Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (1.)

Az alternatíva hatalmi kérdés

Ezúttal utánközlésről van szó. A hosszabb írás a Leleplező c. vaskos (kb. 200 oldalas) országkrónika könyvújság ez évi IV. számában, 2014. december 12-én jelent meg nyomtatott formában. A fenti címmel és a következő alcímmel: “Dr. Szabadi Béla az igazság feltárásának egyre népszerűbb magányos harcosa vall önmagáról.” Persze most sem csak önmagáról, hanem önmagáról is, hiszen a közérdekű vonatkozások továbbra  is meghatározóak. A cikket  most blogomban is közreadom,  itt – praktikus okokból – két részletben. (A fotók és a tördelés ugyan eltér, de a tartalom változatlan.) Az írást fontosnak tartom, célszerű tehát, hogy blogom anyagai között is hozzá lehessen férni. Annál is inkább, mert a jövőben minden bizonnyal gyakran fogok rá hivatkozni. Eddig egyébként kapcsolatom a Leleplezővel fordítva működött, blogom újabb anyagaiból ők vettek át. De térjünk rá a cikkre!

————

Magyarországra találóan mondják: KOMP-ORSZÁG. Folyamatosan úton van, végtelenül elhúzódik az utazás, miközben mások már rég megérkeztek. Egy ilyen, mindeddig befejezetlen, egyesek szerint el sem kezdett utazás a rendszerváltás. A komp-ország vezetése először is azért nem akar normatív viszonyokat, mert az nem érdeke. Legalábbis így érzi. Ehhez képest kevésbé jelentős, hogy nem is tudja, hova is kellene az országnak elérnie. A „komp” ma is körbejár a „folyón”, valahol a két part között. Tabukat döntöget, ahelyett, hogy átérne végre a másik partra. Az egyik part – természetesen képletesen – a kádári viszonyok, a másik a piacgazdaság, a komp-ország kormánya számára homályos tartalmú kapitalizmus. A komp-országban évtizedek óta, mióta a nagy utazás elkezdődött, egy értelemben biztosan nem sok változott. Kádár János alatt, amikor a „komp” ki volt kötve, sokáig nem volt, nem lehetett elismert alternatíva. A „komp” anélkül indult el, hogy az alternatívát legalább végiggondolták volna. Ezzel elkezdődött komp-ország céltalan bolyongása. A körbejárást a feladat bonyolultságával magyarázgatták: még senki nem ment át szerintük erről a partról vissza a másikra. Közben más országok egy történelmi pillanat alatt révbe értek. Persze nem virtuálisan, hanem valóságosan.

Idõjárás - Befagyott a Balaton

A komp-ország a sajátos magyar úton. Nem köt ki, évtizedek óta bolyong a két part között

Elfelejtett feladat?

1989-ben kellett volna a koncepcióról dönteni, de az ellenzéki kerekasztalnál tolongóknak nem volt összefüggő elképzelésük a továbbiakról. És nem éltek azzal az tudással, amivel néhány szakértő az országban rendelkezett. De azok is hallgattak a kerekasztalnál, akiknek tudomásuk kellett, hogy legyen erről a tudásról. A meglehetősen sikertelen évtizedek gyökere és sok millió ember elvesztegetett életének végső oka itt keresendő. A hiányosság ugyanakkor viszonylag gyorsan kiküszöbölhető lehetett volna. Öt évvel később az ország megismerkedhetett egy olyan programmal, ami ezt a hiányt pótolhatta volna. De a hatalmi elit – hogy úgy mondjam – „közbelépett”. Mert szükségképpen érintette volna a hatalmi viszonyokat.

Az alábbiakban az alternatíva szükségességéről, az érte folytatott küzdelmekről és ennek következményeiről lesz szó. Személyes vonatkozásban is, hiszen hosszú időn, több évtizeden keresztül munkám jelentős része egy átfogó alternatíva szükségességének felismerése, tartalmának és összefüggéseinek meghatározása, és képviselete körül folyt. Vállalt és elképzelhetetlen küzdelmekkel és kockázatokkal. A hatalom alternatívával kapcsolatos heves ellenszenve és félelmei miatt azonban egyszer csak az ötvenes évek viszonyai között találtam magamat, a túlélésért küzdve.

Éllovasból sereghajtó

Ebben az évben emlékezünk meg az ún. rendszerváltás 25. évfordulójáról. A hivatalos kommentárok is megemlítik, hogy a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sokak számára nem hozott jobb életet. A statisztikai adatok és ezek elemzése azt mutatja, hogy ebben a 25 évben Magyarország elvesztette a térségben és a volt szocialista országok között korábban volt éllovas szerepét, lemaradt riválisaihoz képest. A visegrádi országok közül például Magyarország növekedett a leglassabban az elmúlt két és fél évtizedben, és nálunk voltak a legnagyobbak a visszaesések a kezdeti átálláskor, majd a pénzügyi válság idején. Több írásomban is foglalkoztam a jelenséggel; ezek megtalálhatóak a Kiszorított véleményem (szabadibela.hu.) c. blogon. (Ld. pl. a Rendszerváltó kormányok teljesítménye c. publikációt, 2011. november 11.)

Ha ránézünk az ott közölt ábrára, megdöbbenve láthatjuk, hogy 1989 és 2011 között (22 év alatt) Lengyelországban a bruttó hazai termék (GDP) volumene 95 százalékkal, Szlovákiában 80 százalékkal, Csehországban 30 százalékkal, Magyarországon viszont mindössze 21 százalékkal nőtt. Tehát nálunk az átlagos növekedés ebben a 22 éves periódusban (1989–2011) még az évi 1 (azaz egy) százalékot sem éri el. Hadd tegyem hozzá, hogy az utóbbi három év nem változtatott a lemaradási tendencia lényegén.

Növekedés a V-4 országokban, 2010-2013, tábla

Az ez évi kb. 3 százalékos növekedéssel a kilenc évvel ezelőtti, tehát 2005-ös  termelési szintet érjük el. Vagyis még önmagunkhoz képest is lemaradtunk. Nem először a „rendszerváltás” történetében, hiszen az „átállás” első éveinek visszaesése második világháborús veszteséggel ért fel. (1990-ben: -3,5 %, 1991-ben: -11,9 százalék, 1992-ben: -3,1 százalék, 1993-ban: -0,6 %, 1990–1993 között: – 18,1 %.) De az is tragikus volt, ami a 2009-es pénzügyi válsággal indult el, ami a már létezett magyar válságot tovább erősítette. (2009-ben: -6,8 % volt a visszaesés.)

A Gyurcsány-kormány idejében a másokhoz képest szerénynek bizonyult növekedés csökkentette az elérhető és elosztható forrásokat.  A többiekhez képest lassú növekedés értelemszerűen gazdasági fejlettségünk (egy lakosra számított GDP, PPS alapon, vásárlóerő paritáson) alakulását is kedvezőtlenül érinti. A V-4 országok közül Csehország lényegében megőrizte velünk szemben nagyjából 20 százalékos előnyét. A dinamikusan fejlődő országok viszont hátrányunkra látványos fordulatot hajtottak végre. 1995-ben (erre az évre találtam először felhasználható, összehasonlítható adatokat a V-4 országok teljes körére) Szlovákia gazdasági fejlettsége még 10 százalékkal, Lengyelország adata még 14 százalékkal kisebb volt, mint a magyar. 2013-ra megfordultak a dolgok: Szlovákia elhúzott mögülünk és mellettünk, és 13 százalékkal megelőzött minket, Lengyelország pedig nemcsak ledolgozta tetemes hátrányát, hanem már 1 százalékkal felülmúlta a magyarországi fejlettséget. (Hozzánk képest tehát tetemesen, 23, illetve 15 százalékponttal javítottak teljesítményükön.)

Külső okok, belső okok

A sajnálatos lemaradás azt jelzi, hogy a hiba „belül van”, nem a külső körülményekben, hiszen azok nagyjából hasonlóak. Nem az Európai Unióhoz való csatlakozás vagy más külső körülmények okozták tehát a mi sikertelenségünket, hanem a rossz reakcióink, nem megfelelő alkalmazkodásunk. Mert ha végeredményben lettek volna is ennek kialkudott feltételeiben vagy a külföldi cégek magatartásában eltérések az országok között, az megint csak a magyar kormányok teljesítményére, érdekképviseletére volt visszavezethető. Nyilván nem védték úgy gazdasági érdekeinket, ahogy más országok kormányai (a cseh, a lengyel, a szlovák kormányok) ezt tették.

Ahogy említett írásomban fogalmaztam: „A V-4 országok (…) hasonló alapokról indultak, bár a magyar kiinduló helyzet volt a legkedvezőbb és hasonló nehézségekkel kellett megküzdeniük, de nem állítanám, hogy a mieink lettek volna a legnagyobbak. Kézenfekvő tehát, hogy csak a kormányok különböző teljesítménye okozhatja a gazdaságok eltérő sikerességét. Akár válság van, akár nincs válság: van olyan ország, amelyik ezt jól túléli (pl. Lengyelország) és van, amelyik nagyon rosszul (Magyarország). A (többiek) le tudták rövidíteni az átállás időszakát és csökkenteni a visszaesést, az utóbbi (Magyarország) nem. A (többiek) ki tudják használni a nagy konjunktúrát és időnként akár tíz százalékos növekedést is képesek produkálni, Magyarország éppen egy ilyen évben (2007) produkált nulla növekedést.”

Leleplező, címlap

A Leleplező címlapja

Egy kivételes időszak

Az egyes magyar kormányok teljesítménye eltérő, nem mindegyik számít rossznak. A viszonylag legjobb teljesítményt az első Orbán-kormány nyújtotta, amikor a gazdasági növekedés Magyarországon magasabb volt, mint a többi V-4 országban, előnyünket így akkor növelni tudtuk és az államháztartás is egyensúlyban volt. Ezt a kivételes teljesítményt, ami főleg a kormányzás első három évére volt jellemző (1998–2001), a magam részéről az akkor még létező hatékony koalíciós kontrollnak kell, hogy tulajdonítsam.  (Hogy pontosan mit is tekintek koalíciós kontrollnak, arról egy levélrészlet tájékoztatja az olvasót, ami szintén felkerült blogomra.) Nemkülönben annak tulajdonítom a sikereket, hogy akkor még volt kidolgozott programja a pártoknak és a kormánynak, ami mögött azért ott volt az egyik kormánypárt alternatívát képviselő gazdasági programja. (Ld. a blogon az Alternatív gazdaságpolitika c. kiadványt.) Más kérdés, hogy mennyiben követték szorosan az itt bemutatott koncepciót. Nyilvánvaló, hogy ha szorosan követték volna, akkor még jobb lehetett volna a produkció. (Erről nemsokára Jánossy Ferenc közgazdász elméletével kapcsolatban még szó lesz.)

Jánossy Ferenc

Megtörtént-e?

Részben a várttól elmaradt sikerek, részben a lépten-nyomon tapasztalható ellentmondások okán vannak, akik a rendszerváltás megvalósulását is kétségbe vonják. Ha nem is hamar, de tapasztalataim alapján magam is erre a felismerésre jutottam. A külsődleges jegyekből ugyanis nem okvetlenül következik a megfelelő és elvárt tartalom. 2006-ban többek között ezt írtam egy külföldi lapnak szánt cikkemben, amiben a magyar sajátosságokat igyekeztem elmagyarázni a megtörtént eseményekhez kapcsolódva:

„A romlás nem 2006-ban kezdődött, ahogy a külföldi megfigyelők általában feltételezik, hanem 2001-ben, amikor még mindent nagyon kedvezőnek láttak. Mindenesetre akkor a felszínen társadalmi béke volt, gyors ütemben nőtt a gazdaság, az államháztartás hiánya minimális volt. A gyakran idézett formális adatok piacgazdaságra és demokráciára utaltak: a vagyontárgyak túlnyomó többsége magántulajdonban volt, az országban működött a parlament – többpárti részvétellel. Ha ezt nézzük, a helyzet azóta javult: a vagyontárgyaknak ma már 90 százaléka magántulajdon, nagyobb hányada, mint például az Egyesült Királyságban. A parlament nem három hetente, hanem hetente működik és ma is több párt alkotja. De aligha gondolhatja bárki is, hogy Magyarországon fejlettebb lenne a piacgazdaság, mint Angliában.” Tegyük hozzá: és hogy olyan fejlett lenne a magyar demokrácia, mint az angol.

Miért nem jobb?

Néha felvetődik, bár naponta kellene, hogy ez eszünkbe jusson: miért nem jobb a magyar gazdaság teljesítménye, miért nem következett be nálunk az a fejlődés, aminek be kellett volna következnie? Szerintem elsősorban azért, mert évtizedek óta nem úgy „rakjuk össze” a dolgokat, ahogy kellene, és ahogy lehetne, nem olyan a kormányzás színvonala, ami kijárna az országnak, nem előkészítve születnek a döntések, nem úgy használjuk fel erőforrásainkat és az ismereteket, tapasztalatokat, ahogy már régen lehetne és kellene. Nem szabadulunk meg az elkerülhető óriási veszteségektől, hanem újabbakat „hozunk össze”.  A megalapozatlanságból tévedések és tévutak jönnek létre, amitől nem is akarunk megszabadulni, hiszen később kényszerpályákként állítjuk be azokat. Úgy teszünk, mintha az egyébként elkerülhető veszteségek nem is lennének, pedig hatalmas összegek folynak el feleslegesen.

Megvizsgáltam például, melyek a forint gyenge árfolyamából és további leértékeléséből adódó veszteségek. A rendszerváltás kezdete óta csak a külkereskedelem árvesztesége – az árfolyammal és a túlhajtott exportvezérelt gazdaságpolitikával összefüggésben – 42 ezer milliárd forintra tehető! (Ld. Forintgyengítés és külkereskedelem, 2014. 11. 09.)

Továbbra is akadályok

Nyilvánvalóan óriási akadályok tornyosulnak továbbra is a gazdaság előtt, ami miatt nem képes beindulni a dinamikus fejlődés és növekedés. Jánossy Ferenc közgazdász már évtizedekkel ezelőtt felfedezte, hogy az országok növekedési sajátosságai hosszú időn át stabilak. Ha jön valamilyen megrázkódtatás (pl. háború, forradalom, blokád, természeti csapás stb.), vagy olyan (szerencsétlen) társadalmi változás, ami a növekedési tendenciában törést okoz, ez csak időleges lassulást okozhat. Mihelyt a lefékeződés okai kiküszöbölődnek, a gazdaság azonnal visszakapaszkodik a korábbi tendenciára. Következésképpen előbb nagyon gyorsan növekszik, majd a tendenciát elérve, annak ütemét veszi fel. Ez Magyarország esetében legalább 8 százalék körüli évi növekedési ütemet jelentene a tendencia elérése után, mégpedig tartósan. 2000 és 2009 között mintegy 80.000 milliárd forinttal több GDP jött volna létre. (Ez háromszor nagyobb érték, mint a magyar termőföldön a hazai és a külföldi árak különbözete. Tízszer akkora, mint az EU-tól egy-egy ciklusban elnyerhető fejlesztési pénz.)

Ha ezt a pályát jártuk volna be, egészen más fejlettségen élhetnénk és működhetnénk. (Kína hosszú évek, évtizedek óta ezt valósítja meg, évtizedeken át volt évi 10 százalékos növekedési ütemével, a világgazdasági válság „sem fogott” rajta.) A fantázia is kevés annak kitalálására, mi mindent lehetett volna megvalósítani ebből az irdatlan összegből. Hova tűnt volna az adósságállomány? Mennyivel más lenne a magyar külpolitika mozgástere és mennyivel eredményesebben lehetne képviselni a magyarság érdekeit. „Hogy ez nem jött létre, ehelyett az újabb és újabb megszorítások csapdájában vergődünk, az a kormányok és a politika alkalmatlanságából és önzéséből, szűklátókörűségéből és felkészületlenségéből, inkompetenciájából következik. A fejlődési lehetőségek fel nem ismerése és/vagy elvesztegetése is egyfajta abortusz, elvetélés. A megszületés előtti elmúlás.” (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.)

A „rendszerváltás” óta eltelt több mint két évtized alatt elért évi nem egészen egy százalékos átlagos növekedés azt jelzi, hogy az akadályok a fejlődés elől még messze nem hárultak el. Teljesen másként kellene tehát összerakni a dolgokat és összekapcsolni a folyamatokat. Elkerülhetetlen egy átfogó, a kapcsolatokat, összefüggéseket, célokat újrarendező, továbbá megvalósítható, működőképes alternatíva megalkotása és bevezetése! Elkerülhetetlen az ország, a lakosság és a gazdaság szempontjából.

Az alternatíva tartalma

Bár a Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra az alternatíva tartalmát, elemeit is alaposan körbejárja, most sem lehet haszontalan – ha nyilván nem is teljes körűen, de – néhány konkrétummal megfoghatóbbá tenni az imént elmondottakat. Az alternatívának ugyan ki kell terjednie a gazdaság minden területére, teljes komplexumára, hiszen egy új rendszert kell létrehozni a Kádár-rendszer alternatívájaként, de ez nem jelenti azt, hogy az alternatívának ne lenne meghatározó eleme. Ez nem más, mint a gazdaságpolitika és a gazdaságirányítás, a gazdasági kormányzás. Gondoljunk csak arra, hogy az állam egyik feladata a megfelelő környezet, feltételek biztosítása a gazdaság és a gazdálkodás számára. Ennek megvalósítására ma is megvannak (meglennének) az eszközei és megvan a felhatalmazása. Ezt a tevékenységét viszont csak a helyzet és a tények ismeretében képes eredményesen, különösen pedig hatékonyan megvalósítani. Az tehát, ha „bátor” a kormány, de úgy, hogy nem tudja, hogy hova kellene „ütnie”, de persze azt sem, hogy egyáltalán „ütnie” kellene, abból semmi jó nem származhat. A kormánytól függ, hogy milyen lesz a gazdaságpolitikája.

A megszorítások már a Kádár-korszakban megjelentek és azóta alkalmazzák őket, szinte folyamatosan, viszont ebből is lemérhetően teljesen eredménytelenül. Egy olyan gyakorlatot folytatnak évtizedek óta, rövid megszakításokkal, ami eleve alkalmatlan hosszú, pláne elképesztően hosszú, beláthatatlanul hosszú időtávra. És ezzel a komplex, sokoldalú, az eszközök széles skáláját összefüggően alkalmazó gazdaságpolitika helyettesítésére. A megszorítások nemcsak azért alkalmatlanok hosszabb távra, mert kimerítik a gazdaságot, hanem mert újabb anomáliák kapcsolódhatnak hozzájuk. Az egyik az igénytelenség: csak rá kell mutatni arra, ami eszünkbe jut, nem szükséges még mérlegelni sem. Nem érdekesek a következmények, a bonyolultabbakat a hiányzó hatásvizsgálatok eleve nem mutatják ki, de a „szabad szemmel” láthatóakat, a „józan paraszti ésszel” előreláthatóakat sem kötelező észrevenni. Sem a figyelmeztetésekre odafigyelni. Ennek (tulajdonképpen mindezeknek) legutóbbi példája az internetadó előterjesztése. (Ld. 2015-től már internetadó is? A kormány továbbra sem érti a gazdaságot?, 2014. 10. 26.)

Az alternatíva ugyan komplex rendszert kell, hogy alkosson, de ettől még vannak elemei, amelyek az adott területre megfogalmazott alternatívák. Rész-alternatívák. Ezek meghatározása nyilván úgy történik, hogy folyamatosan figyelembe kell venni: egy komplex rendszernek is részei lesznek. Ugyanakkor a komplex rendszer sem fogalmazható meg úgy, hogy ne tudnánk, milyen lehetőségeink vannak az adott terület alternatívájának kialakításában.

Lássuk, mire is gondolok, amikor rész-alternatíváról beszélek. Ilyen a megszorítás kontra hatékonyságnövelés, beleértve az indokolt takarékosságot. (Nem lehetne úgy, hogy elveszem, „bevasalom”, aztán elszórom. Kétséges célokra és főleg rossz előkészítéssel és hatékonysággal.)  Aztán itt van az aránytalanság kontra arányosság. Az ötletelő gazdaságpolitika ugyanis szükségképpen és durván sérti meg az arányosságot, amiből eleve veszteségek származnak. A forint árfolyamának alulértékeltsége pl. olyan nagy (jelenleg 43 százalékos) a forintot gyengítő kormányzati és banki törekvések miatt, hogy ez a gazdaságnak és a lakosság túlnyomó részének csak hátrányos lehet. (Az alulértékeltségről ld. pl. A forint gyengítésének (tév)útján. Kinek jó ez?, 2014. 03. 16.) De a külkereskedelemnek is, hiszen pl. még olyan termékeket is exportálunk (nyomott árakon), amelyeket minőségük, költségeik stb. miatt előállítani sem lenne szabad. Mert ennek valós hatékonysága alacsony. (Emlékeztetnék arra, hogy a „rendszerváltás” óta 42 ezer milliárd forint árveszteség érte a külkereskedelmet és persze az országot.)

Alternatíva fogalmazható meg a kormányzási döntésekben is: virtuális világ vagy való világ. Elemzések és hatásvizsgálatok, koncepciók és stratégiák kontra ötletek, elképzelések. A miniszterelnöknek van kormánya vagy a kormánynak van miniszterelnöke. (A miniszter védi a szakma érdekeit és innen kiindulva a miniszterelnök helyét, vagy a miniszterelnök – nem igazán kontrollált – ötleteit viszi keresztül a tárcánál.) Vagy pl. külkereskedelemre vagy a belső- és a külső piacra alapozott gazdaságpolitika. De a kérdéskört lezárása előtt még egy lényeges rész-alternatívát megemlítek. Ez nem más, mint a szüntelen válságkezelés egyfelől, ami a válság életben tartásával jár együtt, illetve a válság leküzdése, a kiút, a dinamikus fejlődés másfelől. Természetesen nem a kommunikációban, hanem a valóságban.

Mi az erősebb?

Nyilvánvaló, hogy az ország fejlődését csak úgy lehet elérni, ha átfogó és működőképes alternatívát dolgoznak ki és ültetnek át a gyakorlatba. Csakhogy az alternatíva hatalmi kérdés is; ennek a vonatkozásnak pedig deformáló hatása van a kormányzati és ellenzéki feladatok ellátására. Szembekerülnek ugyanis nem azonos súlyú érdekek, amelyek között a hatalom állítja fel a hierarchiát. Szembekerül egyfelől a hosszú távú és a rövid távú érdek, másfelől a közérdek (a fejlődés fenntartható előre vitele) és a csoportérdek (a hatalomgyakorlás pillanatnyi érdeke). Azok az országok a sikeresek, ahol legalább tisztes kompromisszumos formában dönti el a hatalom a „dilemmát”. És nagy a kísértés a döntnök érdekében való döntésre. A kérdés azért is nehéz, mert – bár nem szoktak –, mégis csak célszerű lenne különbséget tenni az objektív és az elképzelt érdek között. Mert további gondokat okoz, ha a hatalom azt hiszi valamiről, hogy az az érdeke és ennek kedvéért képes bárkit legázolni, holott ennek esetleg éppen az ellenkezője az érdeke. Nem mindegy tehát, kik ülnek a gazdaságirányítás kulcspozícióiban. Milyen a felkészültségük és a képességeik. Évekkel ezelőtt igyekeztem tisztázni: mi várható tőlük? A személyek azóta részben cserélődtek, de a helyzet sajnálatosan nem javult, pedig nagyot kellett és lehetett volna. (Ki kicsoda a gazdaságirányításban? És kik a „stratégák”? 2010. 09. 12., 2015-től már internetadó is?, 2014. 10. 26.)

A magyar gazdaság szerény fejlődése, nemzetközi lemaradása, megoldatlan problémái egyfelől, a hosszú távon teljesen értelmetlen megszorításokhoz való ragaszkodás arra utal, hogy nálunk a közérdek az előbbi „dilemma” eldöntésénél alig jut szerephez. És akkor is inkább hivatkozási alapként, ürügyként, paravánként, tehát formálisan.

Pedig a kormányoknak vannak kötelező feladataik, a szükséges alternatíva kidolgozása és képviselete is elsősorban kormányzati feladat lenne. Ez ugyanis meglehetősen bonyolult, egy vaskos, 310 oldalas kötet jelentős része szól arról, mi mindent is jelent az alternatíva megalkotása. (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.) Hatalmas munkát elvégezni, aminek a helyzet feltárásából kell kiindulnia; ehhez igénybe célszerű venni a kormányzati apparátust és információs rendszert. (Elsősorban a KSH meglevő és begyűjtendő adatait.) Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években több olyan adatgyűjtést megszüntetett a KSH, amire az elemzésekhez elengedhetetlenül szükség lenne. Csakhogy – nagyon úgy tűnik – nincs szükség az elemzésekre. Ez intézményesen is kifejeződik, ahogy alább látható.

A „gazdaságkutatás”

A gazdaságkutató intézet (ld. később bővebben) intézménye, ami a piacgazdaságokban a kormányok gazdaságpolitikájának külső kontrollját adja, tartalmilag nem ezt nyújtja. Bár formálisan létezik ilyen intézet, sőt jelenleg kettő is van belőle, egyikük a nagy múltú Gazdaságkutató Intézet jogutódja (Gazdaságkutató GKI Rt.), a másik a Századvég Gazdaságkutató Rt., profitorientált üzleti cégként működnek, ahol a gazdaságkutatás „egyben”, talán (?) elsősorban kifizetési jogcím is. Bár az ilyen intézménynek függetlennek kell lennie, az átalakult GKI Rt. a balliberális blokkhoz, a megelőző „ballib” kormányokhoz és a neoliberalizmushoz áll közel. A Századvég cégét pedig bevallottan azért hozták létre, hogy a jelen kormánynak is legyen egy ilyen cége, ami neki alkot. Hihetetlen (milliárdos) összegeket kapnak megbízatásaik teljesítéséért, közreműködésük hatását a kormányzás színvonalán viszont szerintem nehéz lehet felfedezni. (Nem is csoda, hiszen a GKI-nak legalább egy régi gazdaságkutatója van, az elnök személyében, bár ő is korábban csak talán három évet töltött ott el pályakezdőként, a Századvég Gazdaságkutató Intézetnek viszont tudomásom szerint egy sem. Ráadásul ez utóbbi vezetője különösen nem kedveli az idősebb munkatársakat, tapasztalataikat hátrányosnak tartva).

Andras Vertes, head of the GKI economic research institute, speaks at a news conference in Budapest

Vértes András, GKI

A kormányok egyébként már legalább tíz-tizenkét éve egyáltalán nem mutatnak érdeklődést a valós helyzet és a tények iránt, még a törvényjavaslatok benyújtásához sem készítik el a kötelező hatásvizsgálatokat. A való világot a virtuális világ helyettesíti, a tényeket a nem egyszer teljesen naiv feltételezések, saccolgatások és morbidnak tűnő ötletelések, képzelgések.

Feladataikat tehát „nem igazán” látják el, viszont igen aktívak akkor, amikor az alternatíva gondolatának elferdítéséről (néha saját elképzeléseiket nevezik alternatívának), még inkább, amikor kiszorításról van szó. A médiából és a közbeszédből a működő alternatíva lehetőségének a gondolatát is kiszorítják.

Heim Péter

Heim Péter, Századvég

Igen aktívak a tévutak felállításánál is. Például amikor egy ilyen szegény országban, mint a mienk, azt állítják, hogy túlfogyasztásból adósodott volna el a Medgyessy-Gyurcsány-kormányok idején. Az abszurd állítás nem véletlen, hiszen ha túlfogyasztott (volna) a magyar lakosság, akkor a megoldás ennek a fogyasztásnak a visszavétele, korlátozása, tehát a megszorítás lehet. És az is lesz, hiszen „Magyarország gazdasági fejlettsége az EU-s átlag 66 százaléka, a lakossági jövedelmek viszont az átlagnak legfeljebb a 40 százalékát érik el.) A reáljövedelem (…) a ’80-as évek közepének szintjén áll. Magyarországon a szegény emberek adója, az áfa a világon a legmagasabb, 27 százalékos; kedvezményes kulcsot elvétve alkalmaznak, olyan termékcsoportok is, amelyeket szinte mindenütt kedvezményeznek (élelmiszerek, háztartási energia, tömegközlekedés), nálunk általában 27 százalékkal adóznak. (Kivéve a tejtermékeket és a sütőipari termékeket, ahol egy szintén magas, 18 százalékos kulcs jelenti a kedvezményt.)” (A forint gyengítésének (tév)útján. A kibogozatlan hatások (3. folytatás), 2014. 08. 04.)

(Folytatjuk!)

One response to “Küzdelmek, esélyek, balsikerek és sikerek (1.)

  1. Visszajelzés: A forint „zuhanása” és a kormány „tökéletes időzítése” (2) | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.