Kulcskérdések (1). Belső vagy külső piac? (1. folytatás)

Folytatódik a magyar gazdaság egyik kulcskérdésének körbejárása. (A témaindító rész itt olvasható el.)  Tehát a folytatás:

————

Agrárium

A mezőgazdaság lehetőségei, termelési potenciája nincs kihasználva. Az ágazat – a szolgáltatások mellett és más területekkel ellentétben – mindig exporttöbbletet termelt, ami ésszerűen tovább lenne növelhető és még a hazai közönség is jobban el lenne látva, ha ennek feltételeit átgondolnák és rendszerbe foglalnák, az intézkedéseket ehhez igazítanák. Most nem vállalkozok ennek részletes bemutatására, tehát, hogy hogyan kellene kinéznie ennek a komplex programnak, néhány problémát viszont, aminek megoldását különösen fontosnak tartok, megemlítenék.

gyulai kolbász

Eto nye to! – mondaná az orosz. Ez nem az! Hullámzó minőségből nagy károk!

A minőség

Az egyik az áfakulcs, amiről még szó esik. A másik az árfolyampolitika, amiről szintén. Egy harmadik a minőség és főleg a homogén minőség. Ha ilyen kiszámíthatatlan a minőség, nem lehet sem terjeszkedni, sem jó árakat elérni. A minőségi követelményeket a forint gyengesége „elhalványítja”, hiszen a gyengébb tömegárukat is el lehet alacsony áron adni. Ami aztán az értéke felére leértékelt forintban már sokkal többet ér.

A minőségben a legnagyobb probléma a hullámzás időben és térben, ami miatt a jót is gyenge áron lehet eladni a vevő tapasztalatai alapján. Gondok a hungarikumoknál is vannak, vegyük csak pl.  a Gyulai Kolbász minőségét.

Bár úgy kellett a kombinátot megmenteni, ma sem lett kiszámíthatóbb a minőség. Időnként érleletlen, füstöletlen, szín és íz nélküli pirospaprikával készített, fokhagymával viszont „agyonízesített”, puha, vagy kőkemény, zsíros kolbászt hoznak forgalomba. Az ár viszont Magyarországon a prémium minőséghez képest is túlzás lenne. Minden elképzelhető hiba előfordul: külön-külön vagy néhány együtt.

Azt lehet hallani bennfentesektől, hogy a magyar húsiparban „előfordul”, netán itt is az a gyakorlat, mint pl. Szlovákiában, hogy a lejárt, visszagyűjtött terméket beledarálják az „új” kolbász, szalámi töltelékébe. A hullámzó minőségű húsipari termékek és a vevők elfordulása miatt Angliában például bezárni kényszerültek a több városban a rendszerváltás előtt még sikeresen működő magyar boltok.

A régi márkák közül több hungarikum. De gyakran ez sem segít, hiszen nem valamiféle szabvány vagy a különleges, védett recept alapján lett hungarikum pl. a gyulai vagy a csabai, hanem a szerint, hogy milyen körzetben termelik. Okos, nem? Így aztán nem is értem, hogyan ellenőrzik, megfelel-e még annak, hogy hungarikum legyen a termék. Bár lehet, hogy ez benne a „hungarikum”.

A megfelelő minőséget még az exportált húsnál sem képesek biztosítani. Óriási eredménynek számított, hogy az első Orbán-kormány alatt, 1999-ben Japánnal sikerült nyershús egyezményt kötni. Ezzel egyszerűsített módon és a közép-kelet-európai térségből elsőként beengedték a magyar sertéshúst.

A japán piac igényes, viszont magas árakat biztosító piac, az árak elviselik a tetemes szállítási költségeket. A szerződés komoly üzletet hozott az ország számára, 2000-ben hatmilliárd, 2001-ben már 13 milliárd forint bevétellel. Később ezt az összeget nem tudták elérni, nyilván azért sem, mert többször is leállították a behozatalt a japánok minőségi aggályaik miatt. Oroszország is le szokta egyébként időnként állítani a magyar hús és húsipari termékekek átvételét, az USA ugyancsak.

A termőföld védelme

A negyedik kérdés a termőföld védelme. Itt még a belvízlevezető árokrendszer rekonstrukciójáig sem jutottunk el. Esik az eső és ellepi a földeket a belvíz, tönkreteszi a termést, de legalábbis rontja a minőségét. Éjjel-nappal mennek a szivattyúk, de hiába. 2000-ben az első Orbán-kormány elfogadott egy olyan projektet is, amivel folytatni lehetett volna az előző évben elkezdett munkát, amihez a tárca átcsoportosításból kínlódta ki a forrást. A kétéves költségvetésbe már belefoglalták az előirányzatot. Aztán az összeget, a többi projektre elkülönített összeget is, másra fordította az Orbán-, majd az őt követő Medgyessy-kormány.

Alternatív energia vagy élelmiszerek

Az ötödik kérdés az alternatív energia termelésének értelmetlensége. Annak idején, az első Orbán-kormány alatt, amikor a minisztérium előállt a biodízel és a bioetanol termelés gondolatával, kizárólag arra gondolt, hogy a mezőgazdaság a maga számára állítson elő terményeiből energiát. Hogy az áfával és jövedéki adóval terhelt dízelolaj helyett a mezőgazdaság olcsóbban tudja használni a gépeket és a berendezéseket. Hiszen állandó vita folyt arról, hogy hajlandó-e a kormány a költségvetés keretében elengedni –  legalább egy bizonyos mértékig – a mezőgazdasági termelésben felhasznált üzemanyag jövedéki adóját.

A kormány viszont hamar elvitte (félrevitte)  az elképzelést olyan irányba, ami az adókat erre az alternatív termékre is bevezette, és a biodízel felhasználását, előállítását nagy monopóliumokra (pl. Mol) bízta. A biodízel és a bioetanol megvalósult termelését ezért nem lehet az eredeti elképzeléssel azonosan megítélni. Ebben a kiterjesztett formában nincs sok értelme, viszont károkat (nemcsak anyagi veszteségeket, hanem környezetvédelmi károkat is) okoz. (Részletesen ld.: Kényszerpályák, tévutak – Az új nomeklatúra c. kötetet.)

Az értékes termőföldet minőségi élelmiszerek előállítására kellene fordítani, ami megőrzi a biodiverzitást és a környezetet is ápoló, mezőgazdaság helyébe néhány terméket produkáló agráripart állítana.

Németország, a német miniszterrel

A német agrárminiszterrel – embergyűrűben

Régóta mondják, hogy az ország egyik komparatív előnye a hatalmas és általában kiváló minőségű termőföld, illetve a szerencsés éghajlat. (Ez a felsorolás szerint a hatodik, de nyilván nem hatod rendű kérdés.) Ennek révén már évtizedekkel ezelőtt aggódtak Hollandia termelői, mi lesz akkor, ha ezekkel az adottságokkal, ami miatt sokkal jobbat, ízesebbet tud az ország előállítani és olcsóbban, mint pl. a hollandok, és ha ez az ország az Európai Közösség tagja lesz valamikor. Aggodalmuknak – mint tudjuk – eddig nem volt alapja, tenni kellene, hogy legyen.

Amikor államtitkárként Peruban jártam és láttam az ottani állapotokat, szembesültem a statisztikai adatokkal, még inkább megértettem, hogy a magyar termőföld mekkora kincs. Peru területe ugyanis kb. 1 millió 400 ezer négyzetkilométer, amin kevesebb termőföld van, mint a 93 ezer négyzetkilométer területű Magyarországon. Ott a többi föld homoktenger.

Azonban már abban az évben, amikor ott jártam, 1999-ben is kisebb volt a termőföld területe Magyarországon, mint volt néhány évvel korábban. Azóta viszont a csökkenés felgyorsult. A kiváló termőföld sem teljesen igaz ma már, nem gondoskodnak ugyanis minőségének megőrzéséről.

Nem figyelnek tehát oda, milyen károkat is okoz ez. A termőföld sok százezer év alatt képződő vékony réteg, ami más irányú hasznosítással tulajdonképpen a szemétbe kerül. Rablógazdálkodás folyik a termőfölddel. Már néhány éve az a „sikk”, hogy zöld mezős beruházások készüljenek, ahol minden új, pedig a természeti környezetet csökkentik ezzel.

Kukoricaföld

Ott építették, ahol a legjobb kukoricaföldek voltak…

Itt van pl. a Mercedes gyár, amit Kecskemét mellett, a legjobb kukoricatermelő területeken hoztak létre. Az Audi gyár Győr mellett a bővítéséhez – állítólag – természetvédelmi területet vehetett igénybe. Közben a gyárbezárások következtében számtalan üresen álló gyártelep van. Ausztria itt van a szomszédban, sokan látogatnak oda, de a magyar felső és középvezetés azt nyilván nem veszi észre, hogy az ilyen gyári üzemcsarnokokat hasznosítják, és hogy mi mindenre hasznosítják. Ideje lenne itt is az ésszerűség irányában cselekedni és zöld mezős beruházások helyett a régi gyártelepeket és üzemcsarnokokat igénybe venni.

Külkereskedelmi volumenindexek, 1989-2013

Export és import: együtt mozognak

A legutóbbi évekig az export növelése – a gazdaság nyitott jellege miatt – az import hasonló növekedésével járt együtt.

„A kivitel ugyan nagyon gyorsan emelkedett, 2008-ban 5,8-szer nagyobb lett a volumene, mint volt 1990-ben. Az időszak egészében az import hasonló mértékben növekedett (5,9-szeresére). A kivitel értéke 2001-ben a bruttó hazai termékhez viszonyítva 57 százalék volt, 2008-ban már 70 százalék. Az export és az import felfutása viszont általában nem járt együtt az ezermilliárd forint körüli hiány lényeges csökkenésével. (…) Az export gyors növekedése az import hasonló emelkedése mellett nem volt más, mint ’sok hűhó – a semmiért’. Nagy vonalakban ez volt a helyzet, ha nem nézzük a kiadási oldalt. A szállítások számláit és a különböző hatékonysági veszteségeket.” (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.)

A szufficites külkereskedelmi mérleg

2009-től – ahogy ezt már érintettem – irreális változás következett be, annak hatására, hogy rendkívül erőteljes lett a megszorítások szerepe. A belföldi piac még korlátosabb lett, a lehetőség sokak számára egyedül a kivitel maradt.

Ez az irreális változás abban állt, hogy a gazdaság megerősödése nélkül egyszer csak szufficites lett a külkereskedelmi mérleg. El lehet képzelni, hogy ennek mi lehetett az ára, a hatékonysági vesztesége. Míg 2003-ban és 2004-ben négy milliárd euró körül volt a külkereskedelmi deficit (ld. az alábbi táblát), ez fokozatosan, később gyorsan csökkent, majd 2009-től az akkor már minimális deficit nagy többletté alakult át (3,7 milliárd euró). Ez 2011-re majdnem a 2009-es érték duplájára, 2013-ra pedig annak a duplájára (7,6 milliárd euró) nőtt.

Az előbb azt is láttuk, hogyan nőtt 1990 és 2008 között a kivitel GDP-hez mért aránya. Most nézzük meg, tovább nőtt-e a 70 százalékos arány. Nos, 2013-ban ez már 89 százalék volt! Az arány persze kissé megtévesztő, hiszen a kivitel értéke valójában nem azonos értéket képvisel a GDP-jével. Az előbbi ugyanis nemcsak a jövedelmet tartalmazza, hanem a költség többi elemét is, a termék árát, az utóbbi viszont jövedelemadat. Tehát ha a kivitel mondjuk 10 százalékkal nő, az nem azonos a GDP 10 százalékos növekedésének hatásával, annak csak egy kis hányada.

Külkereskedelmi mérleg egyenlege, 2001-2013

Ismét a programokról

Kérdés az is, hogy milyen iparpolitikára és agrárpolitikára támaszkodik az exportorientált politika.

Ezúttal ismét egyedi az a magyar út, amit a kormányok jó útnak minősítenek, viszont a tények és következmények alapján inkább tévútnak kell tartanunk. Nyilván persze először is iparpolitikával és agrárpolitikával kellene rendelkeznünk, és legalább a valamihez való viszonyítás igényének meg kellene jelennie, hogy meg tudjuk ítélni, milyen is az a bizonyos politika.

Akárhogy is keresgélek, nem látok ilyen politikát és nyilván ezért ilyen gyakorlatot sem. Vannak ugyan ún. stratégiai megállapodások, amelyek viszont nem akadályozzák meg a külföldi tőkét, hogy nemcsak a hasznot vonja ki az országból, hanem a vállalkozást is felszámolja. És vannak a külföldi működő tőke befektetések, amelyeket támogatásokkal is ösztönöznek, holott igen kedvező áron jutnak területhez („zöld mezőhöz”), munkaerőhöz és sok minden máshoz. Számukra igen előnyös, ami nekünk nem, a gyenge forint és a forint további gyengítése. Az ipartelepítés gyakran bérmunkára alapozott vállalkozásokat hoz létre, ahol ennek társadalmi hasznát erősen korlátozza az, hogy az országnak viszonylag csekély jövedelmet hozó tevékenységről van szó. A termékek újdonságából, fejlesztéséből adódó profit értelemszerűen a külföldi céghez kapcsolódik.

A gazdaság nyitottsága egyben sérülékenysége is

A bérmunka magas arányából is következik a magyar gazdaság nyitottsága, amit nem feltétlenül lehet előnyösnek tartani. Ez ugyanis a gazdaság nagyfokú kiszolgáltatottságát is jelenti.

A másik ok még jelentősebb, ez pedig a rendszerváltás utáni munkahely-felszámolás. Legalább másfél millió, nagy részben értékes munkahelyet számoltak fel, amikor egész iparágakat, ágazatokat és ipari üzemek tömkelegét tüntették el. Széchenyi és mások az életüket tették fel arra, hogy legyen magyar ipar, ami a monarchia idején már virágzott, csakúgy, mint a megcsonkított országban, a két világháború között. ’45 után ugyan a szovjet jóvátételi szállítások megállították, vagy lelassították a fejlődést, majd a KGST a szakosodás érdekében ipari ágazatok sorát tette át más országok profiljába, ugyanakkor viszont egyéb iparágak Magyarországon megerősödtek ennek következtében. Összességében a magyar ipar még mindig képes maradt a szükséges megújulásra és a kor kihívásainak való megfelelésre.

Leépítések és nyitottság

A rendszerváltást követően viszont sokszor éppen az exportra termelésre hivatkozva és persze arra, hogy a partnerek (volt szocialista országok) nem tudnak fizetni, hozzáláttak az ipar leépítéséhez. Jobb bezárni, mint a régi piacokra termelni, más irányba pedig úgysem lehetne eladni – mondták.

Kétségkívül sok volt a korszerűtlen ipari kapacitás, amit azonban, legalább részben, meg lehetett volna őrizni, bár olyat is felszámoltak, ami a kor színvonalán állt. Így például bezártak számjegy-vezérlésű NC esztergákat készítő gyárat is a Váci úton, és adtak el telekárban. Abban is alulértékelve.

A magyarországi iparfelszámolás is meglehetősen egyedi magyar gyakorlat. Sok éven át nevettek nálunk pl. a cseheken, akik rendkívül óvatosan nyúltak a kérdéshez, és amit csak lehetett, megtartottak. Mára már igazolódott ennek a hozzáállásnak az értelme. Ez is szerepet játszott abban, hogy bársonyos úton jutottak el a mai helyzetbe, legalábbis hozzánk képest.

A leépítésekből következően eleve magas a magyar gazdaság importigényessége. A gazdaság importtól való nagy függését jelzi, hogy a kivitelt sem lehet a behozatal bővítése nélkül növelni. Ezt a függőséget láttuk az előbb, amikor az export és az import növekedésének összekapcsolódását, azonos ütemét tapasztaltuk 1990 és 2008 között. Láttuk, hogy hajszálpontosan ugyanabban a mértékben növekedett a kivitel és a behozatal. Nem vitás, hogy egy ország, különösen egy ilyen kis ország, mint Magyarország autarchiára, önellátásra nem rendelkezhet be.

Az EU-s támogatások mérsékelt hatása

Az importfüggőség mai mértékének különösen negatív következményei vannak. Így többnyire sokkal kevésbé képesek az EU-s támogatások megmozdítani a gazdaságot, mint lehetne. Arra gondolok, hogy hazai termelés hiányában importból kell gyakran beszerezni azokat a gépeket, berendezéseket, fizetni azokat a munkákat, amelyek EU-s pénzekből finanszírozódnak.

A mostani pénzszűkében az EU-támogatások a beruházási források meghatározó részét teszik ki, tehát ezek az előbb jelzett veszteségek jelentősek. A beruházások hatása ugyanis nem azonos a közvetlen ráfordításokkal, a multiplikátor és az akcelerátor hatás révén a befektetett összeg sokszorosát is elérheti. A beruházások ugyanis saját hatókörükön kívül további növekedéseket generálhatnak a gazdaságban, elsősorban munkahelyek beruházásain keresztül. Az akcelerátor hatás pedig a beruházás növekmény további hatását írja le: a beruházás-növekmény jövedelem-növekményt multiplikál, ami további beruházást indukál, ami ismét multiplikálódik. Ez a tovagyűrűző és egyúttal megsokszorozódó hatás sokszor elmaradt vagy jelentéktelenné válik.

combino villamos

Combino villamos a nagykörúton. Felszámolták a magyar járműipart is

Az természetesen, hogy ez a hatásmechanizmus hogyan valósul meg, a konkrétumoktól függ. Ha például külföldi cégek valósítják meg részben vagy egészében a beruházást (pl. körúti villamosbeszerzés, metrókocsik stb.), a beruházásnak kicsi lesz a multiplikátor hatása. Ez sajnos minden olyan területre igaz, ahol jelenleg – nagyrészt EU-s forrásokból – fejlesztések folynak, mert az elmúlt 25 évben „sikeresen számoltak fel” nagy múltú termelőüzemeket (járműgyártás stb.), a magyar ipar és általában a gazdaság így kimarad ezekből a hatalmas üzletekből. Beleértve a foglalkoztatottságra, a megtermelt jövedelemre, a versenyképességre stb. gyakorolt kedvező hatás elmaradását.

A magas importigény elleni „védekezés”

A magas importigény ellen az import megdrágításával igyekeznek védekezni, ami több szempontból is rossz megközelítés. Ennek egyik módja a forint árfolyamának alacsony szinten tartása és főleg annak további gyengítése. A súlyos hátrányok egy részéről még lesz szó, mindenekelőtt a 42 000 milliárd forintos (bődületes nagyságú) árveszteségről. Ami nem más, mint levonás a megtermelt GDP értékéből, hiszen ennyivel kevesebbet használhattunk fel.

Egy másik módja a megdrágításnak a fogyasztás megadóztatása; itt kiemelkedően negatív szerephez jut a világ legmagasabb áfakulcsa, ami lényegében minden fogyasztásra kerülő terméket terhel. Az élelmiszerek nagy (döntő) részét, illetve a háztartási fűtőanyagot is. Holott másutt a világban általában kedvezményes, helyenként 0-kulcsos áfát alkalmaznak (erre derogációt kértek és kaptak), az utóbbit az élelmiszerek esetében. A magas magyar áfakulcs komoly versenyhátrányt jelent a hazai piacon vásárolt áruk számára, amit a forint gyenge árfolyamával „tüntetnek el”. (Így nem lesz előnyös külföldön vásárolni.) A keresletet viszont – a hazai fogyasztók részéről – a forint gyengítésével még inkább csökkentik.

Sajnálatos módon felmerült, nem is egyszer a 27 százalékos további emelésének ötlete, de ezt az EU elutasította. Ezért mindenféle egyéb adók bevezetésével, illetve már meglevő adók emelésével hajtottak végre valójában burkolt áfakulcs-emelést.

Rossz megközelítés

Az import mesterséges megdrágítása – mint előbb írtam – rossz megközelítés. Egyrészt azért, mert ezzel az export költségeit is növeljük. (Az áfa esetében végül is nem, de a visszatérítésig még nagyobb összeget köt le.) Másrészt azért, mert a nagyon magas kulcson beszedett áfa minden belföldön termelt áru árát is növeli, vagy jövedelmezőségét csökkenti.

Ez utóbbinak különösen nagy jelentősége van a mezőgazdaság számára, hiszen az áfával az állam itt nem tesz mást, mint „átcsoportosítja” magához az EU-s támogatásokat. Ezeket a támogatásokat azért adják, hogy az EU-n belül termelt élelmiszerek elfogadható és az importtermékekkel versenyképes árakon kerüljenek forgalomba, és úgy, hogy az árban maradjon megfelelő jövedelem. Nálunk viszont az irreális és nemzetközi összehasonlításban különösen elképesztő 27 százalékos áfa mellett a termelő kénytelen belemenni az alacsonyabb termelői árba és lemondani akár teljes jövedelméről is.

A fenti megfontolásból 1999-ben a kormányülésen részt vevő államtitkárként nem mentem bele annak az ajánlatnak az elfogadásába, hogy emeljük meg az áfát az élelmiszereknél és a háztartási energiánál és az agrárium cserében kap 60 milliárd forint támogatást. Pedig akkor az áfakulcs még „csak” 12 százalék volt, amit 15 százalékra akartak emelni. Mindezekről a kérdésekről is talál az olvasó számos anyagot blogomon.

A megdrágított ár irreális takarékossághoz, valójában megrendítő pazarláshoz kell, hogy vezessen. Úgy is, hogy alapvető importot nem szereznek be, lemondanak róla, aminek a termelésben is rossz következményei vannak, elsősorban a termékek minőségét érinti kedvezőtlenül. A fogyasztásban pedig fontos import termékekről kell sokaknak lemondaniuk, vagy kell – akár importból – olcsó, de nem megfelelő minőségű terméket beszerezniük. A forint leértékelése és a magas áfakulcs a belföldön termelt áru fogyasztását is korlátozza.

(Folytatjuk!)

One response to “Kulcskérdések (1). Belső vagy külső piac? (1. folytatás)

  1. Visszajelzés: Kulcskérdések (1). Belső vagy külső piac? (2. folytatás) | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.