Devizahiteles probléma. Megoldás? Vagy helyben járás – dobbantással?

Azt hisszük, ismerjük a történetet, de csak a végét ismerjük.  Hogy a lényeget megértsük, vissza kell térnünk az elejéhez.

(A Tudorok c. filmsorozat felvezetője)

A „helyben járás – dobbantással”-t évtizedekkel ezelőtt találták ki a humorra (akasztófahumorra?) fogékony magyarok. Arra reagáltak, hogy a Kádár-korszak végén a pangást a gazdaságban nem növekedéssel akarták felszámolni, hanem nagyon hangos propagandával, a helyzet és a jövő megszépítésével igyekeztek elfedni. Úgy beszélt a hatalom és szócsövei, mintha történne valami érdemi a gazdaságban, megtörtént volna, vagy legalábbis közel lenne a remélt fordulat.

Helyben járás – dobbantással

A rendszerváltással e megfogalmazás eltűnt, pedig – ha jól meggondoljuk – akkor jött volna el igazán az ilyen kiszólások ideje. Most is hasonló helyzetről és kormányzati reakcióról lehet szó. A devizahitelesek hosszú évekig vártak helyzetük érdemi rendezésére, de egy ehhez szükséges mértékű kártalanításra – mint egyszer csak tudomásukra hozták – nem számíthattak. Csalódásuk abból ered, hogy a banki elszámolásokból most az is hivatalosan kiderült, hogy többnyire ennél jóval kevesebbre sem számíthatnak, arra sem, amit a dübörgő propaganda hetek, hónapok óta, mindennap többször és nagy zajjal előadott. Arra, amit politikusok, kormánytagok és országgyűlési képviselők, bizottsági elnökök, nemzeti banki vezetők az elszámoltatással megígértek.

Matolcsy elégedett

Matolcsy György volt gazdasági miniszter, az MNB elnöke

Ez azért is volt megdöbbentő, mert felelős személyek olyan ígéreteket tettek, aminek egy részéről – a nyilatkozóktól elvárható felkészültséggel – azonnal sejthető volt, hogy nincs alapjuk. Két ilyen ígéret is elhangzott. Az egyik a törlesztő részletek átlagosan 15 – 25 százalékos csökkentésére vonatkozott, ami nemcsak azért nem volt eleve reális közlés, mert az átlag nem lehet valamilyen intervallum, -tól –ig, hanem csakis konkrét érték. És ami fölött is kell, hogy legyenek értékek, nem csak az alatt. (A másik – amit később tárgyalok – az állítólagos ezer milliárd forintos visszatérítés.)

A szerény ígéret sem teljesült: a csökkenésekben sem

A 15 százalékos átlag is valószínűtlen volt, hát még az ennél is nagyobb százalékú csökkenés, ha meggondoljuk, hogy végül is két viszonylag jelentéktelen tényező miatt történik kártalanítás. A „nagy falatot”, az árfolyam durva csökkenésének kockázatát (ennek hatása a legfájdalmasabb) a bíróság szerint továbbra is egyedül a lakosságnak kell viselnie. Cserében az alacsony kamatért, ami – később erről is szó lesz – gyakran nem is volt alacsony…

Azzal a bíróság nem foglalkozott, hiszen a bírósági állásfoglalást a kormány kezdeményezte és adott ehhez kérdéseket és anyagokat, hogy mi van akkor, ha a forint gyengüléséhez, ami 2010 óta tendenciaként érvényesül, a kormány aktív és passzív módon hozzájárul. (Blogomon folyamatosan foglalkozom a forint gyengítésének vélt és valós hatásaival, az esetleges előnyök és a durva hátrányok negatív egyenlegével, a már régen megdőlt félrevezető feltételezésekkel, az alulértékeltség mértékével, a gyengülés okaival, a kormányzati politika meghatározó szerepével a forint gyengülésében, valójában gyengítésében. Ennek a gazdaságpolitikai kurzusnak egyébként csak egyik káros következménye a devizahitelesek ellehetetlenülése.)

A bíróság – mivel a jogi eljárásra az állam kérte és készítette fel – nem vizsgálta az állam felelősségét és nem írta elő az állam részéről a kártérítést.

A forintosítás: újabb állami elvonási eszköz

A törlesztő részlet eleve nem jelentős esetleges csökkenését tovább mérsékelhette a forintosítás is: attól függően, milyen árfolyamon történik ez. A rossz előérzetek beigazolódtak. Már hónapokkal ezelőtt közölte a Magyar Nemzeti Bank a honlapján, hogy az általa végrehajtott átváltáson 136 milliárd forint nyereséget ért el. Az MNB ugyanis nem a bekerülési árfolyamon, hanem jóval a fölött váltotta át a kereskedelmi bankok euró és svájci frank alapú hiteleit forintra. (Így pl. az eurónál 275 forint körüli beszerzési árfolyam helyett 308,97 forinton realizálódott az ügylet.)

Ez három dolgot jelent. Egyrészt, hogy az állam – bár eleve részt kellett volna vennie a kártalanításban, hiszen, mint alább is látni fogjuk, ő a fő felelőse a hitelválságnak –, még ebben a fázisban is nyerészkedett a devizahiteleseken. Másrészt, hogy a devizahitelesek törlesztő részlete jóval kevésbé csökkent, mint csökkennie kellett volna. De értelemszerűen azt is jelenti, hogy a magas árfolyamon való átváltás miatt 136 milliárd forinttal csökkent az az összeg, amit – szerintem eleve túlzóan – ezer milliárd forintra tettek és tesznek az illetékesek. Tehát az MNB „jóvoltából” legfeljebb 834 milliárd lehetett, de majdnem biztos volt, hogy ennyi sincs. Később – hivatalosan – ez is beigazolódott.

Kamatok: újabb „pont” a bankoknak

A kamatoknál a kereskedelmi bankokat hozták indokolhatatlanul előnyös helyzetbe. A banki elszámoltatás ugyanis alkalmat adott volna arra, hogy egységesen a gazdasági körülményeknek megfelelőek legyenek a kamatok. Ha az induló kamatokat alkalmazzuk, akkor azok, akik a válság ideje alatt vettek fel devizahitelt, továbbra is diszpreferált helyzetben maradnak: 8 százalék körüli kamatot fizetnek a bankoknak. Holott a betéti kamatok ma már nálunk is 0 százalék körüliek, a jegybanki alapkamat nem éri el a 2 százalékot, az infláció pedig 0 százalék körül van. Olyan előírásokat adtak a bankoknak, ami még ennél magasabb kamatszintet is megenged a nem lakáscélú (szabad felhasználású) jelzáloghiteleknél. Itt ugyanis a referencia kamaton kívül (jelenleg 2,1 százalék) felszámított ügyleti kamat elérheti a 6,5 százalékot. Vagyis együtt a 8,6 százalékot. Tegyük hozzá: a bank szubjektív döntése, „mérlegelése” alapján. Ésszerű kamatok előírása esetén az adósok egy részénél több ezer forinttal lehetett volna csökkenteni a törlesztő részletet.

Instabilitás

További súlyos gond, hogy még a kiszámított törlesztő részlet sem jelent biztonságot a stabilitás tekintetében, holott erre folyamatosan ígéretet tett a politika és ez is harsogott a propagandában. A kamatot korábban évente lehetett volna felülvizsgálni, ha ennek szabályait leírták volna, most viszont a kamat egy része háromhavonta változhat. A referencia-kamatláb háromhavonta, egy másik kamatláb, a kamatfelár pedig néhány évenként. Az előbbi a bankközi forintkamatokat követi, tehát ha egymástól vesznek fel pénzt a bankok. Ha erre a karbantartásra szükség volna is egyáltalán, amit kétlek, akkor sem érthető: miért egy olyan adatot használnak, amelyet az érdekelt kereskedelmi bankok alakíthatnak és miért nem a jegybanki alapkamatot?

Egy másik, a stabilitást zavaró, egyben a joggal is ellentétes elem a kezelési költség. Ennek használatát 2011-ben egyébként a jog kizárta: az ilyen jellegű költségekre ugyanis a kamat nyújt fedezetet. Most viszont olyan banki elszámolási dokumentummal is találkoztam, ahol a kezelési költség egy olyan szerződésben jelenik meg, amit még 2010-ben kötöttek, de nem volt ilyen elkülönített költség. Igaz, a most megjelent kezelési költség 0 forinttal szerepel, de lábjegyzetben hozzáteszik, hogy a banki üzletszabályzat szerint egyelőre nem számítanak fel pénzt, de később, az üzletszabályzat rendelkezhet róla.

Átláthatóság és ellenőrizhetőség

Az ígéretek arra is vonatkoztak, hogy az elszámolások áttekinthetőek, érthetőek és ellenőrizhetőek lesznek. Az elszámolások meglehetősen áttekinthetetlenek, nem igazán érhetőek és egyáltalán nem ellenőrizhetőek. Az esetleges hibák, tévedések jelentős részben feltáratlanok maradhatnak; nyilván sokkal több van belőlük, mint amennyiről írtam. Ezen nyilván valamit segíthet a részletesebb elszámolás igénylése. És a felderített hibák korrigálásának elérése is megnehezül a ködös(ített) bemutatás miatt.

Az átláthatósággal összefüggne a diszkrimináció hiánya. A kamatoknál láthattuk, hogy különbséget tesznek a lakáscélú és a szabad felhasználású jelzáloghitelek kamatfeltételei között. Még szerencse, hogy egy korábbi elképzelés, miszerint a szabad felhasználású jelzáloghitelek adósait nem is kellene kártalanítani, szemben a lakáshitelesekkel, lassan elenyészett. (Ebben és még néhány változásban egyik levelemnek is lehetett  szerepe. De az igazán nagy szemléletváltást és eredményt nem sikerült előmozdítanom. Ld. A devizahitelek és más problémák jobb megoldása. Újabb részlet egy levélből. )

Sajnos nem amiatt “enyészett el” az előbbi durva megkülönböztetés, amiért kellett volna, tehát, mert kártalanítani nyilván azt kell, akit megkárosítottak, közöttük tilos az alkotmány által általánosan tiltott diszkrimináció. Hanem arra hivatkozva álltak el ettől, mert jelzáloghitelekről van szó és ők is (a szabad felhasználású jelzáloghitesek is) elveszthetik az otthonaikat. Aztán mégis csak visszatértek a megkülönböztetéshez, ha nem is a korábbi nagyon durva formában: a lakáshiteleseknél két százalékponttal alacsonyabb kamatot lehet  felszámítani.

Megoldásról szó nincs

Megoldásról tehát nincs szó, azoknál sem, akik rendben fizették törlesztéseiket. Az általános megoldatlanság miatt továbbra is érvényesülnek a devizahiteles válság súlyos anyagi és egyéb (pl. a jogbiztonságra kiható) következményei és fékjei. (Ezekre is később még visszatérek.)

De tovább megyek, a fentiek alapján szerintem elszámoltatásról sincs szó. Még abban a szűkebb körben sem, amire az intézkedés elvileg kiterjedt.

Patai Mihály és Matolcsy György

Patai Mihály a Bankszövetség elnöke és Matolcsy György miniszter

A miniszterelnök sem tartja a probléma megoldásának, ami történt; erre lehet következtetni egyik rádióbeszélgetéséből. (Kossuth Rádió, 180 perc, 2015. május 8.) Nemcsak a magyarok, akik szerinte mindig többet akarnak, hanem ő sem igazán elégedett az eredménnyel. De hát – hivatkozik erre – a bíróság kijelölte azokat a kereteket, amelyeket nem hághatták át.

Itt ismét megjelenik egy új információ. Eddig ugyanis másképpen tudhattuk, hiszen a szemünk előtt játszódott le a döntés rátukmálása a vonakodó bíróságra. A kérdéseket a kormány fogalmazta meg, a bírósági döntés alapjául szolgáló anyagokat a kormány biztosította. Azonban a mostani cikkből is kitűnik, még a bírósági útra terelés és a bírósági döntés után fennmaradt mozgástér is nagyobb, mint amit kihasználtak. Az interjúban ez hangzott el: „Itt azonban fontos tudni, hogy miután az igazságszolgáltatás magához vonta ezt a kérdést, a bírói kérdések ki is jelölték a határokat, tehát a falakat, ameddig el lehet menni akár egyik, akár másik irányba. A bírói döntés kijelölte, nem tudok átmenni ezen a falon, a falig tudtunk elmenni, odáig el is mentünk.”

Szerinte is vannak megoldatlan kérdések

Hogy nem született megoldás, arra utal az is az említett interjúban, hogy további lépések lehetségesek a devizaalapú autóhitelek és az egyéb („nem jelzálogos”) személyi kölcsön hitelek területén, illetve hogy biztosan bevezetik a kereszténydemokraták javaslata szerint a magáncsőd intézményét. Ennek ellenére azonban szerinte is sok tízezren lesznek, akik el fogják veszíteni lakásaikat. (Hadd tegyem hozzá, már eddig is sokan kerültek ebbe a szörnyű helyzetbe. Mindenesetre több mint 100 ezer felmondott jelzáloghitel szerződés van, ahol a végrehajtást és a kilakoltatást még fékezi az, hogy a bankok számára kvótát állapítottak meg. A fejlemények latolgatásába most nem mennék bele.)

A miniszterelnök szerint a kormány garantálja, hogy fedél nélkül nem marad senki: „Mi mindenesetre garantálni fogjuk, hogy egyetlen ember, illetve egyetlen család sem maradhat fedél nélkül Magyarországon.” Nem tudni persze, hogyan lehet azt garantálni, ami eddig sem sikerült, de azt sem, mi is ennek a garanciának a tartalma. Milyen fedélre vonatkozik?

A kormányfő ugyanakkor elszámoltatásnak és egyedülálló, páratlan történelmi sikerként jellemzi. A hangsúlyt arra a bizonyos „ezer milliárd forintra” helyezi, ami korábban a kommunikációban, hosszú hónapokon át meghatározó szerepet játszott, meglehetősen hatásosan, hiszen felkorbácsolta a várakozásokat. Annak ellenére, hogy – mint előbb bemutattam – legalábbis sejthető volt, hogy az ezer milliárd forint nem teljesülhet. A miniszterelnöki beszélgetés után négy nappal a tényleges visszautalásról ugyanaz a Magyar Nemzeti Bank közölt adatot, amelyik az ezer milliárdot is kiszámította, majd hajtogatta. Sajnos – ahogy ezt már megszokhattuk másoknál is – nem helyreigazításként, hanem mintha nem is lett volna az új számnak előzménye. Az eltérés brutális, 256 milliárd forint, 25,6 százalékkal kevesebb az ígértnél. Ebből 136 milliárd forint a forintosításnál az MNB „nyeresége” (ennyivel drágábban adta a devizát, mint lehetett és kellett volna) és 120 milliárd forint az előző számításban elkövetett saját hiba és/vagy az „elszámoltatás” hibás banki végrehajtása. Tehát, hogy nem adták vissza az ügyfeleknek, amit vissza kellett volna adniuk. Sajnos erről sem nyilatkozott az MNB, ahogy arról sem, hogy „haszna” alapján eleve nem lehetett ezer milliárd a visszautalás összege.

Orbán Viktor a rádióban3

Orbán Viktor miniszterelnök a rádióban

„Történelmi tett…”

A miniszterelnök hivatkozott beszélgetésében nagy sikerként, történelmi tettként állítja be az „elszámoltatást”, a tapasztalható csalódottságot a magyar néplélekkel magyarázza, azzal, hogy a magyar ember mindig többet szeretne. Az szóba sem kerül, mekkora az állam és a kormányok felelőssége (ld. később részletesen) az adósságválságban és annak nem teljes megoldásában. Arra sem terjed ki a beszélgetés, hogy a megoldatlanság milyen következményekkel jár pl. az ország fejlődése szempontjából: mekkora akadály lesz. Nem idéződnek fel az elgondolások vargabetűi, mint ahogy sok fontos kérdés sem, bár kétségtelen, hogy egy interjúban, amiben nem is az „elszámoltatás” a fő téma, arról lehet beszélni, amit riportalany igazán fontosnak tart.

Ez pedig az a bizonyos ezer milliárd forint. Ami soknak hangzik, bár összevetve a gazdaság különböző és elkerülhető veszteségeivel nem nagy összeg. (Pl. a külkereskedelmi árveszteséggel, ami nagyrészt a forint jelentős, sőt évek óta tovább növekvő alulértékeltségével van kapcsolatban. A külkereskedelmi árveszteség 25 év alatt 42 ezer milliárd forint volt. Vagy összevetve a 10 éve tartó gazdasági pangás káraival, szintén nem nagy összeg, ez ugyanis akár 92 ezer milliárd forintra tehető. Itt utalok arra, hogy a devizahiteles probléma megoldatlansága miatt jóval kisebb a gazdasági növekedés üteme, mint lehetne.)

Megítélhető-e önmagában?

És akkor sem lenne megítélhető önmagában ez az összeg, ha valóban ezer milliárd lenne, hiszen szerintem alapvetően nem az a kérdés, hogy nagynak tekinthető-e az összeg, hanem hogy egyfelől az ügyfelek tényleges káraihoz, másfelől a kereskedelmi bankok extraprofitjához képest mekkora. Erre nehéz pontos választ adni, csak azt mondhatjuk, hogy bizonyára nem 744 milliárdról, és nem is ezer milliárdról, hanem több ezer milliárd forintról kell beszélni. Pontos számot azért nem lehet mondani, mert az állam, ami a szükséges adatok teljes körével vagy rendelkezik, vagy az esetleg hiányzókat már régen könnyen beszerezhette volna, hozzá sem fogott a helyzet feltárásához. Pedig ez a rendezéshez és a rendezés módszereinek meghatározásához nélkülözhetetlen lenne. Mivel erről még szó lesz, egyetlen példát említenék most csak meg. Még mindig nincs hivatalos válasz arra, hogy a devizahitelek (deviza alapú) hitelek mögött áll-e valóban deviza.

Ezer milliárd forint…

Folytatva a már elkezdett értékelés taglalását, a miniszterelnök fő érve az a bizonyos ezer milliárd forint, ami – mint láttuk – legalább azzal a 136 milliárd forinttal, amit az MNB „keresett” a bajba jutott (vagy inkább vitt) devizahiteleseken, kevesebb kellett, hogy legyen az ezer milliárdnál. (Mint előbb láttuk, az interjú után négy nappal az MNB publikálta új számát: a 744 milliárd forintot…)

Többek között hangzik el: „Itt higgadtan és nyugodtan a tényeket érdemes felidéznünk. Itt mégis csak arról van szó, hogy ezer, ezer milliárd forint, elképzelni sem tudjuk, olyan sok nulla van ebben a számban, ezer milliárd forintnyi összeg a bankoktól visszakerül a családokhoz. (Ez csak a jéghegy csúcsa. – Sz. B.) Ez példátlan.  Az egyes egyéni elszámolási gondoktól függetlenül erre a magyar történelemben még soha nem volt példa (Talán ekkora átverésre sem. – Sz. B.), hogy az erőfölényével visszaélő (Hála a kormányoknak! – Sz. B.), az embereket kijátszó hatalom, ez esetben a bankok, arra kényszerüljön, hogy elszámol és visszaadjon pénzt, ezer milliárd forintról beszélünk. Nem véletlen, hogy a nemzetközi térben magyar példáról, magyar modellről, magyar válságkezelésről beszélnek.”

Hitelválság és alternatíva hiány

Régóta hangoztatom: olyan lehet a kormány, amilyen az ellenzéke! Az Orbán-kormányok ezt figyelembe is veszik és ügyelnek arra, hogy legalább néhány fontos kérdésben többet kínáljanak, mint az ellenzék. Ha nem történik 2010-ben kormányváltás, nem lett volna rezsicsökkentés és egyáltalán nem lett volna banki visszautalás sem.

Az Orbán-kormányok ugyanakkor nagyon megnézik, mit és mennyit adjanak vissza a társadalomnak és azt is, hogy ez a lehető legkevesebbe (akár kényelmetlenségbe, szellemi erőfeszítésbe) kerüljön számukra. Ezért nem volt jóval nagyobb a rezsicsökkentés és nem terjedt ki az áfára, nem foglalta magában az üzemanyagok árát, ezért nem küzdenek az orosz földgáz 30 százalékos túlszámlázása miatt (az EU szerint ennyivel magasabb áron kapjuk, mint az EU régebbi tagállamai ugyanonnan a gázt). És a legújabb példa szerint ezért csökken egyedül a sertés tőkehús áfája. Addig – megfelelő, elvárható ellenzéki politika hiányában – nem jut el a társadalom, hogy felismerje: sokkal jobban lehetne csinálni, sokkal többet lehetne és kellene visszaadni a társadalomnak, nagyobb lehetne a gazdaság teljesítménye, jobb lehetne az emberek élete.

Ha egyes intézkedések nagyon irritálóak, az ellenzék nem igyekszik a társadalmat megosztani és így az emberek tömegesen kimennek az utcára tüntetni, a kormány pedig hajlamos az intézkedésétől elállni. A nagy feszültségtől taktikusan gyorsan szabadulni akar. (Ld. internetadó.)

Az ellenzék és a kormányváltás

A kormányváltás gondolata viszont tömegesen akkor sem merül fel a társadalomban, ha egyébként mást szeretnének. Hiszen egyfelől ezt a mást nem dolgozza ki, de nem is vállalja fel a politika. Hiába vezettem le például, hogy az exportorientált, majd most már exportkényszeres politika – konkrét megvalósításán keresztül – mekkora (irdatlan) árveszteséget termel, ami elvette a múltunk prosperitását, elveszi a jelenünkét és nyilván a jövőjét is, hiába használtam fel az adatokat számtalan helyen, a politika úgy tesz, mintha ilyen információ nem létezne. Még mindig el lehet mondani az országnak, hogy a fő célunk: legyünk arányaiban a legtöbbet exportáló nemzet Európában!

Az emberek féltik a néhány pozitívumot

Másfelől azért nem merül fel a társadalomban a tömeges váltás gondolata, mert egy váltással az a néhány pozitívum biztosan megszűnne, amit most jónak tartanak. Ha pedig a balliberális ellenzék mégis valami újat mondana és rákínálna valamire, azt nem hiszik el. Két okból. Egyrészt a nagyon harsány, ezzel ellentétes nyilatkozatok miatt, amire gyakran támaszkodik az őket felváltó kormányok politikája. Másrészt azért, mert nyilván mással „kompenzálnák”. Az alapvető élelmiszerek áfáját pl. csökkenteni szeretnék, de az szja-t, aminek jelenlegi kulcsa sokakat köt a Fideszhez, nyilván megnövelnék. Balliberális oldalon már többször voltak kormányon, de a malőrök ellenére nem történt meg a múlt feldolgozása, meghaladása és még olyan programot sem láthatunk, ami túllépne a jókívánságokon. Működőképes, valódi gazdasági alternatívát nem látunk az ő részükről sem. Holott ők elvileg csak alternatívával juthatnak kormányra. Kérdés persze, hogy egyáltalán oda készülnek-e, vagy elég a parlamenti ellenzéki élet. Nem én vagyok az egyetlen, aki a rossz megközelítés okát találgatja, erre ugyanis normális magyarázatot nem lehet találni.

Eleve veszíteni akarnak?

A devizahiteles probléma kezelése jól mutatja ezt a fals megközelítést, illetve ennek következményeit. A helyzet már Bajnai Gordon idején súlyossá vált, akkor jelentősen zuhant a forint árfolyama. Igaz, a kormány hitelfelvételeivel (IMF és EU) a forint árfolyamát sikerült megerősíteni, de a korábbi szintre csak a ciklus legvégére tudták visszavinni. A forint alacsony árfolyama így is csaknem fél évig folytatódott, ami a devizahiteleseknek súlyos megpróbáltatást jelentett. A devizahitelesek forrásai (is) egyébként is szűköltek, mivel Bajnaiék példátlanul durva megszorításokat léptettek életbe. Az áfát például 20-ról 25 százalékra növelték, megszüntették a nyugdíjasok és a köztisztviselők 13. havi juttatását, az üzemanyagárak árképletét úgy alakították át, hogy az hirtelen gyors árnövekedést eredményezett stb. Olyan mértékben esett vissza a gazdaság teljesítménye, ami háborús pusztítással ért fel.

Bajnai Gordon, fájni fog2

Bajnai Gordon itt másodszor kecsegtet: Fájni fog!

Ingatlanadóval saját bukásukért

Ebben a szituációban kísérelte meg a Bajnai-kormány az értékalapú ingatlanadó bevezetését; ez eredetileg az első Orbán-kormány ötlete volt, igaz, ez csak lehetőséget adott volna az önkormányzatoknak az opcionális módon való bevezetésre.  Az érték alapú ingatlanadót akkor sikerült levetetni a napirendről. A kamatadó bevezetésével, illetve egy jövedéki adó, valamint az áfa kedvezményes kulcsának emelésével együtt. (Ld. Blog. Járai Zsigmond pénzügyminiszter megakadályozott adóreformja.)

Sajnos csak időt nyertünk, mert a balliberális kormányok ezek majdnem mindegyikét megvalósították, illetve túlteljesítették. Az ingatlanadó kivételével, ami viszont éppen egy hitelválság kellős közepén jutott az eszükbe. De nem opcionálisan, hanem kötelező jelleggel. És erre ugyan a kormány elképzelései szerint sem lett volna szükség, de mégis erőltették: hátha még inkább elégedett lesz az IMF és az EU. Még biztosabb lehet a költségvetési hiány tartása. Az nem számított, hogy az értékalapú ingatlanadó életbe léptetése – az adósok amúgy is megromlott anyagi helyzete miatt is – a devizahitelek százezreinek azonnali bedőlésével fenyegetett. Hogy tömegek elveszítik egyetlen tulajdonukat, életük munkájának eredményét. Hogy nem örökölhetnek utánuk tehermentesen az örököseik, mert ha a nyugdíjasok nem tudnak fizetni, akkor tartozásukkal megterhelik ingatlanjaikat. Aggodalmaikra és segélykiáltásaikra Bajnai maga válaszolta: kisebb lakásba lehet költözni! Aztán bocsánatot kért, de személye a devizahitelesek számára megszűnt közömbös lenni.

Nem hagytak választást

Az Alkotmánybíróság lavírozott: a bevezetést ugyan megakasztotta, de azért hagyott kiskaput. A Bajnai-kormány meghátrált és bár megtehette volna, egyelőre nem erőltette tovább az ingatlanadót. Viszont az ingatlanadóval való korábbi riogatás mély nyomot hagyott és a fenyegetettség sem múlt el; ez akár meghatározó szerepet is játszhatott abban, hogy a balliberális oldal kétharmad arányban elbukta a választást. A Fidesz ugyanis időközben megígérte, hogy ellenzi az értékalapú ingatlanadót, és ha a választásokig bevezetnék, kormányra kerülve eltörli azt. Ezzel választók százezrei számára – bár egyébként nem a Fideszre szavaztak volna –, a Fidesz lett talpon maradásuk reménye, rá kellett szavazniuk, sőt győzelméért kellett drukkolniuk.

Hasonló helyzetbe hozta Bajnai a választókat a lóerő adóval, ami a lóerőt egy bizonyos szint fölött azonosította a luxussal és az ide besorolt járműveket – függetlenül életkoruktól, állapotuktól vagy akár forgalomképességüktől – minimum kétszeres extra sarccal sújtotta. Ezt az adót be is vezették, ha az autó teljesítménye elérte a 170 LE-t, kétszeres lett a lóerőnkénti adóteher. Ettől az extra sarctól még a rendszám leadása árán sem lehetett megszabadulni. Az egyetlen lehetőség az volt, ha a Fidesz győz, mert a Fidesz megígérte, hogy megszünteti ezt az abszurd és igazságtalan terhet.

A folytatás több meglepetést tartogatott számunkra. Az egyik az volt, hogy Bajnai ezek után rájött arra, hogy mégis politikus akar lenni, pártot alapított és elindult a 2014. évi választáson. A másik az, hogy semmit nem tanult a történtekből, hiszen 2014-ben is a megszorításokkal kampányolt, azzal kecsegtetett, hogy FÁJNI FOG! Azon már nem is vagyok meglepődve, amit ehhez – egyébként minden alap nélkül – hozzátett: hogy azután jobb legyen…

Ha nincs megoldás, az nagy baj

A devizahiteles probléma keletkezésében és megoldatlanságában egyaránt meghatározó felelősségük van az aktuális kormányoknak. Abban is, hogy nem látják, milyen következményei vannak e probléma keletkezésének és fennmaradásának, megoldatlanságának. Ha nincs megoldás, az azt jelenti, hogy a súlyos következményekkel továbbra is számolni kell. És nemcsak az érintett háztartások gazdálkodására, fogyasztására, egzisztenciájára, ami önmagában is megfelelő rendezést követelne meg. Hanem a jogbiztonságra, hiszen az „elszámoltatás” nem azt üzeni a társadalomnak, hogy a károkozást azzal arányos kártalanítás kell, hogy kövesse.

Ezért aztán nem ügyességről és hősiességről kell beszélni, hogy a kormány milyen olcsón megúszta, hogy sikerült a kártalanítási kötelezettségből kimaradnia, hogy rátukmálta a döntést és az „elszámoltatásért” való felelősséget a Kúriára, hanem feladatok el nem látásáról és ügyetlenségről. Ezen az sem változtat, hogy a svájci franknál az irreális forintosítási árfolyamot relatíve kedvezővé tette a svájci frank árfolyamának spekulatív jellegű megugrása. Hiszen egy ügyes kormánynak már 2009-ben át kellett volna váltatnia a svájci frankot legalább euróra.

A Leleplező előző, 2015/1. számában arról írtam, hogy a kibontakozás egyik alapkérdése a belső piac és a fogyasztás szerepének jelentős növelése, az export túlhajszolásának megszüntetése. Ez utóbbiból ugyanis óriási veszteségek származtak már eddig is.

25 év alatt 42 ezer milliárd forint árveszteség. Illetve csak az elmúlt 10 év stagnáláshoz közeli teljesítményéből akár 92 ezer milliárd forint elmaradt GDP-növekmény. Aztán ott van ebből következő kárként az ingatlanpiac tönkretétele, vagy a lakásépítés és lakásfelújítások visszaesése, aminek kárait még nem számszerűsítettem. És még sok minden más.

Lakásépítés, 1989-2014Itt jegyzem meg, hogy ott, ahol nincs mennyiségi lakáshiány, ott is szükség van lakásépítésre. Ez a szakma szerint nem lehet kisebb, mint a lakásállomány egy százalékának megfelelő darabszám, ami az átlagos elhasználódásnak és selejtezési igénynek felel meg. (100 éves átlagos élettartamot feltételezve.) Nálunk 4,4 millió a lakásállomány, vagyis minimum 44 ezer lakásnak kellene pusztán emiatt épülnie. Ma ennek is a törtrésze a lakásépítés, annyi, mint a Rákosi-korszakban is ritkán volt. (1949 volt a mélypont: 13251 lakás…) A lakásépítés ráadásul az egyik legfontosabb növekedési és foglalkoztatási tényező. Gondoljunk arra, hogy 20 ezerrel több lakás felépítése legalább 70 ezerrel növelné itt és a kapcsolódó területeken a „tartalmas”, „értékes” munkahelyek számát.

Lakásépítés, 1989 - 2014, tábla

A devizahiteles probléma megoldatlanságából, a megoldás helyett kisebb könnyítésekből arra lehet következtetni, hogy az ezzel összefüggésbe hozható hatalmas veszteségek a jövőben is újratermelődnek, pedig akár teljesen fel lehetne őket számolni.

Vizsgálataim azt mutatják, hogy csak azok az országok sikeresek, ahol a belső kereslet bővülése folyamatos. A belső piacra alapozott fejlődés egészen más lehetőségeket hordoz, mint az exportkényszeren nyugvó gazdaságpolitika.

De hogyan lehet jóval nagyobb a belső piac, ha több százezer háztartás kénytelen továbbra is jövedelme nagy részét a bankoknak befizetni, miközben nem képes megfelelő fogyasztásra? És hogyan tud munkahelyén helytállni, ha folyamatosan szorongania kell, képes lesz-e tovább fizetni a részleteket, amelyek ráadásul az „elszámoltatásból” kitűnően előbb-utóbb ismét tovább fognak növekedni?

A cikk mottójával folytatjuk

„Azt hisszük, ismerjük a történetet, de csak a végét ismerjük. Hogy a lényeget megértsük, vissza kell térnünk az elejéhez.” – mondják el a Tudorok c. filmsorozat részeinek felvezetőiben. A történet persze – ahogy az életben lenni szokott – nem ért véget, de „iránya” mindenesetre eldőlni látszik. (Ez a visszatérés valójában már az előzőekben megkezdődött, most folytatjuk és tudatosítjuk.)

Leleplező, 2015. 2. szám

Június 11-én megjelent: benne a devizahiteles cikkel

Nem véletlenül használom ezúttal ezt a mottót, hiszen itt is így kell eljárni. Hogy a lényeget megértsük, hogy mi miért alakult így, ahhoz vissza kell térnünk a történet elejéhez és onnan haladni a vége felé. A történet elejével és fejleményeivel, a szerteágazó gazdasági és politikai összefüggésekkel, a politika megközelítéseivel, az általa képviseltekkel, a felelősséggel, a média szerepével, a kialakított tévutakkal és a lehetséges megoldással blogomban 2010-től folyamatosan számos cikkben, elemzésben foglalkoztam. (20-nál is több hosszú cikkről van szó, legalább 300 A4-es oldalon. Hogy könnyebb legyen a különböző címeken futó cikkek egymás utáni áttanulmányozása, egy idő után a devizahitelről szóló anyagokat a témában megjelent írások listájával zártam. Ilyen lista található pl. A devizahitelesek a választások előtt c. cikk végén is. Ugyanakkor vannak olyan írások is, amelyeknek elsődleges témája nem a devizahitel, de ennek vonatkozásában is fontosak. Például az adósságról vagy az árfolyamról szóló írások. Ezért teljes képet akkor kapunk, ha a lehetséges kulcsszavakat, beleértve a kapcsolódó fogalmakat is – devizahitel, adósság, árfolyam, IMF stb. – a „keresés” mezőbe, a blogon beleírjuk.)  Amit tudtam, a szerteágazó témával kapcsolatban feltártam. (Kivéve természetesen a szétküldött „elszámoltatást”, amiről – mivel nemrég kapták kézhez a devizahitelesek –, nyilván még nem írhattam.)

Úgy vélem, a történet korábbi szakaszairól a blogon meglehetősen átfogó és részletes képet sikerült adnom, időről időre újabb vonatkozásokkal kiegészítve, megfelelően alátámasztva. Alább ezek más jellegű feldolgozása következik: a kulcsmomentumok összefoglalása. Szerintem érdemes végigszaladni a korábban közzétett anyagokon, hiszen terjedelmi okokból és a feldolgozott téma gazdagsága miatt minden fontos előadott ismeret összefoglalásként sem férhetett bele a jelen cikkbe. Ez különösen igaz az állítások alátámasztására, ami többnyire a blog anyagaiban található meg.

Most pedig – ahogy ezt már javasoltam – induljunk el a történet elejéről, mert – a mottó szerint is – csak így lehet megérteni a történet lényegét. És persze okait, a felelősséget és a tanulságokat.

Victim blaming

Az „elszámoltatás” végrehajtása után ismét fel kellett figyelni arra, hogy még mindig jellemző az a társadalmi hangulat, ami a devizahitelezés ügyfeleit, egyben áldozatait teszi felelőssé tragikus helyzetükért. Hogy könnyelműek lettek volna, nem ellenőrizték megfelelően szerződéseiket, tudhatták, mit írnak alá, beleugrottak olyan bizonytalanságba, aminek állítólag roppant nagyok lettek volna a kockázatai. És most „rengeteg pénzt” kapnak. Ez a szemlélet jellemző nemcsak az emberek, hanem a politika és a média nagy részére is.

(Folytatjuk!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.