Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (2.)

Itt folytatódik a néhány napja a blogban elkezdett cikk, ami 2014. december 12-én, a Leleplező c. könyvújságban jelent meg. Ott egy, itt két részletben; a második egyben a befejező rész.  Tehát a folytatás:

————-

Az alternatíva egyébként akkor is hatalmi kérdés, ha kézenfekvő, miből állna, ha egy-két „húzásból” meg lehet valósítani. Ilyen volt a helyzet pl. 1848-ban, vagy 1956-ban, 1867-ben, amikor könnyen átlátható volt, mit kellene tenni.

Hatalmi kérdés is

De ez így van akkor is, ha az alternatíva szükségessége el van fedve. Ha annyira bonyolult (bonyolulttá, összekuszálttá van téve) a helyzet, hogy az alternatíva szükségessége, de főleg mibenléte nem kézenfekvő. A hatalom alternatívával szembeni zsigeri félelme ugyanis akadályozza a helyzet feltárását, a következtetések levonását és kimondását, közreadását. Az alternatíva lehetőségét is tagadják, amit a kusza helyzet megkönnyít.  2006-ban ezért nem vezetett a Gyurcsány-kormánnyal szembeni elemi erejű elégedetlenség e kormány bukásához. Hirtelen szembesültek azzal: mit is kellene tenni a régi recept helyett. És persze nem tudták. (Ideológia és alternatíva hiányában álltak meg az utcai események.)

Gyurcsány Ferenc, origo

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. 2006 őszén az utcai tiltakozások alternatíva hiányában nem vezettek a kormány bukásához. (Fotó: origo.hu)

Ahogy az írás mottójában megfogalmaztam: az alternatíva hatalmi kérdés. 1990 előtt megszoktuk, hogy a rendszer félni szokott az alternatívától és hosszú ideig keményen fellépett ellene és azok ellen, akik megjelenítették. Jól értették, mi az alternatíva: nem kevesebb, mint egy más rendszer. Nem egy-két ellentétes elem, hanem egy teljesen (minőségében) eltérő szisztéma. Amitől azt lehet remélni, hogy sokkal hatékonyabban működik, gyorsabb előrehaladást tesz lehetővé (ld. pl. 1867-es kiegyezés), illetve – stagnálás, vergődés esetén – kimozdítja a gazdaságot a pangás állapotából (gazdaságpolitikai váltás az 1929–1933-as világgazdasági válság után). Egy más rendszer gondolata azonban többnyire szentségtörésnek tűnt (és tűnik ma is). Ma pedig különösen így van. Még „úgyabbul”, mint a Kádár-rendszer puha szakaszában.

Ez is arra utal, hogy nemcsak sajnálatosan sok a hasonlóság a korábbi és a későbbi évtizedek jellegzetességei között, hanem vannak lényes eltérések is. Nem utolsósorban azért, mert a Kádár-korszak sem kezelhető egységes időszakként.  A hasonlóságok és a különbözőségek nem ritkán persze együtt tapasztalhatóak.

A rezsim

Akkor sem lehetett alternatívája a rendszernek, ahogy az elit szerint most sem lehet. De minek is? Hiszen 1990-ben nem új rendszer jött létre, hanem egy rendszer helyett egy nem rendszerszerűen működő rezsim. Ez pedig – mint személyes példám is bizonyítja – még érzékenyebb az alternatíva gondolatára. Bármelyik párt is volt idáig kormányon, az alternatívának a gondolatát is lehetetlenségnek nyilvánította. 1990-ben és után hosszú ideig még azt hallottuk, hogy a rendszerváltás hosszú időt vesz igénybe. Majd egyszer csak megtudtuk, hogy ez már régen, 1990-ben és teljességgel megtörtént.

Bajnai Gordon2

Bajnai Gordon deklaráltan rezsimváltást (?!) akar

Nem arra gondolok, hogy a mai rendszert fel kellene váltani valami mással, esetleg visszalépni évtizedekkel és azt elfogadni, hanem hogy a „rendszerváltás” után 25 évvel végre létre kellene hozni egy rendszert. És ezzel végrehajtani – a Kádár-rendszerhez képest – a rendszerváltást. Vagy akinek ez jobban tetszik: a rendszerváltoztatást. De ezt is végre kell hajtani, mert ha arra várunk, hogy a társadalom és főleg a kormányok a társadalom kárára fokozatosan kikísérletezik, milyen legyen a rendszer, abba (is) belerokkanunk.

Most tehát nem egy „szokványos” alternatívát kellene alkotni, hanem ezzel együtt egy modellt, egy rendszert is, amiben Magyarország képes lenne fejlődni és lakosai képesek lennének emberi módon élni. E rendszerben gyakorlatilag minden arra a két célra épülne, amit a magyar lakosság is elvárt a rendszerváltástól. Aminek leginkább híján volt korábban. (Ma már tudjuk, hogy azóta is.) Ez pedig a jólét és a szabadság. Annak valamennyi formájával: beleértve a véleményszabadságot is. (Ez természetesen nem azonos a sajtó szabadságával.)

Egy rendszerben ugyanis normatív és stabil viszonyok vannak, kiszámítható a tettek következménye. Nálunk ezzel szemben egy ötletelő rezsim jött létre: kézi vezérléssel és kettős mércével, kiszámíthatatlansággal és 180 fokos, akár naponkénti változékonysággal.

1956 után nagyjából egy évtizeddel puhult a hatalom álláspontja. A tabukérdések kivételével (a párt vezető szerepe, szovjetbarátság, szövetségesi elkötelezettség) sok mindenben rugalmasabban lehetett gondolkodni.  És sok mindent – persze nem mindenütt, hanem csak néhány helyen – lehetett vizsgálni. Ebből változások nőhettek ki, amelyek azonban nem juthattak el az alternatíváig. Reformnak nevezték őket, de nem az újabb, pláne mai értelmezésben, amikor a reform nem más, mint valaminek az elvétele, valamilyen különösen fájdalmas megszorítás. (Ld. nagy rendszerek „reformja”, ami a nyugdíjak csökkentését, az egészségügyi ellátás szűkítését, fizetővé tételét szokta jelenteni.) Akkor a reform az lazítást jelentette és így eredeti értelmének megfelelően használták. Valamilyen akadály elhárításáról volt tehát szó. Annak reményében, hogy ezzel dinamizálni lehet a gazdaságot. A reformokon azért lehetett gondolkodni, mert el akarták kerülni a gazdaság lassulását és az életszínvonal stagnálását, mert ezt veszélyesnek tartották a rendszerre nézve. A dogmatikusok viszont ebben is fellazítást láttak, illetve e „félelem” meglovagolásában karrierjük nagy lehetőségét.

Több lazító reform bevezetésére is sor került, nem ritkán csak időlegesen, mert vissza kellett vonni. A háttérben ugyanis éles ideológiai, hatalmi harc folyt; a dogmatikus pártellenzék a rendszer féltése ürügyén és a szovjetek támogatásával akart a hatalom csúcsaira jutni. Sok mindent elértek: „engedmények” visszavételét, elvek felülvizsgálatát, kulcsszereplők (Nyers Rezső, Fehér Lajos stb.) menesztését, vezetők kriminalizálását (Péter György KSH-elnök letartóztatását, aminek következménye volt öngyilkossága a Gyorskocsi utcai börtönben [1969], Ónody Lajos vendéglátóipari vezető bebörtönzését [1965]). (Péter Györgyről a Bilincs és póráz – A Gyorskocsi utca c. kötetemben is olvashatnak. A Kádár-korszak egyik utolsó koncepciós perének volt az áldozata.)

Péter György

Péter György (1903-1969)

A változások visszafordítása, illetve bizonyos retorziók ellenére nem szűnt meg a gondolkodás és a kutatás a jövő irányainak meghatározására, és létrejöttek olyan műhelyek, amelyek ehhez intézményes alapot adtak, viszonylagosan előítéletektől mentesen vizsgálhattak különböző kérdéseket. Ilyen tevékenység folyt az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Központi Statisztikai Hivatal bizonyos részlegeiben, illetve – kellőképpen körülhatárolt tematika mentén – különböző minisztériumok közötti reformbizottságokban. Jelentősége, szerepe, de személyes kapcsolódásom miatt is (20 évig dolgoztam itt) feltétlenül szólnom kell a Gazdaságkutató Intézetről.

A Gazdaságkutató Intézet: valamikor

Magyarországon jött létre (1967) és működött (1967–1992) a KGST-országok közül egyedül Gazdaságkutató Intézet (GKI). Ez ugyanis a piacgazdaságok intézménye. Újraélesztése (a két világháború között már volt ilyen nevű intézet Magyarországon) Nyers Rezső gazdaságpolitikai titkár támogatásával valósult meg, az új gazdasági mechanizmus (1968) előkészítéséhez kapcsolódva. Nyers Rezső gazdaságpolitikusként való navigálásához is hasznos volt a GKI, hiszen igényes javaslatokat kapott, saját ötleteit is ellenőrizhette és azok elővezetésénél – esetleg negatív fogadtatás esetén – visszamutathatott az intézetre.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A Központi Statisztikai Hivatal épülete. Az első (az elnöki) emeleten alakult meg a Gazdaságkutató Intézet (Fotó: MTI)

Az intézetet az előbb bemutatott Péter György, a KSH elnöke alapította 1967-ben a KSH néhány vezetőjéből és munkatársából. (Péter György, aki matematikus és közgazdász volt, maga is részt vett a reform előkészítésében.) Az intézményt a KSH mindenkori elnöke felügyelte, ami azzal az előnnyel járt, hogy az intézet minden adathoz hozzájuthatott, akár publikálás előtt is. És persze azokhoz is, amelyeket csak szűk körben publikáltak, vagy akár nem is jelentettek meg. Az intézet egyébként nem volt része a statisztikai hivatalnak.

Az elnevezés (gazdaságkutató intézet) nemzetközileg egységes profilt jelent: a gazdaságkutató intézetek olyan makrogazdasági intézetek, amelyek nagy horderejű, különösen időszerű problémákat vizsgálnak és adnak tényekkel alátámasztott, tudományos igényességű javaslatokat a felső vezetésnek. Az elemzések a teljes gazdaságot átfogják: az ágazatokat és a funkcionális területeket egyaránt. A kormányok – Európa nyugati felén – gazdaságpolitikájukat országuk gazdaságkutató intézeteivel szokták megtárgyalni. Nálunk az Állami Tervbizottság előtt került sor erre.

Az intézetek egyes témák elemzésén kívül gazdasági előrejelzéssel, (ipari, építőipari, belkereskedelmi) vállalati véleménykutatással foglalkoznak. A GKI volt az első intézmény Magyarországon, ami a gazdasági előrejelzést meghonosította. Ezzel – az akkori adottságokhoz alkalmazkodva – a tervhivatal elképzeléseit, elfogadott terveit és azok időarányos teljesülését kontrollálták. A GKI előrejelzéseinek és jelentéseinek nagy jelentőséget tulajdonítottak: az Állami Tervbizottság rendszeresen megtárgyalta azokat. Az intézet részt vett a készülő népgazdasági terv irányainak megvitatásában is. Ennek az intézetnek voltam 20 éven át munkatársa, a hosszú időszak felében egyik vezetője, főosztályvezetője, néhány évig ténylegesen második embere. A GKI a KSH-tól két helyet kapott, hogy munkatársai nemzetközi tapasztalatokra tegyenek szert, így kerültem ki Moszkvába 1980-ban, ahol a KGST Titkárság statisztikai osztályán öt évet töltöttem el a módszertani csoport tanácsosaként. (Részletes életrajzomat most nem ismételném meg, hiszen azt Életút címszó alatt blogom elődjén, a honlapomon el lehet olvasni és az ott elhelyezett fotókat is meg lehet tekinteni. A honlap linkje: http://szabadibela.hu/index2.html). Ennek ellenére itt is szó lesz életutamról, nyilván rövidebben és természetesen nem ugyanabból az aspektusból megközelítve a kérdést. Az alternatívával kapcsolatos munkálatokra, tapasztalatra fókuszálva. Szóba hozva természetesen a következményeket is és aktualizálva a történetet.

Személyesen

Arról, amiről itt még szó lesz: személyes küzdelmeim. Ezek szándékom szerint fontos és közérdekű célok előre viteléért, megítélésem szerint nagy horderejű felismerések elfogadtatásáért, vagy legalábbis megfontolásáért folytak és folynak. És persze változások szükségességét vetették fel. Gazdaságpolitikai alternatíva esetében a változtatás nyilván magát a rendszert (rezsimet) formálja át, amit a hatalom reflexszerűen megpróbál megakadályozni, ha már csírájában nem sikerült megfojtania. Kénytelen voltam vállalni a rám kényszerített küzdelmet és ennek sokszor méltatlan, manipulált körülményeit. Ez is nehezen, az viszont egyáltalán nem tolerálható, amikor e kényszerű küzdelmek a puszta túlélésért folytatott méltatlan és éveken át tartó megpróbáltatásokba torkollnak. És az utóbbi évtizedek talán legdurvább lejáratásába, hazugságokba, az állam teljes súlyának felhasználására (fizikai) eltüntetésem érdekében. Ez utóbbival (nem csak ezzel) két könyvemben is foglalkoztam És persze blogomban, a Kirekesztett véleményemben.

Most más vonatkozásoknak adnék teret, amiről – ilyen összefüggésben viszonylag kevés szó esett. Ez a szakmai munka és a közgazdasági elképzelések nyilvánvaló szerepe életem rögös útjának „létrejöttében” és a küzdelmekben.

Nem tartozom tehát a könnyű utat járók közé, amiről bizonyos mértékig nyilván én is tehetek. Közgazdászként olyan kérdéseket igyekeztem és igyekszem megoldani, ami lényeges gazdasági és társadalmi változásokat igényelt és igényel, eleve érdekeket sérthetett és sérthet. Hogy mekkorákat? Engem is meglepett annak a támadásnak és eljárásnak a hevessége, abszurditása, az éveken át dübörgő lejáratásnak a gátlástalansága és lehengerlő ereje, aminek célja – fellengzősen fogalmazva –„ellehetetlenítésem” volt. Itt szeretném ismét felhívni a figyelmet, hogy okos vezetés nem tévesztheti össze a vélt érdeket a valóssal. Mégis ez volt a jellemző a valamikori állampártra, hasonlóképpen ma a pártokra: annyira ellenszenves számukra az alternatívának a lehetősége is. A többség eleve tagadja, hogy lenne ilyen alternatíva, egy-két párt pedig azt nyilvánítja alternatívának, ami a jelenleginek valamilyen mutációja.

A közgazdasági egyetem elvégzése után az első kihívást a megfelelő munkahely megszerzése jelentette. Tanulmányi eredményeim alapján ugyan remek állásokat ajánlottak, de mindenütt akadály volt a ma már megértőnek beállított kádári politika. Bátyám végzésem előtt két évvel (1969-ben) kint maradt külföldön és ezt „jobb helyeken” kizáró okként kellett kezelni. Egy ismerős elmondta egy fogadáson kirekesztettségemet Zala Júliának, a Gazdaságkutató Intézet igazgatójának, aki erős és öntörvényű volt és felvett. A kihívások ezzel nem értek véget, hiszen nem kaptam önálló munkaterületet. Hosszú ideig tartott és egy véletlenen múlott, hogy ezt is elértem. Egy viszonylag új területet kaptam, az infrastruktúra, a tercier szektor törvényszerűségeinek kutatását. Ez értelemszerűen tovább vitt az egész gazdaságra kiterjedő összefüggések vizsgálatáig. A szolgáltatások (tercier szektor) ebben az időben lett a fejlett gazdaságok meghatározó szektora, nálunk azonban a hivatalos álláspont valamiféle kapitalista „kelléknek” tartotta. Ekkor kezdtem szerkezetvizsgálatokat, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy a szolgáltatások előretörése vajon a fejlődés szükségszerű velejárója-e vagy pedig a társadalmi rendszerből következő, ránk tehát nem érvényes sajátosság. Kiderült, hogy az előbbiről van szó, ami mögött nagyrészt a termelés (ipar, építőipar, mezőgazdaság) igényei állnak. Ha nincs elég szolgáltatás, vagy ha nem jó a minőségük, az látványosan rontja az anyagi termelőágak hatékonyságát és minőségét.

Az is kiderült, hogy az erőforrások elosztásának is vannak a gazdasági fejlettségtől függő arányai. Ha pedig ezeket megsértik, mint Magyarországon akkor is történt, akkor az nem a fejlődést gyorsítja, hanem az erőforrások kihasználatlanságához, felesleges tartalékok felhalmozódásához vezet. A szolgáltatások pedig eleve kevesebb erőforráshoz jutottak, e miatt a minőségük lett gyenge. Amikor azt látom, hogy ma is milyen könnyen és milyen durván megsértik a kormányok a gazdaság arányait, mindig eszembe jut, hogy ennek következménye már a ’70-es évek közepén ismert volt a közgazdászok és a politikusok számára. Igaz, ezt akkor is áthágta sokszor a politika, de akkor legalább hozzátette, hogy ez ideiglenesen történt. (Nem mintha ettől kisebb kárt okoztak volna, de legalább mentegetőztek.) A ’80-as évek eladósodása volt az ürügy arra, hogy Marjai József miniszterelnök-helyettes az útkarbantartás elhanyagolását akarta megtakarítani. (Azóta hány év is telt el?)

A ’70-es években megváltozott a gazdaság nemzetközi környezete, ami az adott gazdaságpolitika mellett a gazdasági növekedés lassulásával és az életszínvonal emelésének megszűnésével járt. Munkáimban ezért mindig arra is koncentráltam, hogyan lehetne ezen változtatni: a lassúbb ütemmel és a fogyasztás befagyasztásával ugyanis nem tudtam megbékélni. Azért sem, mert aki megáll, az lemarad, de azért sem, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne lehetne ezen változtatni. Nem a megoldások hiányoztak, hanem a bátorság ezek megvalósításához. Ma viszont van bátorság, de nincsenek reális megoldások.

Visszatérve az útkarbantartáshoz, azért is említem meg, mert nemcsak átfogó, hanem – mint ebből is látható – szűkebb ágazati témákkal is foglalkoztam. Így pl. az én feladatom volt a 4-es metró útvonaláról, illetve az annak alternatívájának képező megoldásokról részletes vizsgálat elvégzése és állásfoglalás készítése. Már akkor világosan látni lehetett, hogy annak az útvonalnak, amit Demszky jóval később „felfedezett” és kierőszakolt, nem sok értelme van és főleg nem valósítható meg hatékonyan az üzemeltetése. Egy másik, ennél szélesebb közlekedési téma: a motorizáció szerepe és megítélése. Ez ugyancsak nemzetközi összevetések alapján történt. Ezek különösen kényesnek számítottak, a dogmatikus vonal – ha erre módja volt – mindig megpróbálkozott félretolásukkal. Ez történt doktori értekezésemnél is, ahol az egyik opponens summa cum laudéra értékelt, a másik pedig – elbírálása nélkül – arra való hivatkozással adta vissza, hogy eltér a marxista alapoktól. Dolgozzam át marxistává. (Ekkor kiadták egy harmadik személynek is, aki szintén summa cum laudét adott.) A motorizáció volt egy másik ilyen téma, ennek publikálását egy lektor hasonló indokkal igyekezett megakadályozni.

1975-ben ledoktoráltam, 1979-ben, 31 éves koromban megvédtem kandidátusi disszertációmat. A témából egyébként – még a védés előtt – önálló intézeti kiadványom jelent meg a felső vezetők számára. Sokat publikáltam vezető közgazdasági lapokban, a gazdasági fejlettség és a szolgáltatások összefüggéséről írott két részes tanulmányom külföldön, angolul is megjelent, ami akkor elég ritkán történt. Ez az írás ma is megtalálható a külföldi egyetemek könyvtáraiban.
1980 és 1985 között Moszkvában voltam, a KGST statisztikai osztályán, szakmai kiküldetésben. Ezzel öt évre ugyan kikerültem a hazai tudományos életből, ugyanakkor fontos szakmai ismeretekre tettem szert az adatfelhasználás, az adattartalom, összehasonlíthatóság, nemzetközi összehasonlítások területén. Továbbra is részt vettem az infrastruktúra kutatásában, a nemzetközi szervezetnek kutatóintézete kihasználta ottlétemet és bevont a szolgáltatások nemzetközi kutatásába. Hivatali teendőim ellátása mellett elemzéseket készítettem, publikáltam, előadásokat tartottam.

Hazajövetelem után témáim bővültek: előbb az építőiparral, ahol a vállalati véleménykutatást és az előjelzést vittem, foglalkoztam a lakásszektor összefüggéseivel, aztán olyan funkcionális területek is hozzám kerültek, most már irányítóként, mint a költségvetés, fizetési mérleg, beruházások. Jött a rendszerváltás, amit a kerekasztal köré gyülekezők nem készítettek elő. Valójában fogalmuk sem volt arról, mit kellene tenni. „Mentőgondolatként” elfogadták a megszorításokat és az értékek (teljes foglalkoztatottság, stabil forint, az életszínvonal megőrzése, a fogyasztás fontossága) tabuként való ledöntésének ideológiáját. Amikor 2013 decemberében író-olvasó találkozómra készültem, kezembe vettem azt a könyvet, amit még országgyűlési képviselőként kaptam: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal tárgyalások 1989-ben. (Új Mandátum Kiadó, 2000.) Sem az oda tülekedő embereknek, sem szakértőiknek, sem a Németh-kormány minisztereinek fogalma nem volt arról, mit kellene tenni. A feladatot sem látták, feltehetőleg a helyzetet sem ismerték. (Jelentős emberek fogalmazták meg: a megoldás a feladat felismerésével kezdődik.) Egy dolog foglalkoztatta a Németh-kormányt és fogadta el készséggel (mintha ez lenne az egyetlen gond) a formálódó ellenzék, hogy nem szabad pánikot kelteni. Oké! – mondanám, de mi végre van a rendszerváltás? Én persze nem voltam ott.  Ha ott lettem volna, akkor elmondtam volna, hogy 1989-ben megvolt a szükséges tudás, de legalábbis a felismerés az akkori minisztériumi középvezetőkben a kibontakozás megfogalmazásához. De közülük ezek szerint egy sem juthatott el a kerekasztalhoz. (A 2013. decemberi író-olvasó találkozó előadása fent van a YouTube-on: A Nagy Dilemma.) A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben is írok erről egy tervegyeztetés kapcsán:

„Bizonyos tekintetben hasonlatos a helyzet, mint volt a nyolcvanas évek közepétől, tehát negyed évszázada. Akkor – az „utáltnak” elismert – megszorításokhoz azért nem nyúltak, arra hivatkozva nem vonták azokat vissza, mert szerintük senki nem tud jobb megoldást mondani. Gondolkodásuk szerint olyat, hogy az egyik adó emelése helyett egy másik adót kellene felemelni. Nem akarták megérteni, hogy más szemléletre van szükség. (Ld.: Adóreform-ötletelés: csak a károk biztosak. Honlap.)

>„Emlékszem a ’80-as évek végére, amikor főnököm helyett többször részt vettem a népgazdasági tervet véleményező értekezleteken. Szinte minden külsős szemben állt az előterjesztéssel. Az értekezletet levezető főcsoportfőnök, akit vörös hajáról is ’a vörös Balassának’ hívtak, minden kritikára így válaszolt: – Itt tartom a kezemben a ceruzát. – Mondjad, minek az árát kellene akkor növelni, mely réteg jövedelmét kellene csökkenteni, milyen infrastrukturális beruházást hagyjunk el, szerinted ne fejlődjön a vasút, csak a Volán, ne háromévenként utazzanak az emberek nyugatra, hanem tízévenként? Azonnal írom! – Na látod! – sikította diadalmasan, nem tudsz jobbat! Ami ide van írva, én sem szeretem. De senki nem tud jobbat! Azt mondtuk: teljesen más terv kell, más szemlélettel. Az lesz a jobb. Nem a hibás elemeket kell kicserélni, hanem magát a koncepciót. Nem értette. 20 év telt el azóta és még mindig nem értik, akik még mindig döntési helyzetben vannak: ezek nem megoldások. Újra kellene gombolni a kabátot, mert rosszul van begombolva.”<

Balassa Ákos

Blassa Ákos: már korosabban

1992-ben a kormány megszüntette a Gazdaságkutató Intézetet (erről bővebben a honlapon olvashatnak) és az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumba (IKM) mentem, ahol a makrogazdasági részleget vezettem. Innen kerültem a tárca egyik cégéhez közgazdasági vezetőnek, majd később egyéni vállalkozó lettem. Bár a vállalkozásokra vonatkozóan is bőséges ismeretekhez jutottam, nem hagyott nyugodni, hogy élesben ki kellene próbálnom makrogazdasági ismereteimet. És főleg az általam ennek alapján megalkotandó (ez ugyanis nem volt kész) alternatívát. Az eladósodás ürügy volt mindenféle sokkra, amit meg is ideologizáltak és egyúttal még több sokkot akartak a sokkterápiával. Közben felszámolták a magyar ipart, mezőgazdasági termelést, csaknem kétmillió munkahelyet zártak be, száguldó áremelkedés indult el, telekáron eladták a magyar ipar büszkeségeit, a szerszámgépipar friss fejlesztéseit.

Szerettem volna tehát megvalósítani elgondolásaimat. Erre az FKGP-ben nyílhatott esélyem, ezért megkerestem az elnököt. 1995 februárjától lettem az FKGP elnökének szakértője, augusztustól pedig a gazdaságpolitikai kabinet elnöke. Megbeszéltük, hogy szerepem a gazdasági alternatíva kidolgozása lesz. Olyan alternatíváé, aminek a hatásait még inkább kibontakoztatná az adósság terén esetlen bekövetkező könnyítés, pláne az adósság elengedése, de ami nem ebből áll, és e nélkül is működőképes. A stratégia folyamatosan készült, megbeszéltük, a gondolatokat heti rendszerességgel megszervezett gazdaságpolitikai sajtótájékoztatókon vezettem fel, mindig konkrét hírekhez kapcsolódva. 1995 novemberében a párt a Budapest Sportcsarnokban, tízezer részvevő előtt hirdette meg az alternatív gazdaságpolitikát. (Ennek szövege blogomon hozzáférhető.) Ez volt szombaton, hétfőn a Nap-keltébe vártak, ahol volt kollégámmal, Vértes Andrással beszélgettem az alternatív gazdaságpolitikáról.

(A YouTube-on. Szabadi Béla: Alternatív gazdaságpolitika ½, 2/2.) A program nyomán jelentősen megnőtt a párt támogatottsága: 1996 februárjára a legerősebb párt lett. Ez a helyzet azonban rövidesen elromlott, Torgyán József ún. „féregirtó beszéde” nyomán, amit ellenfelei és riválisai a párt visszavetésére használtak fel. A következmény az lett, hogy sokkal kevesebb mandátumot szereztünk, mint szerezhettünk volna, csak koalícióban kerülhettünk kormányra. Ugyanakkor így is több mint kétszer annyi helyet szerzett a párt, mint négy évvel korábban. 1998-ban országgyűlési képviselőként és az akkor legnagyobb minisztérium második embereként, politikai államtitkáraként kezdtem az új parlamenti ciklust. Ez két és fél évig tartott és a túlélésért való küzdelembe torkollott. Ennek hevességét, eltökéltségét, keménységét, elhúzódását, az éveken át folytatott lejárató hadjáratot, ami megfosztott a tisztességes eljárás lehetőségétől, csak politikai megfontolásokkal és célokkal lehet magyarázni. Ezek között talán a legfontosabb az eleve kényelmetlennek érzett alternatíva kiiktatása.

Végezetül még egy gondolat az alternatíva hatalom általi elutasításáról és ennek értelméről. A hatalom talán ezt sem érti. Jóllehet az alternatíva sok mindent a személyes hatalmi helyzetekben, karrierekben megváltoztatna, használói számára jóval nagyobb követelményeket támasztana és jobban megkötné a kezüket, de az a párt, amelyik ezzel rendelkezne, az „mindent vinne” és hosszú időre. Kormányzása nem az ellenfeleivel szembeni (még) nagyobb ellenszenven és a választók nagyfokú közömbösségén, távolmaradásán, hanem szimpátián és együttműködési készségen, támogatáson, jó lakossági közérzeten alapulna. Nem egy permanens válság feszültségei között kellene létezni, hanem civilizált, kiegyensúlyozott viszonyok között lehetne élni. Nem újabb tévutak és azokból újabb kényszerpályák épülnének ki, hanem kiutak.

Be kell látni, hogy nem lehet évtizedeken keresztül megszorítani, csupán azért, hogy ne kelljen a kormányzás színvonalán és „szabadságán” változtatni. A stagnálást (pangást, leszakadást) fejlődés és növekedés, nagyobb jövedelem, jobb egészségügy, végre nagyobb fogyasztás, kisebb szegénység, több munkahely, polgári viszonyok stb. válthatná fel.

One response to “Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (2.)

  1. Vadai Mihály Zsolt

    Mindaddig komoly változás nem várható, amíg a hatalmi ágakat alkotmányilag nem választják széjjel. Azaz egyidejűleg senki sem lehet a Törvényhozó Hatalomnak (Országgyűlés) és a Végrehajtó Hatalomnak (Kormány) a tagja.
    Olyan minisztériumokat kell létrehozni, amelyeknek egyetemi Karjai vannak. Pl: Egészségügyi, Ipari, Építésügyi stb.)
    Ahhoz, hogy valaki bíró legyen, megfelelő vizsgákat kell letenni.
    Országgyűlési képviselőnek milyen vizsgákat kell letennie?
    Vezető kormánytagnak milyen vizsgákat kell letennie?

    Tisztelettel:
    vadai Mihály Zsolt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.