Berija (14. folytatás). Zsukov emlékei?

Újabb abszurditás. Zsukov állítólag beszámolt a “letartóztatásról”. Csakhogy akkor Zsukov már halott volt…

Vissza Moszkalenkohoz

Moszkalenko élete – Hruscsov bukásáig – többször is összefonódott Hruscsovéval, például Sztálingrádban, ahol Moszkalenko egy hadsereg katonai parancsnokaként, Hruscsov pedig a haditanács tagjaként és a legfőbb komisszárként, gyakorlatilag Sztálin megbízottjaként volt jelen. Így Hruscsovon Moszkalenko esetében is sok múlott. És nemcsak katonai pályájának egyengetésében, hanem – a szokásosnak tekinthető kegyetlenkedések elkendőzésében és elsimításában is. Moszkalenko esetében sokszor kerülhetett sor ilyen kimentésre, ahogy ez abból a jellemzésből egyenesen következik, amit Hruscsov írt memoárjában, a Visszaemlékezésekben. Előbb azonban jöjjön Moszkalenko pályafutásának egy magyar vonatkozása, amiből következtethetünk arra, minek is lehettek kitéve azok a magyarok, akik ráadásul hivatalosan is ellenségként kerültek szembe a tábornokkal. Bár már sokat tudunk Moszkalenko brutalitásáról, ezt hasznosan fogja kiegészíteni az, amit Hruscsov írt róla. (Ld. nemsokára.)

Brezsnyev, vadászat

Brezsnyev itt már a konszolidálódott hatalomban, vadászaton. Oldalán Nixon ajándékával, egy Colttal

Magyar vonatkozás: Voronyezs

Moszkalenkonak katonaként minimum két magyar vonatkozása is van, bár több is lehet. A leglényegesebb az, hogy Moszkalenko vezette a 40. hadsereget a 2. magyar hadsereg elleni harcokban. Sőt ő volt a kezdeményezője ennek a katonai hadműveletnek, amivel Zsukov állítólag nem értett egyet, mert erősnek tartotta a magyarok védelmi vonalait. Vitájukban végül Sztálin döntött. Ha elgondolkodunk Hruscsov jellemzésén, amire nemsokára rátérek, el lehet képzelni a fogságba került magyar katonák megpróbáltatásait. Bár Moszkalenkoról van most szó, nem lehet most sem megfeledkezni a talán még brutálisabb Batickijról sem, akinek az életrajzában Voronyezs is szerepel.

A voronyezsi fronton aratott győzelem is hozzájárult Moszkalenko karrierje időleges felgyorsulásához. (1938-ban lett ezredes, 1940-ben vezérőrnagy, 1943 januárjában altábornagy, szeptemberében vezérezredes. 1943 októberében megkapta az első SZU Hőse kitüntetést. És mit nem hoz a sors, éppen annak a frontnak a javaslatára kapta meg az aranycsillagot, ahol Hruscsov a haditanács tagjaként működött. (Ezt a kitüntetést Moszkalenko egyébként még konkrét parancsnoki teljesítményért: a Dnyeperen való átkelés kikényszerítéséért kapta.) Ezen a szinten hosszabb időre meg is rekedt, rangban is. 10 éven át vezérezredes maradt, a második aranycsillagot pedig még később vehette át.

A puccsban tett “szolgálataiért” került a csúcsra

 Moszkalenko részt vett a polgárháborúban is és a második világháborúban is, de nem tartozott a különösen jelentős katonai vezetők közé. Aztán hirtelen mégis az lett. És 32 éven át a csúcson is maradt.

Helyzetén nem katonai teljesítmény, hanem a Berija elleni puccsban való cselekvő részvétel változtatott. 1953. június 26-án, tehát a puccs napján lett a legfontosabb körzet, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka. Ezzel teljessé vált Hruscsovék katonai támogatása. Bulganyin miniszter és helyettese, Zsukov biztosította a hadsereg támogatását általában, Moszkalenko pedig a helyszínen, Moszkvában. Ezt gyorsan honorálták: már augusztus 3-án (10 év után) véget ért „helyben járása”:  hadseregtábornok lett. 1955 márciusában pedig megkapta a Szovjetunió marsallja rendfokozatot.)

1960 októberétől honvédelmi miniszterhelyettes, egyben a stratégiai rakétacsapatok főnöke. 1961. április 12-én ő kísérte Gagarint Bajkonurban, a kilövőhelyre. Hruscsov bukása 1964-ben nem törte meg Moszkalenko pályafutását, Brezsnyev átvette, és továbbra is nagy becsben tartották. 1962-től a Védelmi Minisztérium főfelügyelője és miniszterhelyese, ami Brezsnyev halála után is tartott és csak egy évvel ez után ért véget. Moszkalenko haláláig és 80 éves koráig(!) maradt ebben a beosztásban. Nem sokkal halála előtt őt küldte Magyarországra a gorbacsovi Politikai Bizottság, ez a másik magyar vonatkozása, hogy megvizsgálja, milyen a magyar lakosság viszonya a már 40 éve ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatokhoz és változtatni kell-e azon, hogy a szovjet katonák esetleges magyarországi bűncselekményeiben kizárólag szovjet bíróság járhat el. Minderről Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter ír emlékirataiban.

Moszkalenko 1978-ban kapta meg a SZU Hőse második aranycsillagát. Nem konkrét hőstettért, hanem a SZU fegyveres erőinek erősítéséért… A két aranycsillaggal már együtt jár, hogy több településen köztéri szobrot emelnek a kitüntetettnek. Sok más magasnak számító kitüntetést is kapott pályafutása alatt. A hét Lenin-rendből négyet a puccsot követően (1962. 03. 7., 1972. 02. 21., 1978. 10. 05., 1982. 05. 10.) Megkapta az Októberi Forradalom érdemrendet is 1968-ban. Az öt Vörös Zászló érdemrendből egyet kapott 1953 után (1954. 01. 28.) A külföldnek is a figyelmébe ajánlották Moszkalenkot, akinek így 28 vagy 29 kitüntetés jutott. Attól függően, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Hőse aranycsillagot, amivel 1969-ben tüntették ki, e kategóriába sorolták-e. A britek is kitüntették a Knight Commander (lovagparancsnok) érdemrenddel. Ez a Wikipédia információja szerint magas kitüntetésnek számít, brit állampolgárok esetében lovagi címmel jár, külföldieknél tiszteletbeli lovagi címmel. Biztosan kapott Magyarországtól is kitüntetést, de ennek részleteire nem sikerült rábukkanni.

moszkalenko-egyik-kozteri-mellszobra

Moszkalenko egyik köztéri mellszobra

 Miért választhatta Hruscsov?

Ismeretségük mellett is lehetett oka annak, hogy Hruscsov őt választotta ki a tábornokok közül a puccs közvetlen katonai biztosítására. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy alaposan megismerte (kiismerte?) Moszkalenko személyét, pozitív és negatív oldalait egyaránt.

Egyfelől elkötelezett embernek tartotta, aki nem harcolt rosszul, és nem kímélte magát. Másfelől viszont nagyon rossz emberi tulajdonságai voltak. Idegileg instabil, kiegyensúlyozatlan, lobbanékony, durva, sőt kegyetlen parancsnok. Közismert volt, hogyan bánt beosztottaival: rendszeresen sértegette, megalázta őket. Alárendeltjei gyakran panaszkodtak durvaságára és sértéseire. Őket  olyan jelzőkkel illette, mint a „nép ellensége”, „áruló”, „gazember”. És ilyenkor nem csak kilátásba helyezte a haditörvényszék elé állítást vagy egyszerűen az agyonlövést. Hruscsov hozzátette: Moszkalenko a hangulat embere.  Szó szerint mindenre képes, különösen, ha érdeke fűződik ahhoz, hogy megtegye, ha ez kifizetődik is neki.

Elvtelenség

Moszkalenko elvtelensége Zsukov menesztésekor állítólag az őt ismerő Hruscsovot is meglepte. Ez 1957-ben történt, amikor felvetődött, hogy Moszkalenkót meg kell büntetni, de végül is eltekintettek ettől. Amikor az SZKP KB napirendjén szerepelt Zsukov szándéka, hogy katonai puccsal egy katonai junta kezébe helyezné a hatalmat, Moszkalenko rendkívül éles kirohanást intézett Zsukov ellen. Hruscsov emlékei szerint ez már szűkebb körben történt és nem a teljes ülés előtt. Zsukov nem sokáig tűrte Moszkalenko mocskolódását és odavetette:

Te vádolsz engem? Amikor te nem is egyszer mondtad nekem: mire vársz? Vedd a kezedbe a hatalmat, szerezd meg!

Malinovszkij javaslatot tett Moszkalenko leváltására: valamennyi funkciójából. Hruscsov azonban ezt elhárította, mivel szerinte olyan nagyok  voltak Moszkalenko “érdemei” Berija „letartóztatásában”, hogy meg kell neki bocsátani. Ha majd normalizálódni fog a helyzet – tette hozzá Hruscsov – Moszkalenko megint tudni fogja, hogyan kell viselkednie. Számomra viszont inkább az derül ki erről a tétovázásról és engedékenységről, hogy Hruscsov tartott Moszkalenko elszabadulásától, amire nyilvánvalóan számíthatott volna, ha őt megfosztják pozícióitól és hatalmától. Például elmondhatta volna, volt-e letartóztatás, hogyan halt meg Berija stb. Moszkalenko a tapasztaltak alapján bebiztosíthatta magát arra az esetre, ha „csalódna”.

Különleges bíróság – különleges jogokkal

De folytassuk tovább Moszkalenko központi szerepének taglalását. Előbb láttuk, hogy Moszkalenkot ráültették az új legfőbb ügyész, Rudenko nyakára, ráadásul erről még azelőtt döntöttek, hogy Rudenkot kinevezték volna. Decemberben pedig Moszkalenko ott ült a bíróságban is, ami különleges bíróság volt, különleges jogokkal, miközben a vádlottnak még a védelemhez, a védekezéshez, a fellebbezéshez és a kegyelmi előterjesztéshez sem volt joga. Ügyésznek sem lehetett hivatalos szerepe.

Moszkalenko, boríték

Moszkalenko a borítékon

A különleges tanács a Kirov-gyilkosság után, 1934-ban született törvény alapján járhatott el, ami az ítéletet kizárólag a bíróságra (végső soron a párt elnökségére bízta): ki volt abból formálisan is zárva az ügyész és az ügyvéd részvétele. Moszkalenko ott ülhetett viszont a bírák között.

Ugyanakkor mindketten, tehát Moszkalenko és Rudenko is jelen voltak Berija kivégzésén, más kérdés, hogy valójában kit is végezhettek ki december 23-án, ahogy az is, hogy ki ült a kihallgatásokon kalappal a fején és sállal a nyakában a nyári forróságban.

Bár Berija esetében a halál beálltát orvos nem állapította meg, de ez nem jelenti azt, hogy halott nem volt. Vannak tanúi annak, akik látták, ahogy kivisznek a bunkerből egy ponyvával letakart személyt és bedobják egy furgonba. Moszkalenko a későbbiekben is bizalmasa volt Hruscsovnak és utódjának, Brezsnyevnek. Zsukov halála után Moszkalenkot kérték fel arra, hogy nyissa fel a megboldogult marsall páncélszekrényét, és hozza el az ott található iratokat.

Ellentmondások

Kicsit előreszaladtunk, menjünk vissza a Berijával foglalkozó üléshez. Hogy ez valójában milyen ülés is volt, abban sem egyezik a részvevők és más érintettek véleménye. Szergo Berija a könyvében arról ír, hogy június 26-án apja a Minisztertanács ülésére ment, ahol a volt állambiztonsági miniszter, Ignatyev letartóztatásáról készített indítványát tárgyalták volna. A kormány ülését elhalasztották, ezért a belügyminiszter hazament ebédelni, ott végeztek vele. Hruscsov szerint viszont az Elnökség ülésezett, legalábbis erről tájékoztatta a külföldi testvérpártok vezetőit. De itt is felmerült egy törvényességi gond, hiszen a párt hogyan tartóztathatott volna le egy minisztert. Ezt úgy próbálta meg Hruscsov áthidalni, hogy később a pártelnökség és a kormány közös ülésére korrigált. Zsukov arról beszél a Kommerszantban megjelent állítólagos visszaemlékezésében (lásd alább), hogy az Elnökség ülésére hívták, de arra hivatalosak voltak a miniszterek is, akiket aztán – ha nem voltak elnökségi tagok – elküldtek.

Medvegyev viszont Hruscsovról írott könyvében kitart az elnökségi ülés mellett. Medvegyev úgy tudja, nyilván úgy hallotta, hogy Malenkov „megadta a szót Hrucsovnak, aki hosszú beszédet vágott ki Berija ellen.” És itt következik egy néhány mondatos felsorolás, mi hangzott el, majd az, hogy Hruscsov előterjesztéséről nyilatkoztak az Elnökség tagjai. Hogy mi volt az előterjesztésben? Idézem Medvegyevet:

„Hruscsov indítványozta, hogy Beriját mentsék fel valamennyi tisztsége alól” Az ülés leírása igen „szikár”, holott Molotov emlékiratai szerint az Elnökség ülése két és fél órán át tartott… Az is figyelemreméltó, hogy az ülésről – jelen tudásunk szerint is – nem készült jegyzőkönyv. Medvegyev a leírást így folytatja: „Az Elnökség tagjai még le sem adhatták szavazataikat, amikor Malenkov megnyomta a titkos csengőt. (…) Malenkov utasítására letartóztatták Beriját és egy Malenkov irodájához közeli szobában helyezték el.”

Medvegyev leírása szerint sem volt benne a javaslatban, hogy Beriját tartóztassák le. A letartóztatás elrendelésére egyébként jogköre sem volt a legfelső pártszervnek. A „disszidens” gondolkodású Medvegyev azonban ezeket sem kifogásolja.

Berija letartóztatását tehát ezek szerint katonákra bízták, a tábornokokat Hruscsov és Bulganyin kérte fel erre a feladatra. Máshonnan tudható, hogy 10 tábornokról, illetve főtisztről volt szó, akik közül Moszkalenko és Zsukov neve közismert. De tudhatunk Batickijról, sőt még Brezsnyevről is. (A két Medvegyev Konyev marsallról is tudni vél, bár róla rajtuk kívül senki nem hallott.)

Arról nem ír Medvegyev, hogy a tábornokokat, akiknek nem volt állandó belépési engedélyük a Kremlbe, állítólag Bulganyin vitte be szolgálati kocsijában, valamint a konvojában levő második limuzinban. (Ma már azt is tudhatjuk, hogy ebben utazott Leonyid Brezsnyev, aki tulajdonképpen ennek révén került aztán, 11 évvel később és saját szervezkedése (puccsa) révén a SZU élére. Pontosabban, ha nincs ott, akkor idáig biztos nem jutott volna el!)

Brezsnyev és Hruscsov, a háború alatt összejöttek (vezérőrnagy és ezredes)

Brezsnyev és Hruscsov a háború alatt összejöttek (vezérőrnagy és ezredes)

Katonai puccs

Bulganyin konvoját a belügyesek nem ellenőrizhették. Így jutottak volna be az épületbe és abba a szobába, ami az ülésterem mellett volt. Bulganyin felhívására lőfegyvereikkel jelentek volna meg, amikor az ott szolgáló őrség kivételével tilos volt bevinni lőfegyvert ezekbe a helyiségekbe.

Ezek a cselekmények bizonyára megtörténtek, függetlenül attól, hogy a letartóztatásra sor került-e. Tehát akkor is, ha Beriját – ahogy a majd később ismertetett második változat tényei bizonyítják – nem tartóztatták le. Ilyen  akcióra a katonák a hatályos szovjet törvények értelmében nem voltak felhatalmazva. Egyébiránt a Szovjetunió második számú vezetőjének letartóztatási kísérlete is kimeríti az államrend megdöntésére irányuló összeesküvés tényállását.

Ugyanakkor írásos parancs nélkül és „örömmel” vállalkoztak erre a törvénytelenségre. Ami hatalmas kockázatot hordozott a számukra. Mégis, amikor megkérdezték őket, vállalják-e a feladatot, Zsukov – állítólag –  azt válaszolta: örömmel, mert Berijával több konfliktusa volt. Térjünk vissza a Kommerszant 2008. június 23-i számában megjelent válogatáshoz. A cikk címe: 55 év Sztálin nélkül. Zsukov marsall visszaemlékezéseiből.

Zsukov halála után…?

Itt álljunk meg egy pillanatra! Zsukovtól Berija letartóztatására vonatkozóan sok mindent rendszeresen idéznek, ráadásul úgy, mintha ezeket Zsukov írta volna. Időnként vannak oldalszámok is, csak az hiányzik, hogy konkrétan melyik műből is származnak. Ilyen a Kommerszant cikke. Ebben az egyes idézetek után csak az oldalszámok szerepelnek, a mű címe nem. Ennek furcsasága is igazán akkor tűnik fel, ha az egész műre lenne kíváncsi az olvasó. Kutatnia kell. Ekkor azzal szembesülhet, hogy Zsukov még életében és persze a neve alatt megjelent memoárjai nem foglalkoznak Berija letartóztatásával. Zsukov 1974-ben halt meg és csak jóval ezután jöttek elő Berija állítólagos letartóztatására vonatkozó állítólagos, egyébként is mások által megfogalmazott beszámolói. És jóval azok után is, hogy Hruscsovnak megjelentek memoárjai nyugaton és annak bizonyos, érdekesebb részleteit – még hivatalos kiadásuk előtt – lefordították oroszra. Ezeket a „zsukovi” beszámolókat viszont nem Zsukov neve alatt írták. Az írók és szerkesztők úgy tettek, mintha azt jegyezték volna le, amit főleg nekik, esetleg talán másoknak, de nem is feltétlenül az ő jelenlétükben Zsukov mondott.

A kutatás során kiderült számomra az is, hogy Zsukov az otthoni páncélszekrényébe helyezett állítólag egy saját kézzel írott összefoglalást arról, hogyan folyt le az állítólagos letartóztatás. A páncélszekrény felnyitásával Brezsnyevék Moszkalenkot bízták meg, őt küldték ki az elhunyt hadvezér otthonának átvizsgálására: mi tartozik az államra és mi nem. Őt választani elég tapintatlan döntés volt, hiszen Zsukov rossz viszonyban volt Moszkalenkoval. Moszkalenko érdekelt is lehetett abban, hogy mit „talál”. És ő „megtalálta” Berija letartóztatásának „zsukovi” leírását. Ebből azonban semmi olyat nem ismerhetünk meg, ami számunkra fontos új részleteket tartalmazna. Akkor miért írta volna le?

A fentiek alapján fenntartással kell fogadni azt, hogy a történetet ő mondta-e el, illetve, hogy ő írta-e meg a páncélszekrénybe zárt feljegyzést. (Ha az valóban létezik.) A meglehetősen primitív stílus önmagában szerintem nem dönti el a kérdést. Mindebből úgy tűnik, hogy Berija rovására visszaélnek Zsukov nevével.

Azoknak, akik Berija esetében a letartóztatási változatot akarják erősíteni, jól jöhetett a propaganda ilyen módon való segítése. Természetesen nem a letartóztatásról szólnak az anyagok és többnyire a kiadványok sem csak Zsukovról. Helyt kaptak bennük mindenféle Beriját mocskoló és/vagy rajta gúnyolódó anyagok.  1988-ban jelent meg egy ilyen kötet, amit követett 1991-ben egy másik, 1994-ben egy harmadik. Ezek között a középső egy hangoskönyv (Berija: konyec karjeri. Berija: a karrier vége. Szerkesztő: Vlagyimir Nyekraszov. Izdatyelsztvo polityicseszkoj lityeraturi. Moszkva. 1991.) A hangoskönyvben színészek olvasnak fel újsághíreket, újságcikkeket és könyvészleteket. Köztük van egy több mint hatperces rész, amit Zsukovval kapcsolnak össze. Ez a hat és fél perc írott formában legalább két könyvben is megjelent: a hangoskönyv előtt, illetve utána. (Az első egy válogatás a kortáraktól, a második pedig egy más által írott könyv. Marsal Zsukov: polkovogyec i cselovek. Moszkva, 1988. és Vlagyimir Karpov. Opala. 1994.)

A hangoskönyv nagy részét Antonov-Ovszejenko sárdobálása teszi ki, de Hruscsov emlékirataiból is sok oldalnyi Beriját mocskoló részt olvasnak fel. A szerzők között szerepel Adzsubej is, Hruscsov veje. És meghallgatható 18 és fél percben a volt szovjet külügyminiszter, majd a SZU Legfelsőbb Tanácsa Elnöksének elnöke, Andrej Gromiko (1909 – 1989) mocskolódó monológja is: „A mi Himmlerünk”.

Állítólag…

Nézzük, állítólag mit mesélt a hadvezér? Zsukov másoktól eltérően úgy adja elő, hogy június 26-án, tehát az „esemény” napján közölték vele, be kell mennie a Kremlbe. Bulganyin hívatta, aki akkor védelmi miniszter volt, Zsukov pedig a helyettese. A dolog lényegéről Bulganyin semmit nem közölt, egy ideig hallgatott, kezet is csak később fogott Zsukovval. Felzaklatott állapotban volt. Bulganyin megszólalt: „Be kell mennünk a Kremlbe, sürgős dolgunk van.”

Elindultak. Amikor bementek abba a terembe, ahol az Elnökség szokott összegyűlni, már ültek az pártelnökség tagjai. Később tudta meg, hogy aznapra volt kitűzve a Minisztertanács ülése és tényleg, gyülekeztek a miniszterek. Berija nem volt ott. (Ez reális, hiszen már biztosan nem élt.) Először Malenkov beszélt arról, hogy Berija meg akarja ragadni a hatalmat és hogy Zsukovra bízzák, hogy elvtársaival tartóztassák le. Aztán elkezdett beszélni Hruscsov, majd Mikojan szólt hozzá. Arról a fenyegetésről beszéltek, amit Berija jelent, aki meg akarja kaparintani a hatalmat (?!).

Hogy ki tette fel Zsukovnak a kérdést, nem derül ki: – Végre tudod hajtani a veszélyes műveletet? – Végre tudom! – válaszolta Zsukov. (A továbbiakban idézem állítólagos önvallomását arról, mennyire örül a feladatnak. A feladat különben teljesen törvénytelen.)

Zsukov állítólag ezt mondja: „Tudták, hogy barátságtalan a viszonyom Berijához, ami ellenségességgé fejlődött. Nekünk még Sztálin alatt voltak összezördüléseink. Elég elmondanom, hogy Abakumov és Berija (Most vajon melyikük? Hiszen Berija 1945-től nem volt belügyminiszter sem, az állambiztonság pedig 1943 óta nem tartozott hozzá. – Sz. B.) annak idején le akartak tartóztatni. Már eldugták a kulcsokat… El tudhatják képzelni, hogy ezek után én őt szívesen letartóztatom. Az ügyért. “(Mi az ügy? – Sz. B.)

Ezek szerint Zsukovnak esze ágába nem jutott legalább írásban kérnie az utasítást. Azt, amit tettek, nem lehet másnak nevezni, mint katonai puccsnak. Mégis ezzel dicsekedhettek életük végéig és zsebelhettek be mindenféle jutalmakat, előléptetéseket, beosztásokat, előjogokat a „részvevők”. Amikor Gorbacsov hatalomra került, közülük többen követelni kezdték szerintük elmaradt kitüntetéseiket, mindenekelőtt a Szovjetunió Hőse ezért kijáró aranycsillagjait. Aktivitásuk megélénkülése nem volt véletlen, hiszen Gorbacsov maga is bedőlt Hruscsov propagandájának és azt hangoztatta, hogy Berija eltüntette Ordzsonikidzét, azért, mert az utóbbi fellépett a rendszer durva megtorlásai ellen. Csak egy idő után döbbent rá, hogy szó sincs erről.

Jogi abszurdum

Hogy a katonák kremli fellépése jogilag abszurdum, azt Medvegyev is érezhette, amit úgy „oldott meg”, hogy beleírta könyvébe: „Náluk (A tábornokoknál. – Sz. B.) volt a Legfelsőbb Tanács Elnökségének (?! – Sz.) Berija letartóztatását elrendelő parancsa.” Írja ezt a ráadásul „disszidensnek” tartott Medvegyev, annak ellenére, hogy a mai napig az egyik bizonyítéknak tartják a koncepciós perre, hogy nem adtak ki letartóztatási parancsot! Lám, egyszer csak, legalábbis Medvegyev könyvében lett letartóztatási parancs, amiről sajnos ma sem tud senki. Aztán még ott vannak azok a további törvénytelen cselekedetek, amelyekben a tábornokok részt vettek, legalábbis előadták, hogy ezekben részt vettek, tehát minimum szándékoztak részt venni. Gondolok itt Berija elrablására, kicsempészésére a Kremlből, fogva tartására, egy bázisra hurcolására, adatok gyűjtésére és kivégzésére. Triumfálásukra az ország egyik vezetője felett. Hruscsovék állítólag féltek attól, hogy Berija államcsínyt követ el és ezért Hruscsov és társai ténylegesen katonai puccsot követtek el.

Nehézségek?

Berija perében – Medvegyev által elismerten – Hruscsov nehézségeket látott: nem tartotta kedvezőnek sem az ügyészség, sem a Legfelsőbb Bíróság várható hozzáállását. Hogy ezen mit kell érteni, az nem világos, hiszen a kiemelt ügyekben hozott ítéleteket fel kellett, de a vádiratokat is fel kellett terjeszteni jóváhagyásra a Központi Bizottságnak.

Konyev marsall szobra, Krakkó határában volt (1990)

Konyev marsall volt a bíró. szobra. Krakkó mellett állt…

A „probléma” megoldása érdekében Hruscsov régi ukrajnai ismerősével, Rudenkóval váltatta fel a SZU addig hivatalban volt főügyészét. A korábbi részekben bemutattam, mi tudható Rudenko előéletéről, illetve a Berija-üggyel párhuzamosan folytatott (megtorló) tevékenységéről. A szomorú tények ellenére a „disszidens” Medvegyev így mutatja be Rudenkot:

„Tekintélyt élvezett, mint független és tisztességes jogász, rábízták Berija bűneinek kivizsgálását is.” Megáll az ember esze!

A Legfelsőbb Bíróság számukra kedvezőtlennek ítélt személyi állományát pedig úgy kerülték meg, hogy speciális tanács elé juttatták az ügyet, amiben mindössze két bíró volt (L. I. Zejdin és L. A. Gromov), az azonban nem deríthető ma már ki, hogy jogi végzettségű volt-e legalább közöttük. Viszont voltak gyűlölködő pártbürokraták és gyűlölködő katonák. Ivan Konyev (1897 – 1973) marsall lett a speciális tanács elnöke, őt már korábban bemutattam. Emlékeztetőül: ő volt az, aki meggyőzte Sztálint arról, hogy a Kreml zsidó orvosai a vezetők kiirtására törnek, azt állítva, hogy kórházi kezelése során el akarták tenni láb alól. Ez lökést adott az eseményeknek, mivel Zsdanov (1896 – 1948) halála után egy orvos levele alapján felmerült tudatos félrekezelésének lehetősége. És Konyev volt 1956 leverője is, Zsukov terveinek végrehajtója. (Zsukov ezért – ahogy az indokolásban írták: a magyar fasiszta lázadás leveréséért – kapta meg a negyedik aranycsillagot, lett a SZU Hőse negyedszer.)

A bíróság tagjai között pedig ott volt a már szintén ismert Moszkalenko: immár hadseregtábornokként és 1953. június 26-a, a Berija ellenei fellépés napja óta – a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokaként. A bíróság tagja volt Svernyik is, akkor a Szakszervezetek Központi Tanácsának elnöke, akivel a Legfelsőbb Tanács elnökeként találkozhattunk. Ebben a minőségében előbb eltörölte a halálbüntetést, majd Sztálin kezdeményezésére újra életbe léptette, hogy a leningrádiakat ki lehessen végezni. És ő lesz az is, akinek sztálinista létére és az újratemetési bizottság elnökeként meg kell majd szerveznie Sztálin eltávolítását a mauzóleumból. Végigsírta az eseményt, aminek a végén Sztálin koporsójára betontömböket dobtak, amit aztán leöntöttek folyékony betonnal, de végrehajtotta Hruscsov utasítását.

Persze erről sem Medvegyevtől tudhatunk. Ő egyébként Gromov kivételével az előbbi személyeket sorolja fel, a sort azzal fejezi be, hogy odaírja: „és egy sor más kormányzati és katonai személyiség.” Egyébként egyetlen további katona nem volt a tanácsban… L. A. Gromov ugyanis a moszkvai városi bíróság elnöke volt, de nem is volt kormányzati személyiség. A tanácsban volt még N. A. Mihajlov is, aki a moszkvai területi pártbizottság titkára volt. Ő sem volt egyik sem. Hasonló a helyzet N. I. Kucsavával is, ő ugyanis a Grúz SzSzK szakszervezeti vezetője volt. K. F. Lunyev sem volt katona, de ő legalább kormányzati személyiségnek tekinthető: a BM miniszterhelyettese volt.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.