Lavrentyij Berija élete, szerepe, pere és kivégzése (1. folyt.)

A „desztalinizációtól” elferdítve, illetve a valóságban

Folytatjuk a 2015. szeptember 22-én elkezdett cikket, amit még több rész követ majd:

Az atomfegyver és a béke

Berijának – hírszerzési és szervezési oldalról – meghatározó szerepe volt abban, hogy atomfegyverhez jutott a Szovjetunió. Ráadásul ilyen rövid időn belül, négy évvel az amerikaiak után, már 1949-re. Ez azonban – Berija fiának, Szergo Berijának a könyve szerint, amit apjáról írt (a könyvről később még szó lesz) – nemcsak az erőegyensúlyt állította helyre és szüntette meg a szovjetek feltételezett fenyegetettségét, hanem egy végsőnek gondolt háború akadályát is elhárította.

atombomba, első szovjet

(Állítólag) ez volt, vagy ilyen volt az első szovjet atombomba. (Forrás: Szeged.ma)

Sztálin már 1945-ben eljátszott a gondolattal, hogy szárazföldi erejét nyugati területszerzésre használja fel. Arra készült, hogy nem áll meg a kijelölt vonalaknál, hanem elözönli egész Európát, a La Manche csatornáig és az Atlanti óceánig nyomul. Az amerikai atomfegyver megszületése mindezt lehetetlenné tette, de az elgondolás kivitelezését csak elhalasztotta, hogy aztán terjeszkedési vágya később még ambiciózusabb formában jöjjön elő.

Berija, atomfegyver

Fotó a kísérleti atomrobbantáskor. Berija eufóriában: nagy nyomás alól szabadult fel

A szovjet atomfegyver birtokában már egy újabb, végsőnek gondolt világháborúra készült. Meggyőződése volt, hogy a másik oldalon csak az amerikaiakkal és a britekkel kellett számolnia, a többiekkel nem. A többi szovjet politikai vezető viszont nem akart egy újabb, különösen nem egy nukleáris világháborút. Berijára, a fegyverkezés központi figurájára hárult az időhúzás feladata. Felhívta Sztálin figyelmét arra, hogy Moszkvát nem tudnák megvédeni rakétavédelmi rendszer hiányában.

Ezt dolgozta ki aztán Berija fia, aki hadmérnök ezredes és rakétaszakértő volt, akit aztán Moszkva rakétavédelméért Sztálin díjjal tüntették ki. Közben előálltak azzal, hogy a szovjet légierő és a rakéták nem lennének képesek elérni az Egyesült Államokat. E kérdés megoldásával is sok idő ment el. Sztálin, hogy előnyhöz jusson, sürgette a hidrogénbomba megalkotását. Szovjet források szerint már korábban ki tudták volna próbálni, de vártak ezzel a meggyengült egészségű Sztálin életének végéig. 1952. november 1-jén, a Marshall szigeteken tesztelték az amerikaiak a hidrogénbombát. 1953. március 5-én hunyt el Sztálin, és ez év őszén (1953. augusztus 12-én) került sor a szovjet hidrogénbomba kísérleti felrobbantására. Akkor már nemcsak Sztálin, hanem Berija sem élt, noha kivégzéséről hivatalosan „tárgyalása” után (agyonlövését követően fél évvel) 1953. december 23-ával tudósítottak.

Berija, Szergo és édesanyja

Szergo Berija édesanyjával, még a háború előtt. 1953-ban együtt kerültek börtönbe

Hruscsovék kicsinyessége nem ismert határt: Berijának (halála után) azt is felrótták, hogy nem kért engedélyt a párttól a teszthez. Majd ugyanazon a napon hajtották végre, amikorra Berija megtervezte. Amikor felszólították Igor Kurcsatovot (1903 – 1960), a vezető atomfizikust, hogy mondjon valami terhelőt Berijára, ezt elhárította. Mindössze annyit mondott: – Ha nincs Berija, nem lenne szovjet atombomba!

kurchatov

Kurcsatov: ha nincs Berija, nincsen szovjet atombomba!

 E tudósok végig kiálltak Berija mellett, ha őt már nem is tudták megmenteni, fia részben nekik, telefonjaiknak és levelüknek köszönhetően menekült meg. Az pedig teljesen nekik köszönhető, hogy fia 10 év után elköltözhetett száműzetése helyéről, Szverdloszkból (e város 1991-től ismét Jekatyerinburg) Kijevbe, hogy beteg édesanyjának jobb körülményeket tudjon biztosítani. Berija mellett kiállt Borisz Vannyikov vezérezredes (1897 –1962), aki az atomprogram 2. számú vezetője volt.

Vannyikovot 1941. június 7-én letartóztatták, majd halálra ítélték. Berijának sikerült a legrosszabbtól, az ítélet végrehajtásától megóvnia.  Amikor a háború kirobbant, Sztálin emlékezett rá. – Milyen kár, mondta, intelligens ember, jól jönne most.Ki tudja, mondta Berija, talán mégis életben van, valahol egy táborban.

Két hét múlva elvitte Sztálinhoz, aki ismét kinevezte. Anasztaz Mikojan (1895 – 1978) történész fia, Szergo Mikojan (1929 – 2010) szerint a Ljubjankából, az állambiztonság egyik börtönéből vitték Sztálinhoz. Vannyikov eredeti posztját nem kapta vissza, azt már Dmitrij Usztyinov (1908 – 1984), a későbbi honvédelmi miniszter foglalta el. Rövid ideig az ő helyettese lett, majd lőszerügyi népbiztos, ahol káprázatos sikereket ért el.

Vannyikov vezérezredes

Vannyikov vezérezredes, Berija helyettese az atomprogramban. Később megkapta a harmadik aranycsillagot is

Az igazi desztalinizáció

Berija elképzeléseinek vizsgálata ismét ráirányíthatja a figyelmet egy fontos külpolitikai kérdésre: hogyan lehetne kikerülni az egypólusú/kétpólusú dilemmából? Talán úgy, ahogy Berija akart: enyhüléssel, a bizalom helyreállításával, együttműködéssel. Ez lehet, hogy most kissé naivan hangzik, de Berija elképzelései, amivel ezt a folyamatot el akarta indítani, nagy horderejűek voltak. Németországot még 1953-ban, a Német Szövetségi Köztársaság keretében és az ország demilitarizálása mellett egyesíteni akarta. Tervbe vette a népi demokráciák szovjet befolyásának lazítását: vissza akart térni 1945 előtti elképzeléséhez. Eszerint Közép- és Dél-Európában egy-egy semleges konföderációba rendezte volna ezeket az országokat.

Még a háború vége előtt ennek az ideának megnyerte Georgi Dimitrovot (1882 – 1949), a Kommunista Internacionálé elnökét; a történelemkönyvek Dimitrov elképzeléseként emlékeznek meg e javaslat egyik változatáról. Dimitrov – már Bulgária vezetőjeként, pártfőtitkáraként – egy ízben önállóskodott, megnyerte az elképzelésnek Joszip Broz Titót (1892 – 1980), majd a Balkán országainak egyesítését Sztálin elé vitte. Sztálin lehordta Dimitrovot, aki állítólag hirtelen halálát is, ami Szovjetunióban folyó gyógykezelése során érte, annak „köszönhette”, hogy elképzelését Sztálin úgy értékelte: Dimitrov keresztezi bekebelezési elhatározását.

Berija Japánnal békekötéssel és a Kurill szigetek visszaadásával, Jugoszláviával a kapcsolatok rendezésével, Finnországgal Karélia átengedésével, Németországgal Kalinyingrád és térségének átadásával (hogy megszűnjön a zavaró beékelődés) akarta javítani a légkört. Hruscsov, aki puccsot hajtott végre Berija ellen, ezeket az elképzeléseket is támadta. Majd saját találmányként igyekezett bizonyos elemeket átvenni és kisajátítani.

Hruscsov, cipőjével veri az asztalt3

Hruscsov külpolitikai offenzívája. Cipőjével veri az asztalt az ENSZ-ben

1955-ben, ha nem is Németország, de Ausztria független állam lett, az oroszok és világháborús szövetségeseik kivonultak az országból. Jugoszláviával ugyan felvették a kapcsolatot, de a kiegyezés Nagy Imréék elrablása után megakadt. A magyar forradalmat leverték és véresen megtorolták. Németország egyesítése helyett a berlini fallal újabb válság kezdődött. Az enyhülés pl. az atomcsend egyezménnyel előrehaladt, de Hruscsov a kubai válsággal (1962) és annak kezelésével az atomháború szélére juttatta a világot. A világ minden részében folyt a szovjetek részéről a forradalom és a háború exportja. A szembenállás a két pólus között nem igazán csökkent, sőt a hidegháború legfeszültebb időszaka is Hruscsov idejére esik. Japánnal pedig még mindig nincs békeszerződésük, sőt a SZU helyébe lépő Oroszország a terület hasznosításával visszafordíthatatlanná akarja tenni a Kurill szigetek megszerzését.

Gazdaság

Berija fokozni akarta a fogyasztási cikkek és az élelmiszerek termelését. Az ország fejlettebb vidékein kifejezetten rossznak tartotta kolhozosítást, a farmergazdaságokat részesítette volna előnyben. Rendkívül rossz véleménnyel volt Trofim Liszenkóról (1898 – 1976), Sztálin és Hruscsov kegyeltjéről, aki nemcsak félrevitte a mezőgazdasági termelés kérdését, hanem kiszorította, sőt igyekezett tönkre tenni a másként gondolkodókat. Nyikolaj Vavilov (1887 – 1943), a nagy szovjet genetikus meghurcolása és halála pl. az ő lelkén szárad. És az addig fejlett szovjet genetika elsorvasztása is. Mivel nem szívesen személyeskednék, név nélkül említem meg, hogy nálunk ma is van ilyen „Liszenko”.

Trofim lysenko, the president of the lenin academy of agricultural sciences, measuring the growth of wheat on one of the kolkhoz fields near odessa, ukrainian ssr, 1930s. (Photo by: Sovfoto/UIG via Getty Images)

Trofim Liszenko nézi, mekkorára nőtt a gabona. Úgy tűnik, egész kicsire

Ennek a voluntarizmusnak lett a következménye a szovjet mezőgazdaság újabb megrázkódtatása, az elégtelen és gyenge minőségű termelés és végül a jegyrendszer ismételt bevezetése, visszahozatala. A szovjet mezőgazdaság ilyen irányba vitele hatással volt a magyarra is. Behoztak olyan búzafajtákat a jó magyar fajták helyett, amelyek rendkívül kicsire nőttek és csekély terméshozamot adtak. Hogy ezen valamit javítsanak, „agyonműtrágyázták” a vetést, így megrongálták a kiváló minőségű magyar termőföldet. Kimosták belőle az ásványi anyagokat. Jellemző, hogy amikor Liszenko a Szovjetunióban megunt személy lett, a kádári Magyarország volt az egyetlen, amelyik meghívta. Az Magyar Tudományos Akadémián tarthatott előadást 1960-ban. Erdei Ferenc (1910 – 1971) főtitkár az elnöknek írott levelében különleges eseményként jellemezte Liszenko érkezését, mivel a szovjet „tudósnak” ez volt életében az első külföldi útja… Egyébként is: „A látogatás nagy-nagy esemény volt, felforgatta a hazai tudományos világot.”

Állam és párt elválasztása

Berija modern berendezkedést akart és nagyobb hatékonyságot: az állam és a párt szétválasztását. A párt feladatát kizárólag az ideológiában, a tömegek oktatásában és a kultúrában látta, az „új típusú ember létrehozásában”. A gazdaságot mentesíteni akarta a párt gyámkodásától. A közigazgatás, a kormányzás a minisztertanács feladata és nem a pártbürokráciáé.

A kormányt is meg kívánta reformálni: a minisztereknek levegőhöz, térhez, kompetenciához kell jutniuk. (Ma is aktuális gondolatok!)

Hruscsov, üveggel

Hruscsov 1953-ban a párt titkára lett. Itt éppen üveggel a kezében

Sztálin alatt egyre több lett a minisztérium: gomba módra szaporodtak. Még a villamos erőműveket is külön minisztérium igazgatta. A minisztériumok nagy száma önmagában is nehézkessé tette a kormányzást, hiszen a minisztériumokat miniszterelnök-helyettesek alá rendelték. Így egyfelől a párt folyamatos beavatkozása, másfelől a miniszterelnök-helyettesek gyámkodása szabta szűkre mozgásterüket.

Már akkor felmerült: helyes-e, ha a miniszterelnöknek van kormánya (ahogy ez nálunk ma is egyre inkább túlhajtva érvényesül: ld. rengeteg államtitkárság és helyettes államtitkárság), vagy a minisztereknek van miniszterelnökük? Berija egyfelől kevesebb formálisan „önálló” részleget akart, másfelől a miniszterelnök-helyettesi igazgatás (nálunk ez miniszteriként működik az államtitkárságok felett) lazítását.

Berija ezt a politikát a minisztertanács engedélye nélkül, saját elhatározásából alkalmazta: a hozzá tartozó minisztériumok önállóságát szélesre nyitotta. Sztálin halála után még szélesebbre, hogy e gyakorlat eredménye legyen az érv a változtatásra.

Belügyminisztérium

A belügyminisztériumban is, aminek újból minisztere volt, hozzálátott a szervezet átalakításához. A közigazgatási és gazdasági feladatokra kívánt összpontosítani. Elindította a represszív funkciók felszámolását. Megtiltotta a fizikai kényszer alkalmazását a kihallgatásokon, amit Sztálin egyenesen megkövetelt. Hatályon kívül helyeztette a politikai bizottság azon 1948-as határozatát, ami az elítélteket büntetésük kitöltése után is megfosztotta szabadságuktól.

A múlt ügyeinek felülvizsgálatára külön részleget hozott létre, ami gyűjteni kezdte az anyagokat a rehabilitációhoz. Elkezdte a kényszermunkatáborok lakóinak szabadon bocsátását (a foglyok felét, 1,2 millió embert, akiknek az ügye nem igényelt alaposabb felülvizsgálatot néhány hét alatt szabadon bocsátotta), a táborokat az igazságügy-minisztériumhoz tette át, miközben el akarta érni a táborok bezárását és azt, hogy soha többé ne lehessen senkit koncentrációs táborokba zárni. Semmilyen értelmét nem látta a terror fenntartásának és a kényszermunkatáboroknak. Intézkedett az olyan hatalmas tömegeket megmozgató – felesleges és roppant drága – „látványmunkák”, „látványberuházások” (mindenféle csatornák, az örök fagy világán átvezetett vasútvonalak stb.) megszüntetéséről, amelyek munkaerő utánpótlását a táborok adták.

Ehhez képest Hruscsov csak 1960-ban zárta be a táborokat. És azok részbeni „kiváltására” bevezette a pszichiátriai megoldást: a nem kívánatos elemek elmegyógyintézetbe zárását. Ez a gyakorlat csak évtizedekkel később szűnt meg (állítólag). A minisztertanács engedélyével megszüntetett több pert, így a zsidó orvosok perét és eljárt a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetője gyilkosainak felelősségre vonása érdekében. Stb. A rehabilitációs intézkedéseit ugyan általában nem vonták vissza, de – valótlanul – Beriját állították be az ügyek felelőseként.

A koncepciós perek irodalma

A történelmi összefüggésekről, okokról, szerepekről, egy ország berendezkedéséről, a politikai harcról, az érdekérvényesítésről nagyon sokat meg lehetne tudni a koncepciós perek irodalmán keresztül. Sajnos ténylegesen viszont nem eleget, mivel a közelmúlt eseményeivel egyszerűen nem foglalkozik a magyar történelemtudomány. Még akkor sem, ha a témát más területről, mások feltárják, megírják, a forrásokat összegyűjtik. Így azt a valótlan érzést keltik a történészek és a napi politika robotosai, a politológusok, hogy 1990-nel véget ért volna ez a történet, holott folytatódott. Ráadásul, jóval 1990 előtt – azt kellett gondolni –, hogy véget ért, hiszen évekig nem volt több. (Ld. pl. Biszku és a többiek. Mit üzen a mának? És itt még számtalan más cikk, dokumentum.)

Az előbbi megfontolásból a rendszerváltás után, amikor a publikációk és általában az információk előtt nagyrészt megszűntek a korlátozások, igyekeztem mindent beszerezni, ami a múlt koncepciós pereivel kapcsolatos. Rá kellett jönnöm, hogy a koncepciós perek nem egy adott rendszerre jellemző – egyébként tűrhetetlen – hatalmi technikák, hanem újraéledő kiszorítási módszerek is. Emlékezzünk, hogy Rajk László (1909 – 1949) temetésekor, 1956. október 6-án azt mondták: nem engedjük, hogy ez megismétlődjön! Soha többé! – állították. A hatalom részéről a gyászbeszédet persze éppen Apró Antal (1913 – 1994) mondta… Aztán jött a forradalom és nyomában a sok koncepciós per. Azok, akik néhány hete megesküdtek, hogy nem, megrendezték újra. Nyilván külső nyomásnak is engedtek: a „desztalinizálóként” a történelembe bevonult Hruscsov és mások megrendelésére, illetve ösztönzésére. Vagy éppen azért, hogy riválisuktól megszabaduljanak.

Péter György

Péter György, aki együtt ült Rákosival

Majd jött a konszolidáció, de mégis sor került újabb koncepciós perekre, hogy csak kettőt említsek: az Ónody-ügyet (Ónody Lajos: 1920 – 1996) és Péter György (1903 – 1969) ügyét. Ezután néhány év szünet következett. Bekövetkezett az ún. rendszerváltás, és utána is voltak olyan perek, politikusok, de mások ellen is, amelyek koncepciós jellegzetességeket mutattak. E téren sajnos nekem is van személyes tapasztalatom. (Erről két kötetem és blogomon több írásban is „megemlékezik”, valamint számos interjú és újságcikk.)

2001 végén e személyes tapasztalatok közepette, azokat már „megízlelve” került kezembe a 2000 – irodalmi és társadalmi folyóirat egyik száma, amiben Szilágyi Ákos Berijával foglalkozott (A BERIJA-DOSSZIÉ. Egy rém rendes reformer: Lavrentyij Pavlovics Berija.) A publikáció apropója Berija fiának, Szergo Berijának a könyve lehetett.

A szerző alaposan letompította mondanivalóját. Egyrészt – a címben például megengedhetetlenül – gunyorosan, sőt gúnyosan fogalmazott, bizonyára tudatosan, mert ennyi gyalázkodás után, ami Berijára addig is irányult, mégsem akarhatott vele nyíltan azonosulni, a szidalmazókkal konfrontálódni és a tisztázás mellé állni. Másrészt, nem használta ki azokat a lehetőségeket, amelyeket Szergo Berija könyve adott.

Az újra fogékony olvasót mégis gondolkodásra, illetve a könyv megismerésére serkenthette. Nekem mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet, például az, amit már részben említettem: hogy Berija 1953 végéig tető alá akarta hozni a német újraegyesítést, vagy, hogy utasítására több, mint egymillió embert engedtek ki a Gulagról, nem sokkal Sztálin halála után. A cikk ugyan nem mondta ki, hogy esetében koncepciós pert folytattak le, de az írásból a per koncepciós jellegére is következtetni engedett.

Szergo Beria könyve

Csak néhány év múlva vehettem kezembe Szergo Berija könyvét, amikor meglátogattam Angliában élő egyik rokonomat. Felfedeztem az angol kiadást könyvespolcán és este már nekifogtam az olvasásnak. Elhűltem az információktól, a megelevenedő és életszerű történelemtől és személyektől, az alaposan körbejárt tényektől. És a kényes kérdések tárgyalásától.

Berija, Szergo 2000-ben, nem sokkal halála előtt

Szergo Berija 2000-ben, nem sokkal halála előtt

Apja perét is tárgyalta, amivel ugyan a könyv nem igazán foglalkozott, de a leírtakból mégis sejthető volt, azóta a további tények és feltárt összefüggések alapján ez megerősítést nyert: a valaha volt talán legabszurdabb koncepciós per. Akkor feltételezhető volt, ma pedig tudható: egy halott(!) „bíróság elé állítása”, „kihallgatása”, elítélése, főbe lövése. Akkor még nem vetődött fel, ma viszont igen: vajon kit végezhettek ki helyette? Ugyanakkor ez a legabszurdabb per a jelen kor hasonló („csak” abszurd) pereivel számos rokonságot is mutat, hasonlóak a technikák, e tekintetben is vannak áthallások a korok között. A könyv elolvasása után már szisztematikusan kutattam további ismeretek után, a filmek között is.

A szervezeti rendszer. Igazi mumus lenne?

Rájöttem, hogy a rengeteg butaság és rágalom, amit összehordtak és a ma is folytatódó lejáratás, sőt démonizálás két értelemben is összefügg a téma összetettségével, és azoknak a körülményeknek a bonyolultságával, változékonyságával, amelyek között Berija életútja alakult. Ez a bonyolultság, változékonyság ugyanis megkönnyíti, illetve előmozdítja, hogy Beriját ősgonoszként tüntessék fel és véreskezű „mészárosként”: szándékosan és/vagy felületességből, hozzá nem értésből, fontoskodásból, elkerülhető félreértésekből.

Erre mindjárt meggyőző példa a szervezeti rendszer akarva-akaratlanul hibás felfogása és még inkább hibás értelmezése, alkalmazása. Ezzel a jelenséggel nemcsak külföldön, például az angolszász országokban, vagy Magyarországon találkozunk, hanem Oroszországban is. Összemossák a belügyminisztériumot az állambiztonsági minisztériummal, nincsenek tekintettel a dátumokra sem, a minisztériumokat és az állambiztonsági intézményeket azonosnak veszik. (A belügyminisztérium és az állambiztonsági minisztérium, a Cseka, az NKVD és a GPU, OGPU például gyakran szinonim fogalomként használatos, holott nem az.)

Az elnevezések és a hatókör gyakran változik, miközben a politikus, író, újságíró, történész, vagy akár belügyes nem könnyen igazodhat el abban, mi is volt Berija és mikor.

MolotovRibbentropStalin (Forrás, Wikipédia)

A Molotov-Ribbentrop paktum aláírása. Hátul és középen Sztálin és Ribbentrop. Molotov éppen aláír

Nem könnyen érthető, hogy ő belügyminiszter volt, két esetben is és nem az önálló titkosrendőrség feje. Ezt Sztálin is inkább leegyszerűsítette, amikor Joachim von Ribbentropnak (1893 – 1946) Beriját úgy mutatta be, mint aki a szovjet Gestapo vezetője, Franklin D. Rooseveltnek (1882 – 1945) pedig úgy, hogy ő a mi (Heinrich) Himmlerünk (1900 – 1945). Mert Berija nyilván egyik sem volt, hiszen belügyi népbiztos volt (1946-ban tértek át a miniszteriális elnevezésre), de profiljának ezt az állambiztonsági, titkosszolgálati részét tarthatta Sztálin említésre méltónak.

Jalta

Jalta. Churchill, Roosevelt, Sztálin. Itt is bemutatta Sztálin Beriját

Ráadásul a Molotov–Ribbentrop paktum moszkvai aláírásakor (1939. augusztus 23.) Berija még csak 10 hónapja volt belügyi népbiztos, akihez akkor az állambiztonság is tartozott, a jaltai konferencia idején (1945. február 4–11.) viszont – bár a címe alapján még belügyi népbiztos volt (1945 decemberéig), de – már két éve NEM az ő kompetenciája volt az állambiztonság.

Népbiztossága csak első két, majd kis megszakítással még további két és fél évében hozzá tartozott a titkosrendőrség, a rendőrség, a titkosszolgálat, a határőrség és kb. 300 ezer főnyi karhatalom/fegyveres őrség/testőrség felett rendelkezett.

Ennek és a hasonló, inkább véletlen, mint szándékos csúsztatásoknak jelen esetben az a következménye, hogy gyakran és hibásan Berija egész állami csúcsvezetői időszakát (1938–1953) úgy állítják be, illetve úgy láttatják, mintha azt végig az állambiztonság vezetőjeként, vagy akként is töltötte volna el. Holott ebből csak néhány év volt olyan, amikor e szervek tevékenységére hatása lehetett.

Vorosilov, Molotov, Sztálin, Jezsov

Vorosilov, Molotov, Sztálin, Jezsov az épülő csatornát szemlézik

Lavrentyij Berija először 1938 és 1943 között (néhány hónap megszakítással öt évig) állt az állambiztonság élén (is). Az időszak elején éppen hogy a Nyikolaj Jezsov (1895 – 1940) belügyi népbiztos alatt 1936-ban elindult Nagy Terror  befejezését oldotta meg. A hozzáférhető adatok szerint akkor 300 ezer foglyot, elítéltet bocsátottak szabadlábra Berija intézkedésére, ezernyi pert szüntettek meg.

Folytatjuk!

One response to “Lavrentyij Berija élete, szerepe, pere és kivégzése (1. folyt.)

  1. Veritas et Aequitas 777

    Végre egy olyan cikk, amely objektíven láttatja Lavrentyij Berija szerepét…! A téma engem is érdekel, és (mivel jogász vagyok) szeretnék többet megtudni arról a koncepciós perről is, amelynek Berija áldozata lett. Érdeklődni szeretnék, hogy felmerült-e korábban a rehabilitációjának kérdése? Szerintem ez megalapozott lenne.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.