Devizahiteles probléma. Megoldás? Vagy helyben járás – dobbantással? (A folytatás.)

Nincs mivel dicsekedni!

A victim blaming, az áldozat megvádolása persze jó ürügy volt eddig is a szolidaritás megtagadására, sőt a rendezés, de még a segítség kétségbevonására is. Nehogy már nekünk kelljen megfizetni az ő könnyelműségükért! – mondják sokan. Holott legkevésbé a devizahitelesek tehetnek helyzetükről és káraikról. Egyébként sem korlátozott segítségre, hanem teljes kártalanításra tartanak igényt. Ennek a közhangulatnak ugyan semmi köze nincs a valósághoz, viszont ahhoz nagyon is van, hogy több millió ember helyzetének rendezése ilyen lassan és erőtlenül halad. A társadalom hangadóit csak egy érdekli: minél kevesebbe kerüljön, mert ezt végül is a társadalom fizeti meg, azok is, akik nem vettek fel devizahitelt. Vannak, akik továbbmennek: ha a bankoktól elveszik a pénzt, annak is mi isszuk meg az árát! Nem lehet véletlen, hogy e körben sok a bankbarát, a bankokért aggódó ember.

Inforádió

Egy példa az aggódókra: az Inforádió. 2013-ban Prima Primissima díjat kapott e “körtől”

Ott viszont, ahol tényleg van alapja a felelősség és a könnyelműség firtatásának és kimondásának, ott ez legfeljebb érintőlegesen szokott felmerülni.

Az államnál, kormányoknál az sem komoly téma, hogy 2002 és 2010 között hatalmasra növelték az államadósságot, hogy rendre brutálisan túllépték a törvényben meghatározott költségvetés kereteit. Az sem igazán, hogy erre hivatkozva durva megszorítások zúdultak rá a gazdaságra és a lakosságra. Ha bele akarom élni magam e logikába, akkor azt mondanám: nem háborognak, mert úgy gondolják, ezen nem tudnak változtatni. Hogy a kormányoknak nagy szerepük van a devizahitelesek helyzetében és annak megoldatlanságában, azzal sem foglalkoznak, hiszen az is további pénzbe kerülne.

Klubrádió

Egy másik médium (a sok közül), ami szintén a bankokért aggódik. A Klubrádió

Cherchez l’État! Keresd az államot!

Cherchez la femme! – mondja a francia. Keresd a nőt! Hiszen az asszony áll minden mögött. Ma viszont és különösen nálunk azt kell mondani: Cherchez l’État! Keresd az államot! A gazdaság különböző bajai mögött nagyrészt a mohó, gyakran mutyizó, hozzá nem értő, a gazdaságirányításban különösen amatőr  állam áll. Erre már korábban felhívtam a figyelmet (pl. 2010-ben, a Népszabadságban, éppen ezen a címen megjelent írásomban), a kérdést azóta is igyekszem napirenden tartani. Ha ugyanis ezt nem ismerjük és nem értjük,  keveset tehetünk életünk jó értelmű változásáért.

Szerepek és okok

A devizahiteles témában is meghatározó a kormányok szerepe, amiből az következik, hogy a károsultak kártalanításából meghatározó módon kellene kivennie az államnak a részét. Ez az összeg nagyon hiányzik.

A devizahitelezés bevezetésére, majd elterjesztésére azért került sor, mert a kormányok ellentmondásos választ adtak gazdaságpolitikai dilemmákra. A forinthitelezést szűkíteni igyekeztek, nem utolsósorban a külföldi pénzügyi szervezetek receptjei alapján és nyomásukra. A forinthitelek megdrágulása, a magas kamatok „megoldották” ezt a kérdést. Mivel azonban e szervezetek az államadósságot szokták figyelni, a kormányok egyetértettek azzal, hogy az állam helyett nem kis részben a lakosság adósodjon el.

A devizaalapú hitelezés engedélyezésével a kormány kiskaput nyitott saját gazdaságpolitikája falán. Egy művi konstrukciót engedélyezett, ami feltehetőleg szintén (nem deviza, hanem) forint alapú volt, de ezt ilyen formán elrejtették.

A külföldi valuták kamata alacsony az anyaországban és bár nálunk a devizaalapú hiteleké magasabb lett, még mindig előnyösebb, mint a forinthitelé. A forint ráadásul stabil volt, az is előfordult, hogy erősödött, így sokáig működött ez a hitelkonstrukció. (Az első problémák 2009-ben jöttek, amikor nagyjából fél évig meggyengült a forint.)

A kormányok számára nyilván fontos volt, hogy irreális gazdaságpolitikájuk ne bukjon meg, a teljesíthetetlen elvonások ellenére a társadalmi béke fennmaradjon. A devizaalapú hitelek ezt segítették elő. A kockázatokat ugyanakkor elsősorban a kormányoknak és a PSZÁF-nek kellett volna felmérnie és csökkentenie, annál is inkább, mert nekik volt erre egyáltalán lehetőségük. (Arra természetesen senki, a PSZÁF sem, vagy a politikai vezetők többsége sem számíthatott, hogy később az egyik kormány a forint gyengítésére alapozza gazdaságpolitikáját…)

PSZÁF2

A PSZÁF minisztérium nagyságú épülete, benne hatalmas apparátussal. Mégsem volt “megfelelő” ellenőrzés

A konstrukció egyre inkább egzisztenciális problémák áthidalására, a teljesíthetetlen megszorítások melletti túlélésre adott módot. Ez azt is jelentette, hogy a devizahitelesek egyre inkább és jelentősen az állam helyett adósodtak el. Örült a kormány, hogy nem lett még nagyobb az államadósság, hiszen különben aránya a GDP-hez nem 79, hanem 90 százalék lett volna. A lakosság a hitelekkel el tudta valahogy viselni a durva megszorításokat a második Gyurcsány-, majd a még durvábbakat a Bajnai-kormány idején.

A lakosság bizonyos csoportjai, rétegei működésüket csak külső forrásbevonás mellett, gyakran eladósodás árán kísérelhették meg fenntartani. Kényszerhiteleket vettek fel. (Aligha tarthatjuk jellemzőnek, bár nyilván elvétve előfordult, hogy luxuscikkek fogyasztására fordította volna a lakosság  a hiteleket.)

A lakosság ilyen mértékű eladósodása viszonylag új jelenség, ami azt is jelzi, hogy kimerülőben vannak a megszorítások lehetőségei.

Csak összefüggéseikben szabad elemezni és orvosolni

Hogy akár csak a banki lakossági hiteleknél milyen jelentős összegekről van szó, arról lássunk néhány adatot egy 2012 októberében megjelent írásomból, ami az akkori helyzetet, de nagyrészt nyilván a mait is jellemzi: „2012 júliusában 7340 milliárd forint volt a lakossági adósságállomány (háztartások adósságállománya), ebből devizaalapú 4129 milliárd forint. (A forint árfolyama itt is alakítja az összeget: áprilisban forintosítva az adósság 7547 milliárd forint volt, ebből 4342 milliárd forint a devizahitel.) Ebből kb. 4200 milliárd forint a lakáscélú jelzáloghitel, ami levonandó az összesen adatból. Tehát nagyjából 3100–3300 milliárd forintra tehető az a hitel, amit a működéshez vettek fel. Az államadósság 22 000 milliárd forint, az eladósodottság a GDP-hez viszonyítva 79 százalék. Ez a működéshez szükséges lakossági eladósodással kiegészítve 90 százalékra nőne! (A lakosságéhoz hasonlóan a vállalatok is vettek fel a túléléshez, működésükhöz hitelt, ami a fenti 90 százalékot tovább emeli.)” (Akar-e a kormány IMF-megállapodást? Félrehallások és figyelemelterelések (1. folytatás))

Az árfolyam

Egy további ok, ami egyben a hitelválságot elindította és a devizahitelesek helyzetét megrengette: a forint árfolyamának nagyfokú és tartós csökkenése/csökkentése. (Ez szorosan kapcsolódik a negyedik okhoz, a hibás gazdaságpolitikai válaszokhoz.)

Euró árfolyama, 2008-2015

Forint alulértékeltsége, 2000-2014Az árfolyamot az alulértékeltség ellenére tovább gyengítik. (Bővebben ld.: A forint gyengítésének (tév)útján. Kinek jó ez?) Az illetékesek hosszú évekig elképzelhetetlennek gondolták a forint nagyarányú és tartós leértékelődését. Erre azért sem lehetett számítani, mert ez nem a helyzetből és a folyamatokból, hanem (hibás) feltételezéseken alapuló kormányzati szándékból következett. A kormány passzív és aktív közreműködése nélkül egy euró ma is 260 forint körüli szinten állna. (Ha a vásárlóerő paritásnak megfelelő lenne az árfolyam, akkor egy euró csak 177 forint lenne. A forint alulértékeltsége – ahogy ez a feltörekvő piacok valutáira általánosan jellemző volt – egy ideig csökkent, de az utóbbi években az alulértékeltség még egyre nagyobb lett, aminek nincs értelme, viszont különösen nagy kárai vannak.

25 év alatt a jelentős alulértékeltséggel szoros összefüggésben levő külkereskedelmi árveszteség 42 ezer milliárd forintra tehető. Ez éves átlagban 1680 milliárd forint. A további leértékelés értelemszerűen még nagyobb, emelkedő károkat okoz. Ma már egy év alatt a külkereskedelmi árveszteség meghaladja az általános forgalmi adó bevétel összegét, 2015-ben a 3172 milliárd forintot.)

A svájci franknál annyiban mindenképpen más a helyzet, ott egy kulcsvaluta irreális felértékelődése ment végbe, az euró viszont vesztett az értékéből és a csökkenő értékű euróért kell középárfolyamon 300 forintot vagy többet fizetni. A nemzeti valuta időnkénti leértékelődése ugyan nem egyedi jelenség a többi, az euró zónához nem tartozó EU-tagállam között, ahol szintén jellemző az értékvesztés, de az utóbbi években rendre nálunk a legnagyobb mértékű.

Az árfolyam alakulását az ügyfelek nem tudják kikerülni, a hibás szerződések miatt a kockázat ezúttal is kizárólag az övék, miközben az árfolyam a bankoktól függ (ld. később) és általában a bankok a forint gyengülésében érdekeltek is. Sajátos e tekintetben is a konstrukció: az, akinek ebből előnye származik, attól függ, mekkora előnyt tud leszakítani.

Nem volt megfelelő ellenőrzés

A későbbi hitelválság további okai a hibás szerződések, azok érintetlenül hagyása, az ellenőrzés hiánya és a szankcionálás elmaradása, valamint a tényfeltárás elmulasztása.

A kockázatokat nem megosztó, homályos tartalmú, nem átlátható, nem transzparens szerződések jöhettek/jöttek létre az állami bankfelügyelet (PSZÁF) hallgatólagos jóváhagyásával és hiányos, vagy el nem látott ellenőrzése mellett. Főhatóságról lévén szó, nem képzelhető el, hogy az enervált hozzáállás és az asszisztálás felelősségét a bankfelügyelet aktuális vezetői önmaguktól és ciklusokon át magukra vállalták volna. De a kormányok elvárását, sőt visszás szándékát fejezi ki a felügyelet ellenőrzési és szankcionálási hatáskörének bekövetkezett szűkítése is. A szerződések problémái egy ideig „időzített bombákként” viselkedtek, addig „nem léptek működésbe”, amíg a forint stabil volt, és különösen amíg a kormányok extra elvonásaikkal nem késztették a bankokat ezeknek a külön elvonásoknak az áthárítására. És persze nem hunytak szemet e felett.

A „puha” bankfelügyelet

A szerződések hibáit és a bankfelügyelet, PSZÁF, ma az MNB ellenőrző munkáját minősíti, hogy a mai napig hivatalosan nem tudható, áll-e egyetlen euró vagy svájci frank, valamint japán jen a hitelek mögött.

Egyébként mit csinált a PSZÁF, ha a kormány nem az ő munkájára támaszkodott, hanem még 2010-ben az Európai Unióhoz fordult: mondjanak véleményt a „devizahitelek” jogszerűségéről. Ha pedig egyáltalán elment a beadvány, hova tűnt a válasz? Ha nem érkezett meg, megsürgették-e? Ha nem ismerik az álláspontot, minek alapján újíthatták fel a végrehajtásokat, hiszen ha jogtalan lenne a szerződés, nem lehetne végrehajtani.

pszáf

A kormány nem a PSZÁF (ld. a fotón) hatalmas apparátusánál, hanem Brüsszelnél tudakozódott. Ülnek a válaszon?

Diszkriminációk

Az ügyletet, annak hivatalos megítélését, de valamiféle „megoldását” is a jellemzi az alaptalan megkülönböztetés, az alkotmány/alaptörvény által tiltott diszkrimináció. A politika eleve hajlamos a tulajdonformák/tulajdonos megkülönböztetésére: a devizahiteleknél is.

Az állam újbóli és tragikus mértékű eladósodásáért nem a rossz kormányzást, hanem a lakosság „túlfogyasztása” iránti engedékenységét hibáztatták. Megtoldották ezt azzal, hogy a fogyasztás érdekében bekövetkezett eladósodásnál nincs károsabb és értelmetlenebb. Mindezt annak ellenére hangoztatták és hangoztatják, hogy a 2010-es kormányváltáskor nem volt érdemi átadás – átvétel, és azóta sem tárták fel, hogy milyen konkrét intézkedések okozták a költségvetési kiadások – ráadásul ekkora – túllépéseit.

És főleg annak ellenére hangoztatják még mindig, hogy elég csak ránézni az adatokra, „túlfogyasztásról” nem beszélhetünk. (Ld. A túlfogyasztás túlélő mítosza.) A cél világos: ha a lakosság fogyasztott túl sokat, akkor logikus lehetne, hogy tőle kell visszavenni. Így aztán a lakosság háromszor is megfizeti a rossz kormányzás árát: az eladósodásban, a folytatódó megszorításokban és az e miatti zérus-, illetve csekély növekedésben.

Vagy vegyünk egy más példát: az önkormányzatokat.  Az önkormányzati devizahiteleknél (vagy a vállalati devizaalapú hiteleknél) nem szoktak felelőtlen kockázatvállalásról beszélni. Ennél is lényegesebb, hogy az önkormányzatoknál a kormány a felvett hitelek nagy részét, néha akár egészét a költségvetésből az adós helyett kifizette. (A vállalatiaknál pedig kedvezményes kölcsönre cserélhettek a cégek.)

Mindig a lakosság fizet és ugyanazért általában többször is. Őt mindig hibáztatja is a politika, holott devizahiteleinek a gazdaságirányításból következő kockázatait, hihetetlen fejleményeit a bankok vezetői sem látták előre, közülük sokan ilyen hitelt vettek fel.

A diszkriminációk országa

De a diszkriminációk országában a még egyébként diszkriminált devizahitelesek között is van diszkrimináció!

Jelzáloghitelesek között is. (A probléma kezelése onnan indult, hogy ha szabad rendelkezésű a jelzáloghitel, akkor nem is kellene „segítséget” nyújtani.) Ha lakáscélú a hitel, alacsonyabb kamatot számíthatnak fel a bankok az „elszámoláskor”, ha szabad rendelkezésű, akkor 2 százalékponttal magasabbat. Ha nem jelzáloghitel, akkor nincs forintosítás és hitelrögzítés sem.  A Portfolio.hu számításai szerint 377 ezer db olyan autó és fogyasztói kölcsön van, 540 milliárd forintos tételről lehet szó, amelyik devizaalapú hitel ugyan, de nem jelzálogkölcsön. Zömük viszonylag kis összegű (1 – 2 millió forint) és svájci frankban vették fel. Mint ismeretes a svájci frank árfolyama durván megugrott az év elején, ami további érzékeny veszteséget okozott az ilyen hiteleseknek.

Nyilván kérdés az is, milyen árfolyamon történik a forintosítás, hiszen a filozófia változik és itt is megjelenik a diszkrimináció.

A végtörlesztésnél az euró árfolyam pl. 250 forint volt, amivel azok, akik a végtörlesztésre önerőből vagy hitelfelvétellel képesek voltak, nagyot nyertek. Egy másik korábbi konstrukcióban, az árfolyamgátnál hasonló volt az ideiglenesen alkalmazott árfolyam. A mostani forintosításnál viszont 308,97 forint. Vajon minek alapján?

Hogy is van ez? Hol lehet, hol nem lehet az aktuálisnál alacsonyabb árfolyamon átszámolni? Vagy e diszkriminációnak az az egyik oka, hogy a helyzetet előidéző állam – pozíciójából adódóan – (legalább) még egy újabb nagyot akart nyerni a kizsigerelt ügyelek kárára? (136 milliárd forintot „nyert” az MNB.) A különbségtételek vérforralóak, hiszen a kártalanításnak a kárhoz kell igazodnia és nem valamiféle szociális célhoz.

MNB, Matolcsy, fotó Stiller Ákos

Matolcsy a főnök aláír, de oda sem kell néznie… Az MNB 136 milliárdot “keresett” a devizahiteleseken. Hát ezt hogy…?

A „devizaalap”

Jellemző a helyzetre, hogy hivatalosan nem tudható (nincs hivatalos válasz), van-e deviza a devizaalapú kölcsönök mögött.

De ha netán lenne, akkor is meglehetősen sajátos, ahogy a forint árfolyamcsökkenését figyelembe veszik.

„Egy az egyben” alapon, ami azt jelentené, hogy a devizabetétek erejéig nyújtottak volna csak a bankok devizalapú hiteleket. Ez pedig teljességgel elképzelhetetlen! Tehát nem érvényesült volna az a gyakorlat, hogy a betétek, vagy a lekötött tőke többszöröséig hitelezhetnek a bankok. Ha ez a szorzó csak egy szerény tízes lenne, vagyis a lekötött betét tízszereséig lehetett hitelezni, akkor az árfolyamcsökkenésnek csak a tíz százalékát lett volna szabad áthárítani. Ha 100-szoros a szorzó, akkor mindössze az egy százalékát.

Hátrányhalmozó rendszer

Vagyis a kockázatokat a hitelfelvevő viseli, miközben nincs hatása a folyamatokra.

Ráadásul a devizákhoz való kötöttség hátrányait tovább fokozták a kamatok meghatározásában a magyarországi kamatokhoz való kötöttséggel (hibrid konstrukció). Stb.

Hogy tulajdonképpen milyen minőségű szerződést kötöttek (típusa nem volt kétséges: blankettaszerződést, ahol az ügyfélnek nincs alakítása lehetősége, vagy elfogadja, vagy nem kap pénzt), az az adósságválság idején kezdett a legfelkészültebb ügyfelekben is derengeni. Az ügyfelek joggal úgy gondolták, hogy nem lehet gond e blankettaszerződéssel, hiszen az állam felelős intézménye a konstrukciót bizonyára ismeri, jóváhagyta és figyelemmel kíséri.

Az állami/kormányzati magatartásnak két szakasza volt. Az első szakasz a kezdetektől a Medgyessy-kormány működésének végéig tartott, a második pedig az első Gyurcsány-kormánnyal kezdődött.

A kormányok a devizaalapú hitelezéssel, pontosabban a devizaalapú jelzálog hitelezéssel és annak elterjedésével egyetértettek, olyannyira, hogy kezdettől – a szó szoros értelmében – „szabad folyást” engedtek neki. Az első szakaszra  is jellemző a bankokkal való „összekacsintás”, a megengedhetetlen, a kormányok szerepkörével és kötelező feladataival összeegyeztethetetlen „együttműködés”. Az ügyfelek kárára és kockázatára, még az egyoldalú szerződésekből le nem vezethető tisztességtelenül felszámított összegeket és azok további emeléseit is hosszú évekig elnézve, a devizahiteleseket kiszolgáltatottá téve és védtelenül hagyva. Fékek nélkül és a kötelező állami kontroll „elhanyagolásával”.

Az első periódusra a devizahitelezésben részvevő valuták viszonylagos stabilitása, időnkénti erősödése, vagy időleges gyengülése volt jellemző, noha az erősödéskor is fennmaradt a forint nagyfokú alulértékeltsége a kulcsvalutákhoz képest.

A forintnál egyébként folyamatos erősödésre kellene számítani, ha – különböző megfontolásokból és feltételezésekből – nem akadályozná ezt a jegybank és a kormány, akkor ez következne be.

2001-ben pl. az akkor még érvényben volt ingadozási sávot 4,5 százalékról 15 százalékra növelték. „Ezzel nagyobb teret kapott a forint az erősödésre, hiszen a korábbi sáv ún. erős oldalának közelében (annak tulajdonképpen „nekinyomódva”) „tanyázott”, a szűk sáv ugyanis megakadályozta, hogy tovább erősödjön. A sávot május 4-ével kiszélesítették és szinte azonnal nagy erősödésbe kezdett a forint… 2001 hátralevő időszakában egy euró átlagosan 251,8 forintba került, míg addig átlagosan 265,97 forintba.” Az erősödés valóban jelentős: több mint 14 forint!

Medgyessy Péter gyenge forintot akart

Medgyessy Péter gyenge forintot akart

Nem mintha Medgyessy Péter nem szerette volna elérni a forint leértékelését, egy régen megdőlt feltételezésre építve az exportot és a gazdaságot akarta volna így felpörgetni, de ehhez kellett az MNB egyetértése, amit Járai ZsigmondMedgyessy nagy bánatára és a devizahitelesek örömére – egy ideig megtagadott.  Közbevetőleg megemlítem, hogy ha akkor az MNB elnöke nem az ellentétes oldalhoz tartozik, korábban engedett volna a miniszterelnök nyomásának. „Járai nyomás alá került a most már miniszterelnök Medgyessy részéről, aminek nem tudott ellenállni. Az országba rengeteg euró áramlott, ami Járait aggasztotta. Erre kamatot vágtak, eladták az eurót (kivették a forint mögül az erős támasztékot) és 2003 júniusában leértékelték a forintot (2,26 százalékkal levitték a forint ingadozási sávját). Az előző évben a Medgyessy-kormány hatalmas államháztartási hiányt hozott össze, ezt és a forint erre nem rímelő leértékelését a gazdaságpolitika teljes hiteltelenségének tekintették a befektetők. A befektetők ekkor már a forint gyengülésére fogadtak. A forint zuhanni kezdett, most már meg kellett erősíteni. Kamatot emelt az MNB.” (Ld. blog. A forint gyengítésének (tév)útján. Kinek jó ez? (1. folytatás)). Az átlagos gyengülés 16 forint volt…

A második szakasz az első Gyurcsány-kormánnyal (2004) kezdődött

A második Gyurcsány-kormánytól gazdasági válság és kellemetlen megszorítások kezdődtek, ami a kereskedelmi bankok forgalmára és bevételeire is negatív hatással volt. Ekkor (a 2004-es előkészítés után 2005. január 1-től) vezették be a bankadót (ami az egész pénzügyi szektorra kiterjedt, csak a biztosítókra nem) és akkor sem tartották be az ígéretet: két év után nem szüntették meg. (E két évre évente 30 – 30 milliárd bevételt vártak el.) Csak más néven nevezték el (bankjáradék).. A bankadót a kormány a bankok extra bevételeivel indokolta: a túl magas belföldi kamatszinttel és a lakásszektor állami támogatásaival.

A Bajnai-kormány idején a megszorítások durvábbak lettek, utána pedig még inkább. Bár újabban a kormányok tagadják a megszorításokat, ezek nagyságát és egyéb negatív következményeit jól mutatja a gazdaság 2009. évi brutális visszaesése, majd utána majdnem stagnálása, vergődése.

Bajnai Gordon2

Bajnai Gordon, a megszorítások lelkes robotosa. Jelmondata: fájni fog!

Ha a 2014. évet NEM nézzük, amikor a gazdaság végre közepes mértékben, 3,2 százalékkal növekedett, 2005-től 2013-ig a teljesítménye lényegében nem változott. 9 év alatt mindössze 1, 4 százalékkal emelkedett. Ha a 2014. évvel együtt nézzük, akkor is immár 10 év alatt 4 százalék körüli növekedés adódik, amivel az EU újabban csatlakozott 10 országa közül Magyarország érte el a leggyengébb teljesítményt, a növekedés mindössze 1/10-e (10 százaléka) volt a lengyel gazdaságbővülésnek.

Gazdasági növekedés, új országok, 2005-2014Ha így, tehát a lengyel ütemben fejlődtünk volna, akkor 92 ezer milliárd forinttal nagyobb GDP jött volna létre, ennyivel nagyobb forrással rendelkezhetett volna az ország. A megszorításokkal éppen ezt a növekedést sikerült ellehetetleníteni.

Ezért tehát azoknak, akik félnek attól, hogy megkárosított polgártársaik kártérítést kapnak és a maguk módján küzdenek azért, hogy minél kevesebbet kapjanak, ha már nem tudják elkerülni, hogy valamit visszaadjanak nekik, hogy nem ő ellenük kellene küzdeni. Hanem azért, ha az erkölcsi és a jogi megfontolások esetleg továbbra sem számítanának, csak az anyagiak, aminek tehát anyagi kihatása is sokkal jelentősebb.

Vagyis: legyen olyan gazdaságpolitika és főleg olyan gazdasági feltételek, amelyek között nem a 3 százalékos növekedés számít sikernek, hanem a 6 – 8 százalékos.

A rossz gazdálkodási környezet miatt a bankok tevékenysége egyre inkább a devizahitelezésre összpontosult és innen igyekeztek minél több pénzt kisajtolni, kompenzálva, sőt túlkompenzálva más területek elvesztését.

A megszorítások is a hibás gazdaságpolitika termékei, a forint gyengítése is az. A forint árfolyama 2009-ig még elég stabil volt, de 2009 elején zuhanni kezdett a forint árfolyama, ami csak fél év alatt sikerült megállítani.  A zuhanást hajlamosak vagyunk a gazdasági válságnak tulajdonítani, de van olyan vélemény, miszerint Simor András akkori jegybankelnök manőverezésének köszönhető. (Ld. előző hivatkozás.) Mindenesetre a felvett dollár és euró kölcsönök hozzájárultak a forint stabilizálódásához, de a forint a korábbi szintre csak a 2010-es kormányváltás környékén tudott visszakapaszkodni. Ekkor viszont különböző nyilatkozatok elindították a gyengülési tendenciát. Most már hiába voltak visszaerősödések, ezeket „sikerült” idejében elkapni és a forintot újból gyengíteni. Tendenciájában tehát jelentősen gyengült az addig is aláértékelt forint. Az árfolyam alakulása összefügg a forintosításra való felkészüléssel is.

Egy ideig a kormány még reagált (és látszólag aggodalmaskodott) a forint gyengülésére: 2011 novemberében vizsgálatot indított, kinek köszönhető. A vizsgálat ötlete annyira tetszett, hogy cikket is írtam: Ötletből bumeráng jellemeztem a vizsgálatot. Az nyilván nem kétséges, hogy van támadás. „Az sem, kik állnak a hátterében: aktív és passzív szereplőként. Ezek többségéről viszont a hatalom ma sem akar hallani, miközben állítólag keresi a tetteseket. Önmaga ellen is vizsgálódik vagy így akarja elterelni a figyelmet?” (Ld. Támadás a forint ellen. Keresd az államot?!)

A forint további gyengítésének szándékára utalt az is, hogy legfelsőbb szintről hívták fel a figyelmet arra, hogy a következő évben zuhanhat a forint. Ezért a devizahitelesek válasszák az árfolyamgátat, ami időlegesen megóvhatja őket. Igaz, hogy ez álmegoldásnak tűnik, hiszen ezzel végül is még inkább meghosszabbodhat a törlesztés ideje. (Annak, aki egyáltalán tovább bírja.) Némi túlzással: így lehet az öröklakás iránti vágyból örökhitel.

Ahogy közeledett az időben tovább már nem tolható forintosítás, úgy erősödött a forint gyengülésének tendenciája. 2014 december közepétől pedig zuhanni kezdett a forint. Így jött ki egy olyan forintosításai euró árfolyam, ami csaknem 50 forinttal nőtt 2010-hez képest.

Az állam nyerészkedése

A második szakaszban a devizahitelesek idővel egyre fokozódó, gátlástalan és jogszerűtlen további terhelése indult el. Az állam nem hogy nem lépett fel ez ellen, hanem a maga számára is bevételt csinált az abszurd helyzetből és annak alakításából. A bankadóval és annak növelésével a kormány rátenyerelt a devizahiteleseknek visszajáró pénz egy részére, a többit nagyvonalúan a bankoknál hagyta.

A bankok pedig nemcsak a feltételezések, hanem a történtek szerint is „lehetőséget” kaptak a bankadó áthárítására. Azon kívül is, hogy a forint gyengítése önmagában is segítette a „visszapótlást”. A devizahitelesek pénze tekintetében a kormány ugyanazt gondolja, amit annak idején Bokros Lajos gondolt az egyetemistákéiról. Bokros (még) kiment a tüntetők elé és azt mondta: a ti forintjaitokra is szükség van!

A bankadó és annak átháríthatósága nyilván az egyik magyarázat arra, miért hagyta a kormány – ameddig csak tudta – továbbra is ebben a helyzetben a devizahiteleseket, de arra is, miért lett mindebből a károkból részleges kártérítés.

Arra is, hogy miért nem vonták be a devizahiteleseket a helyzet rendezéséről folytatott tárgyalásokba, hogyan lehet az, hogy a helyzetet előidéző két fél (az állam és a bankok) egymással és egymás között alkudozzon.

Arra is, hogy a bankadó miért csak a devizahiteleseknek visszajáró pénz egy részét jelenti. És arra is, miért kanyarodott el 2013-ban a végre valahára „kézközelinek” ígért rendezés a maszatolás irányába. 2013 nyarán Rogán Antal frakcióvezető és gazdasági bizottsági elnök kijelentette: a kormány tudja, mi a megoldás, és hogy teljes kártalanítást fognak végrehajtani. Legkésőbb 2013 novemberében. (A Youtube-ra feltettem azt a videót, amit erről készítettem: Devizahitelesek helyzete. Orbán, Rogán: a kormány tudja, hogyan oldjuk meg!)

Varga Mihály azonban elodázta a döntést. Egyúttal nagy kampány indult a bankok „megmentéséért”, mert, hogy a rendezéssel tönkremennének. Már akkor megírtam, hogy ha az állam nem akar belenyúlni a pénztárcájába, nem akar részt venni a kártalanításban, akkor el kell engednie a bankadót, mert a bankok nem tudják a kártalanítást és a bankadót együtt fizetni. (Ld. blog. Devizahitelesek. A rendezés valódi akadálya a bankadó?)

Varga Mihály 6

Varga Mihály alatt (miatt?) a „nagy ugrásból” „kis szökkenés” lett

Hasonló a helyzet a tranzakciós adónál, amit Matolcsy György taktikai atomfegyverként méltatott. Ezt az adót másutt a spekulánsok ellen találták ki, nálunk viszont mindenki viseli. A bankadóból idén a költségvetés bevétele 144 milliárd forint lesz, a tranzakciós adóból pedig 206 milliárd forint.

Tévút és kényszerpálya

A devizahitelesek helyzetén való nyerészkedés és az ahhoz való ragaszkodás nemcsak lelassította az intézkedések meghozatalát, hanem tévútra és kényszerpályára is vitte a devizahiteles probléma kezelését, elfeledtetve a probléma megoldását és a kártalanítás szükségszerű feladatát. És homályba burkolta a valószínű negatív következményeket is, melyekről korábban szó esett. A kormány valóban elment a falig, de nem a devizahitelesekért tett erőfeszítésekben, hanem a devizahitelesek tűrőképességében. És mindezért nem óhajtott felelősséget vállalni, bár felelőssége nyilván nem ezen múlik.

Ha a kormány meg akarta volna oldani a problémát, akkor nyilván nem tukmálja rá a feladatot a bíróságokra és főleg nem választja így meg a döntéshez küldött kérdéseket és anyagokat. A bíróság ennek alapján egyébként még nem látott munkához, de nem a bizonyítékok számát gyarapította, hanem tanácsot (biztosítékot) kért a nemzetközi bíróságtól. Ott még inkább leszűkítették a témát és kijelölték a szűk határokat, amiben és amiről dönteni lehet.

Így aztán a hazai bíróság a számára igazán nem kockázatos döntést hozta meg: mindenben, amiben lehetett, a bankok javára döntött. Nem hiányolta azoknak az alapkérdéseknek a megoldását, amelyek nélkül nyilván nem is lehet megalapozott döntést hozni. (Ld. alább.)

Nem kifogásolta a szerződéseket, bennük az egyoldalú kockázatok kikötését. Nem vette észre vagy nem akarta észrevenni azt sem, hogy árfolyamkockázatról külső manipuláció esetén nem lehet beszélni. Nem vette észre azt, hogy a később kötött devizahiteles szerződések már nem alacsony kamatról, hanem 8 – 9 százalékos kamatról szólnak, ezért az egyoldalú árfolyamkockázatról aligha lehet azt állítani, hogy azért igazságos (?!), mert a hitelesek viszont nagyon alacsony kamatot fizettek volna. Nem kifogásolta az egyoldalú szerződésmódosításokat sem.

Csak azokbanaz egyébként kis horderejű – kérdésekben döntött az ügyfelek javára, ahol nem volt világos, hogyan járhat el a bank, illetve túlságosan nyilvánvaló volt a rosszhiszeműség. Nem az egyoldalú kamatemelést nehezményezte, hanem azt, hogy nem volt e mögött követhető módszer. Az árfolyamnál azt kifogásolta, hogy egy technikai műveletet úgy állítottak be, mintha az tényleges pénzváltás lett volna: középárfolyam helyett vételi és eladási árfolyamot alkalmaztak. Mindig azt az árfolyamot, ami a bank számára többet hozott.

Nincs a helyzet számtalan összetevője feltárva

A kiinduló helyzet megismerése és feltárása nélkül nem lehet tényállást felállítani, és nem lehet megfelelő döntést hozni. Itt viszont, ebben a bonyolult ügyben ez nem történt meg. Erre is két évvel ezelőtt, 2013 nyarán levélben hívtam fel a legilletékesebbnek gondolt személy, a miniszterelnök figyelmét. (Ld. A devizahitelek és más problémák jobb megoldása Újabb részlet egy levélből (2013. július 30.))

Egy levél

Ezzel kezdtem: “Levelem végső apropója az, amit döntéselőkészítők és véleményalkotók a devizahitelesek segítése címén adnak elő. És tanácsadók, akik láthatólag maguk is tanácsra, sőt képzésre szorulnak. Általában nem ismerik a kiinduló helyzetet és azt sem, mit kell megoldani. Lássunk a félreértések közül néhányat.” (Az előbbi címre/linkre kattintva elolvasható, mit is hoztam szóba.)

Surányi György Orbán Viktor

Surányi kifejtheti nézeteit. Levelet sem kell írnia

Olyan alapkérdésekre nincs ma sem hivatalos válasz, mint az, hogy volt-e egyáltalán deviza a devizahitelek mögött? E hiányt olyan lényegesnek tartotta Varga István, az MNB felügyelőbizottságának akkori tagja, ma a CÖF egyik vezetője, hogy 2013. június 7-én, a Kúrián jelent meg és ott megígérte, „bizonyítani fogom, hogy nem volt deviza a devizahitelek mögött!” (Felszólalása fent van a Youtube-on, de megtalálható blogomon is, beütve a keresőbe Varga István nevét. Most megkönnyítendő az esetleges érdeklődés kielégítését ismét közreadom a videót.) Azóta többször is – és sajnos hiába – rákérdeztem a nyilvánosság előtt, hogyan áll a kérdés tisztázása. Mintha ajánlkozása és vállalása el sem hangzott volna…

A hivatalos válasz jelentősége a hitelek mibenlétéről nyilvánvaló. Ha nem volt mögötte deviza, akkor eleve nincs helye árfolyamkockázatról beszélni, akkor devizahitelnek álcázott forinthitelről van szó.

Nem tudjuk azt sem, mekkora nyereséget ért el a „devizahiteleken” és a „devizahiteleseken” a bankszektor.

Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke

Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke. Mennyit kerestek a bankok a devizahiteleseken?

Hasonlóan fontos kérdés: mennyi pénzt hitelezhet ki egy bank? Csak annyit-e, amennyi a tőkéje, vagy a betéteinek összege?

Fontos kérdés az is, átháríthatók-e az ügyfelekre, a devizahitelesekre a spekulatív, manipulatív árfolyamgyengülések? Különösen, ha éppen a spekuláció elleni fellépés lenne az állam/kormány feladata, miközben jelentős lehet a szerepe a spekulációban?

Az elemzést a “Tudorokból”, egy filmsorozatból származó mottóval kezdtem. Eszerint a történetet nem ismerjük, csak a végét ismerjük. Hogy a lényeget megértsük, vissza kell térnünk az elejéhez. Ezt megtettük, de ezúttal úgy, hogy a történetnek csak az előző szakaszait tudtuk felidézni, mivel a teljes történet – ennyi nyűglődés és kiszipolyozás után sem – zárult le. Nem is oldódhatott meg a súlyos probléma, hiszen a kormány még ennek összetevőivel sincs tisztában.

(A cikknek itt a  vége, de a szomorú történet sajnos folytatódik! Százezrek további gyötrelmeivel és kiszipolyozásával.)

*

A cikk a Leleplező 2015/2. számában, ugyanezzel a címmel megjelent írásom alapján készült. A közlés ott egyetlen részben történt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.