Berija (12. folytatás). Moszkalenko, a puccs kulcsfigurája

Kirill Moszkalenko (1902 – 1985) kulcsszerepet játszott a Berija elleni puccs és a leszámolások katonai biztosításában és legalizálásában. Moszkalenko ugyanis Rudenko ügyésszel részt vett a nyomozásban, sőt a rendkívüli bírósági tanácsban is ott ült. A Berija elleni puccsban vitt szerepéről  már volt szó,  és alább lesz szó. Kirill Moszkalenko ukrán származású volt, de ez nem (ez sem) jelentett neki sokat, sőt egyenesen  idegesítették az ukránok és az ukrán nemzeti hagyományok. Moszkalenko részt vett a polgárháborúban és a második világháborúban. Élete – Hruscsov bukásáig – többször is összefonódott Hruscsovéval, például Sztálingrádban, ahol Moszkalenko egy hadsereg katonai parancsnokaként, Hruscsov pedig a haditanács tagjaként és a legfőbb komisszárként, gyakorlatilag Sztálin megbízottjaként volt jelen. Így Hruscsovon sok múlott. És nemcsak a hozzá igazodó parancsnokok katonai pályájának egyengetésében, hanem – ahogy egy orosz szerző, Jurij Muhin a Sztálin és Berija meggyilkolása c. könyvében ezt körüljárta – a szokásosnak tekinthető kegyetlenkedések elkendőzésében és elsimításában is. Moszkalenko esetében sokszor kerülhetett sor ilyen kimentésre, ahogy ez abból a jellemzésből egyenesen következik, amit Hruscsov írt memoárjában, a Visszaemlékezésekben.

Moszkalenko, Kirill

Kirill Moszkalenko – még vezérezredesként. A Berija elleni katonai puccs 10 év után újra emelkedő pályára állította

Magyar vonatkozás: Voronyezs

Moszkalenkonak katonaként minimum egy magyar vonatkozása is van, bár több is lehet. Moszkalenko vezette a 40. hadsereget a 2. magyar hadsereg elleni harcokban. Sőt ő volt a kezdeményezője ennek a katonai hadműveletnek, amivel Zsukov állítólag nem értett egyet, mert erősnek tartotta a magyarok védelmi vonalait.  Ha elgondolkodunk Hruscsov jellemzésén, amire nemsokára rátérek, el lehet képzelni a fogságba került magyar katonák megpróbáltatásait.

A voronyezsi fronton aratott győzelem is hozzájárult Moszkalenko karrierje időleges felgyorsulásához. (1938-ban lett ezredes, 1940-ben vezérőrnagy, 1943 januárjában altábornagy, szeptemberében vezérezredes. 1943 októberében megkapta a SZU Hőse kitüntetést. (Ezt konkrét parancsnoki teljesítményért: a Dnyeperen való átkelés kikényszerítéséért.) Itt meg is rekedt; 10 éven át vezérezredes is maradt.)

A puccsban tett “szolgálataiért” aztán élete végéig (még 32 éven át) a csúcson volt

Moszkalenko nem tartozott a különösen jelentős katonai vezetők közé. De aztán hirtelen az lett.

Helyzetén nem katonai teljesítmény, hanem a Berija elleni puccsban való cselekvő részvétel változtatott. 1953. június 26-án, tehát a puccs napján lett a legfontosabb körzet, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka. Ezzel teljessé vált Hruscsovék katonai támogatása. Bulganyin miniszter és helyettese, Zsukov biztosította a hadsereg támogatását általában, Moszkalenko pedig a helyszínen, Moszkvában. Ezt gyorsan honorálták: már augusztus 3-án véget ért „helyben járása”:  hadseregtábornok lett. 1955 márciusában megkapta a Szovjetunió marsallja rendfokozatot.)

moszkalenko-festmeny

Moszkalenko: meg is festették

1960 októberétől honvédelmi miniszterhelyettes, egyben a stratégiai rakétacsapatok főnöke. 1961. április 12-én ő kísérte Gagarint Bajkonurban, a kilövőhelyre. Hruscsov bukása 1964-ben nem törte meg Moszkalenko pályafutását, Brezsnyev átvette, és továbbra is nagy becsben tartották. 1962-től a Védelmi Minisztérium főfelügyelője és miniszterhelyese, ami Brezsnyev halála után is tartott és csak egy évvel ez után ért véget. Moszkalenko 80 éves koráig(!) maradt ebben a beosztásban. 1978-ban kapta meg a SZU Hőse második aranycsillagát.

moszkalenko-boritek

Moszkalenko a borítékon

Nem konkrét hőstettért, hanem a SZU fegyveres erőinek erősítéséért. A két aranycsillaggal már együtt jár, hogy több településen köztéri szobrot emelnek a kitüntetettnek.

moszkalenko-egyik-kozteri-mellszobra

Moszkalenko egyik köztéri mellszobra

Miért választhatta Hruscsov?

Ismeretségük mellett is lehetett oka annak, hogy Hruscsov őt választotta ki a tábornokok közül a puccs közvetlen katonai biztosítására. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy alaposan megismerte (kiismerte?) Moszkalenko személyét, pozitív és negatív oldalait egyaránt. Egyfelől elkötelezett embernek tartotta, aki nem harcolt rosszul, és nem kímélte magát. Másfelől viszont nagyon rossz emberi tulajdonságai voltak. Idegileg instabil, kiegyensúlyozatlan, lobbanékony, durva, sőt kegyetlen parancsnok. Közismert volt, hogyan bánt beosztottaival: rendszeresen sértegette, megalázta őket. Alárendeltjei gyakran panaszkodtak durvaságára és sértéseire. Őket  olyan jelzőkkel illette, mint a „nép ellensége”, „áruló”, „gazember”. És ilyenkor nem csak kilátásba helyezte a haditörvényszék elé állítást vagy egyszerűen az agyonlövést. Hruscsov hozzátette: Moszkalenko a hangulat embere.  Szó szerint mindenre képes, különösen, ha érdeke fűződik ahhoz, hogy megtegye, ha ez kifizetődik is neki.

Elvtelenség

Moszkalenko elvtelensége Zsukov menesztésekor az őt ismerő Hruscsovot is meglepte. Ez 1957-ben történt, amikor felvetődött, hogy Moszkalenkót meg kell büntetni, de végül is eltekintettek ettől. Amikor az SZKP KB napirendjén szerepelt Zsukov szándéka, hogy katonai puccsal egy katonai junta kezébe helyezné a hatalmat, Moszkalenko rendkívül éles kirohanást intézett Zsukov ellen. Hruscsov emlékei szerint ez már szűkebb körben történt és nem a teljes ülés előtt. Zsukov nem sokáig tűrte Moszkalenko mocskolódását és odavetette: Te vádolsz engem? Amikor te nem is egyszer mondtad nekem: mire vársz? Vedd a kezedbe a hatalmat, szerezd meg!

Malinovszkij javaslatot tett Moszkalenko leváltására valamennyi funkciójából. Hruscsov azonban ezt elhárította, mivel szerinte olyan nagyok  voltak Moszkalenko “érdemei” Berija „letartóztatásában”, hogy meg kell neki bocsátani. Ha majd normalizálódni fog a helyzet – tette hozzá Hruscsov – Moszkalenko megint tudni fogja, hogyan kell viselkednie.

Az alábbiakban nemcsak Moszkalenkoval foglalkozom részletesebben, hanem folytatom Zsukov személyiségének taglalását is. (Ez ugyanis az előző részben tulajdonképpen félbeszakadt.)

Ellenpuccsok nem voltak

Itt kell megemlékeznünk a triumvirátusokról. Medvegyevék és a történészi fősodor ugyanis triumvirátusokról beszél, holott inkább puccsokról kellene.  Bár sok „történészhez” hasonlóan én sem vagyok végzettségem alapján történész, ezt azok esetében, akik friss szemmel akarnak hozzászólni az eseményekhez, eleve senkinél nem lenne szabad hátrányosnak tartani. Különösen azért nem, mert pl. a magyarországi történész szakma nem igazán képes hiteles képet adni a történtekről. Makroközgazdász kutatói és elemzői múltamnak viszont lehetnek komoly előnyei; például az összehasonlító elemzések felhasználása. Többlet információhoz jutunk ugyanis akkor, ha hasonló eseteket, ügyeket, helyzeteket valamilyen közös szempont alapján összehasonlítunk. Így állapítottam meg, hogy a SZU 1953–1964 közötti története puccsok és puccskísérletek története. Ezek mind Hruscsov körül, érte, illetve ellene zajlottak. De egyik sem volt ellenpuccs, mert a puccsokat és puccskísérleteket nem előzte meg és nem is követte puccs. És mind arról szóltak, hogy Hruscsov vezesse-e a Szovjetuniót.

nyikita-hruscsov

Hruscsov: a puccs értelmi szerzője

Berija „szervezkedése”

Berija persze nyilván „szervezkedett”, de nem a hatalom megragadása érdekében, hanem munkaterületein: a kibővített hatáskörű Belügyminisztériumban (ami az állambiztonságot, a hírszerzést és az elhárítást is felölelte) és a katonai-ipari komplexum, a tudományos kutatás irányításában. Élete során folyamatosan támaszkodhatott eszére és rendkívüli szervezőkészségére, amit Hruscsov is elismer a memoárjában. A Szovjetunió is, hiszen Beriját – érdemeiért – kitüntették a Szovjetunió Polgára címmel is. Ez egy rendkívül ritka és nagyon értékes kitüntetés; mindössze ketten kapták meg alapítása óta: Berija és Kurcsatov.) Olyan sikerek fűződnek Berija nevéhez, mint az ipar elköltöztetése a SZU európai részéből, vagy a szovjet rakétatechnika és atomütőerő felépítése. Amikor a szokványos hírszerzés nem tartozott hozzá, Sztálin felhatalmazásával külön (speciális) hírszerző szolgálatot működhetett. 1953. június 26-án délután éppen a szovjet hidrogénbomba kísérleti robbantásának előkészületeivel kellett volna foglalkoznia, de a délutánra kitűzött értekezlet idején már nem élt.

Sztálin halála után Berija azonnal hozzáfogott a SZU modernizálását, demokratizálását, az állam és a párt között viszony átalakítását, az állam átszervezését, a munkatáborok bezárását, a tömeges rehabilitációt, a szovjet gazdaság hatékonyságának megjavítását, a külkapcsolatok átalakítását stb. célzó, nagy ívű reformtervei megvalósításához. Fia, Szergo Berija könyve szerint apja a hatalom megragadására nem törekedett, nem lehetett ilyen ambíciója, mert véleménye szerint az orosz nacionalizmus Sztálin után egy újabb nem orosz vezetőt nem lett volna hajlandó elfogadni.

A likvidálás motivációi

A hatalmas ország és kapcsolatainak gyors és radikális átalakítása azonban sokak helyzetét veszélyeztethette. Funkcióik sok esetben kiüresedtek volna, különösen a pártszervezetek vezetői esetében. Más esetekben pedig gyakran előfordult volna, hogy egyszerűen nem lett volna az érintettekre szükség, egy más ország ugyanis többnyire nem ilyen felkészültségű és előéletű vezetőket igényelt volna. Az igazság elmondása az elmúlt évtizedek vitatható cselekményeiről nyilván Berija helyzetét is veszélyeztette volna, de szerinte ezt vállalni kellett minden fontos funkciót betöltő személynek. Mások ezt az elgondolást veszélyesebbnek érezhették. Voltak olyan ügyeik, amelyekben az érintettség a karrier végét jelentette volna. Szemjon Ignatyev (1904 – 1983) volt állambiztonsági miniszter, majd hivatalban levő KB-titkár letartóztatása és várható megnyílása Sztálin halála körülményeiről mindenekelőtt Hruscsovot veszélyeztethette volna. Ezek a kihívások sok vezető számára súlyos fenyegetésnek tűntek.

Ez a Berijával való leszámolás egyik motivációja. A másik pedig a hatalomvágy. Ez az, ami többeknek Berija nélkül kiélhető volt, Berija mellett a meglevő hatalom sem volt megtartható. Ezeket a veszélyeket Hruscsov átlátta, időben felkészült a megoldásra. Az első hatalmi triumvirátusnak két fő oszlopa volt: Georgij Malenkov (1901 – 1988) és Berija. Hruscsov sokkal kevesebb hatalommal bírt. Részben az akkori pártfelfogás miatt: a pártnak a propagandista szerepét szánták, az irányító a minisztertanács volt. Részben pedig Hruscsov státusza miatt, márciusban nem kapta meg az első titkári címet és posztot, a párt hivatalát vezető titkár lett, akihez a káderügyek is tartoztak. A titkárok közül – mint már szó volt erről – egyedül Hruscsov volt az Elnökség tagja, azt viszont nem vezethette. A párt legfőbb fórumát, az Elnökséget is Malenkov miniszterelnök vezette. Hruscsov azt viszont „elérte”, hogy Malenkovhoz hasonlóan ő dönthessen, ki legyen a másik fegyveres testületet irányító vezető, tehát a honvédelmi miniszter. Nevezetesen az ő embere, Bulganyin.

Nyikolaj Bulganyin

Nyikolaj Bulganyin (1895 – 1975) viszont eleve igényt tarthatott fontos pozícióra. És nem csak azért, mert 1952 októberében az Elnökség tagja lett, hiszen sokan onnan nemsokára ki is kerültek és legalábbis egy időre (pl. Brezsnyev) fontosságukat elvesztették. Bulganyin kinevezését viszont nyilván nem volt nehéz elérni. Nem okozott nehézséget az sem, hogy Berijához hasonlóan Bulganyin is egy újraegyesített minisztérium vezetője lett. A korábbi Katonai, valamint a Haditengerészeti minisztériumokat vonták össze.  Bulganyin egyébként már állt a Szovjetunió Fegyveres Erőinek Minisztériuma élén (akkor így nevezték): 1947 és 1949 között. 1944 novemberétől 1947 márciusáig pedig a miniszter (Sztálin nemcsak miniszterelnök volt, hanem védelmi miniszter is) helyettese, majd első helyettese. Mondhatni tehát, hogy 1953-ban szakember került e posztra, de ez nem egészen így van, hiszen Bulganyin marsall „igazán” soha nem volt katona. Sztálin más megfontolásból nevezte ki helyettesnek, majd miniszternek. Nem akart katonát a minisztérium élére, mert irritálta a második világháborúból visszatért tábornokok bizonyos „elszabadulása”. Bulganyin minisztertől azt is várta, hogy nem jelent akadályt háborús elképzelései megvalósításában. Mivel azonban szakmailag nem tudta hasznát venni, 1949-ben lecserélte egy katonára, Alekszandr Vasziljevszkij (1895 –1977) marsallra. Vasziljevszkij a SZU (kétszeres) Hőse, Bulganyin a Szocialista Munka Hőse. Ezt ráadásul majd csak miniszterelnöki kinevezésének évében kapta meg (1955-ben). 1955 és 1958 között volt a kormány feje, innen egy sikertelen puccskísérlet miatt kellett távoznia. Ekkor elvesztette marsalli címét, vezérezredessé fokozták le a soha „igazán” nem volt „katonát”. (Róla részletesebben még az előző folytatásban is olvashatnak.)

Bulganyinnak sem volt végzettsége a kormánytagok többségéhez hasonlóan, középiskolai tanulmányokat folytatott, de azokat sem fejezte be. Volt egy ideig (két évig) csekista, majd gazdasági segítői és vezetői posztokat töltött be. Állt a Szovjetunió Állami Bankja élén és hosszú éveken át volt kormánytag: Oroszország Népbiztosok Tanácsa elnökeként, a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsa elnökhelyetteseként. Sőt éveken át egyidejűleg bankvezetőként és kormánytagként. A második világháborúban politikai tisztként, különböző frontok haditanácsa tagjaként működött.

Sztálin állítólag élete legvégén éppen őt tartotta lehetséges és alkalmas utódjának. Erről Hruscsov is ír memoárjában. Bulganyin ezt nyilván komolyan vehette. Így Hruscsov megfelelő partnert kapott személyében a Malenkov–Berija tengely által jelentett akadály felszámolásához. A Hruscsov elleni későbbi fellépése alátámasztja a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló eltökéltségét.

Visszatérve Bulganyin honvédelmi miniszteri kinevezésére, nyilván nem lehetett azt nehéz elérni, hiszen a változásokat végül is levezénylő szűk csoport tagja lett. 1952 októberében, a XIX. kongresszuson Sztálin az elnökségi tagok számát a működésképtelenségig kibővítette. Feltehetőleg így akarta előkészíteni a jelentős személyi változásokat, a régiek lecserélését. A momentán nagy létszámból adódó működési gondot maga is érezhette, ezért – időlegesen áthidalandó a problémát – az Elnökségen belül létrehozott egy operatív csoportot, irodát az ügyek működtetésére. Jobb híján a régiekből, de ügyelve arra, hogy rivális oldalak legyenek benne. Ebbe a négyfős csoportba tette bele a frissen az Elnökségbe bekerült régi embert, Bulganyint is: Malenkov, Berija és Hruscsov mellé. A csoport e négy embert összehozta, sorsközösséget éreztek (hiszen tudták, hogy Sztálin a régi emberektől meg akar szabadulni), véleményt cseréltek (nem csak erről), megvitatták helyzetüket, a már Sztálin által ellenségnek tartott Molotov és Mikojan helyzetét is.  És persze a jövőt, a lehetséges változásokat és változtatásokat, elsőrendűen Berija radikális elképzeléseit. Ennek a szoros együttműködésnek köszönhetően Sztálin halála után, a hatalmi intézmények új struktúrájának felállításakor és az irányító személyek eldöntésekor kész helyzet elé tudták állítani a többi párt- és állami vezetőt.

Mint Hruscsov a Visszaemlékezésekben megírta, már márciusban megbeszélte az általa kijelölt Bulganyinnal, hogy Berija ellen szervezkednek. Tehát a szervezkedést Hruscsov azonnal elkezdte.

Hruscsov, Bulganyin, Malenkov, Kaganovics, Szuszlov, Moszkva környéki dácsa

Hruscsov, Bulganyin, Malenkov, Kaganovics, Szuszlov kiöltözve, “fesztelenül” egy dácsán együtt töltik szabad idejüket

Georgij Zsukov

Georgij Zsukovot (1896 – 1974) hosszú száműzetés után Berija közbenjárására tették meg a honvédelmi miniszter helyettesének. Ez is arra utal, hogy – Szergo Berija, Berija fia helyesen mutatja be – Zsukov és Berija jó viszonyban kellett, hogy legyenek. Egy másik fiú, Szergej Hruscsov viszont azt terjeszti, hogy apja, Nyikita Hruscsov volt a kezdeményező…

Bulganyinnak mindenesetre Zsukov lett a helyettese, ami Zsukov marsall számára a visszatérést jelentette 1946-ben kezdődött hosszú száműzetéséből. Akkor váltotta le és éppen Bulganyin, az akkori miniszter (Sztálin) akkori helyettese, Bulganyin Zsukovot a szárazföldi csapatok parancsnokának posztjáról, és küldte el az Odesszai Katonai Körzet élére, később az Uralba. Zsukov tehát immár a periférián mozgott, innen hívták vissza hét(!) évvel később. Zsukov elmozdításáért – szokása szerint – a döntés közlőjére haragudott, pedig az nyilván nem saját ötletére hozta, hanem utasításra. Hogy miért tették félre Zsukovot, arról akkor szóbeszédek voltak. Azóta előkerült egy két évvel későbbi politikai bizottsági határozat – ekkor zárták csak le a vizsgálatot –, ami megvilágítja a dolgokat.

Zsukov több vagonnyi “hadizsákmánya”

Napvilágra került az a magyarázkodás is, amit a KB-ba, Andrej Zsdanov (1896 – 1948) számára készített Zsukov a bizottsági meghallgatása idején. Ebben ilyen mondatok vannak:

„Elismerem, nagyon hibás vagyok abban, hogy nem adtam le valahova ezt a nekem nem fontos limlomot, azt remélve, hogy senkinek nem kell. (…) „Bolsevik becsületszavamra szilárd esküt teszek: nem engedek meg hasonló hibát és butaságot. (…) Biztos vagyok abban, hogy még szüksége lesz rám a Hazának, a nagy vezérnek, Sztálin elvtársnak és a Pártnak.” (Szöveghű fordítás, a nagy kezdőbetűk tekintetében is. – Sz. B.) Egy másik forrás ugyanakkor arról tudósít, hogy Zsukov megírta Malenkovnak, hogy el tud számolni az értékekkel. Ezek nagy részét szerinte ajándékba kapta, fennmaradó részüket pedig ellátmányából vásárolta. A vizsgálókat ez nem győzte meg.

A bizottságot különben részben olyan esetek miatt állították fel 1946 nyarán, mint amilyent Bulganyin jelentett Sztálinnak arról, hogy Zsukov marsall Németországból nagy mennyiségű bútort, műtárgyat és egyéb hadizsákmányt szállított ki a Szovjetunióba, személyes használatára:

Sztálin elvtársnak

A jagodini vámhatóság (ami közel van Kovel településhez) feltartóztatott 7 vagont, amiben 85 ládányi bútor volt. A dokumentumok megvizsgálásakor kiderült, hogy a bútor Zsukov marsallhoz tartozik.

Bulganyin
1946. augusztus 23.

Zsukov örülhetett, hogy élve megúszta, hiszen a zabrálásnál is veszélyesebb dolgot is művelt: azzal kérkedett, hogy ő nyerte meg a háborút a Szovjetuniónak. Ezzel elvitatta és eltulajdonította Sztálin érdemeit.

Ezt a veszélyt maga Zsukov is felfogta egy idő után és egy 2014-ben megjelent dokumentumfilm („Sikkasztók”. A „trófea-ügy”.) szerint meghátrált, rendkívül alázatosan esdekelt Sztálin előtt. Kijelentette, hogy minden büntetést megérdemel, majd elmondta, mit ért ezen: nem tarthatja meg akkori beosztását. (A házához érkezett állambiztonságiakat, akik a vizsgálat kezdetén meg akarták nézni, mit rejteget, még fegyverét használva, lábuk mellé több lövést leadva kergette el.) Sztálin úgy rendelkezett, meg kell engedni Zsukovnak, hogy hibáit kijavítsa. Zsukovot végül is az mentette meg a még rosszabbtól, hogy világháborús ismertsége miatt a szovjet rendszerre is sötét árnyékot vetett volna súlyosabb büntetése. Ekkor helyezték Odesszába. Vártak egy ideig, meghúzza-e Zsukov magát, majd a PB határozatot hozott róla.

1948-ban az SZKP KB Politikai Bizottsága (1952 októberétől, a XIX. kongresszustól nevezték néhány évig Elnökségnek) Sztálin vezetésével határozatot hozott Zsukovról. Ebből idézek néhány lehangoló mondatot:

„Zsukov et. abban az időben, amikor a szovjet megszálló csapatok főparancsnoka volt Németországban, olyan cselekedeteket engedett meg magának, amelyek szégyent hoztak a Kommunista Párt tagjára és a Szovjet Hadsereg parancsnokára. Miközben az állam minden szükségessel ellátta, Zsukov et. visszaélt szolgálati helyzetével, a rablás útjára lépett azzal, hogy személyes szükségleteire nagy mennyiségű különböző értéket szerzett meg és vitt ki Németországból. E célból Zsukov et. korlátozhatatlan szerzésvágyától vezérelve felhasználta előtte hajbókoló beosztottait, akik így a nyilvánvaló bűncselekmények útjára léptek…Miután bizottság elé hívtuk, hogy adjon magyarázatot, Zsukov et. a párt tagjához és a Szovjet Hadsereg parancsnokához nem méltó módon a magyarázataiban nem volt őszinte és minden módon el akarta titkolni és kenni pártellenes magatartásának tényeit. A fent említett kihágások és magatartás egy olyan embert jellemeznek, aki elvesztette önmagát politikai és morális értelemben.” Talán Berija ügyében tett össze-vissza beszédei is erre utalhatnak?

Oroszországban mértékadó személyek ma sem ütköznek meg Zsukov zabrálásán. Ezt jogosnak(!) tartják. Ebből semmi baja nem lett volna – mondják –, ha Sztálin érdemeit nem vitatta volna el. Ennek köszönhető, hogy egy tábornoki zsákmányszerzést mégis elmarasztalta az akkori hatalom.

Úgy gondolom, hogy Zsukov a karrierje érdekén kívül még a múlt átírására és önmaga tisztára fényezésére is lehetőséget láthatott, amikor   a kitalált és meg nem valósult letartóztatásban való fiktív részvételt vállalta. Lehet, hogy nem akkor, de megnyilatkozásai idején mindenképpen ez volt az egyik törekvése. Ezért igyekezett úgy beállítani saját múltját és annak kínos eseményeit, mintha számonkérése és megbüntetése Berija ármánykodására lett volna visszavezethető. Berija fiánál viszont „megmagyarázta”, magyarázkodott, miért viselkedett úgy a letartóztatási színjátékban. A kész helyzetre hivatkozott, arra, hogy Lavrentyij Berija nem élt, amikor döntenie kellett. Ha Berija életben lett volna – mondta Zsukov –, minden másként alakult volna.

malenkov-allami-autok-kiallitasa

Malenkov tehetsége is „rejtélyes”

Georgij Malenkov

Számomra rejtély az is, mi volt Malenkov szerepe Berija eltávolításában. Arról tudni, hogy készített egy feljegyzést arról, hogyan kell megoldani a Berija-ügyet. (Hogy miért akarta „megoldani”, persze az is rejtély.) Ezt az elképzelést azonban nem használták fel. Feltehetőleg Malenkov látta a vezetésből utoljára élve Beriját. 25-én ugyanis az egész napot Malenkov és Berija munkával együtt töltötték, majd szokás szerint Berija vitte haza autóján a minisztertanács elnökét. Malenkov házánál megálltak, Berija kisegítette az autóból, majd még kb. 10 percig szívélyesen beszélgettek. Mindez állítólag ellentmond annak, hogy Malenkov Berija másnapi kivégzésének vagy akár letartóztatásának ismeretében lett volna. Felvetődik a kérdés: akkor miért vállalt a továbbiakban Malenkov olyan szerepet, amilyent? Miért ment be Szergo Berijához a börtönbe és miért fenyegette meg: ha nem mondja meg, hol az archívum, és ha nem tagadja meg az apját, akkor nem tud rajta segíteni? Miért ment be ráadásul kétszer? Egyfelől talán azért, mert őt is kész tények elé állították: Berija halott. Másrészt feltehetően azért, mert félt attól, ami az archívumokban van.

Hruscsovék formális okai

Hruscsovék leszámolásos puccsára nem lehet elfogadható magyarázatot adni. Még a másik fél előkészületei a hatalom megragadására sem igazolhatták volna azt, ami tettek. Még az első, a letartóztatásos változatot sem, ami egyébként meg sem történhetett.

Hruscsovék ugyan sok minden gondot még elővesznek, de ezek tisztázásának különösen nem lehetett egy ilyen fellépés a módja. Hruscsov beszél pl. az NDK elárulásáról, a párt szerepének eljelentéktelenítéséről, arról, hogy Berija kém volt és hogy Hitlernek felajánlotta a SZU európai területének nagy részét, vagy hogy nők százait erőszakolta volna meg a saját otthonában stb. Ezeknek a rágalmaknak és hazugságoknak nagy részét már sorra vettem, néhányra a továbbiakban visszatérek. Egyébként nem azért teszem, mert bármi igazolhatná Hruscsovék elkövetett tetteit és az ebből eredő mindenféle tragédiákat, valamint azokat az anyagi és egyéb károkat, amelyeket az érintettek családjainak, az országuknak és más országoknak is okoztak. Ha nincs ez a puccs, ma biztosan sokkal jobb világban élnénk és élhettünk volna az elmúlt évtizedekben.

Hruscsov márciustól készült

Hruscsov a honvédelmi miniszteren és volt honvédségi kapcsolatain keresztül, valamint pártbeli karrierje során beszerzett ismerősein, továbbá a korábban Ignatyev állambiztonsági miniszter mellé telepített emberein keresztül szinte mindenhova elért. (Ennek részleteiről is az előző folytatásokban olvashattak. A Leleplező korábbi számaiban, valamint – utánközlésekként – blogomon) Hruscsov a Belügyminisztériumban is megtalálta a megfelelő kapcsolatot Szergej Kruglovval (1907 – 1977), aki Berija első helyettese volt, előtte pedig a szűkebb hatáskörű Belügyminisztérium minisztere és aki kommandóscsoportot hozott létre egy Moszkva környéki belügyi bázison. 1953. március közepén hozta létre Kruglov a 11. osztályt, egy olyan csoportot, aminek a feladata a pártvezetés utasításainak feltétlen végrehajtása volt. Ezt a csoportot használta júniusban Kruglov Berija likvidálására. Mivel nem akarok még részletesen belemenni a második változatba, most csak annyit említek meg, hogy ezt a csoportot kérték fel 1953. június elején arra, hogy dolgozzon ki alternatívákat Berija meggyilkolására. Június 26-án reggel kapták a parancsot, hogy aznap lesz az akció. Először arra gondoltak, hogy nyilván az „Autóbaleset” elnevezésű akciót kell megvalósítaniuk, de később pontosították, hogy mégis a „Villa” műveletet. Vagyis Berija házába kell bejutniuk, ahol akkor Beriján kívül négy ember tartózkodott, és ott likvidálniuk kell Beriját.

Mindezen hruscsovi szervezkedésre jó lehetőséget adott Berija kéthetes távolléte az NDK-ban. Nem volt mire válaszolni, de azért rögtön az „ellenpuccsot” kezdték szervezni, vagyis a hruscsovi puccsot.

Június 12-étől 24-ig Berija nem volt otthon, az NDK-ba kellett utaznia, mert ott felkelés tört ki. (A felkelésről, okairól, az NDK egyesítésének tervéről és e terv realizálásának előkészületeiről, az Elnökség változó állásfoglalásáról a továbbiakban még lesz szó.) Berija 25-én egész nap Malenkovval és Lazar Kaganoviccsal (1893 – 1991) tárgyalt a követendő gazdaságpolitikáról. Berija puccs előkészítésével júniusi elfoglaltságai miatt akkor sem foglalkozhatott volna, ha lett volna ilyen szándéka. De nyilván nem volt.

Medvegyev így vezeti be Hruscsovék „ellenpuccsát”: „Az volt a szándékuk, hogy Berija letartóztatását az Elnökség vagy a Minisztertanács legközelebbi ülésén végrehajtják.” Ezzel persze ellentétes az, hogy Beriját le akarták beszélni arról, hogy Kelet-Berlinből visszamenjen Moszkvába, az Elnökség ülésére. Más helyen arról nyilatkoznak a puccs szervezői, köztük Hruscsov, hogy azért döntöttek a június 26-i ülésen való cselekvés mellett, mert tudomásukra jutott, hogy Berija június 27-én a Dekabristák c. opera bemutatóján, a Nagy Színházban le akarja tartóztatni a párt és a kormány vezetőit. (Erről a bemutatóról is ír pl. Prudnyikova könyvében.)

A június 26-i akció után azonban a vezetők minden félelem nélkül részt vettek 27-én a bemutatón és a színházban tartott fogadáson. Ettek, ittak, koccintgattak, ünnepeltek és elsősorban nem az opera bemutatóját, hanem sikerüket ünnepelték. Nem tartottak attól, hogy ellenük bármi történhet, pedig ha lett volna ilyen veszély, aligha gondolhatták, hogy az teljesen elmúlt Berija „kiiktatásával” és a rengeteg letartóztatással. A városba rendelt tankok persze még ott voltak, de ezek inkább a lakosságnak szólhattak.

brezsnyev-a-legfelsobb-tanacs-elnoke-kadar-es-hruscsov-nagy-szinhaz-1963-aprilis-1

Tíz évvel később. Brezsnyev, Kádár és Hruscsov a Nagy Színházban. Még egy éve van Hruscsovnak a hatalomban és jön a puccs

A Nagy Színházban Ivan Szerov (1905 – 1990) és Kruglov is megjelent (az utóbbi már belügyminiszterként, Szerov továbbra is helyettesként), de nem meghívottként, hanem olyan vezetőként, aki tudta, hol keresse instrukcióért a felső vezetést. (Kruglov a Berija elleni puccs napjától, 1953. június 26-tól lett belügyminiszter; e posztot 1956. január 31-ig töltötte be. Eredeti hatásköre viszont csak kb. háromnegyed évig állt fenn, mivel 1954. március 13-ával a minisztériumból kivették az állambiztonsági területet. Ebből hozták létre a KGB-t, aminek vezetője Szerov lett. Kruglov további pályafutásáról, bukásáról, kisemmizettségéről és tragikus haláláról – egy állomás peronjáról a HÉV alá esett – a korábbi folytatásokban lehetett olvasni.)  A Nagy Színházban, az előadás szünetében „nagy fogadást” tartottak a színház egyik termében. Kruglov és Szerov érdeklődtek, miért nem hagyja őket dolgozni Moszkalenko, miért nem engedte be őket a bázisra, ahol Beriját a hadsereg fogva tartotta.

Moszkalenko viszont hivatalos volt a bemutatóra. Malenkov „tiszta munkát” kért tőle és közölte, hogy elmozdítják a főügyészt, új főügyész lesz, mégpedig Rudenko, aki a vizsgálatot lefolytatja és ebben továbbra is számítanak Moszkalenko vezérezredes közreműködésére. Az eljárást tehát kivették az erre felhatalmazott belügyi szervek kompetenciájából. Moszkalenko és Rudenko – egymást bizonyára megfigyelve – együtt „nyomoztak” és „kihallgattak. Bár Moszkalenko nem volt ügyész, az eljárás még több szakaszában vett részt, mint Rudenko. Moszkalenko még a perben is cselekvően közreműködhetett, a bíróság tagjaként.

Roman Rudenko, a SZU főügyésze, volt nürnbergi szovjet ügyész

Moszkalenko a képen látható új főügyésszel, Rudenkoval együtt nyomozott és kihallgatott

Az akció kulcsfigurája

Kirill Moszkalenko (1902 – 1985) – mint láttuk és látni fogjuk – az akció kulcsfigurája és természetesen Hruscsov embere. (A sztálingrádi csatában vett részt, Hruscsov itt volt Sztálin politikai megbízottja a hadseregnél.) Medvegyev nála is – ha ennek szükségét érzi – túlteszi magát a zavarónak érzett tényeken. Nem mindegy ugyanis, hogy mikor váltották le a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokát és lépett a helyébe Moszkalenko. Medvegyev szerint erre Berija letartóztatása után került sor.  Ezt írja: „(Berija) börtönéül egy óvóhely szolgált a Moszkvai Katonai Körzet légvédelmi parancsnokágának, K. Moszkalenko tábornoknak a törzsénél, akit rövidesen (Kiemelés általam: Sz.B.) kineveztek a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokává, annak az A. P. Artyemjev tábornoknak a helyére, aki korábban (…) az NKVD operatív csapatai parancsnokságának főnöke volt.”

Erre a váltásra azonban ezen a hatalmi szempontból kulcspozíció számító beosztásban nem „rövidesen”, hanem még az akció előtt, de az akció napján, június 26-án került sor. Pavel Artyemjevics Artyemjev (1897 – 1979) vezérezredest június 26-ával mozdították el kulcsposztjáról és helyezték jó távolra Moszkvától, az Uralba, ami ráadásul parancsnoki szempontból jelentéktelen hely volt. 1960-ban pedig nyugdíjba küldték. Artyemjev a moszkvai csata egyik tábornoka volt, a legendás 1941. november 7-i díszszemle vezénylő tábornoka, 1945–1947-ben, majd 1949 – 1953-ban a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka.

moszkalenko-agg

Az agg Moszkalenko marsall. A SZU kétszerese Hőse és Csehszlovákia Hőse.

Tankok a városban

Moszkalenko kinevezési időpontjának abból a szempontból is jelentősége van, hogy ki rendelte be és mikorra a tankokat Moszkvába. Mivel 26-án már ő volt a katonai vezető Moszkvában, nem lett volna értelme annak, hogy Zsukov intézkedjen, ahogy a „tudós monográfiában” olvashatjuk. (E. Fehér Pál nevezte így Medvegyev Hruscsov-könyvét a fiúnak, Szergej Hruscsovnak az apjáról írott könyve előszavában.)

moszkva-tankok

1953. június 26. Tankok Moszkvában

Még mindig vannak olyan beszámolók, amelyek szerint június 26-án a moszkvaiak reggel arra eszméltek, hogy tankok szállták meg a város. Erre aligha kerülhetett volna sor, ha még Artyemjev a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka. Ugyanis a tamanyi és a kantemirovi hadosztályokat, amelyek gyakorlatoztak, riadóztatták és hívták be Moszkvába. E hadosztályok székhelye a Moszkvától 70 km-re levő Naro-Fominszk, következésképpen a Moszkvai Katonai Körzethez tartozó elit alakulatokról van szó. Na de mindez az adott napon mikor is történt? Az időpont most is döntő fontosságú, jelen esetben az, hogy mikor kezdődött a tankhadosztályok bevonulása Moszkvába és felsorakozása a Kreml védelmében, valamint a belügyi laktanyák környékén.

A beszámolókból viszont ez nem szokott kiderülni, ugyanúgy, ahogy Moszkalenko életrajzában is csak az szerepel, hogy 1953 júniusától lett a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka, de hogy hányadikától, az már nem. Ezért is írhatta Roj Medvegyev, hogy Berija letartóztatása után került sor Moszkalenko kinevezésére, holott Moszkalenko éppen az állítólagos letartóztatás napjától kapta meg kulcsfontosságú beosztását.

Amióta csak foglalkoztat, mi is történt 1953. június 26-án, azóta érthetetlen számomra, hogy az állítólag reggel érkező tankokra és manővereikre hogyan lehet, hogy sem Berija munkatársai, sem maga Berija nem figyelt fel. A magyarázat persze egyszerű, ha a tankhadosztályok moszkvai felvonulása azután történt, amikor már Berija elvesztette cselekvőképességét. Ha a tankok reggeltől lettek volna bent, akkor Berija erre felfigyelt volna és lépett volna. Tehát akkor jöhettek a tankok, miután már le volt tartóztatva, vagy ha már nem élt. Ahogy viszont erről korábban már szó volt, fiától tudhatjuk, hogy apja fél egykor hazaérkezett, mivel a Minisztertanács ülését elhalasztották és így otthon ebédelt. Erről telefonon értesült apjától. A belügyminiszter tehát fél egykor ért haza, vagyis addig biztos nem tűntek fel a városban a tankok. Egy órakor viszont Szergót értesítette barátja, egy berepülőpilóta, hogy apja meghalt, a házat körülvették és meneküljön, repülőn ki tudja vinni az országból. Ő viszont Berija egyik, atomprogrambeli helyettesével, Borisz Vannyikov (1897 – 1962) vezérezredessel autóba ült és elmentek Berijáék lakóhelyére. A vezérezredest sem engedték be, több ablak be volt törve. A ház körül Szergo páncélautókat látott, míg mások egy tankról is beszámoltak neki.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.