A forint gyengítésének tévútján. A kibogozatlan hatások (2. folytatás)

2000 és 2009 között akár 80 000 (!)  milliárd forinttal több lehetett volna a megtermelt forrás!  (Nem csak elméletileg…)

Az előző rész folytatása itt következik! A cikk végén – ahogy egy ideje teszem – a mostani résszel kiegészítve közlöm a teljes, meglehetősen hosszú cikksorozat sémáját és az egyes folytatások elérhetőségeit. Ott hagytuk abba, hogy bemutattam: 1989 és 2011 között Magyarország produkálta a leggyengébb teljesítményt a V-4 országok között.(3. ábra).

Tovább vezetve az adatokat, a kedvezőtlen tendencia tulajdonképpen folytatódik az utóbbi években. A visegrádi országok (V-4) között az egyetlen változás Csehország viszonylatában következett be: itt a 2009-es adathoz, általában a mélyponthoz képest hasonlóan csekély volt a növekedés, mint Magyarországon. A tendencia azonban nem változott, nem közeledtünk a csehekhez sem. Érdekes módon Lengyelország volt az egyetlen V-4 ország, ahol 2009-ben nem következett be visszaesés, 1,6 százalékos növekedés történt. A legnagyobb mértékben Magyarországon esett vissza a nemzetgazdasági teljesítmény, itt 6,8 százalékkal csökkent, míg Csehországban és Szlovákiában 4,4, illetve 4,9 százalékkal.

A gazdasági növekedés a V-4 országokban, 2010–2013

Növekedés a V-4 országokban, tábla


A növekedés elmaradásának fel nem tárt és/vagy elhanyagolt következménye

A növekedés elmaradásából, a lehetségesnél kisebb növekedésből, a néha brutális visszaesésekből nyilván sok ezer milliárdos veszteségek származhatnak. Különösen néhány év alatt.

E mellett a veszteség mellett azonban a közvélemény el szokott menni, mintha nem lenne olyan jelentős és mintha nem lehetne elkerülni. Pedig a néhány ezer milliárdos kieső forrás is  nehezen viselhető el, gondoljunk arra, hogy az egészségügy ennek egy részéből rendbe tehető lenne és néhány száz milliárd forint betömné azt a lyukat, ami a nyugdíjkasszában állítólag néhány év múlva jelentkezhet.

Megdöbbentő, hogy a politika, a szakma, a sajtó, de a közvélemény sem teszi fel a kérdést: tényleg sorscsapásként kell elviselni azt, hogy nálunk ilyen gyenge a gazdaság teljesítménye és biztos nem lehetne ez ellen tenni? Például a gazdaságirányítás, a kormányzás színvonalának megjavításával?

Matolcsy. Új Széchenyi Terv.

Matolcsy az új Széchenyi Tervvel. Ezzel nem lehetett…

Csak az irányítás lehet az oka annak, hogy Magyarország még mindig évtizedekkel ezelőtti problémákkal és a túléléssel küszködik, mások viszont hasonló adottságokkal szépen fejlődnek.

A kérdés feltétele még sürgetőbb, mert (csak) a gazdasági növekedés elmaradásából, a lehetségesnél gyengébb ütemből, a visszaesésekből adódó veszteségek – néhány év alatt – nem sok ezer milliárd forintra, hanem ennek többszörösére: sok tízezer milliárd (!) forintra tehetők!

Ebben is meghatározó szerepet játszik a belső piac korlátozása: az immár évtizedek óta többé-kevésbé folyamatos megszorítások, a rángató jellegű, ötletelő kormányzati intézkedések miatt a kereslet kényszerű ugrálásai, a gazdálkodás állandóan változó szabályozása, amihez nem hagynak időt az alkalmazkodásra. A forint alacsony árfolyamának és az utóbbi években ismét meginduló további leértékelésének nemcsak áttételes, hanem jelentős közvetlen szerepe is van ebben.

Varga Mihály ugrása

Varga Misinek nincs árfolyampolitikája. Mi van?

A gazdaság pangásának következményei ráadásul nem önmagukban léteznek, más veszteségek is vannak, ahol a forint árfolyamával kapcsolatos anomáliák még közvetlenebb módon jelentkeznek és ezek sem sokkal kisebbek. Mindenekelőtt a  forszírozott külkereskedelem (“exportvezérelt” “gazdaságpolitika”) hatékonysági és árveszteségeire gondolok.  Ez utóbbiak – a későbbiekben, önálló, külkereskedelmi részben bizonyítani fogom – nagyrészt felemésztik a mérsékelt növekedést. Tévút és kényszerpálya egymás hegyén hátán.

Kényszerpályák, tévutak - előlap

Kényszerpályák és tévutak – egymás hegyén hátán

De most maradjunk a gazdasági növekedésre gyakorolt negatív hatásoknál! Ezt a kérdést annak idején alaposan körbejártam a Kényszerpályák, tévutak c. kötetben. A könyv 2010-ben jelent meg, a bemutatott elemzés szükségképpen 2009-cel véget ér. Bár lehetne aktualizálni, a probléma lényege nem változott, nagyságrendje sem lett kisebb. Többféle számítást is elvégeztem. Idézek néhány megállapítást a sok közül:

„Veszteségforrások és veszteségek

Az alábbiakban e szerteágazó kérdéskörben példákat mutatok be. Az illetékes vezetésnek/vezetőknek (ha ellátják munkaköri feladataikat) már régen fel kellett volna mérniük, ismerniük kell(ene) a veszteségforrásokat és hogy azok milyen módon minimalizálhatóak.

A kimerülés jeleiből pedig tudniuk kell, hogy ezt a gazdálkodást és benne az új nomenklatúra rátelepedését nem sokáig viseli el az ország gazdasága.

Nem szabad elfelejteni, hogy a hibás gazdaságpolitika jelentősen szűkítette a belföldi keresletet, a világgazdasági válság pedig a külsőt. A gazdaság 6–7 százalékos visszaesése (az előzetes adatok szerint 6,3 százalékos a csökkenés) ezermilliárdos nagyságrendben csökkentette a GDP-t. A stagnáláshoz (a „zérus növekedéshez” képest) 2009-ben és folyó áron számolva 1700–1950 milliárd forinttal. A stagnáláshoz képest ennyivel kevesebb jut fogyasztásra, felhalmozásra, adósságtörlesztésre.

Még nagyobb a kiesés, ha a szokásos, négyszázalékos növekedéshez viszonyítjuk: ez további mintegy 1100 milliárd forintot jelentene, az előbbivel együtt 2700–2950 milliárd forintot. (…)

A tényadatokkal számolva, a 2009. évi 2700–2950 milliárd forinthoz az előző két évben kiesett források (kb. 1600 Mrd Ft) is hozzá kell, hogy adódjanak. Az így kiszámított hiány 4300–4550 Mrd  Ft.  (Ha ugyanis 2007-ben 1 százalék, 2008-ban 0,6 százalék helyett 4–4 százalék lett volna a növekedés, a GDP folyó áron jóval nagyobb lett volna: 762+902=1604.)

Ha azonban onnan határozzuk meg a létre nem jött forrásokat, ahogy Jánossy Ferenc (erről korábban már volt szó), akkor ennél sokszorosan, nagyságrendileg jelentősebb GDP-különbözet jön ki.

Jánossy Ferenc

Jánossy Ferenc (1914-1977)

Jánossy Ferenc szerint hosszabb időre vonatkozóan is megvan az egyes országoknak az a fejlődési trendje, amit bizonyos anomáliák (háború, válság, forradalom) és nem megfelelő viszonyok megtörnek. De ha a normális fejlődés feltételei helyreállnak, a gazdaság fejlődése felgyorsul, amíg csak a trend vonalába nem kerül.

Ettől kezdve ezen a pályán halad tovább. Feltételezésem szerint 2000-re mindenképpen kialakulhattak volna ezek a feltételek, megszabadulhatott volna a magyar gazdaság ballasztjaitól, kibontakozhattak volna a növekedési lehetőségek. Ettől kezdve évi 8 százalékos növekedéssel számoltam, aminek alapján 2000 és 2009 között mintegy 80.000 milliárd forinttal több GDP jött volna létre. (Ez háromszor nagyobb érték, mint a magyar termőföldön a hazai és a külföldi árak különbözete. Tízszer akkora, mint az EU-tól elnyerhető fejlesztési pénz.)

Ha ezt a pályát jártuk volna be, egészen más fejlettségen élhetnénk és működhetnénk. (Kína hosszú évek, évtizedek óta ezt valósítja meg, évi 10 százalékos növekedési ütemével, a világgazdasági válság „sem fog” rajta.) A fantázia is kevés annak kitalálására, mi mindent lehetett volna megvalósítani ebből az irdatlan összegből. Hova tűnt volna az adósságállomány? Mennyivel más lenne a magyar külpolitika mozgástere és mennyivel eredményesebben lehetne képviselni a magyarság érdekeit.

(…)

Mégsem akarnak hozzányúlni a pazarló szisztémához. Ehelyett „magyarázatok”

Mégsem akarnak hozzányúlni ahhoz a pazarló szisztémához, ami a társadalom számára felesleges kiadásokat és elkerülhető anyagi veszteségeket jelent. Helyette bevetik a propaganda-gépezetet. Ezeket az anomáliákat úgy igyekeznek beállítani, mint amelyek nem az elmaradt rendszerváltásból, hanem a tudati fejlődés lassúságából és az elhúzódó tanulási folyamatból adódnak. Pedig akármilyen keményen is gondolkozom, csak arra a következtetésre jutok: legutóbb (biztosan) 1948-ban volt rendszerváltás.

Egy másik propagandafogás: az anomáliák nem is szüntethetőek meg: mintha a piacgazdaság és a kapitalizmus tulajdonképpen elkerülhetetlen velejárói lennének. Tehát valahogy így: – Hiszen Ti akartátok! (Mármint azt, ami lett.) – Illúzió volt azt gondolni, hogy hamarosan úgy fogunk élni, ahogy Ausztriában! Sajnos a társadalom egy része vesztese a rendszerváltásnak! Vannak persze anomáliák, de a demokráciát, piacgazdaságot mások évszázadokig (?!) tanulták. A demokráciával és a kapitalizmussal együtt járnak társadalmi különbségek.

Vannak (voltak) más válaszok is. 2002 után évekig az elődökre, sőt az elődök elődeire mutogattak és állítottak valótlanságokat. („Elővágásként”: hogy a saját tevékenységről eltereljék a figyelmet.) De még manapság sem úszhatjuk meg, hogy bármilyen kritika esetén ne egy sok évvel korábbi vélt (vagy inkább kreált) párhuzamra mutatnának. Komoly botrányok kitörése és megütközést keltő információk kikerülése esetén különösen meglepő a sikerpropaganda: – Büszkék vagyunk eredményeinkre! – Gondoljatok arra, hogy épültek utak, hidak, autópályák, megvalósultak beruházások!

Ezeknek a reakcióknak semmi közük ahhoz, miért folytatódnak a pazarlások. A mostanában megszokott hivatkozás a világgazdasági válságra sem magyarázat. Erre éppen hogy nem lehet ráfogni az ország szempontjából értelmetlen költekezést. Sőt a válság még sürgetőbbé teszi a pazarló szisztéma felszámolását.

Egyúttal el kell mondani, hogy az előbbi válaszok nemcsak riposztként, hanem önmagukban is értelmetlenek. A félbe maradt rendszerváltást be kellene fejezni, az idő tehát semmit nem old meg, viszont jelentősen tovább növeli a késlekedésből adódó veszteségeinket. A kapitalizmus és a piac visszásságai pedig nem annak lényegéből és semmiképpen nem a versenyből, hanem annak megkerüléséből és/vagy körülhatárolatlanságából adódnak. Az anomáliákat vadhajtásnak szokták tartani és vissza szokták vágni. Erre már legalább 100 éve rájöttek más országok; nincs vita arról, hogy ez a kormány feladata. Arról sem, hogy ezt (is) el kellene látnia.”

A megszorítások értelmetlensége: felesleges áldozatok

A megszorítások azért is értelmetlenek, mert a kiadásokat, különösen a kormányoknak kedves kiadásokat, illetve az elkerülhető veszteségeket nem fogják meg.

A Kényszerpályák, tévutak c. kötetben erről ezt írtam:

„A költségvetési túlköltekezés része a hatalomgyakorlásnak: többet lehet költeni és ennek árát végül is a lakosságtól lehet beszedni. 1990 és 2008 között – 2008. évi árakon – kb. 25 000 milliárd forinttal többet költöttek a kormányok költségvetési bevételeiknél. Ennek a hatalmas összegnek nem látszik a hatása az ország állapotán, fejlődésén, növekedésén, életszínvonalán, versenyképességén. Tulajdonképpen elfolytak, azt sem tudjuk, hogy konkrétan mire.”

De még mindig megszorítanak!

Én még mindig ott tartok, miért is akartak az emberek rendszerváltást és mi valósult meg ebből? A nyugati fogyasztás és szabadság érdekében akartak és persze igazi rendszerváltást.

Na és hol tartunk akár az egyikben, akár a másikban? De maradjunk most a gazdasági aspektusnál! Szavakban és nominális értelemben ugyan volt jövedelemkiáramlás, ráadásul olyan, amit állítólag nem is engedhettünk volna meg magunknak, mert hiszen – erre hivatkoznak – egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy a termelékenység emelkedésénél gyorsabban nőjenek a bérek és egyéb jövedelmek. Feltételezéseik szerint ebből a megengedhetetlen, túlzott fogyasztásból következett volna az államadósság óriásira növekedése. Viszont nem került sor annak bemutatására, az arról való elszámolásra: konkrétan mi miatt következett be a tragikus eladósodás?

2010-ben, a Kényszerpályák, tévutak c. kötetben többek között ezt írtam (112. o.):

„Miért nem firtatja ennek elmaradását a Fidesz? Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a közalkalmazottak 50 százalékos béremeléséből vagy a nyugdíjasok 13. havi juttatásából következne ez a hatalmas (sok ezermilliárdos) túlköltekezés. De akkor miből? Ha nincs erre adat, információ, elemzés, hogy lehet a hibákat nem megismételni?

Vagy vegyünk egy másik példát! Sokan vagyunk úgy, akik nem tudjuk: miként nőtt az adósságállomány 20 milliárd dollárról 80 milliárdra? Miként finanszírozzák ezt és minek alapján állítható, hogy ez hatékony módszer? Állítható-e egyáltalán? Ha nem, mire kellene áttérni?”

orbán és gyurcsány

Ebben Orbán és Gyurcsány is egyetértett

Ebben – nem meglepő módon – Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc is egyetértett.  Gyurcsány nyilván azért, mert sokkal elfogadhatóbb azt mondani, hogy a lakossági fogyasztásra ment el a rengeteg pénz, mint azt, hogy indokolhatatlanul drága, nem hatékony, esetenként „pénzszóró” beruházásokra és az állam szervezetlen, illetve pazarló működtetésére. Mindez szoros kapcsolatban van a nomenklatúra el- és megtartásával. (Például a korábbihoz képest legalább kétszer- háromszor drágább autópálya-építésekre ment el a pénz. (A Kényszerpályák-tévutakban alaposan körbejártam ezt a kérdést is. Lehetőségeimet korlátozta az adatok szűkössége)

A Kényszerpályák, tévutakban azt is kiszámítottam, mennyit költöttek el a szoclib kormányok a költségvetésen felül, ide nem számítva az EU-s forrásokat. Sok-sok ezer milliárd forintot. Ennek a túlköltekezésnek az okát pedig – mint alább ismét láthatjuk – nem a túlfogyasztásban, hanem minden bizonnyal a beruházásokban kell keresni. Ahogy erre a Kényszerpályákban is, de különböző egyéb publikációkban is rámutattam: sem az átadás-átvételnél, sem azóta nem történt meg annak tisztázása, feltárása, konkrétan milyen beruházási ügyletekből tevődött össze a túlköltés. A helyzet azóta sem változott.

Kényszerpályák, tévutak - hátlap

Az ok a régi/új nomenklatúra felkészültsége, szemlélete, érdekei

A rossz axiómából szükségképpen rossz következtetéseket vonnak le

Abban természetesen már nem értett egyet a volt és az aktuális miniszterelnök, hogy ez bűnös politika lett volna, ahogy azt Orbán Viktor hangoztatja.

A korábbiakhoz hasonlóan most is összefoglalom, mi jelent  meg eddig a témában:

A forintgyengítési cikksorozat eddigi elemei

A forint gyengítésének (tév)útján. Kinek jó ez? (2014. 03. 16.)

A forint gyengítésének (tév)útján. Kinek jó ez? (1. folytatás) (2014. 03. 25.)

A forint gyengítésének (tév)útján. A gyökerek (2014. 06. 01.)

A forint gyengítésének (tév)útján. A kibogozatlan hatások (2014.  06. 22.)

A forint gyengítésének (tév)útján. A kibogozatlan hatások (1. folytatás) (2014. 07. 13.)

A forint gyengítésének (tév)útján. A kibogozatlan hatások (2. folytatás) (2014. 07. 27.)

(Folytatjuk!)

2 responses to “A forint gyengítésének tévútján. A kibogozatlan hatások (2. folytatás)

  1. Visszajelzés: A forint gyengítésének tévútján. A kibogozatlan hatások (3. folytatás) | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

  2. Visszajelzés: A forint gyengítésének (tév)útján. Még mindig a következményekről | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.