Berija élete, szerepe, pere és kivégzése (3. folyt.)

A “desztalinizációtól” elferdítve, illetve a valóságban

A Berija-cikksorozat elemei a blogon a Leleplező könyvújsághoz igazodva jelennek meg. Negyedévenként, a Leleplező aktuális számának kiadása után. A téma újdonságai mellett a viszonylag hosszú publikálási szünetekkel is magyarázható, hogy az olvasóknak lehetnek olyan kérdései, amelyeknek – érezve, hogy ez érdekelni fogja az olvasókat – elébe mentem. Így különösen fontosnak tartottam annak mielőbbi kifejtését (már az első publikációban erre sort is kerítettem), hogy közgazdászként miért foglalkozom történeti témával és ráadásul egy olyan személy, Lavrentyij Berija életével, szerepével és sorsával, akinek megítélése Magyarországonmintha itt megállt volna az idő!változatlanul durván és egyben naivan negatív az “élvonalbeli” történészek körében.

Kruglov és Berija

Szergej Kruglov, az egyik első helyettes (balról), aki elárulta Beriját. És Berija az akkori Belügyminisztérium (a későbbi KGB) épületénél

Arra a kérdésre is számítottam, hogy a téma bolygatásával vajon mi  a célom, ezért előzetesen erre is reflektáltam. Vagy, hogy mi is a jelentősége annak, ami e cikksorozatban kiderül és dokumentálódik. Mindezeket már “előre” megfogalmaztam és közreadtam, így szükségtelen lenne ezt ismét megtennem. Mivel azonban a fenti kérdéseket újabban több helyről is felteszik, célszerűnek tűnik e bonyolult és újszerű anyagban az újabb részekkel együtt időnként a régebbieknek is a kézbe vétele, újraolvasása. Annál is inkább, mert ebben az esetben hosszabb szünetekkel, negyedévente jönnek az újabb részek. (Általában két rész is egyszerre, mert a könyvújságban megjelenő anyagot a blogon két részletben szoktam közreadni.) A téma  szerintem nagyon izgalmas, a történet szerteágazó, de áthallásokat is teremtő, a forrásanyag többnyire teljesen újszerű, tehát szerintem megéri a vele való alaposabb foglalkozás. Kerüljünk közelebb a valósághoz a múlt elferdített történéseiben! Annál is inkább, mert nemcsak Lavrentyij Berija személye, hanem vele együtt  egy egész korszak szorulna átértékelésre.

*

Az előző rész Szergej Kruglov  gyanús halálával fejeződött be; innen megyünk majd tovább. Kruglov az 1953 márciusától ismét óriásminisztériumként működő szovjet Belügyminisztériumban Berija egyik első helyettese volt, közvetlenül előtte pedig a kisebb hatáskörű (az állambiztonságot nem felügyelő) belügyi szervezet minisztereként működött. Berijának volt egy másik első helyettese is; mindketten a Berija elleni összeesküvés meghatározó szervezői és végrehajtói lettek.

A másik végrehajtó: Iván Szerov

Az előző rész Szergej Kruglovval (1907 – 1977) fejeződött be, aki az állambiztonsággal újra egyesített, kibővült hatáskörű Belügyminisztériumban Berija (egyik) első helyettese volt és egyben a Berija ellen végrehajtott, az ő meggyilkolását célzó és elérő belügyi akció megszervezője. (Az akció szervezésének és Berija „kiiktatásának” motivációjáról és részleteiről egy későbbi részben lesz szó.)

Kruglovban nem bíztak Hruscsovék, csak felhasználták. Ahogy láthattuk, Kruglovot fokozatosan egyre gyengébb beosztásokba helyezték, majd eltávolították a hatalom alsóbb szféráiból is, de a jólétből is. 1977-ben tragikus körülmények között az életből is „eltávozott”, két héttel azután, hogy Leonyid Brezsnyevnek levelet írt. A „Pravda” állomás peronjáról, a Jaroszlav irányába tartó moszkvai HÉV szerelvénye „alá került”. A hivatalos verzió szerint valahogyan alá esett. A sietség miatt nagyon gyanús az eset. Bár napokat akart tölteni dácsáján, mégis idő előtt és nagyon sietve távozott, ajtót-ablakot tárva-nyitva hagyott. Feltételezik, hogy inkább a vonat alá lökhették.

Kruglov, Szergej

Szergej Kruglovot “átállították”

Volt egy másik áruló helyettes is. Iván Szerov (1905 – 1990) a további „Berija-ellenes” műveleteket irányította: a leszámolásokat Berija környezetével (munkatársaival és rokonaival). Részben Kruglovval együtt, nagyrészt egyedül. Berija meggyilkolásának napján (Szerov irányításával) futószalagon hajtották végre a legfontosabb célszemélyek elleni letartóztatásokat.

“Berija bandája”  és készülő puccskísérlete fikció volt

A belügyi és a pártapparátusban a ’30-as évek Nagy Terrorjához mérhető brutális leszámolás történt. Minden olyan vezető áldozatul esett, akiről feltételezték, hogy akár csak szimpatizált  Berijával, de sok olyan is, akiről tudható volt, hogy nem lehetett az embere. Attól függően vált valaki célponttá, hogy elsősorban Hruscsovról tudhatott-e valami terhelőt vagy kompromittálót. És persze senki nem készült Hruscsovék ellen hatalomátvételre, nem egy puccsot hárítottak el Hruscsovék, hanem ők hajtottak végre puccsot a hatalom megragadása és a reformok elhárítása érdekében.

Szerov, Ivan, Budapest, 1956

Ivan Szerov három évvel később, 1956 októberében, már a KGB elnökeként Budapesten

Letartóztatási hullám kezdődött

Volt, akit az ágyából, volt, akit a kórházból, mást egy futballmeccsről hurcoltak el. A Kruglov – Szerov tandem másnap átvette a Belügyminisztérium vezetését és végrehajtotta a kollégák gyors „szűrését”. Volt, akit azonnal elbocsátottak. Egyeseket a Kremlbe, az Elnökség elé vittek, ahol „felmérték” a delikvenst, mi is történjen vele. „Nem jó válaszok” megtorlást vontak maguk után. Így járt pl. Pavel Szudoplatov vezérőrnagy. (Ld. később.) A kulcsszemélyek begyűjtése után megkezdődött a valamivel alacsonyabb beosztású belügyi munkatársak, állami vezetők, pártmunkások összeszedése az ország minden tájáról.

A leszámolások első köre

Perek indultak első számú, magas állású belügyi vezetők ellen, ezek 1953. december 23-án mind halálos ítélettel zárultak. Életük elvétele mellett elkobozták javaikat és megfosztották őket katonai rangjaiktól és kitüntetéseiktől. „Utána nyúltak” családjaiknak. A bíróság elnöke Ivan Konyev (1897 – 1973) marsall volt, aki a zsidó orvosok perében is kezdeményező szerepet vitt. (Bement Sztálinhoz, hogy a Kreml orvosai őt is el akarták tenni láb alól, ami lökést adott az eseményeknek.) Konyev Magyarország történelméhez is negatív módon kapcsolódik: a Varsói Szerződés 1955 – 1960 közötti főparancsnokaként személyesen irányította az 1956-os magyar forradalom leverését.

Kivégzések

December 23-án először Beriját végezték ki (nyilván a hivatalos verzió szerint, de hogy helyette konkrétan kit, az ma sem tudható).

Majd a többieket: Vszevolod Merkulov hadseregtábornokot (1895 – 1953), legutolsó beosztása szerint az állami kontroll miniszterét; Bogdan Kobulov vezérezredest (1904 – 1953), Kruglov mellett Berija (egy másik) első helyettesét; Szergej Goglidze vezérezredest (1901 – 1953), a Belügyminisztérium 3. igazgatóságának vezetőjét; Pavel Mesik altábornagyot (1910 –1953), Ukrajna belügyminiszterét, Vlagyimir Dekanozov 3-dik rangú állambiztonsági komisszárt (1898 – 1953), utolsó beosztása szerint Grúzia belügyminiszterét. Dekanozov sok helyen dolgozott. Volt az állambiztonsági terület helyettes vezetője Berija első kinevezése után, 1938-tól, de külügyminiszter-helyettes is és ő volt a berlini szovjet nagykövet (1940. november 24. – 1941. június 22.) a Szovjetunió megtámadása idején. Egyébként ő is egyike azoknak, akik jelentették, hogy Németország támadni fog és hogy mikor. Állambiztonsági titulusa mai fogalmak szerint tábornoki, pontosabban vezérőrnagyi rangnak felelt meg.

Dekanozov2

Dekazonov volt németországi nagykövet is

Kivégezték Lev Vlodzimirszkij altábornagyot (1905 – 1953), a Belügyminisztérium különösen fontos ügyek részlegének vezetőjét. Vlodzomirszkij azon kevesek egyike, akiről az ilyet nem szívesen kimondó bíróság 2008-ban megállapította, hogy nagyrészt bizonyítékok nélkül ítélték halálra, mivel a bizonyítékokat kreálták és ráadásul kivégzése után „állították össze” azokat. A bíróság azt is megállapította, hogy a felelősség a bizonyítékok hamisításáért a Szovjetunió akkori főügyészét, Rudenkót terheli. Azért is, hogy olyan személy is (Hadzsi Oman Mamszurov) tanúként szerepelt, aki az ügyekben érdekelt és érintett volt. Ennek ellenére Vlodzomirszkijt sem rehabilitálták. Az sajnos nem derült ki, hogy konkrétan miben lehetett volna vádlott Mamszurov.

Mamszurov

Hadzsi Oman Mamszurov tábornok, Hemingway kedvence. 1956-ban ő is “itt járt”…

Hadzsi Oman Mamszurov vezérezredes, akit nem is lett volna szabad tanúként meghallgatni, változatos karriert futott be. Alapvetően persze diverzáns volt. Részt vett tanácsadóként és partizánként Spanyolországban, a polgárháborúban. Ernest Hemingway (1899 – 1961) részben róla mintázta az Akiért a harang szól c. könyvének hősét. Mamszurov a finn háborúban is harcolt. 1941-ben Sztálin parancsára ő tartóztatta le a német támadások következtében széthullott Nyugati Front parancsnokát, Dmitrij Pavlov (1897–1941) hadseregtábornokot, a Szovjetunió hősét és parancsnoktársait. Őket Moszkvába vitték, ahol 1941. július 22-én elítélték és agyonlőtték.  A vádat és az ítéletet Hruscsov szerint Sztálin maga fogalmazta. 1957-ben Pavlovékat rehabiltálták, elvett katonai rangjaikat és kitüntetéseiket visszaadták. Mamszurovnak is van magyar élménye: 1956-ban részt vett a felkelés leverésében és súlyos betegen tért vissza a Szovjetunióba.

Zsukov bukása is Mamszurovnak köszönhető

Van még egy érdekes epizód: Mamszurovnak köszönhető Zsukov bukása 1957-ben. Zsukov Mamszurov tapasztalatait fel akarta használni a Vörös Hadseregben és a párt engedélyét nem kérve diverzáns iskolát hozott létre, aminek Mamszurov lett volna a parancsnoka. Aki megígérte, hogy az iskoláról nem szól senkinek, majd azonnal jelentette Mihail Szuszlovnak.

Hruscsov, Bulganyin, Malenkov, Kaganovics, Szuszlov, Moszkva környéki dácsa

“Fesztelen” piknikelés Berija likvidálása után. Balról jobbra: Hruscsov, Bulganyin, Malenkov, Kaganovics és Szuszlov

Ő aztán 1957. október 28-án a KB ülés elé tárta ezt. Zsukovot nyugdíjazták és többet már nem tudott aktív szerephez jutni. Mamszurov 1957 októberétől 1968-ig a hadsereg hírszerző és elhárító apparátusának, a KGB-nél is keményebb GRU-nak az elnökhelyettese volt.  Úgy tűnik, lehet kapcsolat Zsukov beárulása és a poszt elnyerése között.  Zsukov dolgozta ki és irányította egyébként a „magyarországi fasiszta lázadás” leverését célzó Forgószél hadműveletet. Ezért 60. születésnapja alkalmából megkapta a Szovjetunió Hőse (negyedik) aranycsillagát.

Zsukov, Georgij

Zsukov a későbbi negyedik aranycsillagot az 56-os “fasiszta lázadás” leveréséért kapta. Állítólag Mamszurov buktatta meg

A perek egyik „tartaléka”

Pavel Szudoplatov (1907 – 1996) vezérőrnagy az állambiztonság területén a titkos műveletek és leszámolások szervezője volt. Így többek között a Trockij elleni mexikói merényleteket (teherautóra szerelt géppuska sortűzével, majd Ramon Mercader révén közel férkőzve Trockijhoz, jégcsákánnyal) is Szudoplatov készítette elő. Bár nem tartozott Berija közeli emberei közé, Hruscsovék őt is oda sorolták és a megsemmisítés sorsára szánták. Ennek oka egy „nem megfelelő válasz” volt Szudoplatov részéről.

Amikor a titkos műveletek vezetőjét, Szudoplatov tábornokot bevitték a Kremlbe – írja könyvében maga a tábornok –, hogy a szűk vezetés előtt Berija ellen bizonyítékot adjon, Hruscsov nyomást gyakorolt rá. Megkérdezte, ki találta ki és ki engedélyezte a politikai gyilkosságokat, például Trockij ellen. – Hát többek között ön, Hruscsov elvtárs, meg Molotov elvtárs – nézett a szintén ott ülő külügyminiszterre –, hiszen ezeket mindig megszavazták. Hruscsov kis időre zavarba jött, majd jött a bosszú.

Szudplatov2

Pavel Szudoplatov tábornok

Szudoplatov azonban – a szándék ellenére – élve megúszta a tisztogatást. Őt azért nem végezték ki, mert sikerrel bolondnak tettette magát. A tábornok osztályát a Belügyminisztériumban felszámolták, őt augusztus 11-én letartóztatták és Berija bűntársaként az államellenes összeesküvésben címen indítottak eljárást ellene. Őrültséget szimulált, ezért bedugták a leningrádi „speciális pszichiátriai kórházba”. 1958-ban mégis elítélték, 15 éves börtönbüntetést kapott: most már a korábbihoz képest kibővített vád alapján. Az államellenes fordulat előkészítése mellett embereken folytatott kísérletezés, emberrablás és számtalan gyilkosság volt a vád. A büntetés teljes idejének kitöltése után 1968-ban szabadult a vlagyimiri börtönből. A börtönben három infarktust kapott, egyik szemére teljesen megvakult. Moszkvába visszatérve könyvírással foglalkozott, illetve rehabilitációjával. Ezért 20 éven át küzdött, 1992-ben rehabilitálták.

Szudoplatov a 15 év börtön és rehabilitálása után, a halála előtt

Szudoplatov a 15 év börtön után és közvetlenül a halála előtt

A leszámolások második köre

De még a legfontosabb állítólagos társak mindegyikének ügyét sem zárták le 1953-ban. Berija „letartóztatása” után vették célba egyik igen régi harcostársát, Mir Dzsafar Bagirovot (1895 – 1956). Bagirov 20 éven át volt az Azerbajdzsán KP első titkára, Sztálin halála után lett Azerbajdzsán minisztertanácsának elnöke. Már a Berija június 26-i letartóztatása után megtartott első (egyébként igen hosszú, július 2 – 7-ig tartó) KB ülésen Bagirovot – bár ott állítólag ő  is kritizálta Berijátkitették a SZKP KB-ból és az Elnökség póttagjai közül. Július 20-án leváltották a miniszterelnöki posztról és egy vállalat vezetőjévé nevezték ki. Október végén tanúként hallgatták meg a Berija-ügyben. 1954 márciusában kizárták a pártból és letartóztatták. 1956 áprilisában Bagirovot több társával együtt halálra ítélték, annak ellenére, hogy a bíróságnak nem voltak bizonyítékai, kitalációkra és hallomásokra alapította ítéletét. 1956. május 12-én a SZU Legfelsőbb Tanácsa elutasította Bagirov kegyelmi kérvényét, 26-án agyonlőtték.

Bagirov

Mir Dzsafar Bagirov

A bíró a tárgyalás megkezdésekor a desztalinizáció első lépésének nevezte Azerbajdzsánban a Bagirov és társai elleni pert. Amit különben óriási készültség és KGB figyelem mellett rendeztek meg, mert nagy volt az elégedetlenség a népszerű Bagirov meghurcolása miatt.

Golyó általi halálra ítélték és kivégezték Markarjant (Dagesztán volt belügyminiszterét), Borscsevet (a Türkmén SzSzK volt belügyminiszterét), Grigorjánt (Azerbajdzsán egykori belügyi osztályvezetőjét).  A volt azerbajdzsán belügyminisztert és első helyettesét (Jemeljanovot és Atakisevet) 20 – 20 évre fosztották meg szabadságuktól, amit munkatáborban kellett letölteniük.

A leszámolások harmadik köre

„Berija bandája” ellen Nyikolaj Ruhadze vezérőrnagyon (1905 – 1955), volt grúz állambiztonsági miniszteren és a Szmers egykori kaukázusi parancsnokán keresztül is felléptek. Őt viszont – pl. Abakumovhoz hasonlóan – igazán nem lehetett Berija harcostársai közé sorolni. Ruhadze volt pl. az ún. mingrél ügynek a „szervezője”, ami kifejezetten Berija ellen irányult, számára halálos fenyegetést jelentett. (A mingrélek a grúz néptörzs egyik altörzse. Egy olyan grúz nemzetcsoportról van szó, aminek Berija is tagja volt. A kiagyalt vád szerint el akartak volna szakadni a SZU-tól.

Ruhadze

Nyikolaj Ruhadze sem volt Berija barátja

Vagyim Kozsinov író és történész egyik könyvében, amiről nemsokára szó lesz, megírta, hogy 1951 második felét Sztálin délen töltötte egészségi állapota miatt. Oda hívta Ruhadzét, hogy együtt dolgozzák ki a mingrél ügyet.). Ruhadzét még 1952. július 11-én tartóztatták le. 1954-ben hagyta jóvá Szerov, már a KGB elnökeként és Rudenko főügyész vádirat tervezetét. 1955-ben Ruhadzét bíróság elé állították, halálra ítélték és agyonlőtték.

Avkszentij Rapava altábornagy (1899 – 1955), volt grúz igazságügyi miniszter és belügyminiszter a mingrél ügy másik oldalán állt. 1951-ben igazságügy-miniszterként letartóztatták, innen csak Sztálin halála után, 1953-ban szabadult. Ezután belügyminiszter lett, ami lényegében Berija bukásáig tartott (1953. áprilistól júliusig). Július 17-én ismét letartóztatták, két év múlva, 1955-ben halálra ítélték és agyonlőtték.

Konsztantyin Szavickij ezredes (1905 – 1955), utolsó beosztása szerint a Belügyminisztérium (egyik első) miniszterhelyettesének, Kobulovnak lett a – ma talán azt mondanánk – főmunkatársa. Állítólag Berija utasítására alkalmazták e beosztásban, így mondhatni, neki is ez a hivatkozás lett a veszte. Pedig az a személy, aki élete alakulását meghatározta, az nem Berija, hanem Kobulov volt.

A szovjethatalommal szembeni ellenséges szándékát is igyekeznek bizonyítani. Mindenekelőtt származásával. Apja a cári hadsereg ezredese, nemesi származású, fehérgárdista különítmények szervezője. A fiú viszont 1931-ben, Grúziában az állambiztonsághoz került. 1939-ben azonban tartalékállományba helyezték és katonaként a frontra vitték. 1941-ben Kobulov elintézte, hogy visszahívják a frontról; Szavickij akkor az NKVD IV. igazgatóságának helyettes vezetője lett.

1943-ban Kobulovot az akkor alakult Állambiztonsági Népbiztosság helyettes vezetőjévé nevezték ki és Szavickij az ő személyi titkára lett. 1945-ben több változás történt. Előbb Szavickijt kinevezték az Állambiztonsági Népbiztosság titkárságának helyettes vezetőjévé, majd Kobulov felmentése után betegségre való hivatkozással Szavickij valahogy elintézte magának, hogy leszereljék. De még 1945-ben, amikor Kobulovot kinevezték a külföldön levő szovjet javak főhatóságának helyettes vezetőjévé (a vezető a volt állambiztonsági miniszter, Merkulov lett), Kobulov javaslatára a vezető (Merkulov) a főmunkatársává nevezte ki. 1953 márciusában, amikor megalakult az egyesített Belügyminisztérium, ismét oda és Kobulovhoz került. Még 1953-ban letartóztatták, Ruhadze és társai ügyében 1955-ben elítélték és agyonlőtték. Szavickij esetében felmerült egy olyan sortűzben való részvétel is, ami a leírás szerint kísértetiesen hasonlít az 1956-os Kossuth téri sortűzre, a földön heverő sebesültek lelövését tekintve is.

Nyikita Krimjan ezredest (1913–1955) is kivégezték. Nyilván azért, mert valamikor Grúziában is dolgozott az állambiztonságnál. Később örmény állambiztonsági miniszter lett. 1951-ben leváltották „a szocialista törvényesség megsértése miatt” és eltávolították az állambiztonság területéről. Ezután, 1951 és 1953 között az élelmiszeripari minisztériumban volt személyzeti osztályvezető. A szocialista törvényesség (?!) megsértése miatt 1955. szeptember 23-án letartóztatták és miután kegyelmi kérvényét elutasította a SZU Legfelsőbb Tanácsa november 3-án, 15-én agyonlőtték.

Alekszendr Hazán belügyi munkatárs (1906 – 1954). Őt is arra hivatkozva lőtték agyon, hogy állítólag részt vett a repressziókban. Zsidó volt és annak ellenére, hogy rokonai voltak az Egyesült Államokban, továbbá, hogy kapcsolatban állt egy trockistával és feleségével, felvették az állambiztonságba. (Ejnye!) Feljegyezték, hogy ennek a trockistának, Upstejnnek 1932-ben elajándékozta Marxnak azt a könyvét, amiből tanult. Ráadásul olyan rájegyzéssel, amiben Lenin ellen „ocsmány támadást” intézett. 1933-ban felmentették az OGPU iskolájának oktatói állásából és az NKVD-be küldték dolgozni. Kinevezték a politikai osztály vezetőjévé, aminek többek között a trockistákkal kellett harcolnia. Goglidze hibájaként rótták ezt fel, aki akkor az NKVD grúziai igazgatóságának vezetője volt. (Goglidzét 1953. december 23-án a Berija-ügyben kivégezték. Ld. korábban.) Hazánt 1955-ben végezték ki.

Georgij Paramanov (1907 – 1954) ezredes volt és a Belügyminisztérium különlegesen fontos ügyek osztályának 1953 márciusában kinevezett helyettes vezetője. 1954-ben lőtték agyon.

Nadaraja és Szarkiszov

Szarkiszov (jobbról) és Nadaraja: a testőrök. Azt hitték megmenekültek

Szarkiszov és Nadaraja: a két testőr

Rafael Szarkiszov ezredes (sz. 1908, a valószínű halálozás időpontja nem ismeretes) élve megúszta, igaz, 10 évre megfosztották szabadságától. Először azt gondolhatta, hogy teljesen megússza, mivel készségesen együttműködött a hatósággal, terhelő vallomást tett Berijára, akinek hosszú éveken át a sofőrje, majd őrségének vezetője is volt. Berija röviddel bukása előtt máshova helyeztette Szarkiszovot, mert nem volt vele elégedett. Többek között Szarkiszov vallomásaiból dolgozott az a személy is, aki a már halott Berija vallomását, benne reakcióit a Szarkiszov által vallottakra („Berijaként”) megfogalmazta. Szarkiszovot akkor Berija nőigyeiről faggatták és Szarkiszov állítólagos kerítői szolgálatairól. (Ezekkel az ügyekkel részletesebben majd később foglalkozom.) Az orosz Wikipédiában az olvasható, hogy az Állambiztonsági Minisztérium kémelhárítási részlegében bizonyíték van arra, Szarkiszov 1947-től kezdve Abakumovnak gyűjtött információkat Berijáról, aki akkor már nem volt belügyminiszter. Szarkiszovot két év múlva, 1955-ben letartóztatták. A börtönben valóban megőrült (nem csak tettette magát), ennek ellenére (ahogy az önmagát őrültnek tettető Szudoplatovot is) bíróság elé állították. Szarkiszovot Ruhadze ügyében elítélték, 10 évre fosztották meg a szabadságától.

Szardion Nadarija ezredes (sz. 1903, a valószínű halálozás időpontja nem ismeretes), Berija testőrségének helyettes vezetője is élve megúszta. Őt is előbb Berija nőügyeiben hallgatták ki. Majd 1955-ben letartóztatták és Ruhadze ügyéhez kapcsolva bíróság elé állították. Őt is és Szarkiszovot is grúziai munkájukkal kapcsolatban, amikor a börtönben láttak el feladatot. Nadariját is 10 évre ítélték. Mindkettejük esetében kínzással csikarták ki a várt vallomásokat.

Gyanús halálesetek

A Berija ügyben a megtorlás rengeteg belügyi vezetőre terjedt ki. A kivégzettek mellett mindenekelőtt szólni kell azokról a magas állású személyekről, akiket haláluk gyanús körülményeire való tekintettel orosz történészek és szakértők tulajdonképpen a meggyilkoltak közé sorolnak.

Itt van mindjárt Kruglov, aki a HÉV alá esett. Ivan Maszlennyikov vezérezredest (1900 – 1954), Berija egyik helyettesét, a Szovjetunió Hősét arra akarta rávenni az Elnökség, hogy valljon Berija ellen. Ezután Maszlennyikov még részt vett a vorkutai munkatáborban kitört felkelés leverésében, majd állítólag öngyilkos lett. Akik ismerték, öngyilkosságát elképzelhetetlennek tartották.

Lavrentyij Canava vezérőrnagy (1900 –1954), volt belorusz belügyminiszter kihallgatása során a Butirka börtön kórházában hunyt el. („Szívelégtelenségben.”) Szergej Ogolcovval (1900 – 1976), az Állambiztonsági Minisztérium első miniszterhelyettesével együtt Canavát a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökének, Szolomon Mihoelsznek (1900 – 1948) a meggyilkolásával vádolták. Canava szerepét az támasztotta alá, hogy éppen az ő dácsáján ölték meg Mihoelszet: „közlekedési balesetben”. Letartóztatását Berija kérésére rendelte el az Elnökség. Berija számára elsősorban nyilván nem Canava megbüntetése volt a fontos, hanem Canava felső kapcsolatainak feltárása és bizonyítása. Valami kiderülhetett, hiszen Berija likvidálása után CanavátOgolcovval ellentétben – továbbra is letartóztatásban tartották és kihallgatásait folytatták.

Mihoelsz

Szolomon Mihoelsz, a Zsidó Antifasiszta Bizottság elnöke

Matvej Skrijatov (1883 – 1954), 1952 óta az SZKP KB pártellenőrzési bizottságának elnöke. (1939 – 1952 között alelnöke volt.) Élete összefonódott a tisztogatásokkal; „saját” börtöne volt, ahol személyesen hallgatta ki a legfontosabb letartóztatottakat. Orosz források szerint vérbeli sztálinista. 1952 – 1953-ban a Sztálin által kibővített Elnökség tagja. 1954. január 18-án – hivatalos közlemény szerint – természetes halállal halt meg.

Grigorij Majranovszkij, a méreglaboratórium volt vezetője feltehetőleg ugyanattól a mérgétől halt meg, amivel korábban gyilkosságok sorát követték el. (Többek között Romzsa kárpátaljai görög katolikus püspök ellen.)

Majranovszkij

Grigorij Majranovszkij,

További elítéltek

Sokakat letartóztattak és elítéltek. A már említett Szudoplatov mellett Berija titkárságának vezetőjét, Borisz Ljudvigov ezredest is (sz. 1907, valószínű halála időpontjára nem találtam adatot), őt a Berija elleni akció napján, egy futballmeccsről vitték be. Azzal vádolták, hogy részt vett Berija összeesküvésében. 15 évre ítélték. De mivel Ljudvigov Mikojan unokahúgát vette feleségül, ez – más körülményekkel együtt – lerövidítette számára a börtönt. Hruscsov bukása után Mikojan már cselekedhetett és Ljudvigovot szinte azonnal, 10 nap múlva kiszabadította. Mikojan a Legfelsőbb Tanács elnökeként nemsokára kegyelemben is részesítette rokonát.

Naum Eitingon altábornagy (1899 – 1981), diverzáns akciók irányítója volt, a spanyol polgárháborúban és a második világháborúban, továbbá békeidőben. A spanyol polgárháborúban ő volt az NKVD rezidentúrájának helyettes vezetője. Spanyolországi tapasztalatai alapján ő kapta Sztálintól a feladatot a Mexikóban levő Trockij kiiktatására. 1951-ben Eitingont az Állambiztonsági Minisztériumon belüli cionista összeesküvés vádjával letartóztatták. 1953-ban, Sztálin halála után Szudoplatov közbenjárására szabadlábra helyezték és alkalmazták az „egyesített” Belügyminisztériumban. Augusztusban azonban újra letartóztatták, de most már „Berija bandája” tagjaként. 12 év börtönre ítélték államellenes összeesküvés vádjával. 1964-ben szabadult. Ezután főszerkesztőként dolgozott a Mezsdunarodnaja Knyiga könyvkiadónál. 1992-ben rehabilitálták.

A vlagyimiri börtöncsapat

A vlagyimiri börtönben többen is voltak, akik a Berija kiiktatásához kapcsolódva kerültek be, és akikre hosszú idejű szabadságvesztést róttak ki. Szudoplatov, Ljudvigov, Eitington, Majranovszkij, a méreglaboratórium vezetője, továbbá a most következő személyek.

Pjotr Saria akadémikus (1902 – 1983), filozófus, professzor igazi értelmiségi „nagyágyú” volt. Saria nemcsak az NKVD-nél és a Belügyminisztériumban dolgozott, hanem a párt apparátusában, továbbá egyetemen. 1943 és 1948 között a Grúz KP központi bizottságának agitációs és propaganda titkára volt és a Grúz KP KB tagja. Előtte, 1934 és 1938 között ugyanitt a pártapparátusban dolgozott, osztályvezetőként. Még előbb pedig tanított.

Berija 1938-ban hívta meg munkatársának, politikai kérdésekben tanácsadójának, beszédírójának és előterjesztések szerkesztőjének. Saria egyidejűleg dolgozott az archívumban, egy időben vezette az NKVD titkárságát, illetve különleges irodáját, sőt volt a hírszerzés vezetőjének helyettese is. 1948 és 1952 között ismét tanított, Tbilisziben volt professzor a Sztálin Egyetemen. 1952 februárjában letartóztatták az ún. mingrél ügyben, ami Berija ellen irányult.

Mint már említettem, a mingréleket azzal vádolták, hogy el akarnak szakadni a Szovjetuniótól és e célból összeesküvést szerveztek. Sztálin halála után Berija a mingrél ügyet is gyorsan megszüntette és Saria szabadlábra került. 1953. április 10-én rehabilitálták és Berija kinevezte a miniszterelnök első helyettesének szerepkörében tanácsadójának. Már a Berija elleni akció másnapján, június 27-én Sariát ismét letartóztatták, 1954. szeptember 28-án pedig 10 évre ítélték. 1963-ban szabadult, Tbilisziben élt és a Grúz Tudományos Akadémián dolgozhatott. 2012-ben rehabilitálták.

Saria

Pjotr Saria

Sztyepan Mamulov vezérőrnagy (1902 – 1976) egyaránt dolgozott a pártban, illetve az NKVD-nél, valamint a Belügyminisztériumban. Belügyi pályafutása szorosan kapcsolódik Berijához, nagyrészt akkor volt e területen, amikor Berija is. 1938-tól 1943-ig a kibővített hatáskörű NKVD titkárságának vezetője volt, 1943 és 1946 között pedig a már kisebb hatáskörű Belügyi Népbiztosságon lett helyettes népbiztos. 1946 és 1953 között, amikor Berija már kivonult e területről, Mamulov továbbra is belügyminiszter-helyettes volt. Sztálin halála után Mamulov az egyesített Belügyminisztériumban ismét a titkárság vezetője lett. Majd egy hónap múlva Grúziába küldték, pártmunkára, a Grúz KP Központi Bizottságának osztályvezetője lett, miközben a Belügyminisztérium tartalékállományában maradt. 1953. július 30-án letartóztatták, majd 1954. szeptember 28-án 15 évi börtönre ítélték. 1968-ban szabadult. 2013-ban rehabilitálták.

Grigorij Ordincev, Berija titkárságának vezetője a Minisztertanácsnál 8 évet kapott. Ő is korábban, 1958-ban kiszabadult. Ezt a listát sikerült szorgos gyűjtőmunkával innen-onnan összeállítanom, de nyilván nem teljes.  Az ítéleteket (Ljudvigov és Ordincev kivétel volt) ki is kellett tölteni, egy nappal korábban nem szabadulhattak az elítéltek, mint amennyire az ítélet szólt. Berija második belügyminisztersége előtt olyan rendelet lépett életbe, miszerint az ítélet letöltése után is korlátlan ideig bent lehetett tartani az elítéltet. Berija ezt Sztálin halála után belügyminiszterként gyorsan megszüntette, ami szerencsére hatályban maradt. Így legalább a kirótt büntetésnél még többet nem kellett letölteni.

Tömeges represszió a Berija ügyben

Van néhány összesített adat, ami képet ad arról, milyen kiterjedt represszióra került sor. Az 1954 – 1957 közötti időszakra, a KGB létrehozásától fellelhető összesített adatok szerint (az 1953-as év ebből sajnos értelemszerűen kimaradt) 1942 tiszt ellen indult büntetőeljárás, 2230 személy kapott állami vagy pártbüntetést. 1957 júniusáig 18 000 embert bocsátottak el, közülük 40 tábornokot. Ez utóbbiak helyére dupla annyi, 80 ember kapott tábornoki rangot és besorolást. Főleg a pártból érkeztek az új tábornokok.

A repressziók és kínzások vádja – Berija ellen

Hruscsovék ezekben az ügyekben, amelyeket mind Berijával igyekeztek valahogy összekapcsolni, gyakran hivatkoztak a repressziókra és a fizikai kényszer, kínzás alkalmazására.

Ez jelen esetben több okból is visszatetsző és irreális hivatkozás.

Először is e vád deformáló funkciói és következményei miatt. Ebből a vádból nőtt ki Berija, az ősgonosz, a szörny és a véres mészáros képe, a közellenség, a nép ellensége. E deformált képet a meggyilkolt Berija elképzelt vallomásaival (tehát hamisítással, hiszen akkor Berija már nem élt) is „alátámasztottak”. És a delikvensek fizikai bántalmazásával, kínzásával kicsikart vallomásaival. No meg a vádak és az ítéletek, közlemények lealacsonyító megfogalmazásával, jelzőivel. Az állítólag durva eljárásokról valóban durva eljárásokban faggatták a delikvenseket.

A következmények sokfélék, amiből most kettőt emelek ki. Az egyik az eleve elítélés, a vádakból a lejáratott személy nem tud kikerülni, az előre megírt sorsot, ami gyakran a legsúlyosabb büntetés, az élet elvétele volt, nem tudta elkerülni. Nincs szükség bizonyításra, elég hallomásokat ismételgetni, vagy újakat előadni. Köztudomású ténnyé válnak e pletykák, amit sehol nem kell bizonyítani. Még akkor sem, ha azzal szemben komoly tények merülnek fel. Berija esetében az, hogy rövid ideig volt belügyminiszter, de akkor is terror megfékezését hajtotta végre. 1938-ban is és 1953-ban is. És igyekezett – ahol tudott – könnyíteni a sorsokon, sokakat megmentett, pl. Vannyikovot a halálos ítélettől. (Ld. a cikk első részét.) Éppen az ő mészárosi szerepének az emlegetése abban a rendszerben önmagában is visszatetsző és irreális.

Egy másik következmény a megfélemlítés. A represszióból, a kemény büntetésekből, a könyörtelen fellépésből, illetve az ezt alátámasztani hivatott lejáratásból, a nép ellenségének nyilvánításból az következett, hogy annak is, akinek kétségei voltak, menjen el a kedve az igazság kutatásától. Hiszen minimum azzal a légkörrel kellett megküzdenie, amivel Beriját és bandáját a folyamatos lejáratásból adódóan övezte.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.