Lavrentyij Berija élete, szerepe, pere és kivégzése

A „desztalinizációtól” elferdítve, illetve a valóságban

Ami most következik, az a Leleplező c. könyvújság 2015/3. számában  megjelent cikk alapján készült, azonban nyilván nem teljesen azonos azzal. Egyrészt azért, mert az ottani hosszú anyagot itt a blog olvasásának megkönnyítése céljából három részre bontottam. Így tehát még két rész kell ahhoz, hogy “utolérjük” a Leleplezőben most megjelent anyagot. Másrészt azért, mert a blogban több fotót lehet elhelyezni, mint egy újságcikkben, és éltem is ezzel a lehetőséggel. Ráadásul itt színesek is lehetnek a fényképek, ha különben azok. Sajnos itt kevés ilyen lesz. Harmadrészt pedig további illusztrálásra is van mód: videót lehet beépíteni és nem csak belinkelni, ami látványosabbá teheti az anyagot.

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy blogomon már többször foglalkoztam történelmi témával. Ilyen horderejű és ilyen bonyolult történelmi témával és  a valósággal ennyire ellentétes közhiedelemmel azonban még nem volt dolgom. Ráadásul végzettségem és tevékenységem szerint  közgazdászként és nem történészként, akik többségének, legalábbis itt nálunk, Magyarországon ellent kell mondanom. A témaválasztásnak hármas oka van: rákényszerültem erre és persze érdeklődtem is a téma iránt, ami ráadásul – mint látni fogjuk – annyira nem is állt távol szakmámtól és személyes sorsomtól. De ahogy máskor is, ezúttal is igyekeztem állításaimat a lehető leginkább alátámasztani. Ehhez felkutattam, amit lehetett.

Berija2

Lavrentyij Berija

A történet a Leleplező c. könyvújságban is még tovább folytatódik.

   A dokumentumfilm

Alig több, mint egy éve, 2014. június 4-én mutatták be Oroszország állami és egyben legfontosabbnak tartott televíziójában, az 1-es csatornán azt a dokumentumfilmet, amit az „Osztankino” műhely készített: „Lavrentyij Berija. A likvidálás” címmel. A stúdió így foglalta össze, miről is van szó: „A film egyedülálló történelmi kutatás; bemutatásával lehetővé válik a legújabb kor történelméről szóló tankönyvek átírása.”

Amiről szó van, az persze Berija életének vége, illetve az azt követő események: likvidálása, majd a per és a kivégzés. (Igen, ebben az abszurd sorrendben.) E végső szakasz dokumentált bemutatásának azonban a megelőző évtizedek hivatalos megítélésére is hatással kell lennie.

Közel a rehabilitálás?

Az orosz központi televízióban publikált verzió igazi újdonsága és egyben jelentősége a hatalom által feltételezhető elfogadása, miközben az utolsó napok tényei is e film információival még teljesebbé és még határozottabbá, kategorikusabbá váltak. És aztán további tényeket hoztak felszínre.

Berija villája3

Berija villája Moszkvában. ITT élt 15 évig,. És ITT is ölték meg

A tisztázási/tisztulása folyamat roppant lassú volt, hiszen Berija likvidálása óta több mint 60 év telt el. És húsz év azóta is, hogy Berija fiának, Szergo Berijának a könyve (Apám, Berija) Oroszországban, 1994-ben megjelent. (Amiben különben az utolsó napokról is szó van, de főleg a korábbi évtizedekről.)

A nyugati közönség érdeklődésének és ismereteinek megfelelően készült el az „Apám, Berija. A sztálini Kreml belülről”, amit a dokumentumfilm premierjéhez (2014) képest 13 éve adtak ki franciául és 12 éve angolul. Elena Prudnyikova (sz. 1949) könyve (Berija. Sztálin utolsó lovagja) is már 2007-ben megjelent, 2014-ben már másodszor adták ki. És persze számtalan további könyv és cikk segítette a tisztulást/tisztábban látást. Érdemes összefoglalni, hol tartunk most. Az összegzés persze folyamat és nem mechanikus folyamat, hiszen egy-egy információ szükségessé teszi továbbiak felkutatását, melynek során új összefüggések tárulnak fel.

Úgy gondolom, egy hosszabb felvezető mindenképpen hasznos lehet, mielőtt belevágunk a tulajdonképpeni témába.

Felmerülő kérdések

Először is, talán némi magyarázatra szorul, miért ástam bele magam a Berija ügybe, ráadásul közgazdászként és miért írok most erről. És egyáltalán, hogyan jutottam el a személye, szerepe és ügye iránti intenzív érdeklődésig.

Nyilván nem a keltett és folyamatosan fenntartott „jó híre” miatt, hiszen én is hatása alá kerültem a mindenütt elhangzó és olvasható, állandóan ismétlődő negatív véleményeknek, vagy inkább paneleknek, amelyek nemcsak a közbeszédet, hanem a történelemtudományt is, a magyart különösen, a mai napig áthatják. Nálunk nem lehet tapasztalni azt a pezsgést, amit például Oroszországban, ahol folyamatosan és rohamosan egészülnek ki, sőt újulnak meg az ismeretek.

Magyarországon e tekintetben is mintha megállt volna az idő, az ún. rendszerváltás ellenére, nyilván persze azért, mert az szerintem több tekintetben csak „úgy nevezett” volt. Erre utalhat az is, hogy alig tudhatunk többet a magyar szakértőktől a legújabb kori történelemről, annak magyar és nemzetközi vonatkozásairól egyaránt, mint az átalakulás kezdetekor. Pedig elvileg nincs akadálya a dokumentumokhoz való hozzáférésnek és a kutathatóságnak. Annak sem, hogy a történelemtudomány felfigyeljen a külföldön feltárt összefüggésekre, és hogy azokat szemléletében aktualizálja. Úgy érzékelem, aminek már hangot adtam, hogy ez sem történik meg. (Ld. pl. Ismét a történelmi fehér foltokról. Ezúttal a 25. évfordulóra.)

Hruscsov: desztalinizáció sztálinista módon...

Hruscsov, a “desztalanizáció” végrehajtója. Eszközein Sztálin is megdöbbent volna…

Lavrentyij Berija (1899 – 1953) esetében akkora a mocsokáradat (a történelemtudományban is, szemben az elvárható objektivitással), hogy – ha hatása alá kerülünk – eltereli a figyelmet e történelmi személy jelentőségéről, valós szerepéről, tragikus és méltatlan sorsáról. És mindennek a társadalmi tudatot deformáló tényleges következményeiről. A vele való foglalkozást akár vállalhatatlannak, de még inkább értelmetlennek érezhetjük. A „nép ellenségére”, terrorra, a tömeggyilkosságokra, a korlátozatlan hatalomra, a túlkapásokra, a rendkívüli erőre, sőt a „mindenhatóságra”, a könyörtelenségre, a kizárólagos felelősségre, illetve a kiszolgáltatottságra, az intrikára, az önkényre, a sanyargatásra, országok és népek függetlenségének elvételére, országok kirablására, koncepciós perekre, szexuális bűnözésre, emberi kisszerűségre asszociálhatunk, sőt a szándék szerint azzal azonosíthatjuk. Holott – ha mégis mögé nézünk az érzelmeket célba vevő állításoknak –, azok „így” biztosan nem igazak. Sőt többnyire az ellenkezőjük az igaz, vagy csak egyszerűen nem igazak.

Berija, Sztálin temetése

Sztálin temetésén. Berija, Vorosilov, Hruscsov, Mikojan

Pedig ha csak néhány esetben nincs meg a minimálisan elvárható objektivitás, szerintem sokszor nincs meg, a történelemtudomány csak eleve rossz és félrevezető válaszokat adhat. Arra is, mi volt Berija szerepe, aminek tisztázását korábban egyáltalán nem tartotta fontosnak. És nyilván arra is, amit fontosnak kiált ki. Például a desztalinizációra. Ez is adalék ahhoz, miért nem tapasztaljuk annak igazságát, amit az ókorban mondtak, és ami logikailag hibátlannak tűnik: „A történelem a népek tanítómestere.” Nyilván, ha nem is lehetetlen, nem egyszerű tanulni valótlanságokból, csúsztatásokból és féligazságokból. És túltengő érzelmekből, fröcsögésekből: a valós tények helyett.

Lejáratás: ma is

A fentiek magyarázhatják az ellentétes információk hiánya mellett, hogy számomra legalábbis csak későn tudatosodott: egy évtizedek, sőt több mint 60 éve óta tartó, indulásakor felülről vezérelt, majd egyre inkább „önjáró” lejárató kampány elemeit ismételgetik nekünk. Az is, hogy ez a kampány eredendően egy olyan koncepciós per hátterét adta, amit méltán tekinthetünk a legabszurdabb koncepciós pernek, és amit Berija ellen folytattak. Ráadásul a desztalinizáció ürügyén.

Félreértés ne essék, még csak nem is a megtörtént, esetleg tényleg kínos eseteket emlegetik unos-untalan, bár az is félrevezető, ha nem ügyelnek az arányokra, ha ezeket kizárólagossá teszik, másokat meg elhallgatnak. Hanem főleg azokat ismételgetik, amelyeket a „leleplezők” kitaláltak, vagy kritikátlanul átvettek. E kitalációkban az a közös, hogy az érzelmeket veszik célba, ellenszenvet, sőt fröcsögő gyűlöletet fejeznek ki. Az esetleges tények pedig, amelyeket ennek „hitelesítéseként” emlegetnek, a kitalációkkal nincsenek – másokkal esetleg vannak valamilyen – kapcsolatban. Minderre később több példát is láthatunk.

A XX. kongresszuson elhangzott titkos Hruscsov beszéd után, ami Sztálinnal és Berijával, sőt Berija „bandájával” foglalkozott, az utóbbiakkal fröcsögő kirohanásokban, mocskolódó minősítésekben; a „bizonyíték” nem volt más, mint hogy ott mindez elhangzott Hruscsov szájából. Folyamatos „leninezgetések” közepette, aki mindezt – amit Hruscsov szerint Sztálin és főleg Berija csinált – állítólag nem tűrte volna el. (Holott a terror, az önkény és a személyi kultusz éppen Leninnel kezdődött és nem is „középiskolás fokon”. Ellenpéldaként hivatkoznak Leninre, holott éppen hogy eklatáns példa lehetne.)

Lenin idézet

Lenin: “Fehér kesztyűben nem csinálhatunk forradalmat!”

Hruscsovtól hol idéznek a történészek, hol azt is írják, hogy e beszédével is saját szerepét akarta elfedni, amiben pl. a Nagy Terror idején (1936–1938), de később is „jeleskedett” (erre még visszatérünk), és hogy lódításért „nem ment a szomszédba”. Itt van például Szergej Kirov (1886 – 1934) meggyilkolása, ami ugyan ürügy volt a terrorra és kellemetlen vezetők likvidálására, de a gyilkosság mögött nem állt összeesküvés. Hruscsov viszont kongresszusi beszédében és másutt is egy általa állítólag felállított bizottságra hivatkozva egy fondorlatos és bonyolult összeesküvés történetét mesélte el. Holott mögötte személyes ügy és magányos tettes állt. Ugyanakkor Hruscsov hazudozásának elismerése ellenére a történészek ebből Berija esetében sokszor és még mindig nem vonják le a megfelelő következtetést, és fújják tovább Hruscsov Berija elleni képtelen rágalmait.

Kirov, Szergej

Szergej Kirov. Az összeesküvés legendáját Hruscsov és bizottsága találta ki

Kérdések és lehetőségek

Persze lehet, hogy kínosnak tartanák a történészek, ha elismernék, hogy az az ember volt a Sztálint a hatalomban követők között az egyetlen igazi reformer, akinek neve a közvéleményben – e propaganda korábbi és a későbbi szándéka szerint – gonosz démonként, ősgonoszként rögzülhetett. Alekszandr Jakovlev (1923 – 2005), a peresztrojka ideológusa, korábban a Világgazdaság és a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (IMEMO) igazgatója mindenesetre nem habozott kimondani ezt. Berija gazdasági elképzelései iránt Jurij Andropov (1914 – 1984) is érdeklődött, még KGB elnöki időszakában, de a várható jövőbeli, főtitkári szerepére való felkészülés keretében. Feltehetőleg Jakovlev ajánlotta neki, aki Gorbacsov embereként, de Andropov támogatását élvezve került a tekintélyes IMEMO igazgatói székébe. Egyébként a magyarországi gazdasági reform ’60-as évektől formálódó elképzelései időről időre számos hasonlóságot mutatnak azzal, amivel Berija indítani akart.

Sztálin, Malenkov, Gerija, Mikojan a Dinamo stadionban, 1945 után

Sztálin, Malenkov, Berija és Mikojan a Dinamo stadionban, 1945 után. Sztálint megúszta, Hruscsovra nem számított

A Berija elleni folyamatos manipuláció miatt kevés esélye volt annak, hogy egyáltalán arra gondoljak: bírósági ügyével komoly probléma lenne, vagy, hogy tevékenységét nem jól értékelnék. Pedig gazdaságkutató közgazdászként értelemszerűen a történelemben is izgatnak a gazdasággal/makrogazdasággal is összefüggő kérdések és az ilyen jellegű tapasztalatok. Közhely, de mégis kevesen gondolunk arra, hogy a gazdaságban és főleg a makrogazdaságban nincs lehetőség laboratóriumi kísérletezésre és ennek megismétlésére, mint a természettudományokban. Itt a hasonló szituációk, és az ezeket leíró történelmi tapasztalatok összehasonlítása juthat nagy szerephez. Hogy csak egy példát említsek: nemrég zárult a legújabb világgazdasági válság, amihez hatásainak mélységében és tartósságában, a következményekben csak az előző század nagy világgazdasági válsága, az 1929 – 33 közötti krízis mérhető. Bár e válságok természetesen egyediek, de összevetésük rengeteg hasznos információt adhat a jövőre vonatkozóan is.

Ma már tudom, hogy ilyen összehasonlító elemzésre különösen kínálkozik Berija munkássága, gazdasági és államelméleti elképzelései. De másra is. Arra is, hogy valóban megvizsgáljuk például azt: megreformálható volt-e a szocializmus? Életképessé volt-e tehető? Mert az, hogy nem hagyták, amit ugye tudunk, az mégsem azonos azzal, hogy nem lehet megreformálni. A kérdést tehát nem lenne szabad lesöpörni. Legalább addig el kellene jutni, hogy „elvileg” megreformálható-e.

Folytatjuk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.