Berija (8. folytatás). A hihetetlen nőügyek ma is élő mítosza

A szexuális vonatkozások (a nőügyek) iránti érdeklődés Berija „ügyei” közül minden mást megelőz (Elena Prudnyikova)

Folytatjuk Berija “antiszemitizmusának” elemzését, amit az előző részben kezdtünk el, majd előkerül a nőügyek mítosza.  Mindkét témában élünk az összehasonlítás módszerével.  A nőügyek tekintetében is, ahol Lenin házasságon kívül megnyilvánuló szexuális éhségéről és szexuális közeledéseiről is szó esik, amin kiborulva felesége, a féltékeny Krupszkaja Lenin ellen párthatározatot akart hozatni. Lenin szexuális viselkedése ugyanis szerinte árt a szovjet kormány tekintélyének. Sztálin elszórakozott Krupszkaja indulatain; ez lehetett a fő oka annak, hogy Lenin felesége, majd özvegye Sztálinra ellenségesen tekintett.

Berija villája3

Berija villája (1938-1953). Itt folytak volna – ráadásul családja közelében – nőügyei?

A desztalinizáció nálunk

Úgy tűnik, a magyarországi desztalinizáció sem halad igazán előre, Sztálin halála után több mint 60 évvel és az ún. rendszerváltás után 25 évvel, ha a vádlottal akármilyen vádat, azt is, amihez semmi köze, sőt azt is, amivel homlokegyenest más volt a tevékenysége, össze lehet kapcsolni.

Ha megnézzük a magyar nyelvű Wikipédiát, meglepődve láthatjuk, hogy Berija rendkívül szerteágazó életének ismertetése milyen rövid és ez is legendákról szól. Egy olyan legendát is bedob, ami az antiszemitizmus vádját sejteti: de expressis verbis ki nem mondva, és a sejtetést sem igazán vállalva. Sebaj: itt is el lett hintve a vád. Ráadásul úgy, hogy a mártír magyar miniszterelnöknek, Nagy Imrének is „jut belőle”. Ezt írják:

(Berija)’1953. június 13-án még kioktathatta a pártküldöttség élén Moszkvába rendelt Rákosi Mátyást, és kifejezetten a mindenki számára váratlanul odarendelt Nagy Imrét neveztette ki miniszterelnöknek. Berija a vita során nem titkolta, hogy Nagy Imre mellett szól, hogy nem zsidó, s erős hangon odaszólt Rákosinak, hogy “Magyarországnak még nem volt zsidó királya”. Azonban június végére ő lett a hatalmi harc első áldozata.’

Egyetlen hivatkozást közöl a magyar Wikipédia ennek forrásául. (Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála. Európa kiadó. 2001.) Pünkösti azonban mást ír az idézőjelek közé, persze ez is az antiszemitizmusról szól, de másként, viszont ő sem vállalja, hogy ez valóban elhangzott. Ezt olvashatjuk a hivatkozott könyvben:

’Híre járt, hogy Berija azt is mondta: „a magyaroknak már sokféle királya volt, de zsidó királya még nem, úgy látszik, Rákosi, maga akar az lenni”.

Nekem az tetszik igazán, hogy: „híre járt”. Ez tehát pletyka, de ennek sincs meg a forrása. Azt is hozzáteszi: „Urbán Károly szerint a Sztálin utáni szovjet vezetés nem volt antiszemita, a zsidó király csak legenda.”

Rákosi sem ezt írja

Rákosi emlékirataiban többször is nekifut a Sztálin halála utáni moszkvai tárgyalásoknak. Komoly kritikát kapott, amelyek a gazdaságpolitikára, a repressziókra, a foglyokkal való bánásmódra, az államvédelem irányítására és a vezetésre irányultak és kijelölték számára a további irányt. Részben a vezetők személyi összetételére vonatkozólag. Nem tartották helyesnek, hogy Rákosi a két legfőbb posztot is elfoglalja (a párt és a kormány első embere), egyúttal szóvá tették, hogy túl sok a vezetők között a zsidó származású személy. Rákosi is így látta, e felvetésekben semmi kivetnivalót nem találni.  Az, ami neki rosszul esett, az az, hogy ő állítólag már egy éve is felvetette, hogy nem lenne szerencsés, ha ő lenne a miniszterelnök, de akkor Sztálin állítólag ráerőltette a funkciót. Rákosi 1952. augusztus 14-én lett miniszterelnök, a beiktatást félig tréfásan koronázásnak nevezte. Talán ez adta a legenda ötletét kitervelőinek. (Rákosi előtt Dobi István volt a miniszterelnök: 1948. december 10. és 1952. augusztus 14. között.)

1952 volt Rákosi hatalmának csúcspontja, ekkor ünnepelték meg fényes külsőségek között az ország „nagy eseményét”, Rákosi elvtárs 60. születésnapját. Rákosi rossz néven vette, hogy a szovjet vezetők a személyi kultuszért is elmarasztalták, emlékirataiban arról ír, hogy nem tapasztalta, hogy nálunk lett volna ilyen…

Szó volt Péter Gábor ügyéről is, akit Rákosi tartóztatott le. Cionizmus vádjával, holott e mögött Rákosi bosszúja állt, aki megtudta, hogy Péter Gábor és helyettese, Szücs Ernő áv. ezredes Abakumovnak levelet írt a Rajk per kapcsán, amiben a Rajk ügyet provokációnak nevezte. Orosz forrás szerint a Péter Gábor elleni cionista vád ironikus, hiszen ő is és az őt feljelentő vezetők is mind zsidók voltak…

Berija e megbeszéléseken, mint első miniszterelnök-helyettes Rákosi szerint is igen aktív volt. Ugyanakkor a megbeszéléseken előírt vonal nem egyedül Berijához kötődött, hanem akkor még a teljes szovjet vezetőséghez. Bár Hruscsov és mások álláspontja megváltozott, Berijával nem ért véget az irányvonal érvényessége. Az ugyanis Malenkov miniszterelnökségének végéig kitartott. Malenkovot 1955. február 9-én mondatta le Hruscsov, aki közben titkárból első titkár lett. Malenkovval megbukott az általa képviselt gazdasági és politikai vonal is. Rákosi még várt, 1955. április 18-án érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy az országgyűlés elé vigye a továbbra is kórházban levő Nagy Imre lemondatását és Hegedűs András miniszterelnökké való megválasztását. Nagy Imre Malenkovhoz kapcsolódását mutatja az is, hogy bár Berija 1953. június 26-án eltűnt a közéletből, Nagy Imre ez után, 1953. július 4-én lett miniszterelnök.

Rákosi persze nem habozik a lódítással Beriját illetően, ha ennek nincs kockázata. 1955 júniusában a pártvezetés titokban rehabilitálja Rajk Lászlót. Augusztusban Rákosi – Pünkösti szerint – kijelenti: „A jugoszlávokhoz való viszony további megromlásában és elmérgesedésében nagy szerepet játszott a Berija, Abakumov és magyar cinkosaik, Péter Gábor és bandája által konstruált Rajk-per”. Ehhez talán nem kell kommentár!

Ismét Kun Miklós és Berija

Folytassuk most megint Kun Miklóssal. Azt is írja, hogy Abakumov „a Nagy Terror időszakában – Berijának köszönhette a szerencséjét”, holott a Nagy Terror idején – mint láttuk – nem Berija volt a belügyminiszter és Abakumovot soha, később sem ajánlotta, mert – ha nem korábban – annak Szmers főnöki időszakában kiismerte. Ellenségek voltak; Abakumov igyekezett Beriján fogást találni és minden lehetséges módon akadályozni, megbuktatni.

Kövér, Kun Miklős, Eperjes

Kun Miklós (középen) ismét a hatalom pikszisében. Mellette Kövér László és Eperjes Károly. Hátul Balog Zoltán.

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Kun Miklós Sztálin könyvében túltengő Berija vonatkozásoknak a lejáratás lehetett az egyik funkciójuk. A másik az olvasó „érdekességek” iránti vágyának kielégítése lehet. Ez magyarázhatja Berija „szexuális szörnyetegként” való bemutatását, amihez vannak ugyan pletykák, szóbeszédek, de azok logikailag is megalapozatlannak tűnnek.

Ez is felhívhatja a figyelmet arra, hogy az oral history (egyéni elbeszélésekre épülő módszer) műfaja sem művelhető kontroll, de legalábbis a logikai kontroll nélkül. Ugyanakkor már a kötete megjelenésekor is rendelkezésére álltak olyan források, amelyek kétséget kellett volna, hogy keltsenek az íróban. Kun Miklós említett könyvének irodalomjegyzékében fel van sorolva Szergo Berija 1994-ben, oroszul megjelent könyve az Apám – Lavrentyij Berija. Bár ebben a kötetben ezt a kérdést (az állítólagos „szexuális kicsapongást”) Szergo Berija, a szerző nem igazán érinti, az ott leírtakból szükségképpen az következik, hogy az évtizedek óta életben tartott kép e vonatkozásban sem stimmelhet.

Mindennel lejáratva

Beriját szinte minden lehetséges negatívummal kapcsolatba hozták. Felvetődött, hogy miért nem állították meg jóval korábban. A puccsot végrehajtó párt- és állami vezetők erre azt a furcsa és naiv magyarázatot adták: megtévesztette őket! De – tették hozzá – a párt és a szovjet állam erős, mégis csak lelepleződött… Holott ennyi rémhír és szörnyűség, rágalom és pletyka aligha derülhet ki néhány nap alatt. Az igazság nyilván ott van, hogy ellenfelei régóta készültek eltávolítására, mindent, amivel megvádolható volt, folyamatosan összegyűjtöttek, még inkább kitaláltak. Nekik is lehetett archívumuk, amiben napra készek lehettek. De ez sem volt elégséges arra, hogy Sztálin halála után a végső támadást a teljes fronton el tudják indítani. Ezért más forrásokhoz is nyúltak: a másokra összeállított archívumokból is vettek át „dokumentációt”. Ha például valami már bevált Vlasziknál, Sztálin korábban letartóztatott őrségparancsnokánál, ugyanaz(!) bevethető volt Berijánál is. De erről később.

Vlaszik esete is mutatja, hogy folyamatosan folyt a hatalmi harc. Hol sikerrel, hol nem. Berijánál is folyamatosan próbálkoztak, ahogy az előző részekben is láthattuk. Általában közvetve, másokon keresztül. Emlékezhetünk a zsidó orvosok perére vagy az ún. mingrél ügyre (ld. korábban), de más példákat is felhozhatnánk. E két ügyet ugyan megállította Sztálin halála, Berija meg is szüntette e pereket, de bukása után az előbbit mégis az ő ötletének nyilvánították, az utóbbit pedig újraindították. Letartóztatásokkal és súlyos ítéletekkel.

Bizonyára ezzel is akarták/akarják „hitelesíteni”/„erősíteni” azokat a képtelen és hihetetlen, ám nagyon súlyos vádakat/rágalmakat, amelyek elhangzottak. Hogy Berija hazaáruló lett volna, az államrend megdöntésére készült, külföldi titkosszolgálatok ügynöke lett volna stb. E súlyos vádak olyan abszurdak voltak, hogy az összeesküvés szervezői is úgy érezhették: önmagukban eleve rágalmaknak tűnnek. Hiszen Berija fantasztikus szervezőképessége nélkül nem lett volna szuperhatalom a Szovjetunió, nem állta volna a versenyt rakétatechnikában, nukleáris technikában Amerikával, sőt az is valószínű, hogy nem bírt volna ellenállni a német hadsereg nyomásának. (Berija szervezte meg a szovjet ipar elköltöztetését a hátországba, ráadásul úgy, hogy teljesítménye e közben is folyamatosan nőtt.) Berijából tehát csak akkor kreálhatták – szó szerint – a nép ellenségét, ha ősgonoszt csinálnak belőle.

Talán az állítólag személyesen gyakorolt kegyetlenkedésnél is hatásosabb volt a „szexuális bűnözés” vádja. Az erről szóló lealacsonyító történetek lehettek a karaktergyilkosság meghatározó eszközei. Ezek szinte mindenkit érdekeltek, hiszen a felső körökre vonatkozó intim információktól a közvélemény általában el volt zárva, most viszont csak úgy ömlöttek ki a „hírek”. Ezek aztán hólabdaszerűen további részletekkel egészültek ki, ugyanis mindenki kicsit tanúnak érezhette magát, hozzátehette saját vélt vagy valós kapcsolatát. Persze némileg kiszínezve és mindenképpen személyessé téve. Ezek a történetek tehát beleivódtak a társadalomba és soha nem veszítettek érdekességükből. Prudnyikova, aki egyike azoknak, akik pozitívan foglalkoztak Berija életével (ld. korábbi részek), meg is jegyzi, hogy a szexuális vonatkozások iránti érdeklődés Berija „ügyei” közül mindent megelőz. A baj az, hogy azt, ami nem volt, annak meg nem történtét a legnehezebb bizonyítani, különösen, ha ezzel egy kedvenc témától fosztanának meg sokakat. A „szexuális bűnözés” vádja így nemcsak segített ősgonoszt csinálni Berijából, bár ez a vád sem állhatta ki a logika próbáját sem, hanem figyelmet is elterelte az államellenes összeesküvés, kémkedés stb. vádjainak abszurditásáról. Sőt, mondhatni, ezek abszurditását egyenesen zárójelbe tette. Mintha nem is lettek volna. Sajátos ellentmondás: egy abszurditás, amin csámcsogni lehet, elfeledtette a többi kiáltó abszurditást. Hogy Berija egyszersmind az állam ellen dolgozott volna, miközben az szovjet állam talán fent sem maradt volna munkája nélkül.

Berija a „szexuális bűnöző”

Ha tehát olyan zaftos történeteket sulykolnak az emberek fejébe, hogy Berija „szexuális bűnöző” lett volna, aki ezt különösen visszatetszően és folyamatosan művelte, akkor nyilván akármit megtehetett. És az, amit ezenkívül megtett, az akármilyen abszurd is volt, szinte észrevétlen maradt. A legendák szerint Berija Moszkvában autókázva szemelte ki áldozatait. Ma is vannak olyan moszkvaiak, akik szívesen mesélnek egy Packardról, Berija autójáról, ami különösen lassan haladt a Gorkij utcában, valósággal araszolt, vélhetőleg azért, hogy Berija alaposan felbecsülhesse a „választékot”. Mára sem tűnt el az a szóbeszéd, mi volt az események további menete. A főnök által kinézett nőt vagy lányt emberei becserkészték, majd – itt most kapaszkodjanak meg! – abba a házba vitték, ahol Berija és fia családja élt. Áldozatai nagy része ráadásul kiskorú lett volna és ezeket is általában mind megerőszakolta(?!). A vádak szerint sokakat teherbe ejtett közülük, majd őket (illegális!) abortuszra kényszerítette sofőrjein keresztül.

Azon, hogy ez életszerű lett volna-e, nem szoktak a pletykák terjesztői gondolkodni. Kár, hogy általában azok sem, akik ezekkel az információkkal dolgoznak. A történészek, politológusok, filmesek, az újságírók, az írók, de rendszerint az igazságszolgáltatás dolgozói sem. Sőt meghökkentő dolgok kiderülése sem sokakat mozgat meg. A nőügyek valósággal vonzzák őket, alig van kivétel, aki ezen felül tud emelkedni.A többiek viszont erre nem szoktak reagálni. Arra sem, amiről most lesz szó.

Nemrég egy szakértő az iratokat tanulmányozva érdekes hasonlóságot fedezett fel Berija nőinek állítólagos listája és a Vlasziknál talált lista között. Bár Berijánál 700-nál is több(!) „áldozatul esett” nőről beszélnek, ebből kb. 200-ról van lista. Szarkiszov, Berija testőrségének parancsnoka vallomásában azt állította, hogy Berija kérte meg, hogy vezessen listát. Aztán Berija állítólag úgy döntött, hogy mégis semmisítse meg. Ezzel magyarázta, hogy a lista jóval kisebb.

Sztálin, Vlaszik

Sztálin és Vlaszik. Zaftos nőügyek is okozták bukását, ezek anyagát Berijánál újra felhasználták

A csattanó az, hogy ez a 200 fős lista sem Berijáé, hanem Vlasziké. Most is meg kell kapaszkodnunk! Vlaszik tábornoknál, Sztálin őrségparancsnokánál találták letartóztatásakor, akinél arra figyeltek fel, hogy ezek szerint rengeteg nővel, szinte kivétel nélkül prostituálttal folytatott kicsapongó életet. Megerőszakolásról, abortuszról stb. náluk szó sem volt. Berija dossziéjába tehát egyszerűen betették Vlaszik listáját… Ez a felismerés teljesen meggyőzte a szakértőt arról, hogy Berija „szexuális bűnözése” képtelenség.

További érdekesség, hogy Berija a nőket nemcsak megerőszakolta, hanem ezt villájában tette volna, ahol az ő családja és fia családja is élt. A ház ráadásul nem volt nagy, ennyi személyre és Berija otthoni irodájára öt szoba jutott. Nőket persze fogadott otthonában, amiből nem az következik, amit terjesztenek. Felesége, Nyina Berija halála előtti interjújában is megvédte a férjét. Akkor is arról nyaggatták, mit szól Berija „szexuális bűnözéséhez”. Nyilatkozata szerint konspirációs céllal terjesztették Berija emberei, hogy az oda érkező szép nők Berija szeretői lettek volna. Ők ugyanis a Berija által végig felügyelt különleges hírszerzés (ld. a korábbi részeket) ügynökei voltak. A perben ezt sajátosan kapcsolták össze: Berija a titkosszolgálatok női munkatársaival is szexuális kapcsolatot létesített…

Ellentmondások tömkelege

Annak, aki gondolkodik, annak csak eszébe kell, hogy jusson: Berija Sztálin egyik legközelebbi munkatársaként nem volt a maga ura, az idejének sem. Ráadásul rengeteget kellett dolgoznia, gyakran Sztálin társaságában. Estéi sem voltak szabadok: estétől reggelig Sztálinnál teltek az órák.

Más kérdés, hogy volt-e házasságon kívüli viszonya. Erre csak az válaszolható, hogy igen, hiszen volt barátnője, akitől gyermeke is született. Lányából egyébként közgazdász lett és Alekszandr Grisin (sz. 1950) első felesége. És így lett Viktor Vasziljevics Grisin (1924 – 1992), a moszkvai első titkár menye. Fia házasságához Berija lányához a párttitkár a főnöke, Brezsnyev engedélyét kérte és kapta.

Irigyelni fogjuk Rokosszovszkij elvtársat!

Berija házasságon kívül kapcsolatát feltehetőleg jelentették Sztálinnak, vagy okultak Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij (1896 – 1968) marsallal elszenvedett tapasztalatukból. Roj Medvegyev történész egy dokumentumfilmben (Kremlbeli feleségek) a témával kapcsolatban elmeséli Rokosszovszij marsall esetét, és azt is, hogyan reagált Sztálin.

Rokosszovszkij és orvos barátnője

Rokosszovszkij és orvosnő barátnője, akitől gyermeke született

Roj Medvegyev szerint – idézem: „amikor Sztálinnak jelentettek Berija visszatérő cselekedeteiről, ő erre abszolút semmilyen figyelmet nem fordított. Ő ehhez a lehető legnyugodtabban viszonyult. Közismert, nem legenda, hanem ez tény, amikor a vezérkari főnök jelentette Sztálinnak, hogy Rokosszovszkij marsall a fronton, a stábjában…ööö… „tart” egy szépasszonyt, ez tulajdonképpen nyíltan folyik, megsértve valamilyen íratlan morális szabályokat, mások ezt rejtegetni szokták. Mit fogunk tenni? Sztálin, a dolgozószobájában fel-alá sétálva azt válaszolta: irigyelni fogjuk Rokosszovszij elvtársat! (Kiemelés általam: SzB.)

Alekszandra Mihajlovna Kollontaj (1872 – 1952) szovjet forradalmár és a női emancipáció képviselője. Élete nagy részében nagykövet volt (1926 – 1945). Kollontaj a szabad szerelem hirdetéséről és gyakorlásáról is ismert volt.

Lenin pedig szinte minden nővel kapcsolatba került, aki a Kremlben előfordult. Szergo Berija egyik könyvében ír erről.

Lenin és Krupszkaja, pihenés

Lenin és Krupszkaja. A nőügyek felzaklatták Krupszkaját

A KB irodájában megjelent a féltékeny, zokogó Krupszkaja

Amiről itt szó esik (a nőügyek), azt ő maga hallotta Sztálintól, aki soha nem mondott semmi rosszat Leninről. Ezt viszont Sztálin nyilván úgy értékelte, hogy Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaját (1869 – 1939) jellemzi. Tehát Sztálin a Központi Bizottság irodájában üldögélt, amikor megjelent a zokogó Krupszkaja.

Nem bírom tovább! – mondta és ömlöttek a könnyei. Sztálin megkérdezte: miért? Krupszkaja ezt válaszolta: – Vlagyimir Iljics már mindegyik titkárnőjével együtt hált, de ez nem elég neki. Most máshol akar próbálkozni. Kérem, hogy a Központi Bizottság hozzon határozatot, mert Lenin ezzel már a kormányt diszkreditálja.

Elég nyilvánvaló, hogy a házasságon kívüli kapcsolat vagy kapcsolatok önmagukban nem kelthettek különösebb figyelmet a szovjet vezetésben. Hiába vették a házastársak ezt esetleg rossz néven, ahogy Rokosszovszkij felesége is. Neki, a hitvesnek magának kellett megoldást találnia, ahogy talált is. Elutazott a férjéhez és ezután már ő élt vele a seregben. De amikor Rokosszovszkij értesült arról, hogy volt szerelme, egy fiatal orvosnő, aki tapintatosan félrevonult, gyermeket szült és az nyilván az övé, felkutatta a babát és magához vette. És a többi gyermekével együtt felnevelte.

A nőügyek önmagában nem elég

Ahhoz tehát, hogy a házasságon kívüli kapcsolattal nagy kárt lehessen okozni, ezt is fel kellett „turbózni”. A nőügyek – ahogy már láttuk – önmagukban nem számítottak. Minősítő körülményekkel kellett „erősíteni”: megerőszakolás, kényszer, illegális abortusz, kiskorúság. A példa mutatja, bizonyítani nem kell, csak terjeszteni. Ezt még Andrej Szuhomlinov, a volt katonai ügyész is szóvá tette említett könyvében, pedig az ügyész nyilván nem Berija oldalán áll.

Furcsállotta, hogy Rudenko jegyzőkönyve szerint a legfőbb ügyész olyanokat kérdezgetett Berijától, hogy volt-e szifilisze. Az általa beírt válasz, amit – tegyük hozzá – nyilván nem Berija adott, így szólt: – Volt, de már meggyógyultam! Újabb kérdés: – És gonerrheája?Az is, de abból is kigyógyultam!

Szuhomlimov nem bírja magába fojtani lesújtó véleményét: ilyeneket kérdeznek, aminek semmi köze nincs a megerőszakolásokhoz! A megerőszakolásokat viszont nem vizsgálják, legfeljebb rákérdeznek, majd nem fogadják el a választ és újra rákérdeznek. Végül kijelentik, hogy majd folytatják, de soha nem térnek vissza rá.

Van egy másik epizód is, ami nem tetszik Szuhomlimovnak. Ez Valentyina Drozdova, a tulajdonképpeni egyetlen tanú vallomásának felhasználása és részben annak születése. Drozdova Berija barátnője volt, sőt Berija szerelme, akihez nagyon ragaszkodott. Ahogy a házasságon kívül született gyermekéhez is. Halála előtt nem sokkal Berija megmutatta fiának, Szergónak hol lakik a „másik családja”. És felhívta Szergo figyelmét arra, hogy „ők” nagyon fontosak neki. Ezt különben úgy értékelik, hogy rossz előérzete lehetett Lavrentyij Berijának.

Dorozdova megrendezett vallomása

Beriját június 26-n likvidálták. Július 10-én jelent meg egy közlemény a Pravdában arról, hogy Berija „a nép ellensége”. A következő napon Rudenkónál „csak úgy” megjelent az akkor 20 éves Drozdova, kezében egy kézzel írott vallomással, miszerint Berija négy évvel ezelőtt megerőszakolta és három napon át bezárva tartotta a villájában. Azóta tulajdonképpen együtt élnek, és csak a tőle való félelem miatt nem hagyta még el.

Berija, nép ellensége

Berija már az újságban is a “nép ellensége”

Az eltelt négy év nagyon hosszú idő, a volt katonai ügyész praxisában ekkora idő egy megerőszakolás és bejelentése között még soha nem telt el. Még ennek a töredéke sem. Már két-három nap után is számtalan kérdés merül fel: pl. miért nem tett feljelentést korábban? No de négy év után?! Nyilván eltűntek, ha voltak a fizikai bizonyítékok. Nem egyszerű vizsgálni az ilyen ügyet, viszont nem is akarták. Átvették a feljelentést, nem iktatták, nem rendeltek el nyomozást, csak betették a dossziéba.

Az iratok között volt Berija testőrparancsnokának, valójában volt testőrparancsnokának a vallomása, mivel Berija Szarkiszovot már korábban áthelyeztette. Bizalma ugyanis megrendült benne. Szarkiszov – a volt katonai ügyész szerint – le volt tartóztatva, 26-a óta. Szabadságáról és családja köréből vitték be. Július 1-jén Rudenko kihallgatta, őt egy nappal korábban neveztek ki legfőbb ügyésznek a sebtében leváltott elődje után. A nőügyek – erről firtatták. Szarkiszov nyomán mehettek el Drozdovához, akit rávettek arra, hogy alkalmas időpontban adja át kézzel megírt és feltehetően megbeszélt vallomását. Az is lehet, hogy lediktálták neki, van erre példa, amiről már írtam. (Amikor Malenkov és Hruscsov lediktálta Rjuminnak az Abakumov elleni feljelentő levelet, Sztálinnak címezve.)

Roman Rudenko, a SZU főügyésze, volt nürnbergi szovjet ügyész

Drozdovát maga Rudenko hallgatta ki

Drozdovára alaposan ráijeszthettek, sok mindent félthetett. Azt akarhatta, hogy a legjobban kerüljön ki a helyzetéből. A lakását és a dácsáját meg akarta nyilván tartani, a gyermekét is, arról pedig biztosították, hogy a „nép ellensége” soha nem szabadul. Ezért készséges lehetett. Más források is e verzió felé mutatnak. Azokból tudható az is, hogy Drozdova emelkedő igényekkel ment be a legfőbb ügyészhez. Megpróbáltatásai miatt igényt tartott volna Berija teljes vagyonára is. Ez nyilván később juthatott az eszébe.

Drozdova mint „Ravatal”

Valentyina Drozdovának nem volt szerencséje partnereivel. Barátját és gyermeke apját, Beriját 1953-ban megölték, későbbi élettársát, Jan Tyimofejevics Rokotovot (1927 – 1961) valutaüzérkedésért kivégezték. Előbb 8 év, majd – Hruscsov elégedetlensége miatt – 15 év börtönre ítélték. Ezt már a büntető törvénykönyv módosításával, illetve visszamenőleges hatályú alkalmazásával. De Hruscsov ismét felháborodott, a moszkvai városi bíróság vezetőjét eltávolították, a Legfelsőbb Tanács új törvényt alkotott, amit a Legfelsőbb Bíróság Rokotovra ismét visszamenőleges hatállyal alkalmazott.

Jan Rokotov

Jan Rokotovot harmadik próbálkozásra ítélték halálra és végezték ki

Harmadik nekifutásra halálra ítélték és még aznap a Butirkában agyonlőtték. Sztálin – ahogy erről korábban már szó volt – a Legfelsőbb Tanács elnöke által a háború után megszüntette a halálbüntetést, majd a leningrádi per idején részlegesen visszaállította. (Bizonyos politikai bűncselekményre.) 1960-ban, Hruscsov idejében új büntetőtörvénykönyvet fogadtak el, ami az életellenes cselekedetek minősített eseteire, majd – egy további kiegészítéssel – bizonyos, nagy kárt okozó anyagi bűncselekményekre is halálbüntetés kiszabását tette lehetővé. Mivel Rokotov zsidó volt, ezt az eljárást nyugaton Hruscsov antiszemitizmusának tulajdonították, és ezért keményen támadták.

Russel, Bertrand

Bertrand Russel tiltakozott

Bertrand Russel (1872 – 1970) filozófus, matematikus, író és szociológus, irodalmi Nobel-díjas (1950), egyben a Szovjetunió barátja levélben igyekezett Hruscsovot elszámoltatni. Drozdova pedig e tragédia után férjhez ment, de ezzel sem volt szerencséje.  Drozdova férjét, Ilja Galperint 1967-ben végezték ki valamilyen gazdasági bűncselekményért. Róla és sorsáról ennyi tudható. Drozdovát e halálesetek után a „Ravatal” ragadványnévvel illették ismerősei. Arra gondolva, hogy aki ráfeküdt, az hamar a temetőbe került.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.