Devizahitelesek. A rendezés valódi akadálya a bankadó? (1. folytatás)

Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra?

(Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel?)

Marcus Tullius Cicero (Kr. e 106-43)

Évek óta folyik a „devizahitelek” ügyében a hókusz-pókusz, a lényegi kérdések kerülgetése, a tisztázás és a rendezés látszatintézkedésekkel és nyilatkozatokkal való helyettesítése. Magyarán a tehetetlenkedés és/vagy az időhúzás. A bankadó kivetése és összegének folyamatos emelése, most már 600 milliárd forint feletti magasságokba – mint az előző részben (Devizahitelesek.  A rendezés valódi akadálya a bankadó?)  bemutattam – meglehetősen ellehetetleníti a devizahitelesek helyzetének rendezését. Az állam, bár ez kötelessége lenne, ellenérdekeltté válik a rendezésben, ma ugyanis óriási összegek hullanak az ölébe, amelyekről nem akar lemondani. Holott az nem az államot, hanem a nehéz helyzetbe került (juttatott) devizahiteleseket illeti. Valóságos pénzszivattyú működik, de nem egy, hanem egyidejűleg kettő. Az első az ügyfelek rovására ér el jogosulatlan extraprofitot, a másik pedig a bankoktól von el ebből a pénzből a szintén jogosulatlan állam javára. Emiatt több mint kétséges, amit az egy helyben topogás is igazol, hogy az állam, a kormány átfogó rendezést akarna. A lakossági devizahiteleseknél, mert az önkormányzatoknál, a sportegyesületeknél, bizonyos cégkörben stb. ezt már megvalósította. És úgy, hogy mélyen belenyúlt a költségvetésbe.

Varga Mihály. Megóvták az ugrástól?

Varga Mihály. Megóvták az ugrástól?

Kormányzati időhúzás és paraván mögé bújás. És további pénzszerzés

Az újabb kormányzati intézkedések és törekvések sem visznek előre, viszont a káros jelenségek fennállását, amelyekből a bankoknak és a kormánynak haszna van, meghosszabbítják. A bankokra kivetett közel 10 milliárd forintos büntetés a kartellezésért nem enyhíti a devizahitelesek anyagi gondjait, az érintettek ugyanis nem kapnak a kartellezésben nekik okozott károkért kompenzációt. A kormányt viszont jelentős bevételhez juttatja, amit aztán tetszés szerint el lehet szórni.

Az újabban ösztökélt és teljesen értelmetlen (ld. az előző cikket) jogegységi határozat erőltetése a Kúriánál is a megoldás halogatását jelenti, miközben újabb ürügyet adMatolcsy szereplésein kívül – a forint árfolyamának gyengítésére, illetve az egyébként bekövetkező erősödés elkerülésére. A forint erősödése értelemszerűen javíthatná a devizahitelesek helyzetét.

A gyenge forintárfolyam azonban a kormány meggyőződése szerint előnyös, holott nyilván neki sem az, az országnak pedig biztosan nem. De ez az árfolyampolitika nem ütközik az ellenzék és a „szakma” részéről akadályba, mivel ők is a régi közhelyeket fújják.

Orbán Viktor miniszterelnök Japánból telefonon üzent. A 180 perc c. műsorban, pénteken megállapította, hogy két kérdés van és ezekben kellene a Kúriának villámgyorsan állást foglalnia. Ki viselje az árfolyamveszteségeket és jogszerű-e az egyoldalú kamatemelés. Ez fogja „kicövekelni” azt a teret, amin belül a kormány kialakítja megoldását. Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter pedig jogi kerekasztal-beszélgetést szervezett a bankok – egyébként a kormány által azonnal elvetett – javaslatának megvitatására. Ezt a javaslatot az ígéretek ellenére még mindig nem tárták a közvélemény elé.

A sajtó tovább aggódik és kampányol. Nem a devizahitelesekért, hanem a bankokért

Fordulat a sajtóban sincs, továbbra is – mondhatni hisztérikusan – aggódnak a bankokért. Elgondolkodtató, hogy úgy foglalnak állást a devizahitelezés kérdéskörében, hogy erre nincsenek megfelelően felkészülve.

Csányi Sándor interjúja egy „külföldi” magazinnak. Üzenetek egyes érintetteknek

Csányi Sándor interjút adott a Forbes magazinnak. A nyár óta magyarul is megjelenő magazin fele részben hazai témáknak ad teret. Aki ebben szerepel az így olyannak tűnik, mintha az eredeti Forbes magazinnak, egy külföldi lapnak adna interjút. Az interjú nem kerül fel az internetre, a magyarországi lapok viszont szemezgethetnek belőle. Ezek a talán nem véletlenül kiválasztott morzsák feltételezhetően üzenetek, ahogy az interjú témái is feltehetőleg ennek megfelelően lettek kiválasztva. A lapok úgy szemezgetnek, hogy nincs a helyenként igen elfogult, nem reális, sőt irritáló és provokativ a kijelentésekre kritikai észrevételük.

Csányi Sándor, Forbes

Többféle érintetti körre gondolhatott, hiszen Csányi Sándor egyszerre több magyarországi monopóliumnak is meghatározó alakja. (Az élelmiszeripari monopóliumokról most tudomásom szerint nem nyilatkozott. Az interjú alapján is elgondolkodtató, nem áll-e fenn összeférhetetlenség, ha valaki ennyi monopólumnak a kulcsfigurája?)

Az OTP-nek egyik tulajdonosa is és egyben elnök-vezérigazgatója. E minőségében két üzenete is van. Az egyik az eladásra váró MKB-nak (és másoknak) egy lehetséges vevőtől. A másik a devizahiteleseknek. Ez egy jó vaskos üzenet. Ebben lekezeli problémájukat és anélkül, hogy nyilatkozna a törlesztőrészletek jogosságáról, kétségbe vonja, hogy minden ötödik devizahiteles tényleg ne tudna törleszteni. (Lehet, hogy a sajtóban hetek óta meglovagolt ötlet forrása a mostani interjúalany?) Csányi a kormányt hibáztatja és itt előjön a sajtóban folyamatosan napirenden tartott valótlan állítás: a devizahitelesek közül a kormány ígéretei miatt egyre többen nem fizetnek, holott szerintük megtehetnék. Úgy tűnik, hogy szembe akarja állítani a devizahiteleseket a forinthitelesekkel, amikor azt állítja, hogy a devizahitelesekkel túl sokat foglalkoznak és hogy a forinthitelesek sincsenek jobb helyzetben. Továbbá, hogy a törlesztési nehézségek a munkanélkülivé válásból adódnak. (Egyébként ez sem igaz.)

A MOL-nak Csányi Sándor a részvényese, tehát szintén egyik tulajdonosa, továbbá alelnöke. Üzen tehát a horvát kormánynak is az INA ügyében. A válasz onnan erre állítólag hatalmas felháborodás, holott Orbán Viktor miniszterelnök egyik rádióinterjújában arról beszélt, hogy a magyar-horvát kapcsolatok olyan kincs, amit nem szabad veszélyeztetni. (Nemrég tettem közzé a Mit akarnak a horvátok? Az INA-t vagy Hernádi Zsoltot? c. írásomat, ahol ezzel a nyilatkozattal is foglalkoztam.)

Mindenről szó van tehát, csak a lényegről nincs!

Még mindig tisztázandó kérdések, amelyek kijelölik a megoldást

Kinek és mekkora a felelőssége (bankok, állam, hitelesek)? Kikre és mire vonatkozzon a könnyítés, vagy megoldás? Milyen időtávra, tehát a jövőre vagy a múltra is kiterjed-e a konstrukció valamilyen vagy teljes változtatása? Milyen eszközökkel történik a könnyítés vagy rendezés? Segítségre vagy kártalanításra kerül-e sor? És így tovább.

Ezt megelőzően fel kell tárni a kiinduló helyzetet, az összetevőit és a fejleményeket

Az előbb felsorolt kérdések megválaszolása szükségképpen attól kell, hogy függjön: vajon mi is történt?  Megtévesztés és erőfölénnyel való visszaélés, vélhetőleg fiktív deviza „bevonása”, aminek így csak az volt a szerepe, hogy a bankok további – ide nem tartozó – átváltási és árfolyamnyereségre tegyenek szert. A kamatok lényegében önkényes változtatása a bankok akaratából, de az esetleges csökkentés kötelezettsége nélkül – ugyancsak a jogtalan haszon forrása. Ismeretlen elszámolási metodika, ami a bankokat is megzavarja: maguk is gondban vannak, hogyan is áll az ügyfél törlesztése. (A végső elszámolásig nem lehet tudni, miként alakult a törlesztés, mi maradt fenn, mennyi kamatot és mekkora összegről fizettek. Ezért nem érti az ügyfél, hogyan lehet, hogy a kamatot folyamatosan a teljes tőkére fizeti és nem a fennmaradt tőketartozásra.)

Az egyik lehetséges magyarázat a történtekre

Tisztességtelen szerződésekre alapozott egyoldalú előny- és kötelezettség-megosztás, amit a bankok a pénzügyi szektor kötelező állami ellenőrzése miatt csak az állam bizonyos (tevőleges vagy passzív) asszisztenciájával, minimum közömbösségével tehettek meg.

Bár ez egy másik terület, de jó ellenpélda az állam más szerepének ellátására az, ami most egy energiaszolgáltatót hozott kínos helyzetbe. Árengedményt ajánlott, miközben nem fedte fel az ezzel együtt járó kockázatot és manőverezési szándékot; a fogyasztási felügyelet idejében közbelépett.

A devizahiteles szerződésekhez visszatérve, azok jogsértéséinek eltűrése bizonyára nem lehetett lehetséges a kormányok jóváhagyó magatartása nélkül.

Félrevitelek

Róna Péternek sok minden köszönhető. Valószínűleg pozitív értelemben is, viszont most néhány negatívról kell, hogy szóljak. Ezek a gondolatok jól félrevittek fontos kérdéseket. Az egyik nagy ötlete, amit a második Orbán-kormány félig megfogadott, a forint árfolyamának gyengítése volt. Igaz, Róna Péter javaslatához hozzátette (amit az Orbán-kormány viszont nem fogadott meg): a devizahiteleseket ki kell ebből a helyzetből menekíteni, adósságukat forintra kell átváltani.

Róna Péter. Ötletet adott a forintleértékelésre?

Róna Péter. Ötletet adott a forintleértékelésre?

Szerintem ezt az átváltást azért meg kellene előznie annak tisztázásának, hogy a devizahitelek folyósításához a bankok felhasználtak-e egyáltalán devizát. Erre még nincs hivatalos válasz. Vajon a bíróság erre miként lesz képes?  Varga István, a Jobbik delegáltja az MNB felügyelőbizottságába, aki újabban az Orbán Viktor melletti tüntetéseket szervező Civil Összefogás Fórumnak is szakértője megígérte ugyan, hogy ezt biztosan kideríti, de mindeddig erről nem tudok.

A Magyar Szociális Fórum ugyan honlapján 2013. október 14-én ezt írta:

A devizahitelesek Szociális Kerekasztala az alábbi határozatokat hozta:

– Lévén, hogy a bankok elismerték, hogy idegen deviza forrásként nem szerepelt a kölcsönök folyósításakor, követeljük a kormánytól, hogy sürgősséggel alkosson jogszabályt idei hatályba lépéssel a 2003. január 1. és 2009. december 31. között megkötött olyan kölcsönszerződések tekintetében, amelyeket pénzügyi intézmények úgynevezett idegen devizához kötött kölcsönösszeg elszámolásával követelnek törleszteni.”

Erről az elismerésről ugyanakkor másutt tudomásom szerint nem tudnak. Egyébként, ha lett volna, akkor a dolgok biztosan nem itt tartanának.

Nagy jelentőségű kérdésről van pedig szó. Ha nem vontak be a bankok az ügyletbe külföldi devizát, akkor ezzel feltárulna a sarcolás egyik fő motívuma. Ha mégis felhasználtak volna, akkor sem lenne szükséges az összes hitelt átváltani forintra, elég lenne a szerződéseket rendbe tenni.

Róna forintgyengítési javaslatának ötlete különben az export ösztönzését szolgálta volna, csakhogy a mai világban ez már teljesen túlhaladott elképzelés. (2010. 05. 17. Szemléletváltás helyett régi nézetek. Megint előhúzták a forintleértékelést)

Róna Péter azt is mondta, hogy a devizahitelek hibás termékek, amit aztán Orbán Viktor miniszterelnök és mások is átvettek. Csakhogy itt kevés az a megfogalmazás, hogy hibás, hiszen feltételezhetően súlyosan jogsértő magatartásról van szó, ami a büntetőjog területére visz. Nem lényegtelen viszont egy másik különbség sem. Ha ugyanis hibás a termék, akkor nem is olyan sürgető a kivonása, de ha jogsértő, akkor ezt  sürgősen meg kell tenni  és a teljes kártalanítás elkerülhetetlen is elkerülhetetlen.

A történet másik magyarázata

A történtek másik magyarázata nem más, mint egy élettől elrugaszkodott, leegyszerűsített, demagóg mese, ami kétfelé osztja a devizahiteleseket. (Devizaalapú hitelekről van elvileg szó, de kétséges, hogy egyetlen eurót stb. bevontak volna a bankok forrásként.) Az ún. devizahiteleseket a mostani és a korábbi kormányok által egyaránt képviselt demagógia tulajdonképpen két csoportra osztja. Annak ellenére – és ez még demagógabbá teszi a dolgot –, hogy a devizaalapúnak nevezett hitelek többsége jelzáloghitel, de nemfizetés esetén lényegében mindenkinek, minden devizahitelesnek – függetlenül attól, hogy jelzáloghitelt vett-e fel vagy sem – a lakása egyaránt veszélybe kerül. Tehát két csoportra osztják a hiteleseket.

E szubjektív felfogás szerint vannak a szorgos hangyáknak tekintett lakáscélú jelzáloghitelesek és vannak a könnyelműnek tekintett, ráadásul nem fontos célokra költő egyéb jelzáloghitelesek. (Akik szabad rendelkezésű hitelt vettek fel, illetve új autót vásároltak hitelből.) A kedvenc példájuk a plazmatévé és az utazás.  A második csoport akkora, mint az első, tehát még a kormány számára is világos lehet, hogy az ő kihagyásukkal nem lehet a társadalmi és gazdasági kínokat megszüntetni, és nem lehet a gazdaságot emelkedő pályára juttatni.

A devizahitelesek voltak könnyelműek?

Úgy állítják be, hogy a devizahitelesek jelentős része könnyelműen vett volna fel hitelt, azt sokan talán nem is fontos célokra költötték volna el és most megszorultak. Ez a tálalása a helyzetnek implicite magában foglalja azt a meglepő feltételezést, hogy a devizahitel szerződések körül minden rendben lenne, a hiba a hitelesekben van..

Még ha nagyjából így is történt volna és ha a szerződésekkel mégis minden rendben lenne, a kép még akkor is sokkal bonyolultabb lenne, és a felelősséget és a következményeket akkor sem szabad a hitelesekre terhelni. Azért nem, mert ebben nemcsak a hitelesek, hanem rajtuk keresztül az ország gazdasága is „belerokkanna”.

De az igazság okán sem lehet a következményeket a hitelesekre vagy azok bármely csoportjára áthárítani. Igazság nélkül normál társadalom nem létezhet. Azt kell látnunk: a devizahitelesek az állam és a kormányok miatt kerültek gyakran reménytelen helyzetbe, egyre kevesebben képesek a terheket tovább viselni. Anyagi helyzetük és törlesztési képességük megrendülése ugyanis nagyrészt az állam és a kormányok teljesítményére volna ebben az esetben is visszavezethető. A kormányzóképesség alacsony színvonala és a kormányok gyenge teljesítménye miatt adósodott el az állam, de az ország, az önkormányzatok, valamint a lakosság is.

Mit mutatnak a számok?

Az MNB egyes kiragadott adataiból – mint már szó esett erről – a pénzügyi sajtóban azt a következtetést vonták le, hogy a devizahitelesek helyzetével nem is biztos, hogy foglalkozni kell, mivel a probléma nem jelentős. Az adatok teljesebb körének megfelelő elemzésével éppen ellenkező megállapításra kell jutnunk. A helyzet ugyanis rendkívül súlyos, amit már régen rendezni kellett volna.

Hitelek és problémás hitelek hitelfajtánként

Hitelek, tábla.PDF

A táblában fontos hitelezési kategóriák szerepelnek, külön bemutatva a forint és külön az ún. deviza alapú hiteleket. Minden kategóriában látszik a fizetőképesség hanyatlása, ami a megszorító gazdaságpolitika súlyos következménye.  A problémás hitelek törlesztése már ma is különböző gondokat okoz, ami egészen a fizetésképtelenségig terjed. Beavatkozás nélkül a hitelek visszafizetése egyre inkább ellehetetlenül. A gépjárműhitel kivételével, aminek okát nem ismerem, a devizahitelek visszafizetésének nehézségei nőttek leginkább és a legnagyobb mértékűre. Az eltérés a lakáshiteleknél a legnagyobb, a támogatott kamatozású forinthiteleknél a problémás hitelek aránya kevesebb, mint a hatoda, a piaci kamatozású forinthiteleknél pedig kevesebb, mint a fele a deviza alapú lakáshitelekénél.

A szabad felhasználású devizahiteleknél a legsúlyosabb a helyzet…

A szabad felhasználású jelzáloghitelek problémái mindkét fizetési módnál a legmagasabbak: a forinthiteleknél ugyanakkor lényegében a fele (57 százaléka) a devizahitelekének. Itt négy év alatt 12,1 százalékról annak több mint ötszörösére, 67, 1 százalékra (!) nőtt a problémás hitelek aránya. Ez már brutálisan magas arány. Hangsúlyozni kell, hogy ezeknél a hiteleknél – a téves társadalmi közhangulatra és az állami attitűdre is építve még „szabadabban szárnyalt” a bankok egyoldalú szerződésmódosítása, még inkább nyerészkedtek. A 67 százalékos arány egészen brutális, beavatkozás nélkül teljesen ellehetetlenülhet e hitelek törlesztése. A hitelállomány csökkenése ellenére még mindig 1682 milliárd forint a szerződéses állomány, majdnem akkora, mint a deviza alapú lakáshiteleké. (1872 milliárd forint).

…mégis ezeket akarják kirekeszteni minden segítségből

A problémás hitelek általában jóval magasabb aránya a devizahiteleknél egyértelműen azt mutatja, hogy a gazdaságpolitikának és a gazdasági körülmények romlásának a fő vesztesei a hiteleseknél a devizahitelesek és ezen belül is a szabad felhasználású jelzálog alapú devizahitelesek. Mégis őket az eddigi gyakorlat és a jelek szerint ki akarják továbbra is hagyni a megoldásból.

Pedig e hitelek aránya az összes jelentős hitelen belül 27,7 százalék. Emiatt egy lehetséges fokozódó ellehetetlenülés sok mindenre sokkoló következményeket vetít előre. Amire nem kellene sokáig várni, hiszen ők lehetnek kiszemelve arra, hogy egy további forintgyengítés hatásait elszenvedjék.

Az állam „könnyelműsége” fel sem merül, pedig itt kellene vizsgálódni

Az állam eladósodásánál nem szokás számon kérni a kormányokon az esetleges könnyelműséget. Akkor sem, ha ez nyilvánvaló. Nálunk még csak el sem kell számolni az érintett kormányoknak, miből is adódott, meg hogy miért költöttek többet, mint amire az országgyűléstől felhatalmazásuk volt és amit vállaltak a nemzetközi szervezetek előtt.  Pedig a kormányok (és itt az utóbbi évek történelmében a 2010-es választásokat megelőző négy  szocialista/szabaddemokrata kormány közül háromra gondolok: Medgyessy-kormány, első Gyurcsány-kormány, második Gyurcsány-kormány)  nagyon jól tudták, milyen költségvetést hagyott jóvá az országgyűlés, mégis messze túlmentek annak lehetőségein. Olyannyira, hogy a két Gyurcsány-kormány csődközeli helyzetbe hozta Magyarországot. (A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben bőségesen talál az olvasó erre vonatkozó adatokat.)

Az eladósodás ürügye nem menti az érintett kormányokat

Teljesen mindegy, hogy minek ürügyén költekeztek túl, a döntés az ő kezükben volt. Itt rögtön csúsztatni szoktak és a felelősség helyett a magasztosságról beszélnek: azt állítják, hogy a lakosság érdekében, a magasabb fogyasztás érdekében tették volna ezt. E valótlan verziót vette át a sajtó is; emlékezzünk Bolgár Györgyre, aki a rádióban az eladósodást kifogásoló hallgatókat azzal intette le, hogy „de azért jól jött a nagyobb fogyasztás”! A fogyasztásért tették véleményt osztja Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is, holott az eladósodásban a lakossági fogyasztás növekedése adataim szerint gyakorlatilag alig játszott szerepet.

Az állami eladósodás konkrét okait ma sem ismerjük

És nem szokták a lakossági eladósodást a kormányokhoz kapcsolni, pedig oda kellene. A Medgyessy- és a két Gyurcsány-kormány nemcsak az államot adósította el, hanem az önkormányzatokat, a cégeket és lakosságot is, a Bajnai-kormány pedig az önkormányzati, a vállalati eladósodás mellett a lakossági eladósodás előrehaladásához és további deformációjához járult hozzá.

Így kétségkívül roppant súlyos helyzetbe került az ország a korábbiakhoz képest is, hiszen a nyomasztó állami eladósodás mellett megjelent a nyomasztó lakossági is. A második Orbán-kormány a lakosságnak visszajáró összegekre tenyerelt rá és szabad kezet adott a bankoknak a további „kopasztásra”. Ehhez is ürügyként a túlfogyasztás hamis mítoszát (2010. 11. 14. A túlfogyasztás túlélő mítosza)   vetette és veti be.

Hogyan zajlott az átadás-átvétel?

A könnyelműséget és a manipulációt lehet látni abban is, hogy 2010-ben az átadás- átvételnél nem tisztázták: milyen konkrét intézkedések és mennyivel járultak hozzá az adósságállomány növekedéséhez. A Kényszerpályák, tévutak – Az új nomenklatúra c. kötetben is felvetettem, a 2010-es választások környékén, hogy ennek az elszámolásnak meg kell történnie, különben nehéz lesz az eladósodás okait felszámolni. A számokat azóta sem ismerhettük meg, a kérdést a volt miniszterelnökök meghívásával és a velük folytatott bizottsági csevegéssel zárták le, ahol Gyurcsány, Bajnai, Medgyessy elmondta, hogyan vélik, de senki nem kérte számon az adatokat. (Medgyessy nyilatkozott egyébként reálisan, aki szerint nem a fogyasztás tehet erről, de konkrétumokat ő sem mondott.)

Az elmismásolás következményei a lakosságra

Ennek az elmismásolásnak óriási a jelentősége: a gazdasági és a politikai következményekben. Ami a gazdaságiakat illeti, ha a lakosság fogyasztotta volna el azt, amivel az állam eladósodott, akkor kézenfekvőnek tűnhet, hogy vele fizettetik meg. (És nem e korszak haszonélvezőivel, illetve vezetőivel.) Ha a lakosságra lehet kenni az állam eladósodását, akkor folytatni lehetett és lehet a durva megszorításokat. Zöld utat kaphat az ötlettelen, kézi vezérlésű, felkészültséget nem igénylő „gazdaságpolitika”, hiszen – mint látjuk – akár érettségivel, de nyilván nyolc elemivel is képes lehet valaki levezényelni az újabb és újabb sarcokat. Hatásvizsgálatok nem kellenek, mert az „elitet” csak zavarnák. De elemzésre általában nincs szükség, hiszen minek felizgatni az országot a negatív következményekkel és az eredménytelenséggel. Csak az „erőt” kell hangoztatni és nem törődve a néha megfogalmazódó kritikával menni „előre”.

És utána elzengeni, hogy jó úton járunk. Erről az alagutas vicc jut az eszembe. Nem új, de ma is időszerű. Sokan lelkendeznek, hogy fényt látnak az alagút végén. De nem tudják, hogy ez az alagút vége-e vagy pedig egy ellenvonat fénye…

A magyar vásárlóképesség/jövedelem hanyatlása. Montenegrót még megelőzzük

A brutális megszorítások ösztönözték a lakosság eladósodását, miközben a kormányok eredménytelen gazdasági kurzusai miatt csökkentek a lakossági reáljövedelmek, nőtt a munkanélküliség. A Gfk. egyik friss elemzése szerint a magyar lakosság vásárlóereje egyharmada az EU-s átlagnak és szinte minden korábbi riválisunk megelőzött e téren is minket. Magyarország ma már közvetlenül Montenegró előtt következik a nemzetközi rangsorban. Románia ugyanakkor még mögöttünk van.

Ilyen tények mellett egyszerűen érthetetlen az a gazdaságpolitika, ami – igaz, utólag – ideológiai szintre emelte a lakossági jövedelmek és fogyasztás korlátozását. Az olyan gazdaságpolitika, amelyik még az élelmiszereknél is 27 százalékos áfakulcsot alkalmaz és a kulcs csökkentésének elutasítását is szólamokra alapozza. Ahogy előbb rámutattam: láthatóan nincs szükség – nyilván csak zavarna – a felkészültség, az igazi ötletek, az összehangolt programok, a hatásvizsgálatok, az elemzések.

Durva megszorítások, ami nem megoldás, de eszköznek is rossz

Az eladósodás főleg a mostani kurzust megelőző nyolc évre volt jellemző, a második Orbán-kormány viszont a megszorításokban volt még keményebb, még durvább, még brutálisabb. A cikk témájánál maradva, az, ami a devizahitelesekkel történt, szintén a megszorítások területe és ugyancsak állami felelősséggel és közreműködéssel.

Egyfelől a devizahitelesek terheinek ugrásszerű növekedése önmaga is megszorítás, nem is kicsi, másfelől a mindennapi megszorítások helyzetében még kilátástalanabb az emelkedő összegek időben való törlesztése. De a kapcsolatot kifejezi a kormány bankadója (bankadói) is. Amit a kormány azzal magyarázott, hogy a bankoknak is ki kell venniük a részüket a közteherviselésből és így a lakosság szerinte mentesül a megszorításoktól. Valójában nem mentesült, viszont sokkal többet fizetett és fizet emiatt. Erről nemsokára bővebben is szót fogunk ejteni.

Két kormány különleges szerepe a devizahitelezés válságában

Minden kormánynak megvan a maga különösen súlyos hibája, de leginkább kettőnek ebben a tragikus folyamatban. Az egyik a Bajnai-kormány, a másik a második Orbán-kormány. A  Bajnai-kormány banki információk szerint, amire nem hajlandó reagálni, de nem is kényszerítik rá erre, pl. a kamatokat emeltette meg és a kamatszámítást helyeztette abszurd alapokra.

A devizahiteseket pedig két csoportra osztotta és csak a lakáscélú „devizahiteleseket” tüntette ki azzal (ez esetben a Bajnai-kormány által létrehozott Etikai kódexben), hogy középárfolyamon számolják el a befizetéseket. A szabad felhasználású és az autós hiteleknél viszont a magas eladási árfolyamon kell törleszteni, ami az eurónál 10–11 forint differenciát is jelenthet minden egyes euró után. Tehát a második csoportnál Bajnaiéknak nem voltak aggályaik, hiszen azokat demagóg módon a nem szükséges beszerzésekkel, könnyelműséggel hozták kapcsolatba.

E rövid egy év okos hivatkozási alapja a plazmatévé, amit a tragikus helyzetbe sodort devizahiteleseknek azóta is szívesen az arcukba szoktak vágni: minek vásároltak plazmatévét és vettek fel erre hitelt? Ez egyébként jól mutatja a magyar döntéshozók felkészültségét, hiszen aligha lehet sok millió forintért plazmatévét venni, többnyire 200 ezer forint körüli összegekért lehet hozzájutni. A másik nagy „érv” az utazgatás: nem kellett volna külföldre menni nyaralni!

Csak az állami, kormányzati felelősségről nem esik szó. Arról sem, hogy milyen szerződésekhez asszisztáltak, de arról sem, hogy ennek ellenére sem hívták fel a figyelmet ennek veszélyeire. Persze elég nehéz lett volna ezt megtenni, hiszen azonnal önmaguk világítottak volna rá saját mulasztásaikra és közreműködésükre. És akkor sem szóltak közbe, amikor a bankok rátukmálták az ügyfelekre az ún. deviza alapú hiteleket.

A második Orbán-kormány abszurd árfolyam-politikájával, a forint elértéktelenítésével és a gyenge árfolyam konzerválásával, illetve a lakosság jövedelmi pozíciójának rombolásával tetőzte be a devizahitelesek helyzetének romlását. És persze a bankadó kivetésével, aminek következményeit át lehetett és lehet hárítani a devizahitelesekre. Az ő pénzüket sajátította el az állam bankadóként és ünnepelte magát, mint aki a közteherviselésbe bevonta a bankokat.

A harmadik állami „könnyelműség”

A harmadik állami könnyelműség, hogy odáig sem jutottak el, hogy feltárják a megszorítások gazdasági következményeit. Tehát hogy egyáltalán meg lehet-e oldani a gazdaság problémáit megszorításoknak nevezett vagy nem nevezett megszorításokkal.

A negyedik állami könnyelműség

A negyedik „könnyelműség”, amit különösen nem szoktak az állam és a kormányok szemére vetni, az az, hogy mindmáig elmaradt a devizahitelesek kérdésében a kiinduló helyzet és összetevőinek hivatalos feltárása és/vagy a mások által feltárt aggasztó tények figyelembevétele. Egészen elképesztő, hogy még a PSZÁF által évekkel ezelőtt felvetett és elismert anomáliák sem kerültek bele a kormány cselekvési elképzeléseibe, azokat „valamiért” a PSZÁF és a kormány is „elfelejtette”. Szász Károly PSZÁF-elnök kinevezés előtti interjújára gondolok, amire nemsokára visszatérek. (2010. 07. 07. Így segítenék a devizahiteleseket 

Szász Károly. Meg nem valósult elgondolások. Vajon miért nem?

Szász Károly. Meg nem valósult elgondolások. Vajon miért nem?

Azóta a helyzettel való szembesülés helyett halogatás, imitált fél- és negyed megoldások születtek, amelyek ráadásul csak egy-egy, a kormány által kiemelt csoportra vonatkoznak. És még tovább lehetne sorolni ezeket a „könnyelműségeket”.

Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a „könnyelműségek” egyben súlyos mulasztások, a kötelező állami, kormányzati feladatok el nem látása vagy nem megfelelő ellátása, tulajdonképpen nem más mint kormányzati alkalmatlanság. A fontos kérdések mellett való elbeszélés ebben a pozícióban több mint megengedhetetlen. Hát még az, hogy a kormány devizahiteleseket segítő manőverei nagyrészt mögöttes célokat szolgálnak.

A kiinduló helyzet tisztázása, ami teljes körűen mindeddig elmaradt

Ez szabja meg, hogyan kell felfogni a problémát, de a megoldás módját és a további lépéseket is szükségképpen meghatározza. Ha a problémát, annak súlyát és összetevőit nem ennek megfelelően értékeljük, hanem bizonyos szubjektív feltételezések, mögöttes szándékok alapján, akkor érdemi megoldásra nem kerülhet sor. Tehát az elkerülendő és elkerülhető következmények nagy része bekövetkezik. Nemcsak az érintett családok egzisztenciális helyzetében, egészségügyi állapotában, életkilátásaiban, hanem a társadalmi feszültségekben, a belső piac pangásában, a fenntartható gazdasági növekedés további, hosszú évekre való elodázásában.

Hihetetlen, de ez a valóság: a kiinduló helyzet és összetevőinek hivatalos feltárása még mindig nem történt meg. Ahogy erről már volt szó, azt sem veszik figyelembe, amit mások kidolgoztak. Ugyan sok mindent tudunk, én magam is sok mindent feltártam és gondoskodtam arról, hogy ez eljusson a legfelsőbb szintre is. De süket fülekre találtam. Többek között ez ügyben írtam a miniszterelnöknek és hívtam fel a figyelmét arra, amit nem lenne szabad megkerülnie. De tőle nem kaptam választ, ami meg érkezett, az nem tekinthető annak.

A kormány és maga a PSZÁF is attól a néhány elképzeléstől is visszalépett, amivel 2010-ben indult Szász Károly, az akkor még a kinevezése előtt álló leendő PSZÁF elnök.

Szász Károly szerint „amikor egy magánszemély vagy kisvállalkozás belföldi célú devizahitelt vett fel, akkor a hitelfelvétel pillanatában a deviza csak egy elszámolási eszköz volt. A hitelfelvevő nem a devizát kapta meg, hanem annak forintosított ellenértékét, és forintban is fizet egészen a futamidő végéig. Tehát nincs mögötte export-import kereskedelmi vagy fizetési forgalom.

Ezekben az esetekben pedig a devizavételi és -eladási árfolyamok alkalmazásával a bankok több százalékpontos, extra nyereségre tesznek szert úgy, hogy nincs mögötte sem valós költség, sem valós kockázat. Az ügyfelek ráadásul teljesen ki vannak szolgáltatva: nem rendelkeznek megfelelő pénzügyi műveltséggel, sem árfolyam-előrejelzési kapacitásokkal, elemzésekkel.

Ezért írná elő a bankok számára a felügyelet élére visszatérő elnök, hogy a mindenkori jegybanki hivatalos árfolyamot vagy az adott kereskedelmi banki középárfolyamot alkalmazzák a devizahitelek esetében. Ez transzparenssé tenné és semleges platformra helyezné a devizahiteleket.

Egy másik gondolata a hitelszerződések közokiratba foglalásával kapcsolatos, ami a bankok érdeke (hogy nemfizetés esetén bírósági végrehajtás nélkül érvényesíthető legyen a követelés), de amiért az ügyfeleknek kell fizetniük. Az okiratért és a módosításáért. Szász azt sem érti, hogy nemfizetés esetén az addig együttműködő adósnak miért csak 90 napig van lehetősége arra, hogy maga adhassa el  jelzáloggal terhelt lakását.

A megoldási változatok

A nyitó kérdések (ld. az előzőeket) megválaszolása dönti el, szükségképpen hogyan kell megközelíteni a problémát. Ha az első változat áll fenn, akkor:

–    nem segítségre, hanem teljes kártalanításra kell, hogy sor kerüljön;

–  nem feltétlenül kell forintosítani a hiteleket, de a hitelszerződések átalakítása megkerülhetetlen;

–   e kártalanítás alapja a károk összeszámlálása a múltra és kiküszöbölése a jövőre vonatkozóan;

–    a rendezés nem szociálpolitikai kérdés, hiszen kártalanításról van szó, a túlfizetett összeget mindenkinek vissza kell kapnia. A rendezés után van helye a rászorulók támogatásának;

–  ennek finanszírozása a bankok terhére történne. A bankok dönthetik el, hogy bevonják-e vagy be tudják-e vonni az államot/kormányt a kártalanításba, hiszen az állam anyagi felelőssége vitathatatlan;

–  az államnak jelentősen mérsékelnie kell, vagy meg kell szüntetnie a bankadókat, hogy ne veszélyeztesse a kártalanítás a bankok pénzügyileg eredményes működését;

–   a bankok bizonyos körülmények között (ld. később) képesek a terhek viselésére, hiszen valójában jogtalan haszonról kell lemondaniuk, ami egyébként sem járna;

–   minden devizahitelest magában foglaló megoldásra, tehát nem csak a lakáscélú devizahitelesekre ki kell terjednie;

–   nemcsak a jövőre kell vonatkoznia, hanem szükségképpen a múltra és a jelenre is;

–  nem lehet olyan feltételt támasztani, miszerint a forinthitelesek nem járhatnak jobban, mivel a megtévesztés és a megkopasztás következményeit kell felszámolni és ebben ilyen igazodási kritériumot értelmetlen kikötni;

– azonnal le kell állítani a végrehajtásokat, mert azok jogtalan szerződésekből következnének stb.

A másik megoldási változat

Amennyiben a szerződések jogszerűek lennének, ami szerintem ki van zárva, akkor az államnak kell mélyen a zsebébe nyúlni. Tűrhetetlen az a több évtizedes gyakorlat, miszerint a rossz kormányzás kárát a lakossággal fizettetik meg. A lakosság az állam eredménytelen gazdaságpolitikája miatt és az állam helyett adósodott el. (Ld. korábbi cikkek.)

A jövőre és benne a közeljövőre, már a közelgő választásra el kell kezdeni az intelligens kormányzásra és törvényalkotásra való kötelező felkészülést és megteremteni a választás lehetőségét a szavazás helyett. Akár az alaptörvénybe is bele kellene foglalni, hogy milyen tartalmú és részletezettségű programot kell annak a pártnak vagy független személynek meghirdetnie, aminek alapján választani lehet.

One response to “Devizahitelesek. A rendezés valódi akadálya a bankadó? (1. folytatás)

  1. Visszajelzés: A devizahitelesek a választások előtt | Kirekesztett véleményem - Dr. Szabadi Béla blogjaKirekesztett véleményem – Dr. Szabadi Béla blogja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.