volt sikeres. A koalíciós partner nemcsak hatalomra segítette, hanem vitte magával az Alternatív gazdaságpolitikát, amire alapozva sok káros ötlet realizálását meg lehetett akadályozni. (Blogomon olvashatnak a gazdasági növekedés lefékezésének belföldi és külföldi követeléséről, adóemelésekről stb. Ld. pl. Kérdések a gazdasági növekedésről
Járai Zsigmond pénzügyminiszter „megakadályozott adóreformja”

Járai Zsigmond. Állítólag megakadályozták az “adóreformját”..

És akkor működött érdemi koalíciós fék/kontroll, amit félreértve – az események határozottan erre utalnak – segítség helyett terhes korlátozásnak véltek a kormányban és annak csúcsún. És igyekeztek ettől a féktől megszabadulni. Ebben a “másik politikai térfélen” együttműködő társra találtak. Az akcióból bumeráng lett: a társ került kormányra. Az ország is sokat veszített: anyagilag is. Az akció nyomán ugyanis minden korábbinál felkészületlenebb csapatot sikerült kormányra juttatniuk.

A rendszerváltás elmaradása az oka a lassú növekedésnek

Ez az az akadály, ami a Jánossy Ferenc által feltárt állapotot konkrétan megmagyarázza. Tehát, hogy 1990 óta átlagosan évi 1  százalékos (azaz egy százalékos) a gazdasági növekedés és hogy egy állítólagos rendszerváltás ellenére képtelenek vagyunk visszajutni a növekedés hosszan érvényes trendjére.

A rendszerváltás elmaradása természetesen nem általánosságban, hanem konkrét következményeken keresztül hat. Felsorolok néhányat, ami most eszembe jut, de vég nélküli lenne a sor. A legrosszabb következmény a gazdaságirányítás, a gazdasági  kormányzás általában igen alacsony színvonala, ami az országot “szabad szemmel” is előrelátható károktól sem képes megóvni. A rendkívül rossz személyzeti politika, ami stratégiailag fontos posztokra arra nem igazán alkalmas személyeket állít.  (Ki kicsoda a gazdaságirányításban? És kik a „stratégák”?) A tudatosság és az érdemi stratégia hiánya, az ad-hoc intézkedések, a hatásvizsgálatok elszabotálása, a megszorítások folyamatos alkalmazása gazdaságpolitika helyett, a valódi  húzóágazatok (stratégiai ágazatok) hiánya, a nagy állami beruházások rossz hatékonysága, a költségek kezelhetetlensége ezeknél a beruházásoknál, a verseny hiánya, a világ legmagasabb áfája, ami tulajdonképpen elviszi  egy lehetséges húzóágazat: a mezőgazdaság EU-s támogatását, a fenntartási tevékenység elhanyagolásának általános gyakorlata, Budapest lehetséges regionális központi szerepének akadályozása és benne a Malév odaajándékozása, majd megszüntetése és így tovább, és így tovább. (Ld. pl. Malév: mibe kerül nekünk ez a kormányzás?, A Malév felszámolása: csepegtetett brutális következmények

Malév: elszállt...

A Malév elszállt…

A mindent bénító aránytalanságok

Viszont van még két olyan következménye a rendszerváltás elmaradásának, a rezsim megjelenésének, amiről külön szólni kell.  Az egyik a rengeteg aránytalanság a gazdaságban, aminek  számtalan megnyilvánulása van. Közös bennük, hogy valamilyen bonyolult alakzat működését, aminek rendszerben kellene működnie, mert az csak így hatékony, megakadályozzák abban, hogy így működjön.

Ez történik pl. a magyar egészségügyben, vagy a közlekedés számtalan területén stb.

Olyat talán a szovjet rendszer tudott az elmúlt évszázadban “produkálni”, ami pl. a magyar egészségügyben van. Létrehoznak kapacitásokat, beruháznak, drága műszereket vesznek és korlátozzák ezek kihasználását. Várólisták vannak. Megáll az ész! Közben milliós fizetéseket adnak a kancellároknak, akik az egyetemeken kekeckednek a kiadásokkal. Minek van akkor felelős vezető?

Ez a döbbenetes aránytalanság jellemző az elvonásokra is, ami nem zavarja a rezsim vezetőjét, sőt tovább akarja növelni…

Az elvonásokra is léteznek racionális arányok, amelyeket büntetlenül nem lehet megsérteni. Nálunk mégis durván megsértik: ilyen az “egekbe emelt” 27 százalékos áfa és az egykulcsos 15 százalékos a személyi jövedelemadó ellentmondása. Ez csak azért nem lett még nagyobb, mert a kormány próbálkozását az EU ellenkezése megakasztotta. Emiatt nem sikerült Magyarországon 35 százalékra(!)  emelni a 27 százalékos, már így is “világbajnok” áfakulcsot. Megáll az ember esze! És ebből lett egy utólagos ideológia: az embereket nem akkor kell megadóztatni (persze ezt is teszik), amikor keresnek, hanem amikor elköltik. Brávó!

Az aránytalanság minősített esete az, amit művelnek a fogyasztással. Korlátozzák a fogyasztást a jövedelmek nagy mértékű elvonásaival, de adminisztratív módon is. (Ld. Vasárnapi boltzár. Mibe kerül nekünk ez a kormányzás? (2) )Ennek az “elképzelésnek” az oka ugyanis szerintem nem ideológiai indíttatású ok volt, hanem a kiskereskedelmi forgalom visszafogásának vágya szülte. A kapacitások fejlesztését ugyanis éveken át nem engedték meg és a hét hat napja nem elégséges a bevásárlások civilizált lebonyolítására. Egy rezsim nem szereti a fogyasztást, a kivitelt szereti.

Vasárnapi boltzár: mibe kerül nekünk ez a kormányzás?

Holott éppen a fogyasztás korlátozása a gyenge és a lehetőségektől messze elmaradó magyar növekedés egyik legfőbb oka  ez. Megvizsgáltam, hogy a közép-kelet-európai országok közül a növekedési ütem és a belső kereslet között van-e kapcsolat. Van-e értelme annak, ha a belső kereslet korlátozásával tulajdonképpen exportkényszert alkalmaznak,  mint nálunk Magyarországon? Nos, ahogy várható volt, nincs! Ott a legmagasabb a növekedési ütem, ahol az export bővülése mellett jelentősen bővül a belső kereslet. Ahol a belső kereslet növekedését korlátozzák, mint nálunk, ott ezekhez az országokhoz képest tulajdonképpen pangás van. (Kulcskérdések (1). Belső vagy külső piac? (2. folytatás) )

Nemcsak a növekedést fékezi, hanem a veszteségeinket is növeli a forint brutális alulértékeltsége, ami megint csak súlyos aránytalanság. Ez egy másik következménye a rendszerváltás elmaradásának.  1989 és 2015 között 50000 milliárd forint árveszteséget okozott (csak a külkereskedelemben). Az alulértékeltség miatt ugyanis exportált termékeinket tulajdonképpen elkótyatyéljük. És ehhez jön a magyar munka, a magyarországi ingatlanok stb. értékvesztése…

2010-ben Bajnai Gordon éppen kisiskolásoknak(!) magyarázza: milyen jók a megszorítások…

Egy másik következmény a kormányok könnyed közpénzköltése, közpénzszórása. Ez még a megszorítások robotosának, egyben szerelmesének, Bajnai Gordonnak is szokása volt. Itt van például a déli autópálya beruházása, amiről mindenki tudhatná, hogyan készült. Részlet a Kényszerpályákból:

“A Pécsre menő autópálya építése az abszurditás határait nemcsak súrolja, hanem át is lépi. A helyenként dimbes-dombos vidéken szuper drága viaduktokat építenek, a löszös talajba alagutakat fúrnak, amivel az elérhető sebességet 90 kilométer/órára korlátozzák. A löszbe fúrt alagutak rendre beomlottak. A szántóföldeken és kerteken keresztül tapostak ki utat maguknak a nehézteherautók, azzal az utólagos ígérettel, hogy majd minden költséget megtérítenek. Honnan? Hát a beruházási költségből, végső soron közpénzekből. A falvakon és Bonyhádon keresztül dübörgő, kővel megrakott óriáskamionok tönkreteszik az utakat és a házakat. Az ígéret ugyanaz: mindent megtérítenek. Az itt készült riportok szerint az építkezés környéke valóságos bevásárlóhely: cementet, homokot, gázolajat „jutányosan” lehet vásárolni. De a cement az útba volt szánva, a gázolaj a teherautókba. Ott tartunk, ahol voltunk évtizedekkel ezelőtt, az M7 építésénél. (Abból épültek a víkendházak, ami kimaradt, amit „kispóroltak” az autópályából.)”

Ez pedig a blogról van:

“…A beruházások hanyag gyakorlata viszont feltáratlan maradt és így általában – ha a kormány számára nem volt különösen fontos – elmaradtak azok az intézkedések, amelyekkel pénzt lehetett volna visszaszerezni. Ha csak egy pazarló finanszírozási technikát veszünk, a PPP konstrukcióban a beruházási költség többszöröse például egy bankhiteles ügyletének. Itt a második Orbán-kormány az MTV székházánál csapott az asztalra, ahol az elszámolást megváltoztatták. Ugyanakkor nem nyúltak olyan autópálya-szakaszok finanszírozásához, amelyek PPP-ben készültek. Ez pedig kb. 2037-ig elviszi a pénzt az útkarbantartástól. És még hány ilyen lehet!

(…) miután végre megszabadultunk a koncessziós autópálya-szakaszoktól, a Bajnai– és a Gyurcsány-kormány alatt hasonló finanszírozásban, PPP-konstrukcióban fejezték be az M5 és az M6 autópályát. Ez a legértelmetlenebb (legdrágább) eladósodás volt, és évtizedekre kötötte gúzsba a közlekedés fejlesztők és felújítók kezét. 2037-ig 3200 milliárd forintot kell törlesztenünk. Ebben az évben 114,5 milliárd forintot. Ez több, mint a teljes útdíjbevétel fele. Emiatt nem jut pénz a körgyűrű továbbépítésére, és nem jut pénz az utak felújítására. Ehhez évi minimum 60–70 milliárd forint kellene.

Itt álljunk meg egy szóra! Persze tehetett volna mást is a kormány, mint a PPP-konstrukció szorgos fizetése. Át lehetett volna alakítani a konstrukciót, ahogy ez az MTV-nél történt, ami szintén PPP-konstrukcióban készült, Bajnai volt cégének megvalósításában. 30 milliárd helyett 100 milliárdot kellett volna visszafizetni. Ezt azonnali fizetésűre változtatták. Az autópályáknál ezt nem tették, inkább nem újítanak fel utakat, többek között Budapesten sem.” (Akié (virtuálisan) a múlt, azé a jövő?)

A rendszerváltás legendája

Amikor írtam a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. könyvemet, ismét beleütköztem az állítólagos rendszerváltás legendájába. Bár egyesek számára nem az a kérdés, volt-e, hanem az, hogyan nevezzük. Vannak, akik elviccelik, de ezt is pontatlanul, hiszen a rendszerváltásnak nevezett változás nem nevezhető gengszerterváltásnak, mert az új elit nagyrészt ugyanaz, mint a régi és/vagy leszármazottjaik. Az ún. rendszerváltás nagyrészt a régi másodvonalat hozta előtérbe.  Torgyán József – ma már kideríthetetlen, kinek az ötletére – egy másik viccet használt fel több alkalommal is beszédeiben. Ő a párttagkönyveknek a betétkönyvekre való cseréléseként írta le az ún. rendszerváltást. Ezen a nyomvonalon maradva, én inkább álarcváltásnak hívnám. (Az álarc váltogatása Matolcsynál. Kasszák és károk (2))

Folytatva a sort, a jelenséget a többség rendszerváltásnak, rendszerváltozásnak, vagy rendszerváltoztatásnak nevezi és azon vitatkozik, melyik a legmegfelelőbb megjelölés. És vannak, akik számára főleg az a kérdés, hogy egy nap alatt ment-e végbe, vagy hosszabb idő alatt, vagy hogy befejeződött-e már.

Holott rá kellett volna döbbennie a társadalomnak arra, bárhogyan is nevezzük, nem történt meg, és – ma már tudjuk –, meg sem kezdődött. Olyannyira nem, hogy nálunk már évtizedek óta nincsen rendszer, nincsen normativitás, a szabályokban nincsen kiszámíthatóság. A kormányokból részlegesen vagy teljesen hiányzik a tudatosság. Ami történt, az nem más, mint egy volt rendszernek és egyúttal magának a rendszernek az eltűnése és helyette valami más alakzatnak a megjelenése.  Ennek a meglehetősen alacsony rendű, egyben vezérelvű kormányzási formának, működési módnak a leírására nem találtam jobb szót, mint a rezsimet.

Természetesen én is tudom, hogy egy adott rendszer nemcsak egy formában létezhet, hanem sokban, ahogy ezt a korábbi rendszerek története példázza. Sőt rendszeridegen rendszerelemek is előfordulnak, tehát egy adott rendszer ritkán fordul elő tiszta formában.

(Folytatjuk!)

(Következik: Politikai helyzetkép (3). A rezsimek jellegzetességei)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.