Az egyszemélyes stratégiai döntések (Gripenek, Paks stb.)

Tiéd az ország, magadnak építed! (A Rákosi-korszak jelmondata)

A Gripenek, a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, az autópályák, az MTV új székháza,  a négyes metró, a kormányzati negyed, a stadionok (két ciklusban is), a Kossuth tér, a MOL-részvények, a Malév, a földgáz-elosztó cégek, a Főgáz, egy szénbánya és Paks. És még sorolhatnám. A kisebbekről sem feledkezzünk meg: például az értelmetlen, csúnya, de azért jó drága Időkerékről.

A több részesre tervezett írásban egyszemélyes (egy személy által hozott) beruházási és államosítási (állami kivásárlási) döntésekről, körülményeikről és következményeikről lesz szó. Az első és a második Orbán-kormány időszakaira összpontosítva, amit a folyamatos aktualitás mellett a már eleinte is látványos (Gripenek) és azóta fokozódó vonzalom (Paks) indokol. Ugyanakkor a múlt példái és rövid értékelései sem hiányoznak, ahogy ez a fenti előzetes felsorolásból kitűnik. Annál is kevésbé hiányozhatnak, mert nem személyekkel, hanem az általuk képviselt bizonyos jelenségekkel, magatartással, kormányzással van bajom. Hibának tartom tehát, ha úgy lehetne tenni, ahogy most Paks kapcsán is tesznek általában, mintha ma kezdődne valami és mintha az egyik oldal tenne ilyeneket. Sajnos a kifogásolt gyakorlatnak igen hosszú múltja van, bár a negatív jelenségek kétségtelenül sűrűsödni látszanak.

Orbán Viktor és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin (Forrás: Híradó)

Orbán Viktor és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin (Forrás: Híradó)

Miért a beruházási döntések? És miért az egyszemélyesek?

A beruházások számtalan módon határozzák meg a gazdaság folyamatait, állapotát, fejlődését, a gazdasági szerkezetet, a műszaki színvonalat, a versenyképességet, a termelékenységet, mindennek a változását, de a pénzügyi egyensúly fontos alakítói is. A jelennel, a múlttal és a jövővel egyaránt kapcsolatban vannak, a jövő lehetőségeit, feltételeit a mai döntések határozzák meg.

A beruházások gazdasági, társadalmi szerepe nagyon sokrétű, ahogy a gazdasággal és a társadalommal való összefüggések is, amit az is jelez, hogy gazdasági, gazdaságpolitikai tárgyú kötetemben (Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra) a 320 oldalból 62 oldalon foglalkozom – különböző összefüggésekben és helyeken – a beruházásokkal.

Sok éves elméleti ismereteim, gazdaságkutatói és gyakorlati tapasztalataim alapján készült ez a munka, ami azt is vizsgálta, miért nem várható fordulat az új Orbán-kormány idején. A könyvbemutatóra meghívtam több illetékes állami vezetőt, polgármestert, hivatalban levő képviselőt, de egyikük sem mutatott érdeklődést. Volt olyan, aki elfoglaltságára kimentette magát, de ő sem küldte el pl. a munkatársát. Az a frakcióvezető is, aki arra hívta fel a figyelmemet, hogy milyen sok kötelezettsége van. Szerintem a legfontosabb a megújulás lenne. Nem is volt kíváncsi arra, mit is lehet erről és a kiútról mondani. Nem csodálkozom azon, hogy a veszteségforrások fennmaradtak és sajnálatosan növekedtek.

A kötetben egy konkrét nagy projekt alapos elemzése is megtalálható: részletesen elemzem a fővárosi 4. sz. metró beruházását, ami közgazdasági értelemben egyfajta „állatorvosi lónak” tekinthető. Akár a vonal szükségességét, akár megvalósulását, elhúzódását, költségemelkedését, meg nem térülését nézzük.

Demszky Gábor fényképez

Demszky Gábor fényképez (A legköltségesebb fotó)

A feltárt helyzet és történet megdöbbentő. És mi mindent lehetett volna megvalósítani, ha ehhez hozzá sem kezdenek! E példából is látható, hogy a beruházások nemcsak pozitív, hanem negatív szerepet is betölthetnek. És nyilván nem mindegy, hogy a szűkös források mennyiben tudnak hozzájárulni fejlődésünkhöz, vagy pedig rosszul hasznosulnak, elpazarlódnak. Következésképpen csak különösen nagy gondossággal és kiérlelt stratégia alapján lenne szabad beruházási döntéseket hozni.  Ennek alapfeltétele, hogy pl. a gazdasági szerkezetről részletes jövőképe legyen egy kormánynak, vagy egy olyan nagy településnek, mint amilyen Budapest.

Nem bocsánatos hiba az olyan kisebb értelmetlenség sem, mint az Időkerék. Ez Medgyessy Péterhez kötődik. Néhány év alatt erre a szörnyűségre (beruházási és fenntartási költségként) 500 millió forintot fizettek ki.

Medgyessy Péter időkereke

Medgyessy Péter időkereke (Minden benne van…)

A gazdasági bajok egyik legfőbb oka

Hosszú ideje a súlyos gazdasági bajaink a valamilyen szempontból (megválasztásuk és/vagy megalapozásuk és/vagy megvalósításuk miatt) rossz beruházásokra, köztük elsősorban a rossz nagyberuházásokra vezethetőek vissza. Néhány példa a múltból:

A Rákosi-korszakban az ország adottságainak meg nem felelő és erejét meghaladó fejlesztések (a szén és a vas országa leszünk!) vezettek komoly feszültségekhez, illetve megrázkódtatásokhoz. Rákosinak nehézipari víziói miatt a gazdasági ágak közötti arányok felborultak, a fogyasztási cikkek és az ipari termékek termelése nem fejlődött, pedig forszírozott exportjukkal kellett helyreállítani a fizetési mérleg egyensúlyát.

Az alábbi videó ízelítőt ad abból, hogy 1952-ben, 60. születésnapján hogyan ünnepelték Rákosit és páratlan gazdasági döntéseit. Megfogadta, hogy még többet tesz a “sokat szenvedett magyar nép” érdekében. (a 3.00 perctől). A legérdekesebb rész 7.30-tól kezdődik.

A Kádár-korszaknak is megvoltak a maga nagyberuházásai, amelyek a rendszer bukásához és az országot megbéklyózó adóssághoz vezettek. 1990 környékén aztán több gigaberuházást leállítottak, illetve bezártak. (Dunai Vízierőmű, eocén program stb.). Ezek ma az iparpolitika romjai, teljes költségük elvesztegetett kiadás lett. Ha újra elindulnának, akkor sem térülnének meg soha.

Még ennél is nagyobb kár következett be a “rendszerváltáskor” azzal, hogy a szakmailag felkészületlen kormányok egész iparágakat zártak be, ezek korábbi beruházásai tulajdonképpen a szemétbe kerültek. Köztük a kor színvonalán megvalósult fejlesztések. (Másfél millió munkahelyet szüntettek meg!) A bezárások – ha lassú ütemben is – még mindig tartanak, a veszteséglista tehát tovább bővül. Itt maradt az ország, mondhatni, saját ipar nélkül. Emiatt nem igazán lehet kihasználni az EU-s fejlesztési pénzeket a gazdasági növekedés beindítására és fenntartására, a foglalkoztatottság növelésére, hiszen nincs olyan ipar, amit maga után tudna húzni. (Ld. részletesen: Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra.)

Eocén program. Beomló bányák, robbanások, elapadó termálvíz

Eocén program. Beomló bányák, robbanások, elapadó termálvíz

A kiválasztás, a megalapozás és a megvalósítás anomáliái ráadásul változatlanul fennállnak. A mostanit megelőző nyolc évben ezek vezettek az adósságállomány drámai megugrásához. (Ld. pl. magas fajlagos költségű autópálya-építések. Ami mögött a közvélemény pártok közötti osztozkodást sejtett. A közvélemény arról is tudott, hogy az autópálya-építés megdöbbentő pazarlás közepette folyt, a széthordott üzemanyagnak, építőanyagnak a költségeit nyilván meg kellett téríteni az árban.)

M6. Magyar siker, alagút állhat végre a löszben

M6. Magyar siker, alagút állhat végre a löszben

Az elit megtanulhatta volna…

Ha valamit a magyar „elitnek” legkésőbb 1990-től meg kellett volna tanulnia, az a beruházási politika és a döntési rendszer nagyon körültekintő kidolgozása és megvalósítása. De ez elmaradt, ahogy a rendszerváltás sem ment végbe. Egy rezsim jött létre a Kádár-rendszer után, nem is lehet csodálkozni azon, hogy ellenszenves, kontraproduktív, szükségképpen veszteséget eredményező gyakorlatok és a balsikerekre vonatkozó szokásos „magyarázatok” fennmaradtak a különböző kormányok idején.

Ha a gazdaságirányítás működése miatt nehézségek adódtak, soha nem az ehhez vezető kormányzási gyakorlatot, hanem mindig a „fenntarthatatlan” (?) fogyasztást hibáztatták, és a lakosságra hárították rossz munkájuk következményeit. Nem ismernek más eszközt, mint a megszorításokat, a tények félrevitelével a (nem létező) túlfogyasztást ?!) kiáltják ki oknak. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is ezt a nézetet osztja. (A túlfogyasztás túlélő mítosza.) Ha ugyanis túlfogyasztás lenne, akkor lehet folytatni tovább a megszorításokat! Az a képtelen helyzet áll elő, hogy a felelősség és a következmények egyaránt a vétlen lakosságot terhelik. Ő a felelős, mivel a politika szerint túlfogyaszt és így okozza pl. az eladósodást. A lakosság kétszer is megfizeti a rossz kormányzás következményeit. Elmarad a haszna, kiesik az a jövedelme, amit jobb kormányzásnál realizált volna, ráadásul vele fizettetik meg a kormányzat elmaradt jövedelmét.

Pozsgay Imre a Fordulat és reform megrendelője és propagálója

Pozsgay Imre a Fordulat és reform megrendelője és propagálója

Az alaptalan szemléletnek a Fordulat és reform c. fogalmazvány megalkotása (Fordulat és reform. Felgyorsulva a tévúton)  óta ideológiája is van, ami még ma is mintegy feljogosítja a kormányokat a folyamatos megszorításokra.

Ez tehát az egyik magyarázata annak, hogy az elit miért nem tanulta meg, hogy a beruházások kétélű eszköz, rossz gyakorlattal el is lehet bukni a gazdaság fejlődését és a lakosság életszínvonalát. De az igazi ok nem ez.

Az egyszemélyes visszaállamosítási döntések

Hogy nem azt tették, amit az ország érdeke megkívánt,  annak viszont csak az lehetett az oka, hogy volt egy vagy több mögöttes szempont, egy vagy több nyomós (a közérdeknél nyomósabb) külön érdek.

Hogy a beruházási döntéseket miért vizsgálom, azt tehát kifejtettem. Hasonló okból nézem a visszaállamosítási döntéseket. Miért is kerül ezekre sor egy olyan gazdaságban, ahol a pénznek ezer helye lenne? Különösen láthatólag értelmetlen célokra? (Pl. MOL-részvényekre. Hiszen a MOL irányítása független a birtokolt részvényektől. (Ld.  Mit akarnak a horvátok? Az INA-részvényeit vagy Hernádi Zsoltot?)

Ott, ahol viszont visszavásárolni kellett volna (ld. a Malév megmentése), ott sorsára hagyták a stratégiai céget. (A Malév felszámolása: csepegtetett brutális következmények; Malév: mibe kerül nekünk ez a kormányzás?)

Logikusnak érzem, hogy ezeket a roppant nagy összegű visszaállamosítási döntéseket együtt nézzük a beruházásokkal. Hiszen ezek a döntések máshonnan veszik el a pénzt, kevesebb jut értelmes beruházásra. Nem is szólva arról, hogy fő forrásuk a lakosság megsarcolása. Pénzt szednek, vonnak el, a devizahiteleseket a bankok továbbra is sanyargathatják, mert az extraprofiton bankadó formájában osztozniuk kell az állammal. E célból megdrágítják a banki szolgáltatásokat, a telefonálást, az internetet. Majd pedig semmi perc alatt százmilliárdokat költenek el. Mondjuk így: nem „kézenfekvő” dolgokra.

Mi motiválja ezeket az egyszemélyi döntéseket?

A beruházási döntéseket a fejlesztés, vagy valami más, ami éppen hogy a fejlesztés lehetőségeit csökkenti? Lehet-e így fejleszteni egy gazdaságot, honvédelmet, sportot, ahol eszközrendszerek és egyéb, azzal egyenértékű feltételrendszerek vannak? Kiragadva egy elemet és onnan is kiragadva egy viszonylatot, egy konstrukciót, nem tárva fel az összefüggéseket, nem ismerve a folyamatokat? Mi motiválja azt, hogy a makrogazdaság bonyolult kérdéseit – megismerésük helyett – gordiuszi csomóként fogja/foghatja fel egy miniszterelnök és “meghasalja” a döntést?

Orbán és Putyin. Megcsináltam...

Orbán és Putyin. Megcsináltam.. (forrás:Híradó)

Egyébként mi is köti össze a látszólag teljesen különböző ügyeket? Az egyszemélyes döntés nagy valószínűsége, mondhatni, bizonyossága, amit ezekben az esetekben különösen kényes (érzékeny), egyben stratégiai témákban, hatalmas összegű és óriási következményű beruházások esetében hoznak meg?

És vajon mi motiválja a nagy állami bevásárlásokat? Azok a gazdasági célok, amelyekre hivatkoznak, vagy mögöttes célok? Mondjuk az állam és a kormány erejének növelése vagy a klientúra kiváló állásokhoz való juttatása? A cégek beruházásainak megszerzése a saját kör számára? Van-e egyáltalán közgazdasági értelmük? Nem lenne-e jobb (nekünk), ha közgazdasági és normatív módszerekkel integrálnák ezeket a cégeket a (még ki nem alakult) piacgazdaságba? (Nyilván azután, hogy a piaci viszonyok kialakulnának.) Elfogadható-e egy kormánytól, hogy ahelyett, hogy ellátná feladatait, a szabályokat változtatja meg?

Kapkodva, ötletelve, rögtönözve, kész helyzetet teremtve, az információk nagy részét zártan kezelve, eltitkolva. Úgy, hogy ha vannak vonatkozó jogi előírások és/vagy hangoztatott elvek, azokon (is) egyszerűen átlépnek. Sajátos időzítésben, és mindenképpen kihasználva az ellenzék – valamilyen okból bekövetkezett – bénultságát. A gyengécske és kényszeredett, de akár el is maradó ellenzéki reakciók, illetve az ellenzék hasonló akcióira való esetleges visszautalások miatt nem számolnak a választásokra való negatív hatásokkal. (A későbbiekkel sem, mert a két oldalt a mutyi összeköti.)

Óhatatlan kétségek, kiderült értelmetlenségek. Mi következik ebből?

Az egyszemélyes rögtönzéseket, ezek „magyarázatát” és a sebtében megkötött ügyletek gazdaságstratégiai célszerűségét eleve jogos kétségek szokták övezni. Vannak olyanok is, amelyekről szinte azonnal tudni lehet, hogy (az ország szempontjából) kifejezetten előnytelen döntések és szerződések születhettek. (Annak ellenére, hogy a megállapodásokat nem szokták nyilvánossá tenni.)

Mindebből két dolog következik. Egyfelől logikailag kizárható, hogy ezekben a rosszul előkészített, vagy elő sem készített, mégis keresztülhajszolt témákban az ország szempontjából hatékony fejlesztések valósulnak volna meg. Az is kizárható, hogy ott fejlesztettek, ahol ennek a legtöbb értelme lett volna.

A kamarilla kormányzás

A magyar közjogi berendezkedés szerint nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. Tehát a kormányfő tulajdonképpen azt tehet, amit akar, nincs valódi felelőssége. A miniszterek nem tárcaérdekeket és sajnos nem szakmájuk érdekeit képviselik, hanem a kormányt (miniszterelnököt). Ez már eleve a szakmai, hatékonysági, működőképességi szempontok háttérbe szorulásához vezet. A munkakör érettségivel is betölthető

A kormányfőt, de a minisztereket sem kötelezi semmi arra, hogy a hatalmas apparátusra támaszkodjanak, arra sem, hogy az apparátus szakmai színvonalát javítsák. Sőt az ez irányú próbálkozás azzal járhat, hogy nem a jobbítani akaró, szakmáját védő vezető marad talpon. Az önálló, kezdeményező, munkamániás, hatékonyságmániás vezető veszélyes lehet, és persze főleg önmagára.

A miniszterelnök és a miniszter azzal dolgozik, akivel akar, azzal tanácskozik, akivel akar. (Ameddig nem kerül útba.) Csillag István minisztersége idején – akkor hiába –panaszkodtak az egyik nagy országos lapban a Gazdasági Minisztérium illetékes főosztályáról: a hozzájuk tartozó autópálya-építésekről semmit nem tudnak. A nem illetékes külsősök szöszmötöltek az anyagokkal. És – biztosan véletlen – roppant drágák lettek az autópályák, amibe még a döbbenetes pazarlás is belefért. Csak a jó minőség nem. (Alagútfúrás a beomló löszös dombokba, szörnyen költséges viaduktépítések a lapályos részekre való átvezetés helyett, illetve építőanyag- és üzemanyag feketekereskedelem.)

A fenti elvtől (a miniszterelnöknek van kormánya) csak egy kis lépés a kamarilla kormányzás. Ezt a lépést meg is szokták tenni. Antall Józseftől napjainkig egyfolytában ezt látjuk: az apparátusnál és a minisztereknél, államtitkároknál sokkal fontosabbak a volt osztálytársak, a volt vagy jelenlegi barátok, kártyapartnerek, szomszédok, ismerősök, megnyerni szándékozott nagyvállalkozók, és ígéretes helyi kisvállalkozók, akik nagyvállalkozók lehetnek, egyházi személyek stb. Ők így juthatnak „anyagi lehetőséghez”, érvényesüléshez, befolyáshoz, kitüntetésekhez. A miniszterelnöki kamarilla mintájára gyakran az egyes minisztériumokban is létrejönnek ilyen kamarillák, illetve ezek hierarchikus építménye.

(Folytatjuk!)

One response to “Az egyszemélyes stratégiai döntések (Gripenek, Paks stb.)

  1. Visszajelzés: Választás, program, képviselőjelöltek | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.