Berija (6. folytatás) Sztálin halála

(Sztálin halála) a “desztalinizációtól” elferdítve, illetve a valóságban

A nemrég feltett 5. folytatás után következzék a 6. folytatás. Ezúttal külön bevezetés nélkül: e két rész ugyanis – ahogy már írtam – eleve szorosan kapcsolódik. Együtt is jelent meg a nyomtatott sajtóban.  Végül is Sztálin halála vezetett rövid idő alatt Berija halálához. És Berija családja tönkretételéhez.

*

Megrendezték a fiú, Szergo Berija (imitált) kivégzését. (Pontosan úgy, ahogy állambiztonsági börtönökben több tényleges kivégzés is indult.) Egyik nap felfegyverkezett őrök az udvaron hirtelen körbevették és a falhoz láncolták. Majd felolvasták a halálos ítéletet, ami úgy rendelkezett: azonnal végrehajtandó. De ezúttal előkerült a tisztek közül valaki, aki tévedésre hivatkozva leállította a kivégzést.

Szergo Berija2

Szergo Berija anno. Eljátszották a kivégzését: egy nap alatt beleőszült

A váratlan szembesülés az elkerülhetetlen halállal két embernek is hatalmas sokkot okozott. Még aznap feltűnt Szergónak, hogy az őrök bámulják, holott inkább elkerülték a fogvatartottak tekintetét. Egy hét múlva, egy kihallgatásakor került egy tükör közelébe és rádöbbent, mit bámulnak az őrök. Koromfekete haja (28 éves volt még csak) hófehér lett, beleőszült a megrázkódtatásba. A „kivégzést” úgy rendezték meg, hogy anyja is tanúja lehessen. A Butirka börtön egyik emeleti ablaka elé állították, amikor az előre kigondolt akciót elindították. Az anya elájult, egy napig eszméletlen volt.

Leszámolás és megmenekülés

Lavrentyij Berija helyettese az atomprogramban és a kiemelt projektek tudósai is kiálltak volt főnökük családjáért. Levélben kérték Hruscsovot, engedje ki a családot, ami végül is megtörtént. De Szergo szerint – bármennyire is hálás a cselekvő együttérzésért – nem a levél hatására, hanem mert Hruscsovék azt hitték, hogy a szabadlábra kerülő fiú elvezetheti őket Sztálin és Berija archívumaihoz. Az anya szabadon mozoghatott volna, de a fia számára Moszkva vagy más város a nyugati területen tiltva lett. Anya és fia együtt akartak maradni, így együtt költöztek Szverdlovszkba (ma ismét Jekatyerinburg), ahol más néven, anyja családnevén (Gegecskori), egyszerű munkatársként és a matematikai-fizikai tudományok kandidátusa és doktora címektől, a mérnök ezredesi rangtól, meg a kitüntetéseitől és a díjaktól megfosztva kezdhetett Szergo új életet. Minderre részben Rudenko főügyész javaslatára került sor, amit az Elnökség megvizsgált, és amiről határozatot adott ki. A javaslatot a legfőbb ügyész és Szerov, a KGB elnöke együtt dolgozták ki és együtt is feleltek a végrehajtásért. A Butirkából a Lubjankára vitték az anyát és fiát, ahol a határozat ismertetése céljából találkoztak Rudenkóval és Szerovval.

Szergo Berija kandidátusi és doktori címének, de még diplomája megszerzése körülményeinek felderítésére is Hruscsov egyébként személyesen adott utasítást a KB egyik osztályának. Elnökségi határozat intézkedett 1954 novemberében a száműzetésről is és hagyta jóvá az állítólagos névváltoztatási „kérelmet”. Eszerint anya és fia kérték volna, hogy ne kelljen viselniük Berija nevét, mert különben a lakosság széttépné(?!) őket. (Nem tévedés, így fogalmaz a határozat.)

De jött anyja betegsége és el kellett költözniük a rossz éghajlatú Szverdlovszkból. Szergo Berija levelet írt Hruscsovnak és közel 10 év után sikerült elérnie, hogy feloldották száműzetését. Ekkor már folyt a Hruscsov elleni puccs – meglehetősen nyílt – előkészítése. Hruscsov Vlagyimir Szemicsasztnijon (1924 – 2001) keresztül üzent: Szergóék oda költözhetnek, ahova akarnak. Szergo Moszkvába utazott és beszélt Szemicsasztnijjal, aki – gondolván, hogy ez Szergónak tetszeni fog – megosztotta, hogy Alekszej Adzsubejt (1924 – 1993), Hruscsov vejét, az Izvesztyija akkori főszerkesztőjét rövidesen házi őrizetbe helyezik, fiát (Szergej Hruscsov, szül. 1935, a Szocialista Munka Hőse: 1963; 1993 óta az USA-ban él) pedig nem engedik ki Amerikába. Ez a beszélgetés egy héttel Hruscsov elmozdítása előtt zajlott le. Amikor Hruscsov megtudta, hogy mennie kell, sírva fakadt. Szergo és édesanyja Kijevbe költözött, Szergo kutatóintézeti tudományos vezetőként és főkonstruktorként ment nyugdíjba, 2000-ben halt meg. Életében még egyszer járt a KGB elnökének irodájában: Andropov hívta el, hogy beszélgessen Berija reformterveiről, amelyeket nagyra tartott.

Iván Szerov: a megtorlás „bajnoka”

Iván Szerov a megtorlás és a megfélemlítés valóságos bajnoka, nevére azonban inkább más és elsősorban későbbi, illetve korábbi szerepei alapján szoktunk emlékezni. Mint az előző részekben erről már szó esett, Szerov lett a Kruglov által megálmodott és 1954-ben felállított KGB első elnöke. Az eléggé közismert, hogy a KGB elnökeként Szerov 1956-ban, Budapesten tartózkodott; már az eseményeket hetekkel megelőzően érkezett és a november 4-i szovjet (második) bevonulás után is itt maradt egy időre.  Hogy ennyi idő alatt itt mit is csinált, arról jelenleg is kevés az információ. A hosszú látogatás tényei azért is lennének érdekesek, mert Szerov nemcsak a KGB elnöke volt, hanem olyan személy is, akit bizalmi kapcsolat és hosszú, közös múlt kötött Hruscsovhoz.

A magyar történetírás újabb (“szokásos”) adóssága

A magyar történetírás – ahogy ez az ún. érzékeny kérdéseknél lenni szokott – Szerov akkori szerepét sem tárta fel, nem értékelte, ehelyett ma is a már régóta ismert egyes epizódokat (kliséket?) ismételgeti. Pedig Szerov a KGB elnökeként személyesen és a helyszínen, Budapesten tájékozódott és szervezett akciókat. Hogy konkrétan milyen akciókat és hogy pl. a felkelést megelőzően volt-e szerepe és mi, majd a felkelés alatt és után pl. a Kossuth téri vérengzésben, a különböző sortüzekben stb. volt-e szerepe, továbbra sem tudjuk.

Szerovról e cselekedeteiről Szergo Berija sem nyilatkozott, nem is írt.  Jurij Andropovot (1967-1984) viszont Szergo jellemezte: szerinte a Sztálint követő vezetők között ő volt az egyetlen, aki nem volt idióta. Andropov viszont kegyetlen volt. Erre példaként éppen Magyarországot hozza fel, 1956-ot, amikor Andropov nagykövet volt Magyarországon. (És amikor ugye a KGB elnöke, Szerov Budapesten tartózkodott. Andropov lett aztán később a KGB elnöke, egyben a leghosszabb ideig hivatalban volt vezetője. 25 éven át töltötte be ez a posztot, 1967 és 1982 között.) Berija leírta, hogy Andropov aktív szerepet vitt a magyarországi megtorlásokban. Szverdlovszkba került szovjet tisztek, akik részt vettek 56 leverésében, beszámoltak neki arról, hogy Andropov pl. parancsot adott, hogy harckocsik nyissanak tüzet a tömegre. A tankok ellenszegülő személyzeteit pedig a helyszínen agyonlövette. Az engedetlenkedő parancsnokokat  a nagykövetség udvarán, személyes  jelenlétében akasztatta fel.

Andropov, Jurij (fotó, origo)

Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára. Karrierjét a budapesti nagykövetség alapozta meg

Visszatérve Szerovhoz, az események másik kulcsszereplőjéhez, természetesen van, amit róla ismerünk. Azt is, hogy ő indította el 1956-ban a szovjet bevonulás után a magyar forradalom vezetői elleni leszámolást. Szerov vezette azt a csoportot, amelyik Tökölön letartóztatta az oda tárgyalni meghívott Maléter Pál (1917 – 1958) honvédelmi minisztert és delegációja két másik tagját. Azt viszont nem ismerhetjük, hogy a megtorlásban mi volt további személyes szerepe.

A második világháborúban

Szerov a második világháború alatt is fontos személy volt. Olyannyira, hogy hosszú ideig a más parancsnokoknál általában negatívnak tartott cselekedeteiért sem marasztalták el, vagy ha mégis, akkor sem törhetett meg igazán karrierje. Szerov 1945-ben a Németországot megszálló csapatok főparancsnokának, Georgij Zsukovnak (1917 – 1974) lett a helyettese. Hasonlóan a többi tábornokhoz Szerov is sokat „rekvirált”. A „rekvirálásból” Zsukovnak baja lett, mert Abakumov, aki szintén vagonszámra vitte ki az értékeket, ezt Sztálinnak jelentette. Sztálin pedig egyébként is mérsékelni akarta Zsukov befolyását. A „zabrálásra” hivatkozva helyezték át Zsukovot egyre messzebb Moszkvától, ahova 1953-ban, honvédelmi miniszterhelyettesként hozta vissza a négy akkori legfőbb vezető: Malenkov, Berija, Hruscsov és Bulganyin.

A belga korona „őre”

Szerov, aki népek kitelepítésében sok ismeretre és gyakorlatra tett szert, és akire még szüksége volt Sztálinnak, akkor megúszta. Viszont később nagy nemzetközi botrányba került, amit már nem tudott következmények nélkül túlélni. Lelepleződött, hogy németországi tartózkodása alatt magával vitte a németek által oda hurcolt és ott tartott belga királyi koronát. (Erről többek között Roj Medvegyev történész írt.)

AMSTERDAM, NETHERLANDS - APRIL 30: The regalia (Crown, Sceptre, Globus Cruciger and Sword of State) lie at the credence-table prior to the inauguration of HM King Willem Alexander of the Netherlands at New Church on April 30, 2013 in Amsterdam, Netherlands. (Photo by Lex Van Lieshout-Pool/Getty Images)

Belga királyi korona. Ezt “őrizte” Szerov?

Nem maradhatott a KGB elnöke, de ekkor Hruscsov még gondoskodott arról, hogy Szerov kárpótlást kapjon: 1958 decemberétől a katonai hírszerzés, a GRU élére állította. Oleg Penykovszkij (1919 – 1963) ügye viszont e posztjáról is kirobbantotta (1963). Az ezredes volt a brit hírszerzés valaha volt legsikeresebb beszervezett szovjet ügynöke, ráadásul a GRU-tól. Már nem volt aktív, amikor kérésére barátja, Szerov reaktiválta. Ekkor kezdődött saját felajánlkozása folytán kémtevékenysége. Orosz szakértők szerint azt a kárt, amit az irdatlan mennyiségű titkos anyag és információ kijuttatása jelentett, Oroszország mind a mai napig nem tudhatta teljesen kiheverni. Hruscsovnak komoly presztízsveszteséget okozott az ügy, amit az általa protezsált Szerov miatt szenvedett el és ezért levette róla a kezét. A negatív végkifejlet ezután már gyors volt.

Szerovot hadseregtábornokból altábornaggyá fokozták le és megfosztották a Szovjetunió Hőse kitüntetésétől. Ez utóbbiban a belga királyi korona elvétele is latba esett, de ezzel még „nem tudta le” a büntetést. Rövid időre ugyan mintha megkapaszkodott volna: vidéki katonai tanintézetek parancsnokainak segítője lett. De 1964 végén levelet írt a Legfelsőbb Tanácsnak, amiben amiatt panaszkodott, hogy egyetlen hiba romba döntötte 42 év munkáját.  A válasz nem sokat késett: 1965 áprilisában a szocialista törvényesség megsértéséért és a szolgálati pozíció egyéni célokra való felhasználásáért kizárták a pártból és nyugdíjba küldték. 1985 és 1990 között a Szovjet Sakkszövetség elnöke volt. 1990-ben, 84 évesen halt meg.

Az Állambiztonsági Minisztérium vezetői

A belügy története után kanyarodjunk vissza az állambiztonsági minisztériumhoz, lássuk azt, amit még nem mondtunk el arról, hogy ott mi történt a vezetésben. 1946-ban Vszevelod Merkulovot (1895 – 1953) Sztálin leváltotta, majd kinevezte a külföldön levő szovjet javak főhatóságának vezetőjévé. 1950-től Merkulov az állami ellenőrzési minisztérium minisztere volt, formálisan egészen 1953. december 16-ig. Ekkor már hónapok óta, szeptember 18-a óta letartóztatásban volt, Berija ügyével összefüggésben. A kórházból vitték el, ahova május 22-én került. Egyes információk szerint infarktusa volt, mások szerint viszont Alzheimer kórban szenvedett. Bizonyára ilyen állapotban készülhetett a vád szerint hatalomátvételre… December 23-án halálra ítélték, majd ugyanaznap kivégezték a többi öt volt felső vezetővel együtt. Mind a hat ítéletet (Merkulov, Kobulov, Dekanozov, Mesik, Vlodzomirszkij, Goglidze) a már említett katonai főügyész, Kitajev vezérőrnagy személyesen hajtotta végre… Ő volt a vád képviselője és a hóhér is…

Merkulov állambiztonsági miniszteri helyére még 1946-ban Abakumov került, aki 1946. május 4-től 1951. július 14-ig töltötte be az állambiztonsági miniszter tisztségét. Egyik bizalmasa és a titkos vizsgálatok vezetője, Mihail Rjumin (1913 – 1954) – Malenkov és Hruscsov biztatására és diktálása mellett – levelet „írt”. Rjumin a neki lediktált levelet küldte el Sztálinnak, amiben főnökét, Abakumovot a zsidók iránti engedékenységgel és a zsidó orvos per szándékos akadályozásával vádolta. Sztálin ezt komolyan vette, Abakumovot eltávolította, ideiglenesen Szergej Ogolcovot (1900 – 1977), Abakumov helyettesét bízta meg az Állambiztonsági Minisztérium vezetésével.

Majd Sztálin miniszterré nevezte ki Szemjon Ignatyevet (1904 – 1983), Hruscsov emberét. Ignatyev a miniszteri interregnum alatt az SZKP KB képviselője volt az államvédelmi minisztériumban. Ignatyev Sztálin utolsó hónapjaiban a kibővített Elnökség tagja is volt. Nemcsak miniszterként működött, hanem egyidejűleg a KB osztályvezetőjeként is és – Nyikolaj Vlaszik (1896 – 1967) tábornok eltávolítása után – az állambiztonsági minisztérium őrségének vezetőjeként is.

Vlaszik (a jobb szélen)

A potsdami konferencián, 1945-ben. Elöl Truman, mögötte Sztálin, majd a többiek. Vlaszik tábornok, az őrség vezetője a jobb szélen.

Abakumov kálváriája

Visszatérve Abakumovra, leváltásával nem ért véget, hanem éppen, hogy csak megkezdődött kálváriája.

Még 1951. július 11-én a KB határozatot hozott az állambiztonsági minisztériumban kialakult tűrhetetlen állapotokról. Másnap letartóztatták: az államrend megdöntésével, cionista összeesküvéssel, a zsidó orvosok pere akadályozásával gyanúsították meg és azzal, hogy fékezte a zsidó ifjúsági szervezet ügyében a vizsgálatot. Ez utóbbiak állítólag merényleteket készítettek elő az ország vezetőinek meggyilkolására. Bizonyos adatok szerint Rjumin feljelentése számára Malenkov (Rjumin levelének egyik lediktálója) egyengette az utat. Az Elnökség megalapozottnak tartotta Rjumin feljelentését, eldöntötte, hogy visszavonja Abakumov megbízatását és bíróságnak adja át ügyét. A letartóztatott minisztert a Lefortovo börtönbe vitték. Abakumovot megkínozták, hűtőszekrénybe zárták, végül is nyomorékká tették. Több szovjet történész egyetért abban, hogy a vádak kigondoltak voltak. Abakumovval együtt letartóztatták feleségét és négyhónapos(!) fiúgyermekét. Ügyében több munkatársát is letartóztatták, legtöbbjüket évekkel később agyonlőtték, ketten 15, illetve 25 éves börtönbüntetéssel „megúszták”.

Az ún. leningrádi ügy

Hruscsov hatalomra jutásával módosultak a vádak Abakumov ellen: most már az új verziónak megfelelően az ún. leningrádi üggyel vádolták meg, amit – úgymond – „Berija bandájának” tagjaként ő fabrikált. (Nem számított, hogy Berija és Abakumov – mint láthattuk – éppen hogy ellenségek és nem barátok, vagy haverok voltak.)

A leningrádi ügy előzménye az volt, hogy a leningrádiak – a többi köztársasághoz hasonlóan – orosz kommunista pártot akartak alapítani, amit Sztálin rosszul fogadott, úgy értékelte, hogy ez a kisebb köztársaságok kommunista pártjaitól eltérően komoly terhet jelentene a központnak. Ezért az ötletért a leningrádi pártszerveket nagyon erősen megdorgálta, de ezzel nem volt vége az ügynek, hiszen nyilván nem tudott napirendre térni az ötlet fölött.

A második menet az 1949 január elejére tervezett és megvalósított leningrádi nagykereskedelmi vásár ürügyén indult el. Moszkva és személyesen Malenkov, a KB titkára azzal vádolta Leningrádot, hogy a vásárt eltitkolta a KB és a kormány előtt, holott éppen Malenkov vetette fel a vásár megrendezésének ötletét és határozott megvalósításáról.

Voznyeszenszkij, Nyikolaj

Voznyeszenszkij. Sztálin egy időben utódjának tekintette

Ennek kapcsán jött a harmadik menet, ami látszólag a felmerült problémák tisztázását jelentette, de hamar eljutott a vádaskodásig. Malenkov Leningrádba utazott, hogy ott tárgyaljon a város vezetőivel, majd különböző módon rávette őket, hogy ismerjék el: a városban pártellenes csoport működik. Ennek nyomán még februárban Abakumov megkapta az eljárások előkészítését és nyáron megindultak a letartóztatások. Elkezdődtek a kihallgatások és a kínzások, jöttek a beismerések. A vádak módosultak és hamar eljutottak az államellenes és az ellenforradalmi cselekedetekig. A vége az lett, hogy összesen 214 embert vádoltak meg, ebből 63-at „saját jogon” és 145-öt a közeli és a távoli rokonok közül. Ketten még a tárgyalás előtt elhunytak a börtönben. 23 vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek.

Kuznyecov, Alekszej a börtönben

Kuznyecov vezérőrnagy, KB-titkár börtönfényképe

El kell mondani, hogy kizárólag a leningrádiak „kedvéért” 1950. január 12-én ismét életbe léptették a halálbüntetést: az ellenforradalmi cselekményekre, az államrend megdöntésére, a szabotázsra és a kémkedésre. (A halálbüntetést ugyanis 1947. március 26-án a Legfelsőbb Tanács rendeletével kiiktatták.) A legmagasabb állami tisztséget, a Legfelsőbb Tanács elnökének posztját 1946 és 1953 között Nyikolaj Svernyik (1888 – 1970) töltötte be. Aligha volt még vezető a világtörténelemben, aki előbb eltörölte, utána rendeletével visszaállította volna a halálbüntetést. Igaz, mindkettőt Sztálin kezdeményezésére tette.

Kuznyecov kitünteti elődjét Zsdanovot. Mindketten tábornoki ruhában

Itt még Kuznyecov a hatalomban. A képen megigazítja elődje Zsdanov egyik kitüntetését. Mindketten tábornoki egyenruhában vannak

A sors fintora, hogy később Svernyik a párt olyan bizottságának elnöke lett, ami a politikai repressziók áldozatainak rehabilitálásával foglalkozott. 1953 decemberében Nyikolaj Svernyik tagja volt a SZU Legfelsőbb Bírósága Berija és társai felett ítélkező Speciális Bírói Tanácsának. Később pedig, amikor Sztálin újratemetéséről döntöttek, Hruscsovék őt választották ki az újratemetési bizottság elnökének. Bár igazi sztálinista volt, a megbízatást elvállalta. Igaz, elsírta magát, amikor kivitték a mauzóleumból Sztálint és koporsójára betontömböket helyeztek, majd a sírgödröt betonnal töltötték fel. Svernyik személye is adalék lehet ahhoz, ha valakiben még lenne kétség: volt-e desztalinizáció?

A következmények  

A per során a teljes leningrádi vezetést megsemmisítették, továbbá azokat is, akik karrierjükben a városból indultak és jutottak el magas tisztségekbe. Közöttük volt Nyikolaj Voznyeszenszkij, a szovjet Tervbizottság (tervhivatal) volt vezetője, korábbi miniszterelnök-helyettes és politikai bizottsági tag, akadémikus és Andrej Kuznyecov vezérőrnagy, a KB titkára. Egyébként egy ideig erről is és arról is maga Sztálin vélekedett úgy, hogy az ő lehetséges utóda lehet. Ebből adódóan van olyan vélemény, hogy a konkurencia miatt aggódtak az önjelöltek és az ő kezük van a dologban. Más vélemények szerint Sztálin dönthetett csak sorsukról, és Malenkov is csak az ő felkérésére járhatott el. Nem vállalhatta volna az önállóskodás veszélyét és kockázatát.

1954-ben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta az elítélteket. Ugyanebben az évben Abakumovot halálra ítélték, egy leningrádi temetőbe vitték és ott agyonlőtték. A sors fintora, hogy Voznyeszenszkij és Kuznyecov is itt van eltemetve. (Az utóbbiakat vagy tényleg agyonlőtték, vagy valójában megfagytak. Egyes kutatók szerint a marhavagonban, a nagy hidegben a temetőbe szállított elítéltek nem élték túl a szállítást és fagyhalál végzett velük.)

Ignatyev megússza

Térjünk vissza Abakumov utódjához. Szemjon Ignatyev (1904 – 1983) gőzerővel látott az állambiztonsági munkához. A Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőjét, Szolomon Mihaelszet Minszkben meggyilkolták, a zsidó orvospert felgyorsították. Sztálin halála napján – az új, egyesített minisztérium megalakítása miatt – Ignatyevet felmentették állambiztonsági miniszteri tisztsége alól. Egy hónapig az SZKP KB titkára volt. Amikor kiderült, hogy milyen hibák voltak minisztériuma nyomozásaiban, a Berija ellen kigondolt mingrél ügy (grúz nemzetiség körüli eljárás) elejtését (korábban 35 ezer embert tartóztattak le), illetve a zsidó orvosok pere vádlottjainak kiengedését követő napon Ignatyevet felmentették KB-titkári tisztsége alól. Berija javaslatára a pártellenőrzési osztálynak felül kellett vizsgálnia Ignatyev pártfunkcióit. A júliusi KB-ülésen – amikor Berija nyilván már nem volt életben, bár sajátos módon állítólag mégis bírósági eljárás folyt volna ellene – az áprilisi elnökségi határozatot visszavonták. És Ignatyev KB tag maradhatott… Később a Tatár, majd a Baskir Kommunista Párt titkára lett. 1960-ban, személyi ellátmánnyal nyugdíjba vonult.

Sztálin, XIX. kongresszus2

Sztálin halála előtt néhány hónappal, a XIX. kongresszuson

 Sztálin halála. Ki okozta?

Sztálin már 1952-ban rossz állapotban volt, Sztálin halála aligha volt feltartóztatható, azt ugyanis szervezetének előrehaladott általános elhasználódása okozta. Sztálin halála tehát külső behatások nélkül is bekövetkezett volna a közeljövőben. Viszont addig még sokakkal sok minden történhetett. A kérdést tehát inkább úgy kell feltenni: ki gyorsította meg Sztálin halálának bekövetkezését?

Berija lejáratásának egyik eleme az a nyilvánvaló rágalom, miszerint ez ő lett volna. E vélemény nemcsak Hruscsovék környezetéből kapott támogatást, hanem sajátos módon nyugatról is. Annak ellenére, hogy nem sok értelme volt, hiszen ennek lehetőségét Berija pozíciója eleve és már évek hosszú sora óta kizárta. 1943-tól kezdve ugyanis Berijának nem volt kapcsolata a központilag szervezett állambiztonsággal, sem Sztálin védelmével, őrségével. A hírszerzés legfontosabb kérdései, az ún. szupertitkos hírszerzés ügyei ugyan egy párhuzamos szolgálat keretei között – ahogy erről a korábban írtam – nála voltak, de Sztálin védelméhez ezzel együtt sem volt köze. Tehát pozíciója ezt eleve kizárta, akár akarta volna, akár nem. Ezen nem változtat, ha hamisan tüntetik fel a körülményeket, ha – mint egy Sztálin haláláról szóló német filmben, amit a Viasat Historyn bemutattak – Beriját a haláleset idején a titkosszolgálat vezetőjeként aposztrofálják. Hruscsov fia pedig, akit itt megszólaltatnak, nem korrigál. Ezen olyan legendák sem változtatnak, hogy Berija állítólag nem hívott orvost (nem az ő kompetenciája volt). Annak a nyilvánvaló rágalomnak sincs jelentősége, miszerint Berija miként viselkedett Sztálin halálakor, legendák szerint hol térdre borult, hol kiköpött, hiszen ez egyrészt életszerűtlen, másrészt Sztálin halála szempontjából teljesen érdektelen információ.

Ignatyev persze ezt is megússza

Sztálin halála meggyorsításának azonban mégis lehetett kapcsolata ha nem is Berijához, hanem Berija halálához, megsemmisítéséhez és utólagos lejáratásához. Láttuk, hogy Berija, ismét belügyminiszterként Georgij Malenkovhoz (1902 – 1988), a minisztertanács elnökéhez címzett levelében jelentette be a párt elnökségének, hogy Ogolcovot, Ignatyev helyettesét le kell tartóztatni és ellene eljárást kell indítani, mivel személyesen, a helyszínen irányította a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökének, Mihaelsznek a meggyilkolását. Kitüntetését pedig, amit éppen ezért a tettéért kapott, vissza kell vonni.

De a dolgok itt nem álltak meg, amit sokan előre láthattak, és ezért már akkor preventív intézkedésekbe foghattak.

Hruscsov, etetés

Itt Hruscsovot etetik

Több ok is volt

Nyilván persze nem ez volt a Berija elleni összeesküvés egyetlen oka, de ez különösen sürgető lehetett. Voltak más okok is. Berijának olyan elképzelései voltak az állam átalakításáról, ami a párt és a pártapparátus, a KB titkárok és Hruscsov lehetséges szerepét és súlyát másodlagossá tette volna. A katonaságnak nem tetszett a hódítások egy részéről való lemondás (Kurill szigetek, Kalinyingrád, Kelet-Németország stb.). A Berija elleni puccs lehetőségére éppen az a Zsukov hívta fel Berija figyelmét, és javasolta neki, hogy ő lépjen előbb és semmiképpen ne bízzon meg Hruscsovékban, aki aztán – kész tények elé állíttatva és karrierje érdekében – részt vett a letartóztatási színjátékban és annak későbbi valótlan interpretálásában. (Erre még visszatérek.)

És felmerülhetett okként azon perek keletkezésének vizsgálata, amit Hruscsov emberei indítottak az állambiztonság részéről. Tehát a felelősség felvetése ezekért az ügyekért, ami eljuthatott volna Hruscsov személyéig. Azzal ugyanis, hogy Berija leállítatta a zsidó orvosok perét, a mingrél ügyet, szabadlábra helyeztette Molotov feleségét egyúttal azt is demonstrálta, hogy minimum személyi változások lesznek az egyesített Belügyminisztériumban az érintett posztokon. Csakhogy azokba Hruscsov emberei kerültek ezekben az ügyekben, Hruscsov gyakorolta ugyanis akkor az állambiztonság felett a pártfelügyeletet. A szervezéshez Berija legalább néhány napos távolléte volt szükséges, amire júniusban adódott lehetőség: Berijának egy hétre az NDK-ba kellett utaznia. 25-én érkezett vissza. Ráadásul azzal, hogy lépni akart Ignatyev ellen, amit a lehetséges érintettek sejthettek.

Ignatyev helyettese, Ogolcov nemcsak a Mihaelsz elleni merénylet miatt jelentett veszélyt többekre, hanem azért is, mert másról is sokat tudott. Hozzá tartozott ugyanis a méreglaboratórium, kihallgatásakor ezzel összefüggésben készségesen vallhatott Ignatyevre, az állambiztonsági miniszterre. Berija 1953. június 25-én, közvetlenül az ellene indított 26-i leszámolási/likvidálási akció előtt kérte: az Elnökség járuljon hozzá Ignatyev letartóztatásához, mivel szerepe lehetett Sztálin halálában. Ignatyev vallomása több vezetőre, elsősorban Nyikita Hruscsovra, akinek Ignatyev az embere volt, és akinek a pártfelügyelete alatt működött az állambiztonság, végzetes következményekkel járhatott volna. Amit Berija kiiktatásával elkerülhettek. A 26-i összevont elnökségi és kormányülést Ignatyev kórházba vonulásával akadályozták, majd az ülést elhalasztották, hogy Berija hazatérjen otthonába. Berija háza volt ugyanis az egyik előkészített terv helyszíne. És e változat mellett döntöttek, mert sürgetett az idő.

Ogolcov

Ogolcov

Berija likvidálása után Ignatyev is fellélegezhetett. De a letartóztatott Ogolcov is megúszta: Mihaelsz meggyilkolását is és a méreglaboratóriummal kapcsolatos ügyét is. 1953 augusztusában a Központi Bizottság(!) Ogolcovot szabadlábra helyezte. Karrierje viszont rövidesen megtört.1954-ben Ogolcov a Belügyminisztérium tartalékállományában kötött ki. 1958-ban aztán kizárták a pártból, 1959-ben megfosztották vezérőrnagyi rangjától és kitüntetéseitől.

A tények sokaknál ma sem számítanak

Az állambiztonsági terület tehát hol összevontan a belüggyel, hol függetlenül és a népbiztosok tanácsa vagy a minisztertanács felügyelete alatt működött. Csak néhány év volt, amikor Berija népbiztosi és kb. 100 nap, amikor miniszteri irányítása alá tartozott az állambiztonság. Berija funkciói szempontjából azt is figyelembe kell venni, hogy mindössze néhány olyan hónap van, amikor első számú vezetőként közvetlenül hozzá tartozott az állambiztonság. Ez a rövid periódus 1938-ban volt, ráadásul akkor következett be a Nagy Terror felszámolása. A továbbiakban Lavrentyij Berijának mindig közvetlenül valamelyik helyettese alatt működtek az államvédelmi részlegek.

Nyilván nem öncélúan foglaltam össze a szervezeti tagozódás részleteit, hiszen az értékelésben ez kell, hogy legyen a kiindulási alap. Viszont a korszakkal foglalkozó történészek is lazán kezelik ezeket a kérdéseket, amiből csak félrevezető következtetések adódhatnak.

Huszár Tibor is „lazán kezelheti” a tényeket

Huszár Tibor (sz. 1930) akadémikus ugyan elsősorban szociológus, de  munkássága alapján történésznek is tekinthető. A Magyar Narancs is történész-szociológusként mutatja be. A pokol malmai (Corvina Könyvkiadó, 2009) címen írt könyvet 2009-ben a Rajk perben fővizsgálói szerepet játszó Szücs Ernő ÁV ezredesről, Péter Gábor helyetteséről. 2009 november 19-én interjút ad a Magyar Narancsnak (Több válaszlehetőség adódik. Huszár Tibor akadémikus a Rajk perről) és itt elmondja: „1946-ban sokan azt gondolták, hogy a győztesen megvívott háborúval Sztálin lezárta a korábbi represszív időszakot. Ez a remény omlott össze 1947-től kezdve – persze illúziókon is alapult, hiszen az egész állambiztonsági, államvédelmi, belügyi apparátus érintetlen maradt, és ez a gépezet mindig talál magának ellenséget.”

Majd kérdésre így folytatja: „Amint Berija visszakerül a hatalom centrumába, egyszerre két párhuzamos belügyi erőközpont, minisztérium működik a Szovjetunióban – köszönhetően annak, hogy Sztálin nem szerette a hatalomkoncentrációt. Ennek megfelelően a belügyet kétfelé választotta: lett egy államvédelmi minisztérium és egy “hagyományos” belügyminisztérium. Az államvédelmi minisztérium élére pedig ekkor kerül Abakumov – igaz, Berija a párthierarchiában nála magasabb pozíciót töltött be: hiába voltak párhuzamosságok, a döntő a pártban elfoglalt pozíció volt, márpedig Berija a legszűkebb vezetői négyesbe tartozott.” 

Kapkodom a fejemet.

Ez a megosztás egyébként (tartósan) 1943 óta működött. És Berija – mint tudjuk – 1945 decembere óta viszont nem állt a belügy élén sem, és most képletesen 1949-ben vagyunk. (Tehát már négy éve nem volt szűkített hatáskörrel sem belügyminiszter!) És egyébként nem kellett a hatalom csúcsára visszakerülnie, mert nem is került el onnan. Később azonban már egyenesen „Berija – Abakumov kettősről” beszél és arról, hogy a Rajk ügy szovjet vizsgálója, Bjelkin tábornok Berija embere (lett volna szerinte). Miközben Bjelkin az Abakumov által irányított állambiztonsági minisztérium vezérőrnagya. Szücs Ernő (mert nevét Huszártól eltérően rövid ü-vel írta, mivel Szücs a magyarosításhoz biztosan nem értett) Huszár Tibor szerint is Abakumov munkatársa. De hogy még nagyobb legyen a zavar, Huszár arról nyilatkozik, hogy 1950-ben a Berija – Abakumov harc eldőlni látszik. Hát most egyetértettek, kettőst (tandemet) alkottak vagy harcoltak? Egy biztos, a meccs megnyerésére Berijának Huszár Tibornál nincs esélye. És még mondja bárki, hogy a „tények makacs dolgok”. A valótlanságok sokkal makacsabbak.

Kun Miklós díja

Kun Miklős átveszi a Széchenyi díjat

Kun Miklós is

Kun Miklós (szül. 1946) történész sem „lacafacázik” azzal, hogy egyáltalán megtörténhetett-e, lehetővé tette-e a szervezeti rendszer, a kompetencia, illetve a személyek kapcsolata azt, amit feltételez, sőt állít. (Kun Miklósról már írtam blogomon, amikor a Mitrohin archívum magyar kiadásának általa végzett szerkesztésével foglalkoztam. A magyar kiadás ugyanis jóval kevésbé használható, mint az eredeti angol.  (Ld. Cenzúra és cenzorok a történelemtudományban?, Sulykolt téveszmékből hibás gondolkodási panelek, Ismét a történelmi fehér foltokról. Ezúttal a 25. évfordulóhoz  stb.)

Az ismeretlen Sztálin c. vaskos kötetében (megjelent az első Fidesz-kormány széles körű állami támogatásával, 2002-ben) Berija különösen rossz és igen felületes értékelést kap. Ez egyébként számos elemében megreked a Dmitrij Vokogonov történész (1928 – 1995) által írt és Magyarországon 1990-ben megjelent, ugyancsak Sztálinról szóló könyv színvonalán. A bizonyítékok fő forrása Hruscsov titkos beszéde a XX. kongresszuson. Volkogonov történész persze korábban – orosz források szerint – nemcsak tábornok (vezérezredes), hanem a hadsereg pszichológiai hadműveleti vezetője is volt…

Kis kitérő: a tábornokok asszisztenciája

Most hagyjuk félbe Kun Miklós gondolatainak ismertetését és ugorjunk előre a Berija történetben, a tábornoki különítményhez. A történészek nagyon komolyan veszik, hogy Beriját a Kremlben egy tábornoki különítmény tartóztatta volna le. Hiszen ezt maga Zsukov is megerősítette és többen e különítmény tagjai közül maguk is nyilatkoztak a letartóztatásról és a perről. Holott – ma már tudhatjuk – nem volt per és nem volt letartóztatás.

Beriját sem végezhették ki egy per végén, mivel már régen nem volt életben. Valószínűleg a dublőrje juthatott erre a sorsra, ha valaki könyörgött az életéért, ha valaki még valamit el akart mondani, de nem hagyták, az csak a dublőr lehetett. Szergo Berijának maga Zsukov mondta, amikor Szergo már szabadon mozoghatott az országban és Zsukov hívására felkereshette a marsallt, hogy nem volt szerepe az apja sorsában, de letartóztatásában sem. Kész helyzet elé állították.  Már nem tudtak a dolgokon változtatni, és mert – az emberek ilyenek – maguknak nem akartak ártani, különösen, amikor sokat nyerhettek. Mégis nálunk a tábornoki különítmény hruscsovi interpretálása a hivatalos, az érvényes, a történészi álláspont. Mintha megállt volna az idő…

A karrier csábítása

A katonaság tábornoki kara szívesen „beleállt” abba az állítólagos szerepbe, amibe a politika „beleállította”. A közvetlenül érintetteket, akik felmondták, sőt kiszínezték Hruscsov történeteit (mert több is volt) Berija letartóztatásáról, mind fényesen megjutalmazták. Dmitrij Batickijt, Kirill Moszkalenkót, Konsztantyin Zsukovot, Leonyid Brezsnyevet stb.

Dmitrij Batickijból (1910 – 1984), aki elmondása szerint önként vállalkozott december 23-án a Berija elleni halálos ítélet végrehajtására, sőt kifejezetten kérte volna ezt (a kérdés persze az, hogy „melyik” Berija elleni ítélet végrehajtásáról lett volna szó, hiszen a valódi Beriját június 26-án a villájában már lelőtték), „előre”, már 1953. augusztus 3-án vezérezredest csináltak, de később is szépen haladt. Még Hruscsov idejében (1961. május 5-től) lett hadseregtábornok. Karrierje Brezsnyev alatt is szépen emelkedett, ami nem csoda, hiszen állítólag Brezsnyev is részt vett vezérőrnagyi ruhában a tábornokok Kremlbeli „felbukkanásában” és a „letartóztatásban”. (Batickij 1968. április 15-én lett a Szovjetunió marsallja.) Brezsnyev megjelenéséről a tábornoki csapatban Pavel Szudoplatov (1907 – 1996) egyik könyvében olvashatunk, az információ forrása rokonának közlése, aki a Kremlben, Malenkov miniszterelnök titkárságán dolgozott.

Moszkalenko, Kirill

Kirill Moszkalenko. 1953-ban leváltották elmozdították elődjét és ő lett a Moszkvai Katonai Körzet parancsnoka

Folytatva a tábornokok sorát, Kirill Moszkalenkót (1902 – 1985) az események után ugyancsak igen hamar, már 1953. augusztus 3-án vezérezredesből hadseregtábornokká, majd 1955. március 11-én marsallá léptettek elő. Zsukov pedig az első adandó alkalommal helyettesből honvédelmi miniszter lett. Majd a politikai bizottság tagja. Viszont „túl nagyra nőtt”, ezért nyugdíjazták, ahonnan Brezsnyev sem akarta visszahívni.

Brezsnyev karrierjét korábban Hruscsov törte meg, amikor eltávolította SZKP KB titkári posztjáról, ahova Sztálin tette utolsó hónapjaiban. De később bőségesen kárpótolta, 1954-ben Brezsnyev megindult felfelé.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.