Berija (9. folytatás). Két ellentétes változat a végkifejletre

Ahol két teljesen ellentétes változat van, ott csak az egyik lehet igaz!

Igazságszolgáltatás vagy leszámolás?

Eljutottunk a történet legtragikusabb és talán legrejtélyesebb részéhez, Lavrentyij Berija (1899 – 1953) életének végkifejletéhez. Számtalan kérdés merül fel: mi is történt, és hogyan, hol és mikor? És az akkori eseményeknek volt-e egyáltalán közük az igazságszolgáltatáshoz és a törvényességhez, vagy azok durva megsértésére került sor. Két alapváltozatról tudhatunk. Az egyik a hivatalosnak szánt és 1986-ig, a gorbacsovi peresztrojkáig egyeduralkodóvá tett változat. Sajnos a magyar történészeknél még mindig ez a változat dominál, holott a tények már megcáfolták. Ezt a „hivatalos” változatot maga Nyikita Hruscsov (1894 – 1971) is aktívan terjesztette, szívesen beszélt róla külföldi delegációknak, írt róla a Szovjetunióból kicsempészett emlékirataiban, de e tevékenységében kapcsolódtak hozzá a Berija elleni akcióban részt vett társak is.

genf-1955-szerov-molotov-hruscsov-zsukov-foto-a-novikov

Genfben, 1955-ben. Szerov, Molotov, Hruscsov, Zsukov

Ők is adomáztak, beszélgettek, nyilatkoztak, sőt írtak Berija letartóztatásáról, peréről és kivégzéséről. Ennek során azonban nemcsak a valósággal, hanem a többi elbeszélővel is sűrűn ellentmondásba kerültek, de előfordult, hogy önmagukkal is és még a törvényesség látszatával is. Ez utóbbi ellentmondásokban is élen járt Hruscsov, aki – ahogy mások is – nem egyszer „alakítani” kényszerült történetén. Hruscsov még abban is változtatott, hogy milyen összejövetelen történt volna Berija állítólagos letartóztatása a Kremlben. Hogy ez a KB Elnökségének (így nevezték akkor a Politikai Bizottságot) ülése lett volna, vagy a Minisztertanács Elnökségéé (ahova a miniszterelnök és a miniszterelnök helyettesei tartoztak). Mindezen ellentmondások dacára mégis beszélhetünk valamiféle verzióról, ami persze a legfontosabb néhány momentum meglehetősen szikár felsorolására terjed ki.

Mi történt? Az egyik alapváltozat

Ennek a verziónak a váza tehát nem más, mint amit a közreműködők különböző nyilatkozataiból és publikációiból a legfőbb vonalakat tekintve megismerhetünk. Nagyon röviden: e változat szerint Berija puccsra készült, a Kremlben valamilyen testület ülésén a hadsereg tábornokai néhány főtiszt társaságában letartóztatták, egy katonai bázisra vitték, a bíróságot oda költöztették, Beriját hónapokon át kihallgatták, nyomoztak, majd a bázisra hívott bíróság zárt tárgyaláson halálra ítélte, ahogy „társait” is, majd még ugyanaznap, 1953. december 23-án valamennyiüket agyonlőtték. Beriját a bázis bunkerében (óvóhelyén), társait pedig a Butirka börtön pincéjében.

Ha viszont ezt az alapváltozatot különböző olyan részletekkel bővítjük, amit az eseményekben közreműködők szolgáltattak: maguktól vagy kérdésre, akkor már ezek a részletek is rögtön „kikezdik” ezt az alapverziót. És nemcsak az állítások egymással való ellentmondásai miatt, hanem – mint alább látni fogjuk – ezek nélkül is. Erről írja Jurij Muhin (1949 –) a Sztálin és Berija meggyilkolása. A XX. század legnagyobb bűntette (2002) c. könyvében, hogy úgy dőlnek meg állítások, ahogy bűnözőknél szoktak. (Közbevetőleg: Joszif Sztálin – sz. 1878 – és Berija – sz. 1899 – néhány hónap eltéréssel, 1953-ban halt meg.)  Mert egyébként, Muhin szerint, ezek a tettesek bűnözők. Lebukásukra példaként azt hozza fel, ha egy bűnöző kategorikusan tagadja, hogy felgyújtott egy házat. De amikor megkérdezik, mit csinált azon a napon, elmondja, hogy egész nap benzint töltögetett palackokba…Muhin volt egyébként az a kutató,  aki állítólag először bizonyította be, hogy Beriját még június 26-án és a lakásán lőtték agyon. Tehát minden, ami állítólag utána és vele történt, az nem történhetett meg. Amit mégis állítanak, az tehát nem más, mint hazugság.

A másik alapváltozat

A másik változat a hosszú ideig egyeduralkodónak számító alapverziónak lényegében az ellenkezője. Abban is különbözik, hogy itt a részletek „nem verik szét” a változatot. A közvélemény előtt 1986-ig ez a másik változat, amit részletesen ugyancsak bemutatok, nem jelenhetett meg, de bizonyos elemei a suttogó propagandában mindig jelen voltak. Más kérdés, hogy az elemi erejű és folyamatos lejárató kampány miatt és az állam cenzori és megtorló szerepe miatt e különvéleménynek csak periferikus lehetett a jelentősége és az ügy lényegét eleve nem érinthette, szimpátiát sem kelthetett. Mindenesetre már 1953 nyarán elkezdtek az emberek arról tudni és suttogni, hogy Berija már nem él, likvidálták. Nem ő ül börtönben. Állítólagos kivégzése után pedig arról suttogtak, hogy egy másik embert, a dublőrét végezték ki. Ez azonban – mint előbb írtam – Berija általános megítélésén nem segíthetett.

1986 után elvileg már hangot lehetett adni a kétségeknek, de a második változat felállítása, állításainak alátámasztása – a feladat és a bizonyítás nehézségére való tekintettel – időt vett igénybe, így az eredmények csak fokozatosan jelenhettek meg. És nyilván várni kellett egy olyan politikai légkörre, ami nemcsak eltűri a kétségek hangoztatását, hanem – ha óvatosan is, de – segít is a médiában és az archívumokban addig zárt ajtók résnyire, majd szélesebbre nyitásában.

A hatalom attitűdje Berija vonatkozásában már egy ideje két okból is más. Az ország vezetése személyileg már nem nagyon kötődik az akkori eseményekhez – már nem Leonyid Brezsnyev (1906 – 1982) a legfőbb vezető, akinek idejében Alekszej Koszigin (1904 – 1980), majd Jurij Andropov (1914 – 1984) hiába akart visszatérni Berija különböző reform jellegű elképzeléseihez – és mert ismét megerősödött a birodalom és vele a birodalmi politika. Márpedig a Szovjetunió és ezáltal a mai Oroszország nagyságának megteremtésében, világpolitikai tényezővé válásában Berija meghatározó szerepet játszott. Az ország érdekében szerzett rendkívül érdemek megismerése révén egyre több ember jut el Oroszországban Berija jelentőségének felfogásához és egyoldalú megítélése átértékeléséhez.

A légkör változása azért is fontos, mert a média évtizedeken át gyűlöletkampányt folytatott Berija ellen, és az ilyen jellegű írások és filmek teljesen még mindig nem tűntek el. Mindezek a kérdések, amiket most érintettem, egyébként nem újak az olvasónak, már volt róluk szó. 2014-re oda jutott az ügy, hogy a második verzió kifejtésére a hivatalos orosz csatornán, az 1-es csatornán kerülhetett sor. (Ld. YouTube: Lavrentyij Berija. A likvidálás)

Sokáig nem nyílt tér

Hiába bukott meg Hruscsov 1964-ben, tehát Berija halála után 11 évvel, az első alapverziónak az abszolút kizárólagossága a nyilvánosságban még további 22 évig fennmaradt. Brezsnyev (ugyanis nem hagyta volna, hogy változtassanak rajta, különösen nem, hogy kimondják, mi is történt valójában. Brezsnyev ugyanis minden bizonnyal maga is tagja volt annak a 10 főből álló, felfegyverzett tábornoki/főtiszti csapatnak, amit 1953. június 26-án Nyikolaj Bulganyin (1895 – 1975) marsall, akkori honvédelmi miniszter becsempészett a Kremlbe, hogy ott részt vegyenek egy államcsínyben. Két forrás is alátámasztja Brezsnyev részvételét: egyrészt Pavel Szudoplatov (1907 – 1996) állambiztonsági tábornok, aki könyvében ír erről (ld. egy korábbi részben), és Kirill Moszkalenko (1902 – 1985) tábornok, Berija állítólagos letartóztatásának „egyik” parancsnoka. (A 10 tábornokból/főtisztből álló csapatnak nyilván egy parancsnoka volt, de Moszkalenko is és Georgij Zsukov (1896 – 1974) is ragaszkodott ehhez a titulushoz.)

moszkalenko-kirill

Kirill Moszkalenko

Brezsnyevet is megjutalmazta Hruscsov, hiszen vezérőrnagyból szinte azonnal, bő egy hónappal közreműködése után, 1953. augusztus 4-én altábornagy lett. Moszkalenko akkor még többet kapott: vezérezredesként vett részt az akcióban, aminek már a kezdő napján, június 26-án moszkvai légvédelmi parancsnokból, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka lett. Augusztus 8-án pedig megkapta hadseregtábornoki előléptetését. 1955. március 11-én a SZU marsallja lett. Jutalmazása Hruscsovval nem ért véget, Brezsnyev alatt is folytatódott. 1969-ben kapta meg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Hőse aranycsillagát, 1975-ben pedig másodszor lett a SZU hőse, ami azzal is járt, hogy életében szobrot emeltek tiszteletére.

Leonyid Brezsnyev ellenérdekeltsége

Leonyid Brezsnyev pályájáról is ejtsünk még néhány szót! Brezsnyev Sztálin halála után kikerült a felső vezetésből, ahova fél évvel korábban éppen Sztálin protezsáltjaként jutott be. 1956 októberében, a XIX. kongresszuson lett az SZKP KB titkára, egyben az akkor a Politikai Bizottság helyett létrehozott és egyúttal kibővített testület, az Elnökség póttagja. Sztálin halálával mindkét pozícióját elvesztette. 1953 márciusában a Haditengerészeti Minisztérium politikai csoportjának vezetője lett. Májusban azonban összevonták a Honvédelmi és a Haditengerészeti minisztériumot és Brezsnyev munka nélkül maradt. Levélben kérte Georgij Malenkov (1901 – 1988) miniszterelnököt, hogy irányítsák át Ukrajnába, pártmunkára. Erre válaszként még májusban visszaküldték a hadseregbe: a hadsereg és a hadiflotta politikai vezetőjének helyettese lett. 1954-ben a Kazah Kommunista Párt másod-, majd első titkára, 1956-ban Moszkvába került, de már (újra) az SZKP KB titkáraként. A Hruscsov elleni, 1957. júniusi puccskísérlet után Brezsnyev a KB Elnökségének rendes tagja lett. 1960 és 1963 között a Legfelsőbb Tanács elnöke, majd ismét a KB titkára. Áthelyezése miatti elégedetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a Hruscsov elleni puccs vezetője lett 1964-ben.

Tábornok társaihoz hasonlóan Brezsnyev is választhatott két lehetőség között: nem vesz részt a történetben és ezzel jó esetben (csak) feladja karrierjét, vagy részt vesz és megindul fölfelé. Ő is az utóbbit választotta. Ezután indult meg az addig félreállított Brezsnyev felfelé (a katonai előléptetés nagyon gyorsan megtörtént, a többi kicsit lassabban) és nemsokára már ismét az SZKP KB titkáraként, majd a SZU Legfelsőbb Tanácsa elnökeként (köztársasági elnökként) jelenhetett meg. 1964-ben ő állt a Hruscsovot elbocsátó puccsisták élén és lett belőle Hruscsov utóda a párt vezetőjeként.

brezsnyev-a-legfelsobb-tanacs-elnoke-kadar-es-hruscsov-nagy-szinhaz-1963-aprilis-1

Brezsnyev, Kádár és Hruscsov a Nagy Színházban. Éppen 10 évvel korábban Brezsnyev is részt vett a Kremlben Berija állítólagos letartóztatásában

Hogy mennyire titkolhatta életének ezt a „tábornoki” akcióját, mutathatja Berija első helyettesének, későbbi elárulójának, a puccs lebonyolítójának   „figyelemfelhívó” levelére adott reakció. Az illető puccsista tettéért ugyan előbb belügyminiszterséget kapott, de az általa kitalált KGB-nek már nem ő lett az elnöke, hanem Ivan Szerov (1905 – 1990). Szergej Kruglov 1907 – 1977) egyre lejjebb került, lakását és tábornoki nyugdíját is elvették. Majd végső elkeseredettségében levelet írt a főtitkárnak, amiben felidézte jelentős szolgálatait. Formális választ nem kapott, mindenesetre néhány nap múlva a HÉV szerelvénye alá esett. Nyilván hívták valahova, dácsáját hirtelen hagyta el, ajtót-ablakot nyitva hagyott, úgy sietett. Hasonlóan járt, mint 1983-ban Elbert János (1932 – 1983), az 1956 – 1957-es Andropov – Kádár megbeszélések tolmácsa, aki vonattal ment volna a Balatonra, de egy váratlan székesfehérvári vágányzár megérkezését hátráltatta. Ezért taxit fogadott és azzal sietett balatoni találkozójára. Korábban érkezett, ezért egy üdülőben megivott egy kávét, hogy teljen az idő, majd a mólóra ment, és ott a térdig érő vízbe esett, amibe bele is fulladt. Elbert nem sokkal azután halt meg, hogy Andropovot az SZKP KB főtitkárává választották és bizonyára kínos lehetett volna Andropov számára a múltjára vonatkozó nagyon kényes információk esetleges kikerülése. Lehet, sőt biztos, hogy Elbert túl sokat tudott Andropov nagyköveti időszakáról. (Kezdve Kádár eltűnésével, amiről felesége sem értesült.)  Elbert János halála után nem sokkal előbb fia, majd felesége halt meg tragikus és máig „nem teljesen tisztázott” módon. Az egész Elbert-család eltűnt néhány nap alatt.

brezsnyev-andropov-usztyinov-harom-marsall-a-szovjet-vezetesben

Itt már marsallként. Brezsnyev, Andropov és Usztyinov

A kiindulási alap: Roj Medvegyev leírása

A korábban már összefoglalt első változatot alább részletesebben is bemutatom. Ehhez kiindulási alapként használom fel Roj (Roy?) Medvegyev (1925 –) Hruscsov c. könyvének leírását, ami hordozza az eseményekről szóló különböző beszámolók, és persze főleg Hruscsov elbeszéléseinek főbb jellegzetességeit. Mielőtt e részletekre ránéznénk, célszerűnek látszik röviden bemutatni, ki is Roj Medvegyev.

Kicsoda ő?

Hogy Roj Medvegyev maga is meglehetősen ellentmondásos, sőt furcsa személyiség, arról egy kis utánolvasással némi képet alkothatunk. Bár Magyarországon történészként beszélnek róla, itt ez nem ritka, hiszen van olyan jogász, aki közgazdász professzorként jelenik meg évek óta a médiában. Valójában Medvegyev sem az, aminek nevezni szokták. Életrajza szerint szovjet, majd orosz publicista, közíró, több politikusi életrajz írója és az 1960-as évek elejétől a Disszidens Mozgalom a Szovjetunióban baloldali szárnyának képviselője. (A disszidensek nyíltan vállalták, hogy a hivatalos szovjet nézetektől eltérően gondolkodnak. Tevékenységükből különösen jogvédő akcióikat szokták kiemelni.) Medvegyev különben a pedagógiai tudományok doktora, tehát e területen mutatott fel tudományos eredményeket. Másként gondolkodóként (egy ideig) üldöztetésben volt része. Nem vették jó néven, hogy Andrej Szaharov (1921 – 1989) akadémikussal, a szovjet hidrogénbomba megalkotójával és Valentyin Turcsin (1931 – 2010) szovjet, majd amerikai fizikussal és kibernetikussal, a Refal programnyelv megalkotójával (1968) közösen, 1970-ben nyílt levelet írt a SZU vezetőinek az ország közéletének elkerülhetetlen demokratizálásáról. Apja katonatiszt volt, aki fiát az indiai kommunisták vezéralakjáról Rojnak nevezte el. Az idősebb Medvegyev egy katonai főiskolán tanított dialektikus és történelmi materializmust, de mégis veszélyesnek ítélhették. 1938 augusztusában ugyanis letartóztatták és nyolc év börtönre ítélték. 1941 márciusában, negyvenéves korában, a börtönben halt meg.

A „szokásos” elfogultság

Itt álljunk meg egy pillanatra. Medvegyev Berija elleni elfogultsága feltehetőleg egy véletlen egybeesésből, illetve ennek teljes félreértéséből eredhet. Beriját 1938. augusztus 22-én nevezték ki a belügyi népbiztos első helyettesévé, három hónap múlva, november 25-n lett belügyi népbiztos, Nyikolaj Jezsov (1895 – 1940) után. Medvegyev apját 1938 augusztusában tartóztatták le és ítélték el. Képtelenség, hogy ebben lett volna Berijának szerepe, mégis őt teheti felelőssé apja sorsáért és haláláért. Hasonlóan gondolkodhat, mint Kun Miklós (1946 –) történész, aki – ahogy ezt az egyik előző részben bemutattam– nagyapja, Kun Béla (1886 – 1938) miatt lehet ennyire elfogult Berijával szemben, holott itt sincs ebben ráció. Ez az elfogultság odáig megy, hogy Berijának tulajdonítja a Nagy Terrort, ami éppen, hogy Berija népbiztosi kinevezésével ért véget. És odáig, hogy nem akar tudomást venni arról, hogy nagyapja, Kun Béla tömeges megtorlásai még Lenint is elborzasztották. Kun Miklósnál már hangsúlyoztam, hogy megengedhetetlen egy történésznél, de egy írónál is ez a – tények „átírásáig” is terjedő – sokkoló szubjektivitás. Kun Miklósra Medvegyev különben akkora hatással volt, hogy a szovjet/orosz közíró minősítéseit, csúsztatásait és a valósággal ellentétes állításait saját véleményeként és nem ritkán szó szerint is megismétli. Például Viktor Abakumov (1908 – 1954) és Berija kapcsolatának természetéről.

Valótlanok a részletek is

Medvegyev Hruscsovról szóló könyvében előveszi azt a valótlanságot, miszerint Abakumov Berija pártfogoltja és barátja lett volna. Ez azért is megengedhetetlen, mert éppen erre a nem létező kapcsolatra építve Abakumovot olyan cselekménnyel vádolták, amit el sem követhetett, sőt ezért ítélték halálra és végezték ki. Nyilván azért is megengedhetetlen ez a valótlanság, mert lehet e mögött egy másik (nemtelen) szándék és van egy másik következménye is. Ezzel ugyanis árnyékot vetnek Abakumov „barátjára”, Berijára. Holott Berija utálta Abakumovot, aki mindent elkövetett, hogy ügyek konstruálásával és Sztálinnál bedobott intrikákkal tegye tönkre főnökét, majd később a volt főnökét. (Korábban bemutattam azt is, hol kezdődött ez az ellenséges kapcsolat. Abakumov a belügyi népbiztosságból indult, Berijának már akkor súlyosan negatív tapasztalata volt, amikor Abakumov az egyik, a belügyhöz tartozó kémelhárító egység, Szmers főnökeként működött.) Medvegyev ilyeneket ír: „Leningrádban elítélték Abakumovot, (…), akit a „leningrádi ügy” lebonyolításának felelőssége terhelt.” (A leningrádi ügy Malenkov közreműködésével folyt le, Abakumovot oda sem engedték volna lefolytatni a nyomozást!)

Amikor sokkal később arról ír Medvegyev, hogy letartóztatták Berija „tettestársait” (bár nem tudták, mi lenne a vád), újból előveszi Abakumovot és persze ismét lódít egyet: „Ismét letartóztatták Abakumovot.” Erre csak azt lehet mondani, hogy: nocsak! Akárhol keresgélek is, csak az derül ki, hogy Abakumov 1951-ben történt letartóztatása után soha nem került szabadlábra.

medvegyev-roj

Roj Medvegyev

Medvegyev eleget tesz Hruscsov elvárásainak: Beriját minden negatívummal kapcsolatba kell hozni. Ezért ismét visszatér Abakumovhoz, ismét megemlítve Beriját: „1955 folyamán Leningrádban, Bakuban és Tbilisziben folytattak le bírósági eljárásokat Berija közeli munkatársai ügyeiben. Leningrádban ítélték el Abakumovot, volt alárendeltjeivel együtt, akiket a „leningrádi ügy” lebonyolításának (Micsoda lapos fogalmazás! – Sz. B.) felelőssége terhelt.”

Medvegyev ráadásul sajnálkozik azon, hogy Beriját (gondolom, inkább a dublőrjét) nem vonták felelősségre az ún. leningrádi ügy miatt. Hiszen – most ezt állítja – Berija volt a személyi kihallgató. (Hogy ez meg mi, azt nyilván ő sem tudja.) Nem zavarja a „jeles történészt”, a „tudós munka megíróját”, hogy ebben az ügyben mindenekelőtt Malenkovot kellett volna meghallgatni, hiszen őt bízta meg Sztálin a leningrádiak elleni eljárás „kézben tartásával”. Az sem zavarja Medvegyevet, hogy Hruscsov ezzel később Malenkovot kifejezetten megtámadta és Malenkov kiszorításánál ez lett az egyik ütőkártyája. De mégis hol Abakumovról, hol Berijáról ír Medvegyev.

Változó érzelmek

Medvegyevet érzelmei más esetekben, de egészen más irányokban is végletesen befolyásolják. A XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov beszéd, majd ennek nyomán apja rehabilitálásának sikeres kiküzdése Hruscsov kritikátlan támogatójává tette, ami Hruscsov közelébe juttatta, nézeteinek elfogult propagátora lett. Kérése alapján felvették az SZKP-ba. Hruscsov eltávolítása után vagy környékén megváltozott attitűdje a szovjet vezetés irányában, de persze nem Hruscsovval kapcsolatban. Könyveket írt, amelyeket külföldre juttatott, ahol – ez egyébként jellemző – bestsellerekké váltak. Kizárták a pártból, disszidens tevékenysége miatt elvesztette az állását, házkutatások áldozatává vált. 1989-ben visszavették, a korábbi éveket, melyeket pártonkívüliként töltött el, elismerték, és a KB tagjává is megválasztották. Hasonlóan érdekes és nehezen megmagyarázható pálfordulás publikációiban is végbement. Bár nagyon kritikusan írt egy időben és ezeket a könyveket – otthoni kiadó hiányában is – külföldre juttatta (A történelem ítélőszékéhez – A genezis és a sztálinizmus következményei, New York, 1974. E könyvön több mint két évtizeden át dolgozott. Andropov különösen tendenciózusnak, ártalmasnak és demagógnak minősítette a KB-nak írott feljegyzésében. Londonban, 1971-ben jelent meg a Ki a bolond c. könyve. És így tovább.) Hiába hívták be az ügyészségre, a Baltikumba szökött és ott rejtőzködött. Majd amikor kötetei külföldi kiadása után mégis visszament Moszkvába, senki nem kérdezte, nyugalomban hagyták. Nem csak ő nem érti ezt…

Ugyanakkor később elragadtatott hangvételű köteteket írt a Szovjetunió és Oroszország volt és jelenlegi vezetőiről. Így Jurij Andropovról, aki Szaharovot és nyilván Medvegyevet is üldözte, mindenesetre a KB-t feljegyzésben riogatta. A könyv – el sem tudom hinni! – a „Nagyszerű emberek élete” c. sorozatban jelent meg. Ugyanebben a sorozatban jelent meg Putyinról írott kötete is.é Egy emberhez volt következetes és ez Berija, őt továbbra is közellenségnek tartja.

medvegyev-roj-andropov

Roj Medvegyev: Andropov. Kötet a “Csodálatos emberek élete” c. sorozatból

Nemcsak Medvegyevre, hanem az általa is képviselt változat minden propagátorára jellemző a hangulatkeltés, a lejáratás, a gyűlölködés, netán mocskolódás: teljesen függetlenül attól, hogy az eseményekben közreműködőről vagy elemzőről, íróról, történészről vagy önjelölt „történészről” lett légyen szó. Mind az érzelmekre és nem az értelemre akarnak hatni, így szükségképpen gyakran eltérnek a nyilvánvaló valóságtól. Roj Medvegyev is ilyen krónikásnak bizonyult, legalábbis Berija esetében, ahogy Dmitrij Volkogonov (1928 – 1982) is. Ahogy erről már írtam: mindketten ihletői voltak és maradtak több magyar történésznek, többek között Kun Miklósnak, aki számos minősítését szó szerint is átvette tőlük.

Áradozás

A magyar történészek két másik (professzionális, illetve amatőr) képviselője viszont különösen jó véleménnyel volt Hruscsov személyi „történészének” könyvéről, ami éppen Hruscsovról szól. Egyrészt Krausz Tamás (1948 –), aki ezt a könyvet szerkesztette és a magyar változatot lektorálta. (Roy Medvegyev: Hruscsov. Laude Könyvkiadó. 1989.) Már a név magyarra való átírása is sajátos: a keresztnévnél az angol átírást veszi át, a vezetéknév viszont a magyar nyelv szabályait követi. A fülszövegben ezt írja: „Roy Medvegyev Hruscsov bukása után sem tett le arról, hogy a személyi diktatúra sztálini korszakának történetét feldolgozza. Kezdetben figyelmeztették, később zaklatták, házkutatásokkal tették súlyossá helyzetét, kutatómunkáját gátolták. Mégis megalkotta műveit, köztük a Hruscsovról szóló politikai életrajzot. Nem a szakma számára, (…), hanem az olvasók tízmillióihoz próbált eljuttatni információkat.”

E. Fehér Pál (1936 – 2013) a szovjet történelemmel is intenzíven foglalkozó kulturális rovatvezető is lelkendezik. Ő ráadásul nem népszerű irodalomnak, hanem szakmai könyvnek tartja Roj Medvegyev könyvét: „tudós monográfiának. (Erről ír a fiú, Szergej Hruscsov: Összeesküvés apám ellen c. könyvének előszavában. Ennek a könyvnek E. Fehér Pál volt egyébként a lektora. E kötet ugyancsak 1989-ben jelent meg, mint a „tudós monográfia”, de egy másik kiadó, a Hírlapkiadó Vállalat gondozásában.)

Harc a hatalomért, sorozatos puccsok (1953 – 1964)

Hruscsovról szóló könyvben Roj Medvegyev számtalanszor ír Berijáról, a 72. oldaltól a 93. oldalig terjedő 20 oldal pedig jelentős részben Berijáról, „eltávolítása” okairól és indokairól, az események egyfajta bemutatásáról szól. Különösen azért kell odafigyelnünk arra, mit ír Medvegyev, mivel többször is beszélgetett Nyikita Hruscsovval, tehát az ő gondolatait is közvetíti. Könyvében forrásként támaszkodott Hruscsov kicsempészett emlékirataira, onnan – anélkül, hogy erre konkrétan utalna és idézőjel nélkül – rengeteg mindent szó szerint átvesz. (A nyugatra kicsempészett emlékiratokat később oroszul is kiadták, amiből pl. Prudnyikova is sokat idéz könyveiben.)

Roj Medvegyev – mint már említettem – két irányban is durván elfogult: Berijával és „társaival” nem „barátságos”, annál inkább az Berija ellenségeivel és az ellene puccsot szervező Hruscsovval és kiszolgálóival. Emberjogi harcos létére nem határolódik el azoktól a módszerektől, amelyeket utoljára Jezsov idején, a Nagy Terror időszakában alkalmaztak. És – írása alapján legalábbis – fel sem merül benne, hogy Hruscsov koholt vádakkal és koncepciós eljárásokkal, szabadságuk és életük elvétele árán távolította el azokat, akiket ellenfeleinek gondolt, vagy csak egyszerűen az útjában voltak. Az áldozatok családjait is áldozatokká tette. Nem tiltakozik az ellen sem, hogy Hruscsov lefejezte a Belügyminisztériumot és a belügyi szerveket. Csak az számított, hogy szerinte az illető hogyan viszonyulhatott Berijához.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.