Berija (4. folyt.). Hruscsov igazi szerepe

Hruscsov “desztalinizációtól” elferdítve, illetve a valóságban

Hruscsov szerepét is újra kell értelmezni, ahogy erről az első résztől kezdve folyamatosan szó esik. A megtorlásokban, tisztogatásokban, a törvénytelenségekben, a gyilkosságokban, a perekben. A külpolitikában és a belpolitikában, a gazdaságpolitikai hibákban. A nemzetiségi politikában, a vallás üldözésében. Sztálin halálának meggyorsításában. Az 1953-as puccsban, ami nem kísérlet volt, amit ő állítólag meghiúsított, hanem maga a valóság, a hatalom általa végrehajtott megragadása. A történészek  meglepően puhán bánnak még mindig Hruscsovval és életművével. Szerintük desztalanizációja nem volt következetes, amire példaként ’56 leverését szokták említeni. De még mindig hangsúlyozzák, nem lehet kétségbe vonni, hogy visszafordíthatatlanná tette a desztalinizációt. Pedig ez, mármint a desztalinizáció csak ürügy volt Sztálin és főleg Berija lejáratására és bemocskolására, Hruscsov pozíciójának megerősítésére és riválisai kiiktatására. Valójában  pedig Hruscsov igazi vérbeli, sőt túlzó sztálinista volt, akinek fellépései nem ritkán tanítójánál is durvábbak és “sztálinistábbak” voltak.

Bulganyin, Kaganovics, Pervuhin, Hruscsov, Szuszlov

Az uralkodás kezdetén: önfeledt tekintetek és fogsorok. Bulganyin, Kaganovics, Pervuhin és a főideológus, Szuszlov.

Bár sok mindent kimondtam és kimondok, de Hruscsov szerepének bemutatása a mostani részben sem fejeződhet be. Annyi minden bizonyítja ugyanis azt, hogy amivel Beriját vádolta, az valójában őrá volt igaz. Így tehát a Berija-cikksorozat legalább annyira szól Hruscsovról és tetteiről, mint az ősgonosznak és mészárosnak (helyette és miatta) kikiáltott Berijáról. Évtizedek teltek el a valótlanságok ismételgetésével, már régen ideje ezt a méltatlan és hazug szereposztást helyre tenni. Különösen nálunk, ahol a lejárt, recsegő lemezt teszik fel újra és újra a “sztár-történészek”. Semmit nem hasznosítva a hozzáférhető ismeretekből.

Kozsinov és Volkogonov: Berijának közvetve sem volt szerepe..

Vagyim Kozsinov író és történész (1930 – 2001) a ’90-es évek közepén kezdett kutatni e témában, vagyis 40 évvel Berija halála után. És bár meggyőződött arról, hogy Berija repressziós szerepéről (is) valótlanságokat mondanak, könyvében mentegetőzik: neki sem szimpatikus Berija, hiszen – kapaszkodjanak meg! – annyi rosszat mondtak róla. Jellemző ellentmondás, vagy inkább félelem diktálta óvatosság. Ugyanakkor ugyanebben a könyvében (Vagyim Kozsinov: Rosszia. Vek XX-ij. 1939 – 1994.) csodálkozva hozza szóba Dmitrij Volkogonov történészt (1928 – 1995), aki hozzájutott sok titkos dokumentumhoz, amelyek azt bizonyítják, amit Kozsinov is állít, nevezetesen, hogy 1946 és 1953 között Berija miniszterelnök-helyettesként sem az állambiztonságot, sem a belügyet nem felügyelte, sőt e területektől Sztálin kifejezetten eltiltotta. (Ennek az eltanácsolásnak állítólag az lehetett az oka, hogy Sztálin nem szerette, ha egy ilyen területen, ahol minden országos vezetőről és családjaikról sokat megtudhat, hosszabb időt töltene el. Berija elődeinél, Jagodánál és Jezsovnál ez néhány év utáni fizikai kiiktatásukat jelentette.) Vagyis Berijának közvetve sem(!)  lehet szerepe 1946 és 1953 között a repressziókban.

Vlaszik (a jobb szélen)2

Truman elnök, mögötte Sztálin és a többiek. A kép jobb szélén: Nyikolaj Vlaszik tábornok (1896-1967), Sztálin testőrségének parancsnoka

Volkogonov be is számol ezekről a dokumentumokról, pl. Vlaszik tábornok (Sztálin 1952-ig volt őrségparancsnoka) ezt bizonyító leveléről, ugyanakkor érthetetlenül mégis azt a véleményt hangoztatja, hogy Berija felelős azokért a repressziókért, amelyek ebben az időszakban történtek. Tehát érdekből vagy a „por felkavarásától félve” nem teszi tisztába a szerepeket. Vagy pedig azért, mert Volkogonov (is) már annyit gyalázta korábban Beriját, hogy „hitelességét” nem akarja a merőben más közléssel kockáztatni.

Szemérmetlen kettős mérce

Ha lenne bizonyítottság, a vádak és az ítéletek akkor is diszkriminációról, a kettős mérce durva alkalmazásáról tanúskodnak. Emiatt is súlyos aggályokat vetnek fel a vádak és az ítéletek. Rendszerszerű problémáról van szó és ez a rendszer – ahogy ezek a perek és ítéletek mutatják – Hruscsovval tovább élt, holott Berijával remény volt a megváltozásra.

Hruscsov maga mondta el a XX. kongresszuson, Sztálint és Beriját „leleplező” beszédében, hogy „legfelülről”, maga a Gazda ragaszkodott a fizikai kényszer alkalmazásához. Amikor 1939-ben azt tapasztalta, hogy nagyon csökkennek a letartóztatások és a pártszervek mégis fizikai kényszerre panaszkodnak, akkor Sztálin körtáviratban erősítette meg az álláspontját. (Hely hiányában nem idézem a távirat szövegét, egyébként könnyen előkereshető.)

Hruscsov, az ambiciózus

Nyikita Hruscsov

Ugyanakkor Hruscsov saját köreinek feltételezhető ügyeit nyilván nem vizsgáltatta ki, nem is szólva saját maga ügyeiről. Hasonló vizsgálati módszerek persze náluk nyilván eleve szóba sem jöhettek volna. Pedig ugye a sztálini időkhöz képest is kirívó bűncselekmény történt azzal, hogy az ország egyik vezetőjét bírósági ítélet nélkül kivégezték, egyszerűen agyonlőtték – ahogy mondani szokták – mint egy kutyát. Vagy ott van Rudenko, aki Berija ügyét vizsgálta. Alig kezdte meg főügyészi karrierjét, a fogadására összegyűlt sztrájkoló bányászok békés tömege közé lövetett. A jelet azzal adta meg, hogy megérkezésekor mindjárt agyonlőtte a sztrájk szervezőjét.

Más pozícióban is lehetett valaki tömeggyilkos. A trojkák

A terrorban és a represszióban való részvételhez nem kellett belügyi/állambiztonsági vezetőnek vagy munkatársnak lenni, politikai vezetők is aktívan közreműködtek. Sőt voltak, akik szívesen, örömüket lelve tették ezt. A rendszer erre is kialakította a maga szisztémáját. Hruscsov élete különösen találó példa erre. Mind a moszkvai pártbizottság és a moszkvai terület párttitkáraként, mind Ukrajna párttitkáraként szorgosan részt kellett vennie az ún. trojkák munkájában. A trojkák vészbírósági funkciót láttak el, az ítéleteket ugyanis nem bíróságok, hanem gyakran a területileg illetékes belügyi vezetőből, a párttitkárból és az ügyészből létrehozott trojka hozta meg. A tisztogatások „tervszerűen” folytak, Sztálin a politikai bizottság tagjaival ugyanis területileg lebontott kvótákat állított fel: hány embert kell kivégezni.

Elöl Genrih Jagoda, a SZU belügyi népbiztosa. Mögötte Nyikita Hruscsov, az illetékes pártbizottság első titkára. Hogy haladnak a kényszermunkások a Moszkva-Volga csatorna építésével?

Hruscsov mindig a nép ellenségeinek könyörtelen ellenségének akart mutatkozni. Vagyim Kozsinov – bizonyítva, hogy az iratmegsemmisítés aligha lehet tökéletes – idéz is néhány mondatot Hruscsov repressziós kijelentéseiből. 1937. augusztus 14-én ezt mondta: „Meg kell semmisíteni ezeket a mocskokat…szükség van arra, hogy ne hűljön ki  a kéz, népünk javáért keresztül kell lépkednünk az ellenség hulláin.”

Kozsinov az eredményt is bemutatja: a moszkvai és a moszkvai területi pártbizottság csaknem minden titkárát „represszionálták”, mindössze hárman tudták elkerülni a 38 titkár közül.

Hruscsov élen akart járni, a terveket szerette volna túlteljesíteni, de ezt kérvényezni kellett. Ezt a buzgóságot állítólag Sztálin is volt, hogy megelégelte, előfordult, hogy megálljt parancsolt. Hruscsov 1938-ban, már Kijevből így panaszkodott:

„Ukrajna havonta 17 – 18 ezer embert represszionálna, de Moszkva csak legfeljebb 2 – 3 ezret hagy jóvá.”

Hruscsov kéréseit persze nemcsak a buzgóság mozgathatta, hanem az érdek is. Hiszen a kvóta kitöltése lehetőséget adott számára az ellenfeleitől és a riválisaitól való megszabadulásra. Volt egy füzete, ahova gondosan feljegyezte azokat, akik megsértették, vagy az útjába kerültek. Nem nyugodott, amíg nem érte el őket.

Hruscsov az állambiztonság pártkurátora

1949 és 1953 között Hruscsov volt a párt részéről az Állambiztonsági Minisztérium kurátora. Azt a mészárosi szerepet, amit valótlanul Berijának igyekszik tulajdonítani, valójában Hruscsov látta el.

Vagyim Kozsinov az előbb hivatkozott könyvében alaposan körbejárja Hruscsov szerepét a repressziókban is. Hosszasan ír a háború előtti és alatti megtorló tevékenységéről, de főleg ebben Hruscsov háború utáni szerepét igyekszik feltárni. Egyúttal az után kutat: vajon Berija – amikor nem volt kibővített hatáskörű belügyminiszter – belefolyhatott-e az állambiztonság munkájába? Volt-e módja az abba való beleszólásba miniszterelnök-helyettesként 1946 és 1953 között, de tulajdonképpen az 1943 és 1953 közötti 10 évben?

Kozsinov feltárja, hogy kik voltak azok a KB titkárok, akikhez tartoztak a káder ügyek és a velük együtt járó kurátorság 1943-tól az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB), 1946-tól az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) fölött. 1943 és 1946 között ez a KB titkár Malenkov volt. 1946 és 1949 között Andrej Kuznyecov altábornagy és pártvezető (1905 – 1950), akit később az ún. leningrádi perben elítéltek és kivégeztek. 1949 és 1953 között pedig Hruscsov töltötte be ezt a már nem is kettős, hanem hármas funkciót: a moszkvai és a moszkvai területi pártbizottság első titkára volt, a káderügyek felelőse és a KB titkára. 1949-ben hívta Sztálin vissza a fővárosba.

Vagyim Kozsinov

Vagyim Kozsinov

Magában Hruscsov magnetofonra diktált emlékirataiban olvasható, hogy Sztálin azért rendelte vissza Moszkvába, mert Moszkvában és Leningrádban összeesküvéseket gyanított. És nemsokára elindult az ún. leningrádi ügy (ld. a későbbiekben részletesen), ennek ellenére Hruscsov azt is állítja memoárjában, hogy nem is tudott erről az ügyről, akkor sem, amikor már folyt, ami akkor is elképzelhetetlen lenne, ha nem ezért hívták volna Moszkvába és lett volna az SZKP KB titkára és a káderügyek felügyelője.

Közvetlen bizonyíték, kurátori megbízásáról papír ugyan egyelőre nincs, aminek két oka lehet. Az egyiket ismerjük: Hruscsov igyekezett minden rá vonatkozó kényes információt megsemmisíttetni. A másik viszont az, hogy pályafutása végén Sztálin viszont igyekezett elkerülni bizalmas kérdésekben az írásbeliséget, utasításait szóban adta ki.

Sok közvetett bizonyíték van

Bár közvetlen bizonyíték nincs, legalábbis eddig, mert teljes körűen ilyen iratmennyiség esetén nem lehet minden iratot és másolatait megsemmisíteni, viszont közvetett bizonyíték sok van. Többek között Hruscsov magnóra mondott emlékiratainak ellentmondásai is, köztük az előbbi is. Ezek megfelelően alátámasztják, hogy Hruscsov volt az állambiztonság és – a jelen ügy szempontjából kevésbé fontos – belügy kurátora, titkos irányítója és akcióik ötletadója. Ilyen közvetett bizonyíték például az is, hogy kurátori funkciójának hiányában aligha szállhatták volna meg volt ukrajnai belügyi és pártbeli ismerősei a Szovjetunió Belügyminisztériumát és Állambiztonsági Minisztériumát. Lássunk egy rövid ismertetést róluk!

Hruscsov állambiztonsági/belügyi emberei (“ejtőernyősei”)

Szerov, Hruscsov ukrajnai embere (1939 – 1941-ben volt Ukrajna belügyminisztere) még Hruscsov előtt felkerült Moszkvába, a többiek viszont utána. Vaszilij Rjasznoj vezérőrnagy (1905 – 1995) 1943 – 1946-ban volt Ukrajna belügyminisztere és Hruscsov partnere. Szergej Szavcsenko, akivel – mint alább látni fogjuk – Hruscsov megszervezte Romzsa püspök meggyilkolását, 1941 és 1949 között ukrajnai belügyminiszter-helyettes. Alekszej Episev (1908 – 1985) különböző pártszervezetek titkáraként dolgozott együtt Hruscsovval Ukrajnában.

Episev2

Episevből végül marsall és a Szovjetunió Hőse lett. De ez már Brezsnyev alatt történt

Mind a négyen Moszkvában kulcspozícióba kerülnek. Egyikük, Szerov 1947-től 1954-ig szovjet belügyminiszter-helyettes, 1953-ban a puccs aktív részvevője. Aztán Hruscsov támogatásával az újonnan alakuló KGB elnöke. Szavcsenko 1951. november 2-án lett az Állambiztonsági Minisztérium miniszterhelyettese. Episev is állambiztonsági miniszterhelyettes lett és a káderügyek felelőse.  Abakumov távozóban van és a káderosztály új vezetője, Episev nagy tisztogatást végez: az elbocsátottak helyére nagy számban pártmunkásokat hoz. Rjasznoj 1952. február 5-étől szintén az Állambiztonsági Minisztériumban lett a miniszter – most már Ignatyev – helyettese és egyúttal a minisztérium őrségirányítási parancsnokának helyettese. Az állambiztonsági őrség parancsnoka maga a miniszter, Ignatyev, Hruscsov embere. (Ennek Sztálin halálának körülményei miatt lehet jelentősége, ahogy ezt majd láthatjuk.)

Berija jön, de Hruscsov káderei nagyrészt maradnak

Hruscsov kádereit Berija visszatérése az egyesített Belügyminisztérium élére kevéssé érintette. Berija ebben is óvatlan volt. Szerov miniszterhelyettes maradt, Szavcsenko a külső kémelhárítási osztály helyettes vezetőjeként ugyancsak a minisztériumban maradt, májustól ráadásul megkapta a 7. osztály vezetését is. Később viszont éppen mentora, Hruscsov győzelme után gyorsan leépítik. Rjasznoj 1953 májusától Moszkva és Moszkva környéke belügyi vezetője lesz. 1954-től a Belügyminisztérium már rendőrségi minisztérium. 1956-ban Rjasznojt is lapátra teszik: nem kielégítő rendőri munkájára (?!) hivatkozva kirakják a szervezetből. 1956-tól a Volga – Balti tenger közötti csatorna építésvezetője. 1958-tól egy útépítő nagyvállalat vezetője. 1988-tól nyugdíjas. Episev Berija megjelenése után viszont kénytelen visszamenni odesszai első titkárnak. Aztán nagykövet lesz Romániában és Jugoszláviában. Majd a hadsereg és a flotta politikai főcsoporfőnökségének az élére kerül. Brezsnyev idejében is szépen halad, pályája végére marsall lesz és – ki tudja, miért – a Szovjetunió Hőse kitüntetést is megkapja.

Hruscsov, kitüntetés, Brezsnyev5

Közben minden évben kitüntették. Brezsnyev (az utód) és Hruscsov legkedveltebb foglalatosságukon

További közvetett bizonyítékok

 Hruscsov állambiztonsági kurátorságát bizonyítja az is, hogy amikor az illetékes állambiztonsági minisztereket Sztálin telefonon elszámoltatta, leteremtette, maga mellé ültette Hruscsovot, hogy ő is hallja. 1957-ben, amikor Abakumov már nem élt (1954-ben elítélték és kivégezték), egy KB ülésen azóta már szintén leváltott utóda, Szemjon Ignatyev beszámolt arról, hogy Abakumov csinálta a leningrádi ügyet, mégpedig Malenkov tudtával.

Malenkov levegő után kapkodott

Malenkov ezen megrökönyödött, levegőt nem kapott, bár nem merte a nagyon megerősödött Hruscsov személyét szóba hozni. Malenkov fia, Andrej Malenkov azonban könyvében ezt megtette, ahogy írta: Hruscsov a maga sarát Malenkovra kente. Tegyük hozzá, hogy akkor, mert később ezért is Beriját kiáltották ki felelősnek. Akinek akkor már évek óta  köze nem volt a  megtorló szervezetekhez. Az állambiztonsági területek közül egyedül a külső hírszerzéssel volt kapcsolata. Mégpedig a saját (párhuzamos) külső hírszerzésével, ennek a legtitkosabb ügyekben való működtetésére Sztálintól kapott felhatalmazást.

Hruscsov Szerovval, majd Szavcsenkóval „ítélkezett”

Hruscsov Ukrajnában olyan jól kijött közös „kihívásaik” során az oda kinevezett belügyi vezetővel, Szerovval, hogy majdnem életre szólóan és érdek alapon összekapcsolódott pályafutásuk. Nem kellett Szerovnak aggódnia, hogy tudása miatt veszélyesnek gondolja Hruscsov. Ráadásul Hruscsovnak folyamatosan szüksége volt rá. Szerov háború utáni ukrajnai utódjának helyettesével, Szergej Szavcsenko altábornaggyal (1901 – 1966) talán nem kerültek annyira közel egymáshoz, nem alakult ki a kölcsönös bizalom és Hruscsovnak a további pályafutásában már nem volt rá szüksége. Előbb azonban helyettesként még betette az Állambiztonsági Minisztériumba, viszont később Szavcsenkót kiszorította a pályáról.

szavcsenko, szergej

Szergej Szavcsenko. Róla is karrierje végén “derült ki”: alkalmatlan a rendőri munkára

Szavcsenkót később kiszorította

Igazán 1953 szeptemberében kezdődött meg Szavcsenko leépítése, ekkor a szovjet Belügyminisztérium személyzeti osztályához irányították, rendelkezési állományba helyezték. 1953 decemberétől 1954 novemberéig a Belügyminisztérium, majd a megalakuló KGB építő alakulatainak parancsnoka lett: a Moszkva körüli légvédelem építési munkálatain. 1954 novemberétől viszont Szavcsenko ismét rendelkezési állományba került. 1955 februárjában tartalékállományba helyezték – alkalmatlanságra(?!) hivatkozva. Szacsenko is sokat tudhatott Hruscsovról és rá Hruscsovnak már nem volt szüksége.

Több olyan gyilkosságról kellett tudnia, amit Hruscsovval együtt kezdeményeztek, illetve bonyolítottak az ukrán nacionalisták és az egyházak ellen. Ezek közül egyről – az iratmegsemmisítések ellenére – mi is tudhatunk, többek között Szudoplatov vezérőrnagy jóvoltából, aki Hruscsovnak nyilván így is kívánt törleszteni tönkretett életéért.

Hruscsov a hadseregben: itt sem számított az élet

Az emberi élet nem számított a hadseregben sem, ahol Hruscsov a háború alatt politikai komisszár volt. Memoárjában olvasható, „milyen karakánul” viselkedett, amikor megtudta, hogy Sztálingrádnál a szovjetek legyilkolják a német hadifoglyokat. Ráadásul annak dacára, hogy röplapokon hívták fel a németek figyelmét arra, hogy ha megadják magukat, életüket és biztonságukat garantálják. A karakán viselkedés azt jelentette, hogy elővette és megdorgálta a fiúkat. Ők viszont kissé megsértődtek…

Romzsa Tódor megyés püspök2

Romzsa Tódor megyés püspök

Egy görögkeleti püspök meggyilkolása

Szomorú történet. Romzsa Tódor (1911 – 1947) kárpátaljai (munkácsi) megyés püspökről van szó. Egy olyan vértanúról, akit 2001-ben II. János Pál pápa boldoggá avatott. Sajnálatos módon az angol és az orosz Wikipédiából nem derül ki, hogy Romzsa magyar volt.

Hogy mekkora bajok vannak a történeti ismeretekkel és a történettudománnyal, jelzi az angol nyelvű szöveg, ami Theodore Romzha miatt főleg azért kesereg, mert Kárpátalja 1939-től különböző inváziók miatt szenvedett, többek között a magyarokétól is, akik – ez valamiért ki van itt is hangsúlyozva – a nácik szövetségesei voltak a második világháborúban. És – kesereg – a magyarok miatt is nagyon nehéz éveket élt az ottani görögkeleti egyház és Romzha is. Pedig hát éppen ekkor szentelték püspökké. Majd még hozzáteszi:

A magyar Romzsa, aki állítólag mégis ruszén anyanyelvű volt

Theodore Romzha a többi ambiciózus családhoz hasonlóan otthon magyarul beszélt. Mások jelenlétében viszont mindig átváltott saját anyanyelvére, a ruszinra. Anyanyelve persze a magyar volt. Az pedig bizonyára sokkal valószínűbb, hogy mindig annak anyanyelvére váltott át udvariasságból, akivel beszélt.

Teherautóval, vasdoronggal, majd méreggel próbálkoztak

Aztán jöttek a szovjet csapatok: a templomokat a pravoszláv egyháznak szánták. Ivan Petrov tábornok (1896 – 1958) arra akarta kötelezni Romzsa Tódort, hogy szakítsa meg kapcsolatait a pápával, de ő ezt megtagadta, ahogy a pravoszláv egyházhoz való csatlakozást is.

Nagyboldogasszony ünnepére zarándoklatot szervezett, amin 80 ezer ember vett részt. Ezt a hatalom nem tolerálta. És most jön Hruscsov és Szavcsenko a képbe. Hruscsov engedélyt kért Sztálintól Romzsa püspök meggyilkolására.

Szavcsenko megszervezte a merénylet. 1947. október 27-én, amikor a püspök egy plébánia meglátogatásáról lovas kocsin haza félé tartott, egy (amerikai gyártmányú)  szovjet katonai teherautó nekirohant és a lovas kocsit utasaival feldöntötte. A többiek és maga a püspök azonban ezt túlélték, ezért a teherautóról leugráló civil ruhás katonák vasdorongokkal igyekeztek őket agyonverni. De akkor jött egy polgári teherautó (egy postás kocsi) és a merénylők elmenekültek.

A súlyosan sebesülteket a munkácsi kórházba szállították, ahol a törött állkapcsú püspököt, aki fogai nagy részét is elvesztette, sikeresen megműtötték. Két nap lábadozás után éjfélkor eltűntek az addigi ápolónők az osztályról és a helyükre érkezett új ápolónő kuráre injekcióval megölte Romzsát, aki mindössze 36 éves volt.

Az injekciót Grigorij Majranovszkij (1899 – 1964), az orvostudományok doktora, az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) egyik méreglaboratóriumának vezetője adta Hruscsov utasítására. Az, hogy ez így történt, több forrás is megerősíti. Az is, amit Szudoplatov egyik könyvében (Szpecoperacii. Lubjanka i Kreml. 1930 – 1950. godi. 1997. Moszkva.) Majranovszkijról előad, akivel egy ideig együtt raboskodott a vlagyimiri börtönben.

Szudoplatov felsorolja, tudomása szerint mikor használták fel Majranovszkij szereit. Ezek között szerepel Romzsa püspök is. Majranovszkijt Munkácsra küldték, ahol egy állambiztonsági ügynöknek, nevezetesen a kórház egyik ápolónőjének átadta a kuráre mérget tartalmazó ampullát. Aki aztán a kórházban beadta az autóbalesetet és súlyos bántalmazását két nappal mégis csak túlélt Romzsa püspöknek a halálos injekciót.

Romzsa püspök a ravatalon

Romzsa püspök a ravatalon

Majranovszkij: Hruscsov nem vállalt ismerőse

Ebből persze még nem lepleződik le Hruscsov és Majranovszkij személyes kapcsolata, aminek felidézése miatt a börtönből kiengedett Majranovszijt újra visszavitték a börtönbe.

Majranovszijt 1951-ben tartóztatták le a zsidó orvosok cionista összeesküvésének részvevőjeként. Feltételezték, hogy illegális mérgeket használtak fel és készültek felhasználni vezetők likvidálására. Életben hagyták, de 1953-ban 10 évi börtönbüntetésre ítélték.

A méreglabor vezetője mindent elkövetett rehabilitálása érdekében. Előbb Ignatyevet, majd Beriját bombázta leveleivel. Ezeket a leveleket aztán felhasználták Berija és társai pereiben. 1953. június 26-a, Berija bukása (valójában a puccs és Berija meggyilkolása) után Majranovszkijt is kihallgatták, aki készségesen tett terhelő vallomást Berijára, Merkulovra és Abakumovra.

Majranovszkij

Majranovszkijt később saját mérgével tüntették el

Azt állította, hogy fentiek személyesen kértek tőle mérgeket. Azt azonban – emlékezik vissza Szudoplatov –, hogy milyen ügyekhez kellett volna a méreg, nem tudta volna megmondani. Igaz – tette hozzá – ezt senki nem is kérdezte tőle.

Még 1953-ban döntött a Legfelsőbb Tanács: nem részesíti amnesztiában Majranovszkijt, büntetését ki kell töltenie. Ő azonban küzdött a rehabilitációjáért. Szudoplatov azt tanácsolta neki, hogy az orvosok között szerezzen támogatót, olyanok között, akik nagyra értékelik a munkáját. Ez sikerült is, és Blohin, az Orvostudományok Akadémiájának elnöke kész volt közreműködni.

A büntetés letelt és Majranovszkijt 1961 decemberében kiengedték. Két nap múlva már Hruscsov fogadószobájában volt, azzal a kérelemmel, amihez csatolta Blohin akadémikus ajánlását.  Beadványában pedig megemlítette azt az epizódot, amikor Hruscsovval egy speciális vonat vagonjában, 1947 októberében, Kijevben találkoztak.

Majranovszkijnak is beadták kedvelt mérgét?

Majranovszkijt a KGB ismét letartóztatta. A volt laborvezető naiv ember volt és nem értette meg, hogy rehabilitációs kérelmével nem fordulhat Hruscsovhoz segítségért és egyúttal nem hivatkozhat arra a találkozásukra, ami összefüggött Romzsa munkácsi püspök likvidálásával. Tudnia kellett volna, hogy Hruscsov, akinél a hatalom van, ki szeretné zárni emlékeiből az ilyen ügyeket. Szerencsétlenségére Majranovszkij Hruscsov számára “nem kívánt tanú” lett.

Megfosztották professzori rangjától és a tudományok doktora címtől. Mahalcskalába küldték dolgozni, ebben a városban lett laborvezető. Majranovszkij azért időről időre meglátogatta Blohin akadémikust Moszkvában, remélve, hogy helyre tudja állítani tudományos karrierjét. 1964 decemberében, annak előestéjén, amikor beszámolt volna a rosszindulatú daganatokkal folytatott kísérleteiről, Majranovszkij rejtélyes módon meghalt. A diagnózis a sors iróniájából ugyanaz volt, mint Vallenbergnél és Isaiah Oggins amerikai kommunistánál: szívelégtelenség… Szudoplatovnak meggyőződése volt, hogy Vallenberg és Oggins meggyilkolását is Majranovszkij mérgével hajtották végre.

Vallenberg, Raul

Raul Wallenberg svéd diplomata. Szudoplatov szerint vele is azzal a méreggel végeztek, amivel Romzsa Tódor megyés püspökkel, vagy a méreglaboratórium volt vezetőjével

Mindenkit eltüntettek

Mindenkit eltüntettek, aki a puccsot végrehajtó országos vezetésről kellemetlen dolgokat tudhatott. Ez magyarázhatja azt is, hogy némi késéssel áldozatul estek a Berija elleni kampánynak olyan vezetők is, akik aztán igazán nem voltak az ő emberei. Így mindenekelőtt Abakumov, vagy feljelentője, Rjumin, akiket – Berija és társai után egy évvel – 1954-ben ítéltek el és végeztek ki. Már nagyon sürgető lehetett Abakumov kiiktatása, mert a kivégzést az ítélet után alig több mint egy órával végrehajtották. Rudenko főügyésznek a helyszínre kellett utaznia és személyesen Hruscsovnak telefonon azonnal jelentenie kellett arról, hogy megtörtént a dolog.

Az igazságszolgáltatás pártirányítása: a nyomozástól a kivégzésig

A nyomozást és a bírósági eljárást a párt, az Elnökség és a KB irányította, úgy, hogy az előírt feladatokhoz határidőket is megszabott, “bekérte” az ítélet szövegét és  a büntetés mértékére vonatkozó döntést. A keletkező iratokat Rudenko főügyész naponta továbbította. Kezdetben még Malenkovnak. Őt tekintették az Elnökség (az egykori PB) vezetőjének, amíg Hruscsov nem lett első titkár. (Ez Hruscsovnak a puccsban való megerősödésével 1953. szeptember 17-én bekövetkezett. Előtte, ahogy Sztálin is, Hruscsov egyszerűen csak titkár volt, igaz, az apparátus hozzá tartozott. Sztálin a háború kezdete óta a pártban szintén titkár volt, noha ezt is ő vezette, de a minisztertanács elnöki posztját tartotta meghatározónak.)

Rudenko

Rudenko síremléke a Novogyevicsi temetőben. Élete végéig főügyész volt, Brezsnyevék is felhasználták

Rudenko, az új  főügyész. Ukrajnából…

Június 30-án, négy nappal Berija állítólagos letartóztatása, valójában meggyilkolása után leváltották a hivatalban volt főügyészt és új főügyészt neveztek ki. Roman Rudenko (1907 – 1981) is Hruscsov embere volt, ő is Ukrajnában szolgált, mint Szerov. 1945–46-ban pedig ő volt a szovjet fővádló a Nürnbergi perben. Igyekezett a németek nyakába varrni Katyńt is, de a bíróság az ügyben a szovjetek jelöltjeit nem volt hajlandó megvádolni, mindössze egyiküket tanúként hallgatta meg.

Rudenkonak komoly szerepe volt a tömeges megtorlásokban, mégis őrá bízták előbb Berija ügyét, később pedig a politikai foglyok rehabilitációit… A háború után például, 1945 és 1950 között az NKVD 7. számú különleges táborának egyik parancsnoka volt. Ez a speciális tábor is volt náci koncentrációs táborban üzemelt. 1945 augusztusáig Weesowban, majd Sachenhausenben.  Politikai foglyokat gyűjtöttek össze, néhány év alatt 60 ezren fordultak meg; közülük legalább 12 ezren haltak meg a hiányos táplálkozás és a fertőzések, illetve feltehetően „más okok” következtében.

Rudenko már a Berija ügy vizsgálója volt, amikor 1953. augusztus elsején egy vorkutai bányához érkezett az egy hónapja kinevezett új szovjet főügyész. Az orosz Wikipédia szerint Rudenko a sztrájkoló politikai elítéltek sorfala előtt agyonlőtte a sztrájk szervezőjét. Ezt a géppuskák mögött hasaló őrség felhívásként értékelte és azonnal tüzet nyitott az összegyűlt fegyvertelen emberekre. Néhány száz fogoly vesztette életét. A bűncselekményért nem történt felelősségre vonás. 1953 után – amikor Rudenko már sikeresen „megbirkózott” Berijával éppen őrá bízták a politikai elítéltek rehabilitációját, illetve az ezt előkészítő bizottságok vezetését.

Másként is megjutalmazták a Berija ügyben mutatott “teljesítményéért” (a már halott Berija ügyes “kihallgatásáért”), és az U-2-es kémrepülőgép pilótájának, Powersnek a perében vitt vádlói szerepéért. 1961-ben a Központi Bizottság tagja lett. Karrierjét nem érintette Hruscsov menesztése, Brezsnyevék is felhasználták. Később az ún. disszidensek megbüntetéséről készített – néha Andropovval együtt – dokumentumokat az SZKP KB Politikai Bizottsága számára. 1972-ben a szocialista jogrend és a szocialista törvényesség megerősítésében elért kiemelkedő sikereiért a SZU Legfelsőbb Tanácsa a Szocialista Munka Hőse kitüntetéssel jutalmazta. Pályafutása szó szerint élete végéig tartott, 1981-ben, 73 évesen, főügyészként érte a halál.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.