Kulcskérdések (1). Belső vagy külső piac? (2. folytatás)

“A magyar gazdaság makroszámai egy sikertörténet lenyomatai!” (Orbán Viktor miniszterelnök)

“Magyarország 2010-2014 között az Európai Unió legsikeresebb gazdasági és pénzügyi konszolidációját és stabilizációját hajtotta végre, és egyben növekedési fordulatot valósított meg!” (Matolcsy György Huba, volt nemzetgazdasági miniszter, jelenleg az MNB elnöke)

Nem feltétlenül szükséges, ahogy ezt  az előző részben is mellőztük, hogy egy több részes cikk minden eleméhez külön mottót tegyünk, ha már egyébként szívesen alkalmazzuk a mottókat. Most mégis két mottót mellékelek, mert választani közöttük nem tudtam és mert így (együtt) különösen jól felhasználhatóak. (A mottók forrása itt és itt található.) Még annak ellenére is jól hasznosíthatóak, hogy a fenti önértékelések egy része sajnálatosan értelmezhetetlen (ld. legsikeresebb stabilizáció és pénzügyi konszolidáció). Az viszont, ami a dicsérő kijelentésekből értelmezhető,  kiáltó ellentétben van az alább bemutatott valósággal, tényekkel, számokkal. Ezek egyúttal a választott ötletek eredménytelenségét és alkalmazásuk folytathatatlanságát is alátámasztják. Most mindenekelőtt a külkereskedelmi kényszert illetően, ami a belső piacot sújtó megszorítások és a külkereskedelmi kényszerből adódó veszteségek miatt gazdasági pangásba vitte a magyar gazdaságot.

Matolcsy György (nol.hu)

Matolcsy György Huba “növekedési fordulatot” akar látni és láttatni (Fotó: nol.hu)

Ez lenne a világ nyolcadik csodája

Mint alább látni fogjuk, nem beszélhetünk növekedési fordulatról, ha mégis, akkor ez lenne a világ nyolcadik csodája.  Egyfelől a jóslás tekintetében, mert egyetlen év, 2014 eredményének – egyébként hamis beállításából – nem lehet növekedési fordulatot jósolni sem, hát még előrejelezni. A fordulat különben is túlzás, hiszen a 3,3 százalékos növekedés egyáltalán nem kiugró teljesítmény. Előbb arról beszéltek, hogy ez lett volna az EU-ban a legnagyobb ütem, pedig már akkor is rendelkezésre álltak azok az adatok, amelyek szerint ez nem igaz. Matolcsy most már második helyezésről beszél, de mint alább látni fogjuk, ez sem felel meg a valóságnak, és különben is sok ország ért el majdnem ennyit. Ha kicsit hosszabb időtávban nézzük a magyar gazdaság teljesítményét, ez – mint alább látni fogjuk – az EU újonnan csatlakozott országai között a legrosszabb teljesítmény. Ennek okait kellene kutatnia a kormánynak – alaptalan dicsekvés helyett.

Az alábbiakban azt is láthatjuk, hogy a belső piac és a külső piac más szerepe esetén egészen más út és lehetőségek nyílnának a magyar gazdaság, de a magyar állampolgárok előtt is. Jólétet, önálló anyagi egzisztenciát, a fogyasztás emelkedését, az életviszonyok javítását, a folyamatos megszorításokkal és értelmetlen sarcokkal való szakítást, a nagyobb gazdasági hatékonyságot, a kis- és középvállalkozások gyors fejlődését,  jelentékeny és folyamatos gazdasági növekedést, felzárkózást csak akkor remélhetünk, ha a belső piac visszakapja azt a jelentőségét, ami másutt evidencia. Ennek is persze számos előfeltétele van.

E bevezető után térjünk vissza a Leleplező 2015/1. számában megjelent íráshoz, annak folytatásához!

———–

A gazdaságpolitika fő eleme: a megszorítások

Bármilyen fontosnak is hirdeti a kormányzat a külgazdaság-politikát, gazdaságpolitikájának nem ez a fő eleme, hanem a megszorítások. (Bárminek is nevezzük azokat.) A megszorításokból a fogyasztás korlátozása, a belső kereslet visszafogása következik. Ez olyan kemény és szerteágazó intézkedéseket jelent, hogy évekre recesszióba taszította a gazdaságot. De hogy ne legyen még nagyobb mértékű a recesszió – holott szerintem nincs is szükség megszorításokra és lehetne recesszió nélkül élni – a kivitelt növelni kellett. Ez a kormányzat tévútja és ma már kényszerpályája. Igaz, hogy ennek nyilván ára volt és van, mint mindennek, de ezzel nem törődnek, ma sem, mivel a megszorítások folytatását nem tudják, de nem is szeretnék más gazdaságpolitikával felváltani. (Hogy miért nem, arról már sok helyen írtam.)

A külkereskedelem hatékonyságát is rontják a megszorítások. Mindenekelőtt a forint gyengítésére gondolok, ami egy már leáldozott szemlélet szerint a kivitel célszerű serkentője, igaz, egy amúgy is nagyon alulértékelt valutát egy kormányzat nem szokott még tovább gyengíteni. Nálunk viszont sajátosan jár el. Egy ilyen gyakorlattól ugyanis eleve nem várható pozitív hatás. Mármint az ország gazdaság szempontjából, ami nekünk egyedül fontos lehet.

Más „szempontból”, „szűkebb” érdekből és persze felkészületlenségből, félreértésből viszont éppen hogy vonzónak találhatják ezt a „valutaárfolyam-politikát”. Így nem csoda, hogy nem készülnek a döntésekhez megfelelő elemzések és koncepciók, de az iránt sem érdeklődnek, ami rendelkezésre áll. El sem kell gondolniuk, mit is kellene elemezni, csak el kellene olvasniuk. Hiszen bárki számára hozzáférhető blogomon, és a keresőprogram segítségével bármikor könnyen megtalálható, előkereshető. De mintha nem is lenne, sőt kérdésként fel sem merülhetne. Hiszen ha „észrevennék”, „észlelnék”, kényelmetlen lenne folytatni, pláne fokozni azt, ami áldásos hatás helyett döbbenetes veszteséget okoz. Ezért írom meg most sokadszor, kormányzati visszhang nélkül, hogy nagyrészt a gyenge és tovább gyengített forintárfolyam közvetlen és közvetett hatásai miatt a magyar gazdaságot 1990 és 2013 között kriminális veszteség, 42 000 milliárd forint (!)  árveszteség érte. (2013. évi árakon.)

Miközben képesek Budapest forgalmát és a fővárosiak életét ellehetetleníteni a dugódíjjal, mert nincs 180 milliárd forint, amit a négyes metró EU-s támogatásának visszafizetésére fordítanának (és persze csak ügyetlen tárgyalás esetén lenne erre szükség, no meg akkor, ha kicsi a fantázia, hiszen a metró alacsony utas számát nem dugódíjjal kellene növelni), 42 ezer milliárd forintot MÁR (!) kidobtunk az ablakon. És további ezer milliárdokat fogunk kidobni az elkövetkező években, ha a külkereskedelmi politika lényege, tartalma nem változik, és ha nem mondanak le a megszorítások és a leértékelés folytatásáról.  Hogy nagyságrendileg mekkora is ez a hihetetlenül magas összeg, a csatolt ábra mutatja be.

Nagyságrendek

Vissza a címhez!

Visszatérve a címben megfogalmazott kérdéshez, erre ebben a formájában (melyik a fontos?) nem is lehet helyesen válaszolni. A belső és a külső piac, a belső és a külső kereslet fontossági sorrendje ugyanis csak viszonylagos lehet, hiszen mindkettő fontos. Az viszont kétségtelen, hogy a belső piac kihasználása minden normálisan működő országban meghatározó jelentőségű.

Lehet a belső piac nagy vagy kicsi, szinte mindegy, nyilván, sőt biztosan az a fontosabb. A kivitel szempontjából is, hiszen jó minőségű, magas hatékonyságú és jövedelmezőségű exporthoz igényes és kiterjedt hazai piacra mindenképpen szükség van. A belső piac persze további előnyöket is hordoz: kisebb szállítási távolság és fuvarozási költségek, a fogyasztók ismert igényei és ragaszkodásuk a magyar termékhez, a piacszabályozás lehetőségei stb. miatt is. A belső piac biztosítja annak a versenynek a lehetőségét – a mindenképpen könnyebb hazai körülmények között –, amitől a termékek minőségének javulását várhatjuk. Ahhoz, hogy megfelelő minőségű és hatékonyságú, jövedelmezőségű legyen az export, nem lehet két különböző piacra termelni. Ráadásul a magyar gazdaság jelen állapotában még mindig ez a jobbik eset, hiszen általában nagyjából ugyanazt viszik ki. Sőt a gyenge forinttal olyan áruk kivitelét (elkótyavetyélését) is elérik, amelyeket hatékonyságuk alapján esetleg egyáltalán nem lenne szabad előállítani.

Magyarországon az exportvezérelt (exportkényszeres) gazdaságpolitika a megszorításokhoz kapcsolódik, a fogyasztás és a belső piac korlátozásával jár együtt. Ebből egyenesen következik a belső piac igénytelensége. Nyomott kereslet és igénytelenség, ami miatt a lehetségesnél jóval alacsonyabb gazdasági növekedés és források jönnek létre. Később látni fogjuk, hogy a növekedés és az export szempontjából olyan sikeres országokban, mint amilyen Lengyelország és Szlovákia, a belső kereslet is töretlenül növekedett.

Az arányosság durva megsértése a magyarországi viszonyok egyik sajnálatos jellegzetessége. Ez van jelen a forint leértékelésénél, ami az eurónál már csaknem 50 százalékos alulértékeltséget jelent a vásárlóerő-paritáshoz (PPS) képest. A belső piac és a külső piac között arányok is felborultak, ami mindkét piac működésére súlyosan negatív hatással van. Ebből további, sok ezer milliárdos veszteségek származnak.

A rendszerváltás céljai

A rendszerváltástól – Magyarországon is – tulajdonképpen két dolgot vártak az emberek: szabadságot és gazdagabb életet, nyugati életszínvonalat. Hogy ez most mi is volt, rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás, netán egyik sem, abban most nem kellene elmélyedni. Mondhatnám azt is, hogy újra vagy még inkább, hiszen véleményemet e tekintetben is nagyrészt kifejtettem a Leleplező előző számában. A szabadság megvalósulásáról sem kívánok most írni, mivel meggyőződésem, hogy a gazdaság rendbetétele és az életkörülmények folyamatos és lényeges javítása ma mindennél fontosabb. Ebben, ha továbbra is hiányzik a működőképes, megvalósítható, vonzó alternatíva, a szabadság önmagában nem hozhat kiutat. Ha ugyanis nem egyértelmű, hogy mit kell csinálni, a változtatási szándék vagy elerőtlenedik, vagy romboló erővé válhat. És a szabadságot egyébként is viszonylagossá teszik a súlyos anyagi gondok.

Van viszont olyan téma, amit folytatni kellett, éspedig az elmúlt 25 év gazdaságpolitikáinak és gazdaságirányítási gyakorlatainak értékelését, a hibák és a tévutak felderítését, az elkerülhető veszteségek feltárását. A tévutakról, amikből aztán szükségképpen kényszerpályák lesznek, néhány éve könyvet írtam (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.) A tévutak és az azokból létrejött kényszerpályák nyilván nem oda visznek, ahova szeretnénk eljutni, tehát az anyagi biztonság, az egészséges és tartalmas élet, a jó munkahely, az alkotás világába, hogy mennyire nem, arról millióknak van szomorú tapasztalatuk. Az irányok sem jók, a források is elpazarlódnak: sok-sok milliárdnyi, százmilliárdnyi, ezermilliárdnyi, tízezer milliárdnyi – egyébként elkerülhető – veszteséget termelnek a tévutak az ország számára. És óriási elmaradt hasznot, ami nagyrészt a be nem következett növekedésben, a 25 év alatti szinte stagnálásban, az átlagosan évi 1 százalékos ütemben jelenik meg.

2011-ben a többi visegrádi országhoz is viszonyítva elemeztem Magyarország gazdasági fejlődését. (A Rendszerváltó kormányok teljesítménye c. anyag is elolvasható a Kiszorított véleményem c. blogon. Az anyagról röviden már a Leleplező előző számában is említés történt.)  Az azóta eltelt három és negyed év nem változtatott a kedvezőtlen irányzaton, folytatódott leszakadásunk. Ezért a helyzet bemutatásához az említett elemzés megállapításait veszem alapul.

kóka jános. száguld a puma

Mindenek ellenére sikerpropaganda. 2006-tól Kóka János ünnepelte a “pannon puma száguldását”…

1990 és 2011 között, tehát 21 év alatt, amiről a hivatkozott elemzés szól, mindössze 21 százalékkal nőtt a magyarországi bruttó hazai termék (GDP) volumene: ami átlagosan évi 1, azaz egy százalékos ütemnek felel meg. A több mint két évtized alatt mindössze néhány év volt kivétel: az első Orbán-kormány időszaka (mindenekelőtt első három éve) és a Medgyessy-kormány kétéves ciklusa, amikor a relatíve magas növekedési ütemek lehetővé tették a felzárkózást, illetve közép-európai riválisainkhoz képest az előny kismértékű növelését.

Az első Orbán-kormány ideje alatt a költségvetési hiány és az államadósság is elfogadható szinten volt, ami nem mondható el a Medgyessy kormány két évéről. Egyfajta magyarázatként hozzá kell tenni, hogy az első Orbán-kormány a második és a harmadik Orbán-kormányétól, illetve a többi kormányétól eltérő gazdaságpolitikát folytatott, a belső piacnak akkor nagy jelentőséget tulajdonított. Hasonló mondható el a Medgyessy-kormányról is. A második és a harmadik Orbán-kormány mégsem saját tapasztalataiból vonta le a következtetéseket (magas növekedési ütem és a belső piac fontossága), hanem a Medgyessy-kormány eladósodásából. Ráadásul nem a tényekből indult ki, hiszen az államadósság növekedésének semmi köze nem volt a fogyasztáshoz, különösen nem egy állítólagos túlfogyasztáshoz. Ezt kizárhatjuk, inkább a kormányzati költekezéseknél keresgélnék. Sajnos sem az átadás-átvételkor, sem azóta nem tisztázták a tragikus eladósodás konkrét okát. (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetet, illetve a blogon az A túlfogyasztás túlélő mítosza c. írást.)

Matolcsy György, Népszava

Matolcsy György létrehozta a Növekedéskutató Intézetet. Nagyon úgy tűnik, ma sem tudja, miből lesz a növekedés (Fotó: Népszava)

A 2011 óta eltelt évek adatai nem változtattak a tendencián. 2012-ben 1,5 százalékkal nőtt a magyar gazdaság, ami alig több, mint a korábbi átlag, 2013-ban viszont ugyanennyivel csökkent a GDP volumene. A két év együttesen nulla növekedést hozott. Majd jött 2014, ami 3,3 százalékos növekedést produkált: az előzetes adatok szerint. Matematikailag ez aligha képes az évi átlagot jelentősen javítani ebben a most már 25 éves idősorban.

Lehet ugyanakkor, hogy ez egy növekedési fordulat kezdete, ami azonban még nem ítélhető meg. Egyrészt a 3,3 százalék nem igazán impozáns, másrészt eddig is volt ide-oda változás, növekedés és csökkenés. (Ld. 2012 és 2013.) Az EU is és magyar szakértők is lassulásra számítanak. Szerintem, mivel a megszorítások teljesen fölöslegesen folytatódtak, a növekedés veszélybe került, holott óvni kellett volna.

Persze már ez a növekedés is örömteli lehetne, különösen, ha nem teszi semmissé, nem nullázza le a cserearányok romlásának folytatódása. A belátható időn belüli felzárkózáshoz különben a tartósan 3 százalék körüli eredmény nem lenne elégséges. Annál is kevésbé, mert az OECD statisztikája szerint a világátlag 3,26 %. Kínában ráadásul 7,26, Indiában 5,40, Indonéziában 5,11 % volt a gazdasági növekedés. Riválisunk, Lengyelország pedig ugyanannyit produkált, mint Magyarország (3,3 százalék).

A 3,3 százalékos növekedést a magyarországi sajtó egy része túlértékelte, tudomást nem véve arról, hogy ezek előzetes adatok, amelyek biztosan nem is egyszer fognak módosulni. A túlzásnál is félrevezetőbb volt az, hogy nem valós képet adtak a teljesítményekről. Tudatosan, vagy azért, mert nem igazán értenek a statisztikai források felkutatásához és hasznosításához. Úgy állították be, mintha ez lenne az EU-ban a legmagasabb növekedés.

Ehhez képest az EU jelentésének összefoglaló fejezete egyáltalán nem foglalkozott Magyarország teljesítményével.  Foglalkozott viszont a nagyobb országokkal és az eurozóna országaival. Az előbbi csoporton belül kiemelte Lengyelországot (3,3 százalékos növekedés, ugyanannyi, mint Magyarországon), az utóbbiban pedig Írországgal (+ 4,8 százalék). Ez mondjuk 50 százalékkal magasabb, mint az EU-elsőnek kikiáltott magyar adat. Magyarországgal azonos volt a növekedés Máltán (+3,3 %). Magyarországhoz hasonló növekedést ért el Litvánia, Luxemburg, Románia (egyaránt +3%). Valamivel kisebb volt a növekedés Szlovéniában (+2,8 %), Lettországban, az Egyesült Királyságban (+ 2,6 %). Két százalék fölött volt a növekedés Szlovákiában, az USA-ban (+2,4 %), a Cseh Köztársaságban (+ 2,2 %).

Hogy mit ér a 2014. évi gazdasági növekedés az előző évek teljesítménye után, tekintsük át táblázatos formában. Azt nézzük meg, hogy 2005-höz viszonyítva meddig jutottak el az újonnan az EU-ba belépett országok. A 10 ország között Magyarország foglalja el az utolsó, a 10. helyet, mi egyébként 10 év alatt saját 2006. évi teljesítményünknek jutottunk a közelébe… Ebben a sajnálatos eredményben nyilván szerepe van a belső kereslet korlátozásának (fogyasztás, felhalmozás, importot), illetve az export erőltetésének és a mindebből fakadó veszteségeknek. Biztosan másként és másokkal kellene „összegombolni” azt a bizonyos „kabátot”.

Fejlődésünk dinamikája tehát kifejezetten alacsony az EU-hoz újabban csatlakozott országok között. Ez egyúttal azt is mutatja, hogy magyar gazdaság teljesítménye a tekintetben is elszomorító és sajnálatosan egyedi, hogy az újonnan csatlakozók között Magyarország az egyedüli olyan ország, amelynek látványosan „nem jött be” sem a rendszerváltás, sem az EU-s csatlakozás. (Horvátország csak 2013 közepén csatlakozott az EU-hoz, ezért az EU-csatlakozás hatása nem volt lemérhető. A sajtóban megjelent publikáció lapzártája idején egyébként rá vonatkozóan a 2014. évi adat sem állt rendelkezésre.)

Gazdasági növekedés, új országok, 2005-2014

Forrás: Eurostat. Nagyításhoz kattintson a képre!

Az elmúlt 25 évről, a hasonlóságokról és a különbözőségekről

Az elmúlt 25 év magyarországi gazdaságpolitikáiban és gazdaságirányítási gyakorlataiban meglepően sok az azonosság, a 25 év többnyire kevéssé különböző jellegzetességeket visel. A tévutak és a kényszerpályák is hasonlóak, az a voluntarizmus is, ami keletkezésük és agresszív képviseletük mögött van. Nem a konkrét helyzetből indulnak ki, hanem előfeltételezésekből. Az egyik ilyen mechanikus módszer az ún. exportvezérelt gazdaságpolitika, ami a kivitel mindenáron való folyamatos növelésével akar piacot találni a magyarországi termelés számára. Teljesen függetlenül a gazdaság valódi érdekeitől és adottságaitól, a folyamatok hatékonyságától, valós gazdasági hozadékától. Ezzel együtt alkalmazzák a fogyasztás és belföldi felhasználás korlátozását.

Ebben a kontextusban a kivitel kitörési lehetőség, újabban viszont kényszer, hiszen a folyamatos megszorításokkal korlátozzák a hazai piacot, ami nem képes a pangó termelés által létrehozott árukat és szolgáltatásokat sem felszívni. Így a cég akár alkalmas a bonyolult exportműveletekre, akár nem, arra kényszerülhet, hogy kivigye áruját. Elképzelik, vagy el sem képzelik, csak elhiszik, hogy ez olyan ideális megoldás lenne, ami megóv a rettegett túlfogyasztástól, attól a fogyasztástól, amit állítólag nem engedhet meg az ország magának.

Egy jól működő gazdaságban a belső és a külső piacnak is megvan a maga saját helye és külön szerepköre. A külső piac nem arra való, amire nálunk használni akarják, mert arra nem is használható. Nem a szüntelen megszorítások által korlátozott belföldi piacon eladhatatlan áruk „levezetésére”, „elpasszolására”. Ki kell mondani: a belső piac nem helyettesíthető a külsővel.

Ezt egy jellemző példán keresztül mutathatjuk be, amit a Kényszerpályák c. kötetben is leírtam. A húsfogyasztás nálunk jelentősen visszaesett. 1989 és 2007 között például az egy főre jutó húsfogyasztás 15 kg-mal csökkent. Ez az ország lakosságára vetítve óriási mennyiség, 150 ezer tonna hús „kiesését” jelenti: ennyivel kevesebbet adtak el a belföldi piacon. 2007-ben a teljes magyar húskivitel 90 ezer tonna volt, meg sem közelítette a belső piacról „kiesett” 150 ezer tonnát. A különbség 60 ezer tonna. Ehhez viszont hozzá kell számítani az importot, ami 2007-ben 70 ezer tonna volt. Vagyis mindössze 20 ezer tonnát tudott „pótolni” a kivitel az elveszett 150 ezer tonnából.

A belföldi keresletnek és az exportnak együtt, a hatásokat nem helyettesítve, hanem összeadva kell ösztönöznie a gazdasági növekedést. Ez támasztható alá azoknál az újonnan csatlakozott országoknál, amelyek növekedését 2005-höz képest táblázatos formában bemutattam. Ott minél kedvezőbb volt a gazdasági növekedés, annál kisebb volt egyes években a belső kereslet esetleges visszaesése. Lengyelországban pedig, ami a legkiválóbb teljesítményt mutatta be a 2014-gyel tartó időszakban, nem esett vissza egyetlen évben sem a gazdasági teljesítmény. Még 2009-ben is nőtt. Viszont itt a belső kereslet is bővült, ebben az évben is. Ami az exportot illeti, ennek volumene általában gyorsan és többnyire hasonló mértékben nőtt, miközben a gazdasági növekedésükben igen nagy eltérések voltak. Tehát az export önmagában volt képes hatással lenni az ütemekre.

Az exportvezérelt gazdaságpolitika egyébként – több tévúthoz hasonlóan – még hosszabb múltra tekint vissza, mint az ún. rendszerváltás: a fordulat évétől, 1948-tól – rövid megszakításokkal – ez érvényesül. (Tehát már csaknem 70 éve szenvedjük el.)  Intenzitása ugyanakkor különbözött és frazeológiája is változott az egyes időszakokban. Ahogy a megvalósításához eleve szükséges anyagi alapok sem mindig voltak/vannak meg. A módszer lényege viszont alig változott, az eredménytelenség és a károk mértéke ugyanakkor a konkrét körülményektől és viszonyoktól függ.

kp_elolap

Körkép a gazdasági és kormányzási problémákról

A „választás” egyéb következményei

Ha visszaállítjuk a belső és a külső piacot a maguk logikus helyeire, nem csak a gazdasági racionalitást szolgáljuk és a gazdasági fejlődésnek és növekedésnek adunk esélyt. A két variáció másban is mást lehetőséget jelent. A belső piac viszonylagos primátusa a fogyasztásnak és így a kis- és közepes vállalkozásoknak kedvez. Ezen keresztül pedig a foglalkoztatottságnak és a vállalkozási szabadság kibontakoztatásának. A polgári életnek és a mindenki számára megnyíló vagyonosodásnak, anyagi biztonságnak. Ha pedig fennmaradna a külső piac abszurd dominanciája és az ehhez hozzákapcsolt feltételek, valójában ürügyek hálója, akkor  az e mögött meghúzódó megszorító gazdaságpolitika regnál még tovább. A most látott és még további következményekkel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.