Berija (11. folytatás). Zsukov emberi gyengesége

Zsukov “legendája”: Zsukov lett volna (a valójában már halott) Berija egyik “letartóztatója”. Sőt szerinte ő volt a tábornoki csoport parancsnoka

December közepe táján megjelent a Leleplező c. könyvújság 2016/4. száma, és benne a soron következő Berija-cikk. Most itt, a blogon is – ahogy szoktuk, a hosszú irást kétfelé bontva – folytatódik Berija valóságos története. Ez – mint eddig is láthattuk – teljesen más, mint amit róla kitaláltak és elterjesztettek. Hogy a Leleplező megjelenéseit követő, negyedévente folytatódó sorozat az olvasó számára könnyebben követhető legyen, új kategória indult a blog bal oldalán, az “Archívum” alatt, “Berija” néven.  Ez összegyűjtve tartalmazza az eddig folytatásokat. Ezúttal Zsukov marsall személyiségéről és emberi gyengeségéről esik szó bővebben, pontosabban ezt kezdjük el, de e témára még a követező részben is kitérünk. Zsukov igen jó, kvázi baráti kapcsolatban volt Berijával, de karrierje érdekében mégis vállalta egy olyan – ráadásul törvénytelen, puccsista – akcióban való részvételét, sőt dicsekedett is azzal, ez lett volna Berija letartóztatása, ami meg sem történt. Emiatt aztán – saját kezdeményezésére – magyarázkodott Berija fiának, Szergo Berijának. Ez a magyarázkodás azonban nem akadályozta abban, hogy Berija letartóztatásával Zsukov tovább már ne dicsekedjen. Zsukov más gyengeségeiről sem feledkezek meg. De ezekkel inkább majd később és részletesebben foglalkozom, ebben és a következő folytatásban.

zsukov2

Zsukov marsall a négy aranycsillaggal. A negyediket a “magyarországi fasiszta lázadás” leveréséért kapta 60. születésnapján

                                      Újra kell írni a történelmet

Előző alkalommal tértem rá a Berija-történet végének tárgyalására: rövid élete (54 évesen gyilkolták meg) végkifejletének körüljárására. Nyilvánvalóan ennek is a két ellentétes változat szerint kellett történnie. Az évtizedeken át egyeduralkodó, hivatalosnak tekintett álláspont ugyanis itt is megdőlni látszik. A két ok közül az egyik, hogy nemcsak sejtik ellentmondásait és irracionalitását, hanem e felfogást és részleteit végre komolyan vizsgálni kezdték. Ennek kedvezett a körülmények bemutatott megváltozása. A másik ok az igazság keresése, mivel az, ami addig létezett, arról világosan látszott, hogy ÍGY NEM történhetett meg. Az eltelt hosszú idő és az iratmegsemmisítések ellenére, továbbá annak dacára, hogy a fennmaradt iratok többségét ma is zártan kezelik, sok tényt sikerült feltárni. A két vizsgálat néha szétvált, de többnyire összefonódott. Ami engem illet, nemcsak az volt a célom, hogy megkíséreljem összefoglalni a rendelkezésre álló, sokszor szétszórtan fellelhető ismereteket, hanem az is, hogy információk elemzésével és felkutatásával, ellentmondások további kiküszöbölésével, összefüggések kutatásával magam is hozzátegyek az igazság feltárásához. Annak érdekében is, hogy elősegítsem a történelem vonatkozó fejezeteinek újraírását. Ami mindezzel összefüggésben is szerintem elkerülhetetlen lett.

berija-letartoztatasa-zsukov-batickij-es-moszkalenko

A meg nem történt letartóztatást vászonra vitték. A festményen balról jobbra Molotov, Batickij (a későbbi önkéntes kivégző), Berija, Zsukov és Moszkalenko. (A katonák ma is büszkélkednek a „hőstettel”)

Az utolsó hónapok

Amire most összpontosítok, az Berija életének az utolsó, néhány hónapja, ami Sztálin halálától Berija likvidálásáig tart. Ez a néhány hónap a történet csúcspontja: feszített tevékenységű, ellentmondásos, reménykeltő, de végül is rendkívül tragikus periódus. Egyénileg és társadalmilag is. Ugyanakkor ez az időszak – természetesen jelenleg is tartó utóéletével együtt – a történet legtanulságosabb része lehet(ne). Amiből tanulni kellene. Az események és az összefüggések feltárásával, a főszereplőkre vonatkozó új információkkal a korról és viszonyairól, a meghatározó szereplőkről rengeteg fontos, eddigi felfogásunkat akár teljesen megváltoztató ismerethez juthattunk. Közvetlenül is, de közvetve is, hiszen ez által Berija korábbi életének és tevékenységének feltárt tényei is erőteljesebbé, meggyőzőbbé, még inkább átütő erejűekké válnak. Minőségileg más tudásunk lehet(ne), amit hasznosítani kellene. Értékelésük után ezekből a valós tényekből le kellene vonni a megfelelő következtetéseket: újra kellene írni, illetve ki kellene egészíteni a történelem, ezen belül pl. a sztálinizmus, és a desztalinizáció, aztán a jog, a politika (ezen belül a bel- és külpolitika, a katona- és biztonságpolitika, a gazdaságpolitika) vonatkozó fejezeteit.

Politikai perek

Az olyan kérdések is más megvilágításba kerülnek, mint a koncepciós perek természetrajza vagy az elítéltek rehabilitációja. (Ez utóbbi is szubjektív módon történt, ahogy ezt is később majd látni fogjuk. Pl. Kun Béla (1886 – 1938), vagy Grigorij Kaminszkij (1995 – 1938) példáján. A rehabilitálásnál azok élveztek előnyt, akár a tényekkel szemben is, akik politikai szempontból Hruscsovéknak fontosak voltak. Elsősorban azok, akik Berijával ellenséges viszonyban álltak, vagy akiknek elítélését Berija nyakába igyekeztek varrni. Moszkvában, 1937 – 1941 között politikai okból 32 ezer – többnyire magas állású és/vagy közismert embert végeztek ki. Ebből több mint 29 ezret két év alatt, 1937–1938-ban, a Nagy Terror idején, Nyikolaj Jezsov (1895 1940) minisztersége alatt. A kivégzettek egynegyedéig viszont máig nem jutott el a rehabilitáció. Kun Bélát és Kaminiszkijt  pedig már 1955-ben rehabilitálták.

Kun Béla

Kun Béla a krími kivégzések döbbenetes számával akár világrekorder is lehet. Az elsők között rehabilitálták

A rehabilitáltak családjai logikusnak tartották, vagy elfogadták, hogy a gesztusért Nyikita Hruscsovhoz (1894 –1971) nagyon lojálisak legyenek, és Berijára – ahogy ezt a hatalom elvárta – tücsköt-békát kiabáljanak: alap nélkül is. És biztos út lehetett a rehabilitációhoz, ha a család maga kezdeményezett és panaszkodott Berijára. (Hogy Kun Bélánál melyik változat történt, nehéz kideríteni. De hogy Hruscsovnak fontos példává és eszközzé váltak, az látható. Hiszen Hruscsovnak kellett eljárnia, hogy a család zökkenőmentesen hazatelepülhessen, be kellett őket „valakinek” protezsálnia Kádár Jánosnál. Különben aligha tudott volna Kun Miklós panaszaival rendre – és sikerrel – Kádárhoz fordulni.)

A 32 ezer nagyon nagy szám, de nem kevés az a csaknem háromezer sem, akiket az ezt követő három év alatt végeztek ki. De a 32 ezer sem jelentős ahhoz képest, amit a polgárháborúban és mindössze két hónap alatt Kun Béla parancsnoksága mellett a Krímben kivégeztek. Ez ennek sokszorosa, akár világrekord is lehet: a becslések 150 ezer ember (köztük asszonyok, öregek és gyermekek, sőt csecsemők) meggyilkolásáig terjednek! A Berija-ügyek kivégzetteinek rehabilitációit általában azzal utasították el, hogy maguk is részt vettek megtorlásokban. Kun Bélát viszont rehabilitálták, pedig ő mindenképpen az egyik sajnálatos rekorder e téren.

A vita

Az újraírástól azonban sajnos még távol vagyunk. Jó esetben a múlt hivatalos és azóta többszörösen megdőlt álláspontjáról és a jelen nézeteiről – ez a látszat – legalább folyik valamiféle vita. De ez is egyoldalú. A felülvizsgálat képviselői igyekeznek minél jobban alátámasztani állításaikat, aminek persze határt szab az eltelt hosszú időből adódó információvesztés, továbbá az iratok nagy részének szisztematikus megsemmisítése, de így is igen messze jutottak. Ha egyes részletek esetleg még nincsenek is egyértelműsítve, a fő vonalak teljesen rendben vannak. A korábban egyeduralkodó (ún. hivatalos) változatot pedig már nagyrészt ízekre szedték, ellentmondásait többnyire feltárták, képtelenségeit lényegében bizonyították. Ezzel szemben a másik oldal, ami már régen megbukott, ma is úgy viselkedik, mintha az abszolút igazság és a rendkívüli képességek birtokában lenne. És felülről tekinthet a másik – ráadásul a szakmai – oldal képviselőire. És megengedheti magának, hogy ne vitatkozzon, hanem hallgasson, sőt esetleg kioktasson. Legfeljebb tőmondatos tagadásban reagáljon a másik oldal alaposan kidolgozott és alátámasztott változatának egyes fontos elemeire. És ezt is méltatlan módon tegye, tehát azt, amire reagál, azt kiforgatja.

Kiforgatás

Itt van például az a fontos állítás, mondhatni tény, hogy Beriját a lakásán agyonlőtték. Tehát nem tartóztathatták le. Mégis Roj Medvegyev a Hruscsovról szóló könyvében (ld. bővebben: előző rész) ezzel intézi ezt el: „Él egy legenda, hogy Beriját letartóztatása után közvetlenül megölték a katonák, ez azonban nem felel meg a valóságnak.” Ez ugyan sok éve íródott, de azóta is érvényben tartja.

Nem hiszem el ezt a reakciót, ezért megint elolvasom. Hiába, ez van leírva. A kérdés legendává nyilvánítással, ráadásul csúsztatással (az ellenoldal eleve lehetetlennek tartja a letartóztatást, így nyilván azt sem állíthatja, hogy letartóztatás után azonnal kivégezték a katonák) biztosan nem intézhető el, különösen egy „tudós monográfiában”. (Ld. E. Fehér Pál megfogalmazása, előző rész.) Még akkor sem, ha akkor, amikor Medvegyev ezt a könyvet írta, a kétségek a letartóztatással és a bírósági tárgyalással kapcsolatban még „embrionális állapotban” voltak. Azóta van egy tényekkel megfelelően alátámasztott, az első verziót alapjaiban cáfoló, és reális változat Berija életének végső szakaszáról. A „tudós munka” szerzője ezek szerint nem is hallott volna arról, hogy Berija élve el sem jutott a Kremlbe? Hogy nem a katonák, hanem egy belügyi különítmény gyilkolta meg otthonában?

Erről a ma már 91 éves Medvegyev is tud, de nem óhajtja megfontolni ezeket a tényeket. Viszont tovább nyilatkozik a régi szellemben, ismételgeti a többszörösen megdőlt elképzeléseket. Megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy Szergo Berija könyvet írt. A válasza ez volt: „Nagyon helyesnek tartom, egy gyermek álljon ki az apjáért”. Csakhogy Szergo nem ezen a színvonalon állt ki apjáért, mert ő látnivalóan úgy akart kiállni érte, hogy annak értelme legyen. Tehát úgy, hogy mindenekelőtt az igazságért állt ki.

Kinyilatkoztatások

Egy másik lehetséges taktika az ilyen történészek, írók, újságírók, közírók részéről a saját állítások alámasztottságával kapcsolatos. Általában kinyilatkoztatnak; ez helyettesíti a bizonyítást. Ismét ide kívánkozik Roj Medvegyev: ezúttal ikertestvérével együtt. Roj Medvegyevnek van egy ikertestvére: Zsoresz Medvegyev. Őt is nyilván egy külföldi kommunistáról nevezte el marxista filozófiát oktató katonatiszt apjuk. Az előző részben láttuk, hogy Roj az orosz Wikipédia szerint egy indiai kommunista vezetőről kapta a nevét, Zsoresznél erről nem írnak.

Sok közös vonásuk van: Zsoresz sem történész, ahogy Roj sem, de míg Roj a pedagógiai tudományokban jártas, addig Zsoresz a biológiában. Közös vonás az is, hogy Zsoresz is történészkedik. Aztán az is, hogy Zsoresz is másként gondolkodó (volt?), vagyis „disszidens”, Zsoreszt is üldözték, sőt sokkal komolyabban. 1970-ben pl. pszichiátriai kényszergyógykezelésre vitték (Brezsnyev idején), ahonnan a „disszidensek” országos tiltakozása három hét után kiszabadította. 1972-ben elengedték Angliába egy évre kutatni, közben – szovjetellenes tevékenységére hivatkozva – megfosztották szovjet állampolgárságától (1973). Állampolgárságát csak Gorbacsovtól kapta vissza 1990-ben. Ez az aktus azonban nem járt együtt sem elkobzott lakása visszajuttatásával, sem a szovjetunióbeli munka vállalásának lehetőségével. Gorbacsovról különben könyve jelent meg 1986-ban a világ több országában, így nálunk is. Oroszországban viszont – úgy tűnik –, nem adták ki. Zsoresz nagyon jó stílusban ír, munkái e tekintetben – ha egyedül ír – élvezetes olvasmányok.

Eltérés az is, hogy míg Roj Oroszországban él, Zsoresz ma is Nagy-Britanniában. Viszont Zsoresz is eljutott Hruscsov magasztalásáig és Berija gátlástalan, a nyilvánvaló hazudozásig terjedő lejáratásáig. Mindketten a szubjektív munkát képviselik, könnyen teszik túl magukat az ellenőrzés, a bizonyítás feladatain. Zsoresz is zsigerből kedveli Hruscsov politikáját (pontosabban annak egy részét) és utálja, részrehajlóan és eleve a kárára ítéli meg Berija működését.  Elismerésük tehát nem feltétlenül Hruscsov politikájának teljességére vonatkozik, viszont Hruscsov Berija és „bandája” elleni fellépésére és annak brutalitására mindenképpen. Itt a nyilvánvaló ellentmondásoknak, hiteltelenségeknek, homályoknak nincs jelentőségük, ha Hruscsov állítja, el kell fogadni. Nem hezitálás nélkül, de mégsem lehet kétségbe vonni. Biztosan van valamilyen alapjuk. Azoknak a téves információknak sincs jelentőségük, amit Medvegyék valamiért másként gondolnak és írnak, ahogy az történt. Több, Hruscsovhoz kapcsolódó témára,  így a mezőgazdasági politikára viszont nem vonatkozik az engedékenység, de ezt és Roj Medvegyevnek a Hruscsov családdal való konfliktusait is érintem még a továbbiakban.

Még sincs ellentmondás?

Most abból a könyvből idézek, amit együtt írtak a Medvegyev-ikrek. (Hruscsov. Évek a hatalomban. Columbia Press. 1975.) „Hruscsov visszaemlékezéseinek első könyvében (New York, 1975, azóta oroszul is megjelent) leírja Berija „összeesküvésének” néhány részletét és Hruscsov „ellen-összeesküvésének” részleteit a letartóztatás körülményeivel, illetve Berija ezt követő likvidálását. Sajnos ezekben a visszaemlékezésekben Hruscsov túlságosan ellentmondásos és pontatlan képet rajzolt arról, ami ebben az időben történt. Berija „összeesküvésének” valódi jellege nincs akármennyire is hiteles módon bemutatva. De más forrásokból is nagyon keveset tudni azokról a körülményekről, amelyek Berija kétségkívül azon létező szervezkedésének szétverésével kapcsolatosak, amelyek a hatalom megragadását célozták.”  (Az első könyv, amiről írnak, az valójában a második, de ez már szinte mindegy.)

Magyarországon azonban ilyen látszat vita sincs, a történészek „tartják magukat” az évtizedekkel ezelőtti propaganda tételeihez.

Hruscsovék könyvei

Az, hogy Magyarországon és nyugaton a Berijáról szóló valótlanságok ennyire stabilan fennmaradtak, abban jelentős szerepet játszik Hruscsov kétkötetes emlékirata, de még inkább megjelentetésük titokzatos körülményei, az emlékiratok kicsempészése az országból, a külföldi kiadás, Brezsnyevék idegessége, Hruscsov (időleges) elhatárolódása saját kötetei szerzőségétől. Ez felértékelte jelentőségüket, miközben az emlékiratok felidézték, fenntartották, kiegészítették, egybegyűjtötték és megerősítették a Berijáról és tevékenységéről szóló rosszindulatú mendemondákat.

Ugyanilyen hatással járt fiának, Szergej Hruscsovnak (1935–), a Szocialista Munka Hősének és a Lenin-rend kitüntetettjének, a Szovjet Kormány Díja elnyerőjének (1963), az Egyesült Államok állampolgárának (1999) a könyve (Összeesküvés apám ellen. Hírlapkiadó. 1989.) Ez az írás az apa, Nyikita Hruscsov könyvének születését és annak zaklatott körülményeit is bemutatja, ami alkalmat adott a megelőző korszak felidézésére és ürügyet Berija ötletszerű pocskondiázására és apja véres puccsának igazolására. Szergej a médiában ma is kész az ehhez hasonló helytállóságú történelmi ismeretek „átadására”. Így pl. arra, hogy Beriját Sztálin halálakor a titkosrendőrség fejeként aposztrofálja, holott Berija 1943 és 1953 között NEM, tehát Sztálin halálakor sem irányította vagy felügyelte az állambiztonságot. (Hruscsovék könyveire többször, később részletesebben is, visszatérek.)

szergej-hruscsov

Szergej Hruscsov, a Szocialista Munka Hőse, a Lenin-rend tulajdonosa, orosz és amerikai állampolgár. Volt rakétatervező és jelenlegi politológus

Puccsra ellenpuccs?

A Berija-történet előző folytatásában már érintettem e kérdést, amikor arra kerestem a választ: megelőző lépés volt-e a Berija elleni – halálával végződő – akció, vagy sem. Ez a kérdés nem alap és előzmények nélkül vetődött fel, hiszen Hruscsov és társai nem egyszer elmondták, hogy Berija a hatalom megragadására szervezkedett. Konkrétumokat is mondanak: Berija állítólag június 27-én, a Dekabristák c. opera bemutatóján akarta letartóztatni az Elnökség tagjait. Ezért kellett (volna) Hruscsovéknak még a bemutató előtt cselekedniük. Ugyanakkor – ahogy a két Medvegyev is elismeri –  erre vonatkozóan semmilyen tény vagy konkrét szándék nem ismeretes. A 27-én változatlanul megtartott bemutatón az ott megjelent Elnökség viselkedése is arra utal (ld. később), hogy semmilyen fenyegetettség nem létezett. Berija tehát biztosan nem szervezett puccsot.

Pedig nagyon akarták…

Hruscsovék is felfogták, milyen jól jönne nekik, ha valahogy bizonyítani tudnák Berija elképzelt államellenes összeesküvését, hiszen ez – úgy gondolhatták – hatásosan indokolhatná az ellene való brutális fellépést. Erre vonatkozóan akciójuk elindításakor látnivalóan nem volt semmi a tarsolyukban, Berija feltételezett híveit vették célba és erős nyomás alá. Erről számol be Pavel Szudoplatov (1907 – 1996) NKVD– és NKGB-tábornok egyik könyvében (Szpecoperacii. Ljubjanka i Kreml 1930 – 1950 godi.). Vele már többször foglalkoztam, a leírtakat most sem ismételném meg. Csak annyit idézek fel, hogy Berija állítólagos, de nem különösebb híveként letartóztatták. Új információ, hogy személyesen a legfőbb ügyész, Rudenko vette kezelésbe: Szudoplatovot a Berija által szervezett államellenes összeesküvésben való részvétellel is meggyanúsította. De a legfőbb ügyész egyúttal meg is zsarolta: ajánlatot tett neki, miközben halálosan meg is fenyegette. Ajánlata elutasítása esetére nemcsak az ő, hanem Szudoplatov családja elpusztítását is kilátásba helyezte.

Rudenko ezt mondta: „Ne tápláljon illúziót, hogy maga és Eitingon azzal, hogy sok évvel ezelőtt Trockij és Konovalcov likvidálása céljából lebonyolítottak egy műveletet, ez megmenti magukat. A párt és a kormány azt javasolja, hogy működjenek együtt Berija bűnös cselekedeteinek leleplezésében. Attól, hogyan segítenek nekünk, függ a maguk sorsa. Ha elutasítják az együttműködést, megsemmisítjük nemcsak magukat, hanem a családjaikat is. Most maga a nyolcas számú gyanúsított egy 50 főből álló csoportból, akiket Berija ügyében tartóztattunk le.”

Berija likvidálása után éveken át nem mondtak le arról, hogy valamiképpen alá tudják támasztani a kigondolt összeesküvési vádat, de nem tudták.

Ismét sztalinizáció

A fentiek is mutatják, hogy már biztosan nem volt érvényben a Berija által elrendelt kényszervallatási tilalom. Az elindult desztalinizációból ismét sztalinizáció lett. Szudoplatov úgy tudta túlélni 9 évig tartó fogva tartását, hogy őrültnek tettette magát. Ennek ellenére persze elítélték, nem tudta elkerülni a börtönt sem, fél szemére megvakult, több infarktust kapott a körülmények miatt. Viktor Abakumovra (1908 – 1954) rá akarták kényszeríteni a leningrádi ügyet. Feleségét és háromhónapos csecsemőjét is börtönbe vitték. Őt megkínozták, pl. úgy, hogy megbilincselve heteket kellett eltöltenie egy hűtőkamrában.

Gyakorlatilag nyomorékká tették. (Majd bíróság elé állították, őt is Ivan Konyev (1897 – 1973) marsall ítélte halálra, mint Beriját, vagyis dublőrét.) Hruscsov könyvében a múlt borzalmai között sorolja fel, hogy Sztálin és Berija magas beosztású személyek családjaira nyomást gyakoroltak a kedvező „eredmény” érdekében. (Berija – mint láttuk, ha módjában állt – segített rajtuk.) Viszont a hruscsovi Visszaemlékezésekből kimaradt Hruscsov saját gyakorlata. Pl. Szudoplatov esetében vagy – ahogy ezt láttuk – Berija családja esetében. Vagy Abakumovék esetében.

Medvegyevék „kitartanak”

Medvegyevék tehát a bizonyítatlan Berija-féle összeesküvés ellenére „puccsról” és „ellenpuccsról” beszélnek. Hogy mit akarnak kifejezni az idézőjelekkel (ld. előbb), ezzel kiemelni akarnak, vagy cáfolni, értelmezhetetlen. Az imént azt is láttuk, hogy a két Medvegyev is úgy értékeli, hogy sem Hruscsov, sem mások nem tudnak bemutatni egy készülő puccsra vonatkozóan semmi meggyőző, egyértelmű információt. Ebből annak kellene következnie, hogy legalábbis kétségbe vonják a Berija állítólag előkészített puccskísérletét. Hruscsov puccsát viszont nem lehet kétségbe vonni, az tehát nem megelőző akció, hanem a hatalom megszerzésére irányuló összeesküvés volt. Medvegyevék történészként sajátosan vágják ki magukat a kényes helyzetből: ha ötölve, hatolva is, de kijelentik, hogy Berija kétségkívül szervezkedett (?!) a hatalom megragadása érdekében. Ez még Medvegyevék egy másik állásfoglalásával is ellentétes, de hát – ahogy mondani szokták – „a cél szentesíti az eszközt”. (Ezek szerint a tudományban is.)

Formálódó elbeszélések

Medvegyék ugyanebben a kötetben mondanak ellent fenti állításuknak: „Hruscsov két kötetben, nyugaton, különböző időpontokban kiadott személyes visszaemlékezései gyakorlatilag nem képviseltek nagy értéket jelen munkánk szempontjából. Hruscsov ezekben mindenekelőtt nemzetközi problémákat, saját életrajzát és politikai karrierjét írja le: bármilyen dokumentációs alap nélkül, viszont a politikában és a gazdaságban elkövetett számtalan hibájának önkritikus elemzése nélkül.”

Hruscsov fia, Szergej is hangsúlyozza (az Összeesküvés apám ellen c. kötetben), hogy apja emlékiratai magnóra mondásakor semmilyen dokumentumot nem használt, olyat sem, ami rendelkezésére állt, kizárólag emlékezetére támaszkodott. Tőle tudjuk azt is, hogy a magnószalagokból legépelt anyagból mások próbáltak aztán könyvet írni. Előbb maga Szergej, de mivel nem boldogult a legépelt zűrzavaros anyaggal, felkértek egy filmforgatókönyv írót.

A Medvegyev-ikrek.i Roj és Zsoresz idén 91 évesek. Balra a biológus, jobbra a pedagógus, mindketten történészként “futnak”

Arra mások hívták fel a figyelmet, hogy Hruscsov sztorijai folyamatosan alakultak. A már többször említett, Lavrentyij Berija. A likvidálás c. dokumentumfilmben is elmondják, hogy a Berija elleni fellépés után Hruscsov eldicsekedett pl. a testvérpártok vezetőinek, hogy Berija nincs többé. Aztán – a győzelmi eufória elmúltával – döbbent rá arra, hogy Berija bíróság nélküli kivégzése nagyon kedvezőtlen nemzetközi visszhangot váltana ki. A törvényesség látszatának érdekében változtattak, ami – mint amikor egy személyessé vált mesét mesélnek – folyamatosan alakult. És a mesét a történetben valahogy érintettek mind mesélték, azt továbbfűzték és tovább fűszerezték. Azért is, hogy hihetőbbé tegyék. Mivel sokan kételkedtek abban, hogy Beriját december 23-án végezték ki, beszámoltak arról, hogy Pavel Batickij tábornok (1910 – 1984) vállalta magára az ítélet végrehajtását és Berija milyen gyáván viselkedett. (Aki egyébként nagy személyes bátorságáról volt nevezetes. Erről is lesz még szó. Ahogy a Batickij-féle kivégzésre is visszatérünk még.) Amikor Hruscsov és a többi érintett úgy gondolta, hogy „erősíteni kell” a kremli letartóztatás sztoriját, akkor Zsukov előállt azzal, hogy Beriját megkötözték és szőnyegbe csavarták, hogy ne vegye észre az őrség, amikor kiszállítják a Kremlből.

Medvegyevéket azonban nem zavarják az ellentmondások, sem Hruscsov Visszaemlékezéseinek „hitelessége”, sem más beszámolók megalapozottsága. Munkáikat – persze sokan mások is –  Hruscsov memoárjaira és a tábornoki beszámolókra építik. Részleteikben is. Természetesen ki sem maradhat a Medvegyevek említett közös kötetéből a szőnyegbe csavart Berija legendája sem. (Annak ellenére, hogy ezt a „részvevők” közül többen tagadják.) Sőt a két Medvegyev ezt a legendát megtoldja még egy részlettel: Berija száját kipeckelték. És még eggyel: Zsukov és Konyev marsallok szállították el a megkötözött, szőnyegbe csavart és kipeckelt szájú Beriját a Kremlből. Holott Konyev nem is volt tagja a képzeletbeli kremli tábornoki csapatnak.

*

Zsukov emberi gyengeségének témája még nem fejeződött be; a következő részben Zsukov személyiségének további érdekes részletei következnek.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.