Berija (7. folytatás). Kun Béla, Kun Miklós, terror, antiszemitizmus

A magyar történészek, így Kun Miklós sem figyel fel a Berijáról feltárt számos tényre

Most egy már részben tárgyalt és egy még nem tárgyalt mítosszal  foglalkozunk; ezek szerint Berija egy személyben azonosítható lenne a terrorral, illetve  az antiszemitizmussal. Ezt is a tények ellenére állítják, illetve annak ellenére, hogy másokra illenének  igazán ezek a megjelölések. Például Hruscsovra, akit – bár részben felszámolta Berija reformjait, részben megakasztotta – továbbra is reformerként, és sztálinista politikája ellenére még mindig desztalinizátorként méltatnak, és méltat Kun Miklós is. És persze biztosan nem Hruscsov  (hanem Berija) volt az enyhülés kezdeményezője, és bár Hruscsov majdnem atomháborúba taszította a világot, mégis a béke embereként beszélnek róla. A korábbi logikátlanságokon túl ma már számos tény támasztja alá, sőt követelné meg, hogy Beriját újra kell értékelni és ennek hordereje miatt az egész korszakot is. Ennek azonban sok történész igyekszik ellenállni, országonként nem azonos arányban.

Kun Miklós díja

Kun Miklós kezében a Széchenyi díjjal és a tapsoló Orbán Viktor. Kun Miklós Kádár Jánossal is személyes kapcsolatot ápolt: akkor nagyapjára hivatkozva

A magyar történészek viszont Berija  megítélésében eléggé unikális helyzetet foglalnak el. Kevés olyan ország van, ahol ennyire egységesen figyelmen kívül hagynák a folyamatosan napvilágra kerülő újabb tényeket, ráadásul az antiszemitizmus vádját – amiről később szintén részletesebben szó lesz – éppen nálunk találták ki. Ez a bélyeg bizonyára még inkább elveszi a magyar történészek kedvét attól, hogy Berija életét, jelentőségét és halálát újraértékeljék. (Hiszen egy állítólagos antiszemita újraértékelése konfliktusokkal, megtámadtatással és veszteségekkel járhatna.) Azon túl is taszítja őket a feladat, amit érdekeik, kötődéseik és kapcsolataik egyébként is diktálnának.

A cikksorozat mostani része sem csak Berijáról szól, hanem másokról is: így mindenekelőtt Hruscsovról, valamint Kun Béláról és unokájáról, Kun Miklósról, a Széchenyi díjas történészről, akinek éppen Berija volt és maradt az egyik céltáblája.

Most a Gulag kapcsán igyekszik lejáratni azt, aki elindította a Gulag felszámolását

Vajon milyen személyes (valós vagy vélt) okok motiválhatják ebben? (Ezt is körbe fogjuk járni.) A napokban tartott Kun Miklós előadást egy klubban (ahogy elmondta a rádióban: a Belvárosi Polgári Szalonban).  Erről az eseményről az Inforádió kétszer is beszámolt: beharangozójában és a megtörtént esemény összefoglalójában.  A Gulagról (voltaképpen a munkatáborokról) volt szó, felszámolásukat Sztálin halála után Berija – ismét belügyminiszterként – szinte azonnal megkezdte. (Nagyszabású reformjaira kész tervei voltak.) Több, mint egymillió rabot bocsátottak szabadon, eldöntött kérdés volt, hogy a táborokat teljesen bezárják. Addig is – Berija kezdeményezésére –  a táborokat kivonták a belügyminisztérium/állambiztonság felügyelete alól és az igazságügy (IM) alá helyezték. Halála után (1953. június 26,) amit csak lehetett visszacsináltak, a Gulag még évekig fennmaradt és a belügy/állambizonság felügyelete alatt. Hamarosan jöttek a fogolylázadások és a megtorlások. (Ezekről már korábban írtam.)

Kun Miklós mindkét médiaszereplésében egy ide nem illő és méltatlan kijelentést tett:Berija tényleg (?!) személyesen is részt vett vallatásokban… Ez a kijelentés persze nemcsak azért visszatetsző, mert nem tartozik ide és nyilvánvalóan lejáratási céllal dobhatta be Kun Miklós, hanem azért is, mert nagyapja a világ egyik legvéresebb kezű politikusa volt. Nem ’56-ban, illetve ’56-tal kapcsolatban történt ugyanis Magyarországon a legtöbb kivégzés, mint általában tudják, hanem 1919-ben, amikor a Kun Béla által vezetett Kommün rögtönítélő bíróságai hozták a legtöbb (megtorló) halálos ítéletet. (Szám szerint csaknem 600-at.) Ez a szám azonban – bármilyen fájdalmas is számunkra – elenyésző volt ahhoz képest, amit Kun Béla Szovjet-Oroszországba való visszamenetele után és most már személyes “rendteremtésében” elkövetett a Krímben. Vezetésével egyes becslések szerint 150 ezer embert (köztük öregeket, nőket, gyermekeket és csecsemőket) végeztek ki és süllyesztettek a Fekete tengerbe.

Vajon milyen (vélt vagy valós) oka lehet annak, hogy Kun Miklós Berija nevét szitokszóként használja? És ez az elfogultság és torzítás elfogadható-e egy történésztől? Nem a “Sine ira et studio” szellemében, tehát harag és részrehajlás nélkül kellene megítélni eseményeket és személyeket? Kun Miklós elfogulatlanságának hiánya már többször és különböző kérdésekben felmerült bennem; erről írtam pl. itt, itt, itt, itt. Történetesen köztük van a Berija cikksorozat előző része is, ami a mostani fejtegetés közvetlen előzménye.

Érdekek hálója

E bevezető után folytatom a változatlanul, ma is sok szempontból tanulságos történetet (az előző  rész itt érhető el), ami a szemünk láttára alakul át lényegében mindannak az ellenkezőjévé, amit erről évtizedeken át hivatalosan belénk sulykoltak. Számos történész még ma is ismételgeti, néha pedig tovább sulykolja. Jól együtt tudnak élni a múltra vonatkozó elavult értékelésekkel, semmi kedvük nincs annak újragondolására. Vagy egyenesen félnek, sőt rettegnek az újragondolástól. Így fordulhat elő, hogy Hruscsov a sztálinizmusra is rálicitáló sztálinistaként, amire már eddig is számos példát hoztam fel, továbbra is a desztalinizátor helyét foglalhatja el a történészek nagy részénél. Tehát e történészek – a rengeteg nyilvánosságra került tény és információ ellenére – nem akarják felforgatni a múltra vonatkozó értékeléseket, vagy egyenesen félnek ettől. A nem változó megközelítésnek természetesen több oka is lehet: a tájékozatlanság, az információkkal szembeni közöny, a változatlansághoz fűződő kényelem, az értékelésben elkövetett hibák beismerésének kényelmetlensége, a korábbi értékelésekhez és minősítésekhez való ragaszkodás, az átértékeléstől való félelem. Nem is szólva az újraértékelés horderejéről, hiszen az nyilván nem korlátozódna egy személyre vagy egyes személyekre.

Kun Béla

Kun Béla. Ki ölette meg?

Ismétlés a tudás anyja?

És még nem is került szóba azok érdekeltsége, akik közvetlenül vettek részt mindenféle negatív cselekedetekben, vagy családtagjuk, rokonuk, társuk. És óvnák saját maguk vagy a számukra valamiért fontos személy hivatalosan még létező jó hírét vagy éppen hősiességét, ami egy felülvizsgálat során veszélybe kerülhetne. Nem ritkán a közvetve érintetteké is sérülhetne. Ha még élnek, akkor akár ők maguk is, különben családjaik, ismerőseik, társaik gondoskodnak a vádak és rágalmak újbóli hullámáról, a lejáratások „frissítéséről”. Filmben, könyvben, cikkben, interjúban. Általában persze másokon keresztül, akik között vannak történészek is, de mások is.

Az ilyen újrafogalmazásos aktivitás leginkább Oroszországban tapasztalható, bizonyára azért, mert az új megközelítés is itt a leglátványosabb és itt érinthet tömegesen személyes érdekeket. Erről az ellen oldalról egy volt katonai ügyész írt könyvet Berijáról, ami az interneten is elolvasható. (Andrej Szuhomlinov: Kicsoda ön, Lavrentyij Berija? A büntetőügy ismeretlen lapjai.) A szerző jó bírósági háttérrel rendelkezik, hiszen másokkal ellentétben belemélyedhetett a bírósági iratokba. Ugyanakkor nem arra összpontosít, ami tőle várható lenne, tehát a perre, hanem inkább komplett értékelést igyekszik adni. Sajnos a régi hivatalos szemléletben.

Új elfogultságok

Kis kiegészítésekkel ugyan, sőt néhány új szemponttal is kibővítve, de valójában ismét hasonló jelenik meg, mint évtizedekkel ezelőtt. A bírósági iratokat Szuhomlinov nem értékeli, hitelességüket kétségbe nem vonja, az onnan származó információkat, azokat is, amelyeket már régen megcáfoltak, kész tényként fogadja el. És mivel ezúttal a teljes iratanyagba, de legalábbis a mások számára hozzáférhetővé tett bírósági iratoknál sokkal többe tekinthetett be, úgy tesz, mintha ezzel még több lenne a bizonyíték Berija elítéléséhez. A bíróságtól származó információkat, azokat is, amelyeket már rég megcáfoltak, „tényként” fogadja el. Ugyanakkor igazi tényeket nem vesz figyelembe, ráadásul hamis következtetéseket von le. Megírja pl. azt, hogy Berija 25 éven át(?!) volt belügyi/állambiztonsági vezető. (Pedig helyi vezetői éveit beleszámítva is a fele sem jön ki.) A belügyet és az állambiztonságot a szerző ráadásul akkor is együtt érti, amikor szét voltak választva. Munkája hemzseg az olyan jelzőktől, mint a vértől csöpögő, véreskezű, erőszakos stb. Bizonyítottnak nyilvánít olyat, ami nincs bizonyítva, jelzőinek megalapozottságát csak vélelmezi. Abból tehát, hogy Berija helyzetéből adódóan esetleg elkövethette, az lesz, hogy helyzete alapján biztosan elkövette.

Egészen abszurd, hogy amikor már azoknak a nevei is ismerhetőek, akik Beriját villája hátsó udvarában, 1953 június 26-án lemészárolták, a volt katonai ügyész tényként kezeli, hogy Berija december 23-ig élt, végigülte a tárgyalást és őt is december 23-án végezték ki.

Nála tehát a halott Berija életben van a tárgyalás ideje alatt. Jegyzőkönyveinek és hamisított leveleinek hitelességét készpénznek veszi, azt is, hogy Berija barátnője tanúként megjelent a bírósági tárgyaláson, ahol szembesítették volna (a már hónapokkal korábban meggyilkolt) Berijával. Holott ma már az is valószínű, hogy Berijánál nem volt (imitált) bírósági tárgyalás sem. A szerző kiragadott mondatokat idéz Lavrentyij Berija fia, Szergo Berija kihallgatási jegyzőkönyvéből; ezekben Szergo állítólag apja bűnös életvitelét és nőügyeit kárhoztatta volna.  Arról viszont nincs információ, hogy ezeket a jegyzőkönyveket Szergo aláírta-e, és azt sem tudjuk, mi van a nem citált mondatokban. Stb.

Mindez nem jelenti, hogy semmi újat és hasznosíthatót nem lehetett ebből a könyvből megtudni. Igaz, nem vonta le belőlük (sem) a szükséges következtetéseket.  Ilyen új információt a továbbiakban fel is használok, pl. akkor, amikor Berija „nőügyeiről”, pontosabban egy ilyen ügyéről, Valentyina Drozdova barátnőjéhez fűződő viszonyáról írok.

Ahol abbahagytuk

A sok szál, a rengeteg összefüggés és a számtalan szereplő ellenére is igyekeztem és igyekszem elkerülni az ismétléseket. Sok részletet már kifejtettem, de mivel mindenre nem emlékezhetünk, vagy különösen fontosnak látszik a részletek felidézése, érdemes lehet visszalapozni a már megjelent részekhez. Akár a Leleplező előző számaiban, ahol az új részek először megjelennek, akár blogomon, ahol utánközlésben elérhetőek a már megjelent anyagok. Ezek az utánközlések nemcsak további finomításokat, esetleg újabb részleteket tartalmazhatnak, hanem – élve a blog lehetőségeivel, tehát, hogy ott kevésbé vannak terjedelmi korlátok – sokkal több fotót is.

Ott hagytuk abba, hogy a tábornokokat kész helyzet elé állították Berija sorsát illetően. Berija szempontjából – mivel nem élt – már mindegy volt, mit mondanak később a tábornokok, a saját karrierjük (és nyilván biztonságuk) szempontjából viszont nem. Karrierjük érdekében is az érintettek mind elfogadták a rájuk osztott szerepet, sőt a még fényesebb karrier előmozdítása érdekében még túl is játszották azt. (Nemcsak túlzó történeteikben, hanem akár konkrét cselekedeteikben is. Emlékeztetnék pl. arra, hogy Batickij tábornok maga kérte, hogy Beriján ő hajthassa végre az ítéletet szolgálati fegyverével.  Ennek lefolyásáról és a halálra ítélten való gúnyolódásáról be is számolt a közvéleménynek. Ld. előző rész.)

Vissza a történészekhez

Ahogy a tábornokok szerepét taglaló leírás előtt ígértem, most térünk vissza azokhoz a magyar történészekhez, akik továbbra is a régi paneleket használják: az ezeket alapjaikban cáfoló információk ellenére. Hangsúlyozni szeretném, hogy nálunk a kép e tekintetben sajnálatosan egyhangú, szinte minden történész ezeket a sablonokat használja. Talán egyikük tekinthető kivételnek, Szilágyi Ákos, aki viszont (még 2001-ben) egyszer, akkor is nagyon óvatosan és „elgyengítve” fejezte ki kétségeit Berija szokványos értékelésével szemben. (Ld. az első részben.) A magyar történészi gyakorlatnak ez az egyik sajátossága Berija személyének kérdésében. Van egy másik unikális vonása is a magyar történészi gyakorlatnak: Berija antiszemitának nyilvánítása; erre nemsokára visszatérek.

A történészeknek ez a hozzáállása, ami ráadásul sok más témában – tulajdonképpen szinte minden különösen fontos kérdésben – is tetten érhető (ld. korábban), ellentétben áll azzal a közhellyel, miszerint történészekre kell bízni a történelem feltárását. Mert mi van akkor, ha ezt fontos kérdésekben, témákban gyakran nem ambicionálják? Az ambíció hiányát látva és a valóságot lefedni képtelen panelektől szenvedve kezdtem a munkát: noha eredetileg egy más szakma és más tudomány képviselője, egyben kutatója vagyok. Előnyös lehetett viszont, hogy hosszú és tartalmas elemzői tapasztalatokra támaszkodhattam.

Kun Miklós

Huszár Tibor után most Kun Miklóshoz kanyarodunk vissza, akinél a motiváció személyes is lehetett: a törlesztés szándéka. Nagyapja, Kun Béla (1886 – 1938) haláláért és a család későbbi hányattatásaiért Beriján akarhatott elégtételt venni. Mi mással magyarázható az az egyébként megmagyarázhatatlan félreértés vagy csúsztatás, miszerint Berija a Nagy Terror főszereplője lett volna? Hiszen a Nagy Terror Jezsovhoz kötődik és a Nagy Terror éppen hogy az ő (Jezsov) leváltásáig, és Berija kinevezéséig tartott. Akár ez a törlesztési szándék állhat a mögött is, hogy Kun Béla halálát Magyarországon két időpontra teszik: az elsőben még nem, a második időpontban már Berija volt a belügyi népbiztos. Az orosz adatok szerint Kun Bélát 1938. augusztus 29-én ítélték halálra és ugyanaznap végezték ki. Egy évvel korábban, 1937. július 28-án tartóztatták le: ellenforradalmi tevékenység vádjával. Valójában a trockizmus és Trockijjal való korábbi személyes és bizalmas kapcsolat, továbbá szoros együttműködésük állhatott a háttérben.

A kivégzés időpontja azonban lényegtelen Berija esetleges felelőssége szempontjából, ez ugyanis a második esetben sem állhatott fenn Kun Béla esetében ugyanis aligha dönthetett akármelyik belügyi népbiztos: Kun Béla pozíciójára, múltjára, szerepére és a vádra való tekintettel egyaránt. A döntés biztosan feljebb (mégpedig legfelül!) történt. Sztálint viszont láthatóan most Kun Miklós nem akarta tetemre hívni, hogy miért nem, abba most nem akarnék belemerülni. Mindenesetre Kun Miklós a Sztálinról írott könyvében (Az ismeretlen Sztálin. PolgArt Könyvkiadó. Budapest. 2002) is Beriját teszi meg céltáblaként és felelősként, akkor is, amikor a Sztálin által annyira utált Allilujev család meghurcolásáról esik szó, öngyilkos felesége rokonairól van szó, amiben Sztálin ugyancsak aligha adta volna át a döntést Berijának.

Kun Béla és Kun Miklós

Kun Miklós esetében kétszer már látványosan felmerült, hogy igyekszik nagyapja történelmi szerepét megszépíteni, de legalábbis a kedvezőtlen információk visszatartását elérni. Magánemberként mindez talán érthető, történészként viszont nyilván elfogadhatatlan. Mégis ezt akarta, amikor 1979-ben Kádár Jánoshoz levelet intézett, hogy felhívja a figyelmet egy könyvre, amit akkori kollégája írt, és ami nagyapja életét – a korábbiaktól eltérően – viszonylag árnyaltan dolgozta fel. Kun Miklós szerint Borsányi Miklós (1931 – 1997), az MSZMP KB Párttörténeti Intézete munkatársának kötete kifejezetten káros, mivel abban a Komintern által elítélt frakciós tevékenység és Horthy kurzusának hatásai fedezhetőek fel. Az MSZMP KB Politikai Bizottsága határozatban rendelte el az életrajz kivonását a forgalomból és bezúzását, a könyvtárakba került példányok zárolását. Egyidejűleg minden politikai és adminisztratív eszközzel éveken át megakadályozta, hogy a szerző, Borsányi Miklós munkáját doktori értékezésként nyújtsa be. Érdekes momentum, hogy a Kádárral folytatott levelezésről és erről a levélről is a másik korábban említett történész, Huszár Tibor számolt be. (Kedves jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből. 1954–1989. Budapest, Osiris. 2002) Ugyanebben a kötetben olvasható egy másik levél is, amiben Kun Miklós ismét cenzori minőségben lép fel Kádárnál. (Azóta is szeretheti a cenzori szerepe, ahogy ezt a Mitorhin iratok magyar kiadásának megnyirbálása mutathatja: Cenzúra és cenzorok a történelemtudományban.)

Újabb levél

1984-ben, Kun Béla születésének centenáriumára készülődve ismét aggódó levélben kereste meg az unoka, Kun Miklós Kádár Jánost: “…négy olyan publikáció is napvilágot látott különböző orgánumokban, amely negatívnak mondható beállításban érinti Kun Béla tevékenységét, e megnyilvánulások egymást is erősítik. S mivel szakmai és kiadói körökben hallani szoktam a várható publikációkról – jellegükről, beállítottságukról is -, attól tartok, megvan a veszélye annak, hogy a helyzet éppen az 1985-ös évben, tehát a centenáriumot megelőző esztendőben tovább romolhat.” (Huszár idézett művének 608. oldalán.)

A Magyar Narancs felidézi azt is, hogy Kun Miklós a saját közreműködését is felajánlotta a centenárium előkészítése tárgyában. Így folytatja: „A centenáriumra végül aligha lehetett komoly panasza: megjelent több emlékkötet (köztük egy az ő segítségével összeválogatott képeskönyv), s fölállították Budán az ünnepelt egész alakos köztéri szobrát is. Egy csepp üröm az örömben, hogy Kun Miklósnak erőfeszítései ellenére sem sikerült a Klinikák metróállomást átneveztetni, noha a Kun Béla tér (korábban és ma újólag Ludovika tér) közeli helye kellőképpen megindokolta volna ezt a látványos gesztust.”

A Tanácsköztársaság történetének és negatívumainak feltárása mindenesetre azóta sem haladt előre

Lehet, hogy csak az unoka levelei és egyéb akciói, lehet, hogy még további érdekek is szerepet játszhattak abban, hogy a Tanácsköztársaság történetének, a vezetők tevékenységének és életének, a Kommün következményeinek feltárása – bár mindez már igazán nem tartozik a legújabb korhoz, van már több mint hosszú történelmi távlat – évtizedek óta nem sokat haladt előre.

Ez pedig azért is nagy negatívum, mert így további események, illetve attitűdök szükségképpen nem feltétlenül érthetőek meg, sőt félremagyarázódnak. El vannak továbbra is fedve az okok és a valós szerepek. El van fedve az a rombolás is, amit a Kommün a magyar társadalomban és a társadalmi csoportok addig harmonikus együttélésében okozott. Még a páratlan terror mértékével sincs a közvélemény tisztában.

Páratlan terror

Kun Béla (1886 – 1938) nevéhez példátlan terror főződik. Olyan terror, aminek végrehajtásában személyesen is részt vett. A magyar Kommün 133 napja alatt az újkori és a legújabb kori magyar történelemben mindeddig példátlan megtorlás történt: statáriális bíráskodás után legalább 590 személyt végeztek ki! 

Közben azt tanítják és ismételgetik a történészek, hogy 1956-ban történt volna a legnagyobb megtorlás. És bár az 1956-os listák nem véglegesek és eltérő hosszúságúak, de még a leghosszabb listák is jelentősen elmaradnak a Kommün idején végrehajtott halálos ítéletek számától. Az egyik lista például Budapesten 239, vidéken 50 végrehajtott halálos ítéletet sorol fel. Ehhez hozzá kell számítani azt a 3 személyt, akik börtönben haltak meg, állítólag a kegyetlen bánásmód következtében. Összesen tehát 292 személyről van itt szó. (Halottaink 1956. Katalizátor Iroda. 1989.) Nagy Imre és mártírtársai temetésekor 235 kivégzett nevét olvasták fel. Kádár János 1985-ben, Gorbacsov hatalomra kerülésének évében Gorbacsovnak állítólag 280 kivégzettről számolt be. Gosztonyi Péter történész 453 főről beszélt, az ENSZ titkos jelentése szintén hasonló számokról írt.

Nem Lenin után kezdődött

Kun Béla Lenin instrukcióival érkezett haza; a történtek is felhívják a figyelmet arra, hogy a terror nem Lenin után, hanem Leninnel kezdődött. És arra is, hogy nem lehet a terror történetéből a terror főideológusát, Lenint kihagyni, vagy esetleg csak megemlíteni. Nem lenne szabad Sztálinnal kezdeni a sort, mivel Lenin lehetséges utódai között – pl. Szergo Berija értékelése szerint – Sztálin volt még mindig a legjobb „választás”. Trockij sokkal véresebb diktatúrát vezetett volna be, ő e téren mindenesetre jobb követője volt az első vezetőnek, Vlagyimir Iljics Leninnek.

Pjatakov

Pjatakov: bizottsági tag a véres Krímben

Kun Béla a Kommün bukása után, némi kitérőkkel, 1920-ban ismét Oroszországban kötött ki. Ettől kezdve már folyamatosan közvetlen volt a közreműködése a megtorlásokban.

Orosz történészek szerint lehet, hogy túl akart tenni Leninen. Bár a Krímben a tömeges és gátlástalan megtorlásokra közvetlenül Trockij kérte fel: állítólag azzal, hogy benne megbízik, és Kun Béla érje el, hogy a Fekete tenger hosszú időn át vörös legyen, de Lenin távolról érkezett instruálásai is ilyen irányban igyekeztek hatni. Kun, akit Trockij állított a Krími Forradalmi Bizottság élére, olyan terrort vezetett be, ami az orosz polgárháborúban is példátlan lehetett. 1920 novemberének közepétől 1921 januárjáig folyt a bizottság által irányított megtorlás. Pjotr Nyikolajevics Vrangel (1878 – 1928) nem evakuált fehér tisztjei mellett a vörösök rengeteg civilt mészároltak le, köztük asszonyokat, öregeket és gyermekeket. A holttesteket éjjel-nappal tömegével süllyesztették a tengerbe. Bár a Krímben meggyilkoltak számáról állítólag nincsenek hivatalos adatok, esetleg már nincsenek vagy továbbra is zárolják őket, van olyan kortársi becslés, ami százötvenezerre(!) teszi az áldozatok számát.

A Krími Rendkívüli Bizottságban – ezen a néven is ismerik a bizottságot – Kun Béla két másik politikussal vett részt. Egyikük, Rozalia Szamoljova Zemljacska (1876 – 1947), orosz forradalmárnő a polgárháborús frontokon töltött be különböző pozíciókat. Később néhány évig (1939 – 1943) a Népbiztosok Tanácsának egyik elnökhelyettese (mai fogalmak szerint miniszterelnök-helyettes) volt. Ezután a pártellenőrzésben működött és természetes halállal halt meg. Urnáját a Kreml falában helyezték el.

610349 01.01.1967 Революционерка, советский партийный и государственный деятель Розалия Самойловна Землячка./РИА Новости

Zemljacska, a forradalom egyik démona, állami és pártvezető, akitől harcostársai is rettegtek

A bizottság egy másik tagja – ld. fentebb – ugyancsak Lenin egyik közvetlen munkatársa, Georgij Leonyidovics Pjatakov volt (1890 –1937), akkoriban hozzá tartozott az egyik nagyobb katonai egység hírszerzésének, elhárításának vezetése. A továbbiakban különböző állami és pártvezetői feladatokat teljesített, így pl. az Állami Tervbizottság elnökhelyettese volt egy időben, vagy felügyelte a nehézipart, de volt bankvezető is. 1936-ben kitették a KB-ból és kizárták a pártból. Szeptemberben saját szolgálati vagonjában tartóztatták le és fővádlottként került az ún. Párhuzamos Szovjetellenes Trockista Központ perébe, ami a második moszkvai per néven híresült el. 1937 január 30-án halálra ítélték és kivégezték. Hruscsov alatt rehabilitálták. Kun Bélát is rehabilitálták (1955). Hruscsovnak tehát nem az erőszakkal volt baja, az önmagában nem zavarta. Akkor sem, ha valóságos, sőt egészen brutális volt. A rehabilitáció számára is csak hatalomtechnikai eszköznek számított: lehetőség ellenfelei lejáratására.

Kun Béla 1921-ben lett a Komintern Végrehajtó Bizottságának és Elnökségének tagja. Még ebben az évben Németországba küldték, ahol kommunista felkelést kísérelt meg kirobbantani.

Mit ér a pozíció?

Természetesen nem kellett valakinek az NKVD vezetőjének lennie, hogy tömeggyilkos legyen, mint ahogy abból, hogy valaki pl. az NKVD vezetője volt, törvényszerűen nem is következett, hogy tömeggyilkos lett volna.

Berija életének számtalan ténye azt mutatja, hogy főleg praktikus okokból kockáztatott: igyekezett a durva fellépéseket mérsékelni, leállítani. Annyi embernél, amennyinél lehetett, olyan módon, ahogy tudott. A rendszerből következett a terror, a rendszer elő is írta, hogy „keményen” kell fellépni. (Ezt megerősítendő, Sztálin körlevelet adott ki. Erről az előzőekben már volt szó.) Ha viszont bárki – mint pl. Huszár Tibor vagy Kun Miklós stb. –  a szervezeti rendszerből akarja levezetni a felelősséget és az érintettséget, akkor legalább legyen pontos és értse is, hogy amit talál, az mit is fed.

Volkogonov, de mások is, pl. Kun Miklós azzal akarják erősíteni mondanivalójukat és Berija szerepét az állambiztonsági munkában, hogy elámulva hívják fel a figyelmet arra, hogy Berija Sztálin helyettese (tehát mekkora nagy ember!) volt a kormányban. Ha arra gondolnak, hogy Berija volt addig az első belügyi vezető, aki Sztálin helyettese volt a kormányban és ez nyilván a belügy és Berija elismerését jelzi, akkor is pontosítani kell. Ez ugyanis sokkal inkább használhatóságát, sokoldalúságát, képességeit és aktuális nélkülözhetetlenségét fejezi ki.

Minderről már nagyrészt szót ejtettünk. Arról viszont nem, mekkora valódi jelentősége lehetett a beosztásnak. Először is nézzük meg, egyetlen helyettese volt-e Sztálinnak kormányában? Mert más a jelentősége a helyettességnek, ha csak egy helyettese volt és más, ha sok. Még inkább, ha közöttük volt első helyettes, ami Sztálin alatt soha nem volt Berija, pláne, ha egyszerre több első helyettes is volt. Persze a fontosság nemcsak ettől függ, hanem attól is, hogy jelent-e tényleges súlyt ez a poszt, ami akkor derülhet ki, ha védelemre lenne az illetőnek szüksége.

1941 és 1945 között, amikor Berija a Népbiztosok Tanácsának elnökhelyettese (a kormányfő helyettese volt), akkor is volt első helyettes (az 1950-ben agyonlőtt Voznyeszenszkij, a tervbizottság elnöke). És rajta kívül ott voltak a többi helyettesek, Berijával együtt összesen 12(!)  személy…

1946. március 19-étől alakult meg a Népbiztosok Tanácsa helyett a Minisztertanács. Sztálin haláláig (1953. március 5-ig) működött a második Sztálin-kormány. Ekkor már két első helyettessel: Molotov mellett 1950-től megjelent Bulganyin is. E kormányban, rajtuk kívül, még 14(!) helyettes fordult meg, részben egymást váltva. Bulganyint is beleszámítva, ő ugyanis 1950-ig helyettes volt, akkor léptették elő 1. sz. helyettessé.

A Malenkov-kormányban ugyan Berija első helyettes volt, de csak egyike a négy első helyettesnek. (A további három első helyettes: Bulganyin, Molotov, Kaganovics.)

Voznyeszenszij sorsa, akit az ún. leningrádi perben elítéltek és agyonlőttek, mutatja, hogy a funkciói alapján Sztálin „legerősebb” emberének ereje is milyen relatív volt. PB-tagként, Sztálin helyetteseként, a tervbizottság elnökeként foszlott egy pillanat alatt semmivé ez a hatalom és befolyás.

red_square

Berija, Malenkov, Sztálin, Bulganyin és mások a Vörös téren, a ’40-es évek végén. Minden politikus érthetetlenül bő és szörnyen gyűrött nadrágokban

Ettől a sorstól rettegtek a XIX. kongresszus után azok a vezetők, akik nyíltan kegyvesztetté váltak (Molotov és Mikojan). És azok, akik tudták, hogy most ők is következhetnek. Malenkov, Berija, Hruscsov és Bulganyin ezért igyekezett összefogni, hátha ez megmenti őket. Miután túlélték, sőt a hatalmat a kezükbe vették, Hruscsov nekilátott szövetségesei, mindenekelőtt Berija kiiktatásához. (A többiek is sorra kerültek a közeli években.) De nem azért, mert Hruscsov ellen készült volna puccs, hiszen a puccsot ő (Hruscsov) készítette elő.

Berija antiszemita is volt?

A magyar történészek Berija-képének nemcsak a változatlanság, a még mindig tapasztalható mozdulatlanság a sajátossága. Egy másik magyar történészi sajátosság, Berija antiszemitának nyilvánítása.

Ezt az álláspontot aktívan ugyan nem mindenki képviseli, de ellene sem tesz senki. A két sajátosság persze összefügg. Hiszen senki nem szeretne a partvonalon kívülre kerülni ott, ahol az antiszemitizmus címkéje ezzel járhat. Tehát ezért sem bolygatják a történészek nálunk Berija megítélését, hiszen egy antiszemitát nem illik és nem ajánlatos védeni. És hogy Berija antiszemita címkéje ne halványulhasson el, néhányan gondoskodnak arról, hogy az erre utaló kitalációkat rendszeresen felidézzék. Ezzel előmozdítva azt is, hogy az oroszországi friss gondolatok ne kezdjék ki a Berija-kép más részleteit sem.

Az „antiszemitizmus kártyáját” persze nem ott játszották ki, ahol a legtöbb információ rendelkezésre áll: nem Oroszországban. Még Berija ellenfelei, ellenségei sem. Mindenekelőtt azért, mert ott ezzel nem lehet operálni, nem lehet ellenszenvet kelteni. Nem az az elsődleges ok, hogy nem volt az, hiszen azt, aki az volt, vagy jelenleg az, azt sem támadják. Ilyen ott a közszellem.

Berija tehát nem volt antiszemita, mégis ezt hintették el róla. Mégpedig Magyarországon. Berija ellen is kijátszották az „antiszemita kártyát”, aminek Magyarországon nyilván hatása volt és van megítélése tendenciózusságára, a mellette szóló tények figyelembe nem vételére. Hiszen aki ilyet címkét ragaszt, az nyomás alá akarja helyezni a „véleményalkotók” kórusát. Nemcsak kritizál, hanem burkoltan vagy nyíltan kinyilvánítja: nem tartja „kívánatosnak”, hogy bármi pozitívum felmerüljön az „értékelt” (megbélyegzett?) személlyel kapcsolatban.  Ráadásul az antiszemitizmus vádját Berija ellen – ahogy ez nem ritkán elő szokott fordulni – taktikai okból, mögöttes érdekből és alaptalanul(!) hozták fel és tartják ébren. És jelen esetben úgy, hogy egyúttal egy magyar mártíron, Nagy Imrén is üssenek.

Nemcsak Berija felidézhető nyilatkozatai, hanem – ami ennél sokkal meggyőzőbb – a tettei szólnak „antiszemitizmusa” ellen. Félreértés ne essék, nem feltétlenül emberbaráti szeretetből, hanem prakticizmusból. Berija eredményes akart lenni, így remélhette, hogy nélkülözhetetlen lesz és túlélheti likvidálásának meg-megújuló fenyegetését. Ezért ő nem úgy bánt az emberekkel, ahogy Sztálin, aki kifacsarta és eldobta őket. Erre plasztikus példa Jezsov, akivel a jezsovcsinát, a Nagy Terrort (1936 –1938-ben) végrehajtotta. Jezsov minden volt akkoriban: a KB titkára, az NKVD népbiztosa, a pártellenőrzés vezetője és a KB osztályvezetője, az „út végén” ugyan csak vízügyi miniszter. Akkor már feleslegessé vált, Sztálin megunta és megszabadult tőle. Kivégzéséről hírt sem adtak, csak a vízügyi miniszteri posztról való távozásáról.

Berija hosszabb távon gondolkodott. Nem volt érdekes számára, ki honnan jött, milyen származású, de az sem, mit gondol. Mint grúz nemzetiségű és kényes feladatokat ellátó vezető egyébként maga is szenvedett – közvetlenül – az orosz nacionalizmustól és – közvetve, hozzáállása miatt – az antiszemitizmustól is. A számára értékes embereket magához vette, még ha ez sokszor kockázatos is volt, és – amennyiben módja nyílt erre – megvédte az ezután is folytatódó üldöztetések elől.

Már szó volt az atomprogram 2. számú vezetőjéről, a korábban halálra ítélt Vannyikov vezérezredesről, volt fegyverkezési miniszterről, akit Berija óvott meg a halálos ítélet végrehajtásától és adott a számára kétszeresen is új esélyt. Sztálin ugyan Vannyikov életben tartását utólag tudomásul vette és azonnal megbízta egy másik minisztérium vezetésével, majd kitüntette, de nem tudott belenyugodni személyébe, ezért folyamatosan védeni kellett. Vannyikov is zsidó volt. Berija egyébként a bőrén érezte a Szovjetunióban tomboló antiszemitizmus fenyegetését, hiszen a ’40-es évek vége felé beinduló újabb terror idején Beriján főleg zsidó kapcsolatain keresztül akartak riválisai és maga Sztálin is fogást találni. (Zsidó orvosok pere, Zsidó Antifasiszta Bizottság, Slansky ügy). Vagy korábban pl. Wallenberg elrablása, aki a háború alatt Berijával is kapcsolatban állt.

És bár Berija Sztálin halála után azonnal leállítja a zsidó orvosok perét és szabadlábra helyezteti őket, felkutatja és kiszabadítja Molotov zsidó feleségét, eljár a Zsidó Antifasiszta Bizottság meggyilkolt vezetője ügyében stb., az ellene szövetkező Hruscsov őt vádolja a XX. kongresszuson a zsidó orvosok perével.

Hruscsov, magyaráz

Hruscsov beszél. Nem ő az antiszemita?

Most sem Hruscsov…

Érdekes módon nem Hruscsov jut eszébe annak, aki Magyarországról a Szovjetunióban/Oroszországban antiszemitákat keres, bár ő valóban példa lehetne erre. Az orosz Wikipédiában felsorolják Hruscsov figyelemre méltó megnyilvánulásait. Itt van szó arról is, hogy az ENSZ-ben tényleg levette-e a cipőjét, hogy azzal verje az asztalt stb. És itt idézik azt is, amit egy zsidó nőnek mondott Kijev felszabadulását követően. Csak a tanulság kedvéért idézek a megjelölt forrásból:

‘Egy zsidó nő, Rizsa Godesz, akinek sikerült túlélnie Kijev németek általi megszállását, panaszkodott Hruscsovnak, hogy nem akarják alkalmazni, mert zsidó. Erre Hruscsov a következőket válaszolta:

“Megértem, hogy maga, mivel zsidó, szubjektív nézőpontból nézi a kérdést. De mi objektívek vagyunk: a zsidók a múltban nem kevés bűnt követtek el az ukrán nép ellen. A nép ezért utálja magukat. Maguk a mi Ukrajnánknak nem kellenek. És, azt gondolom, hogy az ukrajnai zsidóknak, akik túlélték Hitler megsemmisítési kísérleteit, jobb lenne, ha ide nem térnének vissza. Jobb lenne, ha elutaznának Birobidzsanba… Hiszen mi – itt Ukrajnában… Érti? Ez – Ukrajna. És mi nem vagyunk érdekeltek abban, hogy az ukrán nép a szovjethatalom visszatérését a zsidók visszatéréseként kezelje.”’ (Idézet az Andrej Dikij: 200 éve együtt. Jevreji v Rosszii i v SzSzSzR. c. kötetből. Megjelent: 1967.)

De hát az, aki kitalálta, hogy Berija antiszemita volt, nem Hruscsovon akar ütni, ezért nem a szélsőségesen antiszemitának tartott Hruscsovot hozta szóba. Talán azért sem, mert Hruscsovot gondolhatta a „mellesleg” megemlített és számára nem szimpatikus Nagy Imre kivégzőjének. Orosz források szerint viszont nem így volt, Kádár János akart megszabadulni Nagy Imrétől. Hruscsov nem akarta Nagy Imre halálát, azért sem, mert a jugoszlávokkal a kapcsolatát nem akarta kockáztatni. Ezért kétszer is félbeszakították Nagy Imre perét. Kádár akkor csapott le, amikor a jugoszlávokkal hirtelen, bár ideiglenesen megváltozott a viszony. Kádár ezt a rést használta ki.

Kádár, Hruscsov, Lenin rend és s SZU hőse2

Nyelves csók. Kádár és Hruscsov: egybeforrva…

Ettől persze Hruscsovnak nagy szerepe volt a többi megtorlásban, ami nem zavarhatta Kádárt. Kádár  valósággal szerelmes volt Hruscsovba. Amikor Kádárt a Budapestre érkezett Hruscsov 1964-ben (egyébként bukása évében) kitüntette a Szovjetunióhoz való feltétlen lojalitásáért a  Szovjetunió Hőse kitüntetéssel és a Lenin renddel és miután hosszasan csókolóztak, Kádár ezt meghatottan köszönte meg: “Nagyon jóleső érzés, hogy én ezt a kitüntetést attól vettem át, akibe(n) atyai barátomat, (itt elcsuklik a hangja), idősebb testvéremet tisztelem.” 

A Hruscsov kultusz kialakulásában és fennmaradásában, ehhez kapcsolódva a Berija ellenességben  Kádárnak nyilvánvalóan nagy szerepe volt.  És Kádár nagyon hosszú ideig, 32 éven át volt Magyarország  vezetője. Hruscsov követett el puccsot Berija ellen és indított ellene lejárató kampányokat. Ezzel a “kapcsolódással” is összefügghet, hogy megmerevedett a történészek álláspontja Berija esetében, de Hruscsov esetében is, és nem képesek befogadni a feltáruló megdöbbentő tényeket, amelyek Beriját igazolják és Hruscsovot elítélik.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.